Talán kevéssé ismert, hogy az idén száz éve elhunyt Camille Saint-Saëns (1835‒1921) – akit itthon elsősorban Az állatok farsangja és a Danse macabre, esetleg a Liszt Ferenc emlékének ajánlott 3. („Orgona”) szimfónia szerzőjeként tartunk számon – több mint hatszáz művet komponált kivételesen hosszú, mintegy nyolcvan évet felölelő pályafutása során. A csodagyerekként indult muzsikus szinte minden műfajban kiemelkedőt alkotott a szólódaraboktól a szimfonikus és versenyműveken át az egyházi zenéig. Sőt, 1908-ban ő írta a mozi történetének első filmzenéjét a Guise herceg meggyilkolása című filmhez. Emellett kora egyik legnagyobb zongoraművészeként és Liszt szerint legjobb orgonistájaként több ezer hangversenyt adott, illetve vezényelt világszerte, egyebek között Budapesten és Pozsonyban. Megadatott neki a siker, a hivatalos és nemzetközi elismerés: hosszú ideig a legtöbbet játszott francia zeneszerző, a zenei élet megkerülhetetlen alakja, a francia kultúra utazó nagykövete volt. S jóllehet operaszerzőként nehezen érvényesült, tizenhárom operája közül egy, a Sámson és Delila az egyik legnépszerűbb francia operává vált és maradt máig. Saint-Saëns remekműve Magyarországon utoljára az 1970-es években volt rendszeresen műsoron, de századeleji bemutatóján hazánkban is szép sikert ért el, és nagy hatást tett az akkori muzsikusnemzedékre.
Saint-Saëns 1883-ban. Forrás: Jean Bonnerot, C. Saint-Saëns (1835–1921), Sa vie et son œuvre, Paris, Durand, 1922.
Az 1859 és 1876 között komponált „lírai dráma” útja azonban rögös volt a világsikerig. A párizsi Opéra igazgatói egymás után utasították el színrevitelét. Hosszas franciaországi mellőzöttségének oka volt a wagneri zenedrámával való vélt vagy valós rokonság, az erotikával kevert bibliai téma, az ismeretlen költő ‒ Ferdinand Lemaire ‒ által jegyzett librettó, valamint műfajának átmeneti jellege: a mű az 1850-es években divatos műfajnak számító oratóriumnak indult. Mint Fabien Guilloux kimutatta, a szövegkönyvhöz Voltaire Rameau számára írt, Samson (1736) című librettója szolgált alapul. A művel sokat foglalkozott a 18‒19. századi francia irodalomtörténet, mivel a cenzúra betiltotta, Rameau partitúrája pedig elveszett. Voltaire szövegkönyvének egy példánya a könyvtáralapító Széchényi Ferenc gróf könyvtárából került a nemzeti könyvtárba.
Ferdinand Lemaire librettójának irodalmi előzménye: Voltaire Samson című, Jean-Philippe Rameau számára írt szövegkönyve a Théâtre complet de Mr de Voltaire sorozat egy Genfben, 1768-ban megjelent kötetében (Széchényi Ferenc gróf könyvtárából származó példány). – Törzsgyűjtemény
A választott irodalmi előzménnyel magyarázható, hogy Lemaire librettója eltávolodik a Bibliától, a dráma középpontjába Delila – egy Carmenhez hasonló femme fatale – csábítását és árulását helyezi. Az opera bemutatását az is késleltette, hogy Delila szerepe új, a korban szokatlan előadói követelményeket támasztott az énekesnővel szemben. Olyan, operában ritkán alkalmazott drámai mezzoszoprán vagy alt primadonnát igényelt, aki színészi játékával képes megmutatni a szenvedélyt.
Az első elismert magyar Delila: Szamosi Elza (1881‒1924), aki 1904. november 3-án énekelte először a szerepet a budapesti Operaházban. Jelzet: KA 4750/4 – Színháztörténeti Tár
Mindezen okokból már az opera megszületéség is hosszú út vezetett. Amikor a készülő mű részleteinek hűvös fogadtatása miatt a zeneszerző elkedvetlenedett, atyai barátja és mentora, Liszt Ferenc biztatta operájának befejezésére az 1870. évi Beethoven-centenárium alkalmával történt találkozásukkor. Saint-Saëns École buissonnière (1913) című könyvében is kiemelte, milyen fontos szerepet játszott Liszt a mű elkészültében és első előadásában, amelyre 1877. december 2-án a hercegi udvari színházban került sor.
„Mind e viszontagságok ellenére dolgoztam a Sámsonon, amelyről senki hallani sem akart. Bibliai szüzsé?!... Őrültnek kellett lenni ahhoz, hogy valaki hasonló kalandra vállalkozzon; előadattam szalonomban a második felvonást, amely teljes értetlenségre talált; és Liszt nélkül, aki bár egy hangot sem ismert belőle, elkötelezett a mű befejezésére, és elérte, hogy bemutassák Weimarban, a Sámson soha nem született volna meg.”
Camille Saint-Saëns: École buissonnière. Notes et souvenirs, Paris, Pierre Laffite, [1913], 28. A szerző fordítása
Miután az opera 1892-ben végre a párizsi Opérában is sikert aratott, további tizenkét év telt el budapesti bemutatójáig: ennek ideje nálunk a verista operák (Bajazzók, Parasztbecsület, A navarrai lány) csillagának leáldozásával, a Trisztán 1901-es átütő sikere után, a naturalizmus ellenhatásaként fellépő szecesszió korában jött el, ami a színpadi látvány művészi megújulását is magával hozta Kéméndy Jenő (1860–1925) munkásságának köszönhetően. Az 1904. október 22-i operaházi premieren a darab főszerepeit Diósyné Handel Berta (Delila), Georg Anthes (Sámson) és Beck Vilmos (főpap) énekelte, a szólót Schmidek Gizella táncolta. Radó Antal fordításában, Márkus Dezső vezényletével, Alszeghy Kálmán rendezésében, Kéméndy Jenő jelmezeivel és díszleteivel, Guerra Miklós koreográfiájával állították színpadra.
A telt házas premier egyértelmű siker volt a közönség körében, amelynek főként a második felvonás szerelmi kettőse, a kórus és a balett tetszett. A zenei szaklapok kritikusai csaknem egyöntetűen elismerték Saint-Saëns zenéjének értékeit: „kifinomult modernségét”, líraiságát, melódiáinak változatosságát, kórusait, mesteri hangszerelését. A Vasárnapi Ujság hasábjain Kereszty István (1860–1944) zeneszerző – könyvtárunk egykori bibliográfusa, a Zeneműtár egyik megszervezője – a franciák legnagyobb élő zenészének nevezte Saint-Saënst. Visszafogottabb volt Kern Aurél zeneszerző kritikája, aki kiválóan hangszerelő, de drámai érzékét tekintve Verdivel és Wagnerrel nem összemérhető tehetségnek tartotta Saint-Saënst. Azonban ő volt az, aki aláhúzta, mennyire téves a német stílus diadalát látni az operában, amely ízig-vérig francia, és a modern magyar zenei nyelv megteremtéséhez is tanulságul szolgálhat:
„Saint-Saënsra valamennyi francia kollégájánál jobban hatott a német zene, de ez a hatás teljesen felszívódott, átalakult, megnemzetiesedett benne.”
k.[ern] a.[urél], „Sámson és Delila”. In. Budapesti Hírlap, 24. évf., 1904. október 23., 16. – Törzsgyűjtemény
Amíg a kritikusok bírálták Lemaire (és implicite Radó) szövegkönyvét, Kéméndy Jenő bravúrjaként értékelték, s a siker egyik kulcsának tekintették az opera pompás szecessziós látványvilágát. A Pesti Napló kritikusa, Kálmán Imre szerint:
„A legmelegebb elismerés illeti Kéméndy Jenőt. Operaházunk e nagy stilérzékkel dolgozó művésze gyönyörű színeket produkált az este. […] Gyönyörűek a nők jelmezei […] Valóságos szenzációszámba megy, elsőrangú látványosság a templom összedőlésének vérfagyasztóan realisztikus ábrázolása.”
K.[álmán] I.[mre]: „A mai színházi est. Sámson és Delila”. In. Pesti Napló, 55. évf., 1904. október 23., 16. – Törzsgyűjtemény
A gyűjteményünkben fennmaradt jelmeztervek, díszletrajzok és szerepképek alapján megállapíthatjuk, hogy Kéméndy jelmezei és díszletei nemcsak látványosak, hanem átgondolt művészi koncepciót tükröznek, újszerűek az egzotikum ábrázolásában.
A darab sikeréből az előadók is kivették részüket, köztük az elismeréssel kiemelt kórus. A főszereplők közül a Sámsont magyarul éneklő Georg Anthes aratott osztatlan sikert, akit hangja mellett plasztikus játéka miatt is dicsért a kritika. A szintén jó színészi képességekkel rendelkező Diósyné hangja színben nem felelt meg teljesen a szerep követelményeinek. Az opera budapesti sikerét bizonyítja, hogy évtizedekig szinte folyamatosan repertoáron maradt: 1928-ig összesen 96 előadást ért meg.
Végezetül az érdeklődők figyelmébe ajánlom a témával kapcsolatos minikiállítást, melyet az OSZK Színháztörténeti és Zeneműtárának olvasótermében az év végéig lehet megtekinteni, valamint meghallgatásra javaslom a híres Bacchanale egy gyűjteményünkben is megtalálható archív felvételét.
C. Saint-Saëns: Samson et Dalila. Bacchanale. (Balettzene a III. felvonásból.) Előadja: Philadelphia Orchestra; Leopold Stokowski, vez. Philadephia, 1927.
Illyés Boglárka (Színháztörténeti és Zeneműtár)
