Dörnyei Sándornak, könyvtárunk nyugalmazott főkönyvtárosának eszébe jutott egy régi történet, melynek főszereplői Árpád-házi-királyok, spiritiszta médiumok, lappangó corvinák, egy Bugi nevű középkori apát és egy szanszkrit nyelvű papirusztekercs.

• Egy 1944-es OSZK-nak címzett levél utal elrejtett corvinákra.
• Borsa Gedeon 1956 tavaszán utánajárt a levél eredetének.
• A levél írója szerint egy spirituális szeánszról származik a történet.
• Szellemek meséltek az elrejtett corvinák titkáról.
• A történetről egy időre elfelejtkeztek.
• Borsa Gedeon tíz évvel ezelőtt talált a várban egy lezárt ajtót.
• Lehet, hogy ezúttal a régészek kinyitják a lezárt ajtót?

Dörnyei Sándor egy hosszú levélben írta meg az általa ismert történetet blogunknak.

A Várhegy barlangjaihoz, épületeihez számos legenda kapcsolódik. Ezek sorát bővíthetjük az alábbi történettel, amelyet az események mellékszereplőjeként éltem át, s amelynek lettem – barátaim unszolására – krónikása. Ne számítsanak azonban pontos, a részletekre kiterjedő leírásra, az egyre ködösülő múltból előráncigált emlékfoszlányokat igyekeztem elfogadható formába összefűzni.

Úgy kezdődött, hogy valamikor 1956 tavaszán Borsa Gedeon azt mesélte, hogy a Könyvelosztó egyik munkatársa érdekes adatot talált. Markos Béla bácsi a Széchényi Könyvtár történetével foglalkozott, s az irattár anyagának átnézése során egy levél került a kezébe. A levél írója a Könyvtár figyelmét hívta fel arra, hogy tudomására jutott, hogy a Vár egyik barlangjában korvinák találhatók, amelyeket a XVI. században a törökök elől rejtettek oda. A levél 1944-ben született. Így nem csoda, hogy a Könyvtár főigazgatója, Fitz József azt válaszolta, hogy most az értékeknek a háború, a bombázások veszélyei elől történő elrejtésével és nem a rejtett kincsek felszínre hozásával foglalkoznak.

Borsa Gedeon bibliográfus, az Országos Széchényi Könyvtár bibliothecarius emeritusa, az MTA doktora

Borsa Gedeon rögtön arra gondolt, hogy talán már elérkezett az idő, hogy érdemes a levélben foglaltaknak utána menni. A levélen a feladó neve és lakcíme is szerepelt. A cím valahol a Stefánia út körül volt. Engem is beavatott a „vállalkozásba”, így elhatároztuk, hogy amikor legközelebb valamelyik válogatott labdarúgó mérkőzésre vagy atlétikai viadalra a Népstadionba megyünk, hazafelé jövet megkíséreljük, hogy a postacím alapján megkeressük a levélírót.

A szerencse mellénk szegődött. A levélíró nemcsak túlélte az 1944 óta eltelt viharos évtizedet, hanem továbbra is a korábbi címen lakott, sőt „látogatásunk” idején, egy derűs vasárnap délután, otthon is volt. Eleinte – természetesen – nagyon bizalmatlan volt, nem tudta, hogy nem fenyegeti-e veszély valamilyen hatóság részéről, hiszen bejelentés nélkül törtünk rá. Hosszas győzködés után elárulta értesülése forrását. Elmondása szerint valahogyan ismeretségbe került a kommunista ideológus Rudas László (1885–1950) leánytestvérével, aki spiritiszta médium volt. A hölgy nemcsak spiritiszta összejövetelek, „szeánszok” alkalmával lépett kapcsolatba az elhunytak szellemével, hanem olykor napi háztartási munkája közben is „átment a transzba”. A szellemekkel folytatott beszélgetéseket a szeánszok résztvevői lejegyezték egy iskolai irkába. Látogatásunk során annyira sikerült megnyernünk levélírónk bizalmát, hogy ezt az irkát – a további sikeres nyomozás érdekében – nekünk is adta. Az elmúlt néhány évtized alatt az irka többnyire Borsa Gedeonnál volt, de megfordult az én kezemben is. Ma már egyikünk sem találja, valahol elkallódott.

Dörnyei Sándor és Borsa Gedeon a Széchényi Könyvtárban

Borsa Gedeon jegyzetei közül azonban előkerült egy „Bugi” feliratú irattartó. Ebben feltehetően az említett piros fedelű irkából kicédulázott, a Bugi-üggyel összefüggő szövegrészek gyűjteménye van. A feljegyzések több kézből származnak. A „szellemekkel” társalgó baráti kör tagjai között férfiak és nők is voltak. A szövegben található ugyanis olyan megszólítás, hogy „Ön uram”. Másik alkalommal viszont az egyik „szellem” bejelenti, hogy Bugi apát jelentkezik. Ehhez hozzáteszi: „remegj, asszony, ha itt lesz.” Az olykor egymásnak ellentmondó részletek különböző időben keletkeztek, a spiritiszta szeánszokat tehát rendszeresen tartották. A feljegyzések megőrzője, akitől mi a füzetet megkaptuk, feltehetően ennek a baráti társaságnak egyik vezetője volt. Néhány más név is felbukkan, ezek a személyek ma már aligha élnek. Ezekből a beszédtöredékekből először emeljük ki a föld mélyén rejtőző „kincsek” említését. Az egyik „szellem” elmondja:

„1390-től 1471–72-ig bezárólag találunk majd koporsókat. Köztük két Árpád-házit, kik 1117–19-ből lettek eltemetve, de mi is ott hagytuk, mi oda mentünk le a félelem és a baj elől. Ott aztán több helyről összegyűjtött kincsek vannak, amik részben előbbi, részben későbbi eredetűek. Apát uram koporsója látványosság: színezüst, de ettől eltekintve sok érték: az ország sorsát irányítandó levelek és a papságra vonatkozó dokumentumok.”

Másik alkalommal azt jegyezték le, hogy az egyik járaton:

„megtalálják az átlót, mely a kör alakú természetes barlangtermet átszeli. Az út hosszú, de ha végig követik, eljutnának oda, ahol az apát által jelölt dolgok vannak: Elena királynő, Endre és még két Árpádházi király. Bugi apát lesz a legboldogabb, ha meglesz a magyar kódex… maga a terem 1491 óta érintetlen. […] A teremszerű kiszélesedés 8 koporsót rejt magában, ezek közül 4-ben tényleg halott van, de négy telve van a legkülönbözőbb kincsekkel, értve alatta olyan magyar vonatkozású okmányokat és Corvinákat is, amelyeknek nyoma veszett. Van egy-két papirusztekercs, amely a magyarok származására is fényt vetne. A papirusz szanszkrit nyelven van írva.”

A papirusztekercsről máskor azt mondják, hogy az ázsiai magyarság történetét foglalja magában. De milyen úton juthatunk ezekhez a kincsekhez? A „szellemekkel” folytatott beszélgetések nagy része a különböző lejáratokról szól.

Az egyik kiindulópont a „régi templom”. Ez lehetne a lebombázott, majd lebontott Mária Magdolna templom, amelynek ma csak a tornya áll a Kapisztrán téren. A főoltártól „balra és jobbra is folyosók vezetnek, de ezek a folyosók lenn vannak, most már erre nincs utunk, mert már 1690-ben be lettek építve. Ellenben a 17 szoba fala lefelé azonos a mai pince, illetve természetes barlangunkhoz vezető út falával, de egy rész leomlott. Most már ha eltakarítják a romokat, lefelé… nem egyenesen előre, kissé ferdén lefelé rá fognak bukkanni a még régebbi lépcsőfokokra”.

A romos Kapisztrán tér a Magdolna-toronnyal a budai Várban, 1945 tavaszán In. A Dunánál. Magyarok a 20. században (1918–2000), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2001. (Encyclopaedia Humana Hungarica 9.) – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Ilyen útmutatásokat találunk még a jegyzetekben: mindenhol a „régi templom” szentélye vagy a „17 szoba” a kiinduló pont. Ez a szoba feltehetően a régi Belügyminisztériumban volt. Visszatérően beszélnek a járatokat lezáró omlásokról, „görgetegekről”, de hangsúlyozzák, hogy ezek több-kevesebb munkával eltávolíthatók, s a megtalálható kincsek megérdemlik a fáradságot. Egy alkalommal említenek egy rejtekutat, amely a Dunához vezet: „Ez folytatása egy sokkalta jobban kiszélesedő alagútnak a fehéregyházai királyi várba. El van állítva, keressétek meg, könnyű lesz”.

Talán érdekesek a szövegben felbukkanó személyek. Ilyen a több helyen szereplő Bugi apát. Neve egy helyen „Bugiostro” alakban található. Róla elmondják, hogy „élt 1217-ben, meghalt Budán a mai Capistran templom helyén álló kolostor lazaretjében… sok helyen járt életében.” Bugi „maga is jegyzett és minden furcsaság mellett az ő írásai is érdekesek a magyar múlt számára”. Vannak olasz nyelvű szövegrészek, ezekben megjegyzik: „ő nem írhat más nyelven, mert egyrészt nem volt magyar, másrészt az akkori magyar ma már nem érthető”. A gyakran Bugi helyett beszélő személy magáról azt mondja: „Hogy tulajdonképpen ki vagyok, arról ma nem beszélhetek. Én még Mátyás előtt éltem”.

A megszólalók egyike többet árul el magáról: „Amadeus apát vagyok, a régi Budavár minden kövét ismerem”. Egy másik megszólaló Bugi apát unokaöccse lehet. Egy helyen ugyanis azt mondja: „A sírok közül kérek kettőt nem bolygatni. Az egyikben én, a másikban fiatalon elhunyt asszonyom pihen. De eltemetni a budai hegyekben eltemethettek. Feleségem neve Elvigna, az anyám Bugiostro, nem átszármaztunk”. Egy alkalommal a Jó Pásztor apátságot is említik. Ennek az apátja lehetett Bugi is, de Amadeus is. A „szellemek” nemcsak saját koruk eseményeit ismerték, hanem a korábbiakat és későbbieket is megszólalásuk idejéig.

A várbarlang – Építészfórum.hu

Mindezeket közel hatvan évvel ezelőtt néhány barátunknak is elmondtuk a Könyvtárban. Így aztán elhatároztuk, hogy valamilyen „terepszemlét” kellene tartanunk a kikövetkeztetett helyszínen. 1956 egyik verőfényes tavaszi vasárnap délelőttjén valóban össze is jött egy kis „kincskereső” csapat: Borsa Gedeon, Markos Béla bácsi, a Könyvtár kézirattárában dolgozó Windisch Éva a férjével, a történész Vörös Károllyal, valamint egyik barátjukkal, aki a Rádióban volt hangmérnök (a nevére már nem emlékszem). Ő a régi Belügyminisztérium egyik gondnokának a fia volt, így közülünk neki volt bizonyos helyismerete az épületben. Az ő vezetésével aztán le is jutottunk ennek az épületnek a pincéjébe. Ott aztán az egyik sarokban csakugyan találtunk egy befalazott ajtót. Azt gondoltuk, hogy itt nyílik a lejárat a corvinákat rejtő barlangba. Ez a kirándulás le is zárta buzgólkodásunkat, hiszen tudtuk, hogy egyetlen hatóság vagy intézmény sem fog engedélyezni, támogatni olyan elképzelést, amely egy spiritiszta médium összefüggéstelen „látomásain” alapszik.

Közben történt egy és más velünk és körülöttünk, az egész esetet emlékezetünk lomtárába helyeztük. Vagy tíz esztendővel ezelőtt azonban Borsa Gedeon telefonhívást kapott a Budapesti Történeti Múzeum egyik régésznőjétől. Ő elmondta, hogy valakitől meghallotta ezt a Bugi történetet, ezért aztán a Bécsi Kapu téren folyó felújítási és feltárási munkákhoz kapcsolódóan a barlangrendszer mélyebben fekvő részein szeretne kutatásokat végezni. Hívta Gedeont, hogy a régi Belügyminisztérium épületében egy terepszemlén vegyen részt. Ő pedig magával vitt engem is.

Az épület gondnokságának emberei nem az általunk már látott pincébe, hanem az udvar sarkában lévő lejáraton a barlangrendszer mélyebb rétegeibe kísértek le. Több szinten botorkáltunk lefelé. A járatok elég jól használhatók voltak. Az egyik szinten egy korábbi titkos telefonközpont (?) nyomait láttuk. Itt több helyiségben a berendezés maradványai voltak. A legalsó szinten, ahová még lemerészkedtünk, ismét találtunk egy befalazott ajtót. Ez régi lehet, hiszen az utolsó századokban ilyen mélyen nem építenek faragott szemöldökfás kaput. Az ismételten talált ajtónyílásokat elképzelhetően akkor falazták be, amikor a barlangokat már nem kellett menedékül használni. Meg kellett viszont akadályozni, hogy a pontosan nem ismert, de összefüggő járatokon át a mélyből illetéktelenek hatoljanak be a békés lakóépületekbe. A tervezett régészeti feltárásból nekünk ennyi jutott. Nem hallottuk, hogy a régésznő pályázata sikerrel járt volna. A történetnek azonban még mindig nincs vége…

Dörnyei Sándor

András apostol, Péter bátyja. Életéről, pályájáról keveset tudunk. A hagyomány szerint X formájú kereszten szenvedett vértanúságot. Ez az andráskereszt, amely ikonográfiai ismertetőjele is egyúttal. Legendájával kódexeink alig foglalkoznak, középkori misekönyveink azonban számon tartják. Azt kell hinnünk, hogy András apostol tekintélyét, népszerűségét elsősorban névünnepének kalendáriumi helye határozza meg. Erre utal több középkori misekönyvünk és a szegedi ihletésű Pozsonyi-kódex András-himnusza is.

Bálint Sándor: November 30. (részlet) In. Uő.: Ünnepi kalendárium 2. A Mária-ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágából. Július 1. – november 30., Budapest, Szent István Társulat, 1977. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Szent András apostol ábrázolása a Szent Koronán. In. Katona Tamás: A korona kilenc évszázada, Corvina 1979. Forrás: Wikipédia (Szent Korona szócikk) 

Amikor Jézus a Galileai-tó mellett járt, látott két testvért, Simont, másik nevén Pétert és testvérét, Andrást. Halászok voltak, s épp hálót vetettek a tengerbe. Megszólította őket: „Gyertek, kövessetek, s én emberek halászává teszlek benneteket!” Azon nyomban otthagyták hálójukat és csatlakoztak hozzá.

Biblia – Mt 4, 18-20 – Jézus Kafarnaumban, Szent István Társulat, fordító Gál Ferenc – Magyar Elektronikus Könyvtár

A hidegségi Szent András templom, amelynek XIII. századi körkápolnájában korabeli freskók találhatók – Digitális Képarchívum 

Szent András Innepe-napja,
Ma vagyon nagy vigasságba:
Örvendez a' bóldogságba,
A' Szentekkel Menyországba.

Kájoni János: Szent Andras apostolrol. In. Katolikus egyházi énekek, jegyzetek: Holl Béla, Budapest, Argumentum, Akadémiai, (Régi magyar költők tára XVII. század), 1992. – Magyar Elektronikus Könyvtár

András apostol az úrkoporsóról. (Faszobrok a garamszentbenedeki római katolikus templomból) Bélyeg. Tervező: Zombory Éva 1980. – Digitális Képarchívum 

Nem tudni, a legendát szülte-e névünnepe, vagy legendája miatt lett a hónap apostola, mindenesetre senki sem illik a tizenkettőből nála jobban Nyilas havának első dekádjába. Eleink a hónapot is róla nevezték el. András (nov. 30.), a halász Péter apostol fivére, maga is halász volt. Elsőként követte Krisztust. Életrajzát az apokrif András cselekedetei (III. sz.) tartalmazza, és az Arany legenda szerzője költi újra. Eszerint térítő útján eljut a sztyepplakó szkíták közé is, ezért hagyományosan őt tekintik a „szkíták térítőjének”. A „szittyák” – bármilyen népcsoportot is fedjen e név – már az ókorban hírhedt nyilazó nép voltak, magukat a „Szarvas népének” nevezték, és legfőbb istennőjüket, aki nagy vadász hírében állott, a görögök Artemisszel azonosították, ősanyjuknak pedig egy görög rege szerint kígyófarka volt (a Kígyófarok a Nyilas csillagkép felett látható).

Jankovics Marcell: Szkíták térítője. In. Uő.: Jelkép-kalendárium (részlet), Debrecen, Csokonai, 1997.  – Magyar Elektronikus Könyvtár

Debrecen, Szent András-templom, 1802 után In. Pannon reneszánsz. Hunyadiak és a Jagelló-kor: 1437–1526, Budapest, Enciklopédia Humana, 1998. (Encyclopaedia humana Hungarica 4.)  – Magyar Elektronikus Könyvtár

Válaszolt András: „Ha félnék a kereszthaláltól, nem prédikálnám a kereszt dicsőségét. Azt akarom, hogy halld a kereszt titkát, hátha elhiszed, és fölismervén tiszteled, hogy üdvözülj!” Akkor elkezdte föltárni előtte a szenvedés titkát, és öt érvvel próbálta meggyőzni, hogy az mennyire illő és szükséges. Az első ok az, hogy mivel az első ember fa által vétkezett s hozta a halált a világba, illő volt, hogy a második ember fán szenvedve űzze el azt. A második, hogy mivel a szeplőtelen földből alkottatott a törvényszegő, illő volt, hogy szeplőtelen szűztől szülessék a megbékéltető. A harmadik, hogy mivel Ádám zabolátlanul a tiltott étel felé nyújtotta ki a kezét, illő volt, hogy a második Ádám a kereszten nyújtsa ki szeplőtelen kezét. A negyedik, hogy mivel Ádám a tiltott édes ételt megízlelte, illő volt, hogy Krisztus epét egyék, s így a rosszat az ellenkezőjével űzze el. Az ötödik, hogy mivel Krisztus nekünk adja a maga halhatatlanságát, illő volt, hogy magára vegye a mi halandóságunkat. Ha ugyanis Isten nem lett volna halandóvá, az ember nem válhatott volna halhatatlanná.

Jacobus de Voragine: Szent András apostol [november 30.] Legenda Aurea (részlet). Budapest, Helikon, 1990. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Kínvallatás. (Szent András kínzatása.) Oltárszárnykép Liptószentandrásról. 1512. In. Magyar művelődéstörténet, szerkesztő Domanovszky Sándor, Balanyi György, Szentpétery Imre, Mályusz Elemér, Varjú Elemér, Budapest, Magyar Történelmi Társulat, [1939]–[1942]. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

A' Christus Iesusnak elsö követöje,
Szent András Apostol, Hitünk nevelöje:
A' szent kereszt fának buzgó szeretöje;
Lelkönk ferdöje.

Ismeretlen XVII. századi szerző: XXX. novemb. Szent Andrasról (részlet) In. Katolikus egyházi énekek, jegyzetek: Holl Béla, Budapest, Argumentum, Akadémiai, (Régi magyar költők tára XVII. század), 1992.– Magyar Elektronikus Könyvtár

A számos tudomány számára igen fontos francia tudós, a kulturális antropológia egyik legfontosabb képviselője, Claude Lévi-Strauss 1908. november 28-án született, a napokban lenne 107 éves. Születésének évfordulója alkalmából az 1952-ben megjelent Faj és történelem (Race et Historie) című munkájából idézünk néhány gondolatot.

Claude Lévi-Strauss. In. Lévi-Strauss, Claude: Faj és történelem, [ford. Bojtár Péter], Boglár Lajos kísérőtanulmányával, Budapest, Napvilág, 1999. – Törzsgyűjtemény 

Összefoglalva Lévi-Strauss e műben azt mondja, hogy az emberiség fejlődését vizsgálva arra jutunk, hogy a fejlődésben, kulturális javak felhalmozásában mindig azok a civilizációk jeleskedtek, amelyek több, egymástól minél eltérőbb kultúrával rendelkező népcsoport által kifejlesztett kulturális innovációt tudtak működésük/szellemi eszköztáruk részévé tenni. Érvelése szerint azért öngól valamely népcsoportnak magára úgy gondolni, mint amely valamilyen tiszta, keveredés nélküli állapotában magasabb rendű, mint a többi, mert az emberiséget előrevivő találmányok legtöbb esetben több eltérő kultúra közös munkájaként jött létre, és rengeteg az átvétel. A változatosság miként a biológiában, itt is fontos feltétele a folyton változó környezetre adott megfelelő válaszadás képességének. Az eltérő világlátású, más kultúrájú emberek ezért értékesek számunkra, mert új gondolatokat kaphatunk tőlük, ugyanannak a problémának egy más, esetleg jobb megoldását tanulhatjuk el tőlük és ők tőlünk.

Az, hogy egy embercsoport, egy törzs, egy falu, egy nemzet úgy gondol magára, hogy csak az ő csoportjába tartozók az emberek, az egy régi, és általános vélekedés, ami viszont mára inkább problémák forrása.

Lévi-Strauss, Claude: Faj és történelem, [ford. Bojtár Péter], Boglár Lajos kísérőtanulmányával, Budapest, Napvilág, 1999. Címlap – Törzsgyűjtemény 

„Tudjuk, hogy az emberiségről alkotott azon kép, amely a faji és civilizációs hovatartozásra való tekintet nélkül magában foglalja az emberi faj valamennyi tagját, a történelemnek csak egy késői szakaszában alakult ki (…) Az emberi nem nagy részében azonban sok tízezer évig fel sem merült az efféle gondolat. Az emberiség határát a törzs, a nyelvi csoport vagy néhány esetben a falu határánál húzták meg, s ezért sok ún. primitív nép a mai napig is csak önmagát nevezi »embernek« (esetleg – bár ez sem kevésbé bántó – »jónak«, »kiválónak«), s ezzel burkoltan azt tudatja, hogy a többi törzsnek, csoportnak vagy falunak nincsenek emberi erényei, sőt emberi természete sincs, valamint hogy ezek tagjai legjobb esetben is »rosszak«, »gonoszak«, »két lábon járó majmok« vagy »undorító tetvek«. Gyakran azonban még ennél is messzebbre mennek, s a kívülállótól még valós létének ezt a kis morzsáját is megtagadják, és csupán »szellemnek«, vagy »jelenésnek« tekintik. Mindez nemegyszer különös helyzetekhez vezethet (…) Néhány évvel Amerika felfedezése után, miközben a spanyolok vizsgálóbizottságokat küldtek a Nagy-Antillákra, annak megállapítására, hogy van-e lelkük a bennszülötteknek, a szigetlakók fehér foglyaikat vízbe fojtották és módszeres megfigyelésnek vetették alá őket, azt kiderítendő, hogy vajon az ő testük is oszlásnak indul-e.”

Amerikai népfajok – Digitális Képarchívum 

Az ilyen etnocentrikus gondolkodás a Nyugatot is jellemezte, bár talán most, hatvan évvel később talán kisebb mértékben jellemzi. A Fejlett Világ lakóiként a haladás központjaként tekintünk magunkra. Lévi-Strauss példákat hoz ennek cáfolására. Azok a kulturális javak, amelyekre oly büszkék vagyunk, korántsem kizárólagosan a mi „fejlesztésünk”. Példa az Újvilág hozzájárulásáról:

„E hatalmas teljesítmény értékeléséhez elég, ha sorba vesszük mindazt, amit Amerika az Óvilág civilizációjának adott, kezdve az Óvilág négy alappillérével: a burgonyával, a gumival, a dohánnyal és a kokával (a modern fájdalomcsillapítók alapanyagával), folytatva az afrikai gazdaságot forradalmasító, noha mindennapos élelmiszerként Európában valamivel később elterjedő kukoricával és földimogyoróval, és zárva a sort a kakaóval, vaníliával, paradicsommal, az ananásszal, a paprikával, a különféle babfajtákkal, a gyapottal és a tökkel. Végül hadd jegyezzem meg, hogy a mértan és áttételesen a modern matematika műveléséhez elengedhetetlen nullát (zérust) a maják már legalább ötszáz évvel korábban ismerték és használták, mint azok az indiai tudósok, akiktől az arabokon keresztül Európa is átvette. […] … egyáltalán nem olyan egyszerű szabályos és folyamatos sorba rendezni az emberiség eredményeit. […] Őstörténeti és régészeti ismereteink gyarapodásával egyre inkább hajlunk arra, hogy a kultúrákat ne az időben, hanem inkább a térben különböztessük meg egymástól.”

Másrészt, kérdés, hogy ha a különféle társadalmakat teljesítmény szerint sorba akarjuk rendezni, akkor mit mérünk?

A szent háború. Lóhátról tüzelő beduin – Digitális Képarchívum 

„Amennyiben az elsődleges szempont az lesz, hogy egy társadalom mennyire volt képes felülkerekedni az ellenséges környezeten, aligha férhet kétség ahhoz, hogy az eszkimóké, illetve a beduinoké az elsőség. India viszi el a pálmát, ha a filozófiai és vallási rendszerek kidolgozása jelenti a rangsorolás alapját, és egyetlen ország sem tudta olyan sikeresen minimalizálni a túlnépesedés pszichológiai következményeit, mint Kína. Az iszlám által 1300 évvel ezelőtt kidolgozott elmélet szerint az emberi élet valamennyi – műszaki, gazdasági, társadalmi és szellemi – vonatkozása között szoros kapcsolat áll fenn. Ezt az elméletet csak nemrégiben fedezték fel újra nyugaton a marxizmus és a modern etnológia egyes elemeiben. Noha Nyugat a gépek ura, mégis nap mint nap tanúbizonyságát adja, hogy milyen kevéssé ismeri és használja az egyik legtökéletesebb gép, az emberi test által kínált lehetőségeket. Ezen a területen, valamint a fizikai és szellemi világ összekapcsolását illetően a Kelet és a Távol-Kelet több ezer évvel előrébb jár; ők teremtették meg azt a hatalmas elméleti és gyakorlati ismeretanyagot, amelyet Indiában a jóga, Kínában az úgynevezett »légzéstechnikák«, míg a maoriknál a belső szervek fölött gyakorolt uralom testesít meg. Egyes polinéziai népek évszázadok óta termesztenek növényeket föld nélkül, noha mi csak nemrégiben figyeltünk fel erre a lehetőségre, és ugyanezek a népek leckét adhatnának nekünk a hajózás művészetéből. Ugyanők jelentős megrázkódtatást okoztak a 18. században az európai kultúra számára egy minden addigi elképzelésnél szabadabb és önzetlenebb társadalmi és erkölcsi életvitel felmutatásával.”

Amerika néprajzi térképe – Digitális Képarchívum 

Lévi-Strauss új nézőpontot fogalmaz meg elődeinkkel kapcsolatban is. Álláspontja szerint teljesen félrevezető azt gondolni, hogy az ősember vívmányainak létrehozásában több a véletlen elem, mint a kortárs újításokban. Ilyen módon a szerző ki akarja terjeszteni az egyenrangúságot az ősemberekre is. Elődeink hozzánk hasonló szellemi képességekkel rendelkeztek és kitartó kísérletezéssel, igen összetett eljárásokkal alakították ki például kőből készített eszközeiket:

„Sajnos tagadhatatlan tény, hogy néhányan csupán az újabb időkben tett felfedezéseket tekintik az emberi erőfeszítés, intelligencia és képzelőerő termékének, és a „barbár” korszak felfedezéseit hajlamosak a véletlen szerencse számlájára írni, melyekben az emberiségnek nem sok érdeme volt. Ez a súlyos és közkeletű tévedés akadályozza a kultúrák között létrejött kapcsolatok helyes értékelését is.”

Képek Ausztráliából – Digitális Képarchívum 

„Egy használható kőszerszám elkészítéséhez nem elég, ha addig ütünk egy szikladarabot, míg a kívánt méretre hasad. Erre akkor derült fény, amikor először próbálták utánozni az őskorban használatos szerszámokat. A kísérlet (…) bebizonyította, hogy ezek az eszközök rendkívül bonyolult eljárások során készültek, melyekhez némely esetben valóságos »pattintószerszámokat« kellett készíteni: ellensúllyal ellátott kalapácsot, amellyel szabályozni lehetett az ütés irányát és nagyságát, rezgéscsillapítót, amely megakadályozta, hogy a rezgéstől a kődarab szilánkokra hasadjon. De szükség volt a szerszámok anyagával kapcsolatos ismeretekre is, hol lehet ezeket helyben felelni, hogyan lehet kibányászni őket, milyen az ellenálló képességük és a szerkezetük. Szükség volt még bizonyos testi adottságokra és gyakorlás útján elsajátítható »fortélyokra« is. Ezeknek a szerszámoknak az előállításához valóságos »liturgiát« kellett kialakítani, amely, mutatis mutandis, a fémmegmunkálás főbb ágazataiban használatos eljárásokkal vethető csak össze.”

Lévi-Strauss állítása szerint nem is annyira az egyes népek által elért vívmányokra kell figyelnünk, hanem annak a szituációnak a fontosságára, amikor az eltérő kultúrájú népek pont különbözőségükből fakadóan megtermékenyítik egymás gondolkodását. Szerinte kifejezetten törekednünk kell az ilyen helyzetek kialakítására, mi több, valamilyen módon késleltetni kell az egymással kapcsolatba kerülő kultúrák szükségszerű egymáshoz hasonulását, mert azzal pont az egymást kölcsönösen inspiráló szellemi környezet erőtlenedik el.

Lévi-Strauss szerint az emberi társadalmak sokféleségét vizsgálni kell, hisz egyrészt mindenütt azt látjuk, hogy folyton újratermelődik, másrészt amellett, hogy problémák forrása is, egyúttal nagyon jelentős szellemi erőforrás az emberiség egésze számára.

Őskori leletek a maróti múzeumból. Blahó Ede felvétele – Digitális Képarchívum 

„Egyes kultúrák most különböznek egymástól, ha azonban közös tőről fakadnak, akkor eltérésük nyilvánvalóan nem ugyanolyan, mint azoké a kultúráké, amelyek fejlődésük egyetlen szakaszában sem találkoztak egymással (…) ennek ellentéte is igaz, azok a társadalmak, amelyek bizonyos idő óta nagyon szoros kapcsolatot tartanak fenn, egyetlen civilizáció benyomását keltik, noha jelenlegi állapotukat nagyon is eltérő módon érték el, és nincs jogunk figyelmen kívül hagyni ezt a fejlődést. […] A sokféleség problémája nemcsak a kultúrák egymás közötti kapcsolatában mutatkozik meg; ugyanez a kérdés megjelenik minden egyes társadalmon belül is a társadalmat alkotó csoportok egymáshoz fűződő viszonyában: a különböző kasztok, osztályok, szakmai vagy vallási közösségek olyan különbözőségek köré szerveződnek, melyeket mindegyikük rendkívül fontosnak tart. […] Világos tehát, hogy a kultúrák sokféleségének a fogalma nem lehet statikus. Nem élet nélküli múzeumi gyűjteményekről vagy száraz katalóguscédulákról van itt szó! A földrajzi távolság, a sajátos környezeti körülmények vagy az emberiség többi részétől való elzártság következtében az ember kétségtelenül különböző kultúrákat hozott létre; mindez azonban csak akkor lenne fenntartás nélkül igaz, ha minden egyes társadalom a többitől elzárva, mindenfajta kapcsolat nélkül született volna meg és fejlődött volna. Ilyesmivel azonban nem találkozhatunk, talán csak a tasmánok kivételes esetében.”

Ezekről és más vitára indító gondolatokról olvashatunk Claude Lévi-Strauss: Faj és történelem című írásában (ford. Bojtár Péter, Boglár Lajos kísérőtanulmányával, Budapest, Napvilág, 1999. – Törzsgyűjtemény 

Gondos Gábor

További kulturális antropológiai vonatkozású szakirodalom a Magyar Elektronikus Könyvtárban:

• Etnikai-antropológiai kutatásmódszertan. Válogatott tanulmányok 1., [szerk. A. Gergely András], Budapest, MTA PTI Etnoregionális Kutatóközpont, 1996. (MTA PTI Etnoregionális Kutatóközpont munkafüzetek, 29.) 
• Antropológiai, etnológiai, kultúratudományi kislexikon, szerkesztő Gergely András, A., Papp Richárd, Szász Antónia, Hajdú Gabriella, Varga Andrea, Budapest, MTA PTI Etnoregionális és Antropológiai Kutközp., 2010. (MTA PTI Etnoregionális Kutatóközpont munkafüzetek 108.) 2., bővített, javított (online) kiadás. 
• A nemzet antropológiája. Hofer Tamás köszöntése, szerk. A. Gergely András, Budapest, Új Mandátum, 2002. 

A magyar nemzeti könyvtár alapításának pontos napját nem egyszerű rögzíteni. A köztudatban jobbára az 1802. november 26-i dátum tudatosodott, de nem ez az egyetlen nap, amihez az alapítás aktusa köthető.

Széchényi Ferencben már korábban megérlelődött az a gondolat, hogy hungarika-gyűjteményét a hazai kultúra és tudomány szolgálatába állítja és megnyitja a az érdeklődők számára. Ehhez a könyvtárt az ország szellemi központjába, Pestre kellett költöztetnie. Az ország tulajdonába átengedni kívánt gyűjteményről azonban hosszabb távon is gondoskodni kívánt: biztosítani akarta a megfelelő épületet, a további gyarapítás lehetőségét és megfelelő személyzetet is alkalmazni a könyvtár működtetésére. Mindezek biztosítékát abban látta, ha a királyhoz mint legfelsőbb közjogi fórumhoz fordul alapítási szándékával, és megszerzi művéhez a királyi jóváhagyást.

A Széchényi Könyvtár története a Facebookon is! lapozható.

A könyvtár alapításával kapcsolatos események szinte az egész 1802-es évet „uralták”. Széchényi márciusban nyújtotta be felségfolyamodványát I. Ferenc királyhoz a bécsi Magyar Kancellárián keresztül. A felajánlást a Budán székelő Helytartótanács véleményezte, és áprilisban elfogadásra javasolta a királynak. A király június 22-én fogadta el a Bibliotheca Hungarica alapítására tett felajánlást, és a kancellária júliusban felszólította Széchényit az ajándékozó okirat kiállítására.

Gondoskodni kellett a könyvtár megfelelő elhelyezéséről: ezzel a kérdéssel a Helytartótanács foglalkozott. A király rendelkezése szerint a pálosok egykori kolostorában jelölték ki a helyét, ahol a könyvtártermen kívül még olvasótermet is be lehetne rendezni. Széchényi szeptemberben tekintette meg a kijelölt termet, és még egy helyiség átengedését kérte a könyvtár további gyarapítására. Közben a személyzet kiválasztását is intézte.

Az alapítás híre már áprilisban elterjedt, amikor a Helytartótanács körlevelet bocsátott ki erről az ország hatóságai számára. Ennek hatására a sajtó is egész nyáron élénken foglalkozott Széchényi áldozatos felajánlásával.

Az adományozó gróf november közepén látta elérkezettnek az időt, hogy ajándékozó okiratát elkészítse: november 25-én nyújtotta be Bécsben a magyar udvari kancelláriához az e napra keltezett, aláírt és pecsétjével ellátott alapító okiratot. Kérte annak királyi megerősítését és ünnepélyes diploma formájában való kiadását.

Másnap, november 26-án elkezdődött az alapító okmány királyi jóváhagyásával kapcsolatos ügyintézés. Berlász Jenő könyvtártörténész kutatásai kiderítették, hogy ez a nap voltaképpen a királyi diploma megszövegezésének a napja. A szövegezést egy kancelláriai fogalmazó végezte, aki az ún. intitulatio – az uralkodó nevének és címeinek felsorolása után – szóról szóra lemásolta Széchényi ajándékozó okiratát annak nov. 25-i keltezésével együtt, majd az irat végére illesztette az ún. corroboratio, a királyi megerősítés szövegét és a november 26-i dátumot. Ez a tervezet került a grafikushoz, aki elkészítette a díszes kiállítású, pergamenre írt diplomát a Széchényi Ferenc által kért két példányban. A vörös bársonyba kötött diploma-példányok elkészítése kilenc napot vett igénybe, és azok csak december 5-én kerültek a kancelláriára, majd másnap a király elé aláírásra. A november 26-ra keltezett királyi jóváhagyás tehát valójában december 6-án történt meg, amikor a király ellátta kézjegyével a dokumentumot. A végső hivatalos aktusra, azaz a Széchényi Ferencnek való kézbesítésre december 20-án került sor.

Az alapító okiraton tehát két dátum olvasható: nov. 25. és nov. 26. A könyvtártörténeti kutatások adatai szerint az első Széchényi aláírásának és az ajándékozó okirat benyújtásának hiteles ideje, a második pedig egy hivatali ügyintézés kezdőnapja, ill. az okirat megfogalmazásának napja. Az oklevéltervezetnek ezt a dátumát a későbbiekben már nem módosították.

Mivel Széchényi Ferenc 1802. november 25-én írta alá és nyújtotta be a könyvtár megalapításáról szóló ajándékozó okiratát, ezt a dátumot joggal tekinthetjük a magyar nemzeti könyvtár alapítási idejének, „születésnapjának”.

Rácz Ágnes

Felhasznált irodalom: Kollányi Ferenc: A Magyar Nemzeti Múzeum Széchényi Országos Könyvtára : 1802-1902. 1. köt. : a könyvtár megalapításától gróf Széchényi Ferenc haláláig. - Budapest : Széchényi-Kvtár, 1905. - [4], 485, [3] p., 7 t. - 

Berlász Jenő: Az Országos Széchényi Könyvtár története. [1. köt.], 1802-1867. - Budapest : OSZK, 1981. - 555 p., [28] t. : ill. -  

Berlász Jenő: Az Országos Széchényi Könyvtár alapítólevele == Az Országos Széchényi Könyvtár évkönyve. - 1965/1966 (1967), p. 182-192. -  

Rácz Ágnes: Az Országos Széchényi Könyvtár története évszámokban.Válogatás az OSZK történetét feltáró kronológiai adatbázisból.

Schulek Frigyes (Pest, 1841. nov. 19. – Balatonlelle, 1919. szept. 5.): építész, műegyetemi tanár, a magyar eklektikus építészet jelentős egyénisége. Számos magyar középkori építészeti emlék helyreállítása fűződik nevéhez: a Budavári Nagyboldogasszony- (Mátyás-) templom átépítése (1873–1896), a jáki templom, a csütörtökhelyi kápolna, a kisszebeni templom, a lőcsei városháza stb. Tervei szerint épült a szegedi református templom (1880–83); az 1903-ban felavatott Halászbástya, a budapesti jánoshegyi Erzsébet-kilátótorony (1910).

Dombormű a Szent István-szobor talapzatán: az egyházalapító. A király előtt térdeplő, kéttornyos templommodelt tartó szakállas férfi a Halászbástya építőjét, Schulek Frigyest ábrázolja, Stróbl Alajos műve. In. Emese álma. A magyar őstörténet és az államszervezés kora a kezdetektől 1038-ig, Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, (Enciklopédia Humana Hungarica 1.), 1996 – Magyar Elektronikus Könyvtár 

„Schulek minden tiltakozása, az egész modern művészettel szemben tanúsított közönye ellenére, meglelhetők itt a kapcsok, amelyek az új, helyesebben újraéledt művészi elvekhez fűzik, az anyag, a konstrukció megbeszéléséhez, a mesteremberi szigorúsághoz, amelyet a legmodernebbek becsülnek leginkább minden kor művészeiben. Ha azután alaposan és sokszor megnézi az ember Schulek legismertebb, méltán legnépszerűbb alkotását, a Halászbástyát, a budavári templomot környező tér e pompás dekorációját és a hozzá vezető monumentális lépcsőt, már nem is látszik annyira képtelennek az a pittoreszk gondolat, hogy egy hajszálon múlik csak e művész – külső modernsége is.”

Lengyel Géza: A Halászbástya építője. Schulek Frigyes (részlet). In. Nyugat, 1911. 23. szám – Elektronikus Periodika Archívum 

Schulek Frigyes: Halászbástya – Digitális Képarchívum 

„A Halászbástya tisztán téralakító célokat szolgáló galériái és saroktornyai részleteikben román stílusúak. Ezek a részletek, a takarékosan kimért ornamentika, a vaskos oszlopfejek azonban nem döntik el a stílust. A feladat a korai középkorban, mondhatni, ismeretlen volt, a bástya akkor erődítési célokat szolgált, ma legfeljebb támasztófal rendeltetése van és Schulek nagyon helyesen elejét vette annak is, hogy a Halászbástya álerődítmény gyanánt hasson, éppen az aránylag könnyű galériák, a nagy nyílásokkal áttört tornyok segítségével. A lépcsőzet maga, ez a monumentális, szabad, kényelmes feljáró rendeltetésére, céljaira nézve teljesen modern. Néhány ornamens helyettesítésével egy-egy részlete tökéletesen új ízt kapnak, modern volna, középkorból táplálkozó modern, amint nem egy modern építészt ihlettek meg egyiptomi, asszír vagy indus emlékek.”

Lengyel Géza: A Halászbástya építője. Schulek Frigyes (részlet). In. Nyugat, 1911. 23. szám – Elektronikus Periodika Archívum 

„Schulek Frigyessel az utolsó magyar dómépítő szállt sírba. Tanítványai, a szó igazi értelmében, nincsenek. Nincs, aki átvenné a mester örökségét, aki végigjárná a kegyetlen iskolát, aki a céhek korának hatalmas egyoldalúságával szentelné magát a kövek beszédének, a kövek titkainak ellesésére, aki megtagadná a közösséget a csábító, változatos jelennel s a lelki és anyagi aszkézisnek Schulek által kijelölt útját járná. A pécsi kis Zsolnay-szobor talapzatának munkáján öt évig dolgozott Schulek; a Szent István-szobor lábazatát még tovább formálta; a Mátyás-templom restaurálása – valójában teljes újjáépítés – csaknem negyed század odaadó munkájának eredménye. […] Az utolsó dómépítő szállt sírba vele, a tudomány nemzetközi nyelvének amatőrjeivel a legnagyobbak egyike, aki ismerte azt a csodálatos, isteni nyelvet, amelyen a kövek beszélnek.”

Lengyel Géza: Schulek Frigyes emlékezetére (részlet). In. Nyugat, 1920. 1–2. szám – Elektronikus Periodika Archívum 

1773. november 17-én Debrecenben született Csokonai Vitéz Mihály († Debrecen, 1805. január 28.) költő, író, műfordító. Szinte teljesen újjáteremtette a magyar költészetet, egyaránt merítve a magyar hagyományból és a nyugat-európai, a keleti irodalmak formai és stiláris vívmányaiból. Érdeklődése azonban ennél is szélesebb körű: nemcsak az európai, hanem az egész világkultúráról átfogó képet alkotott, s ennek élményét éppúgy beépítette költészetébe, mint a természettudományos felfedezésekét.

Csokonai Vitéz Mihály – Elektronikus Periodika Archívum

A felvilágosodás filozófiájával megismerkedve alkotta meg személyes átéléssel hitelesített gondolati líráját, a teológiai világkép természettudományosba fordulását (Konstancinápoly, Az álom), nem riadva vissza a végső kérdések költői feszegetésétől sem (Újesztendei gondolatok, A lélek halhatatlansága). Filozófiailag élte át a kor társadalmi válságát (Az estve). Rousseau-izmusa érzéki gazdagságú, érzelmi sodrású, világirodalmi mértékkel is jelentős lírát teremtett. A magyar társadalom válságát a kultúra válságaként élte meg. Állandóan foglalkoztatta az európai „magas” műveltség és a keleti hagyományokat is őrző „mély”, népi kultúra összehangolása.

A nyelvújításban is az egyeztetés híve volt: elsősorban a régi és a népi nyelvtől várva „nyelvünk természete szerint” az irodalmi nyelv megújulását. Változatos rím- és sorfajú magyaros versei mellett kitűnően kezelte a klasszikus időmértékes formákat, valamint a szimultán („nyugat-európai”) verselést. Műveltsége, olvasottsága, szintetizáló hajlama, tehetsége révén költészetébe hasonította a különféle irányzatokat, stílusárnyalatokat (rokokó, barokk, manierizmus, klasszicizmus, szentimentalizmus, preromantika), megteremtve egyéni stílusát.

2013-as bejegyzésünk Csokonairól.

100 éve hunyt el Újházi Ede (1841–1915) színész, színészpedagógus

Pályáját Szigeti Imre társulatában kezdte, ahol 1866 teléig játszott, majd Fehérváry Antalhoz, aztán Latabár Endréhez szerződött. Két kassai évad után a Nemzeti Színház próbajátékra hívta, és 1870. április 1-jén szerződtették. 1914 januárjáig a Nemzeti Színházban játszott. Páratlan volt színészi eszközismerete, mesterségbeli tudása. Kiapadhatatlan komikusi vénája a tragikus és komikus elemeket ötvöző vígjátékokban tette legsikeresebbé. Ő volt a „Mester” – Gerhart Hauptmann Crampton mesterének bemutatója után kollégái, kortársai szólították így. 1903-ban a Nemzeti Színház örökös tagja lett. 1886-tól a Színművészeti Akadémia tanára volt. A Nemzeti Színház 1892-es bécsi vendégjátéka alkalmával az ottani közönséget is meghódította a Constantin abbé címszerepében. 1905-ben a Ferenc József-rend Lovagkeresztjével, 1908-ban az Osztrák Császári Vaskorona-renddel tüntették ki.

Forrás: Újházi Ede. In. Magyar színházművészeti lexikon, főszerk. Székely György, Bp., Akadémiai, 1994; Újházi Ede. In. Magyar színművészeti lexikon, IV, főszerk. Schöpflin Aladár, Bp. Orsz. Színészegyesület, [1929–]1931. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Újházi Ede Ligeti Juliskával (Miss Bettina Percival) Ludovic Halévy–Hector Crémieux–Pierre Decourcelle Constantin abbé című vígjátékának címszerepében. Nemzeti Színház, 1902, Strelisky felvétele – Színháztörténeti tár

„Amint tévedés, hogy az utca, a kávéház, a vendéglő is színpad volt neki, ahol épp úgy megjátszott mindent, mint a lámpák előtt, tévedés az is, hogy Crampton mester alakjában játszotta ki lelkét a legteljesebben, és hogy ez az alakja fogja megőrizni emlékét. Így csak azok ítélhetnek, akik az igazi Újházit – a régi Nemzeti Színháznak hosszú időn át egyik legerősebb oszlopát – soha se látták, vagy már nem emlékeznek rá. Akik, ha Újházira gondolnak, csak azt a megroppant, mind betegebb öregembert látják maguk előtt, aki pár évig, kíméletlen betegségében, már csak romja volt magamagának vagy inkább, árnyéka régi és sokáig – vagy negyven évig – hatalmas énjének. Újházit bohémnak mondhatjuk, ha ezt a szót nem a gyűlöletessé vált, hanem eredeti értelmében használjuk, és ha bohémnek nevezzük, aki nem biztosítja eléggé a jövőjét, aki jóságból – vagy mert szívesebben könnyelmű, mint hogy valakinek adósa maradjon – erején felül pazarol, aki többet gondol a jelennel, mint a holnappal. De Újháziban semmi se volt a munkakerülő Crampton mester züllöttségéből, léhaságából, feneketlen önzéséből, pózaiból, lelki közönségességéből, affektált melankóliájából és sok más hazugságából. Újházi életének a vége nagyon szomorú volt – az emberi élet vége a legtöbbször annál kevésbé szép, minél hosszabb betegség után következik el – de Újházi nemes lelkű, derék, munkás ember volt, csupa egyenesség, igazság és jószívűség, Crampton mesternek éppen az ellentéte. […] Azt hiszem, hogy emlékét nem is a Crampton mester-féle alakítások fogják megőrizni, hanem azok az alakok, amelyekben önmagát játszotta vagy lelki rokonait, akiket a legjobban meg tudott érteni s akiket teljes igazságukban nagyszerű intuícióval tudott megeleveníteni. A Constantin abbék meg a Knabe Farkas Jeremiások, a Cifra nyomorúság öreg írnoka, akik a jóság megtestesülései és jóságuknál fogva többé-kevésbé áldozatok is. Aztán azok a medvemódra dörmögő öregek, akik elérzékenyültségükben haragosnak látszó morgással igyekeznek meghazudtolni a vajszívűségüket. Meg azok a páratlanul kedves vén franciák, akiket egy csepp asszonyka olyan mulatságosan pörget az ujján. A magyarok közül, a vén bakancsos – a büszke titkolózásából kitörő apai szeretet – a Pártütők öregbírója, Liliomfi Szilvai professzora meg a többi vén szoknyavadász (a Mamában etc.) és Gonosz Pista, aki huncutkodásában is csupa vidámság. Csak lassanként fognak eszünkbe jutni, milyen sokan vannak és külsőségekben, vonalban, színben mennyire különbözőek. Tragikus alakjai közül, meglehet, kevés marad meg emlékezetünkben. Shylockjában megtalálhattuk a szenvedő apát, magát Shylockot nem találhattuk meg. Általában, a szenvedélyre, mely kegyetlen tud lenni, mely ölni képes, még szerelemből is, Újházi mindig idegenül nézett. De annál jobban megértette azt a szerelmet és azt a szeretetet, mely csak ölelni tud.”

Ambrus Zoltán: Újházi (részlet). In. Nyugat, 1915. 22. szám – Elektronikus Periodika Archívum 

• A 2007-ben megvásárolt 17. századi Zrínyi-példányból kiszedték a díszcímlapot, a címlapot és további lapokat
• A 2014-ben eladásra kínált, rossz állapotban lévő és hiányos Zrínyi-példányt kötésével együtt restaurálták
• 2015 novemberében aukcióra bocsátják a teljesnek mondott Zrínyi-kötetet
• Holnap elárvereznek egy eddig nem létező Zrínyit

Nyolc évvel ezelőtt (2007. 11. 30.) a Központi Antikvárium 105. árverésének 61. tétele az Adriai tengernek Syrenaia című Zrínyi-kötet volt: 2 millióról indult, 3 millió 800 ezer lett a vége. A leírásban és a közölt díszcímlapon két fontos információ található: a híres képen látható két sérülés (az egyik a baloldali szirén fejéig tart, a másik halványabb: a hajó jobb testénél halad lefelé), illetve az a megjegyzés, hogy: „A szedett címlap alsó harmada, valamint négy levél (Pp4, Rr-Rr3) másolattal pótolva.”

A Központi Antikvárium által 2007-ben értékesített példány díszcímlapja

Tavaly (2014 októbere) a Darabanth Antikvárium 11808. tétele (online kereskedés, ezért a magas tételszám) az Adriai tengernek Syrenaia volt 1,5 millióról indult a licit.

A Darabanth online aukció Zrínyi-példánya 2014-ben

Így nézett ki 2014-ben a könyv

Erre a példányra több Zrínyi-kutató is felhívta a figyelmemet, én magam is rátaláltam Káldy Zsigmond vicces bejegyzésére, hogy milyen nehéz jó erkölcsű asszonyt találni és mi legyen a könyvtolvaj édesanyjával. Az OSZK nem kívánta a példányt megvenni, mint ahogyan írtam is akkor a kollégáknak:

„Nagyon felárazott példány. Csonka, s nemcsak a címlap és a szép Zrínyi-metszet hiányzik, de a képek alapján nincsen valami jó állapotban a kötet. Talán a tizedét éri, vagy – legyen, mondjuk 250 000 Ft. Másfél millióért csak egy balek veszi meg. Az OSZK nem tudja védeni a példányt, mert van négy teljes példánya, s a Káldy possessor személye sem túl erős. Az országból nem valószínű, hogy kiviszik, mivel külföldön eladhatatlan. Szóval lehet, hogy ez a példány majd előkerül máshol, volt rá példa, lehet, hogy fél év múlva egy másik antikvárius előveszi.”

Tulajdoni és egyéb bejegyzések a 2015-ben a Krisztina Antikváriumban aukcióra kerülő példányból

A Darabanth-féle Zrínyi-példány kötésének restaurálás előtt képe (2014)

Néhány napja több csatornán is eljutott hozzám a hír, hogy a Krisztina Antikvárium legújabb (37.) árverésén a 172. tétel az Adriai tengernek Syrenaia kikiáltási ára 8 millió forint.

A Krisztina Antikvárium katalógusa (2015)

A következőt olvashatjuk az árverési katalógusban:

„Árverésen a kötet hiánytalan példánya még nem szerepelt. Ma a mű árverésre kerülő példányán kívül 28 példányt ismerünk, ebből 3 lappang, 9 csonka vagy pótolt, kettőről nem készült tudományos leírás, azaz 14 bizonyosan teljes példány mellé kerül tételünk. Teljes példánya most először kerül árverésre! A rézmetszetű címlap jobb alsó harmadában és két levélen szépen sikerült pótlással, restaurálással.”

Az aukcióra 2015. november 14-én kerül sor. Tegnapelőtt egy másik nyomtatvány miatt mentem szemlézni az antikváriumba. Ez is egy különleges könyv, egy eddig nem ismert példánya Christian Schesaeus (1535 körül – 1585) erdélyi szász költő és evangélikus lelkész Kolozsvárott, a neves Hoffgref-nyomda termékeként 1558-ban megjelent (RMK II. 78.) Elegia de falsis prophetis című művének. Ezenkívül ismert egy csonka példánya Debrecenenben – erről készült Csonka Ferenc kritikai kiadása 1979-ben –, illetve egy ép, de a történelem által kissé megtépázott, ám teljes példánya az ELTE Egyetemi Könyvtárában. Emellett a szakirodalomból tudjuk, hogy a kolozsvári Erdélyi Múzeumnak, illetve a gyulafehérvári Batthyány-könyvtárnak is volt belőle egy-egy példánya. Ezek eltűntek az idő során, lappangnak, vagy elpusztultak. Magas összegről, 900 000 forintról indul az árverés. Mikor a Schesaeus-példányt leellenőriztem, vetettem egy-két pillantást a Krisztina Antikvárium által kínált Zrínyi-példányra is. Döbbenten fedeztem fel a Darabanth online árverésén is feltűnt bejegyzést. Furcsa érzés kerített a hatalmába, mintha valami nem stimmelne. Ezért tegnap visszamentem, úgyis össze akartam vetni Csonka szövegközlését az eredeti nyomtatvánnyal. Minden stimmelt, a Schesaeus-könyv gyönyörű állapotban van, ép, teljes, s a végén egy szép Kolozsvár címer fametszetes képe látható. Fájt a szívem, hogy nem tudjuk megvenni.

Így néz ki most a holnap aukcióra kerülő kötet

Így néz ki most a díszcímlap

Megnéztem ezt a Zrínyi-példányt még egyszer, s a következőkkel szembesültem: a 2007-es Zrínyi díszcímlapja (lásd a sérüléseket) és a címlapja (lásd a sérülést precízen leíró 2007-es katalógustételt) bekerült az ezekkel nem rendelkező 2015-ös példányba, aminek a végén a 2014-es példány vicces bejegyzései olvashatóak.

Két megállapítást tehetünk ezek alapján:

1. A 2007-es Zrínyi-példányból – ami egyébként négy levél- és egy harmad címlappótlással teljes volt – kiszedték a díszcímlapot és a címlapot (lehet, hogy többet is, de ezt nem sikerült az internetről leszedett képekből és a két szemléből bizonyíthatóan megállapítani), és beletették a 2014-es példányba, amelynek a végén ott volt a nevezetes Káldy Zsigmond-féle bejegyzés.

2. A 2014-es Zrínyi-példány kötését és a fennmaradt lapjait restaurálták és most 2015. novemberben aukcióra bocsátják.

A 2007-es Zrínyi-példánynak ez volt a kötése az aukciós katalógus szerint:

„Restaurált, korabeli bőrkötésben, bőr megkötő szalagokkal. Számos levélen kis javításokkal. Poss.: somlyai Szilágyi István 1706-ból származó tulajdonosi bejegyzésével.”

Tehát ezt olyan barbár módon szedték széjjel, hogy a 2007-es példányt (Központi) kiszakítva az eredeti kötéséből a 2014-es példány (Darabanth) kötésébe helyezték létrehozva egy új példányt, s a végére meg beillesztették a Káldy-féle bejegyzést. De ebben az esetben látnom kellett volna a Szilágyi-féle possessort valahol, de nem láttam. Bár a szűkszavú leírásból nem tudjuk, hogy ez a tulajdonosi bejegyzés hol volt a kötetben.

Vagy az történt, és ez a valószínűbb, hogy szétszedték a 2007-es példányt, s csak a 2014-es példányból hiányzó részeket kötötték bele (díszcímlap, címlap, előszó) a Darabanth-féle kötésbe, s az egészet újrarestaurálták, ezt lehet látni a papírokon.

Ebben az esetben van egy Zrínyi-példány ezenkívül valahol, valakinél, ahonnan hiányzik pár levél (legfőképpen a két címlap), és korabeli bőrkötésben van (vagy kiszakítva abból). A kötés egyébként 2007-ben restaurált volt, tehát egy rendbe hozott könyvtestet romboltak széjjel 2015-ben, hogy létrehozzanak egy addig nem létező példányt.

Szóval az egykori Káldy-példányt (Darabanth) és az egykori Szilágyi-példányt (Központi) valahogyan összehegesztették úgy, hogy legyen benne a két szép metszet, legyen teljes a szöveg és legyen benne a vicces bejegyzés is a végén, és így létrehoztak egy addig nem létező új Zrínyit.

Mit szólhat ehhez a leendő új tulajdonos? Ő azt hiszi, hogy 8–12 millióért (néhány napja a Magyar Hírlapban megszellőztették, hogy könnyen elérheti a leütési ár a kikiáltási ár dupláját) egy teljes Zrínyit kap.

De tulajdonképpen két csonka Zrínyihez jut, két részpéldányhoz, amelyeknek megvolt külön-külön a története, de most a Krisztina Antikváriumban egyesül anélkül, hogy az előzményeket tudná. Kérdés az, hogy ez most minek minősül? A vásárló tudatos megtévesztésének? Mert azt mégsem mondhatjuk, hogy az antikvárius addig simogatta a két könyvet esténként, hogy ez lett belőle.

S az meg igaz, hogy ez a példány valóban soha nem volt aukción (amit a katalógusban írnak), hiszen az egyik részét 2007-ben ütötték le, a másik részét 2014-ben próbálták meg online értékesíteni, de így együtt még soha…

Farkas Gábor Farkas

UPDATE: Reagálás a VS.HU oldalon mondottakra:

Földváry szerint: "A kötet valóban hiánytalan, de néhány lapját egy másik kiadásból pótolták. Ez a tény szerepel is a kiállítás katalógusában."

A katalógusban sehol sem szerepel, hogy legalább két Zrínyi-példányból rakták össze az aukcióra kerülő példányt. Ezért született a poszt.

A Magyar Antikváriusok Egyesületének Etikai kódexe:

Leírás és közzététel

A tagok felelnek az eladásra kínált tételek pontos meghatározásáért és leírásáért. Minden hibára, jelentős restaurálásra, az eredetiséget részben vagy egészben bizonytalanná tevő tényezőre, hiányra fel kell hívni azok figyelmét, akik számára az ajánlat szól. Amennyiben ezt elmulasztja, vagy hiányosan, félrevezetően adja meg az eladni kívánt tétel adatait , s ha a felek másképp nem egyeznek meg, az eladónak a vételár 100%-át meg kell térítenie, beleértve az esetleges szállítási (ide értve a visszaszállítást is) és csomagolási költséget is.

1895. november 13-án született Marcaliban, Budapesten hunyt el 1982. március 13-án. Kaposvárott, Rippl-Rónai Ödön javaslatára kezdett el festészettel foglalkozni, 1915-től másfél éven át a nagybányai művésztelepen tanult, mesterei Thorma János és Réthi István voltak. 1916-ban bevonult és csak 1918-ban szerelt le, tanulmányait nem folytatta tovább. Megismerkedett a modern festészeti irányzatokkal, kapcsolatba lépett Kassákkal és az aktivistákkal. 1921 és 1923 között Bécsben élt, később Berlinben ahol több kiállítása is volt. 1927-ben Pöstyénbe költözött, ahonnan gyakran járt Budapestre,1928-tól rendszeresen kiállított a Műcsarnokban, a 30-as évektől a Gresham kör vezéregyéniségévé vált. 1945-től a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanára. Festői munkássága mellett folyamatosan írt, több önéletrajzi vonatkozású műve jelent meg. Kossuth és Munkácsy-díjas festő, érdemes művész.

Bernáth Aurél. In. Kortárs magyar művészeti lexikon, főszerk.: Fitz Péter, 1. kötet, 1999, Budapest, Enciklopédia, 1999–2001. – Törzsgyűjtemény 

Bernáth Aurél: Önarckép sárga kabátban (1930) In. Bernáth Aurél: Riviéra. In. Száz szép kép (46.), szerkesztő Laskay Gabriella – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Az első világháború alatt és közvetlenül utána a nehéz gazdasági helyzet arra késztette, kényszerítette a művészeket, hogy hozzáférhetőbb, „olcsóbb” alkotásokat hozzanak létre a festmények helyett, ekkor élte aranykorát a kis példányszámban megjelenő, különböző sokszorosított grafikai eljárással készült művészi album. Kassák, Biró Mihály, Derkovits Gyula mellett Bernáth Aurél is ezt a formát választotta művészetének bemutatására.
Az Országos Széchényi Könyvtár nem csak írásait, de szerencsére az 1922-ben Bécsben megjelent „Graphik” című képzőművészeti albumát is őrzi.

Bernáth Aurél: Graphik. [Borító], Wien, [Bernáth Aurél], 1922. – Plakát- és Kisnyomtatványtár Jelzet: Alb.E 13 

A szakirodalom szerint ezen album a magyar avantgárd egyik legnagyobb teljesítménye. A képek stilizált motívumokból építkeznek, néhol Kandinsky absztrakt expresszionista műveit idézik. A 20-as évek elejének lehangoló magyar valóságát modern ikonok sorozataként jeleníti meg. Megjelenését már a kortársak is méltatták. Hevessy Iván a Nyugatban így írt: „Az album lapjainak mindegyike új meglepetés: egy rendkívül őszinte és mély tehetségű művész szuggesztív alkotásai. A formáknak és térbeli viszonyoknak a valóság lényegére egyszerűsített átfogása és ezeknek a primitív valóságérzeteknek monumentális víziókká összegzése jellemzi Bernáth Aurél művészetét.”

Hevesy Iván: Bernáth Aurél albuma. In. Nyugat, 1922. 7. szám – Elektronikus Periodika Archívum 

Bernáth Aurél: Graphik. [Grófok és kastélyok], Wien, [Bernáth Aurél], 1922. – Plakát- és Kisnyomtatványtár Jelzet: Alb.E 13 

A mű létrejöttének körülményeiről magától a művésztől értesülhetünk. „Így éltünk Pannóniában” című kötetéből:

„Tél volt, korán sötétedett. Így idő a magam munkájára csak este jutott. A Cafe Eilesben ütöttem fel műtermemet, mivel szobámat nem lehetett fűteni. A Graphik című albumom kiadására készültem. Arra, hogy nyomdai úton jelentessem meg gondolni sem lehetett. Tehát az 50 példányra tervezett album mindegyik lapját, összesen 300-at, hónapokon át, ott a Café Eilesben csináltam. Tavasz lett, mire elkészültem vele. Szétküldtem szerte az országba. Röviddel azután – Budapesten először – a Nyugatban, Hevesy Iván tollából igen méltányló kritika jelent meg róla. Ez a cikk avatott festővé.”

Bernáth Aurél: Így éltünk Pannóniában, Részlet. Budapest, Szépirodalmi kiadó, 1978. – Törzsgyűjtemény

Bernáth Aurél: Graphik. [Faluk], Wien, [Bernáth Aurél], 1922. – Plakát- és Kisnyomtatványtár Jelzet: Alb.E 13 

A lapok elkészítéséhez kézzel kivágott sablonokat használt, amiket tussal, szénnel és aranyfestékkel rajzolt át, töltött meg, így a képek átmenetet képeznek a sokszorosított grafika és az egyedi műalkotások között. A Nemzeti Könyvtárban az 50 számozott példány közül a 47. jelzésű található, amit Bánóczy Dénesnek dedikált a művész. Az album 1924-ben kalandos úton, a gyűjtővel való hosszas levelezés végén került a könyvtárba, más értékes mappákkal egyetemben, de az már egy másik történet.

Szerk.: Szarka Anita (Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Összeállítás Bernáth Aurélról a Magyar Elektronikus Könyvtár Száz szép kép című sorozatában:

Bernáth Aurél: Riviéra. In. Száz szép kép (46.), szerkesztő Laskay Gabriella.

Elkezdődött a Szent Márton születésének 1700. évfordulóját ünneplő jubileumi év.

Márton-nap – A katolikus egyházban Tours-i Szent Márton püspök (Savaria/Szombathely 316/317 – Candes, 397) ünnepe, a néphagyományban pedig az őszi munkák végét jelző gazdasági határnap, a „libavacsora” és az újbor ünnepe.

Tours-i Szent Márton a Római Birodalom Pannónia tartományában, római katonatiszt fiaként pogány családba született. Később a család Ticiniumba (Pavia) költözött. Márton 328-ban katekumennek (hitújoncnak) jelentkezett szülei tiltakozása ellenére. 331-ben besorozták a római hadseregbe, majd lovas testőrtisztként Galliába vezényelték. Ismert legendája szerint 334-ben a galliai Ambianum (Amiens) városkapuja előtt egy fázó koldussal találkozott. Márton ekkor a köpenyét kettéhasította és annak egyik felével betakarta a koldust. A következő éjjel álmában megjelent neki a fél köpenybe burkolózott Krisztus, jelezvén, hogy ő volt a koldus. Márton nemsokára kilépett a hadseregből és megkeresztelkedett, majd térítő útra indult kelet felé – egészen a mai Dunántúl területéig. 359-ben Poitiers közelében telepedett le, hogy Hilarius püspök mellett lehessen. 371-ben Turones (Tours) városának püspöke lett, a város mellett pedig kolostort alapított. Nagy tisztelettel övezve halt meg 397-ben. Temetésének időpontja, november 11.vált Szent Márton emléknapjává: ő volt az első szent, aki nem mártírként halt meg.

Szent Márton püspök ábrázolása R iniciáléban – Konrad Mörlin imakönyve, Augsburg, 1505; Cod. Lat. 309., f. 151r – Kézirattár

„Olvasom Szent Márton püspök életében, kit Laurentius Surius ír tizenegyedik könyvében, hogy midőn egykor azon dicsőséges szent, útjában lévén, egy szegény mezítelen koldust találna elő, palástjának egy részét elmetszvén, odaadá néki, hogy béfödőznék vele; annakutána megjelenvén Krisztus Urunk néki azon darab palásttal, mondá: Ímé ezzel az darab köntössel ruházott fel engem Márton; kit is látván Szent Márton, annakutána még adakozóbb lőn.
Hasonlót mond az magyar krónika is Szent Örzsébet, Második András király leánya felől, ki minekutána Turingiába férhez ment volna, történt, hogy urának sok számú fejedelmi vendégi volnának, kíváná azért, hogy felesége is igen drága és ékes köntösökben öltöznék, kit megmívelvén, midőn az urához menne, ímé az garádicson egy szegény mezítelen koldus alamizsnát és ruhát kér vala. […]”

Esterházy Pál: A könyörületes szent, részlet – In: A megszentelt ország, összeállította: Lukácsy Sándor, Pécs, Jelenkor, 2000 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Szent Márton a középkor egyik legnépszerűbb szentje volt. Szűz Mária után Szent Márton tiszteletére szentelték hazánkban a legtöbb templomot és számos települést is. (vö.: pl. Alsószentmárton/ Baranya megye, Hegyhátszentmárton/Vas megye, Szilvásszentmárton /Somogy megye.) Védőszentjükként tisztelték többek között a koldusok, a katonák, a ló- és lúdtartók, valamint a szőlőművelők, a hordókészítő kádárok. Kultusza feltehetően már a honfoglalás előtt virágzott hazánk területén. Szent István király a zászlaira Szent Márton képét festtette. Születésének egyik feltételezett helyén tiszteletére épült a pannonhalmi bencés apátság, melyet szentmártonhegyi apátság néven is emlegettek.

Pannonhalma, Szent Márton hegye ábrázolása a Bencés Főapátsággal – Vasárnapi Újság, 1856. június 22. (3. évf. 25. sz.) – Elektronikus Periodika Archívum

Szent Márton alakjához és ünnepéhez többszörösen is kapcsolódik a lúd (a liba): „Aki Márton-napon libát nem eszik, egész éven át éhezik”– tartja a népi eredetű mondás, mely arra utal, hogy Márton-napon országszerte lakomákat rendeztek, hogy egész esztendőben bőven ehessenek, ihassanak. Ekkorra már hordókba került az újbor, bezsákolták a kamrákba a lisztet és a betakarított terményt is. Szent Márton ünnepe volt a Szent Katalin napjáig (november 25.) tartó ún. kisfarsang kezdőnapja is.

„A Szent Márton lúdja voltaképpen egy régi római étkezési szokásnak, illetőleg hagyománynak továbbélése. Aesculapius ünnepén, amely éppen erre a napra esett, liba került az asztalra. Ismeretes az is, hogy a Capitolium lúdjai ébresztették föl a fáradt őrséget, amikor a gallusok a várost éjszakának idején el akarták foglalni. Innen a lúd megtisztelő avis Martis neve, amelyből könnyen formálódott az avis Martini megnevezés. Ehhez utólagos legendai magyarázatot is költöttek: Márton alázatból a ludak óljába bújt, hogy püspökké választása elől kitérjen. Ezek azonban zajgásukkal elárulták, és így kénytelen volt a püspökséget elvállalni. Mindezekből érthető, hogy Márton napjának – főleg Dunántúl – a frissen tömött, szépen kihizlalt lúd volt az ünnepi eledele. A szombathelyi egyházmegye kispapjai a szent patrónus napján hagyományosan Márton lúdját ettek és bort ittak rá.”

Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium, részlet – In: Uő.: Ünnepi kalendárium – Magyar Elektronikus Könyvtár

–––

Falusi libaleves

Hozzávalók (4 személyre):
30 dkg libacomb
15 dkg burgonya
10 dkg zöldbab
5 dkg gomba
1 db zöldpaprika
1 db paradicsom
1 db citrom
1 nagy fej vöröshagyma
3 gerezd fokhagyma
1 csomó kapor
1 dl tejföl
2 dkg liszt
pirospaprika
1 db babérlevél
só

A libacombot kicsontozzuk, zsírját lefejtjük, a húst és a zsiradékot külön-külön kockára vágjuk. A zsiradékot kisütjük, leszűrjük, ebben megfuttatjuk a finomra vágott vöröshagymát és a libahúst, majd meghintjük pirospaprikával és egy kevés vízzel felöntve megpároljuk. Zúzott fokhagymával, sóval, babérlevéllel ízesítjük. Amikor a hús már majdnem megpuhult, beletesszük a kis kockára vágott burgonyát, gombát és az 1 cm-es darabokra vágott zöldbabot. Megfelelő mennyiségű vízzel felöntjük, tejfölből, lisztből készült habarással sűrítjük, beletesszük a finomra vágott kaprot és készre forraljuk, majd szűrt citromlevet keverünk hozzá. Tálaláskor a levesünk tetejére vékony karikára vágott citromot, zöldpaprikát, paradicsomot teszünk.

Korpádi Péter: Szentesi szárnyaskönyv, részlet, Budapest, Kossuth, 1995 – Törzsgyűjtemény

„Egy lúd, aki túlélte a Márton napot” – Digitális Képarchívum

Napjainkban újra élednek a Márton-napjához kapcsolódó régi hagyományok. Ismét fontos szerepet játszanak a libalakomák, a hagyományőrző programok. 2005 óta pedig, az Európai Kulturális Tanács döntése értelmében az Európát átszelő tizenöt tematikus kulturális útvonal egyike a „Szent Márton kulturális út”, Szombathely és a franciaországi Tours városa között.

–s–