„Csak árnyékom megy el; magam benned élek”

2023. november 17. 06:00 - nemzetikonyvtar

250 éve született Csokonai Vitéz Mihály költő, műfordító, színműíró

1773. november 17-én született Debrecenben. Nagyapja Csokonai Vitéz László köznemes, győri és alcsúti prédikátor. Apja Csokonai Vitéz József (1747–1786) debreceni borbély és seborvos, jó modorú ember, a cívis város egyik közkedvelt személyisége. Anyja, a szintén köznemesi származású Diószegi Sára (1755–1810), Diószegi Mihály szűcsmester lánya, olvasott, irodalom iránt érdeklődő asszony volt, akinek az immár halhatatlan nevű poéta elsőszülött gyermeke volt.

Debreceni tanulmányai

A debreceni Református Kollégiumban tanult, ahol költői tehetsége már igen korán megmutatkozott. Így írt róla Kovács József nagykőrösi prédikátor, az ifjú növendék első praeceptora a poétika osztályban:

„Ns. Cs[okonai] V[itéz] M[ihály] 1785be Poésis tanúlásra kezem alá jött (Mártz. 17kén) 125töd magával, a’ kik között ötödik volt. Nekem volt hát leg első szerentsém az ő Poësisra született nagy elméjét formálnom, és kitakarnom azt a’ benne lappangó tüzet, melly idővel olly gyönyörű illuminátiókat mutogatott a’ Tudós Magyar Szemeknek. – A’ leg első verseiből mindjárt vettem észre azt a’ különös Geniet, mellyet osztán egész esztendeig, mind inkább inkább betsültem és mindeneknek ditsértem. Az ő Versei mindenkor könnyen folyók, és inkább természetiek, mint mesterségesek voltak. – Az igen különös természet volt benne, hogy erőltetni a’ tanúlásra, annyival inkább versirásra soha sem lehetett, mellyet én kitanulván egész szabadságban hagytam, hogy írjon, vagy ne írjon, mikor több Tanuló társai írtak. Sőt még a’ Letzkék járásában is egész szabadságot szeretett volna, de mivel ez szokatlan dolog volt, úgy közlöttem a’ dolgot, hogy 6 órakor reggel lévén az első Letzke, (mivel 7 órakor Templomba tartoztak menni), ha ő ki nem aludta magát, egész nap kedvetlen volt: tehát én meg parantsoltam néki, hogy 6 órai Letzkére ne jöjjön fel. Ezt annyira szerette, hogy egész nap a’ leg vídámabb és elevenebb Lélekkel volt, írt és tanúlt.”

Idézi Márton József. In: Csokonai Vitéz Mihály nevezetesebb poétai munkái két kötetben... Kiadta Márton Jósef... Bétsben, Pichler Antal betűivel, 1816. I. kötet, VI–VII. – Törzsgyűjtemény

csokonai_01_opti.jpg

Csokonai Vitéz Mihály portréja. In: Csokonai Vitéz Mihály nevezetesebb poétai munkái két kötetben... Kiadta Márton Jósef... Bétsben, Pichler Antal betűivel, 1816. I. kötet – Törzsgyűjtemény

Borról és szerelemről szóló verseiből már egyes kortársai is arra következtettek, hogy a Kovács József által is említett későn kelő életmód minden bizonnyal rossz erkölcsökről, korhely magaviseletről árulkodik. Ám későbbi debreceni oktatói, úgy, mint Fodor Gerzson (felsőbb retorika és metafizika), Ormós András (teológia), Kocsi Sebestyén István (héber és arab nyelv, exegetika), vagy sárospataki korrepetitor-társa, Puky István egyöntetűen csak jót írtak róla visszaemlékezéseikben. Ezekkel a visszaemlékezésekkel szép összhangban áll édesanyjának egyik levele is, amelyben e szavakkal emlékezik elsőszülött fiára:

„Csokonai Vitéz Mihály Kedves Fiam tizenkét esztendős volt, hogy Édes Attyától reám maradt árvaságra, akkor végezte a’ Poética Classist, (...) kiről azt mondhatom, hogy soha egy szavával, annyival inkább tselekedetével soha meg nem szomorított, minden bajait tsendesen hordozta, és a’ volt leg nehezebb előtte, hogy én is vele együtt éreztem mindeneket.”

Idézi Márton József. In: Csokonai Vitéz Mihály nevezetesebb poétai munkái két kötetben... Kiadta Márton Jósef... Bétsben, Pichler Antal betűivel, 1816. I. kötet, XV–XVI. – Törzsgyűjtemény

A felvilágosodás hatása. Törekvések az új európai irodalom megismerésére

Hatással volt rá az abban az időben Bécs felől Magyarországra is beáramló felvilágosodás (Aufklärung) eszmeáramlata. Ám Kazinczyval ellentétben, akivel 1793-ban jó barátságba került, nem lépett be egyetlen szabadkőműves páholyba sem. Tanulótársaival együtt kis kört alakított a kollégiumban, amelynek fő célkitűzése az új európai irodalom megismerése volt. A kör tagjai egy-egy európai nyelv tanulását vállalták el. Ő az olaszt választotta, és Pietro Metastasio (1698–1782) egyes verseit, színműveit ültette át magyar nyelvre. Gyenge egészségi állapota ellenére fáradhatatlanul olvasott, tanult szinte éjjel-nappal. Első jelentős művét, a Homérosz nyomán magyar nyelven átdolgozott Békaegérharc című vígeposzt (Batrachiomachia) 18 éves korában írta (1791). 1793-ban Boszorkánysíp címen belekezdett Mozart Varázsfuvolájának magyar prózai fordításába, de ezzel sosem készült el egészen.

Kollégiumi praeceptorsága és megválása az alma matertől

1794-ben a kollégium nyilvános tanítójának választották (praeceptor publicus). Valószínűleg ezzel a mozzanattal hozhatók összefüggésbe a következő iskolai félévtől, 1794 végétől kibontakozó negatív események. A hagyományaihoz minden körülmények közt ragaszkodó, konzervatív Kollégium oktatói, amit még jó szívvel elnéztek egy diáknak, egy tanítónak már nem voltak hajlandók megbocsátani. A Kollégium fegyelmi előírásait rendszeresen áthágó fiatal praeceptor ellen törvényes hadjárat indult. 1794. december 6-án a gimnázium ítélőszéke azzal vádolta őt, hogy az istentiszteletről gyakran elmaradozik, a tanulótársaival alakított kis kör összejöveteleit pedig borozással és pipázással elvesztegetett időnek minősítette. Dorgálással büntették és a klasszifikációban is hátrább tették. Pár nap múlva ismét az iskolaszék elé idézték, ahol a korábbi vádak mellett már a dorgálást követően egyes tanáraira tett megjegyzéseit is felhozták ellene, amelyeket a pletyka időközben szárnyára kapott. Letették a praeceptorságból, az elöljáróság Kiskunhalasra és Kecskemétre küldte. Innen Pestre ment, Dugonics Andráshoz, majd debreceni elöljáróinak engedélyével ismét visszatérhetett a Kollégiumba. 1795-ben újra az iskolaszék elé idézték, és miután ez év június 15-én az imateremben az esti imádság után indulatos beszédben búcsúzott el társaitól, a Kollégium törvényszéke bizonyítvány nélküli elbocsátásra ítélte.

csokonai_02_opti.jpgCsokonai-díszkút, Karcag (1997) – Szerző felvétele

Diétai Magyar Múzsa, Lilla-dalok

Az 1795/96-os tanévet Sárospatakon töltötte, de a vizsgákat nem tette le. Lőcsére ment német nyelvet tanulni, majd az országgyűlés kezdetén Pozsonyba utazott, ahol 1796. november 1-jével kezdődően kiadta a Diétai Magyar Múzsa című lapot, amely az országgyűlés időtartama alatt összesen tizenegy számban jelent meg. Innen Komáromba utazott, ahol 1797. április 26-án ő vezette a nemesi felkelés gyűlését: a franciák ellen hadba gyülekezőket lelkesítő verssel üdvözölte. Fábián Juliánna költőnő segítségével itt ismerkedett meg Vajda Pál komáromi kereskedő lányával, Vajda Juliannával, aki iránt szerelemre gyulladt, és hozzá intézte Lilla-dalait. Lilla a költő közeledését kedvezően fogadta, de szülei másként döntöttek. A boldog szerelem csak kilenc hónapig, Lilla férjhez adásáig tartott. 1798 márciusában hagyta el Csokonai Komáromot.

Csurgói munkássága

Az 1798/99-es tanévben a csurgói gimnáziumban vállalt segédtanári állást, ekkor írta diákjai számára A magyar versírásról közönségesen és Magyar költészettan című munkáit. 1799. szeptember 24-én diákjaival színre vitte Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak című vígjátékát. 1799 végén elhagyta Csurgót. 1800. májusban Szigetvárott látogatta meg Festetics Lajos grófot, ahol megnézte a várromot, Zrínyi Miklós csatáinak színhelyét. Ezután Karcagon tartózkodott kicsit hosszabb ideig, majd hazatért Debrecenbe, édesanyjához.

Hazatérése Debrecenbe

Otthon magányosan, szinte kizárólag az irodalomnak élt. 1801. július 13-án Regnecen meglátogatta a várfogságból kiszabadult Kazinczyt. Ezt követően Sárospatakon, Hangácson és Igaron munkáinak letisztázásával, sajtó alá rendezésével foglalkozott, majd Pestre ment, hogy a cenzúra elé vigye és kinyomassa őket. Télire visszament Debrecenbe, de pár hét múlva munkái végett újra Pestre utazott. 1802 februárjában Komáromban is tartózkodott. A Magyar Hírmondónál szerkesztői állásért folyamodott, majd a Széchényi Könyvtárnál írnoki hivatalért, de eredménytelenül. Betegsége hazatérésre késztette, ahol a Nagyvárad melletti püspöki fürdőt kereste föl. Itt tartózkodott éppen abban az időben Kazinczy is. Debrecenbe hazatérése után kevéssel, 1802. június 11-én a nagy tűzvészben az ő háza is elpusztult. 1804. április 11-én Nagyváradra utazott Rhédei Lajosné temetésére. Itt esős időben szavalta el ez alkalomra írt, A lélek halhatatlansága című, létfilozófiai, ontológiai kérdéseket feszegető hosszú költeményét, amely Shakespeare legnevezetesebb gondolatával kezdődik:

„Lenni? vagy nem lenni? – kérdések kérdése!/ Mellynek, nehéz, kétes, szép, a’ megfejtése.”

Csokonai Vitéz Mihály nevezetesebb poétai munkái két kötetben... Kiadta Márton Jósef... Bétsben, Pichler Antal betűivel, 1816. II. kötet, 127. – Törzsgyűjtemény

A megázás és a sok munka, a kiállott fáradalmak következtében már másnap ágynak esett. A szegény, magányos költővel csak barátja, Sándorffy doktor, a váradi tisztiorvos törődött ezekben a napokban. Április 22-én hazautazott. Betegsége egyre rosszabbra fordult. 1805. január 28-án érte a halál, épp akkor, mikor verseinek kiadása megindult. Kéziratai nagyrészt a debreceni Református Kollégium könyvtárában vannak, de számos Csokonai-kéziratot őriz a Magyar Tudományos Akadémia könyvtára és az Országos Széchényi Könyvtár is.

csokonai_03_opti.jpgCsokonai Vitéz Mihály: Dorottya, vagyis a’ Dámák diadalma a’ Fársángon. Nagy-Váradon, és Vátzon, Máramarosi Gottlíb Antal’ betűivel, 1804 – Törzsgyűjtemény

Költészete

Igazi „poeta doctus”, tanult költő volt, a hangsúlyos és időmértékes verselést egyaránt magas fokon művelte. Költészete a klasszicizmus, a szentimentalizmus, a preromantika és rokokó stílusjegyeit viseli magán. A klasszikus műveltség apparátusát, a görög és római mitológiából, illetve a Bibliából vett szimbólumokat ő már nem kezeli olyan mélyértelmű és szigorúan zárt rendszerként, mint 17. századi elődei, Balassi, Zrínyi, Pázmány vagy Káldi György. Ezek a jelképek nála már inkább csak felszíni díszítőelemek, nem rejtenek magukban bonyolultabb bölcseleti, teológiai vagy okkult tudományokhoz kapcsolódó jelentéseket, jelentésuniverzumokat. Mint például A tavasz című, Heinrich von Kleist munkái nyomán íródott „festő versezete” elején, az ajánlólevélben:

„NAGYSÁGOD pedig ezekben
          Mindég nemes kedvet lél,
Méltán is; mert kit lantjára
Clió vészen, Nap’ módjára
          Fénylik az ’s mindenha él.”

Csokonai Vitéz Mihály: A tavasz. Ajánló levél... Festetits Juliána asszonynak. Komáromban. Febr. 16. Napj. 1802. Részlet. In: Csokonai Vitéz Mihály nevezetesebb poétai munkái két kötetben... Kiadta Márton Jósef... Bétsben, Pichler Antal betűivel, 1816. I. kötet, 5. – Törzsgyűjtemény

Költészetének újszerűségét leginkább a rokokó hatásának szokás tulajdonítani. Ez főként abban mutatkozik meg, hogy a még Gyöngyösinél is gyakran döcögő ritmus, iskolás rímek, legtöbbször ragrímek helyét nála a gördülékeny ritmus, könnyed zeneiség veszi át. Mint például az Ódák versciklus XIII. darabjában (Egy Tulipánthoz):

          A’ HATALMAS Szerelemnek
Megemésztő tüze bánt:
Te vagy orvossa sebemnek,
Gyönyörű kis Tulipánt! 

          Szemeid szép ragyogása
Lobogó hajnali tűz;
Ajakid harmatozása
Sok ezer gondot elűz. 

          Telyesitsd angyali szókkal,
Szeretőd a’ mire kért:
Ezer ambrózia tsókkal
Fizetek tsókjaidért. 

Egy Tulipánthoz. In: Csokonai Vitéz Mihály nevezetesebb poétai munkái két kötetben... Kiadta Márton Jósef... Bétsben, Pichler Antal betűivel, 1816. I. kötet, 178. – Törzsgyűjtemény

Végül pedig, de nem utolsósorban, Csokonai költészetén a 18. századi debreceni diákköltészet hatása is érezhető. Szinte halljuk a verssorokon keresztül a vékony csontú, érzékeny fiú hangját, amint egy kisdiák elfogódottságával szavalja debreceni, bihari tájszólásban, egy-egy pillanatra elakadó lélegzettel a Dorottya című vígeposz invokációját:

          „Fársángi jó borral habzó BUTELLIA!
Mellytől a’ Múzsákban gyúl a’ fántázia,
Te tőlts bé engemet élő Spiritussal,
Hadd danoljak hartzot én is Enniussal.
És te, NANÉT! tőllem szívességgel vedd el,
Ha munkámnak betset szerzek szép neveddel:
Leg alább, ha könyvem’ végig nem olvasod,
Megpróbálhat’d rajta frizérozó-vasod’.” 

Csokonai Vitéz Mihály: Dorottya, vagyis a’ Dámák diadalma a’ Fársángon. Nagy-Váradon, és Vátzon, Máramarosi Gottlíb Antal’ betűivel, 1804, 3–4. – Törzsgyűjtemény

Különösen hangzik talán így első hallásra, de épp ezen vígeposz Előbeszédében fogalmazta meg egyik legszebb költői hitvallását is:

„Bizonyára valamint az egész Poézisnak, úgy ennek is fő czélja az Emberi Szív’ jó vagy rossz, nemes vagy erőtlen, okos vagy bohó voltának előadása, melly által amazt lelkesítni, ezt pedig helyre hozni iparkodik.” 

Csokonai Vitéz Mihály: Dorottya, vagyis a’ Dámák diadalma a’ Fársángon. Nagy-Váradon, és Vátzon, Máramarosi Gottlíb Antal’ betűivel, 1804, XX–XXI. – Törzsgyűjtemény

Csobán Endre Attila (Régi Nyomtatványok Tára)

komment

„Azért lehetett nagy tudós, mert nagy volt benne az alázat.”

2023. november 16. 06:00 - nemzetikonyvtar

100 éve született, de már 13 éve nincs köztünk Niederhauser Emil, Kelet-Európa történelmének világhírű kutatója

A címben idézett mondat, amely Dr. Szvák Gyula történész 2013-ban megjelent írásából származik, csak egy a sok közül, amely Niederhauser Emil (1923–2010) Széchenyi-díjas magyar történész, akadémikus, egyetemi tanár, emberi és szakmai érdemeit méltatja. A kiváló kutató emléke nem merült feledésbe, elevenen él tovább műveiben, tanítványainak munkáiban.
Jómagam is őrzök személyes emlékeket Niederhauser Emilről, mivel a 2000-es évek elején abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán még részt vehettem Kelet-Európa szemináriumán.

1_kep_opti_4_1.jpgNiederhauser Emil arcképe. A kép forrása: Krausz Tamás és Szvák Gyula (szerk.): Életünk Kelet-Európa. Tanulmányok Niederhauser Emil 80. születésnapjára, Budapest, Pannonica, 2003. Címoldal – Törzsgyűjtemény

„Niederhauser Emil pályája egyáltalán nem volt egy diadalmenet.”

Krausz Tamás és Szvák Gyula: Enciklopédikus tudású történész volt: Nekrológ Niederhauser Emilről. In: Népszava, 137. évf. 73. sz. (2010. 03. 29.), 6. – Törzsgyűjtemény

Mit is jelent ez valójában? Ezt szeretném az alábbi írásban bemutatni.
1923. november 16-án született Pozsonyban, mely akkor Csehszlovákiához tartozott, konzervatív katolikus, kispolgári családban. A kisebbségi lét szabta meg tudományos indulását és érdeklődését Kelet-Európa történelme iránt. Ahogy egy 70. születésnapja alkalmából vele készült interjúban fogalmazott:

„…egész pályámat alapvetően kisebbségi indulásom szabta meg. Innen a nyelvek ismerete, innen a nagyobb megértés mások igényei iránt.” 

Niederhauser Emil – Tóth Pál Péter: „Egész pályámat kisebbségi indulásom szabta meg”. Beszélgetés Niederhauser Emil akadémikussal. Tóth Pál Péter interjúja. In: Magyar Tudomány, 38. (100.) évf., 11. sz. (1993), 1340. – Törzsgyűjtemény

A többnyelvű környezetnek azonban pozitív hatása is volt, hiszen itt tett szert óriási nyelvtudására: összesen tizenhat nyelven beszélt és olvasott, ebből legalább hat nyelven felsőfokon. Németül és szlovákul anyanyelvi szinten beszélt, bolgárul és oroszul pedig ösztöndíjasként tanult meg. Maga így beszél erről a rá jellemző szerénységgel:

„Hát ennyit a nyelvtudásról, nem olyan jelentős. Nyilván az jelentett segítséget, hogy a németet oly korán sajátítottam el, tehát már gyerekkoromban természetes volt, hogy nemcsak egy nyelv van a világon. A háromnyelvű szülőváros is hozzájárult egyfajta nyelvkészséghez. Persze szorgalom és kitartás is kell hozzá, meg a szüntelen gyakorlás.”

Niederhauser Emil – Tóth Pál Péter: „Egész pályámat kisebbségi indulásom szabta meg”. Beszélgetés Niederhauser Emil akadémikussal. Tóth Pál Péter interjúja. In: Magyar Tudomány, 38. (100.) évf., 11. sz. (1993), 1333. – Törzsgyűjtemény

1942-ben kezdte meg egyetemi tanulmányait a pozsonyi Szlovák Tudományegyetemen magyar–történelem szakon, miután fél évet teológushallgatóként is eltöltött. Három évet végzett el az egyetemen, amikor is 1945-ben a kisebbségi lét ellehetetlenülése miatt arra kényszerült, hogy Magyarországra meneküljön. Kalandos úton (egy csónakon átkelve a Dunán) sikerült átszöknie. Élete végéig foglalkoztatta a gondolat, hogy helyesen döntött-e. Azzal vigasztalta magát, hogy az ő esetében ez volt a helyes választás.

Mert megpróbálkozhattam a népek közti megértés elősegítésével. Kevés eredménnyel, mint láttuk. Az egyéni sors csak akkor lehet érdekes, ha valamilyen nagyobb összefüggésbe lehet beállítani.”

Niederhauser Emil – Tóth Pál Péter: „Egész pályámat kisebbségi indulásom szabta meg”. Beszélgetés Niederhauser Emil akadémikussal. Tóth Pál Péter interjúja. In: Magyar Tudomány, 38. (100.) évf., 11. sz. (1993), 1340. – Törzsgyűjtemény

Budapesten a Pázmány Péter Tudományegyetemen (ma Eötvös Loránd Tudományegyetem) folytatta tanulmányait. Egyidejűleg az Eötvös Kollégiumba is felvételt nyert, de csak azzal a feltétellel, hogy harmadik szakként az orosz nyelvet is felveszi. A kezdeti idegenkedés után kitűnően elsajátította az orosz nyelvet, mely egyúttal történészi pályájának kulcsa is volt. Akkoriban ugyanis még kevesen tudtak oroszul a történész szakmában, ezért politikai állásfoglalás nélkül dolgozhatott a Történettudományi Intézetben. Orosz és szlovák nyelvtudása birtokában és tanára, Kosáry Domokos hatására pedig már ekkor megfogalmazódott benne a gondolat, hogy Kelet-Európa 19. századi történetével foglalkozzon.
1948-ban szerzett tanári diplomát. A végzés után rövid ideig középiskolai tanár volt, majd 1949-től a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa lett, mely intézményhez haláláig hűséges maradt. 1974-től a Historiográfiai és az Információs osztály vezetője lett, 1986 és 1990 között igazgatóhelyettes, végül kutatóprofesszor.

„Nem véletlen, hogy sokáig az akkoriban igencsak fontos dokumentációs osztályt vezette, elvégre maga is élő lexikon volt.”

Szász Zoltán: Megemlékezés. Niederhauser Emil 1923 – 2010 In: Történelmi Szemle, 52. évf. 2. sz. (2010), 299. – Törzsgyűjtemény

1951-ben kezdett el mellékállásban tanítani Debrecenben, a Kossuth Lajos Tudományegyetemen. 32 és fél éven keresztül hetente ingázott Budapest és Debrecen között, ahol az volt a feladata, hogy a hallgatóságot Kelet-Európa történetére tanítsa. Igen fiatalon, 30 évesen docensnek nevezték ki.
Amikor a sok utazás már fárasztotta, 1984-ben úgy döntött, hogy lezárja debreceni oktatói pályafutását, mivel meghívást kapott az Eötvös Loránd Tudományegyetem Kelet-Európa-Történeti Tanszékére, ahol haláláig történészek számos generációját oktatta. 1997-ben professor emeritusi címet kapott. Tanítványainak serege emlékszik rá őszinte tisztelettel, mint iskolateremtőre.
Niederhauser Emil fő kutatási területe Kelet-Európa története volt. A magyar történettudományban őt tekintik az összehasonlító Kelet-Európa-történetkutatás hazai megteremtőjének és nemzetközileg is elismert szakértőjének. Összehasonlító módszerrel próbálta megoldani az általa fontosnak ítélt kelet-európai problémákat. Vizsgálta a kelet európai nemzeti megújulási mozgalmakat is.
Kelet-Európa koncepcióját, melyhez egész élete folyamán következetesen ragaszkodott, több tanulmányban és a 2001-ben megjelent összegző monográfiájában (Kelet-Európa története, Budapest, MTA, 2001.) fejtette ki. Niederhauser Emil felfogása szerint Kelet-Európa történeti fogalom, amelyet csak a korai középkortól kezdve lehet használni. Kelet-Európát nem tekintette egységes régiónak, ezért három alrégiót különböztetett meg társadalom-, gazdaság- és eszmetörténeti tényezők alapján: egy ún. Nyugat-Kelet-Európát, amelyhez azokat a nemzeteket sorolta, amelyek a nyugati kereszténységet vették fel. Ebben a régióban kaptak helyet vélekedése szerint a magyarok, a csehek, a szlovákok, a lengyelek, a horvátok, a szlovének. A második alrégió alatt Délkelet-Európát értette, azaz a Balkán-félsziget előbb bizánci, majd oszmán uralom, illetve fennhatósága alatt élt kis népeit. A harmadikba nézete szerint a szó szerinti értelemben vett Kelet-Európa, azaz Ukrajna, Fehéroroszország és Oroszország tartoztak.
Nem tudta elfogadni a Közép-Európa fogalmat, mert véleménye szerint:

„…ez Németországot és csatlósait jelenti, másrészt az rejlik mögötte, hogy bárkivel hajlandók vagyunk együtt lenni, csak az oroszokkal ne kerüljünk egy kategóriába.”

Hogyan lettem történész? A Korall körkérdése a pályaválasztásról. In: Korall, Társadalomtörténeti folyóirat, 21–22. sz. (2005. november), 260–261. – Elektronikus Periodika Adatbázis

2_kep_opti_varia.jpgNiederhauser Emil: Kelet-Európa története, Budapest, História, MTA Történettudományi Intézet, 2001. – Törzsgyűjtemény

Rendkívül sokat alkotott, két tucatnál több könyv, számtalan tanulmány és cikk, szinte megszámlálhatatlan könyvismertetés köthető nevéhez.
Az 1960-as évektől jelentette meg nagyszabású összehasonlító műveit a kelet - európai térség kulcsproblémáiról: a jobbágyfelszabadításról, a nemzeti-nemzetiségi kérdésről, az értelmiség itteni nemzetteremtő szerepéről.
1962-ben jelent meg kandidátusi disszertációja A jobbágyfelszabadítás Kelet-Európában címmel, mely műve nemcsak térségünkben, hanem Nyugat-Európában is elismert agrár-és társadalomtörténeti kutatóvá tette, s amelyben először fejtette ki összehasonlító vizsgálati módszerét.

3_kep_varia.jpgNiederhauser Emil: A jobbágyfelszabadítás Kelet-Európában, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1962. – Törzsgyűjtemény

Ezt követte 1977-ben A nemzeti megújulási mozgalmak Kelet-Európában című könyve, amely akadémiai doktori értekezésként született, hatalmas eredeti nyelven íródott forrásanyag feldolgozásával. Ebben a művében kiterjesztette a Kelet-Európa fogalmat, amennyiben a balti népeket, az ukránokat és a balkáni nemzeteket is bevonta kutatásaiba.
Ahogy erről 60. születésnapja alkalmából egy vele készült interjúban fogalmaz:

„A 60-as években megkezdett kutatásaimban ismét csak a polgári átalakulást vizsgáltam Kelet-Európában, de egy sokkal tágabb körben, mint amit a jobbágyfelszabadítás átölelt. Annak a minden nép történetében jelentkező kulturális, politikai, társadalmi-gazdasági mozgalomnak a modelljét kívántam felvázolni, amelyet a legtöbb országban nemzeti megújulásnak vagy nemzeti újjászületésnek neveznek, s amely mozgalom eredménye a polgári nemzet megszületése volt.”

„A közös múltnak egymás megértésére kell ösztönöznie”. Orosz István beszélgetése Niederhauser Emil történésszel. In: Alföld, 35. évf. 3. sz. (1984), 74. –Törzsgyűjtemény

Magas színvonalú tudományos munkássága mellett fontosnak tartotta, hogy saját kutatási eredményeit olvasmányos stílusban a szélesebb olvasóközönséggel is megismertesse. Már az 1970-es évekből napvilágot láttak ismeretterjesztő könyvei, mint a Nemzetek születése Kelet-Európában (1976), a Forrongó félsziget: a Balkán a XIX–XX. században (1972), a kiemelkedő uralkodókról írt könyvei: a Nagy Frigyes (1976), az I. Nagy Péter cárról szóló Így élt Nagy Péter (1974), a Talleyrandról és Metternichről írt párhuzamos életrajza, valamint az I. Napóleon császár borogyinói ütközetéről a fiatalok számára íródott könyve, a Borogyino, 1812 (1980). 

Munkásságában fontos helyet foglalnak el Habsburg-kutatásai, habár ezzel sem a könnyű utat választotta, mivel az 1970-es évek közepén nem volt divatos ezzel a témával foglalkozni.
Niederhauser Emilnek jelentős szerepe volt abban, hogy a Habsburg családról, magyarországi uralkodásukról és politikájukról a köztudatban élő negatív sztereotípiák részben megváltoztak. Számos ellenkezés dacára határozottan képviselte azt az álláspontot, hogy Magyarország a Habsburgok révén tartozott Európához.
1977-ben jelent meg a Gonda Imrével társszerzőként jegyzett A Habsburgok: Egy európai jelenség című könyve. Niederhauser Emil feladata volt a Habsburg család történetének a megírása Ferenc József trónralépéséig. Ennek a tudományosan megalapozott, de ugyanakkor közérthetően megírt műnek mind a szakmai körökben, mind a nagyközönség visszajelzése alapján óriási sikere volt. Nem véletlen, hogy Magyarországon négyszer jelentették meg (1978-ban, 1987-ben, 1998-ban és végül 2001-ben), 1983-ban pedig német nyelven is kiadták és egy időben Niederhauser Emil Habsburg-kötete volt a legnépszerűbb magyar könyv Ausztriában.

6_kep_varia.jpg

Gonda Imre, Niederhauser Emil: A Habsburgok: Egy európai jelenség, Budapest, Pannonica, 1998.Törzsgyűjtemény

E könyv révén kezdett Habsburg-szakértőnek számítani, ezért egyre több, az uralkodóház tagjainak élettörténetével kapcsolatos témában őt kérték fel szerzőnek.
Mária Teréziáról két könyvet is írt Mária Terézia (2000), valamint Mária Terézia élete és kora (2004) címmel.

7_kep_varia.jpgNiederhauser Emil: Mária Terézia élete és kora, Budapest, Pannonica, 2004. – Törzsgyűjtemény

Kedvenc uralkodónőjének azonban Erzsébet királyné, Sissi számított. Tragikus élettörténetét egy népszerűsítő könyvben Merénylet Erzsébet királyné ellen (1985) címmel írta meg rendkívül olvasmányos stílusban.

8_kep_varia.jpgNiederhauser Emil: Merénylet Erzsébet királyné ellen, Budapest, Helikon, 1985.Törzsgyűjtemény

Pályája során visszatérő kutatási témája volt a historiográfia. A történetírás története Kelet-Európában című, 700 oldalas művének 1995-ös megjelenését több évtizedes kutatómunka előzte meg. Jelentőségét az adja, hogy ez a könyv a kelet-közép európai régióban jelenleg az egyetlen ilyen jellegű összefoglalás. Tervezte a kötet német és angol nyelvű megjelentetését is, de sajnos erre már nem kerülhetett sor. A japán kiadás viszont megszületett, melynek első példányát egyik leghűségesebb japán történész barátja alig egy héttel halála előtt személyesen adhatta át kórházi ágyán Niederhauser Emilnek.

9_kep_varia.jpgNiederhauser Emil: A történetírás története Kelet-Európában, Budapest, História, MTA Történettudományi Intézet, 1995. – Törzsgyűjtemény

Tisztségeit, elismeréseit számba venni is nehéz. 1987-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező, majd 1992-től rendes tagja lett. Kimagasló oktatói, tudományos és tudományszervezői tevékenységét 1995-ben Pázmány Péter-díjjal, 2003-ban Széchenyi-díjjal, 2007-ben pedig Lukács György-díjjal ismerte el a hazai, Gindely-díjjal pedig az osztrák tudományosság. Tagja volt szakmai folyóiratok szerkesztőbizottságának, nemzetközi vegyes bizottságoknak, a Magyar Akkreditációs Bizottságnak.
Fontosnak tartotta a fiatal történészek támogatását, ezért még életében díjat alapított a Kelet-Európa történetével, összehasonlító politika-, eszme, társadalom- és gazdaságtörténetével foglalkozó fiatal kutatók támogatására. A Niederhauser Emil-díjat először 2005-ben adták át.
Munkásságának elismeréseként barátai és kollégái három emlékkönyvet is kiadtak a tiszteletére (1983-ban a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem, 1993-ban a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete, 2003-ban pedig az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Kelet-Európa Története Tanszéke és Történeti Ruszisztikai Tanszéke).
2010. március 25-én, 87 esztendősen hunyt el, Budapesten a Farkasréti temetőben nyugszik.
Niederhauser Emil akadémikus történészi örökségének ápolását kiemelten fontos feladatnak tartják kollégái, tanítványai.
Születésének 100. évfordulója alkalmából egykori munkahelyén, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, 2023. szeptember 28–29-én nemzetközi konferenciát szerveztek. A hazai meghívottak mellett Lengyelországból, Bulgáriából, Oroszországból, az Amerikai Egyesült Államokból és Izraelből érkeztek előadók, hogy bemutassák legfrissebb kutatási eredményeiket és ezzel is hozzájáruljanak Niederhauser Emil emlékének megőrzéséhez.
Az alábbi idézet tökéletesen kifejezi Niederhauser Emil emberi és szakmai kiválóságát.

„Niederhauser Emil soha nem akart más lenni, csak történész, és így nem is volt mással elszámolnivalója, mint a történelemmel. A történelmet azonban érzelemmel és alázattal szerette. És ezt az érzelmet mindenkire hajlandó volt kiterjeszti, aki hasonlóképpen viseltetik a história iránt. Innen az olvasók és tanítványok sokaságának szeretete.”

Szvák Gyula: Klió, a tanító, Budapest, Russica Pannonicana. 2013. (Ruszisztikai könyvek XXXVII.), 224. – Törzsgyűjtemény 

Felhasznált és válogatott irodalom:

Nekrológok:

Interjúk:

  • Nemzeti, nemzetiségi lét Kelet-Európában. Beszélgetés Niederhauser Emillel. Az interjút készítette Szvák Gyula és Dérczy Péter. In: Kritika, 9. sz. (1979), 16.
  • „A közös múltnak egymás megértésére kell ösztönöznie”. Orosz István beszélgetése Niederhauser Emil történésszel In: Alföld, 35. évf. 3. sz. (1984), 69 76.
  • Németh Ferenc: Kelet-Európa „poggyásza”. Beszélgetés Niederhauser Emil történésszel. In: Élet és Tudomány, 43. évf., 8. sz (1988. 02. 19.), 231–232.
  • Niederhauser Emil – Tóth Pál Péter: „Egész pályámat kisebbségi indulásom szabta meg”. Beszélgetés Niederhauser Emil akadémikussal. Tóth Pál Péter interjúja. In: Magyar Tudomány, 38. (100.) sz., 11. sz. (1993), 1330–1340.
  • Rácz Márk: Interjú Niederhauser Emillel In: Gerundium, Egyetemtörténeti Közlemények, 3. évf. 1–2. sz. (2012), 139–143.

Tanulmánykötetek:

Emlékkönyvek:

Egyéb írások:


Berecz Barbara (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

komment

Egy metszetes könyv II. Lipót pozsonyi koronázásáról

2023. november 15. 06:00 - nemzetikonyvtar

1790. november 15-én, Szent Lipót napján koronázták magyar királlyá Pozsonyban II. Lipót császárt. A jeles esemény alkalmából több kiadvány is megjelent, melyek közül az egyik legfigyelemreméltóbb a Schauff János Nepomuk által jegyzett kötet.
Az Országos Széchényi Könyvtár törzsgyűjteményében a Pozsonyban kiadott műnek három példánya is megtalálható. Bár ugyanazon mű ugyanazon kiadásának példányai, eltérő formai és tartalmi jegyekkel rendelkeznek. Nem csupán a méretük és kötésük, hanem a szöveget illusztráló metszetek színezése között is különbségek fedezhetők fel, ráadásul a metszetek száma is kötetenként változó.
A három példány közül az egyik valószínűsíthetően gróf Széchényi Ferenc tulajdonában volt.
Az eltérő jellemzők egyedi jelleget kölcsönöznek a példányoknak, mely eszmei és vagyoni értékükben egyaránt tükröződik.

II. Lipót trónra lépését felfokozott és reményteli várakozás előzte meg, nem csupán azért, mert a korábbi koronázás óta – mely 1741-ben volt, amikor Lipót édesanyja, Mária Terézia került a magyar trónra – közel fél évszázad telt el, hanem azért is, mert II. József uralmát követően felsejlett annak reménye, hogy utóda orvosolni fogja az intézkedései által okozott sérelmeket.
Az új uralkodónak ugyancsak nehéz helyzettel kellett szembenéznie, mivel az időközben felgyülemlett feszültségek a birodalom szétesésével fenyegettek. Ennek tudatában Lipót enyhíteni próbált a helyzeten azon döntésével, hogy országgyűlést hívott össze Budára. A koronázásra azonban, óhaja szerint Pozsonyban került sor, védőszentje, a királyi kegyesség és jámborság megtestesítőjének tekintett Szent Lipót napján.
A jeles esemény alkalmából több mű is megjelent Pozsonyban és Bécsben, ezek közül az egyik legfigyelemreméltóbb a Schauff János Nepomuk (1757–1827) által jegyzett könyv, mely a szerző tulajdonában levő Schauff-féle műkereskedés (Schauffische Kunsthandlung) kiadásában látott napvilágot német nyelven, „Őfelsége II. Lipót koronázásának pozsonyi ünnepségei 1790 november 15-én” címmel.
Az Országos Széchényi Könyvtár törzsgyűjteményében a mű három példánya is megtalálható. A példányok eltérő formai és tartalmi jellemzőkkel rendelkeznek: nem csupán méretük és kötésük más, hanem képi és szöveges tartalmukban is adódnak apróbb eltérések és természetesen egykori tulajdonosaik sora is más.

1_lipot_opti.jpgBal oldali kép: II. Lipót derékképe. Kreutzinger Joseph festménye alapján metszette Durmer Franz Valentin, Bécs, Artaria & Co., 1790 körül. Jelzet: App. M. 682 – Régi Nyomtatványok Tára
Jobb oldali kép: II. Lipót derékképe. Schauff [János Nepomuk] jelzéssel. Pozsony, Schauffische Kunsthandlung, 1790 után. Képszerkesztés: Bencze Attila – Törzsgyűjtemény

A koronázást középpontba állító kötet előzékén II. Lipót derékképe látható ovális medalionban, a képfelirat alatt jobbra „Schauff” jelzés olvasható. A metszet azonban valójában az Artaria & Co. bécsi műlapkiadó gondozásában megjelent és Kreutzinger Joseph (1751–1829) festménye alapján Durmer Franz Valentin (1766–1835) metszette császári képmás magyar viseletű változata. Míg Lipót az Artaria által forgalmazott derékképen a kor divatjának megfelelően, gallér nélküli felsőkabátot visel, a Pozsonyban kiadott könyv előzékén mentében és dolmányban jelenik meg. A metszetek forgalmazására és kiadására szakosodott, bécsi székhellyel is rendelkező műlapkiadóval Schauff üzleti kapcsolatokat ápolt és vélhetően ez is közrejátszott abban, hogy a neve alatt megjelent könyvben az Artaria által forgalmazott császári portré változata szerepel.
A Csehországban született Schauff János Nepomuk (Johann Nepomuk Schauff) igen sokoldalú tehetség volt, aki a bécsi rézmetsző akadémián folytatott tanulmányait követően a pozsonyi gyakorló mintaiskola (Hauptnationalschule) rajztanáraként működött és széles körű tevékenységet fejtett ki a város szellemi életének felvirágoztatása érdekében. 1785-ben műkereskedést nyitott, a következő évtől kezdődően pedig kiadóként is működött.
Művészeti íróként is számon tartott és többek között a nemzeti építészet megteremtésének kérdéskörével is foglalkozott. A nemzeti oszloprendszer eszményét hirdető művét a koronázás évében adta ki a királynak és a nemzetnek szóló ajánlással. Előzékén a magyar felségjelvényeket középpontba állító allegorikus ábrázolást adott közre, melyet a saját tervei alapján Sambach Christian (1761–1797) rajzolt és Kohl Clemens (1754-1807) sokszorosított.
A koronázás eseménysorát középpontba állító könyvét az eseményt követően adta ki, hiszen csak utólagosan tudósíthatott hitelesen a történtekről. A kötet bevezetőjében kifejti, hogy a mű megírásával fő célkitűzése az volt, hogy a jövő nemzedékek számára a koronázást emlékezetessé tegye továbbá, hogy átfogó ismereteket nyújtson az országról. A bevezető után a magyar uralkodók sora következik, melyet II. Lipót zár, majd a jelentősebb állami hivatalokat és a rendi országgyűlést mutatja be. Ezt követően az állami felségjelvényeket tárgyalja, részletesen ismertetve a Szentkoronát.

2_korona_opti.jpgA Szent Korona elő- és hátulnézete. Schauff Nepomuk János rajza nyomán, Pozsony, Schauffische Kunsthandlung, 1790. Jelzet: 221.076. Képszerkesztés: Bencze Attila Törzsgyűjtemény

A korona leírását kísérő metszeteken a kereszt nem ferdén, hanem egyenesen állóként ábrázolt. Ez némiképp alátámasztja Kazinczy Ferenc észrevételeit arra vonatkozóan, hogy a Schauff művében megjelent metszetek pontatlanul ábrázolják a felségjelvényt.
Az írónak I. Ferenc koronázását követően, 1792 júniusában, Budán nyílt alkalma a korona közvetlen szemrevételezésére, amint erről a Pályám emlékezete című művében is beszámolt.

„Most az ebéd következék. Két asszonyság karomon vezetteté fel magát, és korán, hogy a hely, áltellenben az asztallal, nekik jusson. A kardinális elmondá az asztaláldást, kancellárius Pálffy pedig levevé a király fejéről a koronát, s egy ezüst medencére tette le, mely a korona őrje, gróf Nádasdy Mihály megett egy kisded asztalon a trónus mellett állott. Annak szomszédjából minden oda törekedék, hogy a királyt, királynét, nádort és két érseket szemben láthassa, én pedig a korona mellé vágytam, s így azok nekem, én nekik kölcsönösen könnyíténk meg az áltmenetelt.
A korona mellett maradtam egész ebéd alatt, s aszerint forgatám a medencét, ahogyan azt előlről, hátúlról, s egyik s másik oldaláról látni akarám. Lippert, Schmiedhammer és a II. Leopold koronázásakor Schauff rajzolták azt, s ezen utolsó nálam vala itt. Kijegyzém botlásait, de minekutána azt pécsi kanonok Koller úr most nagy gonddal rajzoltatá, s munkáját a koronáról kiadta, arról szólanom nem szükség. Egyedül azt jegyeztem meg, hogy a kereszt a korona közepén azért áll görbén, mert lyuka, melybe be van srófolva, kibővült, s a sróf nem jól szoríthatja; és hogy az említett keresztről a diademába lemenő négy abroncs közt, a fejet béfedő sipka arany szálakból szőtt takácsmunka s nem öntött arany.”

Kazinczy Ferenc: Pályám emlékezete. In: Uő: Kazinczy Ferenc művei, szerk. Szauder Mária Magyar remekírók, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1979. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Schauff a koronát bemutató részben beismeri, hogy a gyöngyöket nem állt módjában megszámolni. A zománcdíszek rajzolata is elnagyoltan jelenik meg a metszeteken, ráadásul a feliratok átírásába is pontatlanságok csúsztak. Ez utóbbiak nem kerülték el a Bécsben megjelenő Magyar Hírmondó szerkesztőinek figyelmét, akik véleményüket a lap 1792. október 26-án kelt számában tették közzé.

„Die Feyerlichkeiten bey der Krönung seiner Kaiserl. königl. Apostolischen Majestät Leopold der Zweyten […] 4-ed rétben, képekkel. Egy ki-festett képű nyomtatványnak 6 for. 40 kr. egy ki nem festettnek pedig 4 for. 30 kr. az arra. (sic!) Kár hogy ezen nagy fárodsággal, és költséggel készúltt (sic!) munkában a’ Magyar koronáról le másolt Görög szavak, mellyekre mindenek felett szüksége vólna a’ Criticusnak, sok tetemes hibával vannak kinyomtatva.”

Magyar Hírmondó, 4. évf., 2. szakasz (1792. október 26.) – Törzsgyűjtemény

A lapban olvasható rövid ismertető szerint a könyv megjelenésekor színezett példányok is forgalomba kerültek. Ezekről vélhetően maga a kiadó gondoskodott, amit alátámaszt az a tény is, hogy több példány esetében a metszetek színvilága, apróbb, árnyalatnyi különbségektől eltekintve, egységesnek tekinthető (ezek közé sorolható az Osztrák Nemzeti Könyvtár állományában levő példány is). A metszetek finom ecsetkezelésű színezése képzett és gyakorlott kezet sejtet, erre vall az arcok és az egyenruhák árnyalása is.
A következő részben Schauff részletesen ismerteti a koronázási menet összetételét és az események sorát: a koronázást a Szent Márton-dómban, a vitézavatást a Ferences-rendiek templomában, az eskütételt az irgalmasrendi templom előtt és a négy égtáj irányába történő kardvágást a koronázási dombon.
A három példány egyikébe (jelzete: M 221.076:2) az eseménysor négy legjelentősebb pillanatát ábrázoló metszeteket kötöttek. Ezek az Artaria által forgalmazott rézkarcok változatai, melyeken nem latin, hanem német nyelvű feliratok szerepelnek. Az Artaria által közreadott metszeteket Schütz Károly (1745–1800) rajzai alapján Mansfeld János Ernő (1739–1796), illetve Mansfeld Sebestyén (1752–1816) karcolta rézbe; a szélesebb körű terjesztés érdekében a képsorozatot latin nyelvű feliratokkal bocsátották közre.

A koronázáson részt vett a császár húga, Mária Karolina, aki férjével, IV. Ferdinánd nápolyi királlyal együtt magyar ruhában jelent meg a pozsonyi dómban. A főrendek ezt igen megtisztelőnek tekintették és egy emlékéremmel kívántak ennek emléket állítani. Széchényi Ferenc vállalta, hogy az adományok révén összegyűlt összegből érmét veret és Nápolyba utazik ennek ünnepélyes átadására. Ennek kivitelezésére a koronázási emlékérmek alkotóját, Wirth János Nepomuk (1750–1810) udvari és kamarai érmészt kérte fel. Az emlékérem 1791 végére készült el. A könyv 101. oldalán a szerző kitér arra a mozzanatra is, hogy az emlékérme első veretét Széchényi gróf 1791. december 4-én adta át őfenségének. Ezen időpont alapján arra következtethetünk, hogy a kötet legkorábban 1792 elején jelenhetett meg, jóval I. Ferenc júniusi koronázása előtt, mivel Kazinczy Ferenc ekkor már a könyv birtokában volt.

3_ermek_opti.jpgII. Lipót koronázási emlékérme, pozsonyi koronázási zsetonja és a nápolyi királyi pár részvételének emlékére kiadott érem elő- és hátoldalának rajzolata, Pozsony, Schauffische Kunsthandlung, 1790 után. Jelzet: 221.076. Képszerkesztés: Bencze Attila Törzsgyűjtemény

A koronázási ünnepségek több napon át folytatódtak. A szerző ezekről is részletes leírást közöl, majd egy rövid országismertető keretében a Magyar Királyság területi és természeti adottságait részletezi, a vármegyék településeire vonatkozó számadatok kíséretében.
Az országismertető részt a koronázóváros leírása követi. Ezt egy látkép teszi még szemléletesebbé, amely a Duna bal partjáról ábrázolja a várost, amely szintén az Artaria által forgalmazott rézkarc másolata. Ez utóbbi 1787-ben került forgalomba és Schaffer Joseph (1757–1825), valamint Schaffer Peter (1761–1804?) nevével jelzett.

4_pozsony_opti.jpgPozsony látképe, Pozsony, Schauffische Kunsthandlung, 1790 után. Jelzet: M 221.076:2. Képszerkesztés: Bencze Attila Törzsgyűjtemény

A könyv következő részében Schauff a városi elöljárók névsorát adja közre, ezt követően pedig a polgárőrség és a lövészegyletét, a díszegyenruhájukat ábrázoló metszetek kíséretében.
A szabad királyi városok polgársága a várkatonaság mellett rész vállalt a város védelmi feladatainak ellátásában. Békeidőben a jelentősebb városi rendezvények fényét emelve, díszegyenruhában vonultak fel. Pozsony polgárőrsége magyar és német alakulatokra tagolódott és ez az egyenruhájuk közötti különbségekben is megnyilvánult. Bár a fejfedő egységesen tollbokrétás, kétcsúcsú kalap volt, a magyarok jellegzetes öltözéke, – melyet dolmány, mente, zsinóröv és zsinórdíszes nadrág, valamint ívelt torkú csizma alkotott – jól megkülönböztethető a németekétől, akárcsak a magyar polgárőrök szablyája, a németek által viselt kardtól.

A könyv utószavát Schauff azzal a gondolattal zárja, hogy azok a metszetek, melyeket nem képzett művészek készítettek, nem a valóságot tükrözik.
Hasonlóképpen vélekedtek korábban a Hadi és Más Nevezetes Történetek szerkesztői, akik a folyóirat 1790. december 14-i számában amiatt mentegetőzve, hogy a koronázást ábrázoló metszetek egy hónappal az esemény után még mindig nem kerültek közlésre, felhívták az olvasók figyelmét arra, hogy a koronázásról tudósító képek egy része még az esemény előtt készült, ezért nem tekinthetők hitelesnek.

„Ígéretet tettünk vólt felőle, hogy a’ Koronázás pompája tzeremóniáját rajzolatokban is fogjuk érdemes Olvasóinkkal szemléltetni. Ezt tellyesíteni el sem múlatjuk: de hogy mi, készek nem lehettünk akkorra munkánkal, mint Bétsben Löschenkohl és Artária Urak, ennek oka az: hogy mi, nem a’ rajzolattól akartuk a’ tzeremoniát, hanem a’ rajzolatot a tzeremóniától fel függeszteni. – A’ meg nevezett két Urak, még a’ Koronázás előtt készen lettek az azt ábrázolandó képekkel: nem tsuda tehát, hogy a’ Löschenkohl Úr’ rajzolatjainak, most is az, az íz-rontó hányd el vesd el munkán kívül eggyik hibája, a’ mi majd rend szerént való szokott lenni; hogy tudniilik azok, nem a valóságoknak elő-mutatóik, hanem az ő igen hijjános képzelődéseinek tolmáttsai.”

Hadi és Más Nevezetes Történetek (Bécs, 1790. december 14.) – Törzsgyűjtemény. Online: Debreceni Bölcsészettudományi Adatbázis / Régi magyar folyóiratok és hírlapok

A három példány közül a legigényesebb kötésű címlapjának hátoldalán „Ex Bibl. Com. F. Széchényi” bélyegző lenyomata látható (a példány jelzete: 221.076). A barna félbőr kötést fésűsmárvány mintázatú papírborítás egészíti ki, az aranyozott gerincen részben lekopott „[Cor]onatio (Le)opoldi II.”, felirat olvasható, alatta pedig „3.”.
Széchényi Ferenc maga is részt vett a pozsonyi koronázáson, így nem meglepő, hogy birtokában volt a műnek, mely a tulajdonában levő könyvek jegyzékében is szerepel.
Bár a címlap hátoldalán a gróf tulajdonbélyegzőjének lenyomata látható, ez nem tekinthető arra vonatkozó bizonyítéknak, hogy e példány valóban Széchényi Ferenc birtokában volt, mivel az említett bélyegzőlenyomat felbukkan a halála után megjelent kiadványokban is.
A kötet állapota arra vall, hogy egykori tulajdonosa, később pedig az általa alapított közgyűjtemény gondosan kezelték, ez ellenben nem állítható a mű másik példányáról, melynek egykor sötétkék, kagylósmárványozású papírborítása kifakult és hiányos. Az előzékét szemlélve azonban fogalmat alkothatunk a márványozott papír egykori szépségéről.

5_borito_opti.jpgBal oldali kép: Az M 221.076:2 jelzetű példány előzékének részlete – Törzsgyűjtemény
Jobb oldali kép: Az M 221.076:2 jelzetű példány könyvtáblájának részlete. Képszerkesztés: Bencze Attila – Törzsgyűjtemény

Az előbbiekben ismertetett példánytól eltérően gerincén nem latin, hanem német címfelirat szerepel („Krönung in Ungarn”) és tartalmi szempontból is eltérő, mivel a szövegben utólagos javítások is szerepelnek: a 94. oldalon a szöveg, a 121. oldalon pedig a cím helyesbített oly módon, hogy a javítást tartalmazó papírdarabot ráragasztották a tévedést tartalmazó szövegrészre. A koronázás eseménysorát ábrázoló, korábban már említett metszetek révén képi tartalma is gazdagabb, mint a korábban említett példányé.
Metszetes kiadványok esetében a képmellékletek értékbefolyásoló tényezők, a második példány (az M 221.076:2 jelzete alapján: forgalmazható többes) ezt az esetet példázza: a könyv kötésébe illesztett négy metszet forgalmi értéke magasabb, mint a befoglaló kiadványé.
A harmadik példány (jelzete: M 221.076) egykor a szegedi Hittudományi Főiskola Könyvtárának állományában volt, majd a második világháborút követően az Országos Könyvtári Központ szegedi raktárába került, végül az Országos Széchényi Könyvtárba, amelynek növedéknaplójába 1958-ban jegyezték be. Vélhetően ekkor kötötték újra, eredeti kötése ismeretlen.

Bár ugyanazon mű ugyanazon kiadásának példányai, számos formai és tartalmi eltérés van közöttük, melyet eszmei és vagyoni értékük is tükröz. Nemcsak a kötésük és méretük különböző, hanem a beillesztett metszetek révén képi tartalmuk is, az utólagos javítások nyomán pedig tartalmi eltérések is előfordulnak. Egykori tulajdonosaik sora is más, eltérő továbbá a kötetek állapota, mindezekből adódóan pedig forgalmi értékük is.
Amint a fentebb részletezett mű példányainak esete is szemlélteti, a hálózati katalógust használó olvasónak nem könnyű eligazodnia a teljes könyvészeti leírás adatsorában, mivel az a műre vonatkozik, nem pedig a példányok egyikére. Még abban az esetben sem könnyű nyomon követni, hogy melyik adatelem melyik példány jellemzője az adathalmazban, ha ezek a felsorolt raktári jelzetek sorrendjében követik egymást. A példányszintű leírás adatsora ellenben könnyen áttekinthető és jóval könnyebben használható. A hálózati katalógus fejlesztésére a jövőben remélhetőleg a fentiek figyelembevételével kerül sor. 

Nyárádi Anna (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

komment

„A magyar szentek csupán ósdi legendák unalmas szereplői, vagy korunk nagy egyéniségei, akiknek életét ma is érdemes megismerni…?”

2023. november 13. 06:00 - nemzetikonyvtar

Magyar szentek és boldogok napja

1_opti_6.jpgMagyar szentek hódolata a magyarok Nagyasszonya előtt a pécsi székesegyház bejárata felett. Forrás: Wikipédia

A Magyar Kurír katolikus hírportál egyik cikkében olvashatók az alábbi mondatok: 

„Ma mindazokra a szentekre emlékezünk, akiknek nincs külön ünnepük, de itt éltek a magyar földön. Névtelen magyar szentek ők, egyháziak és világiak, férfiak és nők, akik hősi fokon gyakorolták a keresztény erényeket. Vannak köztük olyanok, akiket népi kegyelet és emberemlékezetet meghaladó kultusz övez, de köztük vannak a hétköznapok ismeretlen hősei és szentjei, a mindennapok vértanúi és Istenbe merült misztikusai is.”

Magyar szentek és boldogok. In: Magyar Kurír. Katolikus hírportál. 2021. november 17.

De vajon mit kell tudni ezekről a „névtelen” magyar szentekről? És egyáltalán mit kell tudni a magyar szentekről? Kik ők? Mitől magyar szentek? Szekfű Gyula a Hősök és szentek című könyv előszavában kifejti, hogy nagyon nehezen talál olyan közös vonást a könyvben leírt tizenegy szent életében, mely „mindegyiknek hasonmása lenne”. Később a neves történész hozzáteszi, „hogy a származás, élethivatás és életforma különbözőségei teszik nehézzé a szintézist”. Ha jobban belegondolunk nem alaptalan ez a megfogalmazás. Valóban olyan emberekről van szó, akik származásuk, életmódjuk, hivatásuk terén a „szélrózsa minden irányában helyezkednek el”. Török József A magyar föld szentjei című könyvének hátsó borítóján kátészerűen fejt ki egy újabb gondolatmenetet, mely alapján ezeknek a több szempontból is meglehetősen heterogén embereknek a „földi életben” betöltött szerepéről elmélkedhetünk:

„A magyar szentek csupán ósdi legendák unalmas szereplői, vagy korunk nagy egyéniségei, akiknek életét ma is érdemes megismerni és akiknek példája ma is kihívást jelent az értékekért lelkesedő fiatalok számára? A válasz nyilvánvaló, hiszen a szentek ma is testvéreink. Ám hogy ez valóság legyen, szükséges megismerni hiteles történetüket. A magyar nemzet történelme akkor teljes, ha abban helyet kapnak a magyar nemzetből vagy magyar földön született, esetleg idegenből idejött, de itt működött szentek.”

Török József: A magyar föld szentjei. 2. kiadás, Kecskemét, Ecclesia – Korda, 1997. – Törzsgyűjtemény

A felvetett kérdés valóban jogos, hiszen tényleg felmerülhet korunk emberének fejében az első mondatban megfogalmazott gondolat. Az idézetben olvashatjuk a szerző által megadott „nyilvánvaló” választ is, mely szerint a „szentek ma is testvéreink”. Vagyis valahol jelen vannak mindennapi életünkben. Vajon ez tényleg így van? Azt még az erősen materialista és ateista szemléletű történészek sem tagadhatják, hogy a magyar nemzet történelméből nem lehet elhagyni az ún. „magyar szenteket”. Hiszen történelmünk folyamán lépten-nyomon „belebotlunk” valamely politikusba, egyházi személybe, vagy „csak egyszerű” világi laikusba a magyar szentek sorából, akiknek a magyar történelemnek nevezett roppant méretű időfolyam eseményeire döntő hatásuk volt. És ez nemcsak a „sötétnek” titulált középkorban történt így. Szóval történelmünknek igenis meghatározó személyeit alkotják szentjeink. Jó, jó, mondhatják a szkeptikusok, „az Idők Tengerének tajtékzó hullámai közt ott hajóztak szentjeink, de ma már mi közünk hozzájuk?” A kérdésnek van jogalapja. A magyar szentek életműve tényleg több mint boltívei között sejtelmesen megvilágított, pókhálóktól és portól lepett, ódonszagú termek polcain rostokoló ósdi legendák unalmas és érthetetlen történeteinek gyűjteménye? Remélem ez a cikk (is) választ ad erre a kérdésre.

2_opti_9.jpgA magyar szentek apotheozisa. Túry Gyula festménye. In: Vasárnapi Ujság, 46. évf. 45. sz. (1899. november 5.), 754. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Korunk embere úgy is mondhatnánk „mentális túlterheltségben” szenved. Lépten-nyomon mindenfelé összeakadhat azoknak, az életminőségének drasztikus javulását ígérő termékeknek a reklámhadjáratával, amelyek nélkül semmiféleképpen nem élhet „teljes értékű életet”. Vagy összefuthat rajta segíteni akaró, messianisztikus csodagurukkal, akik elmondják neki, hogy „higgye már el, hogy nagyon rosszul élte eddig az életét és feltétlenül változtatni kell ezen”. E változást persze egyedül nem lesz képes véghez vinni, feltétlenül szüksége lesz „segítőkre”, akik szóról szóra megmondják majd, mit kell tennie, mert ha nem pontosan azt és úgy teszi, ahogy a „szakértők” vagy a témában „haladók” elképzelik, akkor mindent rosszul csinál, amiből „elképesztő nagy baj” lesz. Hogy egészen pontosan mi az elképesztő nagy baj, azt általában nem tudják megfogalmazni. Ha valaki találkozott már ezzel a jelenséggel, akkor joggal húzódozhat attól, hogy bárkire mint követendő példaképre tekintsen. Márpedig véleményem szerint nagyon kevés olyan ember lehet, aki semmiféle formában nem szembesült ilyesmivel. A másik manipulálása sajnos még az egyházközösségekben is jelen van, ahogy a jezsuita Jálics Ferenc is írja egyik művében:

„Uralkodni akarunk mások felett, befolyást akarunk szerezni fölöttük, meg akarjuk határozni mit csináljanak. Mindnyájan ismerünk hatalomvágytól hajtott embereket, zsarnokokat, kényurakat. Még az apostolok is keresték a helyet Jézus mellett. A vallási csoportokban a hatalomvágy az egyik legnagyobb kísértés. Ha valaki tudatosan, vagy öntudatlanul másokon akar uralkodni, akkor nem tudja felismerni magában Isten akaratát.”

Jálics Ferenc: Lelkivezetés az evangéliumban, Budapest, Jezsuita Kiadó, 2021, 77. – Törzsgyűjtemény

És hogy miért említem meg ezt a nagyon rossz emberi tulajdonságot? Mert szeretnék egy olyan embercsoporttal foglalkozni, amely, ha „gyarló” emberi mivolta miatt nem is volt teljesen mentes ettől, de mégis valahogy kevésbé lehetett rabja a sokakat érzékenyen érintő manipulatív, elnyomó és uralkodó magatartásformáknak. Ezen embercsoport tagjait a Katolikus Egyház Katekizmusa a következőképpen határozza meg:

„Az Egyház szentté avatva egyes híveket, vagyis ünnepélyesen kijelentve, hogy ezek a hívők hősiesen gyakorolták az erényeket és Isten kegyelméhez hűségesen éltek, elismeri a Szentség Lelkének hatalmát, aki benne él és támogatja a hívők reménységét azáltal, hogy a szentekben, mint példaképeket és közbenjárókat adja nekik. Az Egyházban egész történelme során a legnehezebb körülmények közepette is mindig a szentek voltak a megújulás forrásai és kezdeményezői. Valóban, az Egyház szentsége apostoli munkásságának és missziós lendületének titkos forrása és csalhatatlan mértéke.”

A Katolikus Egyház Katekizmusa, Budapest, Szent István Társulat, 1994, 178. – Törzsgyűjtemény

3_opti_7.jpgFra Angelico: Mindenszentek. A kép forrása: Wikipédia

A Magyar Katolikus Egyház honlapja szerint összesen 70 olyan történelmünkben élt személy van, akikre ráillik a „magyar szent vagy boldog” megnevezés, illetve mai divatos szóhasználattal élve „várólistán” vannak, vagyis folyik az ún. szentté, vagy boldoggá avatási perük. Közülük heten a magyar honfoglalást megelőző időkben éltek, ahogy nevezik őket, ők voltak „Pannónia szentjei”. Egyikük például a 316 körül Savariában (mai Szombathelyen) született későbbi Tours-i püspök, Franciaország egyik legismertebb keresztény alakja, a didergő koldusra köpenyét terítő, a katonaként is bátran helytálló buzgó hittérítő, a püspökség tisztsége elől szerénységből egy libaólba menekülő Szent Márton.

4_opti_5.jpgA Savariában született Tours-i szent Márton odaadja a köpönyegét a koldusnak El Greco festményén. A kép forrása: Wikipédia

A cikk bevezetőjében feltettem a kérdést, hogy vajon a régmúltban élt szentjeink jelen lehetnek-e napjainkban is? Erre megpróbálok saját életem példájával válaszolni. A sötétnek – véleményem szerint – egyáltalán nem nevezhető középkor és a későbbi korok magyar szentjei közül, azt kell mondjam, többel napi szinten „találkozom”. Mármint munkába menet és onnan jövet. A Budapest egyik „gócpontjának” számító, az 1956-os forradalom és szabadságharc Széna tér melletti másik bázisán, a Móricz Zsigmond körtéren áll a szobra, az onnan nyíló Villányi úton pedig a templom-gimnázium komplexuma első megkoronázott királyunk fiának, Szent Imrének. A 12. századi Szent Imre-legenda szerint: „Ő a testi nemzést, amely romlandó, a szüzesség lelki fogadalma mögé helyezte\…, és érintetlen hitvese szüzességét romlatlanul megőrizte.” A legenda ábrázolásával „szembeszáll” egy érdekes kiadvány, melyet nemrég forgattam a kezemben. Az ifjúság számára „elengedhetetlen közlésmód”, a képregény igényesen megrajzolt keretein belül, az egyébként történelmünket nagyon szépen feldolgozó Királyok és Keresztek sorozat első részében, a Voluntas Tua címmel megjelent történetben az írói fantázia elég érdekes módon magyarázza ennek az Imréről elterjedt legendának az eredetét. Hogy mivel is pontosan? Kedves Olvasó, ha kíváncsi erre, akkor a kiadványt megtalálja az OSZK állományában is. Akárhogy alakult is a vélhetőleg jó harci készséggel és katonaerényekkel rendelkező herceg élete, annyi nagy valószínűséggel bizonyos, hogy tragikus halálát vadászat közben a – sok vadász és egy videocsatorna által (is) – legveszélyesebbnek titulált Magyarországon élő nagyvadfaj egy példánya, egy sebzett vaddisznó okozta. És hogy a magyar szentek és boldogok nemcsak a „sötét középkorban” éltek és ténykedtek, arra nagyon jó példa a következő „képviselőjük”. A ciszterci rend által „üzemeltetett”, a Feneketlen-tóra néző, gyönyörű panorámával rendelkező Szent Imre-templom egyik oldalhajójában található egy kis kápolna, melynek bejáratánál a „szegények orvosaként” ismert, a II. János Pál pápa által boldoggá avatott Batthyány-Strattmann László neve olvasható. Batthyány-Strattmann László nevét egy 1992-ben államilag alapított díj is viseli, melyet az egészségügyben több évtizeden át kiemelkedő teljesítményt nyújtó személyeknek ítélnek oda, évente két alkalommal.

5_opti_6.jpgSzent Imre szobra. Benke Zoltán alkotása – Digitális Képarchívum

És ha már a Móricz Zsigmond körtér kapcsán az 1956-os forradalom és szabadságharc is szóba került, akkor szót kell ejtenem arról a Mindszenty Józsefről is, aki Magyarország utolsó hercegprímásaként töltötte be az államberendezkedésünket teljesen felborító kommunista jogrend bevezetése után is a történelmi magyar állam – király és nádor utáni – harmadik államfői tisztséget. A 20. századi magyar katolikus egyház minden kétséget kizáróan legnagyobb formátumú alakját a nyilasok és a kommunisták is egyaránt üldözték. Életútja bebizonyította, hogy a Rákosi-korszak és a nyilas diktatúra természetéből adódóan az egyház csak elvtelen, erkölcstelen és megalázó kompromisszumot tudott volna kötni, ennek pedig a bíboros sziklaszilárdan ellenállt. Miután újratemetése során „romlatlanul” találták a testét, ezért méltóvá vált a kommunista diktatúra aljas koncepciós pere után egy „mennyei” perre is. Vagyis folyik a boldoggá avatása.
A tragikus vadászbalesetben elhunyt Szent Imre herceg nevelője lett névadója a budai oldalon egy luxusszállónak, egy világhíres gyógyfürdőnek, és a Dunapart ékességének számító, a 17. században boszorkánytalálkáiról, a 19. században pedig Haynau várbörtönéről hírhedt, ma zöldellő parkkal borított gyönyörű dolomit sziklatömbnek. Az eredetileg Velencéből a Szentföldre zarándokolni kívánó Gerardo di Sagredo életútjára tökéletesen igaz a mondás: „ember tervez, Isten végez”. Hiszen a zarándoklatra indult egyházfi útközben, hogy, hogy nem Magyarországon „ragadt” és az 1030-ban létrejött Csanádi püspökség első püspökévé (is) vált. Erőszakos halála a hegyhez köthető, hiszen a pogány valláshoz ragaszkodó békési nagyúr, Vata emberei innen lökték le Szent Gellért püspököt. Ezért nevezik ma a Kelen bércet Gellért-hegynek, és akkor már „ha lúd, akkor legyen kövér” alapon az északi oldalán lévő szálloda-gyógyfürdő komplexum is magában hordozza a szentéletű püspök nevét. Míg a Gellért-hegy északkeleti oldalán Szent Gellért püspök szobrát láthatjuk, addig a délkeleti oldalon, a pálos szerzetesek sziklatemplomának bejáratánál első, szentéletű királyunk emlékműve található. Valószínűleg a Beethoven-nyitányt is felhasználó  Szörényi Levente és Bródy János által komponált, István a király című, az idők során elképesztően népszerűvé vált rockoperának köszönhetően, de ha megkérdeznénk az „utca emberét”, akkor százból kilencvenöt számára az első keresztény vértanúról elnevezett Szent István királyunk lenne a legismertebb és legnépszerűbb magyar szent. Egyébként nem mellékesen a népszerű rockoperában István harmadmagával képviseli a cikk témáját alkotó magyar szentek és boldogok közösségét. Ugyanis rögtön a mű elején hallhatjuk a hangját –egy nagyon szépen megkomponált gregorián ének szólamában – a negyedikként számon tartott esztergomi és az első kalocsai érseknek, a II. Szilveszter pápától a Szent Koronát elhozó Szent Asztriknak. Nem sokkal utána felcsendül az egyes források szerint a koronázási palást megvarrásában is oroszlánrészt vállaló, eredetileg szemlélődő hajlamú, apácának készült bajor származású Gizella hangja is, amikor a darabban Asztrik összeadja őket Istvánnal.

6_opti_5.jpgA Szörényi–Bródy rockoperának köszönhetően valószínűleg a legnépszerűbb magyar szentté I. István királyunk vált. A kép forrása: Magyar Filmadatbázis

De ha már Szent István szobra kapcsán a pálos rend sziklatemplomát is megemlítettük, akkor szó kell essék az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrendről, melynek hivatalos neve: Szent Pál első remete szerzeteseinek rendje. A rendet Boldog Özséb esztergomi kanonok alapította, amikor 1250-ben egyesítette a Patacs-hegyi és a pilisi remetéket. A kommunista diktatúrát Magyarországon kiszolgálók kártettei közé tartozott, hogy ezt a rendet (is) teljesen megszüntették Magyarországon. De a rend központja a lengyelországi Częstochowában, a Jasna Góra-i kolostorban II. József császár feloszlató rendeletét követően került. (Henryk Sienkiewicz 17. században játszódó, Özönvíz című regényében ezt a kolostort ostromolják a protestáns svédek.) A magyar tartomány székhelye ma Pécsett található, de közösségek vannak még az említett Gellért-hegyi Magyarok Nagyasszonya-sziklatemplomhoz köthetőn kívül Márianosztrán és Petőfiszálláson is. Boldog Özséb rendjének különleges temploma mellett egyéb látnivalók is akadnak a Gellért-hegyen. A hegycsúcsról és a budai vár keleti oldaláról észak felé tekintve remek kilátás nyílik arra a fákkal dúsan takart dunai szigetre, amely még az Erdőzsongást komponáló Richard Wagnert is teljesen elvarázsolta. Lehet, hogy innen vette az ihletet művéhez? A „vadromantikus középkorrajongó” operaszerző nem véletlenül kedvelte meg ezt a helyet, hiszen a középkorban ez a sziget nagy népszerűségnek örvendett, Nyulak szigete, Urak szigete, Nyúl-sziget, Budai-sziget, Boldogasszony szigete neveken volt ismert. A 17. században kapta meg nevét egy 13. századi magyar szentről, ezért ha régebbi térképekre nézünk, akkor Szent Margit szigete, ma Margitsziget alakban találkozunk vele. Ezt az elnevezést Árpád-házi Szent Margitról, IV. Béla király lányáról kapta, aki a királyi pár tatárjárás alatt tett fogadalmához híven a Domonkos-rend apácakolostorában élt itt a 13. században. A sziget látványával betelve be is érkezem a munkahelyemre, azonban a szentekkel való találkozás még nem ért véget.
Még egy népszerű középkori szentet meg kell említenem, akivel közvetlen munkakezdés előtt nap mint nap „találkozom”. Egy korábbi blogbejegyzésemben megemlítettem, hogy „a rideg technika világába igyekeztem becsempészni a művészet, mint az élethez számomra közelebb álló alternatíva egy szeletét. Ennek köszönhetően a gép bekapcsolása után először egy archaikus és szakrális világot idéző, templomi freskó jelenetében gyönyörködhettem, hiszen zárolási képernyőként ez jelent meg, […] melyben Szent László király küzd meg párviadalban egy lányrabló kunnal”.
Vagyis a képernyőn nem más látható, mint a középkori királykultusz központi alakja, Árpád-házi Szent László. Az említett cikkben igyekeztem összefoglalni a szent lovagkirállyal kapcsolatos tudnivalókat. Talán csak annyit fűznék az ott szereplő adatokhoz, hogy azóta az animációs hadtörténeti filmjeiről ismerté vált Baltavári Tamás rendező elkészítette a mogyoródi csata rekonstrukcióját is, melyben László hercegként, bátyjával Gézával teljes győzelmet aratott az idegen érdekeket kiszolgáló Salamon király felett. Szent László kapcsán megemlíteném, hogy nemrég lovagkirályunk mellett – szó szerinti értelemben véve – egy másik magyar szent tett mély hatást lelki világomra. Hogy a szentek időszerűségét tovább érzékeltessem, meg kell említenem, hogy ő sem a középkorból fennmaradt, porosodó legenda szereplője. A nyáron az OSZK dolgozóival egy tanulmányutat tettünk a „vizek városába”, Győrbe. A Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér igazgatójának, Horváth Sándor Domonkosnak az előadása mellett az út felejthetetlen élménye számomra a győri székesegyház Héderváry-kápolnájának meglátogatása. Ugyanis ott található Szent László hermája (fejereklyéje) mellett Boldog Apor Vilmos Győr vértanú püspökének a sírja is. A kápolnában, úgy éreztem, „késsel lehetett volna vágni” a misztikus éteri feszültséget.

7_opti_4.jpgSzent László szobra Győrött. Lebó Ferenc alkotása – Digitális Képarchívum

De munka végeztével a palotából észak felé haladva is lépten-nyomon magyar szentekbe „botolhatok”. A Schulek Frigyes tervei alapján a 19. századi eklektikus ízléshez szabott neoromán jellegű Halászbástya gyakorlatilag teljesen elvesztette – a közép- és török korban játszott – védelmi szerepét. Kárpótlásul viszont a budai Várnegyed talán leginkább szemet és szívet gyönyörködtető részét képezi. Itt egy újabb Szent István-szobor köszönti az oda látogatót Strobl Alajos vésőjének köszönhetően. Most azonban nem a már említett, „rockoperahőssé” vált, első megkoronázott királyunkról ejtenék szót. Vadregényes oldaljáratként, a mintegy 140 méter hosszú főhomlokzattal rendelkező Halászbástya déli oldalán vezet le, vagy nézőpont szerint ide vezet fel az ún. Jezsuita lépcső, mely Loyolai Szent Ignác „katonáinak” egykori várbeli jelenlétére utal. És ezzel újabb magyar szentek „kerülnek képbe”, hiszen a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartományának védőszentjei a „Kassai vértanúkként” ismert három jezsuita szerzetes: Pongrácz István, Grodecz Menyhért és Kőrösi Márk. Mindhárman 1619. szeptember 7-én haltak vértanúhalált, mert a városba érkező – a protestánsok által hithősként tisztelt (!) – Rákóczi György és hajdúi gyalázatos módon meggyilkolták és a város pöcegödrébe lökték őket (Istvánt még élve). Mindezt azért, mert nem tagadták meg katolikus hitüket, és mert nem fogadták el Kálvin János hitújításait. A magyar protestáns történelem szégyenfoltjának minősíthető tettnek végül Bethlen Gábor parancsára vetettek véget. Ez pedig a kor híres szépségének, Pállfy Katalinnak köszönhető, aki egy bálban addig nem volt hajlandó táncolni az erdélyi fejedelemmel, amíg ki nem adták a három vértanú holtestét a pöcegödörből és nem temethették el őket tisztességgel.

8_opti_4.jpgSzent Gellért szobra a Gellért-hegyen – Digitális Képarchívum

Egy korábbi, Buda 1686-os felszabadításáról szóló blogbejegyzésemben említettem, hogy az ún. Vörös Sün ház előtt áll annak a Boldog XI. Ince pápának a szobra, aki a 17. század végén célul tűzte ki az Oszmán Birodalom által elfoglalt magyarországi területek felszabadítását és ezért „tető alá hozta” a Szent Ligát. Őrá ugyan nem mondhatjuk el a címben szereplő „magyar szent” jelzőt, de miután nagyon sokkal tartozunk neki, úgy gondolom, megérdemli, hogy helyet kapjon ő is eme írás keretei között. De nem ő az egyetlen személy, aki a késő középkor és kora újkor egyik legnagyobb veszélyének számító Oszmán Birodalom elleni harcok kapcsán vált ismertté. A vár legészakibb részén, az egykori középkori eredetű , de a II. világháborúban rommá lőtt Mária Magdolna-templom maradványai mellett található a Kapisztrán tér egy monumentális szoboremlékművel. Ennek névadója, Kapisztrán Szent János, aki nem kis szerepet vállalt az 1456-os nándorfehérvári győzelemben. Az elcsigázott várvédő keresztényeknek új erőt adó szent ember „saját szakállára” megindított küzdelmének látványára a kegyetlenül ostromlott váron kívül táborozó keresztes sereg fanatikus lendülettel kelt át a folyón és bénította meg a török állásokat, így Hunyadi seregének sikerült elfoglalni a török ágyúállásokat, megszerezve ezzel a győzelmet. Ezt az eseményt szintén nyomon követhetjük a már említett Baltavári Tamás rendező Nándorfehérvár 1456 címmel feldolgozott animációs alkotásában.
A budai vár északnyugati csücskénél áll a vasúti szerelvényektől zsúfolt Déli pályaudvar. A pályaudvar előtt fáradhatatlanul róják ingajárataikat a hivatalos nevükön „utcai vasútnak” nevezett villamosszerelvények. Az 59-es jelzésű vonaljáratok Tatra T5C5K típusú szerelvényeinek vezetőállása felett ott olvasható a „Márton Áron tér” felirat. Így egy újabb magyar boldoggá avatásra váró egyházfi nevével találkozunk. Az idegenbe került erdélyi magyar katolikusok püspökével, a „munkától meg nem futamodó” Márton Áronéval. És hogy hűek legyünk a cikk elején megfogalmazott mottóhoz, ő sem „középkori ósdi legendák szereplője”, hanem nyugodtan kijelenthetjük, még ma élő emberek számára (is) közvetítette elnyomatásuk alatt azt az üzenetet, amelyet Jeremiás próféta megfogalmazott és 2007-ben a Magyar Katolikus Püspöki konferencia is – igaz, más téma kapcsán – mottóként használt. Ezen üzenet pedig így hangzik: „Reményt és jövőt adok nektek!” (Jer. 29:11)
Ez a jeremiási mondat szerintem „tízes találat” lehet a mai kor embere számára is, mellyel azt a nagyszerű embercsoportot lehetne jellemezni, amely cikkem témáját „szolgáltatta”. Önt pedig, kedves Olvasó, meginvitálom egy játékos felfedezésre. Ha van kedve és ideje, akkor vegye számba, hány magyar szenttel és boldoggal „találkozhat” mindennapjai során! Esetleg, legközelebb az Országos Széchényi Könyvtárba jövet! Jó szórakozást hozzá!

9_opti_5.jpgSzent István király szobra a Gellért-hegyen. A kép forrása: Wikipédia

Felhasznált irodalom:


Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

komment

DRAAMA 2023

2023. november 09. 08:00 - nemzetikonyvtar

Színházi fesztivál Észtországban

Ez évben is sor került az észt színház előző évadának seregszemléjére Tartuban, Észtország (és 2024-ben Európa egyik) kulturális fővárosában szeptember első teljes hetében.

11_09_draama_2023_logo_opt.jpgA DRAAMA 2023 fesztivál logója

A DRAAMA 2023 szervező teamje nem kis nehézségekkel nézett (és néz) szembe az elmúlt években. Ahogy mindenütt a világon, Európában, Közép-Kelet-Európában, 2020-ban a COVID-19 pandémia, majd az orosz–ukrán feszültség eszkalálódása, a 2022 tavaszán kirobbant háború és az Észtországban is csúcsokat döntő infláció és a gazdasági visszaesés sem a művészi alkotásnak, sem egy nagyszabású (részben nemzetközi) művészeti fesztivál megszervezésének nem kedvez, s nehezen ígérhet felhőtlen fölszabadultságot a közönségnek sem. Mindezek következtében az idei fesztivál a korábbiaknál jelentősen szűkebb keretek között, kevésbé sűrű programmal került megrendezésre.
Az összeállított program fő vonala azonban érdekesen reprezentálta a jelen észt színház legfontosabb irányait. A kevesebb előadás lehetőséget adott arra, hogy a meghívott vendégek lényegében minden produkciót megtekinthessenek. Néhány csatlakozó esemény is színesítette a hatnapos találkozó programját, mint könyvbemutató, két tematikus tanácskozás (Hogyan csináljunk színházat a fiatal közönségnek?, Hogyan „nemzetköziesítsük” az észt színházi életet?), valamint az előadásokhoz kapcsolódó beszélgetések, földolgozó találkozók.
A fesztivál fő programján szereplő 12 produkció közül tízet sikerült megtekintenem, továbbá egy, a tartui dóm romjai közé tervezett hanginstalláció bemutatóján is részt vettem. A 2023. évi fesztivál legfontosabb hozadéka az volt, hogy megfigyelhettük, megtapasztalhattuk, a számos zenés, a zenét mint kifejezőeszközt használó színpadi performatív mű miképp kapcsolódott össze a hagyományos dramaturgiával, a narrációval, illetve a kaotikus szerkesztésű művek „katasztrófa”-dramaturgiájával.

A fesztivál nyitónapján az első produkció a Három majom (Kolm ahvi) című előadás volt, amit az Ugala Színház mutatott be székhelyén, Viljandiban 2022. október 8-án. A háborús sokk embert és emberi kapcsolatokat megnyomorító hatását szinte szavak nélkül, erőteljes mozdulatnyelvvel és fizikai szimbolikával jelenítette meg a négy szereplő (rendezte Ringo Ramul) izgalmas zenei és hangkulissza előtt. Az elmúlt évek legizgalmasabb együttese, az idén is több saját és koprodukcióban készült előadással jelentkező Von Krahl Színház és a korábbi legjelentősebb alternatív művészszínház (legalább részbeni) örökösének tekinthető Ekspeditsioon társulat Csak a folyók futnak szabadon (Ainult jõed voolavad vabalt) címmel 2022 augusztusában bemutatott koncertszínháza az érzelmek és indulatok szélsőségeit vitte színre a mindenféle hangszeren és tárggyal zenélő színészek előadásában.

tiit_pagu_opti.jpgJaan Kross: Tiit Pagu. Tallinni Városi Színház és az Észt Zene- és Színházi Akadémia. Fotó: Tallinni Városi Színház

A másnapi programba a külföldi fesztiválvendégeknek ajánlott előadások helyett egy kimondottan az észt közönséget célzó félklasszikus irodalmi mű friss produkcióját választottam. Ez a Tiit Pagu című verses regény színi adaptációja volt, melyet közel négy órában a Tallinni Városi Színház és az Észt Zene- és Színházi Akadémia végzős színészosztályának együttműködésével mutattak be. Jaan Krossnak (1920–2007), a közelmúlt észt irodalmi klasszikusának műve lényegében íróvá válásának kezdőpontját jelentette, a debütáns alkotása lett volna, ám ahogy a polgári Észtországban fölnövő fiatalok útkeresését és önmagukra találását a történet szerint a szovjet okkupáció (1939–1940) töri ketté, s a szöveg a 267. stanzánál megszakad, úgy a szerző pályája, élete is megroppant. Az író-költő szibériai fogsága, száműzetése időszakában, majd észt földre visszatérve 1954-ben is folytatta a történetet, mely azonban életében nem láthatott napvilágot, így a színpadi mű is a posztumusz kiadáson alapul. Az előadás tizenhat tehetséges fiatal színész jutalomjátéka volt – karakterváltásokkal, a nehéz, verses szöveg interpretálásának nehézségeivel, tánccal, mély párjelenetekkel, a nyitott színpad technikájának időnként a közönséget is megszólító, bevonó gesztusaival. Az előadás pontosan közvetítette azt a történelmi és nagyon is mai, 2023-ban is érezhető közeget, melyben a háború árnyékában próbálunk biztonságot, nyugalmat, a kibontakozás lehetőségét találni, teremteni, hazudni magunknak. Miközben „a hajó megy” és szól a szving, játszik a Titanic zenekara. A fiatalokkal azután egy másik előadásban is találkozhattunk, amellett, hogy a fesztivál több produkciójának nézőterén is fölbukkantak kisebb-nagyobb csoportokban. Jó volt látni őket, érdeklődésüket, energiájukat. A Komédia (Komöödia) című testszínházi (physical theatre) előadáson élvezhettük filozofikus humorú jelenlétüket, nyílt tekintetüket, elmélyült munkájukat. A színiegyetemistákéhoz hasonlóan fölszabadult produkció volt az a hanginstalláció, melyet a tartui dóm romjai közé tervezett és ott mutatott be Patrick McGinley amerikai muzsikus-médiaművész. A hanginstalláció teret és időt érzékeltet és emlékeket idéz föl, kiben-kiben természetesen különbözőeket. A tartui középkori nagytemplom romjainak tető nélkül égbe nyúló falai, csúcsívei között a hallgatóságot körülvevő hangok, effektek, közeledő-távolodó, halkuló és erősödő zajok és érthetetlenné torzított beszédhangok a helyszín korábbi „életét”, létezését, anyagát idézték.

A fesztivál csütörtöki napjára két különleges előadás jutott. Elsőként a Divide et impera, azaz Oszd meg és uralkodj című produkció egy modern propaganda- vagy rítusszínház eszköztárával. A színen a színész-rendező, Jarmo Reha és a dramaturg-drámaszerző, Aare Pilv. Az előadás a már korábban is említett alternatív együttesek, a Kanuti Gildi SAAL és az Ekspeditsioon produkciójaként jött létre éppen most, 2023-ban, éppen Észtországban. A tömegnek és a popularizmusnak az egyénre, az egyéniségre gyakorolt „olvasztó és beolvasztó” hatását a performansz közönsége is megtapasztalhatta „kicsiben”. Az autoriter beszédmód igen meggyőző lehet sokaknak. A vallási vagy politikai elvakultság könnyen válhat ragályossá, egyetlen szál gyufa is lángra lobbanthat egy egész erdőt. Ki a felelős? A nézők bizony rossz lelkiismerettel távoznak a megdöbbentő és lélekterhelő előadás után. Az esti előadás (Elajannad, Élő/Nő-lények) egy manapság divatosnak számító műfajba sorolható, de más hangulatban, más mélységgel, mint a korábban bemutatott másik koncertszínházi produkció. Öt fős (jazz)zenekar kísérte a két színésznő előadását, melyben a három alkotó-hölgy, Eva Koldits (szerzői, előadói és rendezői szerepben), Mingo Rajandi (mint zeneszerző és muzsikus – bőgős) és Mirtel Pohla színész egy görög tragédia kórusának gesztusaival vezette végig a közönséget a nő-lét futókörén, melynek rajtja a születés/szülés, végpontja pedig a halál – vagy fordítva. A tragikum mellett nem hiányzott az előadásból a humor sem, a színen lévők mindegyike (a zeneszerzőn kívül csupa férfi muzsikusok) és a közönség is empátiával figyelhette, átélhette a női sors hullámvasútján való száguldást.
Dosztojevszkij kisregénye, a Feljegyzések az egérlyukból (Ülestähendusi põranda alt) kelt színpadi életre Rainer Sarnet rendezésében a Tallinni Városi Színház előadásában. A 2023 márciusában tartott bemutató előadás a három alak közti viszonyokat a hatalom, a szerelem, az egoizmus, a nagyravágyás tengelyein helyezi el és mozdítja egymás felé vagy éppen az ellenkező irányba. Egyúttal képet kapunk az orosz és az európai gondolkodásmódok különbségéről, a racionális és az irracionális fogalmának szembenállásáról, melyek az embereket és a köztük lévő kapcsolatokat is meghatározzák, ahogy a politikát, a hétköznapokat és az érzelmeket is. A DRAAMA 2023 fesztivál szombati programjában a föntebb említett Komédia című produkció előtt került sor az Észt Drámai Színház (Nemzeti Színház) Café Théâtral című „gálaestjére”. A Kabaré (musical) dramaturgiáját is megidéző slágerparádéban a színház vezető színészeinek jutott hálás, tapsos belépő és ária, miközben a legkülönbözőbb karaktereket fölvonultató társadalmi körkép is egyre tágult. A Karmo Nigula és ifj. Hendrik Toompere által (a neves és Magyarországon is ismert szerző, Andrus Kivirähk dramaturgi közreműködésével) rendezett előadás csúcspontja azután az előadás végén a legújabb színész-muzsikus generációt képviselő Teele Pärn magánszáma volt, a Hair rockmusical Haj című dala.

k_ik_gedad_asjad_opti.jpg

Duncan McMillan – Jonny Donahoe: Minden ragyogó dolog (Every Brilliant Thing, Kõik ägedad asjad). Jelenetkép. Fotó: Sabine Burger

Az utolsó napra már csak egyetlen előadás maradt a programból: egy részvételi színházi produkció egy színészre (és a közönségre). A címe: Minden ragyogó dolog (Every Brilliant Thing, Kõik ägedad asjad). A szerző Duncan McMillan és Jonny Donahoe, a játék 13 éven felülieknek és felnőtteknek a felnőtté válás nem könnyű folyamatára és a nagybetűs élet alapértékeire irányítja a figyelmet. A nézőket néhány szerepbe is bevonja a színész, így vele együtt járhatjuk be (újra) a gyermekkorból a felnőttségbe vezető utat. Az általam látott változatban Doris Tislar volt az előadó, s végig csodáltam kiapadhatatlan energiáját és azt a határozott, tudatos munkát, mellyel hihetetlen pontossággal adta át a kamaszlány, majd a fiatal felnőtt nő érzelmeit, történetének szép vagy nehéz pillanatait, ahogyan irányította a játékot, s ahogyan sikeresen egyensúlyozott az érzelmek megjelenítése, kifejezése és mély átélése közti keskeny mezsgyén.
A fő program előadásain kívül két, rendkívül érdekes kerekasztal-beszélgetésre is sor került az észt kollégák szervezésében. Mindkettőn aktuális kérdések kerültek terítékre, s a külföldi „megfigyelő” szerepkörében magam is fontosnak tartom, hogy egy országos színházi seregszemlén mint ünnepi alkalomkor is szó essék nagyon fontos és előre mutató ügyekről. A 2023-as észt színházi fesztivál számos előadás- és beszélgetésélményét hoztam haza magammal azzal a meggyőződéssel, hogy továbbra is érdemes odafigyelni a Balti-tenger partján élő kicsiny európai nemzet művészetére és kultúrájára, mert általuk magunkat is jobban megismerhetjük, s láthatjuk, nem vagyunk egyedül a méreteikben és anyagi lehetőségeikben nagy kultúrák árnyékában, s kitörnünk, kiemelkednünk onnan, legalább is időnként, nem lehetetlen. Bízom benne, hogy az észt színházi élettel közvetlenebbül 2003-ban kezdett ismerkedésem a következő évek fesztiváljain folytatódhat majd.

Dr. Sirató Ildikó (Színháztörténeti és Zeneműtár)

komment

Bibliothecae Abba[tis] Zircensi. Kilencedik rész

2023. november 08. 06:00 - nemzetikonyvtar

A sorsjáték Magyarországon

A cím a zirci apátsági könyvtár ex librisére utal, amit 1795-ben alkottak meg. A gyűjtemény 70 éve, 1953 óta működik az Országos Széchényi Könyvtár kezelésében. Az évforduló tiszteletére indítottuk azt a sorozatot, amelyben minden hónapban bemutatunk egy-egy értékes dokumentumot az intézmény állományából. De nemcsak bemutatjuk, hanem ki is állítjuk ezeket Zircen. Így, ha a bejegyzés alapján kedvet kapnak rá, eredetiben is megtekinthetik e dokumentumokat.

A sorsjáték Magyarországon, feldolgozta és kiadja a „Hermes” Magyar Általános Váltóüzlet Részvénytársaság, alapításának 50. évfordulója alkalmából, Budapest, Révai Irodalmi Intézet nyomdája, 1943. 

O Fortuna!

Szerencsejáték. Sokak szemében az egyetlen „valós” esély a meggazdagodásra. A nagy nyeremény megütésére viszont igen kicsi az esély, így a rendszeresen fogadók gyakran valamilyen rítushoz kötve teszik meg tétjeiket: szerencsehozó tollal töltik ki a szelvényt, vagy gyűretlen, kifogástalan állapotú bankóval fizetik ki a játék árát, netán egy bizonyos zoknit vesznek fel a húzás napján. A lényeg, hogy legyen valami többlet, ami segít meghozni a szerencsét.
A világ számos pontján erős hiedelmek kötődnek a 13-as számhoz is. Kiváltképp, ha pénteki nap kapcsolódik hozzá. Az egykori templomos lovagok révén az október tizenharmadikai péntek mind a mesés vagyonok, mind a babonák révén köthető a szerencsejátékokhoz. A XIII. századi Európában sok nemes, sőt több uralkodó is részben erre a rendre bízta kincsei megőrzését. Bár a rendtagok szerény körülmények közötti életet vállaltak, a rend vagyona legendás volt. Olyannyira, hogy a háborúzásai miatt folyamatos pénzzavarban lévő IV. Fülöp francia király (akinek egyik anyai ükapja éppen a Zircen apátságot létesítő III. Béla királyunk volt) is szemet vetett rá. 1307 szeptemberében megszervezte, hogy az országában lévő összes templomost egyetlen éjszaka alatt tartóztassák le. Ez a nap október 13-ára, péntekre esett… (Halkan jegyezzük meg, hogy Fülöp legnagyobb hitelezői közé tartoztak a templomosok.) A rend utolsó nagymesterét, Jacques de Molay-t máglyahalálra ítélték. A kivégzés 1314 márciusában történt, a hagyomány szerint a nagymester halála előtt V. Kelemen pápát és Fülöpöt is megátkozta. Egyikük sem érte meg annak az esztendőnek a végét.
Idén január után októberben is péntekre esett tizenharmadika, így most egy olyan kötetet fogunk ajánlani, ami a sorsjátékokról szól. 1943-ban adta ki a „Hermes” Magyar Általános Váltóüzlet Részvénytársaság, megalapításának 50. évfordulója alkalmából.

11_08_bibliothecae_abba_tis_zirczensi_9_1_opti.jpg„Utcai mozgó lutri Angliában a XVIII. században”

A kötet címe ugyan „A sorsjáték Magyarországon”, de pár meghatározásokkal teli oldal után egy történeti áttekintést kapunk a sorsjátékokról egészen az ókortól. Hiszen már a Bibliában is többször szó esik sorsvetésről és az Iliászban szintén így döntik el a görögök (Agamemnon sisakjából húzva), ki álljon ki párbajra Trója hercegével, Hektorral. A rómaiaknál már létezett a lottósorsolás elődje, mint azt Horatius egyik sorsvederről szóló ódájából tudjuk. Vagy gondoljunk Julius Caesar híres mondatára, amikor a Rubikon folyón átkelt: „Alea iacta est”, azaz „a kocka el van vetve”. És bár a játékadósság rendezése már akkor becsületbeli ügynek számított, a rómaiaknál ezen a területen jogvédelem még nem létezett. Játékszenvedély viszont annál inkább, így amikor a római birodalom bukása után az élet számos területén az egyház vette át az irányítást, a játékok szabályozása is kezdett kifinomultabbá válni. A középkorban előbb az arab terjeszkedés, majd a török hódítások is kedveztek a különféle szerencsejátékok térnyerésének. A kamatszedést sokáig tiltó egyház az isteni akarat megnyilvánulásaként a sorsolásokat már megtűrte. A 13. században Aquinói Szent Tamás már úgy fogalmaz, hogy „in ludis possit esse aliqua virtus”, azaz „a játékokban is lehet erényt fellelni”.
A 15. század végén két fontos földrajzi felfedezés is jelentős változásokat hozott több európai ország életébe. Egyfelől Kolumbusz Kristóf útjai után jelentős mennyiségű arany kezdett a földrészre áramlani, másrészt a portugálok a Jóreménység-fokának a megkerülésével – jóval hosszabb hajóutak révén ugyan, de – közvetlen összeköttetést hozhattak létre Indiával, sőt a Távol-Kelettel is. Ezek egyfelől növelték a vásárlóerőt, másfelől bővítették azon termékek körét, amire a vásárlóerőt fordítani lehet.

„Egy bolognai kereskedő – mint a krónikák beszélik – arra a gondolatra jutott, hogy felszaporodott áruján sorshúzással ad túl. Csekély összegért számozott jegyeket bocsátott áruba, majd a számokat kisorsolta és azé lett az áru, akinek a nyerőszám birtokában volt. Az ötletnek sikere lett és mindenfelé utánzókra talált. A XVI. század elején már divat lett Olaszországban az áruk kisorsolása és ugyanekkor meg lehet figyelni azt is, miként alakul át az árukisorsolás valóságos sorsjátékká. Az árukisorsolás az eladásnak, a forgalombahozatalnak volt elmés módja csupán, a játék mellette csak eszköz. Rájöttek azonban, hogy maga a sorsjáték is lehet hasznothajtó, ha több folyik be a sorsjegyek eladásából, mint amennyit a nyeremény ér. Rendeztek tehát sorsjátékot most már a játékon elérhető nyereség kedvéért és e célból sok különféle nyereménytárgyat szereztek be. Megfordult tehát a viszony: most már a sorsjáték a cél, a nyeremény csupán eszköz.”

A sorsjáték Magyarországon, feldolgozta és kiadja a „Hermes” Magyar Általános Váltóüzlet Részvénytársaság, alapításának 50. évfordulója alkalmából, Budapest, Révai Irodalmi Intézet nyomdája, 1943. 

De mi köze mindennek a szerencsejátékokhoz? Itáliában, ahol a korábbi századok gyakorlata alapján egyelőre nem gondolkodtak óceánokon átívelő hajóutakban, a török előrenyomulás miatt (leginkább a velenceiek) egyre nehezebben tudtak az egyiptomiakkal és az arabokkal kereskedni, így mind gyakrabban fordult elő, hogy a raktárakban felhalmozódtak az áruk. Amikor ezek értékesítésére sorsolásokat kezdtek rendezni, rájöttek, hogy maga a játék is hozhat hasznot. Míg kezdetben a nyakukon maradt termékek értékesítése volt a cél, az egyszeri kereskedők azon kaphatták magukat, hogy már a játék hasznáért rendezik a sorsolásokat. Mindössze arra kellett vigyázni, hogy a kisorsolt nyeremények értéke ne haladja meg a jegyekből származó bevételt.
A sorsoláson általában két urnából húztak: az egyikben voltak a számok, a másikban nem nyerő cédulák (bianchi) közt azok, amelyekre a nyeremények voltak felírva. Míg kezdetben csak árucikkeket lehetett nyerni, a 17. században már egész uradalmakat, sőt palotákat is kisorsoltak. Volt olyan spanyol sorsjáték, ahol nemesi címhez juthattak a szerencsések, de a reformáció előtt Hollandiában akár bűnbocsánatot is nyerhettek a hívek egyházi sorsjátékon!

11_08_bibliothecae_abba_tis_zirczensi_9_2_opti.jpg„Birtokkisorsolás prospektusa 1841-ből”

Bármi volt is a nyeremény, gyakran voltak visszaélések a játékok körül, árucikkeknél pedig sokszor olyasmit nyertek az emberek, amire igazából nem volt szükségük. Természetes módon felmerült az igény olyan játékokra, ahol a nyeremény a mindenki számára jól hasznosítható pénz volt. És ahol pénzről van szó, ott előbb-utóbb megjelenik az állam is. Az elején csak a visszaélések elleni fellépésre hivatkozva ellenőrző szervként, szigorúan a játékosok érdekében. Amikor pedig az államok vezetői belátták, hogy az efféle tevékenység tiszta hasznot hozhat a konyhára, sőt szorult helyzetben a kincstárat is segíthet feltölteni, többfelé igyekezték monopolizálni a szerencsejátékokat. Az államkincstár javára szervezett pénzsorsjáték eszközével már 1530-ban élt Firenze vezetése, mikor egyszerre kellett V. Károllyal és a pápával is szembenézniük.
Szintén Itáliából indult el hódító útjára a máig egyik legnépszerűbb szerencsejáték, a lottó – vagy régi magyar nevén a lutri.

„Azokból a fogadásokból alakult ki, amelyek ebben az időben – az újkor elején – szerte Olaszországban igen kedveltek voltak. Kötöttek ott fogadásokat sok mindenre: messzi tengerekről várt hajók beérkeztére, a trónörökös világrajövetelének napjára, magisztrátusi választások eredményére és a bíbornoki kinevezésekre. A pápaválasztások izgalmas napjaiban Rómában óriási méreteket öltöttek a fogadások: kire esik végül is a bíbornokok választása. Különösen jó alkalmat nyujtott ilyen fogadásokra az a rendszer, mely Génuában volt szokásban a szenátorválasztásoknál. A génuai nagytanács ugyanis, mely a köztársaságot kormányozta, oly módon újult meg, hogy tagjai közül évenként öten-öten kiváltak. Ezek helyére előbb 120, később 90 jelölt közül 5 új tagot sorsoltak ki. A polgárság nagy érdeklődéssel várta az évről-évre ünnepélyes külsőségek között megtartott sorsolásokat és sokan fogadásokat kötöttek arra, vajjon ki lesz az az öt polgár a kilencven közül, akinek neve az urnából kikerül. Aki két vagy éppen több új tanácstag nevét is eltalálta, a fogadási összeg többszörösét kapta meg.

A sorsjáték Magyarországon, feldolgozta és kiadja a „Hermes” Magyar Általános Váltóüzlet Részvénytársaság, alapításának 50. évfordulója alkalmából, Budapest, Révai Irodalmi Intézet nyomdája, 1943. 

Firenzéhez hasonlóan a génuai köztársasággal is megesett, hogy pénzszűkében találta magát. Az egyik ilyen esetben támadt az évenkénti sorolások lebonyolításával megbízott Gentile szenátornak az az ötlete, hogy az államon kívül mindenkinek tilos legyen sorsolást szervezni. Benedetto Gentilének tehát nem csupán a lottó mai napig ismert formáját, hanem a fentebb említett monopolizálást is köszönhetjük. A játékot 1620-tól hivatalosan az állam rendezte és a jövedelmét (elvileg) az állam céljaira használták.
Franciaországban szintén elég hamar terjedni kezdtek a sorsjátékok, I. Ferenc francia király pátense ebben a tárgyban 1539-es keltezésű. A következő században, 1660-ban XIV. Lajos eljegyzési ünnepségekor állami sorsjátékot is szerveztek, ahol „a főnyereményt maga a király nyerte meg, aki azonban azt egy újabb lottérián kitűzendő főnyeremény céljára visszaadta”.

„A versaillesi udvarban igen kedveltek voltak a sorsjátékok. A király gyakran rendezett sorsjátékokat, a sorsjegyeket kegyencei és az udvar hölgyei közt osztotta szét, természetesen ajándékképpen és azután pompás ünnepségek között tartották meg a húzásokat. A nyeremények ékszerek és más drágaságok voltak. Ezek a játékok az udvari élet fényét emelték, de megrendezésük mögött mélyebb gondolatok is rejtőztek. Népszerűsítették a sorsjátékok kezdetben idegen eszméjét, melyet aztán széles körben rendezett sorsjátékokkal aknáztak ki az állami pénzügyek javára. Az eredmény nem is maradt el: a játékszenvedély mind nagyobb méreteket öltött és XIV. Lajos, de még inkább utódai idejében a francia kincstár egyik legfontosabb bevételi forrása lett a sorsjátékok koncessziójából, majd később az állami monopóliummá tett lottóból eredő bevétel. Egykorú feljegyzések szerint a spanyol örökösödési háború minden költségét sorsjáték hasznából fedezték. XVI. Lajos korában már évi 10-12 millió livre volt a ,,loterie royale”-ból a kincstár jövedelme.

A sorsjáték Magyarországon, feldolgozta és kiadja a „Hermes” Magyar Általános Váltóüzlet Részvénytársaság, alapításának 50. évfordulója alkalmából, Budapest, Révai Irodalmi Intézet nyomdája, 1943. 

A 16. századi Angliában is szerettek volna némi többletbevételt a kincstárba, de „Erzsébet királynénak külön utasításokban kellett megparancsolnia, hogy a játékot a nép körében minden eszközzel népszerűsítsék”. Az erőfeszítések végül meghozták az eredményt: a Szent Pál-székesegyház mellett külön ezért felállított épületben „az akkori kezdetleges és körülményes módszerrel” 1569. január 11-től egészen május 6-ig tartottak a 400.000 kibocsátott sorsjegy húzásai. A befolyt összegekből kikötőket és erődítéseket építettek, de 1753-ban a British Museum első épületét szintén ilyen bevételekből emelték. A derék szigetlakókat az évtizedek alatt annyira elragadta a játékszenvedély, hogy „1808-ban parlamenti bizottságot küldtek ki a sorsjátékok szociális veszedelmeinek kivizsgálására és 1826-ban mindenféle egyéb szerencsejátékkal együtt a sorsjátékot is véglegesen betiltották. A közönség játékkedvét azonban ezek az intézkedések nem törték meg; sorsjáték híján az érdeklődés a lóversenyek felé fordult s ezzel magyarázható az angliai lóversenyfogadások mai nap is óriási népszerűsége”.

11_08_bibliothecae_abba_tis_zirczensi_9_3_opti.jpgLottógyüjtőde a 19. század második felében

Ausztriában Mária Terézia uralkodása idején felfedezhetünk még egy okot, amiért az osztrák államnak is érdekében állt saját szerencsejátékot rendezni. Az akkoriban erős merkantilista felfogás értelmében igyekeztek a nemesfémek és a pénz birodalomból való kiáramlását gátolni.
Hogy a Szent Korona országaiban miként alakultak a sorsjátékok, nos – a címéből is sejthetően – a kötet legnagyobb része ezzel foglalkozik. Bemutatva a szerencsejátékok el nem tagadható árnyoldalait a legszegényebb néprétegekre nézve, de részletesen bemutatva azt is, miként segítették egyes kibocsátások a Szent István-bazilika megépítését vagy a tüdőbetegek szanatóriumának létrejöttét.

Azoknak, akik komolyabban érdeklődnek a lottón túl a szintén hatalmas összegeket megmozgató nyereménykötvények és sorsjegypiacok, valamint ezeknek az államadósságokra és tőzsdékre gyakorolt hatásai iránt (és nem riadnak meg a számoktól és számításoktól), bátran ajánljuk ezt a félezer oldalas kötetet.

Erdélyi András (Országos Széchényi Könyvtár Ciszterci Műemlékkönyvtár – Zirc)

A sorozat további részei: Első rész, Második rész, Harmadik rész, Negyedik rész, Ötödik rész, Hatodik részHetedik részNyolcadik rész

komment

Az élet, a hajók szerelmese, Katona Gábor – Ex libris gyűjtők, gyűjtemények. 40. rész

2023. november 07. 06:00 - nemzetikonyvtar

Munkák és napok – és kincsek. 106. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat 106. részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Katona Gábort és gyűjteményét mutatja be.

1_kep_katona_gabor_gr_csiby_mihaly_1979_58x80_j2_opti.jpgCsiby Mihály linómetszete (1979). Jelzet: Csiby/87 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Katona Gábor (1906–1998) Esztergomban született, gyermekkorát is a városban töltötte, itt érettségizett 1924-ben a bencés gimnáziumban, majd a budapesti egyetem jogi karán folytatta tanulmányait. Ezt követően ügyvédként tevékenykedett Esztergomban. Részt vett a város kulturális életében, vezette az egyik helyi cserkészcsapatot. Személyesen ismerte gróf Teleki Pált, a város művészeti életének vezéregyéniségei közül Bajor Ágost festőművészt és Babits Mihályt. A II. világháborúban tartalékos huszárőrnagyként teljesített szolgálatot. A háborút követően zaklatásoknak volt kitéve, 1952-ben Járokszállásra telepítették ki. Miután részt vett az 1956-os eseményekben, egy időre eltiltották ügyvédi praxisától. Jogi pályáját az 1960-as évektől folytathatta, amikor sok viszontagság után letelepedett Budapesten. Ekkor a tatabányai Volánnál lett vállalati jogtanácsos nyugdíjazásáig.
Ex libris gyűjteménye kezdetei a II. világháború előtti időszakra tehetők. Már ekkoriban megismerkedett – főleg esztergomi – ex libris gyűjtőkkel, id. Szölgyémy Pállal, Einczinger Ferenccel, Holló Kornéllal, akik indulásképpen megajándékozták gyűjteményük néhány darabjával. Esztergomot idézi a bazilika látképével Fery Antal következő alkotása Katona Gábor nevére.

2_kep-katonag_-ferya_-k_140_j_opti.jpgFery Antal grafikája. Jelzet: Exl.K/140 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A II. világháborút követően az 1960-as években kezdett élénkebb ex libris gyűjtésbe. Hosszú időn át a Kisgrafika Barátok Köre elnökségi tagja volt. Rangos ex libris gyűjtőnek számított mind hazai, mind nemzetközi vonatkozásban. Életében meghatározó jelentőségűnek bizonyult a lengyelországi malborki ex libris biennáléra való eljutás, itt ismerkedett meg a Semsey családdal. Gyűjtőtevékenységéhez nagy impulzust adott az 1970-es budapesti XIII. Nemzetközi Ex libris Kongresszus, gyakorlatilag ettől kezdve vált aktív gyűjtővé.
Szeretett utazni, világot látni, ezt összekapcsolta ex libris gyűjtő hobbijával. Ehhez jó lehetőséget adtak számára a kétévente megrendezett nemzetközi FISAE ex libris kongresszusok, melyek szinte mindegyikén jelen volt, sorrendben Budapest (1970) után Helsingør (1972), majd Bled (1974), Lisszabon (1976), Lugano (1978), Linz (1980), Oxford (1982), Weimar (1984), Utrecht (1986), Mönchengladbach (1990), Milánó (1994) és Chrudim (1996) következett. Utóbbin már 90 évesen vett részt!
Vén Zoltán az 1994. évi milánói kongresszus alkalmából Katona Gábor nevére metszett ex librise Leonardo da Vinci Az utolsó vacsora című festményét parafrazeálja a gyűjtők-grafikusok asztal körüli cseréjének, társalgásának bemutatásával. Az ábrázolások közti párhuzam hátterében az állt, hogy Milánó központjában, a Leonardo da Vinci freskóját is őrző – az UNESCO világörökségi listáján szereplő – Santa Maria delle Grazie-templom tőszomszédságában levő kongresszusi központ adott otthont a világtalálkozónak.

3_kep-ven_zoltan_1994-_milano_kongr_105x137_j_opti.jpgVén Zoltán rézmetszete (1994). A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Katona Gábor a malborki biennálék mellett járt Prágában, Olmützben, idehaza például a szegedi és tihanyi országos összejöveteleken, illetve a Duna menti országok ex libris találkozóin Pécs–Mohács (1991), Pozsony (1992) és Linz (1993) városokban. A belgiumi Sint-Niklaasban működő, 1975-ben megalakuló Nemzetközi Ex libris Centrum alapító tagjaként tartotta számon.
Rengeteget levelezett, cserélt hazai és külföldi gyűjtőkkel, grafikusokkal. Magyarország egyik legnagyobb magángyűjteményét birtokolta, kollekciója megközelítette a 31 000 ex librist. Számos híres ember – Richard Nixon, gróf Teleki József, Benito Mussolini, Kodály Zoltán, Szabó Dezső, II. János Pál, Radnóti Miklós, Benczúr Gyula és Habsburg Ottó – nevére metszett könyvjegy is bekerült a gyűjteményébe. A modern mellett heraldikus ex libriseket is gyűjtött. Az 1982-es oxfordi kongresszuson nagy számban jutott hozzá angol könyvjegyekhez.
Összesen 122 lapot* rendelt a saját és a családja nevére, ezek jelentős része rézkarc, rézmetszet, illetve száldúcú fametszet és linómetszet. Az első lapjait Bencze (Binder) László készítette. Legkedvesebb művészeinek tartotta Vén Zoltánt – tőle rendelt a legtöbb lapot –, továbbá Tempinszky Istvánt, Vincze Lászlót, Ürmös Pétert és Bálint Ferencet; emellett Bedő Sándor, Fery Antal, Stettner Béla, Petry Béla, Moskál Tibor, Nagy Árpád Dániel és Szentessy László is számos ex librist alkottak a nevére. A külföldiek közül O. Volkammer, J. Mommen, G. Gaudaen, W. Jakubowski, Frank-Ivo Van Damme voltak az általa legkedveltebbek, de a spanyol szerzetes, Oriol M. Diví is metszett a részére könyvjegyet.

4_kep-katonag_-nagy_a_d_vitorlask_138_j_opti.jpgNagy Árpád Dániel rézmetszete. Jelzet: Exl.K/138 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Főleg heraldikai, hajózással kapcsolatos és aktokat ábrázoló ex libriseket készíttetett. A hajót az élet jelképének tekintette, egyfajta sorsszimbólumnak, mely némelykor nyugodtan szeli a vizeket, máskor hánykolódik a hullámokon: „Fluctuat nec mergitur” [Hánykolódik, mégsem merül el] – hirdeti több grafika felirata.

5_kep-katona_gabor_gr_petry_b_101x99_opti.jpgPetry Béla grafikája. A kép forrása: magángyűjtemény

A hajómotívum nemegyszer összekapcsolódik a tengerészek álomvilágát benépesítő lényekkel, szirénekkel és sellőkkel, napozó, illetve fürdőző női aktokkal. Mitológiai témával összekötve jelenik meg Vén Zoltán Dr. Katona Gábor. Kiklász kalandozásaim, MCMLXXIX feliratú alkotásán.

6_kep-katona_gabor_ven_z_graf_c2_105_137_k_139_opti.jpgVén Zoltán rézkarca (1979). Jelzet: Exl.K/139 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Kiklász elnevezés Görögországra utal. A vitorlás hajó gyomrában a lapithák és a kentaurok küzdelme elevenedik meg. A lapithák félig a mitológia, félig a történelem körébe tartozó thesszáliai nép, akiknek természetes ellenségei voltak a félig ember, félig ló alakú lények, a kentaurok. A harcokban a lapithák végül győzedelmeskedtek. Küzdelmüknek több híres ábrázolása is fennmaradt, köztük az athéni Akropoliszon a Parthenón metopéin, a Héphaisteion metopéin, vagy a phigaliai Apollón-templom frízén. Vén Zoltán ex librisén a kompozíció előtt, némileg beépülve maga a készíttető, Katona Gábor portréja is látható egy oszlopon.
Az alkalmi grafikák jelentős része nemzetközi ex libris kongresszusokhoz kapcsolódik, például az 1978-ban Luganóban rendezett esemény alkalmából Nagy Árpád Dániel rézmetszete (Ex-libris Dr. Katona Gábor, „Jungfrau”, Congresso Internazionale dell’Exlibris, Lugano 16–20. VIII. 1978), melyen hátán fekvő női akt formájú hegyvonulat képe rajzolódik ki.

7_kep-katonag_-nagy_a_d_lugano_k_928_opti.jpgNagy Árpád Dániel rézmetszete. Jelzet: Exl.K/928 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A hazánkban 1971-ben tartott Vadászati Világkongresszusra is készült Katona Gábor nevére ex libris, Kertes-Kollmann Jenő következő alkotása.

8_kep-katona_gabor-gr_kkj_k_954_opti.jpgKertes-Kollman Jenő grafikája. Jelzet: Exl.K/954 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Katona Gábor ex libris gyűjteményéből többször mutattak be kiállítást, például 1997-ben Pápán mintegy 200 ex libriséből. Ez alkalomból katalógust is megjelentettek, melyben Katona maga vall életéről, a kollekció létrejöttéről. Halála után gyűjteményéből 1998-ban Budapesten és 1999-ben Szegeden rendeztek tárlatot. Hagyatékának gondozója jelenleg az unoka, Katona Csaba történész.
Várkonyi Károly grafikusművész az alábbi – tölgyfaágat és felhőkön úszó vitorlást ábrázoló – alkotással állított emléket a neves ex libris gyűjtő ügyvédnek, a hajók szerelmesének.

9_kep-varkonyi_karoly_129x89_j_opti.jpgVárkonyi Károly grafikája (1998). A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Irodalom:

* Némely forrásban 132 lap szerepel.

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész; 87. rész; 88. rész; 89. rész; 90. rész; 91. rész; 92. rész; 93. rész; 94. rész; 97. rész; 98. rész; 99. rész; 100. rész; 101. rész; 102. rész; 103. rész; 104. rész; 105. rész

komment

XXIII. Erdélyi Magyar Restaurátor Továbbképző Konferencia, Székelyudvarhely, 2023. október 9–13.

2023. november 06. 06:00 - nemzetikonyvtar

Úti beszámoló

11_06_erdelyi_magyar_restaurator_tovabbkepzo_konferencia_01_opti.jpgGyülekezés és az előadások feltöltése a székelyudvarhelyi Városháza dísztermében

2023. október 9. és 13. között Székelyudvarhelyen rendezték meg a XXIII. Erdélyi Magyar Restaurátor Továbbképző Konferenciát. Ennek során a társszakmák előadásait is nagy érdeklődéssel hallgattuk meg. Mivel a könyv- és papírrestaurálás sokféle anyag és tárgytípust takar, a fém-, a fa- és textilrestaurátorok által használt anyagokból és módszerekből gyakran tudunk ismereteket szerezni, átalakítva, tovább gondolva alkalmazni munkánkban. Az előadásokban nemcsak az új, a restaurálás során alkalmazható anyagokkal és technikákkal ismerkedtünk, de előadást hallottunk a megszűnő gyülekezetek után maradt levél- és könyvtári dokumentumok begyűjtéséről, a gyakran szennyezett és fertőző anyag tisztításáról és állományba vételéről. Előadás foglalkozott továbbá a restaurátorok egyre gyakoribb feladatával, a kiállítások számára az eredeti dokumentumok védelme érdekében készített másolatok problémájával. Ezek elkészítése mellett, a céljukat is meg kell határozni. Azt, hogy a másolat minek kell, hogy megfeleljem – anyagában, technikájában, megjelenésében legyen hű, vagy illúziót keltsen, netán csak a kor hangulatát idézze? Mindez más-más anyagi és technikai felkészültséget kíván. Az is kérdés továbbé, hogy lehet-e tárgyak nélküli kiállítást csinálni vagy az eredeti tárgyak hiányában a látogatottság is megszűnik. Hol az a határ, ami a tárgyaknak is kedvez és a nézők is elfogadják?
Előadásom részben ehhez a témához kapcsolódott. De a hangsúly a Pray-kódex hiányzó kötésének rekonstrukciója ürügyén a kor kötéstechnikáit bemutatásán volt, végigvezetve a hallgatót a lehetséges és a kizárható variációk során. Az előadás végén pedig bemutattam az elkészült kötésrekonstrukciót is, amelynek során egy új szempontot is figyelembe kellett vennem: a rekonstrukció nemcsak hiteles, hanem lehetőleg reprezentatív is legyen, mert ajándékként készült a hazánkba látogató pápa számára.
A konferencia keretében nyílt meg a Haáz Rezső Múzeum „Mindent isten nagyobb dicsőségére” – Jezsuiták Erdélyben című új időszaki kiállítása. A megnyitó a Kis Szent Teréz-templomban és a múzeum épületében volt.

Szintén a konferencia keretében látogattuk meg a Székelytámadt vár ásatását, ahol dr. Sófalvi András régész vezetett körbe, bemutatva a legújabb feltárásokat.

11_06_erdelyi_magyar_restaurator_tovabbkepzo_konferencia_05_opti.jpgAz ásatás megtekintése

A konferencia egyik napjának záróeseménye volt Mihály Ferenc és Szász Erzsébet farestaurátorok Míves famunkák Erdélyben – Ácsmunkák, asztalosmunkák a XV-XVI. századból című jelentős szakmai kötetének bemutatója.
A konferenciát szakmai út zárta, amelynek során olyan műemlékeket látogattunk sorra, ahol jelentős helyreállítás folyt vagy folyik az utóbbi időkben. A műemlékeket az ott szolgáló lelkészek és papok, illetve az ott dolgozó restaurátorok mutatták be.
A tanulmányút is fontos eredményt hozott számomra: az egyik helyszínen, Gyulakután, a frissen feltárt freskón, az átnyúló csattípus magyarországi jelenlétét bizonyító ábrázolás került elő.

Ezen kívül rövid látogatást tettünk még a marosvásárhelyi Teleki Tékában is.

Tóth Zsuzsanna (Állományvédelmi és Restauráló Osztály)

komment

Kossuth vagy nem Kossuth?

2023. november 02. 06:00 - nemzetikonyvtar

Vitatható possessori bejegyzések a Kossuth-könyvtárban

1894. június 25-én Fejérpataky László, a Széchényi Könyvtár igazgatója, a 2702-es tétellel lezárta a Kossuth-könyvtárról készült leltárjegyzékét. Azonban az örökhagyó végakarata szerint külön kezelt gyűjteményegység ma mégis 2825 tételt számlál. Természetesen megvan a magyarázata annak, hogy a Kossuth Lajos könyvtára cím alatt elkülönített gyűjteményt elődeink miért nem tekintették lezártnak, és miért növekedett az tovább az elmúlt 129 évben. Ennek a gyarapodásnak vannak kevésbé és erősen vitatható részei. Talán azoknak a tételeknek az utólagos gyarapítása a legelfogadhatóbb, amikor egy possessori bejegyzés, vagy egy Kossuthnak szóló dedikáció, esetleg egy megbízható személy által tett nyilatkozat bizonyítja, hogy az adott kötet Kossuthé volt, de valamilyen okból kifolyólag elkallódott és jóval később, már a tulajdonos halála után került csak elő. Erre különböző példákat találunk a Kossuth-gyűjteményben, akár ötvözve is a felsoroltakat. Mivel Kossuthnak számos kézjegye ismert, ezért éppen a possessori bejegyzések beazonosítása a legnehezebb feladat. Az alábbiakban olyan köteteket mutatunk be, amelyek nemcsak most nekünk, de már elődeinknek is okoztak némi fejtörést.
1958-ban, egy verőfényes tavaszi napon Kodály Zoltán két kis kötettel a hóna alatt sétált fel a Nemzeti Múzeum lépcsőin. A két francia nyelvű munkát a Széchényi Könyvtárnak kívánta ajándékozni, mivel bennük felfedezni vélte Kossuth Lajos kézjegyét, és feltételezhetően tudta, hogy e falak közt őrzik a nagy államférfi Torinóból hazahozott könyvtárát.
A fenti – enyhén kiszínezve előadott – rövid jelenet alapját egy köszönőlevél adja, amelyet Sebestyén Géza főigazgató-helyettes írt alá 1958. május 15-én.

01_koszonolevel_kodalynak_opti.jpgKöszönőlevél Kodály Zoltánnak – OSZK Irattár 865-42-10/58.

A történetet tovább színesítené, ha tudhatnánk arról, miként jutott hozzá Kodály ezekhez a kötetekhez, de nagy valószínűséggel ez már örök rejtély marad. Ellenben az már tudható, hogy mi lett a kötetek további sorsa. Az egyértelműen kijelenthető, hogy a két kötet nem szerepelt a Fejérpataky-féle jegyzékben, tehát joggal feltételezhető, hogy meg sem fordultak a Via del Mille 22. szám alatt, Kossuth turini lakásában. A Széchényi Könyvtár gyarapítási osztálya az 1958-as „B” jelzésű növedéknaplójában május 20-i dátummal 4535 és 4536 lajstromszám alatt Kodály Zoltán ajándékaként bevételezte mindkét kötetet 100-100 forint becsült értékben. Elhelyezésére itt is a Kossuth-gyűjteményt irányozták elő. A növedéknaplóból az már nem derült ki, hogy a kötetek végül miért nem kerültek a Kossuth-gyűjteménybe, ahogy azt a főigazgató-helyettes Kodálynak megígérte. Csak az tűnhet kézenfekvő magyarázatnak, hogy könyvtáros elődeink az állományba vételt követően tüzetesebb vizsgálatnak vetették alá a kötetekben szereplő aláírásokat, és végül úgy dönthettek, hogy azok mégsem Kossuthtól származnak. Így a köteteket végül a törzsgyűjteménybe helyezték el, ugyanakkor a Racine-kötet Adréma-géppel sokszorosított katalóguscédulájának az alján megjegyzésként mégis feltüntették: Kossuth Lajos kézjegyével.

A történetnek ezzel még nincs vége, ugyanis két évre rá, 1960-ban a Széchényi Könyvtár könyvelosztó osztályáról (ahol kezdetben az államosításból bekerült könyveket, majd később a könyvtári rendszerben keletkezett fölöspéldányokat osztották szét az ország könyvtárai között) egy újabb, Kossuth kézjegyével ellátott kötet került be az OSZK állományába a növedéknapló tanúsága szerint (B 9848/1960). Bár a naplóban ennél a kötetnél is megjegyezték, hogy „Kossuth dedikáció”, de azt mégsem a Kossuth-könyvtárban, hanem a Kodály-ajándékokhoz hasonlóan a törzsgyűjteményben helyezték el. Viszont később – feltételezhetően az 1965-ös revíziót követően – mégiscsak áttették a Kossuth-gyűjteménybe.

03_voltaire_1867_opti.jpgOeuvres completes de Voltaire. Tom 1. Paris, 1867. Címlap. Kossuth kvt. 2720. – Törzsgyűjtemény

Így már teljes a bizonytalanság, hogy a névbejegyzés valóban Kossuth kézjegye-e vagy sem? Az egyértelműen megállapítható, hogy mindhárom bejegyzés ugyanattól a kéztől származik, még ha tulajdonosa a Voltaire-kötet címlapján egy kicsit cifrázta is nevének végét. Mindhárom kötetet Párizsban adták ki, és ráadásul a Racine- és a Voltaire-kötet még kötésbeli hasonlóságot is mutat. Bár 7 év különbséggel jelentek meg, de ugyanaz a barna keménytáblás félbőrkötés található rajtuk, és valószínűsíthető, hogy tulajdonosuk így vette meg, vagy köttette be ezeket a könyveket. A harmadik könyv kötéstáblája eltérő és sokkal viseltesebb, mint az előző kettőé. Alkalmasint tulajdonosuk, „egy bizonyos Kossuth Lajos” egy párizsi könyvkereskedésben vásárolhatta mindhárom kötetet. Kossuth 1859-ben ugyan többször megfordult Franciaországban, bár erősen kétséges, hogy könyvkereskedések kínálatába merült volna azokban a napokban, amikor intenzív diplomáciai tárgyalásokat folytatott (ráadásul a három könyvből kettő még meg sem jelent akkor). Ugyanakkor fiai tanulmányaik során hosszabb időt is töltöttek Párizsban. A kézírás is fiatalos lendületre utal, ezért erős gyanú merült fel arra vonatkozóan, hogy a könyvek eredeti tulajdonosa nem az apa, hanem a fia, Kossuth Lajos Tivadar (Tódor) volt.
Kossuth könyvtárában található néhány tankönyv és egyéb kiadvány, amelyek eredetileg Kossuth fiainak tulajdonában voltak, így megtalálható Kossuth Ferenc és Kossuth Lajos Tivadar saját kezű névaláírása is. Egy 1862-ben, a Ligur-tengerpart vasútvonaláról kiadott olasz nyelvű füzet borítóján jól olvasható a kisebbik fiú, Kossuth Lajos Tivadar névaláírása.

04_kossuth_lajos_tivadar_kezjegye_opti.jpgKossuth Lajos Tivadar kézjegye. In: Strada ferrata del litorale ligure, Torino, 1862. Borító – Kossuth-kvt. 2250

Az aláírás feltűnő és mindent eldöntő jellegzetessége, hogy a fiatalabb Kossuth-fiú a névben szereplő második „s” betűt nyújtja meg, ellentétben a fent bemutatott három francia kiadványban szereplő possessori bejegyzéssel, amelynél minden esetben az első „s” betűnél látjuk ugyanezt. A két kézírás egyéb vonása (például a „K” betű vonalvezetése) is egyértelművé teszi, hogy a rejtélyes bejegyzések nem Kossuth kisebbik fiától származnak.
Azzal, hogy az ifjú Kossuth Lajost mint lehetséges possessort elvetettük, még nem kerültünk közelebb annak kiderítéséhez, hogy kié lehet a rejtélyes Kossuth Lajos névbejegyzés. Azonban a Kossuth-könyvtár tartogat még meglepetéseket. Az már a bevezetőben kiderült, hogy könyvtáros elődeink nem tartották messzemenően tiszteletben az „ereklye-könyvtár érinthetetlenségét”, és bizonyos esetekben utólag is gyarapították azt. Azt senki nem vonta kétségbe, hogy Kossuthnak, az emigrációs éveit megelőzően, tehát 1849 augusztusa előtt is volt magánkönyvtára. Ennek sorsáról szinte semmit sem tudunk, ezért sem meglepő, ha néha magánszemélyeknél, antikváriumokban vagy aukciókon fel-felbukkan egy Kossuth possessori bejegyzést tartalmazó kötet, és mint a fenti példa mutatja, ezek néha az OSZK-ban landolnak. Ilyen egy 1799-ben kiadott német regény, amelynek címlapján a név mellett ráadásul az „1840”-es évszám is szerepel. Ugyanennek a kötetnek az egyik előzéklapján szintén ott a kézírás, amely bizonyos elemeiben hasonlít a három francia kötetben találhatókra. De ez vajon valóban a 38 éves Kossuth Lajos kézírása?

05_eliza_oder_das_weib_elozeklap_cimlap_opti.jpgEliza oder das Weib, wie es seyn sollte [by Wilhelmine Wobeser], Wien und Prag, 1799. Előzéklap és címlap – Kossuth-kvt 2721

A növedéknaplóba írt bejegyzés szerint a kötetet 1963-ban vásárolta az OSZK egy bizonyos Mikló Józsefnétől 80 forintért. A Kossuth-könyvtár utólagos gyarapításainak következő tételén szereplő mű hasonló bejegyzést hordoz. Egy 1826-os kiadású Schiller-életműsorozat egyik kötetének címlapján szintén ott látható „egy bizonyos Kossuth Lajosnak” a kézjegye. Mellesleg a kötet, a benne lévő bélyegző tanúsága szerint a Népkönyvtári Központból került az OSZK állományába. (Ez az intézmény volt az államosított magánkönyvtárak gyűjtőhelye.)

06_schiller_1826_opti.jpgFriedrich von Schillers Leben und Wirken als Mensch und Gelehrter, Graz, 1826. Címlap – Kossuth-kvt. 2722

Végül szintén az utólagos gyarapodások csoportját erősíti Lafontaine meséinek egy 1799-ben német nyelven kiadott negyedik kötete, amelyet a könyvtár 1971-ben vásárolt meg Marikovszky Sándortól 100 forintért. (Növedéknapló-szám: B 123/1971.) A könyv előzéklapján található Kossuth-kézjegy már több jellemvonásában is eltér az eddig bemutatott három francia és két német kötetben szereplő aláírástól. Ugyanakkor ez hasonlít a legjobban Kossuth Lajos kézjegyére, és ebből egyenesen következik, hogy itt merül fel leginkább a hamisítás szándékának gyanúja.

07_lafontaine_elozeklap_opti.jpgMoralische Erzählungen. Von August Lafontaine. 4. Bd., Wien und Prag, 1799. Előzéklap – Kossuth-kvt. 2724

Kézirattárunkban számos Kossuthtól származó levél található, amelyek lefedik munkásságának teljes korszakát. Ahogy már említettük, Kossuth saját kezű aláírásának nagyon sok változatával találkozhatunk, de ennek ellenére felfedezhetők kézírásának bizonyos gyakran ismétlődő sajátosságai. Ilyen a betűk dőlésszöge, amely markánsan eltér a fentiekben bemutatott három francia kötetben található aláírástól. Meghatározó elem még a betűk írásmódja, illetve összekötése. Kossuth jellegzetesen írja a „t” betűit, illetve, amikor a teljes nevét használja, akkor leggyakrabban a vezetéknév „h” betűje összekötődik a keresztnév „L” betűjével. Ennél már csak a keresztneve utolsó betűjének használata következetesebb, amennyiben cifrázza aláírását, az „s” betű mindig nyújtott, mintegy belőle indul ki a kacskaringó. Kézirattárunk levelestárából igyekeztünk Kossuth fiatalabb éveiben használt kézírásából vett példákat bemutatni:

11_figyelmessy_fulophoz_1851_opti.jpgKossuth aláírása 1835-ből (levél Szemere Miklóshoz)

10_kovacs_palhoz_1841_opti.jpgKossuth aláírása 1839-ből (levél orvosához, Balogh Pálhoz)

09_balogh_palhoz_1839_opti.jpgKossuth aláírása 1841-ből (levél Kovács Pálhoz)

08_szemere_mikloshoz_1835_opti.jpgKossuth aláírása 1851-ből (levél Figyelmessy Fülöphöz)

A fent bemutatott három francia kötet esetében talán egyértelműen kimondható, hogy azok nem Kossuth Lajos (1802–1894) kézjegyét viselik. Természetesen adódik a kérdés, ha nem Kossuth aláírása, akkor kié? Erős feltételezés, de talán az tűnik a legkézenfekvőbb magyarázatnak, hogy valaki Kossuthtól kölcsönözte a köteteket és mintegy magának szánt emlékeztetőül írta bele tulajdonosának nevét. (Torinói könyvtárának köteteiben viszonylag ritkán találkozunk Kossuth saját kezű névjegyével.) Ha ezt a gyenge lábakon álló gondolatmenetet folytatjuk, azt sem szabad elfeledni, hogy Kossuth 1864-ben már jegyzékbe foglalta könyvtárát, és abban (értelemszerűen a Voltaire-kötet kivételével) egyik mű sem szerepelt, pontosabban Schiller műveinek egy 1818-ban megjelent 6 kötetes kiadása található meg mindösszesen.
A három német nyelvű kötetben – feltételezhetően jóval korábban – keletkezett kézjegyek hitelességének eldöntésére behatóbb vizsgálatra lenne szükség. Itt a kérdés úgy fogalmazódik meg: a possessori bejegyzések tulajdonosa Kossuth-e vagy nem Kossuth?

Elbe István (Állománygyarapítási és - nyilvántartási Osztály)

komment

„Képek, már megmeredtek és örökre szépek.”

2023. november 01. 06:00 - nemzetikonyvtar

Mindenszentek – halottak napja

Október, mindszent hava végén, s november első napjaiban mindenszentek (november 1.) és halottak napja (november 2.) ünnepeihez kapcsolódva meglátogatjuk halottaink sírját a temetőben. Az őszi emlékezés, a sírokra tett koszorúk, virágok és a gyertyagyújtás szokása évszázadok messziségébe mutat. Az eredendően a katolikus hagyományban gyökerező ünnep ma közös kincse, emlékező ideje szinte mindenkinek.

„Mindenszentek [november 1.], a göcsejiek ajkán mincién napja. Katolikus tanítás a szentek egyessége. Eszerint az élő és elhalt hívek titokzatos közösséget alkotnak, és az Úr színe előtt egymásért könyörögnek, helytállanak. A küzdő egyház (Ecclesia militans) a földön élő, a szenvedő egyház (Ecclesia patiens) a már meghalt, de még a tisztítóhelyen szenvedő, a diadalmas egyház (Ecclesia triumphans) pedig a már mennyekbe jutott, üdvözült hívek társasága.
Mindenszentek napja mindazon megdicsőült lelkek ünnepe, akikről megszámlálhatatlan sokaságuk miatt a kalendárium külön-külön, név szerint nem emlékezik meg.”


Bálint Sándor: November 1., részlet. In: Uő.: Ünnepi kalendárium 2. Mária-ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágábólBudapest, Szent István Társulat, 1977.  Magyar Elektronikus Könyvtár

utolso_itelet_graduale.jpgUtolsó ítélet. In: Mátyás-Graduale, korvina, 1480 körül (?); Cod. Lat. 424., 14r  – Kézirattár. A kép forrása: Bibliotheca Corvina Virtualis

„Ezután akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számolni. Minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből álltak a trón és a Bárány előtt, fehér ruhába öltözve, kezükben pálmaág. Nagy szóval kiáltották és mondták: »Üdv Istenünknek, aki a trónon ül és a Báránynak!« Az angyalok mind a trón, a vének és a négy élőlény körül álltak, arcra borultak a trón előtt, és imádták az Istent, mondván: »Amen, áldás, dicsőség, bölcsesség, hála, tisztelet, hatalom és erő a mi Istenünknek örökkön-örökké! Amen.«”

Jelenések könyve, 7, 9–12. In: A Szent István Társulat által kiadott Biblia – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Szent János látomása időbeli előrevetítése annak az egységnek, ami azonban már most, itt a földön is egybeolvaszt bennünket az Istenben ujjongók s a purgatóriumban várakozók népével. S e kapocs nem más, mint a felebaráti szeretet, úgy, ahogy azt az Evangélium tanítja. Hogy ez mennyire igaz, bizonyítják Jézusnak az ítéletre vonatkozó szavai: „Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok…” Éheztem, szomjaztam, mezítelen voltam… Egytől egyig a felebaráti szeretetről szólnak e szavak, s úgy teljesítik ki a Nyolc Boldogság igéit, ahogy két ember öleli át egymást az irgalom és a szeretet szorításában – ahogy az irgalmas szamaritánus és szerencsétlen felebarátja ölelkezhetett. Ez köztünk Isten jelenléte, s a kapocs, mely mindannyiunkat egybefűz békéjében.”

Pilinszky János: Szentek egyessége, részlet. In: Uő.: Publicisztikai írások, szerkesztette, a szöveget gondozta, a jegyzeteket készítette, az utószót írta Hafner Zoltán, Budapest, Osiris, 1999. – Digitális Irodalmi Akadémia

A katolikus egyház ezen a napon az összes szentet, azaz valamennyi megdicsőült lelket ünnepli, azokat, akikről a kalendárium külön, név szerint nem emlékezhet meg. A keleti egyházban – a vértanúkra emlékezve – már 380-ban megülték az ünnepet. A nyugati egyház liturgiájába IV. Bonifác pápa idején került be az emlékezés napja, amikor az eredetileg a pogány istenek tiszteletére épült római Pantheont 609-ben Mária és az összes vértanú tiszteletére szentelte fel. Később III. Gergely pápa (731–741) kiszélesítette az ünneplendők körét s a „Szent Szűznek, minden apostolnak, vértanúnak, hitvallónak és a földkerekségen elhunyt minden tökéletes, igaz embernek” emléknapjává tette mindenszentek ünnepét. November 1-jére IV. Gergely pápa (827–844) döntése értelmében került az ünnep, amelynek terjedésében óriási szerepe volt a Cluny bencések kolostorának. (Mindenszentek ünnepe 2001 óta munkaszüneti nap újra Magyarországon.)

November – Digitális Képarchívum 

„És nem véletlen az se, hogy az egyház épp ide, a tél küszöbére, az elmúlás kezdetére helyezte – s egymás mellé – mindenszentek és halottak napját, ünnepét. Tette ezt nyilván ama nagyszerű ellentmondás jegyében, melynek a halál csak látszata, tartalma azonban az élet, s tegyük hozzá, a szó legigazibb, legemberibb, tehát leginkább szellemi értelmében – élet. Halottaink szeretete elsőrendűen az élet iskolája. Igaz, nem az élet mechanikus folyamatainak, amelyeknek a nagy természet engedelmeskedik, hanem annak a másiknak, mely teremtő ellentmondásként épp a tél küszöbén kezd új munkába, fokozott kedvvel és lelkesedéssel.
A külső kép: a hervadásé, a halálé és a menekülésé. Egyedül az ember függeszti szemét a mindenség lankadatlanul működő csillagaira, a távoli és nagy egészre, s azon is túlra…”

Pilinszky János: A tél küszöbén, részlet. In: Uő.: Publicisztikai írások, szerkesztette, a szöveget gondozta, a jegyzeteket készítette, az utószót írta Hafner Zoltán, Budapest, Osiris, 1999. – Digitális Irodalmi Akadémia 

„Koszorú megváltás a temetők és templomokban okt. 31. nov. 1–2.”, [1926] – Térkép-, Plakát és Kisnyomtatványtár

„A katolikus egyházban a Mindenszentek utáni nap (nov. 2., ha az vasárnap, akkor nov. 3.) a tisztítótűzben szenvedő lelkek emléknapja. Ezen a napon a »küzdő egyház« tehát a »szenvedő egyházról« emlékezik meg. Általános szokás szerint az előtte való nap délutánján, a »halottak estéjén« rendbe hozzák a sírokat; virágokkal, koszorúkkal feldíszítik, és az este közeledtével gyertyákkal, mécsesekkel kivilágítják, »hogy az örök világosság fényeskedjék« az elhunytak lelkének. Idegenben elhunyt, ismeretlen földben nyugvók emlékének a temetőkereszt vagy más közösségi temetőjel körül gyújtanak gyertyát. Régente néhol egyenesen máglyát gyújtottak, miközben szünet nélkül harangoztak. Elterjedt szokás szerint ezen az estén otthon is égett a gyertya, mégpedig annyi szál, ahány halottja volt a családnak.”

Jankovics Marcell: Halottak napja, részlet. In: Uő.: Jelkép-kalendárium[Debrecen], Csokonai, 1997. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Törpe krizantém – Digitális Képarchívum

„Volt emberek.
Ha nincsenek is, vannak még. Csodák.
Nem téve semmit, nem akarva semmit,
hatnak tovább.
Futók között titokzatos megállók.
A mély sötét vízekbe néma, lassú
hálók.
Képek,
már megmeredtek és örökre
szépek.”

Kosztolányi Dezső: Halottak, részlet. In: Kosztolányi Dezső összegyűjtött versei – Magyar Elektronikus Könyvtár

–s–

komment
süti beállítások módosítása