1837. augusztus 22-én este nyíltak meg a legújabb pesti színház kapui. A frissen festett falak közé még építési területen át vezetett a közönség útja. De vajon hogyan jutottak el a magyar színházcsinálók első pesti színházuk színpadáig?
Carl Vasquez: A Magyar Nemzeti játékszín belsőjének tekintete. Ismeretlen mű szerelmi jelenete a Pesti Magyar Színház színpadán. In: Részlet a Buda és Pest szabad királyi városainak tájleírása című térképlapról [Wien], [1837] SZT KE 3.235 – Színháztörténeti és Zeneműtár. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár
A nemzet felvilágosodás kori eszméje Európa közepén a 19. század első harmadában fokozatosan telt meg tartalommal és céllal. A tartalom elsősorban kulturális volt, a célok politikaiak. A nyelvi, művészeti és történeti tudatközösségben alakult ki az egyének identitása, melyből a nemzethez tartozás jegyeit desztillálhatjuk. A magyar nemzeti identitás építése az 1770-es, 1780-as években kezdődött, a nemzeti tudományok (nyelvészet, történettudomány, társadalomtudomány, művészetek története) eredményeire alapozva, melyek rámutattak, meddig terjed a magyar kultúra hatóköre térben és időben. Ekkoriban jöttek rá a gondolkodók arra is, hogy a közösség tagjainak összetartozását a leghatékonyabban művészi alkotások segítségével tudatosíthatják, mert azok érzelmi hatása kapcsolja össze az embereket a közös élményben. A századfordulón, bár a magyar nyelvű sajtó is fejlődésnek indult, mégis a művészetben, elsősorban a magasrendűnek tartott irodalomban, költészetben hittek a nemzeti gondolkodók. Ám a magyar anyanyelvűek nagyobb része nem volt írástudó ez időben, olvasni kevesen tudtak, s különösképp kicsi volt a művészi, metaforikus szövegek potenciális közönsége. Az irodalom tehát a hangzó nyelv útján terjedt, például a vándortársulatok alkalmi színpadairól. Amikor politikai mozgalom és cselekvési tervek is kapcsolódtak a nemzeti identitás építéséhez, az 1825-ben kezdődött reformkorban, elhatároztatott, hogy intézményeket alapítanak a magyar nemzeti és függetlenségi program támogatására, megtörendő az osztrák hegemóniát is. Ezen tervezett institútumok egyike volt a színház. Méghozzá a nemzeti.
Már a 18. században is megfogalmazódott, hogy a közösségeket három fontos intézmény tartja össze: a templom, az iskola és a színház. A vándortársulatok, már a legelső hivatásos, magyar együttesek is tudatosan vállalták a nemzetteremtő és nemzetépítő feladatokat, de sok megalkuvással, vagy legalábbis kompromisszumokkal tudtak csak haladni. Mindig ott volt előttük a cél, hogy állandó színházat alapítsanak a városokban a szórakozni és művelődni vágyó magyar és polgári közönség számára. Csakhogy előbb a városok népességének magyarrá és polgárrá kellett lennie. Az irodalmárok és politikusok részéről a tervekben, javaslatokban, ajánlásokban, fölhívásokban évtizedeken át nem volt hiány. S előbb-utóbb eljött a megvalósítás ideje is. Az 1837. augusztus 22-én megnyitott Pesti Magyar Színház már a nemzeti színjátszás igazi otthona lehetett.
Rohn Alajos: A Nemzeti Színház belseje. Jelenetkép és nézőtér a színpad felől, Pest, Walzel Ágost Frigyes, [1846]. Jelzet: SZT KE 3.238 – Színháztörténeti és Zeneműtár. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár
A 19. század legelején, amikor Pesten a Kelemen vezette társulat bukása után újra megjelentek a magyar nyelven játszók, már fölmerült a magyar lakosság arányait tekintve Pest városánál jobb helyzetben lévő vármegye által szervezett gyűjtésből állítandó magyar játékszín gondolata, de ekkoriban még a Bécsből pártolt német színház tervei sem valósulhattak meg. Reményteljesebb volt a helyzet, amikor a Pesti Német Színház megnyitásával a néhány éve Pesten és Budán is próbálkozó magyarok beszállásolhattak a Rondellába. Az egyre erősebb és népszerűbb társulat vezetését 1813-ban Kultsár István vette át, s nyomban hozzá kellett látniuk a düledező szükségszínház külső-belső fölújításához. Az ekkor már a pesti magyar és szerb közönség számára egyaránt kedves történeti műveket is játszó társulat vágyott állandósulása azonban mégsem sikerült. A budai parton évekkel korábban lebontották a Reischl-házat, s 1815-ben ez a sors várt a Rondellára is, mely városi tulajdonban volt, így nem dönthettek róla sem a színészek, sem közönségük. Kultsár ugyan energiáit és pénzét nem kímélve nagy tervet dolgozott ki egy pesti magyar nemzeti teátrum mielőbbi fölépítésére. Kísérlete azonban kudarcot vallott. 1833-ig nem állomásozott tartósan egyetlen magyar társulat sem a városban. A Kultsár-terv azonban mégis figyelemre érdemes, mert mind a színházépület elhelyezését illetően, mind a színház célszerű működtetési módjának, üzleti tervének kidolgozásával példát adott az évtizedekkel későbbi utódoknak.
Az 1830-as évek elején a vármegyei anyanyelvi bizottság és az akadémia, a Tudós Társaság kezdeményezései nyomán újra megélénkült színházi röpirat-irodalomba Széchenyi István is bekapcsolódott. 1832-ben adta ki Magyar játékszínrül című dolgozatát. A pályázati beadványok és sajtócikkek sorozata csakhamar tisztázta a legfőbb kérdéseket a leendő magyar színházra vonatkozóan. Az építendő színház helyét és a színház nemzeti jellegét illetően majd minden szerző egyetértett. A magyar színháznak Pest-Budán kell fölépülnie. A többség arra a liberális álláspontra helyezkedett, hogy a színház nemzeti sajátosságát és függetlenségét közösségi fenntartással kell biztosítani. Volt, persze, aki még uralkodói segítséget remélt a pártolói összefogás mellé a magyar teátrum fölállításához, de Széchenyi határozottan elutasította ezt a változatot, írván: nem csatlakozik a vállalkozáshoz:
„egy oly színház létére, melyet közvetlen valami udvar vesz gyámola alá, s minden lehető szükségit nagy tehetséggel s erős kézzel pótolgatja.”
Széchenyi István: Magyar játékszínrül, Pest, Landerer, 1832. 84. – Magyar Elektronikus Könyvtár
De a színház fölállításához és fölépítéséhez szükséges részvénytársasági pénzalap nagyságára vonatkozóan, valamint a németekkel közös vagy külön működés kérdésében eltért a pályázók véleménye. A már ekkor formálódó operapárt megfogalmazta, hogy az ikervárosok különböző nyelvű közönségét egyként csak az operával lehet a szükséges számban a színházba vonzani. A vármegyei bizottság és Széchenyi tervei nem tűntek összeegyeztethetetlennek, kivéve, hogy a gazdálkodás modern, Angliában megismert elveire támaszkodó gróf csakis akkor látta kivihetőnek a nemzeti játékszín létesítést, ha a pénzalapot előre összegyűjtik a vállalkozás megindításához, míg a vármegye szakértői – a megszokott feudális ügymenetben bízva – a gyűjtés megkezdését, az első fölajánlások vételét követően belevágtak volna a tervezésbe és építésbe.
1835 szeptemberében Gödöllőn a herceg kiállította az adományozó levelet, napokon belül aláírták a szerződést Zitterbarthtal, és az első kapavágás is megtörtént. A vezérvármegye az építkezés megindítására hivatkozva megszüntette a Várszínházban 1832 óta játszó s nehezen működő magyar társulat támogatását, de a pártolás dologi eszközeit, a színházat és berendezését, a könyvtárat, a kottákat és a jelmezeket továbbra is rendelkezésükre bocsátották. Ugyanakkor, tekintettel a Pesten folyó építkezésre, folyamatos jelenlétre és játszásra kötelezték őket, hogy a közönség ne szakadjon el a színháztól éppen a megnyitást megelőző hónapokban. Pest vármegye tehát nem a pénzügyi erők megosztása mellett döntött, hanem egyedül az építkezésre összpontosított. Abban is bízva, persze, hogy a munkálatok megkezdése az önkéntes összefogásnak és az adakozásnak is lendületet ad. Elképzelésük bevált. A színházi alap lendületesen gyarapodott, a vármegyei gyűjtés folytatódott.
Ezenközben a Kerepesi úton folytak a munkák, s egyidejűleg a vármegyei gyűjtés is. A Pesti Magyar Színház részvénytársaságként alapíttatott, s bár a Vármegye hagyományos feudális szerveződés volt, a gyűjtés adminisztrációja és nyilvánossága a polgári gazdálkodás szabályai szerint működött. A fölajánlások és adományok az ország minden részéből érkeztek. Az arisztokraták, a városok, községek, vármegyék, birtokosok mellett közösségek, céhek, testületek és a korábbi magyar társulatok közönségét adó polgárok és értelmiségiek is csatlakoztak, és a részvényjegyzésen kívül sok iparos és kereskedő termékeit és munkáját ajánlotta föl a színház javára. Ez már olyan összefogás volt, mely a nemzetté válás programjának megvalósulását bizonyítja: valóban működött a társadalmi érdekegyesítés.
A színház építése ütemesen haladt. Az új színházépület közepes méretű volt, azaz minden téren jóval felülmúlta a magyar színtársulatok számára addig emelt épületeket. A nézőtér 21,56 méter hosszúnak, 19,90 méter szélesnek és 14 méter magasnak épült. A színpad szélessége 18,70 méter, mélysége 13,80 méter, a színpadnyílás 12 méteres volt. Öt kulisszapár játszhatott, a színpad fölött magas zsinórpadlást hagytak. A színpadi gépezetekhez külföldi mestert szerződtettek, de később Telepi György vette át feladatait. Ő felelt az új színház díszleteiért is, melyeket a kisebb várszínházi színpadon használtaknál nagyobbra, mutatósabbra kellett tervezni. A színházak ekkoriban készletgazdálkodást folytattak a drága díszletekkel, melyeket típusokba sorolva tartottak nyilván raktárukban, s az egyes előadásokhoz csak kismértékben módosítottak. A Pesti Magyar Színház gázvilágítása kezdettől szerepelt a tervekben, de a közép-európai színháztechnikai újdonság bevezetésére végül csak a megnyitás után egy esztendővel, 1838 őszén került sor. Az épület közönségterei megfelelőek voltak, de a hátsó, a színházi munkát kiszolgáló területen voltak hiányosságok, melyek később egyre nagyobb gondot okoztak a társulatoknak.
A színház nézőtere a megnyitáskor a nemzeti színekben pompázott. A Honművész című folyóirat tudósítója így írt a látványról:.
„De mit említsek előbb, mi e kis világban keblemet elfogá? A díszes nézőhely pompás elrendezését, a nagyszerű s 9 múzsa képével ékesített, igen csinos szelelőnyílásokkal ellátott kékeszöld alapú mennyezetet? A hasonló színű páholyok közt felfutó, arany vesszőkkel cifrázott fehér oszlopokat; a páholyok piros, arany szegélyű könyöklőjét, a zárthelyeknek tömött zöld üléseit, fehér karfára alkalmazott vörös támaszkodóit, szóval az egész termet díszítő nemzeti színt; vagy a mindezekkel összehangzó, zöldbe játszó fehér, nagyszerű előfüggönyt (mely arany rúdon függő s aranyos rojtokkal díszített kárpitot ábrázol), vagy az egész nézőteremre felosztott tündérfényt hintő, igen pompás arany gyertyatartókat?”
Honművész, 1837. augusztus 27. – Törzsgyűjtemény
A színház nézőterén 46 páholyt alakítottak ki, köztük az első emeleten, a színpad felőli baloldalon az uralkodó és a nádor kettős díszpáholyát. A földszinten, valamint a második emeleten és a karzaton is zártszékek és állóhelyek voltak. Mindösszesen 2312 fő volt ekkor a színház befogadóképessége. A színház megnyitása után még sokáig ünnepnek számított megjelenni a nézőtéren, akár a pesti polgároknak a zártszékeken vagy a földszinti állóhelyeken, akár a városba alkalmilag érkező környékbeli vásározóknak a karzati kakasülőn, akár a nemesi és arisztokrata páholybérlőknek.
A nézőteret megvilágító gázégős csillár és a páholyok fali lámpái fényében a nézők egymást is jól látták az előadások alatt, s élő kapcsolat volt a színpad és a közönség, s a nézőtér patkójának különböző részei között.
Egressy Gábor. Portré, körülötte 8 szerepkép. Pest, Deutsch testvérek, 1863. Jelzet: SZT KF 424 – Színháztörténeti és Zeneműtár. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár
Az első pesti magyar színház működésének megszervezése a Vármegye által alapított részvénytársaság keretei között indult. A részvénytársaság – mai fogalmaink szerint – közhasznú volt, azaz nem ígért osztalékot a jegyzett részvények után, mert az esetleges működési nyereséget a színház javára kívánták fordítani. Így ez a vállalkozási forma lényegében a színházpártolás egy új, polgári megoldását jelentette. Mindenesetre az alapítók bíztak benne, hogy a következő országgyűlés majd véglegesen rendezi a színház kérdését, s nemzeti fenntartásba veszi azt. Az igazgatóválasztmány elnöke Földváry Gábor volt, s az első három esztendőre választott igazgatónak, Bajza Józsefnek sok gondot okozott az általa képviselt vármegyei gazdálkodási felügyelet. 1837 nyarán előbb a színház személyzetének tagjait szerződtette a választmány, s az igazgatót csak ez után jelölték, ezzel is megkötve Bajza kezét. Melléje Mátray-Rothkrepf Gábort választották zenei vezetőnek. A társulat magvát az 1833 és 1837 között a Várszínházban játszott együttes tagjai alkották, s melléjük a vándorszínházakból és a vidéki bérlőtársulatokból csak néhány színészt szerződtettek Pestre.
Részletek Bajza József, a Pesti Magyar Színház első igazgatójának 1839-es írásából.
„…Nekünk magyaroknak, kik a színházzal nemzeti célokat remélünk és fogunk is egybeköthetni, sokkal fontosabb az, mint a német, francia vagy angol nemzetnek; nekünk az, ha akarjuk, lételünk egyik alapkövévé válhatik, s ez okból ártalmi oldalai ellen legkevésbé lehetne józanon panaszkodnunk, és ha vizsgálatra vesszük napirenden levő és gyakran szóba hozott országos intézeteink hasznait és szükségét, látnunk kell, hogy közöttük kevés van fontosabb és előlegesebb, mit e játékszíni ügy.
Mégis – mi csodálatos – valamennyi között ez az, minek létesülése legnehezebben megyen, minek legtöbb akadályai, legtöbbféle ellenségei vannak. – Nem szűkölködénk ugyan kezdet óta apostolokban, kik az ügyért buzgóan hirdették az igét, de ezek buzgalma nem vala elégséges mindeddig a közrészvétlenség fagyát fölengesztelni. Csak a kisebb szám pártolja tettleg mai napig a színi ügyet; a nagyobb szóval, ígérettel szolgál bőkezűleg, tanácsol és sopánkodik a sopánkodókkal: de midőn cselekvésre jő a dolog, bujósdi ajtót kohol, melyen tisztességesen, nemakarás gyanúja nélkül menekedhessék.
[…]
Mielőtt Pesten házunk volt, sokan azt hitték, hogy csak ezt kell építeni, a többi magától megyen, s a sült galamb önkényt röpülend szánkba. Íme, itt az épület, s mit nyertünk vele? Hol állunk még mindig? Megszűntek színház iránti aggodalmaink? Korántsem…
S bármint örültek is sokan ez ideigleni színház fölépülésének 1837-ben, most, 1839-ben nem lehet ezen épületre fájdalom nélkül tekinteni; mert ez oka, nem egyedüli, de mégis fő, hogy színészetünkkel oly visszásan és természetlenül vagyunk, hogy magyar létünkre kinn a juhszélen tanyázunk, s ha magyar művészetet akarunk látni, télben sárözönben, nyáron porfellegek közt juthatunk be a nemzeti Thália sanctuariumába. Ezen ideigleni színház, uraim, az országosat elbuktatta, magát pedig meg nem alapítá, még csak fel sem építette kellőleg, mert udvara maig kerítetlen és puszta, falai meszeletlenek, s bár belül elég víg és derült, kivált ha Norma* előadásakor németekkel megtelik: de kívül szomorú és bánkódni látszik, hogy országos testvérének halált okozott.
Ne vélje azonban valaki, mintha állítanám, hogy mi ez ideigleni színházzal semmit sem nyertünk. Nyertünk igenis! Művészi tekintetben sokat; szép előhaladást az operában, és tapasztalást, mely keserű ugyan, de kincsekkel ér fel.
[…]
Megtanultuk, hogy Pesten puszta építéssel nem lehet színészetet még most alapítani; megtanultuk, mit már előbb is tudhatónk, de hinni nem akartuk, hogy ház mellett még a pénz sem elég biztosítéka a színészeti állandóságnak, hogy ezekhez még művészi tudomány, rendszeres igazgatás, és mi ennek következménye, gazdálkodási takarékosság is kivártatik. A jelenleg igazgató részvényes társaságnak háza is van, pénze is volt, de nincs és kezdet óta nem volt rendszerezett igazgatása, s ez volt a nagy bökkenő: inde prima mali labes. [Evvel kezdődött minden baj.]
Bajza József: Szózat a pesti Magyar Színház ügyében, Budapest, Magvető, 1986 (Gondolkodó magyarok) – Magyar Elektronikus Könyvtár
A Bajza (és Földváry) által szervezett együttesbe való bekerülés legfőbb szempontja az volt, hogy a színész képes legyen az új, a romantikus színészet eszközeit elsajátítani és alkalmazni, esetleg korábbi gyakorlatától merőben eltérő követelményeknek, feladatoknak is megfelelni. A tapasztalat és a népszerűség csak másodsorban játszott szerepet a szerződtetéseknél. Ezen elvek, természetesen, komoly személyes sérelmeket okoztak. A nyáron éppen Székesfehérvárott és Balatonfüreden turnézó társulatot Bartha János képviselte a tárgyalásokon, Egressy Gábort bécsi tanulmányútjáról hívták vissza augusztus elsejére a színházba. Az első társulatba nyolc színésznőt, tizenöt színészt és egy súgót kívántak szerződtetni. A társulat végül huszonegy tagú lett, az aláírók között az ígért gázsit kevesellvén nem szerepelt Kántorné, a Lendvay házaspár, az Udvarhelyi testvérek és a Kassán játszó Déryné sem. De Laborfalvi Róza, Kovácsné, a kiváló komika, a Hubenay és a Parázsó házaspár, valamint Megyeri, Bartha, Egressy, Fáncsy Lajos, Szentpétery, Szerdahelyi, Telepi (aki játszott is), Szilágyi Pál és Szigligeti Ede igen.
Vidéky Károly: Lendvayné Hivatal Anikó, Nemzeti Színház Múzeuma [Pest], [1836]. In: Honművész, 1836. 27. sz. melléklet. Jelzet: SZT KD 242 – Színháztörténeti és Zeneműtár. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár
Kisebb szerepekre, majd kisegítő feladatokra a korábban vándortársulatokat igazgató Balog István és Komlóssy Ferenc érkezett, s a társulat legidősebb tagja az első magyar színésznemzedék képviselője, Láng Ádám János volt. A színház programjának meghirdetése után a fizetéseket illető viták egy része rendeződött, hiszen az a korábbi magyar színházak sok próbát kiállt tagjai számára nagyon inspiráló volt – épp egy ilyen, állandó magyar színházért harcoltak és küzdöttek. A megegyezésre sor került még a megnyitás előtt id. Lendvay Mártonnal és Lendvayné Hivatal Anikóval, s állandó vendégként Dérynével is. A tagok nemcsak szerepekre, hanem más feladatokra is szerződtek: rendezésre, darabfordításra és -írásra, adminisztrációra. A színészeknek ekkoriban szerepeikhez a kortárs ruhák biztosítása szerződésben előírt kötelessége volt, a vezető színésznők is maguk gondoskodtak jelmezeikről. Az új igényeknek megfelelő, egységes jelmezkészlet fölépítése érdekében azonban már az első szerződtetettek között volt Kostyál Ádám szabómester, aki a kor magyaros divatjának kialakításáért igen sokat tett divatlapokban megjelent rajzaival és a színpadon látható viseletekkel is.
Barabás Miklós: Bartha János mint Zrínyi Miklós Karl Theodor Körner Zrínyi című szomorújátékában. Álló, egészalakos szerepkép, Pest, Walzel Ágost Frigyes, [1846]. In: A Pesti Divatlap 1846. 43. sz. melléklete. Pest, Nemzeti Színház, 1837. okt. 14. Jelmezkészítő: Kostyál Ádám. Jelzet: SZT KE 3.113 – Színháztörténeti és Zeneműtár. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár
A társulat összeállításában a szerepkörök kialakítása és a játékstílus kérdése okozta a legtöbb konfliktust. Kántorné vagy Déryné esetében éppúgy, mint a korábbi vándorszínészeknél. Az életkori, fizikai, hangi adottságok alapján, s főképp az új színház követelményei okán majd mindenkinek újra kellett gondolnia és építenie pályáját. Néhány éven belül a középkorú színészeknek ki kellett lépniük a fiatal hős vagy naiva szerepkörből. El kellett sajátítaniuk a karakterszerepek igényeinek megfelelő alakítási módot, el kellett dönteni, hogy a szószínházi vagy az operai szerepeiket vigyék-e tovább. A Pesti Magyar Színház működésének első éveiben sor került az alapítók játékstílusának lassú átalakítására, illetve az őket felváltó fiatal generáció befogadására.
A nyitóelőadás műsorának kiválasztása sem volt problémamentes, drámapályázat helyett végül egy alkalmi prológ előadása mellett döntöttek, melynek megírására Vörösmarty Mihályt kérték föl. Különleges alkalmakkor gyakran játszottak a helyzethez illő, formailag hagyományos prológusokat vagy tablókat (tableau vivant-okat, élőképeket, némázatokat). Vörösmarty színháznyitó egyfelvonásosának, az Árpád ébredésének mintáját a budai társulat Telepi által rendezett, 1834. január 1-jén előadott újévi tablójában találhatjuk. A szerzőt fölkérték a szép, de nehéz verses szöveg betanítására is, Mátray-Rothkrepf Gábort pedig megbízták a kísérőzene megírásával.
Vörösmarty Mihály: Árpád ébredése; Eduars Schenk: Belizár. A Pesti Magyar Színház nyitó előadásának színlapja, 1837. aug. 22. [Pest], Pesti Magyar Színház 1837. Jelzet: SZT SZL – Színháztörténeti és Zeneműtár. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár
1837 nyarán már a közönség is készen állt az első pesti magyar kőszínház megnyitására. A polgárok kedves időtöltése volt az építkezés megtekintése, tudjuk, hogy Széchenyi is többször kilátogatott a Kerepesi útra. A színháznyitásra többszöri halasztás után 1837. augusztus 22-én került sor. A ház még nem volt teljesen befejezve, a közönséget homokbuckák, meszesgödrök fogadták a bejárat körül, a színészek is a festő-mázoló munkásokat kerülgették. A színháznak a közelgő szeptemberi nagy vásárok idején történő megtöltése is veszélyben volt a bérlethirdetés késése miatt. Elmaradt a soknyelvű üdvözlőversek kiadása, emlékpénz veretése, de, szerencsére, az Árpád ébredését sikerült megjelentetni a nyitó estére. S ezen az estén Pest-Buda joggal és méltán ünnepelhetett. Megvalósult a sok évtizedes terv, amiért színházcsinálók és közönség egyaránt küzdöttek: állandó magyar színház nyílt Pesten.
A színház hajdani helyén, a Rákóczi út elején, a forgalmas buszmegálló közönsége láthatja a Kelet-Nyugat Üzletközpont falán elhelyezett emléktáblát a színházról, melyet 1840-től Nemzeti Színháznak nevezhetünk. 1840 áprilisában az országgyűlés törvényt alkotott, mellyel létrehozott egy addig nem volt intézménytípust. A Pozsonyban ülésező országgyűlés az 1840. évi 44. törvénycikkben magyar Nemzeti Színház létesítéséről döntött. Az eddigi színházak az építők, a városok vagy a vármegyék tulajdonában voltak, míg a társulatok magánvállalkozásokként működtek, különböző társulási formákban. A Pesti Magyar Színház bár a székvárosban állt, a vármegye tulajdonában volt.
A Nemzeti Színház olyan új intézmény lett, melyet az országgyűlés, a nemzet legfőbb képviseleti szerve alapított, közösségi kezelésben tart, az országgyűlés finanszírozza mind a működési, mind produkciós költségeit. Az intézmény a nemzeti művészet és művelődés szolgálatában áll, műsorával és működésével mintát ad a többi színjátszó intézmény számára, teljesíti a nemzeti identitás kialakításának és fejlesztésének feladatait, biztosítja a magyar nyelv s a drámairodalom magas színvonalát. Műsorának négy alappillére, melyeknek a bemutatását a közönség szórakoztatásánál előbbre sorolva kell biztosítania: a hazai kortárs színművek és klasszikusok, valamint a külföldi színi irodalom klasszikus és kortárs alkotásai. A Nemzetinek a színjátszás minden elemét (a szövegen kívül a vizuális és zenei, technikai elemeket) tekintve elől kell járnia azok korszerű alkalmazásában. Mindezeken kívül a Nemzeti Színház olyan jogosítványokat is kapott, melyek más színházak számára nem voltak biztosítva: tagjai állami nyugdíjjogosultsággal rendelkeztek, a színháznak jogában állt örökös tagságot alapítani és ilyen címet adományozni, illetve színészeti tanodát működtetni. Mindaddig, amíg más színházi intézmények nem rendelkezhettek hasonló működési feltételekkel és kiváltságokkal, a Nemzeti Színház (és a majdani önálló Operaház) különleges szerepben volt az országos színházi struktúrában.
Amint azonban ez a szervezet bővülni, majd specializálódni kezdett, a Nemzeti Színház szerepe átformálódott, s különösen akkor, amint az 1949-es államosítással minden akkor működött színjátszó intézmény hasonló helyzetbe került, a Nemzeti Színház feladatainak újradefiniálására volt (lett volna) szükség. A Nemzeti későbbi válságkorszakait rendszerint a szerepének meghatározásában előálló bizonytalanság okozta.
Dr. Sirató Ildikó (Színháztörténeti és Zeneműtár)
Szakirodalom:
Sirató Ildikó: A magyar színjátszás rövid története, Budapest, Holnap Kiadó, 2017.
