A három Mohács. Harmadik rész

2022. augusztus 12. 06:00 - nemzetikonyvtar

A nagyharsányi ütközet – a második mohácsi csata

„Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek,
Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!”

Kisfaludy Károly: Mohács. Részlet – Magyar Elektronikus Könyvtár

Napjainkban a mohácsi csata, a „mohácsi vész” képe összeforrt a középkori Magyar Királyság bukásával; Muhi és Trianon mellett, a nemzet legnagyobb tragédiáinak egyikeként, a régi dicsőség elmúlásának szinonimájává vált. A történettudomány is mérföldkőként, egy korszak végeként tekint 1526-ra. Mohács fogalommá, viszonyítási ponttá lett. Az 1526-os vereség mintájára „osztrák Mohácsnak” nevezett diakovári csatában egy jól felszerelt Habsburg-sereg semmisült meg. A visszafoglaló háborúk során pedig Nagyharsány mellett, a „második mohácsi csatában” az egyesült keresztény seregek fényes győzelmet arattak, mintegy lemosva a másfél évszázada esett szégyent.

„Él magyar, áll Buda még! a mult csak példa legyen most,
S égve honért bizton nézzen előre szemünk…”

Kisfaludy Károly: Mohács. Részlet – Magyar Elektronikus Könyvtár

1683-ban, Bécs sikertelen török ostromával az Oszmán Birodalom egy számára szinte végzetes kimenetelű háborút robbantott ki. A támadó sereg Bécs mellett, a kahlenbergi csatában súlyos vereséget szenvedett a III. (Sobieski) János lengyel–litván uralkodó vezette szövetséges (császári és lengyel) hadaktól.
1684-ben a császár, Lengyelország, Velence (majd a többi német fejedelemség és végül Oroszország) részvételével megalakult a Szent Liga, melynek tagjai vállalták, hogy a saját területeiken felveszik a harcot a törökökkel és nem kötnek különbékét, miközben a meghódított-visszahódított földeket megtarthatják. IV. Mehmed szultán így többfrontos háborúra kényszerült Magyarországon, a román fejedelemségekben, a Krímben és a Balkánon. A császári seregek Lotharingiai Károly herceg vezetésével még ebben az évben megostromolták Buda várát. Negyedév eredménytelen ostrom után a keresztény sereg visszavonult.

karoly2_opti.jpgV. Károly, a francia megszállás alatt álló Lotaringia címzetes hercegének mellképe. Rézmetszet és rézkarc. In: Christophoro Boethio: Ruhmbelorberter triumpleuchtender und glantzerhöheter Kriegshelm dero Röm. Kaiserl…, Nürnberg, Johann Christoff Lochners, 1687. App. H. 3290 – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Régi Ritka tartalomszolgáltatás. Metszetgyűjtemény

1685-ben Érsekújvár Habsburg kézre került, majd a következő évben a császár újra ostrom alá vette Budát. A törökök hiába küldtek sereget a város felmentésére, az elsáncolt szövetségesek visszaverték támadásaikat. 1686. szeptember 2-án végül a keresztények visszafoglalták az ország egykori fővárosát, miközben a közelben táborozó nagyvezír tehetetlenül nézte végig a vilajetközpont elestét.
Ezután a törökök a Dráván túlra vonultak vissza. Lotharingiai Károly, a „csendes herceg” egymás után hódoltatta a demoralizált oszmán helyőrségeket. IV. Mehmed szultán békét ajánlott, de a császár az egész Hódoltság átadását követelte, így a háború tovább folytatódott.
Habsburg I. Lipót ezúttal Nándorfehérvár, az egykori fontos végvár visszafoglalását tűzte ki célul. Ezt a császári seregek két fővezére, Lotharingiai Károly és Lajos badeni őrgróf is ellenezte. Mindketten önálló parancsnoki hatáskört akartak, így végül az uralkodó Károly herceget 40 ezer fővel Eszék, Badeni Lajost pedig 20 ezer fővel Pétervárad ellen küldte. A „csendes herceg” sietve dél felé indult csapataival, hogy megelőzze az Eszék felé erősítést vivő nagyvezírt, de elkésett.
Menet közben csatlakozott hozzá a Tisza mentén vonuló, ellátási nehézségekkel küzdő Badeni Lajos is. A szövetségesek végül július 18-án tűntek elő a várost övező erdőkből.

lajos2_opti.jpgJohann Azelt: Lajos Vilmos badeni őrgróf derékképe. Rézmetszet és rézkarc. In: Christophoro Boethio: Ruhmbelorberter triumpleuchtender und glantzerhöheter Kriegshelm dero Röm. Kaiserl…, Nürnberg, Johann Christoff Lochners, 1687. App. H. 3290 – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Régi Ritka tartalomszolgáltatás. Metszetgyűjtemény

Szulejmán nagyvezír Eszéknél 60 ezres sereggel és 60 ágyúval elsáncolva állta útját a keresztényeknek. A sáncrendszer mindkét szárnyával a Drávára támaszkodva, félkör alakban ölelte körül a várost, így azt csak szemből lehetett megtámadni. Károly nehéz helyzetbe került: az erdőből kiérve, a sáncokból és a várból leadott ágyútűz és a török lovasság megújuló támadásai közepette kellett csapatait rendezni és rohamra vezetni.

„A terület előrehaladtunkkal egyre csökkent, így az ellenség bal oldalán az ágyúk lőtávolságán belülre kerültünk, melyek szakadatlanul lőttek a bozótos erdő felé, s amint nagy erdei nyiladékhoz értünk, lovasszázadaik közül néhány, amelyek a síkságon, a táboruk előtt voltak, a mieinkre törtek.”

Részletek Lotharingiai Károly fővezér naplójából. In: Szita László [szerk.]: Budától Belgrádig. Válogatott dokumentumrészletek az 1686–1688. évi törökellenes hadjáratok történetéhez, Pécs, Pécsi Szikra, 1987, 113. – Törzsgyűjtemény

Július 20-án megkezdődött a támadás a sáncok ellen. Az előrenyomuló keresztényeknek ugyan sikerült visszaszorítani a török lovasságot, de a várból és a sáncok mögül heves ágyútűz fogadta őket. A császáriak puskalövésnyire közelítették meg az oszmánok állásait. Szilahtár török krónikás szerint:

„A nagyvezír a vár fedezete alatt a tábor körül árkot húzott, az ellenség támadó pontjai ellen egymás után sáncokat vont, ágyúállásokat készített, sorba állította az […] ágyúkat és a gyalogos lövészeket a sáncokba helyezte. A kívánt helyre pedig lovassereget küldött. […] A hitetlenek elrendezték csapataikat, sorba álltak és megindultak az iszlám sereg ellen. Amikor a sáncokhoz ágyúlövésnyire érkeztek, valamennyi ágyúnak egy zsinórból tüzet adtak és nyomában a gyalogosok sok ezernyi golyója is szétszóródott. Egy pillanat alatt hatezernyi hitetlen találta meg a tűz poklát és kétezer ló elpusztult. Mivel a többi átkozott nem tudta, hova került, azonnal megfordult és egy erdőbe bújt.”

Szilahtár török krónikás leírása a Magyarországra küldött török felmentő sereg hadműveleteiről, a török uralom térvesztéséről. In: Sinkovics István [szerk.]: Magyar történeti szöveggyűjtemény 1526–1790, Budapest, Tankönyvkiadó, 1968, 687. – Törzsgyűjtemény

Hat óra sikertelen küzdelem után a császáriak beszüntették a támadást és visszavonultak a Dunántúlra. A hadjáratban részt vevő itáliai hadvezér, térképész és természettudós, Luigi Ferdinando Marsigli szerint:

„A sáncrendszernek aztán az egész Oszmán Birodalomban zengték a dicséretét, mondván: megtalálták a módját, hogyan fékezzék meg a németek lendületét.”

Luigi Ferdinando Marsigli: Az Oszmán Birodalom katonai állapotáról, felemelkedéséről és hanyatlásáról, Budapest, Históriaantik Könyvesház, 2007, 189.

Károly Mohács felé hátrált seregével, mivel attól tartott, hogy Szulejmán nagyvezír esetleg elvágja az utánpótlásvonalát. Az oszmán sereg követte a császáriakat, majd Baranyavár mellett erődített táborba vonult.
Patthelyzet alakult ki. Mindkét vezér tanult az eszéki ütközetből: Károly nyílt csatában akarta legyőzni ellenfelét, aki inkább ismét védekezésre rendezkedett be, és kitért a nagyobb összecsapások elől. Idegőrlő várakozás kezdődött… A herceg végül felgyújtotta a mohácsi palánkvárat és Siklós irányába indult. Szulejmán nagyvezír ezt visszavonulásnak vélte és követte a császáriakat.

„A hatalmas oszmán hadsereg továbbra is minden lehetségest megtesz, hogy a harcot elkerülje, folyton elsáncolva magát. A vezér úgy döntött, hogy a [bajor] választófejedelemmel más tervet készítenek. A hadsereg azonban nem távolodhatott volna el innen anélkül, hogy Siklóst és Pécset ne hagyná az ellenség martalékául. Ezért haditanácsot tartottak, ahol úgy döntöttek, hogy a várakat felrobbantják.”

Részletek Lotharingiai Károly fővezér naplójából. In: Szita László [szerk.]: Budától Belgrádig. Válogatott dokumentumrészletek az 1686–1688. évi törökellenes hadjáratok történetéhez, Pécs, Pécsi Szikra, 1987, 119. – Törzsgyűjtemény

miksa_emanuel2_opti.jpgII. Miksa Emánuel bajor választófejedelem mellképe. Rézmetszet és rézkarc. In: Christophoro Boethio: Ruhmbelorberter triumpleuchtender und glantzerhöheter Kriegshelm dero Röm. Kaiserl…, Nürnberg, Johann Christoff Lochners, 1687. App. H. 3290 – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Régi Ritka tartalomszolgáltatás. Metszetgyűjtemény

A szövetségesek, nyomukban a törökökkel, augusztus 11-én Nagyharsányhoz érkeztek. Itt a nagyvezír a Harsányi-heggyel szemben tábort vert. Erre a keresztények hadrendbe álltak.

„A fent említett Szulejmán pasa ugyanis, mikor Dárda felé menet át akart kelni a Dráván, és annak partján, az eszéki mocsárnál felverte a […] tábort, az elő- és utóvédekkel egyesülve Nagyharsány felé nyomult előre seregével, ám miután észrevette a közeli erdőkben megbúvó császári seregeket, újabb sáncrendszer ásását rendelte el.”

Luigi Ferdinando Marsigli: Az Oszmán Birodalom katonai állapotáról, felemelkedéséről és hanyatlásáról, Budapest, Históriaantik Könyvesház, 2007, 189.

A harcra kész szövetségesek 50 ezres serege 60 ezer oszmán harcossal nézett farkasszemet. A császári hadvezetés végül úgy döntött, másnap, 12-én átvonulnak a Siklós és Nagyharsány közötti, nyílt csatára alkalmasabbnak talált mezőre, ahol a szorongatott Siklóst megvédhetik. Hajnalban a Károly herceg vezette jobb szárny elindult, eközben a balszárnyat alkotó bajor csapatok helyben maradtak, hogy fedezzék a császáriakat.

„[A csatatér] a mohácsi síkság elején található, a Harsányi hegy lábánál. A hely éppen ama régi, végzetes csata miatt emlékezetes, amely erről a síkságról kapta a nevét és amely csata Magyarország vesztét okozta és királyának életébe került.”

Luigi Ferdinando Marsigli: Az Oszmán Birodalom katonai állapotáról, felemelkedéséről és hanyatlásáról, Budapest, Históriaantik Könyvesház, 2007, 191.

Amikor a bajor sereg is elindult, a Karasica patak menti növényzet takarásában előrenyomuló törökök rájuk támadtak. A céljuk a bajorok bekerítése és a két keresztény sereg elszigetelése volt.

„A herceg őfelsége tehát különösebb nehézség nélkül kivezette az embereit a nagy síkságra és ott is hadrendben hagyta őket. A mi balszárnyunk ellenben az útjában álló bozót miatt nehezen menetelt. […] Ezalatt a fák és bozót alatt rejtőzködő janicsárok tüzelni kezdtek a mieinkre. Ahol pedig a síkon nem volt bozót, néhány lovascsapatot vontak össze. Ezek azután beláthatatlan okból rátámadtak a mieinkre és az oldalunkba akartak törni.”

Miksa Emánuel bajor választófejedelem hadinaplójából (1687). In: Szita László [szerk.]: Budától Belgrádig. Válogatott dokumentumrészletek az 1686–1688. évi törökellenes hadjáratok történetéhez, Pécs, Pécsi Szikra, 1987, 166. – Törzsgyűjtemény

A bajorok felvették a harcot. Károly herceg, miután elrendezte csapatait, három lovasezredet küldött a török támadás megállítására. Ők, Bádeni Lajos néhány egységével együtt elzárták a két keresztény sereg közötti rést és végül sikerült visszaszorítaniuk az oszmánokat, akik visszavonultak a sáncaik mögé.
A harc szünetében mindkét sereg rendezte sorait és felkészült az újabb támadásra. Károly herceg a szárnyakra erős lovasságot rendelt Savoyai Jenő herceg és Bussy-Rabutin gróf vezényletével, a centrumba pedig a gyalogságot állította, szemben a törökök elsáncolt táborával. Szulejmán pasa végül újabb rohamra küldte harcosait. Az oszmán tüzérség erős ágyútűzzel nyitotta meg a csata második felvonását. A folyóparti bozót fedezékében a lovasság és a janicsárok oldalba támadták a keresztények bal szárnyát, miközben egy másik csapat a nagyharsányi templom melletti jobbszárnyra zúdult, ami a szövetségesek málháját is őrizte. A Karasica mentén elkeseredett harc kezdődött. A törökök rohama végül kifulladt és a szövetségesek ellentámadásba mentek át.

„A törökök megkezdték a császáriak elleni rohamot, akik heves ágyú- és muskétatűzzel menekülésre kényszerítették a törököket. Menekülés közben lovasszázadok eredtek a nyomukba, […] majd a gyalogoszászlóaljakat küldték ellenük. A törökök fejvesztve menekültek az erdősség közepén található sáncrendszerbe. Az erdőben lévő üres tisztáson állították fel a fent említett sáncrendszerrel védett török tábort, egy másik, visszavonulást fedező sánccal, amely a nagyvezír […] sátrát védte.”

Luigi Ferdinando Marsigli: Az Oszmán Birodalom katonai állapotáról, felemelkedéséről és hanyatlásáról, Budapest, Históriaantik Könyvesház, 2007, 191.

nagyharsany_opti.jpgÜtközet az erdő szélén: a nagyharsányi csata ábrázolása Marsigli Az Oszmán Birodalom katonai állapotáról, felemelkedéséről és hanyatlásáról című művében – Régi Nyomtatványok Tára

A keresztény lovasság megfutamította a szpáhikat, miközben a derékhadban a gyalogság is rohamra indult. Az ellentámadás során a szövetségesek lerohanták a török sáncokat. A gyalogság elfoglalta a tüzérség állásait, miközben a lovasság bekerítette a sáncok mögött kétségbeesetten védekező oszmán gyalogosokat.

„… Noha a török számtalan sokasággal és sok lövőszerszámokkal keményen oltalmazná a sáncot, s sokan a németek közül el is hullanak az ostromon, ugyancsak triumphála [győzedelmeskedék] rajtok, és sok ezereket levágván sáncában, a többielszaladának.”

Cserei Mihály: Erdélyi históriája [1661–1711], Budapest, Európa, 1983, 202. – Törzsgyűjtemény

Többeket a környező erdőkbe, vagy a Karasica mocsaraiba űztek, ahol – az 1526-os mohácsi csatához hasonlóan – sokan vesztették életüket. A Dráva felé menekülők gyakran egymást taposták agyon, többen kétségbeesésükben megpróbáltak átúszni a folyón.

„S mivel féltek az ellenség üldözésétől, mindenki azonnal át akart kelni a hídon. Egy nyíllövésnyi helyen a nép egymás hátára ment, úgyhogy a tolongástól kétezernyi ember a lábak alatt maradt, és elpusztult.”

Szilahtár török krónikás leírása a Magyarországra küldött török felmentő sereg hadműveleteiről, a török uralom térvesztéséről. In: Sinkovics István [szerk.]: Magyar történeti szöveggyűjtemény 1526–1790, Budapest Tankönyvkiadó, 1968, 688. – Törzsgyűjtemény

Végül a törökök rendezetlen tömegei alatt leszakadt a híd, tovább növelve az áldozatok számát.
A nagyvezír hatalmas vereséget szenvedett. A csatában és menekülés közben 8-10 ezer harcosa esett el. A tábor, a málhával, a kincstárral és a hadifelszereléssel a szövetségesek kezére került.

„Lipót császárnak a nagyharsányi hegy lábánál aratott fényes magyarországi győzelme után az ulemák és a kapikuluk, azaz a jogi és a katonai rend összefogott, megfojttatták a nagyvezírt és letették IV. Mehmed szultánt, helyére pedig fivérét, Szulejmánt ültették.”

Luigi Ferdinando Marsigli: Az Oszmán Birodalom katonai állapotáról, felemelkedéséről és hanyatlásáról, Budapest, Históriaantik Könyvesház, 2007, 27.

A Mohács közelében kivívott győzelem jelképes elégtétel volt az 1526-os katasztrófáért, Lajos király haláláért és a középkori Magyarország bukásáért. Még 12 évig dúltak a harcok, miközben XIV. Lajos francia király, tartva I. Lipót megerősödésétől, betört a Birodalomba, kétfrontos háborúra kényszerítve a császárt. A Habsburg uralkodó végül 1699-ben kötött békét a szultánnal. Magyarország (a Temesköz kivételével) és Erdély felszabadult az oszmán uralom alól.

„…A kereszténység dicsőségére megkötötték a békét a karlócai találkozón, hogy az oszmán hatalom megtanulja félni és tisztelni a keresztények erejét és hadseregét.”

Luigi Ferdinando Marsili (Marsigli): A Magyar Királyság történetének kivonata, Máriabesnyő–Gödöllő, Attraktor, 2009, 8. – Törzsgyűjtemény

Gyaraki Benjámin (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

Felhasznált irodalom:

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr7317893627

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása