1904 novemberének végén a magyarországi napilapok színházi-zenei-művészeti rovatainak olvasói a következő döntésről értesültek:
„A kolozsvári színház ügyében tegnap történt meg a döntés a belügyminisztériumban, mely szerint a színházat Janovics Jenő dr., a szegedi színház igazgatója kapta meg.”
(A kolozsvári színház igazgatója.) In: Magyarország, 1904. november 22. – Törzsgyűjtemény
A Tisza István belügyminiszter (és miniszterelnök) kinevezte új színigazgató alig harminckét éves volt. Öt évvel azelőtt, 1900 augusztusa és 1901 áprilisa között Bölöny József intendáns mellett, művészeti vezetőként egyszer már irányította a kolozsvári színházat.
Kolozsvár, a város színtársulata és a város színházépületei – a Farkas utcai Színház, a Hunyadi téri Színház és a Séta téri Színkör (1919 után Magyar Színház) – Janovics Jenő pályájának nemcsak fontos állomása, de életének meghatározó élménye, életpályája megrázó fordulatainak színhelye is lett. 1896-ban szerződött a Kolozsvári Nemzeti Színházhoz, és életének hetvenhárom évéből negyvennyolcat, színházcsinálói pályájának harminckilenc évéből pedig harminchármat töltött Kolozsváron. Az 1930-as években írta meg könyveit Kolozsvár nemzeti színházairól, A Farkas utcai színházat és A Hunyadi téri színházat. A kötetek egyszerre memoárok és a kolozsvári színjátszás történetének esszészerű, mesteri (nem csak kolozsvári) színészportrékkel tűzdelt összefoglalásai. A könyvekben szerzőjük saját élettörténetét a színjátszáshoz, a magyarsághoz, Erdélyhez és Kolozsvárhoz való vonzódás és szoros kötődés jegyében formálta meg. 1896-os, első találkozását a Farkas utcai színházzal az 1930-as években így jelenítette meg:
„Vég nélküli sorokban vonultak emlékeimben a nagyok, színházvezetők, színészek, akik ebben, a most már megkopott, ósdi szentélyben hirdették az Igét, akiknek nevére fellobog az oltár és feldobog a szív, végig egész E. Kovács Gyuláig, aki akkor még mint eleven szobor járt köztünk, daliásan és Ditrói Mórig, akit éppen akkor hódított el Budapest ennek a színháznak éléről.
Megelevenedett előttem a dicsőséges színháznak egész múltja. És úgy éreztem, mintha abban a pillanatban egy fölszentelt templomban önkéntelenül hűségi fogadalmat tennék.
Ennek az órának emléke sohasem homályosult el bennem. Sorsdöntő percekben újra és újra szívembe kopogtatott hangosan, figyelmeztetőleg…”
Janovics Jenő: A Farkas utcai színház. Budapest, Singer–Wolfner, [1941], 231. – Törzsgyűjtemény
A Farkas utcai színház. Ismeretlen fényképész felvétele, Kolozsvár, Schuster Emil, [ca 1910]. Jelzet: SZT KA 6.320/47 – Színháztörténeti és Zeneműtár
Amikor 1896-ban Janovics megérkezett a Farkas utcába, néhány műegyetemi szemeszter (gépészmérnök lehetett volna), négy színiakadémiai és alig két, vidéki színtársulatoknál eltöltött év állt mögötte. Színiakadémiai oklevelével zsebében a tehetséges és rendkívül ambiciózus fiatalember 1894-ben került a vidéki színjátszás egyik, Csóka Sándor vezette, nagyobb társulatához Miskolcra, majd egy év múlva Makó Lajoshoz, Szegedre, és még ugyanabban az évben szerződött Krecsányi Ignáchoz, aki a buda–temesvár–pozsonyi színtársulatot vezette. Szerepköre szerint szerelmes és társalgási színész volt, a prózai műsor fiatal férfifiguráit játszotta, nem kevés sikerrel. A Borsod miskolci, bemutatkozó fellépéséről az alábbiakat írta:
„Hétfőn népelőadásul »Gauthier Margit« adatott Jánovics Jenő végzett színinövendék felléptével. A kaméliás hölgyet Bera Paula játszotta, hogy mily kitűnő sikerrel, arról a jelen voltak bőven omló könnyei tehettek ékesen szóló tanúbizonyságot. Minden túlzás nélküli természetesség, átgondoltság és érzelem jellemezték játékát. Armándot Jánovics játszotta. Első felléptéből ítélve, iránta a legjobb véleménnyel lehetünk. Nem látszik rajta a kezdő színészek egyik jellemzetes sajátsága sem. Nem pátoszos, sem nem szeles. Nemcsak törekedni látszik a természetességre, hanem el is találja a valódi hangot.”
In: Borsod: Miskolci értesítő, 1894. február 28. – Törzsgyűjtemény
Janovics Jenő 1896-ban. Jelzet: SZT KB 7.389/1 – Színháztörténeti és Zeneműtár
Becsvágyát már akadémista korában sem csak a színészi érvényesülés kötötte le, erőteljesen érdeklődött a színház és a kultúra más területei iránt is: tárcái, véleménycikkei a Magyar Géniuszban jelentek meg. Már ezekben az években határozott véleménye volt a magyar és általában színjátszás feladatairól, szervezeti és művészeti kérdéseiről.
„Paulay megvalósította ez évadban ama tervét, hogy a külföldi újdonságok teljes mellőzésével, tisztán magyar írók eredeti darabjaival töltötte be az összes premiéreket. E terv megvalósítását különben elősegítette az a sajátságos körülmény, hogy a külföld – még a franciákat is beleértve – az utóbbi időkben egyetlen oly szenzációs és nagy szellemű darabot sem mutatott be, melyet érdemes lett volna azonnal átültetni s magyar színpadra vinni. Akármint van azonban, mindenesetre érdekes és örvendetes jelenség, hogy színműíróink egy egész saison premiérjeit – melyek pedig nagyon követik egymást a Nemzeti Színházban – ki tudják tölteni eredeti darabjaikkal.”
Janovics Jenő: Előkészületek a saison második felére. In: Magyar Géniusz, 1893/7. (febr. 12.), 109. – Törzsgyűjtemény
„A magyar színészet, amely segély és támogatás nélkül teljesen a maga erejéből vergődött fel s tengődik száz év óta, amelynek oly nagy szerepe s fontossága van rövid fennállása dacára nemzetünk történetében, aminővel sehol sem bír Európában, amely – ha eltekintünk egyéb kulturális missziójától – magyarosítás tekintetében is annyit használt e nemzetnek, az a vidéki színészet végre is megérdemelné, hogy az állam is, melynek annyi érdekét szolgálta s szolgálja, figyelmére méltassa s megfelelő erkölcsi és anyagi segélyben részesítse.”
Janovics Jenő: A kongresszus után. In: Magyar Géniusz, 1893/12. (márc. 19.), 180. – Törzsgyűjtemény
Kolozsvári színészként – megértve a századforduló játékstílusváltását, és finoman, de határozottan különbséget téve a tehetség, szakmai tudás és előadói modernizálódás, valamint folytonosan változó ízlés között – Nagy histriók címmel portrésorozatot írt közvetlen kollégáiról, illetve a magyar és az európai színház kiemelkedő egyéniségeiről.
„Mint háborgó tenger közepén egy rendíthetlen sziklakő, melyet a zajgó hullámok körülnyaldosnak, a vihartól felkorbácsolt habok hatalmas erővel csapkodnak, de megingatni nem bírnak: úgy áll az E. Kovács Gyula ihletett művészete az irodalmi ízlés szeszélyes váltakozásai, a művészeti irányok körben forgó divatja közepette rendíthetlenül és megingathatlanul a maga szűzi romanticizmusában, nagyszabású klasszicitásában. […]
Megjelenésének fenségéből, arcvonásainak klasszikus szépségéből, hangjának érces csengéséből, beszédjének sajátos zenéjéből, mozdulatainak súlyából, járásának méltóságából, sőt még taglejtéseiből is a legtisztább romanticizmus árad és sugárzik a néző ámuló szeme elé a maga kimért, nyugodt, klasszikus formaszépségében; mint Madách mondja: »A múlt kísértetét látjuk feltámadni világos századunkban.« S a művész is Madáchcsal felelhet a földi porhoz nyűgözött nézőnek:
….. mi józanságtokat
Nem irigyeljük. Hisz mi a világon
Nagy és nemes volt, mind ily őrülés,
Melynek higgadt gond korlátot nem ír.”
Janovics Jenő: Nagy histriók 2.: E. Kovács Gyula. In: Kolozsvári Lapok, 1899/2. (jan. 8.), 19. – Törzsgyűjtemény
Ecsedi Kovács Gyula mint Hamlet William Shakespeare tragédiájában. Bem.: Kolozsvári Nemzeti Színház, 1868. nov. 28. Veress Ferenc felvétele. Jelzet. SZT KB 5.058/12 – Színháztörténeti és Zeneműtár
„A Duse művészete a színpadi realizmus legnemesebb formája. Játékának minden legparányibb mozzanata a lelkén szűrődik át, ott tisztul meg, ott nemesedik meg, anélkül azonban, hogy ez által a megnemesítés által az ábrázolt alak hűsége és valósága a legcsekélyebb csorbát szenvedné.
Az abszolút őszinteség eredménye, hogy játéka azt a tökéletes illúziót kelti, mintha nem is játszaná, de előttünk élné át a szerepét. Az az impresszióm, hogy minden játszó színész között ez az olasz asszonyka érzi át legmélyebben, legigazabbul a színpadra vitt alak érzéseit, szenvedélyeit, indulatjait. Nem tartozik a nagy tragikák közé, akik alakjuk fenségével imponálnak, mozdulataiknak plasztikájával csodálatot keltenek s hangjuknak fuvolaszerű modulációjával vagy mennydörgésszerű produkciójával a kőoszlopokat is megrázzák, – de minden igénytelensége mellett mélységesebben hat a szívre az ő egyszerű művészete, mint bárkié a modern színpadon s a mellett megráz is, mert felzaklatja egész lelki világunkat.
Úgy érezzük, mintha egy test nélküli lélek lebegne előttünk a színpadon, s az ő monoton, hétköznapi hangja miként ha a szférák zenéje volna.”
Janovics Jenő: Nagy histriók 4.: Duse Eleonora. In: Kolozsvári Lapok, 1899/8. (febr. 19.), 89. – Törzsgyűjtemény
A rendezésről, a színház- és társulatvezetésről való gondolkodására Paulay Ede (1836–1894), aki 1878 és 1894 között – így Janovics színi akadémista évei alatt is – a budapesti Nemzeti Színház drámai, majd főigazgatója volt, hatott legerőteljesebben. Paulay jellemzésébe saját közművelődési, művészeti és színházvezetői programját öntötte bele:
„A magyar és külföldi klasszikus irodalom gyöngyei szerepeltek a műsoron. Hogy az Ember Tragédiája színre kerülhetett, az is az ő szívós, minden ellenérvet elgázoló akaratának, meggyőződésének és rendezői zsenijének volt az eredménye. Vörösmarty Csongor és Tündéje, Goethe Faustja is az ő igazgatásának idején kapott először helyet a Nemzeti színpadán. Shakespeare-nek sok darabja került színre először az ő igazgatása idején Pesten, Molière-előadásainak pedig európai híre volt. Az ő buzdítására és az ő iránymutatása szerint indult útjára a magyar társadalmi dráma. […] Sem azelőtt, sem azután nem volt egyetlen színháznak sem ennyi »sztár«-ja egy időben. Paulay tekintélye, mindenkiben tiszteletet gerjesztő tudása, erélye, munkabírása, ízlése és hozzáértése kellett ahhoz, hogy ezek a tündéri instrumentumok csodás összhangban egyesüljenek. Hogy ne akarjon minden művész »prím«-et játszani. Talán brutális, de találó ez a hasonlat: csak állatszelidítő tudta hipnotizáló akaratának rabjaivá bilincselni a nemes vadakat úgy, mint ahogy a színpadnak ez az alacsony termetű, külsőségekben igénytelennek látszó, lassú mozgású, rövidlátó, halk szavú és kevés beszédű diktátora tudta sugalmazni az elkényeztetett, ünnepelt színészekre akaratát és elgondolásait. Paulay Edével szemben a színpadon nem volt, nem lehetett ellenvélemény […]”
Janovics Jenő: A Farkas utcai színház. Budapest, Singer–Wolfner, [1941], 190–191. – Törzsgyűjtemény
Janovics ezek szerint a szempontok és elgondolások szerint irányította a kolozsvári társulatot 1905-től, igazgatóként. A 19. század első felére visszanyúló műsorpolitikai programot azonban – a Kolozsvári Nemzeti Színház a város egyetlen színháza lévén – meglehetősen tágan kellett értelmeznie: a magyar és külföldi klasszikusok és kortárs magyar drámák mellett az operát, operettet, kortárs külföldi irodalmat egyaránt szerepeltetnie kellett a műsoron. Mindezt 1900-ban művészeti vezetőként – Bölöny József (1850–1930) második intendánsi megbízatása alatt –, valamint 1902 és 1905 között a szegedi Városi Színház igazgatójaként tanulta meg.
Az 1906-ra megépült új színház Hunyadi téri, pompás épületében az „egy város – egy színház” működési modell sokrétű, elvárt műsorán túl Janovics a műsorpolitikai program sarkköveit az ifjúsági előadásokkal és a drámatörténeti ciklusokkal valósította meg. Ifjúsági előadásokat az Országos Középiskolai Tanáregyesület kolozsvári körével karöltve már 1900-ban rendezett, s ezeket a Hunyadi téren is folytatta. Az első világháborút megelőző években három, egy szempont köré fűzött előadássorozatot rendezett (a példakép ez esetben is elsősorban Paulay Ede): a magyar drámatörténeti sorozatot az 1911–12-es évadban (26 este), antik drámaciklust az 1912–13-as évadban (8 este), Shakespeare-ciklust az 1913–14-es évadban (13 este).
A Hunyadi téri színház. Ismeretlen fényképész felvétele, képes levelezőlap, [s. l., s. n., 1906 és 1908 között] – Színháztörténeti és Zeneműtár
„Az Országos Irodalmi és Közművelődési Szövetség […] régóta figyeli azt a szenvedélyes és harcos vitát, amely a színház hivatásának kérdése felett folyik.
A vitatkozók egyik tábora – a túlnyomóan nagyobb számúak – hangosan és ellentmondást nem tűrően hirdetik, hogy a színház ma rideg üzleti vállalkozás, a folyton apadó számú, kisebb csapat pedig egyre halkabb hangon védi azt az álláspontját, hogy a színháznak ma is megvan a maga irodalmi, nemzeti és kulturális hivatása.
A vitatkozók kisebb és szerényebb tábora az elmúlt színházi évadban igen érdekes és nagy jelentőségű csatát nyert.
A kolozsvári színház igazgatója: Janovics Jenő dr. nyerte meg részükre ezt a csatát. Nem elvont érvekkel, nem szónoki dialektikával, hanem olyan művészi munkával, amely hosszú időkre fogja hirdetni, hogy a magyar színpadnak ma is megvan a maga nemzeti hivatása és kulturális jelentősége.
Mi volt ez a művészi munka?
A magyar dráma keletkezését és fejlődését mutatta be a kolozsvári Nemzeti Szinház huszonhét [sic!] diadalmas estén a legrégibb nyomoktól, történelmi sorrendben napjainkig.”
Szundy Károly [az Országos Irodalmi és Közművelődési Szövetség alelnöke]: Pár szó e könyvről. In A magyar dráma fejlődése: a kolozsvári Nemzeti Színház által rendezett drámatörténelmi sorozatos előadások bevezető beszédei. Kiad. az Országos Irodalmi és Közművelődési Szövetség, Budapest, Nagyvárad ny., 1913. – Törzsgyűjtemény
1908 és 1910 között Janovics újjáépíttette, kőszínházzá alakíttatta az 1870-es években épült Séta téri faszínkört – ez a téliesített színkör lett 1919 után a kolozsvári magyar színjátszás otthona.
A Séta téri színház a felújítás után. Ismeretlen fényképész felvétele, képes levelezőlap, Kolozsvár, Schuster Emil, [1910 körül]. Jelzet: SZT KA 6.320/39/1 – Színháztörténeti és Zeneműtár
„A kolozsvári Nemzeti Színházban a Mozgó fényképeket 1899. január 3-án mutatták be. A bohózatot Janovics rendezte, és ebben a bemutatóban ő alakította Kapor Kálmánt, a főszereplőt is. […] Talán véletlen, talán nem, hogy a bohózat bemutatása körüli időkben Benkő (Stein) M. úr Kinematograph címmel hirdetett mozgófénykép-előadást Kolozsváron, január 22-én, a Mozgó fényképek című darab bemutatója után tizenkilenc nappal. Benkő úr két részletben tizennyolc mozgóképjelenetet mutatott be a Nemzeti Színház termében egy vasárnap délutáni előadáson, feleakkora helyárakkal, mint a rend szerinti színházi előadások esetében volt szokásos. Az első részben tíz jelenet szerepelt, azt egy rövid operett követte, majd még nyolc mozgóképjelenetre került sor a második szakaszban. Ezekből a szkeccsekből tett szert hét darabra Janovics, és gazdagította velük az előadását.”
Salat-Zakariás Erzsébet: A fiatal Janovics és a Mozgó fényképek. In: Korunk, 2011/12., 84. – Elektronikus Periodika Archívum
Az Oskar Blumenthal és Gustav Kadelburg bohózatának előadásába épített izgalmas technikai lehetőséget Janovics minden tekintetben kamatoztatta. Egyrészt felfedezte az új eszköz színházművészeti lehetőségeit, 1913-ban vetítéssel oldotta meg Az ember tragédiája egyes helyszínének szcenírozását.
„Az 1913-as felújítás még a nyugalmas béke tunya éveiben készült. Fő célja az volt, hogy a megcsonkított, sok értékétől megfosztott drámai költemény megszokott színpadi képe helyett a közönség megkapja a teljes Madáchot. Csaknem kihagyás nélkül, az Űrjelenet bekapcsolásával állítottuk akkor színpadra a Tragédiát. […]
Az én elképzelésem az volt, hogy a mennyországot a nézők elől rohanó felhők takarták el. Ezek a felhők a szöveg hangulata szerint hol puhák, hol haragos sötétek voltak, hol lágyan vonultak, hol viharosan száguldottak. A nézőtér és a színpad különféle rejtett helyeiről, magasságból és mélységből szárnyaltak a néző felé a láthatatlan angyalok szavai kemény, lélekbe nyilalló férfihangokon, az Úr szava pedig a nézőtér legmagasabb kupolájából omlott szét misztikusan. Egyedül a Lucifer kísérteties profilja villant meg olykor-olykor a felhő messzesége mögött felragyogó csillagok fényében, hol itt, hol ott, hol fent, hol lent.”
Janovics Jenő: Az Ember Tragédiája a színpadon. In: Pásztortűz, 1934/5., 93–94. – Törzsgyűjtemény
A Tragédia bemutatójának évében Janovics már szervezte a kolozsvári „filmipart”. Éles szeme meglátta a filmben saját művészeti-művelődési programja rendkívül hatékony kiterjesztésének lehetőségét, és észrevette a gyártásban, de különösen a forgalmazásban rejlő üzleti lehetőséget is. A moziban nem a közönséget a színjátszástól elterelő konkurenciát érzett, hanem minden tekintetben lehetőséget, így a Séta téri színkörbe befogadta a filmelőadásokat, vetítéseket. Janovics Jenő színigazgató, aki a kolozsvári színházakat állami szubvencióval ugyan, de mégiscsak saját kockázatára működtette, filmvállalkozó, producer (is) lett. 1913-ban Cepreghy Ferenc népszínművében a francia Pathé filmgyárat vonzó témát talált: a Sárga csikó európai sikerfilm lett. 1914-ben Janovics saját filmgyárat alapított. Irodalmi művekből (különösen színművekből) írta forgatókönyveit, filmgyáránál dolgozott rendezőként a fiatal Korda Sándor (Alexander Korda), Kertész Mihály (Michael Curtiz), színészként pedig Várkonyi Mihály (Victor Varconi).
Várkonyi Mihály mint Ottó és Janovics Jenő mint Biberach a Katona József drámájából készült némafilmben. Kolozsvár, ProJa Filmgyár, 1914, rendezte: Kertész Mihály. Jelzet: SZT KA 7.594/3 – Színháztörténeti és Zeneműtár
A film anyagilag sikeressé tette: történelmi Magyarország-szerte huszonhat mozija, Kolozsváron tizenegy háza volt, 1918-ban a huszonegyedik helyen állt Kolozsvár legnagyobb adót fizető polgárainak jegyzékében.
Ez a jelentős vagyon tette lehetővé, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia 1918-as összeomlása és a főhatalomváltás után a Romániához csatolt Erdélyben, Kolozsváron az első évtizedet túlélje a magyar színjátszás. 1919 őszén a nagyszebeni kormányzótanács közölte, hogy október 1-vel államosítják a Hunyadi téri színházépületet, a magyar társulatnak el kell azt hagynia. Janovicsnak felajánlották, maradhat művészeti igazgatóként, ha leteszi a román állam iránti hűségesküt, ő ezt a feltételt nem teljesítette. A magyar társulat a Séta téri színkörben játszott tovább, a Hunyadi téren használt felszereléseket, díszleteket, jelmezeket azonban nem vihették magukkal. Janovics magánvagyonából és filmjei bevételeiből biztosította a műszaki személyzettel együtt körülbelül 250 főnyi társulat fizetését, és éveken át szintén magánvagyonából pótolta a színház működéséhez hiányzó összegeket. 1920 szeptemberében megszervezte az Erdélyi és Bánáti Színészegyesület (az egyesület szakmai szervezetként a társulatok felügyeletét és mintegy kilencven személy nyugdíjának biztosítását vállalta), ez azonban 1923-ban össze kellett olvadjon a Romániai Színészek Szindikátusával.
Az ember tragédiája kétnyelvű színlapja – Színháztörténeti és Zeneműtár
Janovics az 1919 előtti évek műsorpolitikájából és a színház feladatairól vallott elképzeléseiből két vonást 1919 után is megőrzött: az egyik a rendszeres ifjúsági előadások, a másik az évfordulók, jeles napok megünneplése, akár magyar író-drámaíró valamely jubileuma vagy egy-egy színészi életpálya mérföldköve volt is az. Mindeközben megpróbálta támogatni, ösztönözni az erdélyi magyar színműirodalmat: a felvállalt premiereken kívül pályázatokat írt ki, megszervezte az Erdélyi Írók Olimpiászát is (1923–24-es évad). 1928-ban felkérték a nagyváradi, 1929-ben a temesvári színház vezetésére, elképesztően nagy feladatot vállalt, azért, hogy a víz felett tartsa a három társulatot. Az 1930–31-es évadtól – miközben művészeti igazgató maradt – átengedte a színházvezetést a kolozsvári Színpártoló Egyesületnek, melynek elnöke ekkor Bánffy Miklós gróf volt. Az egyesület tőkeerősebb, biztosabb gazdasági alapokon nyugvó színházat igyekezett szervezni. Janovics 1931 és 1933 között még egyszer visszatért a színház élére, majd 1933-ban végleg lemondott, átadta helyét az erdélyi Helikon szellemi irányítása alatt szervezett és működtetett Thália Rt. vezetésének.
„Az 1929–1933 közötti feljegyzéseit, valamint a hátrahagyott kéziratai közt található foghíjas levelezését olvasva egy példátlanul sikeres pálya végén fokozatosan marginalizálódó személyiség egyre reménytelenebb viaskodásának a képe tárulkozik elénk.
A színháztól való megválása után egy időre a film jelentett Janovics számára kapaszkodót. Erdély tájain ismeretterjesztő dokumentumfilmeket forgatott magyarországi megrendelésre, igazi konspirációs munkával, majd egy Bukarestben létrehozandó balkáni érdekeltségű filmstúdió tervét is előkészítette és felajánlotta a bukaresti hatóságok számára, de nem keltette fel vele az illetékesek érdeklődését.
1936-ban a Szegedi Szabadtéri Játékok rendezésére kérték fel. A pályája kezdetén itt eltöltött sikeres három év ellenére nem sikerült tartósabb kapcsolatot kialakítani sem a színházzal, sem a város vezetőségével, sem a közönséggel. Nem tudott Kolozsvártól elszakadni.”
Zakariás Erzsébet: Janovics Jenő és a kolozsvári magyar színház. In: Janovics Jenő, 1872–1945. Szerk. Zakariás Erzsébet. Kolozsvár, Kolozsvári Operabarátok Köre, 2015, 39–40. – Törzsgyűjtemény
A második bécsi döntés után zsidó származása miatt nem őt nevezték ki a Hunyadi térre visszaköltöző, nemzeti színházi státuszát újra birtokba vevő kolozsvári társulat élére. Janovics Jenő keresztény feleségével, Poór Lilivel 1944-ben kénytelen volt elhagyni Kolozsvárt, a háború utolsó hónapjait Budapesten élte túl. A Hunyadi téri színház már 1944 novemberében megnyílt. Janovics 1945 elején újra átvehette az igazgatást, októberben azonban a magyar társulatnak vissza kellett költöznie a Séta téri épületbe. Igazgatójuk a Bánk bán bemutatója előtt, az évadnyitás napján hunyt el.
Felhasznált irodalom:
- Janovics Jenő, 1872–1945. Szerk. Zakariás Erzsébet. Kolozsvár, Kolozsvári Operabarátok Köre, 2015.
- Jordáky Lajos: Janovics Jenő és Poór Lili: két színész arcképe, Bukarest, Kriterion, 1971.
- Kántor Lajos–Kötő József: Magyar színház Erdélyben, 1919–1992, Bucureşti, Ed. Integral, 1998.
- A kolozsvári filmgyártás képes története 1913-tól 1920-ig. Szerk. Balogh Gyöngyi, Zágoni Bálint. Kolozsvár–Budapest, Filmtett Egyesület–MNFA, 2009.
- A kolozsvári Nemzeti Színház 1851–1943: adattár, 4. Összeáll. Vitéz Welsel Tibor. Budapest, 1960, gépirat, OSZK Színháztörténeti és Zeneműtár, SZT MS 13/4
- Sándor János: A szegedi színjátszás krónikája: a kőszínház és társulatainak története, 1883–1944, Szeged, Bába, 2003.
- Színháztörténet nagyítóval: források a magyar színjátszás történetének tanulmányozásához 1920–1949. Összeáll. és jegyz. Csiszár Mirella, Gajdó Tamás. Budapest, PIM–OSZMI, 2018.
- Visky András: Janovics Jenő avagy az értékőrzés erkölcse. In: Erdélyi csillagok: újabb arcok Erdély szellemi múltjából. Szerk. Kántor Lajos. [Budapest], Héttorony, 1990, 10–26.
- [Zakariás Erzsébet] Salat-Zakariás Erzsébet: A fiatal Janovics és a Mozgó fényképek. In: Korunk, 2011/12, 80–87.
- Zakariás Erzsébet: Janovics: creatorul Hollywood-ului transilvan: az erdélyi Hollywood megteremtője: the creator of the Transylvanian Hollywood, Bucureşti, Tracus Arte, 2014.
Rajnai Edit (Színháztörténeti és Zeneműtár)
