József Attila-díjas költő, műfordító, az Erdélyi Helikon folyóirat körül kialakult irodalmi munkaközösség alapító tagja. Családi nevén Jékely János Lajos, Jékely Zoltán édesapja. Gyermekkori nyaralóhelyén, Parajdon talákozott először a transzszilvanista szimbolika egyik központi elemével, a hegyélménnyel, amely költészetében örök nyomot hagyott. Brassóban született 1887. november 14-én. Középiskoláit a székelyudvarhelyi gimnáziumban kezdte meg. Tizenkét évesen, 1899-ben családjával együtt Kolozsvárra költözött. A református kollégiumban tanult tovább, tanárai közt volt Kovács Dezső és Seprődi János is.
A kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem bölcsészkarán szerzett magyar–német szakos tanári oklevelet 1909-ben. Egy hónapot Párizsban töltött, majd onnan visszatérve Nagyenyeden helyezkedett el, mint tanár, előbb a Bethlen Gábor Kollégium tanítóképzőjében, 1910-től pedig a gimnáziumban. 1911-ben vette feleségül Schäfer Idát. Kisebb-nagyobb megszakításokkal tizenhét évig tanított Enyeden. Ady költészetét, szembefordulva a századforduló hivatalos irodalmi kánonjával, igen nagyra értékelte, tanárként és költőként is kiállt mellette a nyilvánosság előtt.
Áprily Lajos levele Rozsnyai Kálmánhoz. „Ady Endre koszorúja.” Hódolás Ady Endre emléke előtt (Verskéziratok és levelek, kortársaktól és utódoktól.) – Kézirattár Fol. Hung. 1849. A kép forrása: Nyugat 100 tartalomszolgáltatás
Egyik versét 1905-ben névtelenül jelentette meg a kolozsvári Egyetemi Lapok, majd 1909-ben jelentkezett Jékely Lajos néven az Erdélyi Lapokban. Kovács Dezső megbírálta modernista hangvétele miatt, ezt követően évekig nem próbálkozott újra a publikálással. Talán ez is volt az oka, hogy pár évvel később publikációihoz egy másik nevet választott. Áprily Lajos néven először 1918 tavaszán Szentimrei Jenő közölte egy versét az Új Erdélyben, majd az Erdélyi Szemle, Napkelet, Pásztortűz és a Zord Idő hasábjain jelentek meg írásai. Első költői sikerei után, 1923-ban Dijonba ment, ahol francia nyelv szakos tanári diplomát szerzett. 1924-ben Kuncz Aladár felkérésére együtt szerkesztették a kolozsvári Ellenzék irodalmi mellékletét. 1926-ban családjával együtt Kolozsvárra költözött, és a református kollégiumban magyar és német irodalmat tanított. Ugyanebben az évben részt vett az erdélyi magyar írók első marosvécsi találkozóján, és az itt összegyűlt írótársaság megbízásából az 1928-ban megindult Erdélyi Helikon című folyóirat szerkesztője lett. A következő három évben is jelen volt a marosvécsi találkozón. 1929-ben repatriálás címén Romániából Budapestre távozott. Ez a döntése mély megrendülést váltott ki tisztelői körében.
Budapesten tíz évig volt a Baár-Madas Leánynevelő Intézet igazgatója. Elvállalta a Protestáns Szemle szerkesztését. 1935 őszén féléves tanulmányútra távozott Észak- és Nyugat-Európába. 1941-ben a zsidótörvények ellen való tiltakozásként nyugdíjba vonult, és a Visegrád melletti Szentgyörgypusztán telepedett le. Ettől kezdve minden évben Parajdon, egy erdei faházban töltötte a nyarait. Évekig csak műfordításokkal volt jelen az irodalmi sajtóban. Versekkel az ötvenes évek közepétől jelentkezett újra. 1967. augusztus 6-án, nyolcvanadik születésnapja előtt halt meg a hárshegyi szanatóriumban.
Elégikus lírai látásmód. Halál és élet dialektikája
Első verseskötete, a Falusi elégia 1921-ben jelent meg a kolozsvári Minerva kiadó gondozásában. Amint címe is jelzi, alaphangja elégikus, bús, rezignált. Képvilágát őszi tájak, háborús romok uralják. Ez a hangnem egész költészetét is áthatja. Bevezetésképpen a kötetnyitó Ajánlás című verset idézzük:
„Ne haragudj. A rét deres volt,
a havasok nagyon lilák
s az erdő óriás vörös folt,
ne haragudj: nem volt virág.
De puszta kézzel mégse jöttem:
hol a halál nagyon zenél,
sziromtalan csokrot kötöttem,
piros bogyó, piros levél.”
Áprily Lajos: Ajánlás. Részlet. In: Áprily Lajos összes költeményei, Budapest, Osiris, 2006. – Digitális Irodalmi Akadémia
Már itt, az első verseskötet kezdetén felbukkan a halál motívuma is. Ez a motívum legtöbbször egy sajátos dialektikán alapuló gondolatmenet része: a halál egy élet befejezése, ugyanakkor számos új élet kezdetét jelzi előre. Mint az Esti párbeszéd (1923) című kötet A hegyek című versében is:
„Te meg fogsz halni. Ők meg állni fognak
komor trachytba dermedett titoknak.
Ne higgy nekik. Csak játszanak tevéled,
csak hitegetnek némán, hogy nem élnek.
De én kilestem: csalfa óriások,
nappal halottak, éjszakára mások.
Olyankor bennük döngő ritmus éled,
olyankor súlyos titkokat cserélnek:
»Láttad? – vetettek.«
»Holnap újra vetnek.«
»Temetnek.«
»Vetnek.«
»És megint temetnek.«”
Áprily Lajos: A hegyek. Részlet. In: Áprily Lajos összes költeményei, Budapest, Osiris, 2006. – Digitális Irodalmi Akadémia
A hegyek „a végtelen őrei”, az éghez, vagyis a természetfölöttihez közel járó, magasan szárnyaló lélek jelképei ebben a költői képvilágban. Az élet és halál váltakozásának ez a logikája a Messiás szavaira is emlékeztet Szent János evangéliumából: „Bizony, bizony mondom néktek, ha a búzamag a földbe esvén, meg nem hal, csak maga marad: ha pedig meghal, sok gyümölcsöt hoz.” (Jn 12. v. 24–25.)
Kereszténység és transzszilvanizmus
A kereszténységhez és a transzszilvanizmushoz egyaránt tartozó hegymotívum a Tetőn című versben a háború borzalmain, a nagypolitika üzelmein túllépő megbékélés, a szívből jövő kiengesztelődés helye lesz.
„Ősz nem sodort még annyi árva lombot,
annyi riadt szót: »Minden összeomlott…«
Nappal kószáltam, éjjel nem pihentem,
vasárnap reggel a hegyekre mentem.
Ott lenn: sötét ködöt kavart a katlan.
Itt fenn: a vén hegy állott mozdulatlan.
Időkbe látó, meztelen tetőjén
tisztást vetett a bujdosó verőfény.
Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól.
Itt fenn: fehér sajttal kinált a pásztor.
És békességes szót ejtett a szája,
és békességgel várt az esztenája.
Távol, hol már a hó királya hódít,
az ég lengette örök lobogóit.”
Áprily Lajos: Tetőn. Részlet. In: Áprily Lajos összes költeményei, Budapest, Osiris, 2006. – Digitális Irodalmi Akadémia
Az első világháborút követő megrendülés, káoszélmény (Minden összeomlott...) nyugtalan, átok-sújtott emberré alázta a költőt. A lenti sötét katlanból szent időben (vasárnap reggel) a hegyekre ment, ahol a pásztor a Messiáshoz, a jó pásztorhoz hasonlóan békességes szóval, nyugodt lakással és tiszta eledellel várta őt. A hétköznapi politika forgatagából, manipulációi elől menekült a lírai én vasárnap reggel a hegy magasába, amelynek fehér, hósipkás csúcsán „az ég lengette örök lobogóit”. A formaművész, magasan képzett, kényes ízlésű Áprily szemszögéből nézve kétségkívül egy kissé elitista allegóriaként is hat ez a képsor: a reneszánsz eredetű emblémaköltészetben a napfénytől bearanyozott hegy a profán köznép soraiból kiemelkedő, magas műveltségű, tiszta szívű, jó erkölcsű férfi jelképe. (Sol montes illuminans – C. F. Menestrier S. J., Philosophia imaginum... Amstelodami et Gedani, Apud Janssonio-Waesbergios, 1695, 107. MIHI SUMMA PATENT) Az erdélyi népek közös sorsa, egymáshoz való kölcsönös kötődései oldják föl a mesterségesen keltett káosz zűrzavarát, tisztánlátást és nyugalmat, lelki egyensúlyt adva a költőnek.
Áprily Lajos: Vers vagy te is (Új versek és műfordítások, Kuncz Aladár tanulmányával) Kolozsvár, Erdélyi Szépmíves Céh, 1926. – Törzsgyűjtemény
Az elégia és szorongás mellett, amelynek sötét tónusait gyakran a precíz, játékos versforma enyhíti, világosítja, természetesen a fiatalos, életvidám érzések is jelen vannak Áprily költészetében. Mint például a Március című versben:
„A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.
Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejü cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.”
Áprily Lajos: Március. Részlet. In: Áprily Lajos összes költeményei, Budapest, Osiris, 2006. – Digitális Irodalmi Akadémia
Költészetére végig jellemző, hogy kedvenc évszaka az ősz. Az ősz hangulatait, fényeit, árnyait, gazdag színvilágát szecessziós ecsettel rajzolja: őszi képsorai Alfons Mucha (1860–1939) festményeire emlékeztetnek. Költőként alkotott igazán nagyot: két egyfelvonásos színműve, az Idahegyi pásztorok (1931) és az Oedipus Korinthosban (az Ábel füstje című kötetből) inkább lírai, mint drámai alkotások. A jó műfordító minden tulajdonsága, műveltség, nyelvtudás és magas fokú formaművészet megvolt neki, hogy ezen a területen is nagyot alkosson. Neki köszönhetjük például Puskin Anyeginjének páratlan szépségű újabb fordítását, Ibsen Peer Gynt című drámája tolmácsolását, de fordított Turgenyev, Lermontov és Schiller műveiből is. Időskori költészetének fontos mozzanata volt Jelentés a völgyből (1965) című kötete, amelyben a halál motívuma a korábbinál hangsúlyosabbá, kézzelfoghatóbbá válik. Ám élete végéig jellemző volt rá az, hogy legyen bármily komor témájú verse, a letisztult, örökszép ritmus lüktetésében az élet és az alkotás öröme tör magának mindig újabb és újabb utat: a biztos part felé, ahol már nincs többé káosz, csak igaz reménység és beteljesedés. Mint például a Lemezen a hangom című, 1966 szeptemberében írt kis költeményben:
„Küldöm a hangomat, messzire, hozzátok,
akiket szeretek, rokonok, barátok.
[...]
Küldöm a hangommal szívem is hozzátok:
szívem dobogását benne hallgassátok.”
Áprily Lajos: Lemezen a hangom. Részlet. In: Áprily Lajos összes költeményei, Budapest, Osiris, 2006. – Digitális Irodalmi Akadémia
Csobán Endre Attila (Régi Nyomtatványok Tára)