Úgy hihetnénk, Friebeisz István nevét az a rigmus őrizte meg, melyet szépirodalmi említései mellett számos, az 1850-es éveket tárgyaló zene- és irodalomtörténeti írás, valamint publicisztikák tömege idéz számtalan változatban. Az említők szabadon kezelik az évet, a nyomdát, a kiadót, de a naptárt mindig Friebeisz István szerkeszti. A versike az 1850-es években született, és a Kossuth-nóta szövegét helyettesítette, Müller Gyula népszerű nagy naptárának első kötete pedig – Friebeisz István szerkesztésében – 1852-ben jelent meg.

Müller Gyula nagy naptára az 1852dik szökő évre, Pest, Müller Gyula, 1852 – Törzsállomány

Friebeisz István Vácon született, apja Pest vármegye váci járásának al-, majd főszolgabírája volt. Fia a nemesi-rendi közigazgatás keretei között, pesti jogi tanulmányok után ugyanebben a közegben kezdte pályáját. A váci járásban lett esküdt, valószínűleg 1845-ben. Váci lakosként és Pest megyei nemesi család tagjaként az ezt követő pezsgő, társadalmi és politikai feszültségekkel és lendülettel teli években bekapcsolódott a vármegye közéletébe is. Fiatalkori szimpátiáiról nem sokat tudunk, de kapcsolatairól igen: 1847-ben, az országgyűlési követválasztások idején a váci járásban korteskedett Kossuth Lajos megválasztásáért a fiatal Podmaniczky Frigyes báró oldalán.

Kossuth Lajos kortesmenete a Nemzeti Múzeum előtt 1847-ben. A kép forrása: Wikipédia

Friebiesz István az 1840-es évek közepén nem vagy nem csak a megyei nemesség hagyományos, közigazgatási, jogi vagy gazdálkodói életpályájában gondolkodott: irodalommal, kultúrával, politikával foglalkozó véleményformálóként, esetleg ezen a terepen érvényesülő vállalkozóként képzelte el magát. Első próbálkozását az 1847–48-as országgyűlésre alapozta: Pozsonyba utazott, és az előző évtizedek diétai tudósítói hagyományait folytatva megindította kézzel sokszorosított, így csak csekély előfizetőnek szóló, postán, levélként terjesztett hírlevelét, az Országgyűlési Tudósításokat. Friebeisz, a „helyi tudósító”, vállalkozóként kissé elkésett, az 1840-es években a magyar napi sajtó rendszeresen tájékoztatott a pozsonyi eseményekről, ráadásul a cenzúra elvei és gyakorlata is enyhült a megelőző évtizedekhez képest.
Friebeisz 1847 júliusában már Harkányban sürgött-fogott a fürdővendégek között, ő a hangadó, a társasági élet élénkítője. Szuper Károly színigazgató szeretetteljesen kaján megjegyzése szerint:

Társasági szóvivő és publicista: ezekben a szerepekben Friebeisz István megtalálta feladatát. Jókai Mór így jellemezte a körülzárt Komárom családi vagy társasági vacsoráin, 1849 őszén kétségkívül lelkesítően szónokló fiatalembert.

Friebeisz 1849 tavaszán került Komáromba, „hadtörténeti jegyzőként”. A szabadságharc eseményeinek, az intézkedéseknek, tetteknek dokumentálását a külföldnek szóló híradások és a jövőben megírandó krónika szempontjából a politikai vezetés rendkívül fontosnak tartotta. Az Országos Honvédelmi Bizottmány 1849. március 11-i felhívásában olyan írókat, publicistákat keresett, akik – a hagyományos és ekkor is működő, civil hírlapi levelezői hálózat mellett – vállalkoznának a hadszíntéren történtek feljegyzésére.

A jelentkezők közül kiválasztott hat krónikás a következő volt: Görgey Artúr táborában Lisznyai Kálmán, Bemnél, Erdélyben Kőváry László, Damjanich Szolnok melletti táborában Zalár József, Vécsey Károlynál, Aradon Dobrossy István, Perczel Mór seregénél Mészáros Károly, a komáromi várban, Klapka Györgynél Friebeisz István. Friebeisz az állást viszonylag könnyen megszerezhette, hiszen ekkor már ismerték államigazgatási körökben: 1848–49-ben a Belügyminisztérium alkalmazottjaként országgyűlésinapló-szerkesztő volt, az országgyűlésen elhangzott hozzászólásokat, szónoklatokat öntötte formába, vagyis hivatali feladatként folytatta azt, amit kéziratos tudósításaival magánosként elkezdett.
A korabeli jelentésekből és a későbbi visszaemlékezésekből úgy tűnik, a történeti jegyzők nem teljesítették feladatukat, legalábbis a megbízatásuk 4. pontjában foglalt elvárást, azt, hogy időről időre tudósítást küldjenek a Honvédelmi Bizottmánynak. Dobrossyn és Kőváryn kívül senki nem juttatott el sem a bizottmány, sem Kossuth kormányzó számára beszámolót. Friebeisz István sem, aki Komáromba érkezve nem történeti jegyzői tevékenységét kezdte le, hanem újságírói-szerkesztői tevékenységét folytatta: 1849 júliusában Rózsafi Mátyástól átvette a Komáromi Értesítő szerkesztését, és a körbezárt vár és város hírlapját Komáromi Lapok néven indította újra. A lap szállította a híreket és az álhíreket a várőrségnek és a lakosságnak, szépirodalommal, magyar történeti tárgyú szövegekkel buzdította a körülzárt várost.

A Komáromi Lapok bekapcsolódott Klapka és a kapitulációs tárgyalásokat ellenzők közti konfliktusba: Friebeisz szerkesztőként teret kívánt engedni minden véleménynek, ezzel szemben sajnálatos tény volt, hogy mindezt honvéd hadnagyként, tehát katonai fegyelem alatt tette, így Klapka a lapot egy hétre betiltotta, és a szerkesztőt 24 órára házi őrizetbe tetette.

Friebeisz a komáromi várőrséggel együtt tette le a fegyvert. Nem kerülte el azonban Alexander Bach belügyminisztériumának figyelmét: 1851-ben az 1848–49-es emigrációval fenntartott kapcsolatokra gyanakodva váci lakásán házkutatást tartottak. Elképzelését életpályájáról és érvényesülésének útjairól az 1847 és 1849 közötti sűrű és zaklatott évek után az 1850-es évtizedben, Pesten kezdte megvalósítani. Először Müller Gyula kiadónál állított össze kalendáriumot, majd 1853-ban Császár Ferenctől átvette a Divatcsarnok szerkesztését. Nem a politikai újságírás művelésében gondolkodott, hanem az irodalmi, illetve nőknek szóló folyóiratok és a könyvkiadás területére vetette rá magát (vagy erre kínálkozott lehetőség). 1854 végén bocsátotta szárnyra a Nefelejcset, 1855-ben a Délibábot, mindkettő elegáns, finom kivitelű irodalmi és divatlap volt, tehetős közönségnek szánta. Hazai beszély és regénytár és A magyar népkönyvtára címen indított szépirodalmi, illetve ismeretterjesztő antológia sorozatot. A folyóiratokba, antológiákba szövegek kellettek, és Friebeisz mindenkit megszólított, akit lehetett: Arany Jánost, Lévay Józsefet, Tompa Mihályt, Gyulai Pált, Erdélyi Józsefet, Jókai Mórt, Czuczor Gergelyt… Ahogy Jókai írta, „nem volt az országban hírnevesség, akivel pertu ne lett volna”.

A Divatcsarnoktól a Délibábig ívelő két évben megszerezte ugyan azokat a kapcsolatokat, amelyekre – úgy vélte – kiadói terveit alapozhatja, Friebeisz István könyvkiadóként mégsem lett sikeres. A magyar művelődéstörténet úgy tartja számon, hogy ő volt az, aki megjelentette Tompa Mihály Virágregék című verseskötetét (1854), Czuczor Gergely népies költeményeit (1854), továbbá a népies költészet művelői közül Szelestey László költeményeit (1854), és ő gondozta Nagy Iván Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal című máig sokat forgatott családtörténeti munkájának első két kötetét (1857–58). 

Friebeisz Müller Gyula nagy naptárán kívül is írt és szerkesztett: községi adattárat (Községek könyve, 1853–56) és törvénymagyarázatot (Törvény-tanító a köznép használatára, 1846).
A kortársak magánlevelezése Friebeisz Istvánt mégis ígérgető és ígéreteit nem vagy csak részben teljesítő embernek mutatja, aki az 1850-es évek végén dicstelenül távozott irodalmi és történészi körökből.

Azt, hogy az 1850-es évek kortársaktól is érzékelt divatlap-túltermelése, a terjesztés, különösen a vidéki terjesztés nehézségei, melynek a Délibáb 1858-ban már áldozatul is esett, mennyire járultak hozzá Friebeisz fizetésképtelenségéhez, nem tudni. Mindenesetre nagy energiával és néha erőszakosan igyekezett szerkesztő-kiadó-vállalkozóként megvetni a lábát.

1858-ban Friebiesz már bukott vállalkozó, el is tűnik a színről. 1863-ban bukkan fel újra a Schmerling-provizórium Sürgöny című félhivatalos kormánylapja fordítójaként, és néhány hónap megszakítással ott dolgozik még 1865 végén is. E néhány hónap megszakítás alatt – 1965 januárjától szeptemberéig – feltehetően a kérészéletű, szintén félhivatalos kormánylap, a Bécsi Híradó munkatársa. 1863-ban tudósított az erdélyi országgyűlésről, miközben államrendőrségi konfidens, bizalmas levelező volt. 1864 végén, amikor Kecskeméthy Aurél a Bécsi Híradó szerkesztőségét szervezte, már felmerült benne, hogy lazítania kellene a kormánykörökhöz fűződő kapcsolatain.
A Bécsi Híradó szervezése kapcsán jegyezte fel:

Az 1860-as években fordításból élt. 1864-ben Molnár György Budai Népszínházának környékén tűnt fel, kis vígjátékokat szállított a darabhiánnyal küzdő igazgatónak, illetve ő állította össze 1868-ban a Bem hadjárata az oroszok ellen című nagy sikerű látványos harci játék szövegkönyvét.

A Bem színlapja 1868-ból – Színháztörténeti és Zeneműtár, SZT SZL BP Budai Népszínház 1868.08.24

Friebeisz István nevét a Komáromi Lapok és az 1850-es és 1860-as évek ámokfutása még nem feltétlenül őrizte volna meg az utókor számára, ha pályája nem kapcsolódott volna össze a magyar színháztörténet egyik fontos fordulatával. Két évvel a kiegyezés után, 1869-ben arról tudósított A Hon című napilap november 29-i száma, hogy Lenhardt Ede megnyitotta színházi ügynökségét. (Lenhardt kiléte, múltja, előző fő- vagy mellékfoglalkozása jelenlegi tudásunk szerint ismeretlen.) Színművek jutalék fejében történő közvetítésével és színészszerződtetések megszervezésével korábban is próbálkoztak Magyarországon, jellemzően a színházi súgók vállalkoztak erre a feladatra: Mártonffy Frigyes a Nemzeti Színházból, Babos Károly a Budai Népszínházból, majd ugyancsak a Nemzeti Színházból. Színházon kívüli vállalkozó nem akadt. A Lenhardt-féle Első Magyar Színházi Ügynökség nemcsak hirdetésekkel, felhívásokkal kutatta fel a lehetséges ügyfeleket, hanem szaklapot is indított, A Színpadot, illetve összegyűjtötte és kiadta a színészet névtárát: az első, teljességre törekvő országos színházi sematizmust.

A Színpad második évfolyamának címlapja – Törzsgyűjtemény

Szerencsés pillanat volt. A magyar vidéki színjátszás az 1860-as évek végére érezte úgy, hogy össze kell fognia, rendezni kell sorait, hogy változtatni tudjon addigi működési körülményein. Az Első Magyar Színházi Ügynökség folyóiratával az országban szerte utazgató társulattagok közötti információcseréhez szükséges csatorna jött létre, és 1869-től a színészet helyzetével foglalkozó cikkek özöne – színészektől, színigazgatóktól – árasztotta el az éppen útjára indult lapot.
Friebeisz már az első számtól csatlakozott, r. I.-vel jegyezte a belföldi és külföldi hírek rovatot. Ettől kezdve a nyilvánosság előtt nemesi előnevét használta: Rajkay (Rajkai) F. István. 1872 januárjától felelős szerkesztőként is ő jegyezte a folyóiratot. 1871 áprilisában részt vett a színészek első közgyűlésén, ahol a magyar nyelvű vidéki színjátszás viszonyainak rendezésére alakult bizottság tagja lett, s az 1880-as évekig rendkívül tevékeny szerepet vitt ezen az első kongresszuson megalakult Országos Színészegyesület (neve ekkor Magyar Színész-kebelzet) munkájában. Rajkay Friebeisz István ismét megtalálta „tóngéber szerepét”, irányította az ügynökséget és szervezte a magyar vidéki színjátszás működésének átalakítását. Rálátása is, beleszólása is volt mindebbe, mert A Színpad 1883-ig a színészegyesület hivatalos közlönyeként szerepelt. Rajkay központi szerepe akkor változott meg, és lapjával akkor sodródott a vidéki színjátszás ügyeiről szóló viták egyik hangadójából a színházi élet kijjebb futó köreire, amikor a színészegyesület 1883-ban megteremtette saját kommunikációs fórumát, a Színészek Lapját, és az 1880-as évek közepén létrehozta saját darabügynökségét, és felvállalta a szerződtetéseket is. A Színpad 1890-ig működött, folyamatosan vitázva a színészek egyesületével. Az Első Magyar Színházi Ügynökséget Rajkay Friebeisz István halála után Réti Lipót Pál (1862–1942) vitte tovább.

Felhasznált irodalom

• Bona Gábor: Hadnagyok és főhadnagyok az 1848/49. évi szabadságharcban: A–Gy, Budapest, Heraldika, 1998.
• Deák Ágnes: Suttogások és hallgatások: sajtó és sajtópolitika Magyarországon, 1861–1867, Budapest, Osiris, 2018.
• Deák Ágnes: „Zsandáros és policzájos idők”: államrendőrség Magyarországon, 1849–1867, Budapest, Osiris, 2015.
• Erdélyi János Levelezése, sajtó alá rend. T. Erdélyi Ilona, Budapest, Akadémiai, 1960–62.
• Gyulai Pál Levelezése 1843-tól 1867-ig, sajtó alá rend. Somogyi Sándor, Budapest, Akadémiai, 1961 (A magyar irodalomtörténetírás forrásai, 4.)
• Hermann Róbert: Műfajok és tendenciák az 1848-49-es polgári memoárirodalomban. In: Szószék és csatatér: politikusi naplók és visszaemlékezések 1848–1849, sajtó alá rend. Hermann Róbert, Budapest, Balassi, 2000, 9–34. 
• Kiss Erzsébet, F.: Az 1848–1849-es magyar minisztériumok, Budapest, Akadémiai, 1987. (Magyar Országos Levéltár kiadványai. III., Hatóság- és hivataltörténet, 7.)
• Kossuth Lajos 1848/49-ben: Kossuth Lajos kormányzóelnöki iratai: 1849. ápr. 15. – aug. 15., sajtó alá rend. Barta István, Budapest, Akadémiai, 1953 (Kossuth Lajos összes munkái 14.; Magyarország újabb kori történetének forrásai)
• Miklóssy János: Irodalmi folyóirataink a Bach-korszakban (1849-1859). In: Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1973, szerk. Németh Mária, Budapest, OSZK, 1976, 233–290.
• Mikszáth Kálmán Összes művei, Bisztray Gyula, Király István, Budapest, Akadémiai, 1956–
• A magyar sajtó története, II/1: 1848–1867, szerk. Kosáry Domokos, Németh G. Béla, Budapest, Akadémiai, 1985.
• Pajkossy Gábor: A reformkori Országgyűlési Tudósítások, Levéltári Közlemények, 1966/1–2., 121–136.
• Pajkossy Gábor: Újabb adatok a reformkori kéziratos országgyűlési tudósítások történetéhez. In: „Nem sűlyed az emberiség!”...Album amicorum Szörényi László LX. születésnapjára, főszerk. Jankovics József, Budapest, MTA Irodalomtudományi Intézet, 2007, 1063–1068.
• Pest megye archontológiája a kezdetektől 2016-ig, Budapest, Magyar Nemzeti Levéltár Pest Megyei Levéltára, 2016 –
• Tompa Mihály Levelezése, sajtó alá rend. Bisztray Gyula, Budapest, Akadémiai, 1964 (A magyar irodalomtörténetírás forrásai, 6–7.)
• Vác az előadóművészetekben, összeáll. Tragor Ignác, Vác, Váci Múzeum-Egyesület, 1934.

Rajnai Edit (Színháztörténeti és Zeneműtár)