[Veredy Gyula] Könyvtárosi pályáját a Fővárosi Könyvtárban kezdte 1922-ben, később 1947-től 1961-es nyugdíjazásáig az Országos Széchényi Könyvtár munkatársaként hódolt hivatásának. Többek között a magyar küldöttség tagjaként részt vett az első dokumentációs világkongresszuson Párizsban 1937-ben. Neve szorosan kapcsolódik a tizedes osztályozás terjesztéséhez, és a magyar nyelvű ETO-kiadások gondozásához. A címadó mondat Schneller Károly tollából származik, aki ily módon emlékezett meg róla és munkájáról, amit a hazai könyvtárügyért tett.

Schneller Károly: Veredy Gyula. Portré. In. Könyvtáros, 1976. 11. sz., 662. – Törzsgyűjtemény

Veredy Gyula 1897. május 5-én született Apatinban, a Vajdaság területén és 1976. szeptember 7-én Budapesten halt meg. Már fiatalon, jogtudományi diplomájának megszerzését követően, a könyvtárosi pályát választotta, 1922-ben a Fővárosi Könyvtárban (mai nevén Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár) helyezkedett el. Munkája során korán felismerte a szakdokumentáció jelentőségét, a tudományos igényű tájékoztatás fontosságát, amely Veredy Gyula figyelmét közvetve a tizedes osztályozás felé irányította. Szabó Ervin (1877–1918) halála után Veredy az ő kezdeményezését folytatva az Egyetemes Tizedes Osztályozás (röviden ETO) hazai elterjesztésének egyik elkötelezettjévé vált. A kitűzött célra összpontosítva felismerte, hogy az elődje által átdolgozott decimális rendszer továbbfejlesztésre szorul. Az 1929-ben Brüsszelben megjelent második kiadás mintájára, az ügy nemzetközi jelentőségét felismerve Veredy Gyula munkatársaival együtt közel másfél évtizeden keresztül, 1941-ig dolgozott adecimális rendszer továbbfejlesztésén, melynek eredménye a Fővárosi Könyvtár osztályozási táblázatait tartalmazó házi sokszorosítással készített kilenckötetes munka- Veredy mindeközben 1926 és 1948 között a Városi Szemle című folyóirat állandó szakbibliográfiáját, a Városügyi bibliográfiát is szerkesztette.
Szakmai tevékenysége mellett, Babiczky Béla szavait idézve, röviden megismerhetjük Veredy Gyula személyiségének egy szeletét és céljait is:

1937-ben Káplány Gézával (1880–1952) és másokkal együtt részt vett a Párizsban tartott dokumentációs világkongresszuson, mivel Magyarország ebben az évben csatlakozott a szövetséghez. 1938-ban szintén tagja volt a magyar küldöttségnek az eseményen, az átszerveződő Nemzetközi Dokumentációs Szövetség (más néven FID) kongresszusán. A megismert nemzetközi fejlődésről és irányzatokról előadásokon és cikkeiben tájékoztatta a hazai könyvtárosokat.
Nagy Károlyné így jellemezte Veredy Gyula munkáját:

Veredy Gyulát 1939-ben a Magyar Könyvtárosok és Levéltárosok Egyesületének főtitkárává nevezték ki ünnepélyes keretek között, mely pozícióját 1945-ig tartotta. Munkája során a kor nyújtotta szűkös lehetőségekhez mérten igyekezett nemzetközi kapcsolatokat ápolni, például szakmai tanfolyamokon, előadásokon és írásban terjesztette a tizedes osztályozás alapjait, fejlődését és gyakorlatba való átültetését. 1946-ban befejezte a munkát a Fővárosi Könyvtárban és 1947-ben csatlakozott az Országos Széchényi Könyvtár munkatársaihoz, ahol 1961-ben történő nyugdíjazásáig dolgozott. Először a nemzeti könyvtár szakozó csoportjának revizora volt, később 1959-től pedig a Bibliográfiai Osztály vezetőjévé vált.
Nagy Károlyné így emlékezett vissza munkatársa, Veredy Gyula az Országos Széchényi Könyvtárban töltött idejéről:

Nem csupán az intézmény falain belül tevékenykedett, hanem 1949-ben bekapcsolódott az Országos Dokumentációs Központ munkájába, többek között az osztályozás oktatásába, az Egyetemes Tizedes Osztályozás magyar nyelvű táblázatainak elkészítésébe, szerkesztésébe és publikálásának folyamatába. Ennek eredményeképpen 1950 és 1955 között megjelent az ETO magyar nyelvű, rövidített táblázatait tartalmazó 4 kötet, amely elősegítette a tizedes osztályozási rendszer szinte valamennyi hazai könyvtárban való gyakorlati bevezetését. Az 1950-ben megalakult Országos Osztályozási Bizottság tagja volt, később pedig 1952-től 1967-ig elnökként vett részt a szervezet életében, mivel ugyanebben az évben a központi könyvtárügyi feladatok jelentős részét és Magyarország képviseletét az OSZK vette át a Nemzetközi Dokumentációs Szövetségben. Az OOB főbb feladatai között említhetjük az osztályozás során felmerült vitás esetekben hozott döntések meghozatalát, illetve irányító szerepét az Egyetemes Tizedes Osztályozás magyarországi könyvtárakban való alkalmazásában is. Végül 1958-ban megjelent a nemzetközi táblázatok magyar nyelvű kivonata, amelynek szerkesztésén Veredy Gyula is dolgozott, illetve a hazai osztályozó könyvtárosok jelesebb képviselőit is bevonta a kiadás elkészítésébe.

Veredy Gyula: Egyetemes tizedes osztályozás. Rövidített táblázat. Betűrendes mutató III., Budapest, Országos Széchényi Könyvtár 1954. – Törzsgyűjtemény

1955-től 1961-ig a Magyar Nemzeti Bibliográfia felelős-, illetve főszerkesztője volt. 1961-ben, többek között egészségi állapota miatt, nyugdíjba vonult de a nemzeti könyvtárban töltött munkájával együtt nem ért véget a tizedes osztályozás ügyéért folytatott tevékenysége. 1967-ig az Országos Osztályozási Bizottság elnöke maradt, és betegsége ellenére is szerkesztőként aktívan részt vett a teljes, magyar nyelvű ETO-kiadás előkészítésében, elősegítve az 1968 és 1972 között megjelent 42 kötetes munka megjelenését. A teljes kiadást megelőzve 1966-ban, ugyancsak az ő közreműködésével adták ki az első nemzetközi táblázatokkal megegyező szövegű, hivatalos FID-kiadványként elismert, rövidített magyar ETO-táblázatot.
1976. szeptember 7-én bekövetkezett haláláról lánya, dr. Balázs Sándorné Veredy Katalin dr. adott hírt az alábbi gyászjelentésben:

Veredy Gyula gyászjelentése – Pannon Digitális Egyesített Archívum

Babiczky Béla az alábbi sorokkal búcsúzott Veredy Gyulától:

Felhasznált és válogatott irodalom:

• Babiczky Béla: Veredy Gyula (1897–1976). In. Tudományos és Műszaki Tájékoztatás, 23. évf., 1976. 10. sz., 399–400.
• Babiczky Béla: Az Egyetemes Tizedes Osztályozás három évtizede Magyarországon. In. Tudományos és Műszaki Tájékoztatás, 23. évf., 1975. 3. sz., 189–208.
• Lázár Péter, Veredy Gyula: Nemzetközi konferencia az Egyetemes Tizedes Osztályozásról Budapesten. In. Magyar Könyvszemle, 75. évf., 1959. 4. sz., 387–391.
• Schneller Károly: Veredy Gyula (1897–1976). In. Könyvtáros, 26. évf., 1976. 11. sz., 662–663. 
• Magyar Életrajzi Lexikon 1978–1991. Szerk.: Barabás Éva [et al.], Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994.
• Veredy Gyula: A dokumentáció fejlődése és időszerű kérdései a könyvtáros szemszögből, Budapest, Magyar Könyvtárosok és Levéltárosok Egyesülete, 1944.
• Veredy Gyula: A könyvtári osztályozás újabb kérdései, különös tekintettel a tizedes rendszer fejlődésére, Budapest, Országos Könyvtárügyi Tanács, 1961.
• Egyetemes Tizedes Osztályozás. Szerk.: Veredy Gyula, Budapest, Bibliotheca, 1958.
• Kalapis Zoltán: Emlékezzünk régiekről, Zombor, Publikum, 2007.
• Veredy Gyula 1897–1976. In. Könyvtáros, 26. évf., 1976. 11. sz., 662–663.

Opálka Tamara (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

Neve ma is mosolyt csal az idősebbek arcára, s talán a filmjeit, televíziós és rádiós felvételeit megismerő fiatalokéra is, pedig már negyven éve nincsen közöttünk.
Bilicsi (Grawatsch) Tivadar 1901-ben Budapesten született, apai családja származott a morvaországi Bilicsről, innen a színészi név. A kispolgári, iparos-, kereskedőfamília sarja (akinek színházjáró felmenői között többen is érintkeztek a művészetekkel, ha nem is a színészettel, hanem inkább a zenével) már korán elárulta tehetségét a játék, a színpad iránt, gyerekként azonban nem a tanulás volt az erőssége. Később aztán nagyobb hangsúlyt kapott életében a művelődés, olvasás, persze, akkor is inkább a választott szakmájának műfogásait, pályatársainak összegyűjtött tapasztalatait tanulmányozta kedvvel és gyűjtőszenvedéllyel: a színészet szakirodalmának egész könyvtárát halmozta föl otthonában. S hozzá gyűjtötte a színházi relikviákat is – a játék emlékeit.

Bilicsi Tivadar portréja az 1960-as évekből – Színháztörténeti és Zeneműtár

Az ifjú postatisztviselő ahelyett, hogy a nehezen megszerzett érettségi utáni nyugdíjas állásában maradt volna, kardalosnak állt és színészeti tanulmányokba kezdett az 1920-as évek elején. Valódi tálentumát a színésztársak és a rendező-direktorok is fölismerték és támogatták, hamar jutott a kisebbek után nagyobb szerepekhez a miskolci és a szegedi színpadokon. A közönség és a kritika is gyorsan megszerette, elismerte.
Hogy mihez volt a legnagyobb tehetsége? A nevettetéshez. A boldogságszerzéshez. S mindvégig. Maga parafrazeálta a madáchi mondatot ekképp: Mulattattam, de mulattam is. Ezt szánta halála előtt tervezgetett második könyve címéül. Már fiatalon így nyilatkozott: „Minden vágyam, minden törekvésem a mulattatás, a megnevettetés, a szórakoztatás öröme volt. Talán az a vágy hajszolt erre, hogy másokat boldoggá tegyek? Valahol egyszer olvastam: igazán boldog csak az lehet, aki másokat is boldoggá tud tenni.”
De nemcsak a legjelesebb nevettetők, színpadi clownok egyike volt Bilicsi Tivadar, az énekes-táncos operettvilágban a táncoskomikusságig, sőt a bonvivánságig vitte és a mindenkori kisemberek tragikumba hajló hétköznapjait is hitelesen mutatta meg. Groteszk figurái a közép-európai abszurd oly ismerős, mégis érthetetlen és értelmezhetetlen közegében mozogtak a legnagyobb természetességgel már akkor, amikor az 1930-as években e fogalmakat nem is használták.

Színpadról színpadra vidéken és Budapesten a direktorok csábításának és a mind nagyobb, mind izgalmasabb szerepek vágyának engedve szerződött, első pályaszakaszának fontosabb helyszínei a városligeti Feld Színház, Miskolc, Szeged és az Országos Színészegyesület színiiskolája (1923–1925) után a Király Színház, a Belvárosi Színház, a Fővárosi Operettszínház, majd a Terézkörúti Színpad, az Andrássy úti Színház és a Magyar Színház voltak. 1945 után játszott a Művész, a Magyar, a Medgyaszay és a Modern Színházban és újra az Operettszínház színpadán. A Fővárosi Víg Színházban is tag volt s utána szerződött a Magyar Néphadsereg Színház névre átkeresztelt Vígszínházba, mely 1961-ben vehette vissza patinás nevét. Ott Bilicsi 1954 és 1968 között, nyugdíjba vonulásáig volt tag, de utána is a Víg- és a Pesti Színház színpadain láthatta őt a közönség. A hatvanas-hetvenes években magyar közönség előtt az USA-ban, Kanadában, Svédországban turnézott és fellépett Csehszlovákiában, Jugoszláviában is.
A filmek ifjú sztárja az első, még némafilmbéli statisztálás (1920) után az 1930-as évek elején indult hódító útjára, a háború végéig hetvennyolc mozidarabban szerepelt. Voltak ezek között kevésbé jelentős filmek és szerepek, de maradandó élményt adók is. Utóbbiak sorában említhetjük az Ez a villa eladó (1935), Az aranyember (1936), A Noszty fiú esete Tóth Marival és a Két fogoly (1938), a Halálos tavasz, a János vitéz, a 3:1 a szerelem javára (1939), a Semmelweis (1940), a Bob herceg (1941), a Katyi (1942) címűeket. A háború után azonban kevesebb filmes feladatot kapott. Emlékezetes a Déryné (1951) és az újabb Semmelweis című filmben (1952) nyújtott alakítása. Ezeket követően aztán a televíziós szerepek sora váltotta föl a vásznon való megjelenéseket. A legismertebbé talán A szabin nők elrablásának Rettegi Fridolinja és a Csinn-Bumm Cirkusz fehér bohóca, Bruhaha Kelemen vált, akik Bilicsi színi alakítását követően a tévéképernyőkön és a rádióközvetítések útján eljutottak minden otthonba.
A játék, az életigenlő karakterformálás volt a legfontosabb a színész számára. A legkisebb szerepben is teljes és hiteles embert formált, a komikus alak fájdalmát és tragikumát épp úgy meg tudta mutatni, mint a komoly drámai figura groteszk humorát, bumfordi kisemberek szerethető hétköznapiságukban lettek a nézők „szomszédai”, „családtagjai”. S ezenközben a színész a színjátszás művészetének és esztétikájának elmélyedt és tapasztalt tudósa lett. A sokoldalú színpadi gyakorlat és az elméleti vizsgálódások, fölfedezések „önképzőkörében” kristályosodott ki Bilicsinek a színházról, a játékról és az emberségről alkotott saját esztétikája. Így fogalmazott:

Bilicsi Tivadar mint Beppo A néma levente című Heltai Jenő-darabban, 1955 (?), Fotó: Escher Károly – Színháztörténeti és Zeneműtár

Idoljai és ideáljai Jászai Mari és Pethes Imre voltak. A pályáját később végig kísérő szerepében, Beppóként (Heltai Jenő A néma levente, 1936, 1946, 1955) Törzs Jenőtől kapta azt a tanulságot, hogy miként is működik a színész és a szerep kettőssége és egysége a játékban. Utóbb azt mesélte, mikor az 1936-os Magyar színházi előadásban a nála fejjel alacsonyabb nagy színész, Törzs Jenő először kapta föl, s pörgette meg a helyzethez illő önfeledséggel a szolgáját játszó Bilicsit, s ő gratulált partnere erőnlétéhez, Törzs Jenő azt felelte, nem ő van jó erőben, hanem Agárdi Péter. Bilicsi Tivadar örökre megjegyezte ezt a mondatot, s hozzáillesztette a színpadon megszerzett és a könyvekből kiolvasott meg a nézőtérről megfigyelt szakmai, mesterségbeli tudásához. Partnereit is mestereinek tekintette a kezdetektől idős koráig. A nagy tehetségeket csodálta és tisztelte. Élete végén egész kötetet szentelt színészkollégái emlékének. A „Hol vagytok ti, régi játszótársak?” című Bilicsi könyv a halála utáni esztendőben, 1982-ben látott először napvilágot.

Bilicsi Tivadar: „Hol vagytok, ti régi játszótársak?” Emlékezések volt pályatársaimra, ill.: Hauswirth Magda, Budapest, Magyar Könyvklub, 2001. – Színháztörténeti és Zeneműtár

A színpadi létezést és a színészi munkát számos színészkarakterben mutatta meg – a kulisszák mögött is a legfontosabbnak érzet emberségbe engedve betekintést a nézőknek. Ahogy a szerzők közül például Molnár Ferencet, Bilicsit is izgatták a titokzatos összefüggések a valóság és a látszat, a színpadi alak és a civil alkat, a színi hitelesség és a valódiság egymásba oldódó megjelenítésének misztériuma. Bilicsi Tivadar volt Szellemfi Szigligeti Ede vígjátékában, Talma a Josephine című darabban (Csortos Gyula helyett), Rettegi Fridolin ripacs-színidirektor A szabin nők elrablása múlhatatlan sikerű színházi és tévés produkcióiban. Utóbbit a legkedvesebb szerepének mondta. Adta Osztrovszkij Erdő című komédiájának Vidorovját, Almádyt A játék a kastélyban című mesteri Molnár-darabban 1946 (Művész Színház) után 1961-ben is (Vígszínház). Cirkuszi bohóc vagy kiöregedett artista is volt – porondon és színpadon. Bruhaha Kelemen és O’Neill Eljő a jeges című darabjában Ed Mosher.

Bilicsi Tivadar mint Rettegi Fridolin. A szabin nők elrablása (?), 1963/64 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Drámai karakterszínészként szintén maradandót alkotott. A színikritika és a színházcsinálók emlékezete is megőrizte a legfontosabb alakításait: Shakespeare-től Trinculót (A vihar), Lőrinc barátot (Rómeó és Júlia), a Bánk bánban Simon bánt, az Esőcsináló (Richard Nash) öreg Currey-jét és a revelatív Alfred Illt Dürrenmatt Az öreg hölgy látogatása című, a Vígszínházban 1959-ben bemutatott előadásában. A kortárs magyar szerzők pedig egyenesen lelkesedtek az idős Bilicsiért, egyesek direkt neki írtak szerepeket. Az öreg (a szerző, Gyurkovics Tibor így nyilatkozott Winter házmester alakjáról: „Bilicsi Tivadarról külön kell szólnom. Amit a darabomban produkál, az a színjátszás magasiskolája. Az örökös vitát, hogy mi az abszurd, mi a reális, mi a modern – egy csapásra eldöntötte. Felejthetetlen!!!”) és a Nagyvizit (Badari Zoltán) a pálya záró csúcsai voltak. És Bereményi Gézától a Légköbméter Biró Mártonja, valamint Csurka István darabjai, a Szájhős és az Eredeti helyszín fémjelzik ezt az időszakot az 1970-es években. A Film Színház Muzsikában jelent meg Sas György ide kapcsolódó Bilicsi-interjúja:

Bilicsi Tivadar, a nagy formátumú és univerzális színész a Víg tagjaként kapta 1962-ben az érdemes, majd 1975-ben a kiváló művész kitüntető címet.
Mindezek mellett számos könnyed sanzonsláger is fűződik a nevéhez – a legismertebb talán az önéletrajzi indításból született „Apu, hod med be…” kezdetű dal (zeneszerző: Garai Imre). Ennek születését a négy közül a legkisebb lányával, Évával megélt állatkerti „kalandjai” inspirálták. Bilicsi Tivadar ugyanis nemcsak kiváló színész és közönségkedvenc volt, hanem „hivatásos” családapa is. Színésznő feleségével, Timár Lizával (1916–1993) 1938-ban a Dinasztia című darab szerelmespárjaként hozta össze a sors és a szereposztás a Magyar Színház színpadán. A játékból néhány hónap után valóságos kapcsolat lett és 1942-ben megköttetett az élethosszig tartott házasság. A négy gyermek közül ketten indultak szüleik nyomdokain, a legidősebb, az 1943-ban született (és ötvenéves korában elhunyt) Mária és a harmadik, 1946-os születésű Erzsébet, aki színészi tanulmányait elhagyva jeles televíziós rendező lett (ő hetven évet élt). Katalin (1944) és Éva (1948) civil pályát választott, a népszerű dalocskában főszereplő Éva Svájcba ment férjhez.

Bilicsi Tivadar feleségével és lányaival – Színháztörténeti és Zeneműtár

Bilicsi Tivadar 1981 nyarán hunyt el, miután az előző évadot még végigjátszotta kis szerepekben. Tüdőrák támadta meg a szervezetét, már nem tudták meggyógyítani. A család siófoki nyaralójában, 79 éves korában csendesen elaludt.
Színész édesapjuk születésének 100. évfordulójára a lányai kiállítással és Billennium című gálaműsorral emlékeztek, valamint megalapították a Bilicsi-díjat, melyet évente a névadó művész születésnapján adnak át. A díjat olyan művészek kaphatják, akik mosolyt csalnak az emberek arcára és derűt fakasztanak a szívükben, ahogyan „Bill” tette egész életében és pályáján.

Dr. Sirató Ildikó (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Az Oltáriszentség világkongresszusok rendezésével való ünneplésének gondolata a III. Francia Köztársaságban, a 19. század végének erős antiklerikális-ateista áramlataival való szembeszállás igényével született meg a katolikus közösségben. A kezdeményezésben nagy szerepet játszott egy világi asszony, Marie-Marthe Tamisier, aki laikus támogatóival először zarándoklatokat, helyi, majd nemzeti szintű eucharisztikus kongresszusokat szervezett. A kezdeti sikereken felbuzdulva 1881-ben az észak-francia iparvárosban, Lille-ben hívták össze az első Eucharisztikus Világkongresszust, amely megteremtette a máig élő hagyományt. Összeállításunk harmadik része azt mutatja be, hogy a magyar nyilvánosság 1938-ban hogyan értékelte az eseménysorozat hatásait.

Az 1938-as világkongresszus megrendezésére feszült politikai helyzetben került sor. A keresztényellenes eszméket hirdető német nemzetiszocializmus közép-európai erősödését kézzel foghatóvá tette a független Ausztria német megszállása 1938 márciusában, míg a magyar nyilaskeresztes mozgalom egyes csoportjai azzal riogatták a közvéleményt, hogy a világkongresszus után forradalmi úton megdöntik a kormányt, és magukhoz ragadják a hatalmat. 1938 januárjában a német kormány megtiltotta saját állampolgárainak a világkongresszuson való részvételt, noha addigra már mintegy tizenötezer fő jelentkezett. A tiltás „csupán” arra vonatkozott, hogy a Magyarországra utazók legfeljebb tíz márka készpénzt vihettek magukkal – ez azonban gyakorlatilag lehetetlenné tette a kiutazást. A hír a magyar katolikus sajtó egyes olvasóit szolidaritási akcióra sarkallta. Egy budapesti plébános például ingyen szállást és ellátást ajánlott fel német zarándokoknak, remélve, hogy példája ragadós lesz. A felhívás talált is néhány követőre, azonban a lelkes felajánlások természetesen nem segíthettek a probléma lényegén. Nagyobb jelentőséggel bírt, hogy a magyar katolikus közvélemény befolyásolása érdekében azonnal megindult a szélsőjobboldali propaganda. A Láthatatlan Front nevű szerveződés például röpiratban bizonygatta, hogy a magyar katolikusok többsége megértéssel fogadta a német tiltást, mivel belátta, hogy a világkongresszus voltaképpen a Harmadik Birodalom elleni tüntetés lesz. A Turáni Roham című kiadvány pedig egyenesen a „németellenes provokációnak” tartott rendezvény betiltását követelte.

A világkongresszus főoltára a Hősök terén a magyar nemzeti hagyomány és a katolicizmus összefonódását is jelképezte. A kép forrása: Új Nemzedék, 20. évf., 1938. május 19., 10. – Törzsgyűjtemény

A kényes helyzetben a magyar szervezők szimbolikus gesztusok segítségével közvetítették a rendezvény üzenetét a nyilvánosság számára. A szervezőbizottság tagjaként Bangha Béla jezsuita szerzetes például már 1937-ben kifejtette:

1938 januárjában, a kongresszust beharangozó nemzetközi sajtótájékoztatón Bangha azt mondta, a rendezvény néma tiltakozás lesz a „harcos ateizmus és az istentelen bolsevizmus”, illetve mindazon üldözési akciók ellen, amelyek különböző országokban folynak a kereszténység ellen.

Magyar Világhíradó 732. (1938. március). A világkongresszus szervezőbizottsága bemutatja az előkészítő munkát a kormányzónénak. Az Eucharisztikus Kongresszus előkészítő munkálatai Forrás: Nemzeti Filmintézet Magyarország. Filmarchívum

Érthető tehát, hogy a kiélezett kül- és belpolitikai helyzetben a magyar sajtó az ünnepélyes megnyitó előtt komoly várakozásokat fogalmazott meg. A konzervatív írófejedelem, Herczeg Ferenc például elsősorban morális példamutatást remélt a katolikus összejöveteltől:

A liberális sajtó népszerű orgánuma, Az Est szerint a kongresszust nagy örömmel üdvözli az egész magyar nemzet, amely:

Egy másik liberális lap, az Esti Kurír lelkesen üdvözölte a legátus megérkezését. A cikk szerint XI. Pius pápa:

Még az egyébként általában harciasan antiklerikális irányú szociáldemokrata napilap, a Népszava is visszafogottan várta a megnyitót, bár rendszeresen beszámolt azokról az apró kényelmetlenségekről, amelyeket a budapesti polgároknak a rendezvény miatt kellett elszenvedniük – például arról, hogy az angol kupagyőztes futballcsapat kénytelen volt lemondani tervezett vendégszereplését, vagy hogy a Munkás TE tornászainak a szabadban kellett megtartaniuk edzéseiket, mivel tornatermükben ideiglenes tömegszállást hoztak létre a zarándokok számára. A világkongresszus lefolyását a magyar sajtó igen intenzív figyelemmel követte, az újságok rendkívül terjedelmes tudósításokat közöltek a színpompás eseményekről, a rádió élő egyenes adásban közvetített az ünnepségekről. Az eseménysorozat lezajlása után a magyar nyilvánosság azonnal megkezdte az értékelést, a tanulságok levonását.

A kongresszus jelvénye virágokból a Krisztina téren. A kép forrása: Új Nemzedék, 20. évf., 1938. május 26., 7. – Törzsgyűjtemény

A szervezőbizottságban is szerepet vállaló politikus, volt miniszterelnök, Huszár Károly a Magyar Kultúrában közzétett cikkében kijelentette, hálásak a Mindenhatónak, hogy a katasztrofális helyzetben is diadalra vezette a kongresszust. Szerinte a magyar katolikusok elmélyült hitélete, komoly vallásossága Budapesten valóságos revelációt jelentett a világegyház számára, és a kongresszus politikai szempontból is kedvező hatással járhat.

Az Estnek egy másik szervező, Mihalovics Zsigmond plébános adott interjút. Elismerte: az illetékesek áprilisban még attól tartottak, hogy a világkongresszus teljes bukás lesz.

A szervezők ezután céltudatos tájékoztató kampányt, „ellenoffenzívát” indítottak, amelynek sikerült megnyugtatnia a zarándokokat, akik ezután mégis vállalták az utazást, majd a kongresszus után nagyon kellemes emlékekkel távoztak Budapestről. Mihalovics szerint:

Herczeg Ferenc szintén elégedetten dicsérte a világkongresszus résztvevőit, elsősorban a magyar vidékről érkező zarándokokat. Úgy látta, hogy a hatalmas tömegek tanúságtétele katolikus hitük mellett egyértelműen bebizonyította: „népünk tiszta és nemeslelkű, minden jóra hajlamos”. Ezért aztán attól sem kell félni, hogy a forradalmi törekvések társadalmi támogatásra találnak: 

A Népszava szerzői elsősorban a világkongresszus internacionalizmusában lelték örömüket: abban, hogy a Budapest utcáin hömpölygő tömegek, dacára a nemzeti és nyelvi különbségeknek, mennyire jól megértették egymást. Úgy vélték, hogy az európai népekben – a totalitárius ideológiákat képviselő politikusok állandó háborús uszítása ellenére – elevenen él a béke, az igazságosság és a testvériség iránti vágy, ezért a világkongresszus szónokai jól tették, hogy kiemelték ezeknek a gondolatoknak az időszerűségét.

Gáspár Antal: A világ közepe. In. Pesti Hírlap, 60. évf., 1938. május 26., 14. – Törzsgyűjtemény

A sajtó kritikát elsősorban a szomszédos államok magatartásával kapcsolatban fogalmazott meg. A Magyarság például interjút közölt a kongresszus egyetlen izlandi résztvevőjével, Solvejg Guomundsdottir tanárnővel. Ő eredetileg egy negyvenfős norvég csoporttal jött volna, ám társai végül lemondták a programot, így egyedül kellett megtennie a hosszú utat. A hölgy elmondta: 

A riporter ehhez megjegyzésként a következőket fűzte hozzá: „A cseh propaganda, úgy látszik, jól dolgozik.” A világkongresszus összességében elérte azt a célját, amit a szervezők részéről a katolikus arisztokrata politikus, Zichy János gróf fogalmazott meg. 

A látványos eseményekben bővelkedő rendezvénysorozat összességében azt a képet sugározta a résztvevők felé, hogy Magyarország a béke szigete, a Nyugathoz kötődő, erős katolikus ország, amely történelmi örökségéhez híven továbbra is a kereszténység védőbástyájaként szolgál.

A világkongresszus látványos ünnepségei mély hatást gyakoroltak a magyar közvéleményre. A kép forrása: Pesti Napló, 89. évf., 1938. május 26., 8. – Törzsgyűjtemény

Felhasznált irodalom:

• Az egész világ. In. Az Est, 29. évf., 1938. május 24. 1.
• Bangha Béla: Mit várhatunk az Eucharisztikus Világkongresszustól?, In. Magyar Kultúra, 24. évf., 1937/5. 131–133.
• Ezer és ezer külföldi zarándok küld dicsérő levelet Mihalovits [sic!] kanonoknak, az Eucharisztikus Kongresszus rendezőjének. In. Az Est, 1938. június 4. 5.
• Herczeg Ferenc: „Harmónia és nyugalom”. In. Pesti Hírlap, 60. évf., 1938. június 5. 1.
• Herczeg Ferenc: Világkongresszus. In. Pesti Hírlap, 60. évf., 1938. május 22. 1.
• Hetényi Varga Károly: Pásztor volt vagy béres? A Magyar Katolikus Egyház a Harmadik Birodalom árnyékában. Dokumentumok 1938–1941., Budapest, Szent István Társulat, 2012.
• Horváth Béla: A pápa követe Budapesten. In. Esti Kurír, 16. évf., 1938. május 24. 7.
• Huszár Károly: A kongresszus után. In. Magyar Kultúra, 25. évf., 1938. 11. sz., 325–326.
• Klestenitz Tibor: Lelki érték és politikai propaganda. Az Eucharisztikus Világkongresszusok megítélése a magyar katolikus közvéleményben (1912–1938). In. Pannonhalmi Szemle, 2020/2. 35–44.
• Solvejg hat napig utazott Izlandból Budapestre. In. Magyarság, 1938. június 1. 4. 

Klestenitz Tibor (MTA–OSZK Res Libraria Hungariae Kutatócsoport,
19. századi Könyv- és Sajtótörténeti Műhely, ELKH)

A sorozat további részei: 1. rész, 2. rész

Az Oltáriszentség világkongresszusok rendezésével való ünneplésének gondolata a III. Francia Köztársaságban, a 19. század végének erős antiklerikális-ateista áramlataival való szembeszállás igényével született meg a katolikus közösségben. A kezdeményezésben nagy szerepet játszott egy világi asszony, Marie-Marthe Tamisier, aki laikus támogatóival először zarándoklatokat, helyi, majd nemzeti szintű eucharisztikus kongresszusokat szervezett. A kezdeti sikereken felbuzdulva 1881-ben az észak-francia iparvárosban, Lille-ben hívták össze az első Eucharisztikus Világkongresszust, amely megteremtette a máig élő hagyományt. Összeállításunk második részében az 1938-as budapesti Eucharisztikus Világkongresszus eseményeiről számolunk be.

A magyar közvélemény nagy érdeklődéssel várta az 1938 májusára kitűzött világkongresszust, amely teljesen átrendezte Budapest hétköznapjait. A hatalmas tömegeket megmozgató, rendkívül gazdag és sokszínű eseménysorozat komoly előkészületeket igényelt, a sikerhez pedig nagy szükség volt a résztvevők fegyelmezettségére.
A pápát képviselő legátus, Eugenio Pacelli bíboros (akit a következő évben XII. Pius néven pápává választottak) május 23-án délelőtt érkezett meg a Keleti pályaudvarra, ahol Horthy Miklós kormányzó és a teljes politikai elit várta. A hivatalos üdvözlések után a küldöttség a lelkesen éljenző fővárosiak sorfala között a várba vonult, ahol a Mátyás-templomban a magyar papság rótta le előtte tiszteletét.

Magyar Világhíradó 744. (1938. május) A XXXIV. Eucharisztikus Kongresszus: XI. Pius pápa legátusának, Pacelli bíborosnak érkezése. Forrás: Nemzeti Filmintézet Magyarország. Filmarchívum

Másnap került sor a kongresszushoz kapcsolódó művészeti események: a Nemzetközi Karitász tárlata, a Műcsarnokban rendezett Szent István képzőművészeti kiállítás, a városligeti virágkiállítás, valamint a pesti Vigadóban a vallásos témájú bélyegkiállítás megnyitására. Este 18 órakor a legátus tiszteletére tízezres közönség jelenlétében üdvözlő estet tartottak a városligeti Iparcsarnokban. A politikusi köszöntők és Pacelli válasza után ünnepi műsort adtak, amely a magyar nép és az éneklő ifjúság hódolatát volt hivatott kifejezni. A legátust többek között két ötéves gyermek és egy százesztendős földműves is üdvözölte, majd különböző egyházzenei alkotások, karácsonyi dalok, népi énekek hangzottak el számos fővárosi és vidéki énekkar, valamint a MÁV fúvós zenekarának előadásában, Bárdos Lajos vezetésével.
Május 25-én, kedden reggel Serédi Jusztinián hercegprímás a Szent István-bazilikában szentmisét mutatott be a kongresszus résztvevőiért, majd a Pesti Vigadóban megtartották A nemzetközi irodalmi és szellemi élet hódolata az Oltáriszentség előtt című rendezvényt, ahol a közönség számos rövid felolvasás mellett zenei produkciókat, például Dohnányi Ernő zongorajátékát is meghallgathatta.
A tulajdonképpeni kongresszus csak másnap, május 26-án vette hivatalosan kezdetét. Központi helyszínként a Hősök tere szolgált, amelynek közepén ideiglenes, Bernini híres barokk baldachinját idéző oltárt állítottak fel, a hívek tömegei számára pedig még a Városligeti-tavat is leengedték. 16 óra 30 perckor harsonajáték vezette be a megnyitót, amelynek során ünnepélyesen felolvasták a pápa bulláját a kongresszus megtartásáról, majd beszédet tartott a hercegprímás, akit Hóman Bálint vallás-és közoktatásügyi miniszter, Thomas Heylen namuri püspök, a nemzetközi szervezőbizottság elnöke, végül pedig a legátus követett.

Eugenio Pacelli bíboros, legátus megérkezik a nyitóünnepségre. In. Nemzeti Újság, 20. évf., 1938. május 26. 10. – Törzsgyűjtemény

Május 26-án, áldozócsütörtökön reggel 9 órakor kezdődött a Hősök terén az ifjúság szentmiséje és közös áldozása, amelyet – a békevágy kifejezéseként – ezer postagalamb röptetése előzött meg. Délután megtartották az első nemzetközi gyűlést az Iparcsarnokban, ahol a bevezető beszédet a népszerű hitszónok, Tóth Tihamér mondta Az Eucharisztia a szeretet köteléke Istennel szemben címmel. A különböző nemzetek képviselői ezután saját anyanyelvükön rövid, 3-3 perces beszédekkel járultak hozzá a téma kifejtéséhez.
Este 20 órakor vette kezdetét a kongresszus egyik legünnepélyesebb és leglátványosabb eseménye, a Dunán tartott eucharisztikus hajókörmenet. A legátus által vezetett, kizárólag egyháziakból álló, katonai díszszázaddal kísért körmenet a bazilikából apácák sorfala között vitte az Oltáriszentséget az Eötvös téren várakozó, hat hajóból álló karavánra.
Az ünnepség a forgatókönyv leírása szerint a következőképpen zajlott:

Az eseményt a folyóparton követték a külföldi zarándokcsoportok, illetve a budapesti egyházközségek hívei, akik a számukra előzetesen kijelölt partszakaszokon gyülekezhettek. A szervezők a modern technika segítségével őket is igyekeztek bevonni az eseménybe, segítve az elmélyülést:

Eucharisztikus hajókörmenet a Dunán. In. Képes Vasárnap. A Pesti Hírlap melléklete, 1938. május 28. – Törzsgyűjtemény

Május 27-én, pénteken reggel 8 órakor a honvédek, hadirokkantak, tűzharcosok szentmiséjét és közös áldozását tartották a Hősök terén, majd 9.30-kor megkezdődött a keleti szertartású főpapi mise a keresztények újraegyesítéséért a Szent István-bazilikában. 11 órakor az egyes résztvevő nemzetek külön nemzeti gyűlésekre jöttek össze a számukra kijelölt templomban (az angolok például stílusosan az angolkisasszonyok templomában). Délután 16 órakor nyitották meg a második nemzetközi gyűlést az Iparcsarnokban, ahol a bevezető előadást ezúttal Imrédy Béla miniszterelnök mondta Az Eucharisztia a szeretet köteléke a családban címmel. Este 21 órakor következett a nők szentórája, majd 22.45-kor megkezdődött a kongresszus egyik legjobban várt tömegrendezvénye, a férfiak éjjeli szentségimádása a Hősök terén, amelyet Bangha Béla és Csávossy Elemér jezsuita atyák vezettek. Éjfélkor Gomá y Tomas bíboros, toledói érsek, Spanyolország prímása celebrált szentmisét, amelynek részeként sor került a közös szentáldozásra.
A nagyszabású hitvalláson a korabeli becslések szerint mintegy kétszázezer hívő férfi vett részt. Egy szemtanú, az akkor tizenöt éves Nemeshegyi Péter visszaemlékezése szerint a szertartás során:

A tömeges szentáldozás óriási hatást gyakorolt a résztvevőkre, és maga Bangha páter megjegyezte egyik munkatársának:

• 
• 

Május 28-án, szombaton a délelőtti szakosztályi gyűlések után került sor a harmadik nemzetközi gyűlésre, ahol ezúttal Kállay Tibor nyugalmazott miniszter tartotta a kiemelt előadást Az Eucharisztia a szeretet köteléke a társadalmi osztályok és nemzetek között címmel. Este kulturális jellegű programokat tartottak: a falusi lányok küldöttsége ünnepséggel köszöntötte a várpalota udvarán a kormányzónét, a Szent István-bazilikában a Schola Cantorum Sabariensis adott egyházzenei hangversenyt, az Operaház részleteket mutatott be Liszt Ferenc Krisztus-oratóriumából, a Nemzeti Színház előadta Calderón A Nagy Világszínház című darabját, a Városligetben pedig szabadtéri hangversenyen vehettek részt az érdeklődők.
Május 29-én, vasárnap került sor az ünnepélyes zárómisére, amelyen egyes híradások szerint mintegy félmillió ember vett részt. A résztvevőket élő rádiókapcsolás segítéségével a Vatikánból személyesen köszöntötte XI. Pius pápa, aki felidézte sok esztendővel korábbi budapesti látogatását kijelentve:

Magyar Világhíradó 745. (1938. június). A XXXIV. Eucharisztikus Kongresszus: Legátusi mise és a pápa rádiószózata. Forrás: Nemzeti Filmintézet Magyarország. Filmarchívum

Délután vette kezdetét az eucharisztikus körmenet, amely a bazilikából az Andrássy úton át vonult a Hősök terére. Időközben azonban eleredt a heves záporeső, a szertartást ezért lerövidítették, a legátus pedig csak este, a rádió stúdiójából mondta el záróbeszédét.
Az ünnepségek alkalmából a becslések szerint mintegy ötvenezer külföldi és ötszázezer magyarországi zarándok érkezett a fővárosba. A legrangosabb vendégeket a királyi palotában helyezték el, a legkevésbé tehetőseknek viszont csak tömegszállások jutottak, az ünnepségeken való részvétel, az esetenként akár több órás várakozással, gyaloglással, rendszertelen étkezési lehetőségekkel komoly fizikai megterhelést jelentett. A rendezők ezért már jó előre figyelmeztették a zarándokokat:

A szervezők az esemény lelki mozzanatainak fontosságát hangsúlyozták:

Az előzetes aggodalmak azonban alaptalannak bizonyultak, hiszen a főváros utcáit ellepő hatalmas tömegek nyugodt és fegyelmezett viselkedése, vallásos áhítata rendkívül kedvező benyomásokat keltett. Sok résztvevő számára az egyedülálló hangulatú világtalálkozó életre szóló emléket jelentett. Egy vidéki résztvevő például, aki az események idején mindössze 8 esztendős volt, majdnem hetven évvel később a következő szavakkal foglalta össze emlékeit: 

Felhasznált források:

• Mihalovics Zsigmond: A nem pihenő szervező. In. Magyar Kultúra. Társadalmi és Tudományos Szemle, 27. évf., 1940. 10. sz., 175.
• A pápa szózata. In. Újság, 14. évf., 1938. május 31., 2.
• Programm és kongresszusi tájékoztató a 34. Eucharisztikus Kongresszus és a Szent István-év budapesti ünnepségein való részvételre. A kettős magyar Szentév zarándokainak és a kongresszus minden résztvevőjének kiadja az Előkészítő Főbizottság, Budapest, Szent István Társulat, 46.
• Mogyorósi Ferenc: Eucharisztikus Világkongresszus – gyermekszemmel (1938, Budapest). In. Kapu, 18. évf., 2005, 4. sz., 55.

Klestenitz Tibor (MTA–OSZK Res Libraria Hungariae Kutatócsoport,
19. századi Könyv- és Sajtótörténeti Műhely, ELKH)

A sorozat további részei: 1. rész, 3. rész

Az Oltáriszentség világkongresszusok rendezésével való ünneplésének gondolata a III. Francia Köztársaságban, a 19. század végének erős antiklerikális-ateista áramlataival való szembeszállás igényével született meg a katolikus közösségben. A kezdeményezésben nagy szerepet játszott egy világi asszony, Marie-Marthe Tamisier, aki laikus támogatóival először zarándoklatokat, helyi, majd nemzeti szintű eucharisztikus kongresszusokat szervezett. A kezdeti sikereken felbuzdulva 1881-ben az észak-francia iparvárosban, Lille-ben hívták össze az első Eucharisztikus Világkongresszust, amely megteremtette a máig élő hagyományt. Összeállításunk első része azt mutatja be, hogy a magyar katolicizmus véleményalkotói hogyan viszonyultak az új rendezvénytípushoz, és milyen szellemi előkészületek alapozták meg az 1938-as budapesti világtalálkozót.

Az első évtizedekben a kongresszusok többnyire francia nyelvterületen zajlottak, így viszonylag csekély figyelmet váltottak ki a hagyományosan inkább a német kultúrára figyelő magyar katolikusok körében. Az áttörést az 1912-es év jelentette, amikor a kongresszusnak Bécs városa adott otthont. A szervezők az eseményt az Osztrák–Magyar Monarchia hatalmának kidomborítására is fel akarták használni: a rendezvény ennek következtében kiemelkedett fényével, pompájával és méreteivel, amelynek tündöklését még a folyton zuhogó eső sem tudta elmosni.
A magyar társszervezők mindent megtettek azért, hogy impozáns néptömegek felvonultatásával járuljanak hozzá a bécsi sikerhez. A propagandában a katolikus sajtó is kivette a részét: a Pécsett megjelenő Dunántúl például abban látta a világkongresszusok fő feladatát, hogy felébresszék „a gyöngék hitét”, a csüggedőkbe pedig „hitvallói bátorságot” öntsenek. A lap a következőkkel biztatta olvasóit:

A kongresszus beváltotta az előzetes reményeket, hiszen egész Európából tömegesen vonzotta az érdeklődőket, a megnövekedett forgalom kiszolgálására az osztrák vasút kénytelen volt Olaszországtól és Svájctól szerelvényeket kölcsönözni. Az eseményre Magyarországról mintegy tizenötezer zarándok érkezett, főleg a nyugat-dunántúli és nyugat-felvidéki vármegyékből, összesen nagyjából ötven településről.

• 
• 

A magyar katolikus nyilvánosság elragadtatással reagált a bécsi kongresszusra. Tóth Tihamér, a neves hitszónok és későbbi veszprémi püspök a Magyar Kultúra című társadalmi és tudományos szemlében dicsérte a „minden ízében modern” rendezvényt, örömmel nyugtázta, hogy a felvonuló tömegek imponáló ereje növeli a katolikusok önbizalmát és a munkakedvét, valamint bizonyítja: a hit összekötő szerepe erősebb, mint a népeket elválasztó sovinizmus. Annak a reményének is hangot adott, hogy a kongresszust hamarosan Budapest is vendégül láthatja.
Az első világháború alatt az eseménysorozat természetesen szünetelt, majd a békekötés után az első kongresszust 1922-ben hívták össze Rómába. A hazai katolikus közvélemény érdeklődése elsősorban az 1926-os chicagói rendezvény után élénkült meg ismét: ennek bizonyára az volt a legfontosabb oka, hogy a magyar egyház képviseletében Csernoch János bíboros, hercegprímás is az Újvilágba utazott.

A chicagói kongresszus egyik színhelye. In. Tolnai Világlapja, 26. évf., 1926. július 14. – Törzsgyűjtemény

A szervezők igen előzékenyen kezelték Csernochot mint rangidős bíborost, és felkérték arra, hogy az egyik ünnepi ülésen mintegy félmillió ember jelenlétében magyarul tartson ünnepi beszédet az eucharisztiának a nemzet életében betöltött jelentőségéről. Az igen pozitív visszhangot keltett előadást élőben közvetítette a rádió, fordítását kiadták emlékkönyvekben és újságokban. Az amerikai szervezők azt a gesztust is értékelték, hogy a püspöki kar kérésére a magyarországi hívek a kongresszus első két napján egymillió szentáldozással kapcsolódtak be lelkileg az eseménybe, amiről Csernoch díszes oklevelet adott át a chicagói érseknek.

Magyar Híradó 127. (1926. július). Csernoch János hercegprímás hazaérkezett a chicagói eucharisztikus kongresszusról. Forrás: Nemzeti Filmintézet Magyarország. Filmarchívum

A monumentális amerikai tömegrendezvényről szóló híradások komoly hatást gyakoroltak a magyar klérusra. A nagyszabású akciókért lelkesedő – és azok megvalósítására is képes – jezsuita páter, Bangha Béla saját folyóirata, a Magyar Kultúra hasábjain 1927-ben fejtette ki vízióját egy jövendő magyarországi világkongresszusról:

Szerinte Európában Budapest érdemli meg legjobban a rendezés jogát, hiszen „milliós város, amelynek nagyobb része katolikus”. Arról is teljes nyíltsággal írt, hogy a kongresszusnak hitéleti jelentősége mellett politikai haszna is lenne: házigazdaként ugyanis:

Emellett a rendezvény idegenforgalmi és gazdasági jelentőségét is hangsúlyozta. A rendkívül jó nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező Bangha okfejtése szerint:

A kilátásokat illetően rendkívül optimista volt: úgy vélte, hogy Budapesten minden feltétel adott a valaha volt legszebb kongresszus megrendezésére. Víziójában egymillió férfit megmozgató, a Boráros térről a Nagykörúton át Budára vonuló körmenet, a Vérmezőn tartott tábori mise és a folyón megrendezett hajós processzió szerepelt. „A Duna oly felséges ünnepélyrendező hely, amelynél szebbet, varázslatosabbat, ideálisabbat álmodni sem lehet” – írta, és hosszan részletezte terveit a kormány, a főváros, a parlamenti kamarák, az egyetemek és a nagyvárosok díszes hajóiról, a hadsereg által kifejtendő pompáról, a repülőgépekről a felvonulásra zúdítandó virágesőről, és a pápai legátus által az Országház épülete mint főoltár elől adandó áldásról. Érveléséből az is egyértelmű, hogy a kongresszusnak az országimázsra gyakorolt jótékony hatásaival is teljesen tisztában volt:

Végezetül arra kérte Csernoch Jánost, hogy igyekezzen minden befolyását latba vetve megszerezni Budapest számára az 1930-as rendezés jogát.
A hercegprímásnak nem volt módja fellépni ebben az ügyben, hiszen kisvártatva meghalt. Utódja, Serédi Jusztinián azonban valóban felkarolta az ötletet. A püspöki kar 1929 márciusában tartott ülésén felvetette, hogy „több oldalról felmerült a kívánság” a kongresszus budapesti rendezésére, és úgy vélte, hogy Magyarország megpályázhatná az 1938-as évet, amely egyben Szent István halálának kilencszáz éves évfordulója. A püspöki kar „nagy örömmel” magáévá tette a tervet. A hivatalosan ekkor meghozott döntés előkészítése már korábban megkezdődött: Mikes János szombathelyi püspök, aki Magyarországot képviselte az 1928-ban Sydney-ben rendezett világkongresszuson, az Ausztráliába való utazás során tárgyalt a nemzetközi szervezőbizottság tagjaival, akik biztosították arról, hogy Budapest nagy eséllyel pályázhat a rendezés jogára, igaz, legkorábban csak az 1936-os évre.

Az új hercegprímás, Serédi Jusztinián. In. Tolnai Világlapja, 28. évf., 1928. január 4. – Törzsgyűjtemény

A hercegprímás a kulisszák mögött folytatta az intenzív lobbizást, aminek eredményeként 1936 novemberében a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusok Állandó Bizottsága hivatalosan Budapestnek ítélte a következő kongresszust. Ezzel párhuzamosan jól érzékelhető, hogy az egyházi publicisták a szélesebb közvélemény lelkesedését is igyekeztek felkelteni, ezért cikkeikben gyakran részletezték, hogy a rendezvény miért lenne hasznos a teljes magyarság számára. Nyisztor Zoltán, a Magyar Kultúra szerkesztője 1937-ben például arról beszélt a kecskeméti katolikus körben, hogy a kongresszus rendezésének joga:

A magyar katolikus közvéleményben tehát az 1881-ben útjára induló, kifejezetten korszerűnek tartott Eucharisztikus Világkongresszus megítélése gyorsan összekapcsolódott a hazai rendezés gondolatával. Ez a felvetés már a 20. század elején megjelent, és a magyar vonatkozásokkal bíró események, különösen az 1912-es bécsi és az 1926-os chicagói világtalálkozó hatására erősödött meg. Az elképzelés szószólói az esemény hitéleti jelentősége mellett sokszor tudatosan érveltek közéleti, politikai szempontokkal, rámutatva azokra a lehetőségekre, amelyeket a kongresszusok a magyar katolicizmus, illetve a magyarság nemzetközi reprezentációjának szempontjából kínáltak.

Felhasznált források:

• Tóth Tihamér: Lepergett egy esztendő. In. Magyar Kultúra, 1. évf., 1913. 18. sz., 268–270. 
• Nemzetközi Eucharisztikus kongresszus Bécsben. In. Dunántúl, 2. évf., 1912. május 1., 2–3. 
• Nyisztor Zoltán: „Mi vagyunk a világ kirakata…”. In. Kecskeméti Közlöny, 19. évf., 1937. december 8., 6.
• Bangha Béla: Eucharisztikus világkongresszus Budapesten!, In. Magyar Kultúra,  14. évf., 1927. 10. sz., 454–458.
• Klestenitz Tibor: Lelki érték és politikai propaganda. Az Eucharisztikus Világkongresszusok megítélése a magyar katolikus közvéleményben (1912–1938). In. Pannonhalmi Szemle, 2020/2. 35–44. 

Klestenitz Tibor (MTA–OSZK Res Libraria Hungariae Kutatócsoport,
19. századi Könyv- és Sajtótörténeti Műhely, ELKH)

A sorozat további részei: 2. rész, 3. rész

A Religio 1856. augusztus 13-i számában az Egyházi tudósítások rovata részletesen ismerteti az esztergomi bazilika (Nagyboldogasszony- és Szent Adalbert-főszékesegyház) augusztus 31-i felszentelésének tervezett programját, amelyből megtudhatjuk, hogy az ünnepi eseményen részt vesz maga Ferenc József császár és családja, valamint elhangzik Liszt Ferenc erre az alkalomra írt miséje, melyet maga a szerző vezényel majd.
A bazilika építési munkálatai 1822-ben kezdődtek el Rudnay Sándor hercegprímás kezdeményezésére, azonban a befejező munkálatokra csupán 1869-ben, Simor János érseksége alatt került sor. E hosszú munkafolyamatnak állít emléket a főszékesegyház homlokzatának oszlopcsarnokában látható négy címer, a következő felirattal: coepit (elkezdte) Rudnay Sándor, continuavit (folytatta) Kopácsy József, consecravit (felszentelte) Scitovszky János és consummavit (befejezte) Simor János.

• 
• 

Scitovszky János pécsi püspök 1849-ben foglalta el az érseki széket. Scitovszky a megkezdett munkát elődeihez hasonló buzgalommal folytatta, ennek köszönhetően a belső munkálatok olyannyira előrehaladtak, hogy a bazilika várva várt ünnepélyes felszentelésére sort lehetett keríteni. Erre az alkalomra kérte fel Liszt Ferencet ünnepi mise komponálására, aki a felkérésnek örömmel tett eleget.

Liszt Ferenc portréja az 1850-es évekből. Reyber Liszt-arcképe – Színháztörténeti és Zeneműtár

Liszt, akit Augusz Antalhoz 1855 januárjában Weimarban írt levele szerint akkor már erősen foglalkoztatott az „egyházi zeneszerzés”, és ezért behatóan kezdte tanulmányozni a XVI. századi mestereket, illetve ekkorra már néhány elkészült egyházi műve meg is jelent, így írt barátjának a készülő misével kapcsolatban:

A mise komponálásával 1855 májusára készült el, amelyről egy ebben az időben írt levelében Wagnernek ekként vallott:

A korabeli dokumentumok tanúsága szerint korántsem volt egyértelmű, hogy Liszt elkészült miséje fog elhangozni az ünnepségen. Ezt tükrözi többek között az 1855. június 3-án, Scitovszky Jánosnak írt válaszlevél is, melyben Liszt, miközben ismételt háláját fejezte ki a megtisztelő felkérés miatt, igyekezett eloszlatni a hercegprímás aggodalmát a mű esetleges túlzott terjedelme kapcsán, sőt inkább azon volt, hogy a vele szemben támasztott határozatoknak és rendelkezéseknek mindenben alávesse magát.
A korabeli sajtó már az előkészületeket is fokozott figyelemmel kísérte. Ebből megtudhatjuk, hogy Liszt Magyarországra jövetele előtt a mű betanítását Erkel Ferenc és Bräuer Ferenc, a pesti főtemplom (belvárosi főplébánia-templom) karnagya vezette. Az esztergomi főpróbát Liszt Ferenc vezényletével két nyilvános próba előzte meg, melyet a Nemzeti Múzeum dísztermében tartottak augusztus 26-án és 27-én. A szintén nyilvános főpróbára augusztus 30-án délelőtt került sor az esztergomi bazilikában.
Magáról az augusztus 31-i eseményekről a Religio a következőképpen számolt be szeptember 3-i számában:

Liszt Ferenc: Missa solennis zur Einweihung der Basilika in Gran. („Domine Deus”) Solo stimmen zu den Seiten 27, 28. Eredeti kéziratos töredék – Színháztörténeti és Zeneműtár, Ms. Mus. 5.827

Pár nappal később a a pesti főtemplomban (belvárosi főplébánia-templom) ismételten felcsendült Liszt ünnepi miséje, mellyel kapcsolatban szintén a Religio szeptember 6-i tudósítását idézem:

Az Esztergomi mise első nyomtatott kiadásának címoldala. Vienna, Typis Caes. Reg. Status Officinae, MDCCCLIX., a lipcsei J. Schuberth & Co. kiadó matricájával leragasztva – Színháztörténeti és Zeneműtár, Mus. pr. 4

Végül Liszt miséje nagy tetszést aratott, főként annak újszerű hangzását méltatták a mű korabeli elemzői. Mosonyi Mihály, aki az ünnepi előadáson a nagybőgőpultnál aktívan közre is működött, még abban az évben kiadta a Pesti Zenész Egylet által Liszt tiszteletére rendezett ünnepségen elhangzott humoros műelemzését, illetve a hatvanas években elkészítette a mise négykezes átiratát is.

• 
• 

Hanvay Hajnalka (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Sorozatunk harmadik részben Buda 1541-es törökök általi elfoglalását mutatjuk be, amely Nándorfehérvár bevételéhez és a mohácsi csatához hasonlóan döntő hatással volt Magyarország sorsának alakulására. A főváros az Oszmán Birodalomhoz csatolása fontos lépése volt annak a folyamatnak, amely a Magyar Királyság három részre szakadását eredményezte.

Kettős királyválasztás, belháborúk

A mohácsi csatavesztést követően a szultán elfoglalta a Magyar Királyság fővárosát, Budát, majd miután az oszmán katonaság kirabolta és felgyújtotta a várost, tűzzel-vassal pusztítva vonult ki az országból. Egyelőre úgy látszott, hogy a győztes Szülejmán nem kívánja ténylegesen elfoglalni az országot. A törökök kivonulása után a király halála miatt sürgetővé vált, hogy az országlakosok új koronás főt válasszanak, de szinte a csatát követően rögtön a királyválasztó nemesség két pártra szakadt. Az egyik csoport a rákosi végzésre hivatkozva Szapolyai János erdélyi vajdát választotta királlyá, akit 1526. november 11-én Székesfehérvárott meg is koronáztak. A másik csoport viszont Bátori István nádor vezetésével Pozsonyban az 1515-ös Habsburg-Jagelló házassági szerződés alapján Habsburg Ferdinándot választotta meg, akit egyelőre hivatalosan nem tudtak megkoronázni, mivel a Szent Korona Szapolyai János birtokában volt. Ferdinánd hosszú ideig nem tétlenkedett, a következő évben zsoldosokkal és magyarországi híveivel hadjáratot indított a trón elfoglalására és a Szapolyai-párt megtörésére, illetve átállítására.

Beham, Barthel: I. Ferdinánd magyar király portréja, [S. l.], [s. n.] [1531]. Rézmetszet – Régi Nyomtatványok Tára. App. M. 15.  A kép forrása: Régi Ritka tartalomszolgáltatás 

Ez a hadjárat fényes sikereket hozott Ferdinánd számára, aki kardcsapás nélkül elfoglalta Budát, katonái pedig két ütközetben is legyőzték Szapolyait, aki 1528-ra teljesen kiszorult az országból, és Lengyelországban lelt menedékre. Mivel a Szent Korona is Ferdinánd birtokába került, 1527. november 3-án Szapolyaihoz hasonlóan, őt is hivatalosan magyar királlyá koronázták. Szapolyai végső kétségbeesésében a török szultánhoz fordult segítségért, aki jól felmérte, hogy a támogatásért cserébe állandó befolyása lesz a Magyar Királyság Szapolyai által birtokolt részében, és ezen keresztül könnyebben meg tudja közelíteni Bécset, amelynek bevétele mindig is Szülejmán nagy álma volt. Szülejmán 1529-ben meg is indította a hadjáratát Bécs ellen, útközben pedig visszavették Budát a Habsburgoktól, majd mint szövetséges királynak – valójában persze vazullus fejedelemnek – visszaadták Szapolyainak. Ettől kezdve egészen 1541-ig a török támogatásának árnyékában Szapolyai birtokolta a magyar fővárost és az ország középső, valamint keleti területeit, látszólag független királyként, valójában szoros oszmán ellenőrzés alatt. Az 1532-es évet követően, miután a szultán másodszor is sikertelen hadjáratot vezetett Bécs ellen, a nagyobb harcok a két magyar király között abbamaradtak, mivel nyilvánvalóvá vált, hogy egyikük sem tud felülkerekedni a küzdelemben. A diplomáciai erőfeszítések eredményeként jött létre 1538-ban a váradi béke Ferdinánd és Szapolyai között, amely egyik fő rendelkezése az volt, hogy Szapolyai halála esetén a korona Habsburg Ferdinándra száll. Szapolyainak azonban 1540-ben fia született az újdonsült lengyel feleségétől, Izabellától, aki a János Zsigmond nevet kapta. Apja röviddel születése után ágynak esett, és meghalt. Halála előtt azonban még megeskette legfőbb bizalmasát, a kincstartói tisztséget betöltő Martinuzzi Fráter Györgyöt és más fontos hívét, hogy ne tartsák be a váradi béke rendelkezését, hanem a koronát és a királyságot János Zsigmondnak adják.

Buda ostroma

Noha Izabella hajlott a váradi béke rendelkezésének betartására, Fráter György és a Szapolyai-párt legbefolyásosabb tagjai esküjükhöz híven nem szándékoztak átadni az országot Ferdinándnak, aki jogai érvényesítése végett egy körülbelül 20 ezer fős sereget indított Buda ellen Wilhelm von Roggendorf vezetésével.

Dominicus Custos, Giovanni Battista Fontana: Wilhelm von Roggendorf egészalakos képmása, [Innsbruck], [Hans Paur], [1601]. – Régi Nyomtatványok Tára. App. M. 706. A kép forrása: Régi Ritka tartalomszolgáltatás

Fráter György, valamint a csecsemő János Zsigmond gyámjai, Petrovics Péter és Török Bálint a vár megvédése mellett döntöttek. Izabella királyné az ostromot megelőzően tett még egy erőtlen kísérletet arra, hogy harc nélkül felajánlja Budát Ferdinándnak, de a tanácsosok akarata erősebbnek bizonyult. Az is a védekezés mellett szólt, hogy számíthattak a szultán katonai segítségére, aki késznek mutatkozott arra, hogy támogatást nyújtson magyar „szövetségeseinek”.
Roggendorf seregei 1541 májusában érkeztek Buda alá, és másnap hozzá is láttak az ostromhoz. A néhány ezer főből álló védők, kitartóan oltalmazták a várat, Fráter pedig személyesen vett részt a harcban, jelenlétével buzdítva híveit. Ferdinánd seregének minden próbálkozása kudarcba fulladt, hiába rohamoztak, ágyúztak, hiába aknázták alá a falakat, még csellel sem sikerült elfoglalniuk a fővárost. Másfél hónapja tartott az ostrom, amikor Szülejmán szultán június 19-én Buda felmentésére elindult Isztambulból, de jóval korábban utasította Mehmed szendrői béget, hogy katonáival segítse a Budát védelmező magyarokat. Mehmed július 10-én érkezett Kelenföldre, majd a törökök Csepelen ágyúsáncot állítottak fel, és innen is támadták Roggendorf csapatait. Ferdinánd hadereje ezzel szorult helyzetbe került, és kénytelen volt felhagyni az ostrommal. A Habsburg-párti katonák a Gellért-hegyen sáncolták el magukat, így végül ostromlókból ostromlottakká váltak, de egészen augusztus 21-ig kitartottak Mehmed és a budaiak folyamatos támadásaival szemben. Aznap viszont – mivel tudták, hogy a szultáni hadsereg a közelben van – a már sebesült Roggendorfot rábeszélte a többi vezér, hogy éjjel keljenek át a Dunán. Ez katasztrofális következményekkel járt, mivel a tervről tudomást szerzett az ellenség. Mehmed és a magyarok együttes váratlan támadása a Dunába szorította a Habsburg-sereget, amely gyakorlatilag teljesen megsemmisült, és nem sokkal később a csatából megmenekült öreg Roggendorf is meghalt. Ezzel a súlyos vereséggel kudarcba fulladt Ferdinánd kísérlete, hogy az 1541-es évben elfoglalja a fővárost.

Buda török megszállása

A szultán a döntő ütközet után, augusztus 26-án érkezett Buda alá, ahol a várost ostromló több száz foglyot lefejeztette. Másnap Óbudán vert tábort, és számos értékes ajándék kíséretében üzenetet küldött Izabella királynénak, hogy látni kívánja a csecsemő János Zsigmondot. A királyné rosszat sejtett és igyekezett kibújni a kérés alól, ám Fráter György és a többi magas rangú tanácsos meggyőzték arról, hogy erre nincs lehetőség. Így augusztus 29-én aranyozott hintón egy dajkával a szultán színe elé küldte a kisdedet. Kíséretében ott volt Fráter György, Werbőczy István, Petrovics Péter, Batthyány Orbán, Markos Péter, Podmaniczky János és Török Bálint. A találkozón Szülejmán kezébe adták a gyermeket, aki megajándékozta, megcsókolta, majd Szerémi György tudósítása szerint a következőket mondta:

Miután a csecsemőt a szultán elbocsátotta, az urakat egy külön sátorba kísérték és megvendégelték. A törökök részéről az egész csak színjáték volt, miközben ugyanis a magyar főuraknak pazar lakomát szolgáltak fel, a janicsárok megkezdték Buda birtokba vételét. Csoportokban szivárogtak be a városba, a magyar fegyvereseket pedig azzal nyugtatták, hogy csak szétnéznek. Egyre nagyobb létszámban érkeztek azonban a városba, és amikor már nyomasztóan sokan voltak, a meglepett őrséget lefegyverezték, a janicsáraga pedig kihirdette, hogy Szülejmán szultán birtokba vette a várost, akinél van még fegyver, szolgáltassa be, aki pedig nem engedelmeskedik, azt kivégzik. A lófarkas zászlót több helyre kitűzték, köztük a Nagyboldogasszony-templomra is.

Szülejmán szultán, Izabella királyné és a kis János Zsigmond Buda 1541-es török megszállása idején. Buda várának török kézre kerülése. Török miniatúra. In. Szejjid Lokman: Hünername [Dicső tettek könyve], 1588 Topkapi Szeráj Múzeum. Jelzet: H. 1524. A kép forrása: Wikipedia Commons

Hamarosan a szultán vendéglátását élvező urak is értesültek az ármányról, de tehetetlenül tudomásul kellett venniük a történéseket. Piotr Porębski szerint, akinek levele az események egyik legfontosabb korabeli forrása, Szülejmán a következőképpen indokolta döntését:

A szultán ezután a különösen veszélyesnek ítélt Török Bálint kivételével szabadon engedte az urakat. Törököt magával vitte Isztambulba, ahol a főúr haláláig raboskodott a híres Héttoronyban. Szülejmán pedig János Zsigmondnak adományozta az ország keleti területeit és Erdélyt, a középső országrészt viszont a birodalomhoz csatolta, ezzel pedig a Magyar Királyság volt fővárosa egészen 1686-ig a Budai Vilajet központjaként funkcionált, élén a budai pasával.

Következmények

Ferdinánd a hírre újabb sereget állított ki, amely 1542-ben ismét sikertelenül próbálkozott a város bevételével. A kudarc végleg megpecsételte Buda és a középső országrész sorsát, amely így tartósan az Oszmán Birodalom részévé vált. Izabella és Fráter György Erdélyben rendezkedett be, és az irányításuk alatt álló terület lett a későbbi Erdélyi Fejedelemség alapja. Mindeközben a fokozatosan kiépülő új végvárrendszernek köszönhetően a Ferdinánd uralma alatt álló terület is kezdett megszilárdulni, amely a magyar történelembe Királyi Magyarország néven vonult be. Az 1541. augusztus 29-én lezajlott esemény de facto három részre szakította az országot, amely végül csak a törökök kiűzése után egyesülhetett a Habsburg-uralkodók alatt.

Felhasznált források:

• Piotr Porębski: Izabella királyné szervitorának, Piotr Porębskinek második levele Buda elfoglalásáról, ford. Kenéz Győző. In. Régi magyar levelestár (XVI–XVII. század), Budapest, Magvető, 1981, 69–85.
• Szerémi György: Magyarország romlásáról, ford. Juhász László, Budapest, Magyar Helikon, 1961. (Monumenta Hungarica V).

Forráskiadvány megjelenés alatt:

• Buda oppugnata. Források Buda és Pest 1540–1542. évi ostromainak történetéhez, szerk.: Kasza Péter, Budapest, Bölcsészettudományi Kutatóközpont (Mohács 1526–2026. Rekonstrukció és emlékezet), 2021.

Ajánlott irodalom:

• Sugár István: A budai vár és ostromai, Budapest, Zrínyi, 1979.
• Iványi Béla: Buda és Pest sorsdöntő évei 1526–1541, Tanulmányok Budapest Múltjából, 9(1941), 32–84.

Szebelédi Zsolt (Régi Nyomtatványok Tára)

Az összeállítás további két része itt olvasható: 1. rész, 2. rész.

Sorozatunk előző részében Nándorfehérvár 1521-es elestét tárgyaltuk. A második részben a magyar történelem egyik leghíresebb ütközetét, a mohácsi csatát mutatjuk be. Az 1526. augusztus 29-én lezajlott ütközetben nem csupán a korabeli középhatalom, a középkori Magyar Királyság bukott el, hanem az ifjú II. Lajos király halálával az ország király nélkül maradt. Ez a tragédia vezetett a kettős királyválasztáshoz, amely polgárháborúba taszította az országot, ez pedig lehetőséget biztosított az Oszmán Birodalom számára, hogy rendszeresen beavatkozzon a magyarországi eseményekbe.

Előzmények

Miután 1521-ben Nándorfehérvár elesett, a déli védelmi vonalon egy hatalmas rés tátongott, de nem állíthatjuk, hogy ennek veszélyét az ország vezetői nem ismerték fel. Mindenki jól tudta, hogy szilárd és összefüggő végvárrendszer híján az országnak nyílt csatában kell majd megmérkőznie az akkor már katonai és gazdasági tekintetben a Magyar Királyság lehetőségeit messze felülmúló Oszmán Birodalommal. Az új helyzetben a magyar vezetés több kétségbeesett lépést is tett az 1521 és 1526 közötti időszakban. 1521-ben az udvar pénzrontáshoz folyamodott, de komoly eredményt ezzel nem ért el, éppen ellenkezőleg. A rosszul átgondolt lépés súlyos csapást jelentett az ország gazdaságára. Később, a Verbőczy István vezette rövid életű kormányzat 1525-ben a Fuggerek által bérelt bányákra szerette volna rátenni a kezét, de az akció csúfos kudarccal végződött. Az egyetlen pozitív eredmény a kiváló katona, Tomori Pál (1475 k. –1526) kalocsai érsekké és a déli végek főkapitányává való kinevezése volt. Miután Tomori az új állomáshelyére, Péterváradra érkezett, a rá jellemző szívóssággal látott hozzá a védelem megszervezéséhez. Az egyik legfontosabb eredménye, hogy az 1521-re teljesen feloszlott naszádos haderőt néhány hónap alatt ismét sikerült megszerveznie. Tevékenységének köszönhetően egyértelműen megerősödött a határvédelem, amelynek fényes bizonyítéka volt, hogy 1523-ban a magyarok egy Ferhád pasa által vezetett 12 ezer fős török sereg fölött hatalmas győzelmet arattak Szávaszentdemeternél. Óriási erőfeszítésékkel Tomorinak valóban sikerült annyira megerősítenie a határt, hogy a végvári katonaság hatékonyan szembeszálljon a török betörésekkel és portyákkal, de ahogy 1526-ban kiderült, ez nem volt elegendő egy szultán vezette hadsereg feltartóztatására. Ráadásul a mohácsi csatát megelőző években az oszmánok néhány kisebb vár elfoglalásával (Orsova, Szörény) még szélesíteni is tudták a Nándorfehérvár elvesztésével kialakult védelmi rést.

Szülejmán Magyarország ellen vonul

A magyar udvarnak és hadvezetésnek már 1525-ben voltak arról információi, hogy a szultán egy nagyszabású hadjáratra készül, amelynek fő célpontja a magyar székváros. Ennek ellenére a központi kormányzat rendkívül rossz anyagi lehetőségei miatt az oszmán támadás előestéjén a teljes déli védelem összeomlással fenyegetett. A Magyarországon tartózkodó pápai követ, Antonio Giovanni da Burgio egy 1526 januárjában kelt levelében a következőket írta a helyzetről a pápai titkárnak:

A helyzet komolysága ellenére sem sikerült Tomorinak pénzt szereznie az elmaradt zsold kifizetésére, így márciusban ő maga és a végek kapitányai is beadták a lemondásukat. A helyzetet a magyar udvar csak úgy tudta menteni, hogy a Fuggereknek visszaadták a rézbányák bérleti jogát és a bankárcsalád 50 ezer forint kölcsönt folyósított a kincstárnak.
Szülejmán 1526. április 23-án indult el Isztambulból a balkáni úton Magyarország irányába. A rossz időjárás miatt az oszmán sereg lassan tudott előrehaladni, így csak július 10-én került sor a szultáni seregszemlére. Ekkorra azonban már a hadjárat első célpontját régen kijelölték. Ibrahim nagyvezír feladata az volt, hogy a ruméliai csapatokkal Nándorfehérvár szerepét betöltő Péterváradot foglalja el, és ezzel tisztítsa meg az utat az északra készülő török csapatok előtt. A vár 1000 gyalogos katonával, köztük 500 pápai zsoldossal várta az ütközetet. A közeli Újlakon pedig 300 pápai zsoldos és 200 magyar gyalogos állomásozott. Az Alapy György vezetése alatt harcoló péterváradi keresztény katonák két török rohamot is visszavertek, ezért Ibrahim az ágyúival hozzálátott a módszeres ostromnak. Miután a törökök sikeresen felrobbantották a Duna felé eső falat, és Tomori kevés számú katonája miatt nem tudta felmenteni a várat, a két hete derekasan helytálló védők helyzete reménytelenné vált. A „második Nándorfehérvár” elestével Újlak sorsa is megpecsételődött. A védők egy heti ostrom után szabad elvonulás fejében augusztus 8-án feladták a várat, a többi környező kisebb erősség katonái egyszerűen elmenekültek. Ezek után a szultán akadálytalanul átkelt a Dráván, és észak felé vonult tovább, ezzel pedig egyértelművé vált, a célja, hogy megütközzön a magyar fősereggel, és lehetőség szerint az ország szívét, Budát is elfoglalja.

Felkészülés a csatára, haditerv

A szultán feltartóztatására körülbelül 24 ezer fős, többnyire magyar, cseh, lengyel és morva katonákból, valamint egyéb nemzetiségű zsoldosokból álló sereg gyűlt össze. A Szapolyai János erdélyi vajda vezette erdélyi csapatok úton voltak II. Lajos király táborába, Frangepán Kristóf csapatai Zágrábban gyülekeztek, de mindketten lekésték az ütközetet, holott Szapolyai levélben kérte II. Lajost, hogy várja meg az érkezését, addig ne bocsátkozzon csatába.
A keresztény csapatok vezérének a sokat próbált Tomori Pált, és Szapolyai Györgyöt, az erdélyi vajda öccsét tették meg.
Augusztus 25-én viharos haditanácsot tartottak Mohács mellett. A király környezetében Frangepán és Szapolyai tanácsának megfelelően az volt az álláspont, hogy helyesebb lenne kitérni a csata elől, bevárni az összes keresztény segédcsapatot, és azután megütközni a nyilvánvalóan fáradtabb török sereggel. Voltak azonban olyanok, akik sürgették az ütközetet. Caspar Ursinus Velius, I. Habsburg Ferdinánd udvari történetírója szerint a katonák egy része a következő fenyegető üzenetet küldte a király táborába:

Más források is alátámasztják, hogy Tomori katonái fenyegetően léptek fel, hogy kicsikarják a csatát a közeledő törökökkel. Szintén parázs vita alakult ki arról is, hogy vajon jobb-e a királyt biztonságban tudni, vagy ő maga is személyesen vegyen részt a csatában.

Johann Adam Xavier Schad: II. Lajos magyar király egészalakos portréja, Nürnberg [s. n.], 1664. Rézmetszet és rézkarc. In. Effigies ducum et regum Hungariae, in applausum oblatae, [S.l.], [s.n.], 1687; Nádasdy Ferenc: Mausoleum potentissimorum ac gloriosissimorum… [Nürnberg], apud Michaelem et Joannem Fridericum Endteros, 1663. A kép forrása: Régi Ritka tartalomszolgáltatás

Ebben a kérdésben is a kevésbé józan, a király személyes jelenlétét követelő álláspont győzedelmeskedett. Így augusztus 25-én lényegében eldőlt, hogy a keresztény csapatok nem hátrálnak tovább, és hogy II. Lajos személyes részvételével csatába bocsátkoznak a törökökkel.
Az arcvonalat Tomori a lehető legszélesebben állította fel, hogy elejét vegye a keresztény seregek bekerítésének. A hadrend két vonalból állt. Az első vonalban sorakozott fel a lovasság. A jobbszárny mintegy 6000 lovasát Batthyány Ferenc horvát-szlavón bán vezette, a kisebb létszámú 3000 fős lovasból álló balszárny élén Perényi Péter állt. Közöttük helyezkedett el a gyalogság java. A második vonalat a király személyes védelmét ellátni hivatott 1000 nehézlovas és a főúri bandériumok alkották. A 85 ágyúból álló keresztény tüzérség elhelyezkedése nem pontosan azonosítható, de hathatósan nem is vettek részt a csatában.

A csata

Augusztus 29-én, Keresztelő Szent János lefejezésének emléknapján II. Lajos serege a tűző napon hadrendben várta a közeledő ellenséget. Az oszmán sereg élén a ruméliai hadtest vonult, őket követte a jobbszárnyon az anatóliai hadtest, a menetet pedig a szultán és testőrsége zárta. A ruméliaiak kora délután értek a csata helyszínére, ám mivel a csapatok fáradtak voltak, a szultáni haditanács úgy döntött, hogy nem ütköznek meg, ezért a csapatok hozzáláttak a táborveréshez. Ekkor a keresztény oldalon is felvetődött, hogy másnapra halasztják a csatát, de Tomori más állásponton volt. Úgy vélte, hogy mivel még az oszmán sereg nem fejlődött fel teljesen, kisebb egységeit van esélyük megverni, míg a teljes szultáni haderővel szemben jóval kevesebb reményük van a sikerre. II. Lajos hallgatva Tomorira, megadta a jelet a rohamra. Batthyány Ferenc lovassága rávetette magát a teljesen felkészületlen, éppen táborveréssel foglalatoskodó ruméliaikra. A törökök sorai hamar meginogtak, és menekülni kezdtek. A magyar lovasok az összeláncolt ágyúkig jutottak, amelyen nem tudtak áttörni, főleg az ott állomásozó janicsárok miatt, ezért oldalirányba kitértek az ágyúk és a janicsárok sorfala elől, és a szélen rendezetlenül visszavonuló ruméliaiakat vágták le. A magyar balszárnyon viszont Perényi Péter vezette lovasság nem bírt az anatóliaiak ellenállásával. Ekkorra már a kezdeti sikerek ellenére az első roham elakadt, amit azonban a magyar hadvezetés még nem látott át, ezért Tomori a vértes lovasságot is rohamra vezényelte. Közben a lassabban mozgó gyalogság is elérkezett a török arcvonalhoz, akik azonban már megszilárdították a vonalaikat, és az első roham megtörésével a csata lényegében elveszett. A janicsárok puskatüze hatalmas pusztítást rendezett a vértesek soraiban, a csapdába szoruló gyalogság pedig hiába küzdött derekasan, a sorsuk megpecsételődött, és közülük csak nagyon kevesen menekültek meg élve a csatából.

Székely Bertalan: Mohácsi csata, 1866. – A kép forrása: Képzőművészet Magyarországon

A csata általa még átélt utolsó perceiről a szemtanú Brodarics István így írt:

A fővezér, Tomori is elesett már, az életben maradt lovasok az időközben eleredő esőben csak a saját életüket mentették. Így tett maga a király is, aki azonban menekülés közben leesett a lováról és a Duna egyik ágához közeli mocsárban életét vesztette. A keresztény sereg szinte teljesen megsemmisült. Elesett 4000 lovas, 10000 gyalogos, a teljes haderő hatvan százaléka.

A vereség következményei

Noha a keresztény sereg jelentős része odaveszett, mégsem ez volt a legnagyobb veszteség. Amellett, hogy az ország főpapságának és főnemességének java holtan maradt a csatatéren, leginkább az tekinthető katasztrofális fejleménynek, hogy maga a király sem tudott élve elmenekülni a csatából.

Székely Bertalan: II. Lajos holttestének megtalálása, 1860. – A kép forrása: Képzőművészet Magyarországon

Ez ugyanis később kettős királyválasztáshoz vezetett, amely hosszú időre polgárháborúba sodorta az országot, és ennek eredményeként tudott az Oszmán Birodalom tartósan berendezkedni az ország középső részén. A mohácsi csatatéren nemcsak II. Lajos király lelte halálát, hanem a középkori regionális nagyhatalomnak számító Magyar Királyság is mindörökre sírba szállt.

Felhasznált források

• Brodarics István, Igaz történet a magyarok és Szulejmán török császár mohácsi ütközetéről, ford. Kulcsár Péter = Örök Mohács. Szövegek és értelmezések, szerk. B. Szabó János, Farkas Gábor Farkas, Bp., BTK, 2020, 301–323.
• Antonio Giovanni da Burgio, Antonio Giovanni da Burgio pápai követ levele Jacopo Sadoleto pápai titkárhoz, ford. Bartoniek Emma = Örök Mohács: Szövegek és értelmezések, szerk. B. Szabó János, Farkas Gábor Farkas, Bp., BTK, 2020, 19.
• Caspar Ursinus Velius, Lajos király haláláról és Magyarország bukásáról, ford. Szebelédi Zsolt = Caspar Ursinus Velius, De interitu regis Ludovici et clade Hungariae. Egy elveszettnek hitt beszámoló a mohácsi csatáról – A Long-Lost Report about the Battle of Mohács, szerk. Kasza Péter, Bp., BTK–OSZK, 2020, 125–141.

Ajánlott irodalom:

• Több mint egy csata: Mohács. Az 1526. évi ütközet a magyar tudományos és kulturális emlékezetben, szerk.: Fodor Pál, Varga Szabolcs, közrem. Szőts Zoltán Oszkár, Bp., MTA BTK, 2019.
• Szabó János, A mohácsi csata, Bp., Corvina, 2013.
• Szakály Ferenc, A mohácsi csata, Bp., Akadémiai, 1975.

Szebelédi Zsolt (Régi Nyomtatványok Tára)

Az összeállítás további két része itt olvasható: 1. rész, 3. rész.

Augusztus 29-ét nemcsak a későbbi történelmi emlékezet, hanem már a 16. század közepén maga I. Szülejmán szultán is a saját, a korabeli keresztények pedig a törökök szerencsenapjának tartották. A Magyar Királyság és az Oszmán Birodalom közötti konfliktusokban ezen a napon rendre az oszmánok könyvelhettek el maguknak katonailag hosszú távú stratégiai sikert, ami értelemszerűen a magyar fél számára mindig súlyos kudarcot jelentett. Sorozatunk első részében a Magyarország kulcsának tekintett végvár, Nándorfehérvár 1521-es elvesztését mutatjuk be.

A vár

A 15. század első felétől a Magyar Királyság az Oszmán Birodalommal szemben tartós védelemre rendezkedett be, ennek keretében épült ki az ország déli határán húzódó végvárrendszer. A védvonal legerősebb vára egyértelműen Nándorfehérvár volt. A többnyire szerbek lakta várost és a várat az ostrom után majdnem egy évszázaddal később Istvánffy Miklós a következőképpen írta le:

A vár azonban nemcsak impozáns méretével és erős védműveivel emelkedett ki a határszakasz erősségei közül, hanem puszta elhelyezkedése is stratégiai jelentőségű volt. Nándorfehérvár ugyanis a konstantinápolyi-budai hadiúton feküdt, így mindaddig, amíg magyar kézen maradt, igen kockázatos volt a török főseregnek a Magyar Királyság belsejébe hadmozdulatokat végeznie.
Jelentősége ellenére Nándorfehérvár nem ideális helyzetben várta a közelgő ostromot, és ez különösen a végvár vezetésre vonatkozik. A vár élén a két nándorfehérvári bán állt. Az egyik, Török Bálint, aki helyett a tényleges teendőkkel gyámjai, a két szabácsi bán, Sulyok István és Sulyok Imre foglalkoztak. A másik bán, az idős Héderváry Ferenc az udvartól jelentős összegeket követelt a vár fenntartási költségeire, de közben Török Bálintnak is mintegy 40 ezer forinttal tartozott a kincstár. Mikor nyilvánvalóvá vált a török támadás, az udvar először a saját hatáskörébe akarta venni a védekezést, de miután a Sulyok testvérek ezt határozottan visszautasították, a király katonákat és hadfelszerelést kívánt küldeni a várba. A kortárs Zay Ferenc szerint Sulyok István a királyi tanácsban a felvetésre ezt válaszolta:

A gyámok attól tartottak – hozzátehetjük, hogy nem alaptalanul –, hogy ha királyi katonákat engednek be Nándorfehérvárra, soha nem tudják majd behajtani Török Bálint követeléseit, hiszen a kincstárnak nyilvánvalóan nem állt rendelkezésére ekkora összeg. Végül csupán abba egyezett bele Sulyok, hogy az udvar hadfelszerelésekkel erősítse meg a várat.
A másik súlyos problémát a korszakban az ország védelmére szánt pénz hiánya jelentette, ami leginkább a zsoldfizetés elmaradásában érhető tetten. A helyzet a Nándorfehérvár mellett állomásozó, és hadászati szempontból különösen fontos szerepet betöltő naszádosok sorsán mérhető le ez a legjobban. A katonák többször feljöttek Budára, hogy jogos bérüket kérjék a kincstártól. Az emlékiratában számos szóbeszédet és összeesküvés-elméletet megörökítő kortárs, Szerémi György udvari káplán a következőket írja:

Még ha nem is pontosan úgy történt a dolog, mint ahogy Szerémi papírra vetette, más források is megerősítik, hogy a hajdan félelmetes naszádos flotta 1521-ben a zsoldfizetés elmaradása miatt gyakorlatilag szétszéledt.
A harmadik dolog, ami gyakorlatilag megpecsételte Nándorfehérvár sorsát, a felmentő sereg hiánya volt. Egy-egy erősség ugyanis önmagában nem tudott kiállni hosszabb ostromot, szükség volt arra, hogy az ostromlókat környékbeli mozgó hadsereg fenyegesse. A török támadás előestéjén viszont Nándorfehérvár gyakorlatilag hátország nélkül várta az ostromot. Felmentése csak a nagy távolságban lévő és lassan mozgó királyi seregek feladata lett volna, amely képtelen volt idejében segítséget vinni a szorongatott várnak.
Az 1521-es év nyarán tehát ilyen körülmények között kellett a vár kapitányainak szembenézniük a hatalmas török sereg ostromával. A védelmet tapasztalt katonák, a bánok helyettesei, Oláh Balázs és Móré Mihály vezették. Körülbelül 700 katona felett parancsoltak és számíthattak a város szerb polgárainak egy részére is.

A hadjárat első szakasza

Miután I. Szülejmán (1520–1566) szultán úgy döntött, hogy a birodalom nyugat felé terjeszkedik tovább, vezetésével a mintegy 50 ezer főnyire becsült szultáni sereg 1521. május 18-án indult el Konstantinápolyból.

Nicolaus de Clerck I. Szulejmán szultán mellképe. Rézmetszet. In. Hieronymus Oertel: De Chronycke van Hungarien..., Amsterdam, Jan Eversten, Cloppenburch, 1619. – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Régi Ritka tartalomszolgáltatás

A sereget két részre osztották, és Piri Mehmed az anatóliai csapatokkal körülzárta Nándorfehérvárt, Ahmed ezalatt a ruméliai csapatokkal Szabács ellen vonult.
Szabácsot csupán néhány száz magyar és szerb katona védte Logosi Simon és Torma András vezetésével. A ruméliai csapatok június 20-án zárták körül a várat, és néhány nap alatt sikerült a védőket a belső várba szorítaniuk. A szorongatott keresztény katonák egy része a Száván el tudott menekülni, a kapitányok viszont a legelszántabbakkal együtt halálukig kitartottak. Július 7-én, az utolsó általános roham során a még életben maradt védők mind egy szálig elestek.
Szülejmán éppen a vár elestekor érkezett Szabács alá, és a szultán parancsára tüstént hozzáláttak hidat verni a Száván, hogy azon keresztül Magyarország Száván túli területeire támadhassanak. Ezzel egyidőben a szultán Piri Mehmedet arra utasította, hogy hagyjon fel Nándorfehérvár még éppen csak megkezdett ostromával – a vár lövetése július 9-én kezdődött meg – és csatlakozzon a Szabácsnál állomásozó ruméliai seregtesthez.
Mehmed ehelyett Hüszrev béget a közeli Zimony elfoglalására küldte, tudta ugyanis, hogy Nándorfehérvár élelmezése azon keresztül történik. A vár gyenge ellenállás után július 12-én megadta magát. Július 19-én a Száva erős áramlása oly mértékben megrongálta a törökök által épített cölöphidat, hogy csak nyolc nappal később lehetett használható állapotba hozni, ami jelentős csúszást jelentett a hadjáratban. Szülejmán ekkor dönthette el, hogy a hadjárat végcélja Nándorfehérvár elfoglalása lesz.

Az ostrom

Mehmed időközben jócskán megnövekedett hadereje július 23-án kezdte ágyúzni a falakat, de az ostrom kezdetétől még a következő napokig is csak annyit értek el, hogy a blokád miatt a védők a tartalékuk zömét felélték. Szülejmán a ruméliaiakkal csak július 31-én táborozott le a Zimony felőli oldalon, ezzel pedig a várat teljesen körülzárták.
A török flotta uralta a Dunát és a Szávát, így pedig vízi úton sem lehetett utánpótlást szállítani a szorongatott várba. II. Lajos király személyesen szállt táborba, hogy felmentse a várat, ám még akkor is csak pár száz katona volt vele, amikor már javában zajlott az ostrom.
A kilátástalan helyzet ellenére a nándorfehérváriak az ostrom kezdetétől derekasan helytálltak. Még a szultán megérkezése előtti napokban kitörésekkel zaklatták a török tüzéreket, és sokat le is vágtak közülük. A szisztematikus ostrom csupán augusztus 1-én kezdődött, amikor lezajlott az első részleges roham a falak ellen, amely a törökök kudarcával végződött. Ez másnap megismétlődött, ezért a törökök beszüntették a rohamokat és inkább a falak ágyúzására koncentráltak a következő napokban.  A várban ekkor már súlyosan leapadtak a készletek, és a védők lóhúson éltek. Különösen hátrányos volt a védők számára, hogy nem rendelkeztek ágyúkkal, azokat ugyanis Szapolyai János 1515-ben magával vitte, és a törökökkel vívott vereséggel végződött Zsarnó melletti csatában elvesztette. Jól mutatja a korabeli viszonyokat, hogy az ágyúkat még hat évvel később sem pótolták.

Johann Sibmacher: Nándorfehérvár 1521-es ostroma. Rézkarc, [Nürnberg], [Johann Sibmacher], [1602]. In. Ortelius Hieronymus: Chronologia; Ortelius redivivus; Türckische und ungarische Chronica.  A kép forrása: Régi Ritka tartalomszolgáltatás

A többnapos ágyúzás után augusztus 8-án úgy ítélte meg a török hadvezetés, hogy érdemes egy általános rohammal próbálkoznia, ami váratlan sikert hozott a törököknek, a védők ugyanis nem tudták sokáig feltartóztatni őket. A várkapitányok a megmaradt katonákkal és a harcolni kész és képes polgársággal együtt a város felgyújtása után visszavonultak a fellegvárba. A törökök nyomban felállították az ágyúikat a város három pontján és nekiláttak a fellegvár falainak töretéséhez. Mindeközben – ahogy Istvánffy is írja – Oláh Balázs és egy másik parancsnok, Both János igyekezett lelket önteni a megmaradt védőkbe:

A török aknászok eközben a Kölestorony alá járatot ástak, és sikerült is felrobbantaniuk. A védők szerencséjére a torony törmelékei megnehezítették a törökök várba való bejutását. Hiába azonban a védők hősiessége, mivel felmentő seregre nem számíthattak, és a fellegvárban már elviselhetetlen volt a helyzet, továbbá az egyik vicebán, Móré át is szökött az ellenséghez, a parancsnokok augusztus 28-án tárgyalni kezdtek a vár feladásáról. A megegyezés szerint a várat augusztus 29-én, hatvanhat napig tartó ostrom után átadták Szülejmánnak. Több forrás szerint a törökök a védőket lemészárolták, miután azok a nekik felajánlott átállást, illetve az iszlám hitre való áttérést visszautasították. Ennek azonban ellentmond, hogy a védelemben részt vevő több személlyel is lehet találkozni későbbi okleveles forrásokban. Akárhogyan is történt, a vár védőinek hősiessége vitán felül áll, hiszen kilátástalan helyzetben a végsőkig ellenálltak a török rohamoknak. Nándorfehérvár eleste nem az ő bátorságukon és kitartásukon múlt.

Következmények

A szultán szeptember 15-én Nándorfehérvárott egy ezerfős helyőrséget hagyva visszaindult Isztambulba. Török részről a hadjárat sikeres volt, a déli végvárvonal legfontosabb várát ugyanis sikerült a hatalmukba keríteniük. II. Lajos magyar király elkésetten mozgósított serege Mohácsig jutott, de a katonák közt kitört járvány folytán csakhamar szétoszlott, és meg sem kísérelte Nándorfehérvár és Szabács visszafoglalását. A kár magyar szempontból felmérhetetlen volt. Egyrészt ettől a naptól kezdve Nándorfehérvár már folyamatosan a magyar területeket fenyegette, másrészt a vár elvesztésével egy óriási lyuk keletkezett a déli védelmi vonalon. A kiesett erősség szerepét Pétervárad volt hivatott betölteni, de Nándorfehérvárat helyettesíteni nem lehetett. Nándorfehérvár elvesztése 1526-ban a mohácsi síkon bosszulta meg magát, amellyel a sorozat következő részében foglalkozunk.

Idézett források:

• Istvánffy Miklós: A magyarok történetéből, ford. Juhász László, Bp., Magyar Helikon, 1962. (Monumentum Hungarica VI.)
• Szerémi György: Magyarország romlásáról, ford. Juhász László, Bp, Magyar Helikon, 1961. (Monumenta Hungarica V.)

• Zay Ferenc: Az Lándorfejírvár elvesztésének oka e vót és így esött, sajtó alá rendezte Kovács István, Bp., Magyar Helikon, 1980, 13.

Ajánlott irodalom:

• Szabó János: A mohácsi csata, Bp., Corvina, 2013.
• Szakály Ferenc: A mohácsi csata, Bp., Akadémiai, 1975.
• Szakály Ferenc: Nándorfehérvár, 1521: a vég kezdete = Az Lándorfejírvár elvesztésének oka e vót és így esött, sajtó alá rendezte Kovács István, Bp., Magyar Helikon, 1980. 83–163.

Szebelédi Zsolt (Régi Nyomtatványok Tára)

Az összeállítás további két része itt olvasható: 2. rész , 3. rész.

A Magyar Könyvtárosok Egyesülete 52. Vándorgyűlésén számos könyvtárszakmai díj átadására is sor került. Munkatársaink közül elismerésben részesült Dr. Amberg Eszter jogi- és stratégiai főigazgató-helyettes, Bessenyei Ágnes, a Színháztörténeti és Zeneműtár könyvtárosa és Békésiné Bognár Noémi Erika, a Könyvtári Intézet könyvtárosa. Másodikként a Békésiné Bognár Noémi Erikával készült interjút adjuk közzé, aki Tanulás, találkozás, élmény a könyvtárban. Útmutató a könyvtári programok szervezéséhez című munkájával elnyerte Az Év Fiatal Könyvtárosa 2021-es díját.

Békésiné Bognár Noémi Erika

„Az Év Fiatal Könyvtárosa” díjat Tanulás, találkozás, élmény a könyvtárban. Útmutató a könyvtári programok szervezéséhez című pályamunkáddal érted el. A bibliotékák körében mekkora szerepet töltenek be a különböző programok? 

A könyvtárak amellett, hogy a kulturális örökség megőrzésének, feldolgozásának és szolgáltatásának egyik legfontosabb szereplői, egyre inkább az élethosszig tartó tanulás, az alkotás, a találkozások és az inspiráció központi helyei is a társadalomban. Azért is tartom fontosnak a könyvtári programszervezés témakörét, mert ezeket a funkciókat más egyéb szolgáltatások mellett a könyvtári programok, képzések, kiállítások szervezésével tudják betölteni az intézmények. A tanulmány megírása során a 2015-ben a Többcélú közösségi terek fejlesztése projekt keretében, általam készített könyvtári programszervezésről szóló könyvtári modellt kívántam újragondolni és kibővíteni, amelyet a Könyvtári Intézetben végzett munkám, a K2 szakmai konferenciasorozat szervezése és folyamatos fejlesztése, továbbá Az én könyvtáram elnevezésű országos projekt mintaprogramjainak fejlesztésében szerzett tapasztalataim inspiráltak. Egy olyan, a programszervezés folyamatára fókuszáló összefoglaló segédletet szerettem volna készíteni, amely könyvtári szempontból dolgozza fel a rendezvényszervezés folyamatát és kitekintést ad az ezzel kapcsolatos marketingtevékenységekre, új irányokra, trendekre. Módszertani jellegű írás megalkotására törekedtem, a programszervezéshez kapcsolódó elméleti háttér és gyakorlati tudnivalók szintetizálásával. A dolgozattal célom volt még, hogy ösztönözzem az analóg könyvtári dokumentumok mellett a digitális dokumentumok, szolgáltatások szélesebb körű felhasználását is a programokba ágyazva. Bízom benne, hogy a tanulmány jól hasznosítható lesz a könyvtárosképzésben és a könyvtárosok továbbképzése során is.

Az elmúlt másfél évben csak az online térben lehetett találkozni, élményeket gyűjteni a könyvtárban. Ez milyen kihívások elé állított? Neked mi volt a legnagyobb könyvtári élményed ez idő alatt?

A saját munkám során is fókuszba került ez a téma a kutatások és a konferenciaszervezés, valamint a saját előadások megtartása kapcsán is, hiszen immáron csak az online térben lehetett ezeket megvalósítani. A könyvtári szolgáltatások pandémiához igazodásáról több kutatást is készítettünk ebben az időszakban, hogy felmérjük, milyen új szolgáltatások jelentek meg az intézményekben és ezek mennyire terjedtek el országosan. Jó volt látni, hogy a könyvtárak mindent megtettek a felhasználók kiszolgálása érdekében a világjárvány ideje alatt is. A saját, személyes könyvtári élményeim során is azt tapasztaltam, hogy problémamentesen tudtam igénybe venni a könyvtári szolgáltatásokat (pl. sikerült könyvet kölcsönöznöm és különféle online szolgáltatáshoz hozzáférnem).

Békésiné Bognár Noémi Erika

Több országos szakmai projekt megvalósításában közreműködtél. Jelentős szerepet vállaltál a Könyvtári Intézet új honlapjának kialakításában és a Könyvtárak.hu könyvtár- és olvasásnépszerűsítő portál megalkotásában is. Hogyan lehet népszerűsíteni a könyvtárakat és az olvasást?

A könyvtári munkának nagyon fontos része, hogy az olvasást és a könyvtári szolgáltatásokat modern eszközökkel népszerűsítsük. A Könyvtárak.hu portál létrehozásával az volt a célunk, hogy létrejöjjön egy olyan országos weboldal, amely a könyvtári szolgáltatásokról egy helyen ad információkat, egy platformra helyezi a könyvtári digitális tartalmak elérését és megmutatja, hogy milyen színes szolgáltatási palettával rendelkeznek a hazai könyvtárak (pl. programok, különleges szolgáltatások). Fontosnak tartom, hogy a könyvtárak megmutassák, hogy miben tudnak segíteni az olvasóknak, folyamatosan információt adjanak arról, hogy milyen munkát végeznek a színfalak mögött, miben szakértők a könyvtárosok és hogy miben egyediek a szolgáltatásaik. Ennek bemutatását a Könyvtárak.hu kialakításakor is célul tűztük ki.

Te magad milyen könyveket olvasol szívesen?

Sokféle típusú könyvet szeretek forgatni, a különböző témájú szakkönyvektől kezdve az útikönyveken át az érdeklődési körömbe tartozó könyvekig (pl. grafikai tervezés, szövés, lakberendezés). A szépirodalmi művek közül az életrajzi ihletésű könyvek a kedvenceim.

Mit jelent számodra, hogy idén te kaptad az „Az Év Fiatal Könyvtárosa” elismerést?

Tíz éve dolgozom a szakmában, előbb könyvtárosként, majd kutató könyvtárosként. A munkát a Pécsi Tudományegyetem egyetemi könyvtárában kezdtem, majd 2014-től az Országos Széchényi Könyvtár Könyvtári Intézetében tevékenykedem. Mindig is szerettem a munkámat, amit igyekszem a legjobban végezni. A díj az eddigi munkám elismerését jelenti számomra, az elmúlt években elvégzett feladatok, elért eredmények gyümölcse, ami nagyon jó érzésekkel tölt el és megerősíti bennem azt az érzést, hogy jó helyen vagyok.

Szilágyi Magdolna (Főigazgatói Kabinet)

Vonatkozó blogbejegyzéseink:

• A Magyar Könyvtárosok Egyesülete 52. Vándorgyűlése 
• Interjú Bessenyei Ágnessel, Az Év Fiatal Könyvtárosa díj 2020-as díjazottjával