Ha kutatás, fejlesztés, innováció témakörében böngészünk az interneten, elsősorban a természettudományok területén zajló események eredményeiről olvashatunk. A bölcsészettudományok terén történő kutatások némileg háttérbe szorulnak, pedig a humántudományok berkeiben is számtalan feltárás zajlik. Az Országos Széchényi Könyvtárban is rengeteg kutatási eredményről tudunk beszámolni minden évben. Ezek egy részéről a Kutatók Éjszakáján interaktív programok, kerekasztal-beszélgetések és tárlatvezetések során győződhetett meg a nagyközönség 2017. szeptemebr 29-én.

A Kutatók Éjszakájának egyik különleges helyszíne az OSZK volt, hiszen olyan egyedi könyv-, plakát- és térképritkaságokat hoztunk elő a raktárakból, melyek közül több csak itt található meg. A Kutatók Éjszakája során – amellett, hogy a ritkaságaink közül néhányat megmutattunk – a kulisszák mögé is betekintést engedtünk a látogatók számára. Legnépszerűbb programjaink egyike a „színfalak” mögött zajlott, egészen pontosan a restaurátorműhelyben. A Restauráló és Kötészeti Osztály munkatársai, Érdi Marianne, Tóth Zsuzsanna, Vilcsek Andrea és Horváth Diána, amellett, hogy a kötéskutatás történetéről meséltek, a restaurátori munka mindennapjaiban zajló munka részleteit is bemutatták, sőt mi magunk is nyomozhattunk a könyvek története után: mikroszkóp segítségével határoztuk meg, hogy a könyvek bőrkötése milyen állat bőréből készült, majd nagyítót fogva a kötés díszítését vizsgálva azt igyekeztünk megállapítani, hogy vajon egy könyvkötőműhelyben készítették-e a kiállított köteteket. A helyszínen történő személyes tapasztalaton alapuló ismeretszerzés maradandó élményt nyújtott a résztvevők számára.

Arany János illetve Tompa Mihály születésének 200. évfordulója egyaránt alkalmat biztosított arra, hogy az irodalomról kötetlenebb keretek között beszélgethessünk. Aranyról megtudtuk, hogy egykor úgy nyilatkozott, „föltettem magamban, nem olvasni többet, hanem élni hivatalomnak, családomnak, lenni közönséges ember, mint más”. Rózsafalvi Zsuzsanna az Arany-kiállításunk kurátora mesélte ezt, miközben elővette a tárlókból és belelapozott a Toldi-kéziratba. Az iratok rengeteg izgalmas információt rejtenek arról, hogy Arany hogyan dolgozott. Precizitására többek között abból következtethetünk, hogy minden kéziraton szerepel a munka megkezdésének és befejezésének dátuma. A lapokat vizsgálva az is kiderült, hogy Arany olyan tollat használt, mely az idővel gyorsan rongálja a papírt, így az autográfok folyamatos restaurációra szorulnak. Ezt a munkát itt a könyvtárban végzik az intézmény restaurátorai.

Tompa Mihály újrafelfedezését tűzte ki célul „Nincs talán még elfeledve a dal” című kiállításunk. Erre a kérdéskörre épült fel a tárlathoz kötődő kerekasztal-beszélgetés, mely felvezető kérdése is arra irányult, hogy vajon miért került Petőfi és Arany árnyékába Tompa. A témáról Vaderna Gábor és Takáts József irodalomtörténészekkel beszélgettek a kiállítás kurátorai, Szűts-Novák Rita és Patonai Ágnes. Felvetődött, hogy helyes-e egyáltalán triumvirátusként gondolnunk a három szerzőre, majd kiderült, Petőfi volt, aki így aposztrofálta hármukat, hogy felemelje magát Arany és Tompa mellé. Tompa leszakadását költőtársaitól betudhatjuk az irodalmi kánon folyamatos szűkülésének, a nyelv- és kultúraszerkezet módosulásának is, de természetesen Tompa munkássága sem elhanyagolható a kérdést vizsgálva.

A Térképtár három programmal várta a Kutatók Éjszakája látogatóit. Jelenleg is látható az I. világháború eseményeit térképeken bemutató tárlatunk, melyen Samu Botond Gergő történész vezette körbe az érdeklődőket. A könyvtár a háború kitörését követően, 1914 szeptemberétől világháborús gyűjtemény kialakításába kezdett, melyet egészen az 1920-as évekig gyarapított. Ebből az anyagból állít ki különleges térképeket és dokumentumokat a tárlat. A Föld térképei mellett csillagtérképekkel is megismerkedhettünk Oláh Krisztina térképész segítségével. Az előadás során végigkövettük az égbolt fehér foltjainak eltűnését, megismertük azokat a tudós férfiúkat, akik jelentős szerepet játszottak ebben a folyamatban, információt kaptunk az egyes csillagképek elnevezéseinek okairól és az egymást követő korok égboltfelosztásának összefüggéseiről. Végül térképtörténeti előadáson vehettünk részt, melyet Danku György térképész tartott az érdeklődőknek. Ptolemaiosz Geográfiáján keresztül ismerhettük meg a területekről átfogó képet mutató geografikus és a térbeli viszonyokat egyszerűsítve ábrázoló, tájjellegű korografikus térképek sajátosságait.

Az éjszakát a magyar hangosfilm plakátjait bemutató kiállításunkon zártuk, ahol Nemlaha György szerkesztő, kritikus kalauzolt bennünket. Szinte minden plakát előtt megálltunk egy-egy történet, anekdota erejéig. Így értesültünk többek között arról, hogy Kabos Gyula egy időben azért tűnt fel sokszor a mozivásznon, mert anyagi gondjai miatt igyekezett minél több munkát vállalni. A kor tragikus időszakáról is szó esett, hiszen a zsidótörvények több színészt érintettek. Így egyes filmek nem kerültek a mozikba, vagy levették azokat a repertoárról. Számos film nem is maradt fenn. Az egyik legnagyobb hiány talán az Egy nap a világ Páger Antal és Muráti Lili főszereplésével.

Sok élménnyel távozhatott, aki nálunk töltötte a Kutatók Éjszakáját, és bízunk benne, hogy arról is képet kaphattak látogatóink, hogy a bölcsészettudományok izgalmas programok alapjául szolgálhatnak. Ezt bizonyítják a már zajló és előkészületben lévő őszi programjaink is: a KönyvTÁRlat beszélgetései, az Orientalisták az OSZK-ban előadásai, az Őszi ARANYlás programsorozat, valamint állandó és időszaki kiállításaink, és az azokhoz kapcsolódó interaktív múzeumpedagógiai foglalkozások.

Nagyképes válogatás!   

Barbinek Péter Jászai Mari-díjas színművész is részt vesz A magyar hangosfilm plakátjai 1931–1944 című kiállításunk zárórendezvényén. Kabos Gyula legendás jeleneteiből ad elő részleteket, megidézve a korszak filmjeinek hangulatát. 

A magyar hangosfilm plakátjai c. kiállításunk zárása

A kiállítás és annak finisszázsa kapcsán beszélgettünk a színművésszel.

Izgalmas korszaka a filmtörténetnek a hangosfilm megjelenése. Ennek az időszaknak a magyarországi történetét dolgozza fel A magyar hangosfilm plakátjai 1931-1944 című kiállításunk. Sok idő telt azóta, hogy a film megszólalt, sokat változott a film- és színházi színészet is. Milyennek látja a kiállítás által bemutatott időszakot?

Barbinek Péter: A múlt század első és második harmadában az akadémikus-színjátszás jellemezte a színészetet. Ezt az előadói módot – a jól formált szavakat, a nemesen és szélsőségesen eljátszott indulatokat – szokták „csortososan” parodizálni. Az alapvető különbség az akkori és a mai színészet között, hogy akkoriban a színpadon és színpadi beszédben is szavaltak. Így is fogalmaztak: kérünk egy szavalatot! Ma már verset mondunk. Meg kell mondanom, hogy ez nehéz feladat. Játszottam például Cyranot Ábrányi Emil fordítása alapján. Gyönyörű a szöveg, de memorizálni, beleverni az ember fejébe, és ráállítani a száját, nem egyszerű.

Forrás: Wikipedia

Hadd mondjak egy másik példát: a Julius Caesart Vörösmarty Mihály fordítása alapján szinkronizáltuk. Nagyon eltér a nyelvezete a mai beszédmódtól. Kérdeztem is a szinkronrendezőtől, hogy nem volt-e nehéz összeállítani a stábot és megtalálni a megfelelő színészeket, akik magukévá tudják tenni ezt a veretes szöveget. Nem véletlen, hogy egymás után fordítják újra a klasszikusokat: az Isteni színjátékot, a Hamletet és még sorolhatnánk. Ma már más a nyelvi és a kifejezési igény. Ha azzal a habitussal mennénk fel a színpadra, vagy beszélnénk a rádióban, ahogy Csortos Gyula tette, nevetségessé válnánk, holott a 20. század színészei a saját korukban nem voltak nevetségesek, magasztos, fenséges dolgot műveltek.

Régi filmek, például a Meseautó remake-je jut eszembe mindarról, amit mond. Ilyen esetben is másfajta színészi játékra van szükség?

Barbinek Péter: Meglátásom szerint ezekben az esetekben az okozza a nehézséget, hogy a néző emlékezetében ott él a film eredeti változata. Ez lehet az oka annak, hogy kevés a sikeres remake. Képzelje el például a Casablancát korunk hőse, Brad Pitt főszereplésével. Nem tudnék olyan szereposztást mondani, amit meglátva ne úgy reagálna mindenki, hogy hát gyerekek, bocsánatot kérek…!

Ebből a szemszögből megközelítve a kérdést, mi is nehéz helyzet elé állítjuk Önt, hiszen arra kértük, hogy a magyar hangosfilm plakátjait bemutató kiállításunk finisszázsán Kabos Gyula legendás jeleneteiből adjon elő.

Barbinek Péter: A felkérést követő első gondolatom ez volt: biztos, hogy ez jó ötlet? Olyan legendás részleteket is elő fogok adni, mint a Meseautó „mit sütsz kis szűcs” jelenete. Talán még magam előtt is zavarba jövök, de bízom benne, hogy megbirkózom ezzel a feladattal. Gondoljon csak bele, ezeket a filmeket mindenki látta, a legfiatalabbak is. Hiszen a nagypapa biztos leülteti az unokáját a TV elé és azt mondja: ülj le fiacskám, és nézd meg micsoda színészek voltak egykor! Eszembe jut az a jelenet is, amelyben Gózon Gyula énekli, hogy „a pénzemet én máma mind elmulatom” és még fütyül is hozzá. Ezt egy mai filmben nehezen tudom elképzelni.

Visszakanyarodva a kiállításhoz: plakátokon keresztül ismerheti meg a látogató a magyar hangosfilm kezdetének időszakát. A plakát célja a látogatók figyelmének felkeltése a film iránt. A színész számára van jelentősége annak, hogy milyen a film vagy a színdarab plakátja?

Barbinek Péter: A színházi plakátok esetében én jobban kedvelem a tárgyilagosságot: melyik színházban, melyik darabot, kik játszák, kinek a rendezésében. Ugyanakkor egy időben nagy divat volt, hogy két plakátja volt egy előadásnak: egy tárgyilagos és egy művészi. Az utóbbin a cím és a főszereplő neve szerepelt, esetleg a színházat és a rendező nevét tüntették még fel. A plakátkiállítással kapcsolatban hadd jegyezzem meg, hogy lenyűgöző, amit itt látunk az OSZK-ban. Ilyen nagy mennyiségben ezek a régi plakátok…! Olyan filmek plakátjai is ki vannak állítva, melyek kópiája eltűnt, csak a plakát őrzi a film emlékét.

Az Arany János-év alkalmából rendezett „…legyen eszme- és alakhű, mégis szabad...” című, William Shakespeare összes műveinek első magyar kiadásáról rendezett kamarakiállítás megnyitója október 5-én 17 órakor lesz.

Arany János ezekkel a szavakkal adta meg 1858-ban, egykori nagykőrösi tanártársának, Tomori Anasztáznak az első magyar nyelvű Shakespeare-összkiadás fordításának, szerkesztésének és formájának alapelveit.

A kiállítás kurátora, Dr. Rajnai Edit, posztunk számára pár érdekességet választott ki, mely dokumentumok eredeti változatát a kiállításon láthatják az érdeklődők.

Hamlet harmadik monológjának (3. felv. 1. szín) első sorára Arany lábjegyzetben Vajda Péter 1839-es megoldását is javasolta. A változatok bekerültek a Nemzeti Színház korabeli súgópéldányába is. (OSZK Színháztörténeti Tár, SZT NSZ H 138)

Kétségtelen, hogy a Shakespeare-kiadás koncepciójának kitalálója, a munka szakmai tartalmának, biztosítékainak kimunkálója Arany volt. Ez nemcsak Tomorival való levelezéséből világos, hanem abból is, hogy amikor 1860-ban az újjáéledő Kisfaludy Társaság átvette a munka lebonyolítását, a kebelében alakult Shakespeare-bizottság előterjesztésében az Arany és Tomori levelezésében kifejtett elképzelések köszönnek vissza, szinte szóról szóra. „[…] az áttevők alak-, anyag-, vagy tartalomhű fordításra törekedjenek, jambust jambussal, lyrai alakot lyraival adjanak vissza: de úgy, hogy az eszmét, az erőt, a nyelv (különösen a szavalati) gördülékenységét apró formai bibeléssel sehol föl ne áldozzák.”

E. Kovács Gyula mint III. Richárd. Kolozsvár, Nemzeti Színház, 1877 (OSZK Színháztörténeti Tár, SZT KB 5058/5)

Shakespeare összes művei első magyar kiadásának címlapja.

A fordítók és bírálók körét (minden benyújtott fordítást ketten, a Kisfaludy Társaság tagjai közül vizsgáltak) a korabeli magyar irodalmi élet legjava adta, többek között id. Szász Károly, Greguss Ágost, Lévay József, Rákosi Jenő, Arany László, Szigligeti Ede és Arany János. A megfellebbezhetetlen tekintélyű Arany, akinek fordításait, a Szentivánéji álmot, a Hamletet és a János királyt – bár ő maga kérte – a Társaság bírálat nélkül fogadta el, javításra-szerkesztésre kilenc művet vállalt, köztük a sorozatba felvett, korábban született hármat is: Petőfi Sándor Coriolanusát, Vörösmarty Mihály Julius Caesarát és Lear királyát. Bírálatai végtelenül lelkiismeretesek, nemcsak kifogásolt, javasolt is.

Galéria a bírálókról és a fordítókról a korabeli Vasárnapi Ujságból.

A kiállítás helyszíne: Országos Széchényi Könyvtár, 1014 Budapest, Budavári Palota F épület, VI. emelet, Színháztörténeti Tár – Zeneműtár katalógustere.

Látogatható 2017. szeptember 29-től 2018. január 31-ig, keddtől péntekig 9.00 és 17.00, szombaton 9.00 és 14.00 óra között.

Olvasójeggyel nem rendelkező látogatóink az időszaki kamarakiállításokat egységesen 400 Ft-os jegy ellenében látogathatják.

60 évvel ezelőtt hunyt el Szabó Lőrinc, a magyar líra egyik legnagyobb alakja.

Szabó Lőrinc, fotó – Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár 

Szabó Lőrinc az Est szerkesztőségében In: A Dunánál: Magyarok a 20. században (1918–2000), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, (Encyclopaedia Humana Hungarica 9.), 2001.  – OSZK, Magyar Elektronikus Könyvtár

...

Szabó Lőrinc a Kisfaludy Társaságban székfoglaló előadást tart, 1936. In: A Dunánál: Magyarok a 20. században (1918–2000), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, (Encyclopaedia Humana Hungarica 9.), 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A keletkutatás nemzetközi viszonylatban is jegyzett magyar szakértői adnak elő havonta könyvtárunkban az Orientalisták az OSZK-ban című rendezvénysorozat keretében. Október 11-én Hajnal István, a Sí’iták és aszaszinok című előadásával folytatódik a program.

Az őszi évad első előadója dr. Maróth Miklós akadémikus, klasszika-filológus, orientalista volt szeptember 13-án. Az előadás kapcsán beszégettünk.

2. rész

Abban az esetben, ha elmélyednénk a közel-keleti kultúrában, és ezen belül a vallások működését is jobban megismernénk – a kereszténység szemszögéből nézve –, meglepődnénk, hogy mivel szembesülünk?

Maróth Miklós: Úgy vélem, igen. Az iszlámon belül is ugyanazok az irányzatok fejlődtek ki, mint a kereszténységen belül: beszélhetünk többek között dogmatikus és misztikus irányzatról. Ily módon, ha az ember képes az iszlámot tárgyilagosan szemlélni, akkor a saját vallási közösségét vizsgálva is hasonlóképpen tárgyilagosnak kell lennie. Ebben az esetben felmerülhet a kérdés, hogy vajon nem a saját kényelmünkre formáljuk-e a vallásunkat.

Ennek értelmében felvetődik a kérdés, hogy mennyiben valós a bennünk, valamint a rólunk kialakult kép.

Maróth Miklós: Mindkét kérdés rettentően fontos. Önmagunkról valószínűleg ideális kép él bennünk. Amennyiben ez így van, feltehetően mindenki másról – így az iszlámról is – ennél negatívabb képet alakítunk ki. Hadd világítsam meg a kérdést: Karl Heinrich Becker egykori porosz oktatási miniszter azt mondta, hogy az iszlám szónak kettős jelentése van: a szűkebb jelentése a vallás, a tágabb pedig az erre épülő kultúra. Ily módon a kereszténység jelentése is kettős: a keresztény vallás és az arra épülő kultúra. Míg az utóbbinak minden európai ember a részese, addig az előzőnek a társadalom egy szűkebb rétege. A vallás magánügy, a kultúra azonban közügy, hiszen – ahogy korábban is említettem – ennek révén értelmezzük a világot és találjuk meg benne a helyünket. Mivel a kulturális különbségek miatt az eltérő kultúrák tagjai másként értelmezik a helyüket és szerepüket a világban, ezért nagyon nehéz különböző kultúrák képviselőit, vagy szűkebb értelemben véve különböző vallások híveit egy adott többségi kultúra körében elképzelni. Minden kultúra a saját isteni kinyilatkoztatására építi fel működési módját, ezekből az elvekből és vallási igazságokból pedig nem engedhet. Ezért fontos, hogy tisztában legyünk a saját keresztény kultúránkkal és a világban elfoglalt helyünkkel. A vallások ismerete elmélyítheti tudásunkat, hiszen ha tisztában vagyunk egy vallás működési módjával, belülről ismerjük azt, akkor könnyebben megérthetjük egy másik vallás működését is. Ha pedig képet kapunk egy másik vallásról, akkor elengedhetetlenné válik, hogy saját magunkat külső szemlélőként, elfogulatlanul vizsgáljuk. Előfordulhat, hogy ebben az esetben olyan dolgot látunk, ami nem tetszésünk szerint való.

Azt hiszem, hogy ennek az önvizsgálatnak az elvégzése akkor lehet eredményes, ha kölcsönösen, mindkét félben megtörténik.

Maróth Miklós: Az iszlám kultúrájában nem létezik kritika. A kritika európai luxus. Míg beszélhetünk bibliakritikáról, addig a Korán szövegéhez nem szabad hozzányúlni. Az iszlám jelentése: megbékélés Isten akaratában. Nem kritizálnak, nem rázzák az öklüket az Istennek. Egy nyugati keresztény – elmondása szerint – hiába imádkozott Szent Józsefhez, ezért megharagudott rá és képét befordította a sarokba. Pár nap elteltével megtörtént, amiért fohászkodott. Ekkor visszament a templomba és megkérdezte Szent Józseftől, hogy muszáj volt-e megvárnia, hogy megbüntesse. A mi kultúránkban tehát még a szenteket is illetheti kritika. Az iszlámban ez nem fordulhat elő, a muszlimok teljes odaadással fordulnak Istenhez. Önmagukat sem szemlélik kritikusan, teljes mértékben átadják magukat az isteni akaratnak. Meglátásuk szerint ami jó, azért jó, mert Isten parancsolta. Ami pedig rossz, azért rossz, mert Isten megtiltotta. Nem vonják kétségbe az isteni akaratot. Hadd mondjak egy példát: a disznóhúst meg lehet enni, nem ártalmas az egészségre, mivel azonban az isteni parancs szerint tiltott, ezért rossz.

A kereszténység más elvek szerint működik. Nagyon kíváncsi voltam arra, hogy a keresztény tanítás szerint mit nevezünk bűnnek, bűnös cselekedetnek. Egy dogmatikakönyvben találtam rá arra a tanításra, miszerint offensum Dei, azaz Isten megsértése, et transgressio legis nature, vagyis a természeti törvény áthágása. A keresztény tanításban tehát ami jó, az természet szerint való, mert Isten így alkotta meg a természetet, nekünk pedig ehhez kell alkalmazkodnunk.

Az iszlámban ezzel szemben isteni parancsokról van szó. Ha ezeket a különbségeket nem látjuk, akkor nem értjük egymást. Hadd mondjak még egy kézzel fogható példát: miért kell a nőknek kendőt viselniük? Nem a természetből következik, hogy kendőben kell járni, hanem az isteni parancs az oka. Így tehát nem lehet kívülről odamenni és azt mondani, hogy felszabadítjuk a nőket és segítünk nekik levetni a kendőt.

Összefoglalva: kívülről látjuk a másikat, ezért nem értjük egymást. Ennek ellenére európaiként odamegyünk a Közel–Keletre és beleszólunk a működésükbe, mert gátlástalanok vagyunk, mert gazdagabbak vagyunk, vagy mert katonailag erősebbek vagyunk. Ők pedig erkölcsi felsőbbrendűséggel tekintenek ránk és lenéznek bennünket. Így tehát kölcsönösen félreértjük egymást és nem veszünk tudomást az egymás kultúrájában és vallásában rejlő értékekben. Az iszlámnak is vannak értékei, amelyek – ha a törvényeket betartják – elvezetik őket Istenhez. Nem az a lényeg, hogy hord-e egy nő kendőt, hanem az, hogy ezt Isten parancsolta neki és ő követi a parancsot, hogy eljusson Isten közelébe. Természetesen a keresztények is közel kerülhetnek Istenhez a saját szabályaik betartása révén. Nem érdemes tehát a másik vallását kritizálni.

A kultúra működésébe bele lehet kötni, az más kérdés. Először azonban meg kell értenünk egymást. Rémi Brague francia filozófus az európai kultúra lényeges jellemzőjéről ír egyik könyvében, miszerint saját kultúrájának gyökerét Róma Athénban találta meg, ami azt feltételezi, hogy át kellett néznie a határon. Ez az attitűd megmaradt bennünk európaiakban: megszoktuk, hogy amikor kulturális gyökereinket keressük, Rómára tekintünk, amihez át kell néznünk a határokon. Ebben a magatartásban rejlik a magyarázata annak, hogy meg van bennünk az igény a határainkon túl található kultúrák megismerésére. Létezik afrikanisztika, vannak dél-amerikai stúdiumok és még sorolhatnánk. A világ más részein azonban nem találunk európai tanulmányokkal foglalkozó képzéseket, a többi kultúra elég önmagának. Ily módon azt a következtetést vonhatjuk le, hogy bár mi kíváncsiak vagyunk másokra, megpróbáljuk megérteni őket, viszonzásra azonban ne számítsunk.

Köszönöm, hogy még ha röviden is, de kitért az iszlám és a muszlim fogalmak tisztázására. Mert bár – ahogy a beszélgetés elején is szót ejtettünk róla – a közbeszéd részét képezik a Közel-Keleten zajló események, találkozunk a kifejezések helytelen használatával.

Maróth Miklós: Az iszlám egy vallásnak, valamint a valláson alapuló kultúrának az elnevezése, szófaját tekintve minden esetben főnév. Az arab aszlama, azaz megbékélés szóból származik. Ahogy korábban is említettem, az iszlám jelentése: megbékélés Isten akaratában.

Ezt azért hangsúlyozom, mert az iszlám azt a rémhírt kelti magáról, hogy a béke vallása, ez azonban egy félremagyarázás, mert ahogy látjuk, nem a béke vallása, hanem megbékélés Isten akaratában. Az iszlám szó participiális, azaz melléknévi formája a muszlim, a megbékélő, tehát az iszlámban hívő ember. Korábban mohamedánként is emlegették az iszlámban hívőket, ami ellen sokan tiltakoztak, mondván, hogy ez azt sejteti, hogy a vallás Mohamedtől származik. Ez a gondolat sértő a muszlimokra nézve. Elterjedt kifejezés még a muzulmán, a ’muszlim’ perzsa többesszámmal kialakított formájának átvétele a török nyelvből. Ezek azok az alapvető kifejezések, melyekkel érdemes tisztában lennünk.

Az interjú első része itt olvasható.

Maróth Miklós klasszika-filológus, orientalista, egyetemi tanár Filozófiai és vallási etika az iszlám világában címmel 2017. szeptember 13-án tartotta meg az Orientalisták az OSZK-ban című sorozat első előadását.
A felvételt a Történeti Interjúk Tára munkatársai készítették.

Következő előadásunk:

Hajnal István: Sí'iták és aszaszinok

A tavaly útjára indított, a magyar keletkutatást, annak különböző szakterületeit és eredményeit bemutató Orientalisták az OSZK-ban című kultúrtörténeti...

A keletkutatás nemzetközi viszonylatban is jegyzett magyar szakértőit látjuk vendégül az Orientalisták az OSZK-ban című rendezvénysorozat keretében. Október 11-én Hajnal István Sí’iták és aszaszinok című előadását hallhatja majd a közönség.

Az őszi évad első előadója dr. Maróth Miklós akadémikus, klasszika-filológus, orientalista volt, aki Filozófiai és vallási etika az iszlám világában címmel tartott előadást. Ennek kapcsán beszélgettünk vele.

1. rész

A Közel-Kelet és az ott zajló események aktuális témaként vannak jelen a közbeszédben. A téma elsősorban annak politikai színezete miatt kerül be az átlagember látóterébe. Az így kialakuló képet azonban érdemes árnyalni, és ebben a tudománynak jelentős szerepe lehet. Milyen eszközökkel rendelkezik egy orientalista, arabista, hogy a szélesebb közönségben valós képet alakítson ki a Közel-Keletről?

Maróth Miklós: Egy orientalistának a Közel-Kelettel kapcsolatban felmerülő minden kérdésre tudnia kell választ adni: nemcsak az évszázadokkal, évezredekkel korábbi időszakok történelmét, hanem a mai világ eseményeit és azok összefüggéseit is ismernie, értenie kell. A Közel-Kelet országainak társadalmát a konzervatív gondolkodás jellemzi, tekintettel arra, hogy az iszlám vallásának lényegi pontja Mohamed követésében és utánzásában rejlik. Mindez magával vonja az iszlám jelenlétét a politikai gondolkodásban és a magánéletben egyaránt. Egy politológus nehezen érti, illetve félreérti ezt a gondolkodásmódot. Ennek példája, hogy a kétezres években lezajlott konzervatív fordulatot Nyugaton „arab tavasznak” nevezték el: látni lehetett, hogy az arab országokban zajló lázadások kifutása a visszarendeződés és az iszlám megerősödése lesz, épp ezért érdekes volt szembesülni azzal, hogy ezt a nyugat tavaszként titulálta. Arabista ilyet sose mondana, sőt nem is gondolna. Ez az eset jól példázza, hogy a mai arab világot nem lehet megérteni az arab kultúra mélyebb ismerete nélkül. Az előadásomban azt mondtam, hogy számos haszontalan tudást birtoklunk. Ahogy a német mondja: Wissenschaft der nicht Wissenswertes (a haszontalan ismeretek tudománya – a szerk.).

Mi haszna van például a mai előadásomnak? Nem eredményezi a magyar gazdaság fellendülését vagy az életszínvonal rohamos növekedését. Amikor azonban olyan gazdasági, politikai események zajlanak, melyek a mi életünkre is hatást gyakorolnak, és szeretnénk megérteni az éppen zajló folyamatokat, akkor a humán tudományok adta ismeretekkel válhat teljessé és megalapozottá a meglátásunk. Hadd szemléltessem ezt egy példával: az iszlám előírja, hogy a nem muzulmán területeken csak indokolt esetben lakhatnak muzulmánok. Dolguk végeztével azonban haza kell menniük. Kizárólag abban az esetben tartózkodhatnak hosszabb ideig nem muzulmán területen, ha az iszlám törvényei szerint élnek és térítenek. Mindez kiegészítendő azzal, hogy akkor tudnak eredményesen élni, ha mind egy blokkban telepednek le. Az iszlám szemszögéből nézve ez vallási parancs. Ezt a gondolkodásmódot és életformát az európaiak azonban szociológiai problémaként értelmezik.

Az imént az előadása hasznosságát firtatta. Még ha iróniát vélek is felfedezni a megfogalmazásmódban, hadd ragadjam meg ezt a gondolatot: mi az, amit Ön fontosnak tart elmondani a szélesebb közönség számára egy előadás keretében? Milyen típusú információk által érthetjük meg jobban az iszlám működését?

Maróth Miklós: Heisenberg egy remek tanulmányában feszegeti azt a kérdést, hogy mi a különbség a keleti és a nyugati tudósok között. Egy szemléletes példával érzékelteti a kérdést: amikor az ókorban a tudósoknak meg kellett mérniük a piramisok magasságát, a keleti szakemberek mindenféle trükkel próbálkoztak. Egy nyugati tudós, Thalész azonban feltett egy elvi kérdést, amit elvi síkon oldott meg: adott egy ismeretlen magasság, egy ismert hosszúságú árnyék és egy szög, amit meg tudunk mérni. Az ismert adatok fényében meghatározható az ismeretlen magasság. Ez a tudás teljesen felesleges. Azonban ebből és az ehhez hasonló felesleges ismeretekből halmozódott fel az a tudomány, amely Európát hosszú időre a világ élvonalába emelte. Amikor tehát haszontalan tudományról beszélek, nem gondolom, hogy a szóban forgó ismeretek haszontalanok. Azt mondanám inkább, hogy közvetlenül haszontalanok, a tudomány részeként viszont hasznosak.

A mai előadásom tehát ebben az értelemben nyer létjogosultságot. Visszatérve az eredeti kérdésre: igyekeztem úgy beszélni az iszlámról, hogy a keresztény-muszlim viszonyokat helyeztem a középpontba, egyháztörténeti kérdéseket boncolgatva. Egy európai keresztény embernek, vagy az európai keresztény hagyományok hordozójának elengedhetetlen feladata tisztán látni a saját keresztény egyháza történetét. Bízom benne, hogy ültek olyanok a közönség soraiban, akik jóllehet nem teológusok, de nem idegen számukra a Krisztus természetével kapcsolatos problémakör. Ez a téma talán könnyebben kontextusba helyezhető, mint ha az iszlám teológiájáról beszéltem volna.

Azt hiszem, azok, akik nem voltak jelen az előadáson, de olvassák ezt az interjút, bővebb magyarázatra szorulnak a témát illetően.

Maróth Miklós: Az ókorban a vallások a híveik túlvilági boldogulására helyezték a hangsúlyt, egyedül a keresztény egyház foglalkozott követői evilági életével. Így karitatív szervezetként is működött, ez azonban az idők folyamán megváltozott. Ennek a mikéntjét most hosszadalmas lenne feltárni, ami azonban lényeges, hogy az egyház működése számos változáson esett át az évszázadok során, és félek tőle, hogy a kereszténység egy bizonyos értelemben eltért eredeti tanításától. Nem áll szándékomban értékítéletet megfogalmazni, egyszerűen azt a tényt írom le, hogy bizonyos filozófiai hátterű teológiai viták következtében egy olyan teológiai szintre csúszott mindez, ahol a lényeg, a karitatív tevékenység és az erények gyakorlása, elveszett. A kereszténység folyamatosan eretnekek után kutatva szétszaggatta önmagát. Ily módon az erkölcsi dimenzió irányából a filozófiai dimenzió felé tolódott működésének hangsúlya. Az iszlámban is számos teológiai iskola jött létre, olyan szintű széthúzás azonban, mint amit a kereszténységben látunk, nem volt. Meggyőződésem szerint emberi hiúságoknak áldozva taszítottuk ki a keresztények nagy részét, annak ellenére, hogy nem föltétlenül tanítottak a keresztény tanokkal ellentétes dogmákat. A vallástörténeti könyvekben az igaz hit győzelmeként ünnepeljük ezeket a – mondhatnám – gazemberségeket. Érzek tehát egy kis ellentmondást a tanítás és a gyakorlat között, hiszen a keresztény tanok szerint felebarátunk felé tett jótéteményeink alapján szerezhetjük meg a túlvilági boldogságot.

Azt mondja tehát, hogy elengedhetetlen a történelmünk ismerete – ebben a konkrét esetben a keresztény és muszlim vallás egymáshoz való viszonyának ismerete – ahhoz, hogy megértsük a jelenben zajló folyamatokat.

Maróth Miklós: Mindenkiben él egy kép arról, hogy mit jelent számára a kereszténység, legyen hívő vagy hitetlen, hiszen az az európai kultúra hordozója. Ennek a képnek az árnyalásához járul hozzá az egyéb vallásokkal közös múlt ismerete. Nevezhetjük ezt műveltségnek, hiszen a műveltségünk révén értelmezzük a világot és találjuk meg benne a helyünket. Nem a matematika vagy a fizika révén, hanem a humán műveltség által.

 Az interjú 2. része ITT olvasható..

Maróth Miklós klasszika-filológus, orientalista, egyetemi tanár Filozófiai és vallási etika az iszlám világában címmel 2017. szeptember 13-án tartotta meg az Orientalisták az OSZK-ban című sorozat első előadását.
A felvételt a Történeti Interjúk Tára munkatársai készítették.

Következő előadásunk:

Hajnal István: Sí'iták és aszaszinok

A tavaly útjára indított, a magyar keletkutatást, annak különböző szakterületeit és eredményeit bemutató Orientalisták az OSZK-ban című kultúrtörténeti...

A szállóigévé vált mondat a tegnap 200 éve született Tompa Mihálytól származik.

A Levél egy kibujdosott barátom után című versének egyik sora ez, amelyet Kerényi Frigyeshez írt, mikor az Amerikába emigrált a szabadságharc bukása után.

Származásával kapcsolatban sokáig élt a székely, illetve erdélyi ősök mítosza. Valódi felmenői elszegényedett Borsod megyei nemesek voltak, apja iszákos, vándorló csizmadia. Tompa Rimaszombatban született, és édesanyja haláláig élt ott. Ekkor (1822-ben) Igricibe került apai nagyszüleihez, apja pedig Miskolcra költözött, ahol új családot alapított. 1832-ben került szolgadiákként a Sárospataki Református Kollégiumba, ahol kiemelkedően jó tanuló volt, de szerette a dohányt és a kártyát is. 1838-ban azonban falopáson kapták, és többek között ezért is Sárbogárdra ment segédtanítónak. Az irodalommal visszatérése után került igazán kapcsolatba: a pataki önképzőkör tagja lett, és 1840-ben megjelentek első versei a Társalkodóban. A következő évben pedig az Athenaeum közölte költeményeit.

1844. szeptemberétől 1845. június végéig Eperjesen nevelősködött. Itt ismerkedett meg személyesen többek között Kerényi Frigyessel és Petőfi Sándorral. A barátság egyik eredménye az a költői verseny, amelyben mindhárman egy bizonyos erdei lakról írtak verset – Tompa emlékirataiban vallja be, hogy ez az erdei lak, amelyről például a Vasárnapi Ujság is közölt metszetet, valójában nem is létezik. (1869. okt. 19. 42. sz. 497-498.)

Ebben az időben már halaszthatatlanná vált a pályaválasztás kérdése. 1845 végén Pestre utazott, egyfelől azért, hogy jogot tanuljon, másfelől pedig azért, hogy megjelentesse népregéit és bekerüljön az irodalmi társaságba. A Népregék, népmondák elsöprő sikert aratott, azonnal második kiadása is megjelent. Közben alapító tagja lett a Tízek Társaságának. A sikerek ellenére, betegsége és a városi élet nehézségei miatt újra visszavonult vidékre. Sem a jogi, sem az irodalmi pályán nem tudott megélhetését biztosítva megkapaszkodni, így végül a harmadik lehetőségként felbukkanó papi hivatás mellett döntött. Bején kezdi meg a szolgálatot, később Kelemérre, majd Hanvára kerül.

1847-ben megjelent Tompa Mihály első gyűjteményes verseskötete. A Kisfaludy Társaság tagjává választotta, A vámosújfalusi jegyző című költeményével foglalta el helyét. Ebben az évben kapta meg a Társaság díját is a Szuhay Mátyás című elbeszélő költeményéért, akkor, amikor a Toldi is a nyertesek között volt. Ennek, és Petőfi közreműködésének köszönhette, hogy Arany Jánossal is kapcsolatba került, haláláig tartó barátságot kötve vele. Petőfihez fűződő kapcsolata viszont éppen ebben az időben romlott meg.

A nősülés gondolata is foglalkoztatta. Ennek feltételeként igyekezett egészségi problémáit megszüntetni. E célból Graefenbergbe utazott, élményeiről beszámoló leveleit az Életképek adta közre. Hazatérte után nemzetőrnek állt a gömöri zászlóaljba, tábori lelkészként nyolc hétig szolgált és részt vett a schwechati csatában is (1848. október 30.). 1849. május 1-én feleségül vette Soldos Emíliát.

Tompáné Soldos Emilia arczképe – Digitális Képarchívum 

1850-ben megszületett Kálmán nevű kisfia, aki mindössze két hónapot élt. Ebben az évben adta ki Szilágyi Sándor a Magyar Emléklapokat, itt jelentek meg T. monogram alatt A gólyához, Fiam születésekor, Az özvegy s fiai, Az üres koporsó című költeményei. Gyulai Pál a Hölgyfutárban Rém Elek álnéven publikált versei alapján a fűzfapoéták közé sorolta.

1852-ben leveleit, Virágregék című művének majdnem kész kéziratát, egyéb iratait májusban lefoglalták és lepecsételték, őt magát a kassai haditörvényszék elé idézték, ahol hat hetet töltött vizsgálati fogságban, mielőtt felmentő ítéletet kapott. Megjelent a Regék és beszélyek. 1853 januárjában megszületett második fia, Géza. 1854-ben megjelent verseinek második kötete. Gyulai alapos kritikájában a „régebbi líra” képviselői közé tette.

Tompa Mihály gyakorló lelkészként az egyházi irodalomhoz igazán csak 1854-ben csatlakozott, amikor megjelent két halotti beszéde is, A halál mint az élet birálata (Szathmáry Király Pál) és A nő helye; hivatásának szépsége és fontossága (Draskóczy Sámuelné).

1859-ben jelent meg beszédeinek első kötete. A második kötetet Heckenastnak ajánlotta fel kiadásra, aki viszont imádságokat várt tőle. Ezért ez a kötet csak 1864-ben látott napvilágot, Miskolcon. Az imádságok kiadásának ötlete végül 1867-ben jutott el a megvalósításig: ekkor jelent meg az Olajág.

Tompa Mihály utolsó levele Arany Jánoshoz – Digitális Képarchívum  

Tompa Mihály az ötvenes években költőként töretlen népszerűségnek örvendett. Naptárakban, albumokban szerepelt, 1854-ben pedig megjelent egyik leghíresebb kötetének, a Virágregéknek első kiadása. Géza kisfia 1857-ben bekövetkező halála azonban feldolgozhatatlan gyászt hozott a költő életébe. 1859-ben a Kazinczy Ferenc emlékezetére című ódájával elnyerte az Akadémia pályázatának díját. A következő évben felkérték, hogy a Sárospataki Református Főiskola fennállásának háromszázadik évfordulójára is írjon egy költeményt. Ez lett a Lórántfi Zsuzsánna emlékezete, amelyet Tompa maga szavalt el az 1860. július 8-án tartott ünnepélyen. Egészsége azonban egyre romlott, látása is gyengült. Több orvostól is kért tanácsot, végül 1866-ban Bécsbe utazott a híres Skoda Józsefhez, aki szívizomtúltengést állapított meg nála. Utolsó két évét halálára készülve töltötte, olyannyira, hogy 1868 áprilisában tévedésből a halálhíre is megjelent Jókai Mór A Hon Esti Lapja című újságában.

Hosszas szenvedés után 1868. július 30-án halt meg, temetése augusztus 2-án volt.

Tompa Mihály arczképe, Barabás Miklós rajza után – Digitális Képarchívum  

Tompa Mihály kultuszának megteremtéséről és ápolásáról elsősorban barátai, Arany János, Lévay József, Szász Károly és Gyulai Pál gondoskodtak, akik összes költeményeinek kiadásával tisztelegtek előtte. Műveinek újabb kiadásai mellett szobrok, festmények, utcanévtáblák őrzik emlékét. Néhány sora szállóigeként ismert a mai napig, magyar és idegen nyelvű gyűjteményes kötetekben szerepelnek művei.

Patonai Anikó Ágnes – Szűts-Novák Rita

A kiállításhoz kapcsolódó kerekasztal-beszélgetés lesz a Kutatók Éjszakáján, szeptember 29-én, 18 órától a Díszteremben, Takáts Józseffel és Vaderna Gáborral.

Szeptember 30-ig látható a „Nincs talán még elfeledve a dal”  –  című kiállításunk, melyet Tompa Mihály születésének 200. évfordulója alkalmából rendeztünk. Nem terveztünk kiállítást lezáró rendezvényt, mégis méltóképpen zárjuk a tárlatot a Kutatók Éjszakáján, szeptember 29-én. Négy szakértővel vitatjuk meg a méltatlanul háttérbe szorult költő életművét és hatását 18 órától.
Résztvevők: Takáts József irodalomtörténész (Pécsi Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar), Vaderna Gábor irodalomtörténész (Eötvös Loránd Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar) és természetesen a kiálíltás kurátorai: Patonai Anikó Ágnes irodalomtörténész, valamint Szűts-Novák Rita irodalomtörténész (Országos Széchényi Könyvtár)

A kurátorokkal beszélgettünk. 

Patonai Anikó Ágnes és Szűts Novák Rita. Fotó: Dobóczi Zsolt

Milyen dokumentumokkal találkozhattak a látogatók először, találtatok-e a Kézirattárában eddig nem annyira ismert Tompa-anyagot?

Szűts-Novák Rita: A kiállításon több eddig publikálatlan, eredeti fénykép szerepel a költőről és kortársairól. Némelyik olyannyira ritkaságszámba megy, hogy még egy híres, mai Lisznyay-kutatót is sikerült meglepnünk a költőről kiállított fényképpel, hiszen még soha nem találkozott a fotóval ezelőtt. A PIM-ből kapott Tompát ábrázoló festmények szintén kevésbé ismertek a nagyközönség számára.

Tompa sokat levelezett kortársaival, volt-e esetleg a klasszikus Arany-Petőfi levelzéshez mérhető üzenetváltása?

Szűts-Novák Rita: A levelezés gyönyörűen kontúrozott korrajzot eredményez. Természetesen elsősorban a 19. század közepe az érintett időszak, így a szabadságharc körüli események, az akkori intellektuális elit életébe tekinthetünk be Tompa levelezésén keresztül. Vannak komoly témájú levelek, és kevésbé komolyak, az én egyik preferáltam egy pletykát tartalmaz, ami Petőfivel kapcsolatos.

De gasztroutalást is találunk egy barátjának írt levélben. A tény, hogy Tompa költőként, és református lelkészként is aktív volt, az nyilván tágítja is a spektrumot. Hiszen például nemcsak Aranynak és Jókainak írt levelei ismertek, hanem az egyházi vonatkozású egyéb dokumentumok is, mint például egy általa kiállított halotti anyakönyvi kivonat a hanvai református egyházközség pecsétjével.

A Virágregék díszkiadását éppen a kiállításra sikerült restaurálni. Ez tudatos volt?

Szűts-Novák Rita: A Virágregék gyönyörű, selyemkötéses díszalbuma több szempontból is említésre méltó.
Egyrészt először és utoljára láthatja kiállításon a látogató, hiszen a kötészeti osztályon dolgozó kollégák a kiállítást megelőzően három hónapig dolgoztak a dokumentum restaurálásán, és még így is egy borzasztóan sérülékeny albumot kaptunk. Ez esetben a könyvtár megőrzési feladata lesz hangsúlyos, és a kiállítás után a könyvnek egy hű másolata tehermentesíti majd az eredetit.
A Virágregék nekem személyes kedvencem a keletkezési körülményei és a témája miatt is. Tompa ezzel a műfajjal irodalmi szempontból egyedülállót teremtett. A megszemélyesített virágok emberként élnek a műben, éppúgy szenvednek, szerelmesek és esendők, mint mi. A költő sok éven át írta lelkészi munkája mellett a virágregéket, amik Bején, Keleméren és Hanván születtek. A mű élete legboldogabb időszakában jelent meg, és nagy népszerűsége miatt számos kiadást megélt.

Patonai Anikó Ágnes. Fotó: Dobóczi Zsolt

Patonai Anikó Ágnes: A Virágregék önmagában is érdekes kötet, egyrészt Tompa nagyon sokáig dolgozott rajta, és amikor az 1848-as szerepvállalása miatt (tábori lelkészként szolgált) Kassára idézték a haditörvényszék elé, többek között ennek a majdnem kész kéziratát is elkobozták tőle. Szerencsére többszöri vizsgálati fogság után felmentették, és a Virágregék kéziratát is visszakapta, amely az egyik legnépszerűbb munkája lett: a kiállításon látható díszalbum a kötet nyolcadik kiadása.

Hogyan mutatja meg a tárlat a "triumvirátus", Petőfi, Arany és Tompa viszonyát?

Szűts-Novák Rita: A tárlat elsősorban Tompára fókuszált, de különösen a 48-as tematikájú tárlókban helyett kapott a három költő rapszodikus viszonya is. Gondolok itt elsősorban Tompa és Petőfi kapcsolatára. A köztük lévő konfliktus alapja nem is igazán szakmai, hanem személyis tényezőkön alapult, de meglehetősen összetett volt. No de erről mesélünk majd részletesen szeptember 29-én a Kutatók éjszakáján!

Patonai Anikó Ágnes:  A kiállítás összeállításánál fontos szempontunk volt, hogy Tompa Mihályt elsősorban saját alkotásai jogán és önálló szerzőként, a 19. század közepének meghatározó és jellegzetes alakjaként mutassuk be, ne csak Petőfihez és/vagy Aranyhoz képest. Természetesen nem lehetett és nem is volt szándékunk kihagyni őket, de külön pozítivum, hogy a tárlat így kapcsolódik az Arany Jánosról szóló kiállításunkhoz is.

Milyen állomásai voltak Tompa irodalmi fellépésének és minek köszönhette a nészerűségét?

Patonai Anikó Ágnes: Diákkorában a Sárospataki Református Főiskola önképzőkörében kezdett tevékenykedni, az első igazi megjelenései pedig a kor egyik legjelentősebb, legszínvonalasabb lapjában, az Athenaeumban voltak. Az igazi népszerűséget pedig a Népregék, népmondák című gyűjteménye hozta meg, amellyel nagyon jól eltalálta az akkori közönség igényeit, a téma és a megvalósítási forma szempontjából is.

Szűts Novák Rita. Fotó: Dobóczi Zsolt

Sárbogárdól is érkezett a kiálltásra Tompa-anyag, honnan kaptunk még dokumentumokat?

Szűts-Novák Rita: Az OSZK anyagán belül a törzsanyagon kívül, majdnem az összes különgyűjteményünkből (Kézirattár, Zeneműtár, Térképtár, Plakát- és Kisnyomtatványtár) találtunk vonatkozó anyagot. Érdekességként említenék egy Jászai Mari által lemásolt Tompa-verset, a Három a daru-t, illetve a Magyar Dalbokréta című gyűjteményt, ami 19. századi költők (köztük Petőfi és Tompa) megzenésített dalait tartalmazza Ábrányi Kornél és Simonffy Kálmán 1854-es feldolgozásában. Kiállításunkra kaptunk anyagot a Petőfi Irodalmi Múzeumtól, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárától, és a Sárbogárdi Református egyházközségtől.

Patonai Anikó Ágnes:  A PIM-ből többek között a kiállítást színesítő festményeket és illusztrációkat, az MTA Könyvtárának Kézirattárából egy igen fontos és érdekes, Tompáéknál majdnem családi perpatvart okozó kéziratot, Sárbogárdról pedig Tompa segédtanítóskodásának emlékeit mutatjuk meg.

Patonai Anikó Ágnes és Szűts Novák Rita. Fotó: Dobóczi Zsolt

Tompa Mihály református lelkészként az egyházi irodalom számára is jelentős műveket alkotott. Mit láthatunk ebből szeptember 29-én?

Patonai Anikó Ágnes:  A jelentősebb személyek felett mondott búcsúbeszédei, és a korban divatos, kimondottan nők számára írt vallásos elmélkedéseket és imádságokat tartalmazó kötetek sorába illeszkedő, díszes kiállítású Olajág című munkája mellett egyéb publikációi is láthatóak a tárlaton, de megtudhatjuk például azt is, hogyan búcsúztatott egy, a schwechati csatában elesett huszárt.

Kutatók Éjszakája a Budai várban

Corvina-termek 16:00-22:00 A magyar hangosfilm plakátjai 1931-1944 (kiállítás) 20:00-21:00 Kabos Gyula, Karády Katalin, Jávor Pál és kortársaik korabeli...

Könyvtárunkban tartotta meg az Örkény Színház Aranyozás című estjének a főpróbáját. Az Arany Jánost követő költőgenerációk Aranyra reflektáló verseit Mácsai Pál és Ferencz Győző szerkesztésében élvezhette a közönség.

Ritka az olyan színházi előadás, mely során egy társulat szinte összes tagja az előadás teljes ideje alatt a színpadon van. Az Örkény Színház Aranyozás című estje ilyen produkció. A színművészek másfél órán át adnak elő verseket. Olyan művekkel emlékeznek Arany János költészetére, melyeket Arany stílusában, az általa kedvelt versformákban, mondanivalóját tekintve az adott kor nyelvére „lefordítva” írtak az Aranyt követő költőgenerációk.

Az előadás főpróbája az Országos Széchényi Könyvtárban zajlott, köszönhetően többek között annak, hogy könyvtárunk jelentős segítséget nyújtott a színház számára a produkció létrejöttéhez. A helyszínválasztás nemcsak a közös munka miatt volt példás, hanem annak ismeretében is, hogy a nemzeti könyvtár őrzi Arany kéziratainak egy részét, valamint az ő hagyatékából is táplálkozó kortárs költőink gyakran fordulnak meg a könyvtár épületében. Ily módon az intézmény szellemisége plusz töltetet adott az előadásnak.

A színművészek több mint harminc író, költő, irodalmár, filozófus vagy éppen nyelvész gondolatát tolmácsolták a közönségnek. Weöres Sándor Hódolat Arany Jánosnak című verse nyitotta az estet, melyet többek között József Attila, Illyés Gyula, Petri György, Nádasdy Ádám, Kiss Judit Ágnes és Tóth Krisztina gondolatai követtek.

Az est házigazdája Mácsai Pál volt, aki a tematikusan csoportosított művek között folyamatosan mesélt és informálta a közönséget az elhangzó versek, gondolatok háttértörténetéről, de természetesen Arany János és az őt követő költőgenerációk kapcsolatáról is. Az Aranyozás egyszerre adott lehetőséget a szórakozásra és az elmélyülésre Arany János költészetében Arany versei és költőtársai által.

A produkció további előadásait az Örkény Színházban tekintheti meg a közönség.

Az Arany Jánost idéző és köszöntő színházi est az Örkény Színház és az Országos Széchényi Könyvtár közös produkciójaként jött létre az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával.

És még mindig vannak képeink:

A Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetsége kezdeményezte A MAGYAR FOTOGRÁFIA NAPJÁ-nak megünneplését. Ezen a napon készült Magyarországon először nyilvános rendezvényen fénykép (dagerrotípia). Minden fotótörténeti forrásmunka egybehangzóan állítja, hogy 1840. augusztus 29-én, a Magyar Tudós Társaság ülésén Vállas Antal bemutatta, miként lehet képet alkotni a fénysugarak segítségével fényérzékeny nyersanyagon. Ez a nap alkalom arra, hogy a társadalom figyelmét a fotókultúrára és egyben a fotótörténeti értékekre irányítsuk.

Fényképtárunkban számos különleges fotó található a magyar fotográfia múltjából. Kollégánk, Nagy Blanka 5 izgalmas felvételt választott ki a tárunkból. A fotók kattintásra nagy méretben is megtekinthetők.

Elsőként egy amatőr sztereofelvételt mutatunk a tabáni piacról: 

A sztereoszkópia olyan képalkotási módszereket foglal egybe, melynek segítségével egy képben a térlátás illúziója kelthető. A térlátás mindennapi szinten úgy valósul meg, hogy a szemeink által észlelt két enyhén eltolt képet agyunk valós időben feldolgozza és egybeteszi. Ha tehát két enyhén eltolt pontból készített képet bemutatunk külön a megfelelő szemnek, kialakul egy virtuális mélységérzet.

Az Országos Széchényi Könyvtár legfiatalabb gyűjteménye a Fényképtár, 2007-ben alakult azzal a céllal, hogy a nemzeti könyvtár különböző gyűjteményeiben található fényképek megfelelő tárolását, feldolgozását és szolgáltatását biztosítsa. 

A második, testgyakorlókat ábrázoló kép szintén amatőr felvétel, a Tanácsköztársaság idejéből, 1919-ből származik. 

A sorozatunkban látható további képek a kolozsvári Szabó Dénes műterméből kerültek a könyvtárba. A csodálatos erdélyi táj száz évvel ezelőtt is remekül mutatott.

A negyedik kép a  Mézgedi barlangban készült a húszas években, ami az egyik legrégibb és legismertebb turisztikai látványosság Románia területén. A barlangot legelőször az ismert osztrák földrajztudós Adolf Schmidl írta le, ezt követően Czárán Gyula tárta fel színte teljesen a XX. század elején. Az üregek állatvilága (denevérek, pillangók, pókok, rákok, bogarak), adja a barlang páratlanságát.

A sorozat utolsó darabjának megtekintésében hölgyek is segítségünkre vannak.

A Fotótár gyűjteménye jelenleg nem kutatható. Munkatársaink telefonon vagy e-mailen keresztül is szívesen adnak felvilágosítást.