Jókai Mórnak köszönhetjük a magyar olvasóközönség megszületését és kiművelését. Életműve nemcsak az irodalmi, hanem a társalgási nyelvet is formálta. Nemzetivé tette a regény műfaját. Közösségi és egyéni stílust hozott létre, amelyben a kis dolgok hű megfigyelése összeolvad a túláradó érzésekkel, de az anekdoták, életképek vaskosabb világa mellől nem hiányoznak a szentimentalizmus és a legendába hajló népmeseiség finom hangulatai sem. Ugyanakkor Petőfi és Madách mellett 1940-ig ő számított külföldön a legolvasottabb magyar alkotónak.
Jókai Mór. Fénykép – Kézirattár. Raktári jelzet: Arckép 903. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár
Bár Jókai alapjában optimista lélek, munkásságában a derű, a bizakodás váltakozik a rezignációval. A céltalan, kudarccal megvert vagy meggyőződést cserélő szereplők csoportja a Mire megvénülünk (1865) című regénye mellett a Szerelem bolondjainak (1869) fejezetein át vonul be a Jókai-életműbe. A Szerelem bolondjai végső tagja az abszolutizmus alatti művek sorozatának, de a borús életérzés legkézzelfoghatóbb oka már a kiegyezéssel való elégedetlenségből is akad. Keserűbb alaphangjánál fogva Az arany ember mellé állítható, s egyszersmind híd az önkényuralom alatti pályaszakasz meg a következő között. Mellékcselekménye a gazdálkodó kisnemes portájára vezet, s az Az új földesúr egyes motívumait fordítja visszájukra: az ottani hazafias helytállással szemben bemutatja a renegát apát, a kezdetben cinikus és semmittevő fiút, a gerinces hazafiakra váró anyagi romlást, a hagyományos paraszti erkölcs felkavarodását.
„Micsoda cím ez már? – fogja kérdezni minden ember.
Minő blaszfémia! – kiált fel a szentimentalizmus. Hisz a szerelemnek még a boldogsága is nagyobb bölcsesség, mint a filozófok minden tudománya.
Minő pleonazmus! – mondja rá a szatirikus. Hát vannak a szerelemnek okosai is? Minő antitézis – jegyzi meg felőle a koreszmék embere. Hisz a szerelem nem szerelem többé, mihelyt bolondság; s a bolondság sem bolondság, mihelyt szerelem.
Ebből valami furcsa lesz! – szól hozzá a kíváncsiság; szerelmesek és bolondok! Rendkívüli történetek rakhelye lesz itt. Én aztán, hogy amazokkal mind megbirkózzam, emezeket kielégítsem: elévethetném mindazt, amit emlékezetem összehalmozva tart az emberi szív szerepléséről a világtörténelemben.
Tüneményes, rendkívüli történeteket, miket az ódon krónika elég emlékezeteseknek talált, hogy a világtörténet margójára feljegyezze.
[…]
De ezúttal nem válogatok közölök.
Közönséges, mindennapi történeteket írok le; olyanokat, amik minden időben, minden égalj alatt megtörténhettek; itt körülöttünk, szemünk láttára végbement dolgokat, miket észre sem vesz az ember addig, míg el nem mondják előtte, s csak akkor emlékezik rá, hogy hiszen azt ő is tudja valahonnan.
Mindennapi történeteket, mikben akik szerepelnek, derék, okos, nevezetes emberek, s talán egész életükön át titokban tudják tartani, hogy – ők voltak az első pályadíjnyertesek azok között, akiknek a neve: »szerelem bolondjai«.”
Jókai Mór: Szerelem bolondjai. Előszó. Részlet. In. Jókai Mór munkái, Budapest, Unikornis, 1992. – Törzsgyűjtemény
Bíró Mihály: Szerelem bolondjai. Jókai Mór regénye. Omnia. Grafikai plakát, filmplakát, [1916] – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Raktári jelzet: PKG.1917/7. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár
Jókai zsánerfiguráinak galériája a hajdani magyar glóbus igen sokféle rétegét, szakmáját, etnikai csoportját foglalja magában: befogadja a nemesi vármegye kisebb-nagyobb tisztviselőit is, de azért a zsáner-ország alapjában nála is a szegényebb, egyszerűbb emberek birodalma. Legtöbbjüket a különcség, groteszkség irányába hajlítja, ám gúnyolódása mindvégig enyhe marad irántuk, sőt együttérzést is vegyít beléje. Életképszerűség és anekdotikusság nem elválaszthatatlanok egymástól, s gyakorlatilag nagyon is szorosan együtt járnak nála. Az adoma lehet tisztán elbeszélő elem, az írói közlés vagy a párbeszéd építőköve, s regényei elég gyakorta vonultatnak fel egy-egy kifogyhatatlan anekdotázót (A régi jó táblabírák, 1856; Névtelen vár, 1877).
„– Ah, szegény gyermek – szólt erre egészen elérzékenyülve az ifjabb férfi, s meglátva, hogy a kisleány vékony szattyán cipőcskéi egészen el vannak merülve a hóban, hirtelen felvette a didergő teremtést a karjára, s beburkolva azt a nagy veres kendőbe, elkezdte nyájasan gyügyögtetni: – Ne féljen ön semmit! Ah, hogy át van fázva!
– No de az a Diána, mért vetkőztette önt így le? – kérdezé tovább az öreg férfi. – Hogyan kezdődött ez? Mondja csak.
– Hát a mama egy pofont adott ma reggel a Diánának.
– Aha! Tehát mégis szolgálattevő személy az a Diána.
– Hát persze az; mi lenne más?
– No mert lehetne istenasszony is vagy vadászkutya.
– Aztán ma este a mama elment az operába, s a Diánának azt parancsolta, hogy engem meg vigyen el a gyermekbálba a márkiékhoz. Szépen felöltöztessen az új selyemruhámba, s aranyfüggőmet, karperecemet és nyakláncomat is feltegye. A Diána ahelyett elhozott ide ebbe az utcába, itt kiszállított a kocsiból, lehúzta rólam a selyemruhámat, elvette a karperecemet, nyakláncomat, függőimet, s én nem tudom miért hagyott itt a kapu alatt. Hisz itt nincs zene. Aztán hova lettek a szép ruháim?
– Az ám. Még jó, hogy azt az ócska nagykendőt rádobta önre, különben a mamának nem volna holnap kis comtesse-e – mondá az öregebb úr, s aztán társához fordult, dörmögve: – Mármost mit csináljunk mi ezzel a történettel?”
Jókai Mór: Névtelen vár. Részlet. In. Jókai Mór munkái, Budapest, Unikornis, 1994. – Törzsgyűjtemény
Sátory Lipót: Névtelen vár. Jókai Mór regénye után. Grafikai plakát, filmplakát [1]920. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Grafikai Plakátgyűjtemény. Raktári jelzet: PKG.1920/10/a. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár
A kiegyezést követő bő évtized alatt és az azt követően született műveiben megszűnt korábbi elismerése az arisztokraták iránt, ezek többségükben már vígjátéki figurákként, a korszerű törekvések kerékkötőiként tűnnek fel. Művei közvetve tiltakozást sugároznak az élvezethajhászó, hazafiatlan életforma, valamint az elnémetesítő, önkényuralmi törekvések ellen.
Szellemi frissességét megújulásra való képességét mutatja, hogy új helyszínként megjelent regényeiben a modern nagyváros (Bécs, Párizs, Róma, a kibontakozó Budapest) is. Ehhez az új környezethez és témakörhöz fordult A gazdag szegények (1890) című regényében, melyben írói erejét a megfigyelésre, a tárgyszerűségre összpontosította. Nem Zolához, inkább Dickenshez hasonlítható a regény helyenkénti idillisége, emberszeretete és derűlátása. A gazdag szegények legtöbb szereplője a pesti sikátorok kisembere: a váltóőr, a fiákeres, a piaci virágárus, a drótostót és a közrendőr.
„Kapor Ádám diszkrét ember volt. Sietett felhasználni azt az időközt, amíg a konstábler kívül van, odasúgott Makárnak:
– Aztán én nem kívánom ám ingyen azt az instanciát.
– Hát természetes – mondá Makár.
– Kinek kinek meg kell a munkája díját kapni. – Az rendén van.
– Mennyiért tetszik azt megírni?
– No hát mit mondjak, öreg. Egy ebédért.
– Nagyon jó lesz! Kapott rajta az öreg. A feleségem nagyon jól főz.
– Hja: nem itt nálatok! Ide én nem jöhetek, mert akkor kitudódik.
– Hát hol?
– Valami közhelyen, ahol nem tűnik fel. Ott azután a folyamodást átadhatom.
Ádám apó nagyon felhúzta a két vállát. »Valami közhelyen?« Vendéglőt ért alatta? – Jaj, ha a Grand Hotelt találja kívánni.
– Igenis. Hát hol kívánja, hogy ebédeljünk?
– Hát hol? Ahol a magamforma rangbeli férfiak szoktak ebédelni. A népkonyhában. Ott tíz krajcárért olyan pompás gulyáslevest adnak, hogy a prímás se eszik különbet. Ergo holnap egy órakor a népkonyhában. Te fizeted az ebédet.
Ennél a szónál Zsuzsa asszony megkapta a Makár kezét, s nagy zokogva csókolta meg. „Oh, drága jó uram.”
– Mi ez? – mondá Makár.
– Ne bolondozzatok! Valaki megcsókolta a kezemet. Ilyet is megértem!
De nemcsak ezt érte meg, hanem még azt is, hogy a Lidi kisasszony, az az oltári szépség átölelte a fejét, s ezzel a szóval:
»Maga derék ember!«, egy hatalmas csókot cuppantott a tízkrajcáros patrónus ordináré arcára. Az csak ámult és bámult.
– Hát ez mi volt? Egy szép leány csókja! Az én kicsúfolt pofámon! – Milyen gazdagok ezek a szegények.”
Jókai Mór: A gazdag szegények. Részlet. In: Jókai Mór munkái, Budapest, Unikornis, 1993. – Törzsgyűjtemény
Bíró Mihály: Gazdag szegények. Jókai Mór regényei filmen. Omnia. grafikai plakát, [1917] – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Raktári jelzet: PKG.1917/14. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár
„Nem mondok én ódát dicséretedre,
Mint a magyar költészet nagyjai,
Furulyaszó az én versem, merengve
És andalogva hódol, Jókai!
A régi gyermek hálás szíve áldoz
Mesemondó, nagy gyermekünk, neked,
Ki földeríted a magyar családot,
Ha sorsunk egén beesteledett.”
Juhász Gyula: Ének Jókairól. Részlet – Magyar Elektronikus Könyvtár
M. J. (szerk.)
