140 éves Az ember tragédiája – 1. rész

2023. augusztus 11. 06:00 - nemzetikonyvtar

Madách Imre és Az ember tragédiája

Blogsorozatunkat a 200 évvel ezelőtt született tudós-költő, Madách Imre legismertebb műve, Az ember tragédiája című monumentális drámai költemény színpadi ősbemutatójának közelgő 140. évfordulója kapcsán indítjuk el. 1883. szeptember 21-én hangzottak föl első ízben a madáchi verssorok a Nemzeti Színház színpadán.

Első bejegyzésünk témája még nem a feltűnést keltett színházi előadás, hanem maga az irodalmi mű, a drámai költemény. A műfaj a romantikus irodalom csúcsát jelenti minden európai kultúrában, nálunk több megelőző próbálkozás (Vörösmarty, Arany tervei és művei) után a nógrádi költő, Madách Imre tollán született meg, s mindjárt virágjában, legteljesebb tökéletességében, akkor és azóta is világszerte figyelmet és elismerést szerezve a magyar irodalomnak és tiszteletet a szerzőnek.
Az ember tragédiája egyesíti a három irodalmi műnem, a líra, az epika és a dráma legjellegzetesebb eszközeit, a korban legmagasabbra értékelt irodalmi-poétikai megoldásokat és az 1850-es évek filozófiai újdonságait. A mű líraiságát főalakjai közül elsősorban Éva képviseli, a bibliai és történeti narratívákon alapuló keret- és történeti szín sorozata egy álombéli időutazás bemutatása, a mű gondolati tartalma, filozófiája szinte egyenlően elosztva jelenik meg a főszereplők, Ádám, Éva és Lucifer szövegrészeiben. A drámai jambus, melyet Madách e művében is alkalmaz, már a dráma műneme felé indít bennünket, olvasókat: a műben megjelenő karakterek azonban nem „valódi” drámai alakok, sokkal inkább szócsövei a szerző gondolatainak, érzelmeinek. A cselekmény szinte mérnöki pontossággal szerkesztett, meggondolt, s nem hasonlít a korszak valószerű figurákat, időnként spontán, érzelmektől irányított, esetlegesen cselekvő szereplőket egy jellemdramaturgia szervezte struktúrában megjelenítő színjátékainak szerkezetére, legyenek azok idealizáló romantikus cselekményűek vagy a kritikai realizmus felé mozduló polgári társalgási színművek. Madách emberiségkölteménye – a nagyromantika stílusába kötötten is – örök érvényre tör. „Az” emberről, a teremtett emberről, a szabad akaratról, a lehetséges választásokról, az emberi közösség működésének formáiról gondolkodik és beszél. Külső cselekményénél erősebb a különféle eszmei lehetőségek fölmutatása.

01_02_kozepkor_opti.jpgMisztériumjáték a középkorban. Színezett litográfia, 1900 körül. A kép forrása: AKG images

A nyitó színek és az utolsó jelenet (1–3. és 15. szín) a középkori műfaj örökösei, misztériumjáték-keretek között vetődnek föl a legnagyobb és végső kérdések, melyekre sem a 19. század közepének, sem mai korunknak a tudománya nem tud választ adni. A Lucifer vezette álomutazás pedig nemcsak a korláttalan történeti időben vezeti az első emberpárt színről színre, hanem az egyén és a társadalom viszonyrendszerének variációin keresztül keresi a megoldást, az ideálisat arra, hogyan működhetne az ember(ek) vezérelte világ magában, teremtő-vigyázó fölöttes erő és tudat nélkül.

A megoldás, vagyis a záró szín viták kereszttüzében állva ad választ: optimistát vagy pesszimistát-e, ki tudja… Az Úrral dacoló Ádám öngyilkos terve, ha megvalósulna, vajon mit jelentene az emberiségre, egész kultúránkra nézve? S az Éva vallomása nyújtotta vigasz valóban pozitív végkifejletet jelent-e Ádám, az emberiség vagy Lucifer számára? A gyermek a folytatás ígérete, tehát mintha Lucifernek volna igaza, vagy Ádám, a szabad akarat, az önálló személyiség győzelmét jelenti? Már-már földerülünk: „biztosítva áll már: a jövő”. S ki is az a gyermek? Nyomban pesszimistára fordulhat ítéletünk az emberiség kilátásait illetően… Hisz Káin az. Az eredendő bűn és a kiűzetés után ismét úgy tűnhet, hogy az ember hűtlenné lett istenéhez és méltatlanná a kegyre, amint azt Lucifer akarta. Az Úr jól ismert záró szavai azonban megerősítik az olvasót abban, amit Madách mindvégig hangsúlyozott:

Az Úr: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”

Tizenötödik szín. Részlet – Magyar Elektronikus Könyvtár

Madách (és Ádám) számára a cél az emberi lét értékeinek képviselete, a küzdés arra irányul, hogy az egyéniség, a tehetség (a minden mitológiában földöntúli eredetű „tálentum”) érvényesülhessen a közösség javára, s hogy így a tökéletesedő Ember megközelítse istenét, a mindentudót, mindenhatót, s hogy bűneitől megszabadulva, megváltva visszatérhessen a mennyország földi képéül teremtett Paradicsomba. A Tragédia kísérlet az út megtalálására – kudarcos kísérlet, mivel a megmutatott változatok egyike sem juttatta el a hősöket a tökéletességhez.

Ádám: „A cél halál, az élet küzdelem, / S az ember célja e küzdés maga.”

Tizenharmadik szín. Részlet – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az elemzők gyakran boncolgatják a „történeti színek” hitelességének, vagy éppen tudományos-filozófiai, esetleg teológiai helytállóságának kérdését. Azt mondhatjuk, hogy Madách nem törekedett ilyesféle „igazságok” megfogalmazására, műve olyan értelemben filozofikus, hogy egy saját gondolatmeneten visz végig minket: a sajátján. A hegeli hármassághoz (tézis, antitézis, szintézis) hasonló szerkesztés sem teljesen következetes, amint természetesen nem beszélhetünk valódi történettudományos hitelességről sem az egyes színek esetében. Ami azonban máig izgalmassá, korról korra érdekfeszítővé teszi Az ember tragédiáját, hogy valójában nem is a történelemről beszél, nem a múltról, hanem a mindenkori emberről, az egyént és a tömeget vezérlő érdekekről, indulatokról. S ezek szinte változatlanok az emberi kultúrák történetében és jelenében. E szempontból az a gyakori vélemény, mely szerint London (11. szín) Madách jelene, s azt utópisztikus, ún. „jövő-színek” követik, nem tartható. Először is, Madách jelene Magyarországon nem is hasonlított a műben ábrázolt Londonhoz, másodszor pedig Madách nem „jósolt”, hanem elméletben levezetett néhány lehetséges további variációt – támaszkodva kora tudományosságának aktuális eredményeire is. Így vezeti hőseit a Falanszterbe (12. szín), majd az Űrbe (13. szín), s végül az Eszkimó-világba (14. szín). Hogy ma úgy látjuk, érezzük, hogy bizony, már az utolsó stációnál vagyunk a 10 helyszínt végigutazókkal együtt, az csak annyit bizonyít, hogy lényegében nem tudtuk sem megtörni, sem megújítani a már a 19. század közepén látható volt trendeket. Kultúrá(i)nk a már akkor körvonalazható utat járják. Az Eszkimó-világ nem csak a jelen klímavédelmi küzdelmeinek kudarcát, hanem a teljes értékvesztést is előlegezi – ez az a vég, amit Ádám nem tud feledni… Ez a logikai végpontja az emberiség útjának – de nem kell föltétlenül e ponton végeznünk. Álomból ébredő hőseink előtt áll a változtatás, az útvonalmódosítás, az „újratervezés” lehetősége. Pusztán csak egy annál jobb világot kell fölépíteniük, mint amelyre példákat a Lucifer által mutatott álomképekben látunk. Ki kell küzdenünk a magunk új világait, legyenek azok „szépek”, vagy inkább „csak” élhetők. Rajtunk múlik mindenesetre. Ezt köszönhetjük Ádámnak – és Madáchnak.

Madách 200

A nógrádi nemesi család sarja, Madách Imre 1823 januárjában látta meg a napvilágot Alsósztegován (ma Szlovákia, Dolná Strehová). Legjelentősebb művét is a családi kastélyban alkotta meg, Oroszlánbarlangnak nevezett dolgozószobájának magányában. Praznovszky Mihály, jeles Madách- és Mikszáth-kutató, muzeológus hívta föl a figyelmünket arra, hogy az alsósztregovai Madách kastély az egyetlen olyan irodalmi emlékhelyünk, amely egyaránt helyszíne volt a költő és műve születésének, valamit a szerző halálának, s a síremléke is itt található.

E tény egyúttal Madách jellemzésére is alkalmas: ő nem az az országjáró, gyalogos vándor garabonciás volt, mint (mindössze három héttel idősebb) kortársa, Petőfi, vagy a korábbiak közül, mondjuk Csokonai. Madách egy nemesi család műveltségének és kötelezettségeinek örököse volt, s ezeknek megfelelően építette föl életét és művészetét. Jeles gondolkodó és költő volt egyidejűleg. Ugyanakkor társadalmi feladataiban is helytállt mint jurátus, majd jogász, megyei elöljáró vagy országos politikus. A gazdálkodás feladatait anyjára és testvéröccsére, Károlyra hagyta, ám fiatalabb öccsével, Pállal és később gyermekeivel (Aladárral, Borbálával és Jolánnal) szeretetteljes kapcsolatot alakított ki. Nem volt nőgyűlölő sem – (főképp férfi) elemzők és kutatók állításai ellenére sem tartjuk annak, s bizonyságul épp a Tragédiát idézhetjük, ahol Éva változó alakja tartja a lelket a fáradó-öregedő álomutazóban, Ádámban. Éva az, aki mindvégig megőrzi a paradicsomi világ sugallatát, a szférák zenéjét és a legcsüggedettebb pillanatokban fölidézi azokat, hogy tovább indulhassanak, új energiákra találva a következő kísérletig, a boldogság föltalálására. Nőképét természetesen meghatározták kora társadalmi viszonyai, melyek közt a nő önállósága, egyénisége nehezen kaphatott teret. De – nyilván családi tapasztalata nyomán is – Madách az erős, önálló nőket tisztelte, szerette egész életében. Nem „tündérálmokat” kergetett, bár utolsó drámatöredéke épp ezt a címet viseli. Anyja, Majthényi Anna, húga, Madách Mária, majd felesége, Fráter Erzsébet mellett Madách életében fontos szerepet játszott például Veres Pálné (Beniczky Hermin, a magyar nőnevelés úttörője) is. Csupa erős karakter.

Az ember tragédiája irodalmi sorsa

Köztudott, hogy a mű egyetlen kéziratát – amelynek a „munkaanyagai” között található egyik cédulán, a színenkénti szereplőlistán kívül a mű össz-sorszáma (4080 + 24 zsoltársor), valamint a megírás kezdő és záró dátuma (1859. február 17., 1860. március 26.) is szerepel Madách akkurátus kézírásával – Madách, barátja, Szontágh Pál javaslatára elküldte Pestre, Aranynak. Ő előbb fiókjába süllyesztette, majd mikor végre újra kézbe vette és elolvasta, lelkes levéllel fordult a szerzőhöz, kérte annak hozzájárulását a kiadáshoz – apróbb módosításokkal.

Madách, aki már-már lemondott a művéről egészen, örömmel vette Arany dicséretét és természetesen megadta az engedélyt az egyetlen kézirat javításához és megszerkesztéséhez. Ez után jelenhetett meg a Tragédia első kiadása 1861-es dátummal a Kisfaludy Társaság ajándékkönyveként (valójában 1862 januárjában). Még Madách életében sor került a második edíció megjelenésére is, melyhez a szerző az első kiadás egy példányán végezte el a korrekciókat. Így ez a kiadás képviseli az ultima manus (’utolsó kéz’) fázist a szöveg históriájában. Az eredeti kézirat a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának kézirattárában található.

Kritikai szövegkiadásával is folyamatosan foglalkoztak az elmúlt 160 évben a filológusok. A legújabb, úgynevezett szinoptikus – összehasonlító – kritikai kiadása Kerényi Ferenc és Wohlrab József szerkesztésében 2005-ben jelent meg. Ma már elektronikus változatban is olvasható.
A Tragédia megjelenése, illetve Madách halála után megkezdődött a mű hazai és külföldi diadalútja. Napjainkig negyven nyelven 118 fordítása látott napvilágot. Ezzel Az ember tragédiája (Petőfi versei mellett) a legtöbbször fordított magyar irodalmi mű. Mivel azonban a Tragédia nem a magyarságról, nem nemzeti tárgyról szól, hatása nem elsősorban a magyar nemzeti irodalom (el)ismertségét növelte, hanem a zseniális szerző emberiségkölteményét juttatta el az azt megillető széles olvasóközönséghez, értelmiséghez. Az ember tragédiája (semmilyen nyelven) nem könnyű olvasmány, elismert nagysága ellenére ez is lehet az oka, hogy romantikus irodalmunk más szerzői és művei mellől kiszorult a közoktatás kötelező olvasmányai közül. Ugyanakkor időről időre, jelesül az első kiadások és 1883. szeptember 21., a nemzeti színházi ősbemutató óta rendre megszületnek a Tragédia adaptációi. A szövegkiadásokhoz illusztrációk készültek, más képzőművészeti alkotások, festmények, szobrok őrzik szellemét. Színházban, báb-, opera- és balettszínpadon, koncertpódiumon, filmvásznon és televízióban, animációs filmként, rádiójátékként egyaránt találkozhatunk a művel. Készült a Tragédia alapján diafilm, kalandkönyv, néptáncszínpadi táncjáték is.
Blogsorozatunkban a Tragédia színpadi bemutatóinak és más műfajú adaptációinak, más művészeti ágak alkotóira gyakorolt hatásának artisztikus lenyomatairól később is szólunk majd.
Madách Imre drámakölteménye mélyen és széles körben hatja át szellemi kultúránkat mindmáig. Inspirációt jelent az olvasóknak és a művet tovább gondoló művészeknek egyaránt.

Dr. Sirató Ildikó (Színháztörténeti és Zeneműtár)

A sorozat további részei: 2. rész; 3. rész4. rész5. rész; 6. rész; 7. rész

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr3018190483

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása