1922. április 1-jén, száz esztendővel ezelőtt, Madeira szigetén, száműzetésben elhunyt IV. Károly, Magyarország utolsó királya. Írásom az életút legfontosabb eseményeinek felvillantása után azt mutatja be, hogy a magyar sajtó hogyan emlékezett meg a volt uralkodóról, akit alig néhány hónappal korábban fosztott meg trónjától a Nemzetgyűlés.
IV. Károly megkoronázása. Révész Imre festménye. In: Vasárnapi Ujság, 64. évf., 3. sz., 1917. január 21., 47–48. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum
Károly 1887. augusztus 17-én született Ottó főherceg – Ferenc József unokaöccse – és Mária Jozefa szász hercegnő elsőszülött fiaként. A trónöröklési rendben a harmadik helyen állt Rudolf és Ferenc Ferdinánd főhercegek mögött, szülei tehát számoltak azzal, hogy egyszer talán neki kell átvennie a Monarchia kormányzását. Taníttatása során nagy gondot fordítottak a gyakorlati tapasztalatok megszerzésére, és igyekeztek lehetőséget biztosítani a számára, hogy megismerhesse a hétköznapi emberek életét. Középiskolai tanulmányait a bécsi bencések nyilvános iskolájában végezte, ahol baráti kapcsolatokat alakíthatott ki közrendű társaival. Ezután speciális tanrendben, két évbe zsúfolva jogi tanulmányokat folytatott, amelyek az uralkodáshoz szükséges tudással vértezték fel. 1911-ben vette feleségül Zita pármai hercegnőt, akivel osztozott mély vallásosságában és szociális érzékenységében. A boldog és kiegyensúlyozott házasságból nyolc gyermek született.
1914-ben, Ferenc Ferdinánd meggyilkolása után Károly trónörökössé vált, majd 1916. november 21-én, Ferenc József halálával, 29 esztendősen ő lett Ausztria császára és Magyarország királya. Trónra lépése után legfontosabb feladatának az óriási véráldozatokkal járó világháború befejezését tartotta, valamint célul tűzte ki a társadalmi feszültségek enyhítését, az általános választójog bevezetését, és számos alkalommal kifejezte a magyarság iránt érzett rokonszenvét. Politikai mozgástere azonban rendkívül behatárolt volt, és szándékainak végrehajtását a történelmi körülmények lehetetlenné tették. 1918 őszén, a világháború elvesztése után az események gyorsan kicsúsztak ellenőrzése alól, és a Monarchia felbomlása néhány nap leforgása alatt végbement. November 13-án Károly kiadta az eckartsaui nyilatkozatot, amelynek értelmében visszavonult a magyar államügyek intézésében való közreműködéstől, és előre elismerte a köztársaság küszöbön álló kikiáltását.
Az őszirózsás forradalmat kisvártatva a Tanácsköztársaság, majd a Horthy-rendszer megszületése követte. A kormányzói intézményt 1920-ban eredetileg átmeneti megoldásnak szánták, és a politikusok élesen megoszlottak az államfői hatalom rendezésének kérdésében: míg a szabad királyválasztó irányzat szerint a királyválasztás joga visszaszállt a nemzetre, addig a legitimisták úgy vélekedtek, hogy a törvényes államfő továbbra is a megkoronázott király. A svájci emigrációban élő Károly rosszul mérte fel a nemzetközi erőviszonyokat, és 1921-ben két alkalommal is megpróbált visszatérni: márciusban még békés tárgyalásokat folytatott Horthy Miklóssal, októberben azonban a nyugat-magyarországi, királyhű katonaság támogatásával kísérelt meg bevonulni Budapestre.
Horthy admirális jelentést tesz IV. Károlynak. Egy legitimista hetilap archív címlapképe 1920-ban. In: Képes Krónika, 1920. március 9. – Törzsgyűjtemény
Miután hatalmának helyreállítása esetén a kisantant fegyveres beavatkozása borítékolható lett volna, a Bethlen-kormány az ellenállást választotta, Károly pedig nem kívánt véráldozatok árán uralkodni. 1921. november 6-án a Nemzetgyűlés megfosztotta a Habsburgokat a magyar tróntól, a volt uralkodót pedig az angol flotta az Atlanti-óceánban fekvő Madeira szigetére szállította, ahol családjával Funchal városában telepedtek le. Az ekkor még csak 34 esztendős Károly 1922 márciusában megbetegedett spanyolnáthában, és néhány nap múlva, 1922. április 1-jén meghalt.
A tragikus hír a magyar nyilvánosságban általános megdöbbenést és részvétet váltott ki, azonban a különböző politikai irányzatok sajtója között jól érzékelhető különbségek jelentkeztek – a közéletet ugyanis ekkor igen felfokozott indulatok jellemezték, hiszen folyamatban volt a nemzetgyűlési választásokat megelőző kampány. A budapesti sajtótermékek kivétel nélkül a címlapjukon, nagy terjedelemben számoltak be a halálesetről. A tekintélyes fővárosi konzervatív-liberális napilapok elsősorban az emberi dimenziót állították megemlékezéseik homlokterébe. A Pesti Hírlap vezércikkírója például kijelentette:
„Az egyéni dráma a legmélyebb emberi részvétet kelti. A politika némuljon el a friss sírhalom fölött. Itt csak a poézis szólalhat meg, hogy mélabús hangon elzengje egy fiatal királynak fényben káprázatos és gyászban sötét történetét.”
IV. Károly király meghalt. In. Pesti Hírlap, 1922. április 2. 1. – Törzsgyűjtemény
A szerző szerint az elhunyt uralkodó cselekedeteit mindenben tanácsadói irányították, ezért a felelősség őket terheli – „szerencsétlen” fegyveres visszatérési kísérletéért is –, és azt remélte, hogy a gyász képes lesz egyesíteni a magyar közélet gyűlölködő szereplőit. A Pesti Napló szerzője szintén az életút tragikus vonásait emelte ki, és párhuzamot vont a magyar nemzetet sújtó sorscsapásokkal:
„Életét shakespeare-i toll se róhatja méltán a királytragédiák lapjára, csodálatos történetét csak a legenda kötheti koszorúba. […] Ennyi szenvedés után testvérünknek érezzük őt. […] Ilyen üldözötten, ilyen szánalmasan, ilyen kifosztottan, ilyen árva gyertyaláng fényében kellett meghalni annak a férfiúnak, akiknek sorsa és végzete szinte összeforr egy nemzet sorsával és végzetével, aki túl a gyűlölködésen, túl az országhatárokon a magyar sors fájdalmas olajával felkent királya és fejedelme volt Árpád nemzetének.”
Meghalt. In. Pesti Napló, 1922. április 2. 1. – Törzsgyűjtemény
A rokonszenv jól érezhető a polgári liberális nézeteket közvetítő Világban is, amely azt hangoztatta, hogy IV. Károlynak nem volt szégyenkezni valója, hiszen szándékai tiszták és nemesek voltak. Kudarcaiért elsősorban tanácsadóit terheli a felelősség, akik félrevezették a jóindulatú, de fiatal és tapasztalatlan uralkodót.:
„[...] békét akart teremteni a frontokon, békét akart teremteni népei között, békét akart teremteni a társadalmi osztályok között”.
IV. Károly. In. Világ, 1922. április 2. 1. – Törzsgyűjtemény
A munkásmozgalom napilapja, a monarchikus rendszerek iránt hagyományosan ellenszenvet tanúsító Népszava szintén igen megértőnek mutatkozott.
„Ha előbb vagy utóbb mérlegre kerülnek tettei, bőséges mentőkörülményei lesznek a funchali halottnak. És a legsúlyosabb lesz ezek között a fiatalsága, amely nem látta, hogy a háború legvészesebb napjaiban kik adják neki a tanácsokat és az államkormányzás művészeinek hitte azokat, akik csak stréberek, gonoszak, tökfilkók vagy üres udvaroncok voltak. Jóhiszeműségét és őszinte békevágyát senki sem fogja tőle megtagadni.”
IV. Károly. In: Népszava, 1922. április 2. 1. – Törzsgyűjtemény
A nekrológ ezt a kedvező képet azzal a megállapítással ellensúlyozta, hogy Károly végül gyöngének bizonyult, amikor hagyta, hogy a béketeremtés munkája során letérítsék a jó útról az udvari intrikák. Az újságíró arra is felhívta a figyelmet, hogy a halálesettel nem zárul le a szabad királyválasztók és a legitimisták ellentéte, ezért itt az ideje, hogy mindazok, akik a kérdésben eddig csendben maradtak, megfogalmazzanak egy új, harmadik álláspontot, azaz felvessék a köztársaság létrehozásának lehetőségét.
A kifejezetten legitimista irányvonalú katolikus napilap, a Nemzeti Újság vezércikkírója, Túri Béla lelkész, nemzetgyűlési képviselő írásában a tragédia politikai kihasználásának, a királypárti szavazók mozgósításának szándéka is érződik. Károly uralkodását a mártíromságok és tragédiák sorozataként jellemezte, és úgy vélte, hogy a megkoronázott király puszta léte is hatékony tiltakozást jelentett „a történelmi jog mellett és a trianoni Magyarország ellen”. Túri szerint évszázadok óta ő volt az első Habsburg, aki megértette a magyar nemzet politikai törekvéseit és elismerte azok jogosságát, sőt talán egyenesen rá várt volna az a dicső történelmi hivatás, hogy „a Mohács előtti korok visszahozója” legyen. Túri végül kifejtette:
„A bécsi kapucinus kripta nem olyan fejedelmek nyughelye, kik magyar gondolat mártírjai voltak. IV. Károly sírjának magyar földben van a helye. Ha már élve nem engedték, hogy magyarjai között maradjon, pihenjen magyar földben. Sírja legyen zarándokhely, hol a vértanúi erényekre buzduljon a magyar. Szüksége van reá.”
Túri Béla: A mártír-király. In: Nemzeti Újság, 1922. április 2. 1. – Törzsgyűjtemény
A szabad királyválasztó irányzathoz kötődő lapok szintén kinyilvánították részvétüket, azonban cikkeikben tetten érhető egyfajta távolságtartás. A kisgazdapárt hivatalos orgánuma például arról írt, hogy miután Károly 1921-ben, rossz tanácsokra hallgatva, „veszedelmes” kísérletet tett a visszatérésre, a Nemzetgyűlésnek nem maradt más választása vele szemben, mint a trónfosztás.
„Keserű végzet ez, amelyről nem tehetünk. A világháború trónokat emelt és trónokat pusztított el. Nemzetek lettek és vesztek. Mi mindent elvesztettünk, csak a jogainkat nem. IV. Károly jogainak megszűntével csak az életet bírta már. Most ez is elveszett. Szerencsétlenek voltunk: ő is, a nemzet is; mindketten a balsors tépettjei.”
Meghalt IV. Károly. In: Új Barázda, 1922. április 2. 1. – Törzsgyűjtemény
A radikális ébredőkhöz kötődő Szózat viszont alig leplezett ellenségességgel írt az elhunytról. A cikkíró szerint – Túri Béla idézett véleményével ellentétben – IV. Károly királyként nem tudta valóra váltani a nemzeti reményeket, nem volt képes „magyar Habsburggá” válni. Bár valóban békét akart, de – dinasztiája rossz hagyományához híven – rossz tanácsadókra hallgatott, és eltaszította magától az egyetlen erős politikust, Tisza Istvánt, aki megmenthette volna a birodalmat. A szerző kifejezte azt a reményét is, hogy az ellenoldal nem próbálja a tragikus halálesetet politikai célokra felhasználni:
„Ott a gyászpadon, melyen e pillanatban kiterítve fekszik a nemrég még magyar király, némuljanak el a vádak, csituljanak el az indulatok, mert vajmi ledér dolog volna e koporsóból egyéni célok érdekében tőkét kovácsolni”.
IV. Károly király halála. In: Szózat, 1922. április 2. 1. – Törzsgyűjtemény
Funchal, a király utolsó lakhelye. Fényképész: Marton Aladár. In: Vasárnapi Ujság, 68. évf. 23. szám, 1921. december 4., 1. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum
Láthattuk tehát, hogy a halálhír fogadtatását a magyar nyilvánosságban alapvetően befolyásolták a folyamatban lévő belpolitikai küzdelmek, a szabad királyválasztók és a legitimisták (illetve a jóval kisebb tábort jelentő republikánusok) ellentétei. A politikai alapon álló eltérések egy államfő megítélésének esetében természetesnek mondhatóak, az azonban feltűnő, hogy a volt király egyéni tisztességét és jóindulatát egyetlen véleményformáló sem vonta kétségbe. Alakjának történelmi megítélése szintén kedvezően alakult, amit jól jelez, hogy a katolikus egyház 2004 októberében a boldogok sorába emelte IV. Károlyt.
Klestenitz Tibor (MTA–OSZK Res Libraria Hungariae Kutatócsoport,
19. századi Könyv- és Sajtótörténeti Műhely, ELKH)
Felhasznált irodalom
- IV. Károly. Népszava, 1922. április 2. 1.
- IV. Károly. Világ, 1922. április 2. 1.
- IV. Károly király halála. Szózat, 1922. április 2. 1.
- IV. Károly király meghalt. Pesti Hírlap, 1922. április 2. 1.
- „A királyhűség jól bevált útján…” Rendi és nemzeti kötődések szimbolikus változásai 1867 és 1918 között. Szerk. Glässer Norbert – Zima András, Nagyillés Anikó közreműködésével. Szeged, 2016.
- „Fogadd a koronát…” Ünnep és válság, hagyományok és reformkoncepciók. Szerk. Glässer Norbert – Mód László – Varga Norbert – Zima András – Beke Zsolt, Szeged, MTA-SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék, 2021.
- Kovács Gergely: Fogadd a koronát! Károly magyar király hitvalló élete, Budapest, Új Ember, 2004.
- Meghalt IV. Károly. Új Barázda, 1922. április 2. 1.
- Meghalt. Pesti Napló, 1922. április 2. 1.
- Túri Béla: A mártír-király. Nemzeti Újság, 1922. április 2. 1.
