Jönnek a középkorászok.

A HUN-REN–OSZK Fragmenta et Codices Kutatócsoport tudományos munkatársaival, Hende Fannival, Orsós Juliannával és Tomkó Zoltánnal elsősorban a leedsi középkorász-konferenciáról beszélgetett Tóth Péter, a nemzeti könyvtár webes tartalompakolója. Solymosi Ákos hangmérnök segítette a csevej elkészítését.

Tartalom:

01:20 Mit kutathat egy kutató? Hogyan lettek csoporttagok a középkorászok?
05:19 Kutatótársak közösen, vagy önállóan?
06:21 Az írásbeliség fehér foltjai
07:31 Kódextöredékek jelentkezését várjuk
09:40 Látványos töredékektől a széthullott kötéstábláig
11:50 Középkorász-fogalommagyarázat
13:40 Újkori számadáskönyv kötésében talált töredékek
18:20 Konferenciás kérdések
22:12 Doktori védésről is beszéljünk, egy kiszivárgott jelentés megsemmisítendő könyvekről
24:50 A kolduló rendek rivalizálása
30:43 A történetírás története a kora újkorban
37:38 A mesterséges intelligenciát sem hagyhattuk ki

Az 1994 óta minden évben a University of Leeds szervezésében megrendezett International Medieval Congress idén is több mint kétezer középkorászt szólított meg a világ minden tájáról 2024 júliusában. A fennállásának ötvenedik évét ünneplő kutatócsoport, amelynek 2002 óta könyvtárunk ad otthont, a harmincadik, jubileumi kongresszuson első ízben képviseltette magát.

Hende Fanni, a kutatócsoport tudományos főmunkatársa, Bolyai-ösztöndíjas kutató előadásában egy olyan töredékcsoportot mutatott be, amely a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában, a Magyar Kamara Archívumában őrzött két, kora újkori számadáskönyv kötéstáblájából került elő.

Orsós Julianna, kutatócsoportunk tudományos munkatársa előadásában a Domonkos-rend késő középkori válságáról, a rendtartomány felbomlásáról és Teutonia tartományba történő beolvadásáról beszélt.

Tomkó Zoltán, kutatócsoportunk szerződéses munkatársa, a Szegedi Tudományegyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolája Neolatin irodalom alprogramjának doktorandusza, az SZTE Kulturális Örökség és Digitális Társadalom Kutatócsoport, illetve az OSZK–SZTE Kulcsár Péter Historiográfiai Kutatócsoport tagja egy diplomácia- és kommunikációtörténeti szekcióban mutatta be kutatási eredményeit.

A segesvári Petőfi-szobor „utóélete” teljesen eltér a szabadságharc más emlékműveinek eseteitől. 1916. augusztus 27-én Románia hadüzenetet küldött az Osztrák–Magyar Monarchiának és még aznap éjjel több ponton átlépte annak keleti határát. A váratlan támadás a magyar határőrséget felkészületlenül érte, a civil lakosság között pedig nagy riadalmat okozott és menekülő családok tömege indult meg nyugat felé. Ezt az eseményt a székelyek a mai napig csak „nagy futás”-ként emlegetik. Bár a román haderő nem jutott el Segesvárig, a magyar hatóságok biztonsági okokból mégis úgy döntöttek, hogy a Petőfi-szobrot leszerelik és Budapestre szállítják.
A szállítást igyekeztek viszonylag titokban lebonyolítani, ennek ellenére a kolozsvári Újság c. lap szemfüles, ám az emlékmű alkotója tekintetében meglehetősen tájékozatlan újságírójának majdnem sikerült meglesnie a szobrot a kolozsvári pályaudvaron.

A szabadságharc erdélyi hadszínterének egyik sorsdöntő ütközete 1849. július 31-én Segesvár mellett, a Nagy-Küküllő mentén elterülő síkon, Fehéregyháza határában zajlott. A Bem tábornok vezette magyar sereg súlyos vereséget szenvedett az osztrák–orosz túlerővel szemben. A csata végkifejletében a cári és császári csapatok felmorzsolták a mintegy 6000 főt kitevő honvédséget. A magyarok visszavonulásából, a kozák lovasság gyors támadása miatt, fejveszett menekülés lett Fehéregyháza és Héjjasfalva irányába. Bem seregének egyötöde odaveszett, kevesen múlott, hogy maga a tábornok is fogságba nem esett. A legenda szerint segédtisztje, Zeyk Domokos is hősiesen küzdött a kozák túlerővel szemben, és amikor kardja kettétört, meg nem adta, inkább főbe lőtte magát. Petőfi eltűnéséhez még több legenda fűződik. Az önkényuralom évei után megszólaló szemtanúk különböző helyen és módon látták megsebesülni, illetve meghalni a költőt. Bár a holttestét nem találták meg, mégis több helyen állítottak síremléket neki. A székelykeresztúri temetőben ma is felkereshető Petőfi sírja, bár még az előző századfordulón bebizonyosodott, hogy nem a költő nyugszik benne. A fehéregyházi turulmadaras emlékhelyen több száz névtelen honvéd alussza örök álmát, de Petőfi nincs közöttük. Fehéregyháza és Héjjasfalva között, az országút mentén lévő Ispánkútnál 1963-ban ideiglenes, 1969-ben végleges emlékművet állítottak. Ez ma Petőfi „hivatalos” síremléke. A költő elestének helyét báró August von Heydte császári ezredes 1854-ben tett jelentésére alapozva határozták meg, de a hamvak természetesen nincsenek ott.

Fehéregyházai csatatér. In: Vasárnapi Ujság, 44. évf. 33. sz. (1897. augusztus 15.), 540. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum. DKA-062622 

A segesvári csata kezdetén a hadiszerencse a magyaroknak kedvezett. Bem mesterien irányította az ágyúkat, az általa beállított első lövések egyike megsebesítette az egyik orosz hadtest parancsnokát, Szkarjatyin tábornokot, aki még aznap belehalt súlyos sérülésébe.
Néhány évre a szabadságharc leverése után a város határában az osztrákok emléket állítottak a hősi halált halt orosz tábornoknak. A gótikus stílusú emlékmű egy téglalap alakú magas szarkofág, tetején egy síró oroszlánnal. Több mint negyven évig csupán ez az egy műalkotás emlékeztetett a segesvári ütközetre. 2012-ben, a lakóházakkal szorosan körbeépített, felirataitól megfosztott, nagyon lepusztult állapotú síremlék még látható volt Segesvár külvárosában.

Szkarjatyin tábornok emléke. Metszet 45e/119. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. In: Magyarország és Erdély eredeti képekben, írta Hunfalvy János, rajzolta Rohbock Lajos. 3. köt. Erdély. Hasonmás kiad. Budapest, Méry Ratio, 2020. (Eredeti kiadása: Darmstadt, Lange, 1860–1864), 118–119. – Törzsgyűjtemény

A kiegyezést követően először Héjjasfalva és Fehéregyháza magyar lakossága körében fogalmazódott meg Petőfi és a csatában elesett honvédek emlékének méltó megörökítése. Kérésükkel az akkori Felső-Fehér vármegye főbírájához, gróf Haller Ferenchez fordultak, akinek birtokán voltak az elesettek tömegsírjai. A gróf kezdeményezésére Erzsébetvárosban 1869. január 20-án megalakult a Petőfi-síremlék Egylet. A korban szokásos módon, az emlékmű kivitelezéséhez szükséges anyagiakat közadakozásból kívánták biztosítani. 1874-től az ügy fő mozgatórugója Balás Imre fehéregyházi református lelkész lett, akit később az emlékbizottság titkárának is megválasztottak. Az 1876-os közigazgatási átszervezés nyomán létrejött Nagy-Küküllő vármegye Segesvár központtal, az emlékműállítás ügye is ide helyeződött át. Az első évtizedekben az adakozás elég sovány eredményt hozott, komolyabb változás csak az egylet 1887. március 9-én Segesváron tartott közgyűlése után következett be. Az emlékbizottság élére gróf Bethlen Gábor Nagy- és Kis-Küküllő vármegyék főispánja került, és az emlékállítás ügyét országos szintre terjesztették ki. 1895-ben már rendelkezésre állt az a pénzügyi fedezet, amely alapján megkezdték a tárgyalást Köllő Miklós szobrászművésszel.

„Nem hirdettek pályázatot, hanem a Budapesten már nevet szerzett székely szobrász megbízás alapján kapta meg a nagy volumenű munkát. A vele kötött szerződés a szoborállítás költségeit, az átutalandó részleteket és az átadás határidejét (1897. július 31.) rögzítette.”

Murádin Jenő: A szobrász Köllő Miklós: 1861–1900, Csíkszereda, Pallas-Akadémia, 2010, 25. – Törzsgyűjtemény

Az alépítmények megtervezésére Alpár Ignácot kérték fel, akit helyi szinten már jól ismertek, mert néhány évvel korábban ő tervezte a segesvári vármegyeházát és a református templomot.

Köllő Miklós portréja. In: Vasárnapi Ujság, 44. évf. 32. sz. (1897. augusztus 8.), 518. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum. DKA-042606

Köllő Miklós megbízása Petőfi Sándor Segesváron, a Várhegy csatatér felé néző oldalán felállítandó egész alakos szobrának és a fehéregyházi emlékoszlop tetején a költő és az ott elesett hősök emlékét őrző turulnak a megformázásáról szólt. A művész 1896 nyarára elkészült a szobormintával, sőt alkotását az ezredéves kiállításon is bemutatta. A kettős emlékműavatásra 1897. július 31-én került sor. Az országos esemény részletes programját az alábbi meghívó tartalmazza:

• 
• 
• 
• 

Az ütközet óta nem népesítette be ennyi ember a segesvári síkot, a fehéregyházi tömegsír környékét. Az Alpár Ignác tervezte 9,3 méter magas gúlaszerű oszlop tetején a csőrében kardot tartó turulmadár messziről hirdette a csata emlékét. Az emlékmű aljára bronztáblát helyeztek a következő felirattal:

„Petőfi Sándornak és az 1849. július 31-iki csatában elesett névtelen hősöknek a nemzeti kegyelet. 1897.”

• 
• 

1899-ben, a csata 50-ik évfordulója alkalmából a helyszínre országos megemlékezést szerveztek, amelyből később a helyi Petőfi-kultusz kibontakozott. Haller Lujza a honvédsírok köré emlékkertet alakított ki és a környéken beszerzett Petőfi-relikviákból kis emlékmúzeumot rendezett be. A fehéregyháziak és az udvarhelyszéki székelyek minden évben megemlékezést tartottak a helyszínen. Az 1916-os román betöréskor a múzeum ereklyéit Budapestre menekítették és az impériumváltás miatt a tárgyak már nem is kerültek vissza a helyükre. A berendezkedő új hatalom a síremlék jellege miatt a turulmadaras emlékművet nem bántotta, de a múzeum erőteljes hanyatlásnak indult. Gyökeres változás 1945-ben következett be, amikor a román állami szervek hivatalosan is „felkarolták” a kultusz ápolását. A fehéregyházi Petőfi-kultusz alakulásáról bővebben Gagyi József tanulmányában olvashatunk. [Gagyi József: A fehéregyházi Petőfi-kultusz és a nemzeti identitás lokális változatai. In: Kultusz, mű, identitás, Bp., PIM, 2005. 301–310.] Az emlékhely és a kis múzeum ma is látogatható.

• 
• 

1897. július 31-én délben az avatási ünnep a segesvári Várban folytatódott. Bartók Lajos beszéde után mozsárágyúk dörgése és harsogó éljenzés közepette hullott le a lepel a szoborról.

„Ez a szobor szürke gránit-talapzaton, harcias tartásban, katona köpenyben, mely festői redőkben omlik alá, ábrázolja Petőfi Sándort. […] A szobor talapzatának két oldalán egy-egy érctábla van, a melyekre tíz nyelven vésték be a költőnek ezt az ismeretes jelmondatát:

Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem,
Szerelmemért feláldozom az életet,
Szabadságért feláldozom szerelmemet.

Az előlapon Petőfi neve alatt cserkoszorúval lant és kard nyugszik.”

Vasárnapi Ujság, 44. évf. 32. sz. (1897. augusztus. 8.), 523. – Elektronikus Periodika Archívum

• 
• 

Az első koszorút a magyar országgyűlés képviseletében Esterházy Kálmán helyezte el a talapzatnál. A Vasárnapi Újság tudósítója külön kiemelte, hogy az ország különböző részéből küldött 460 koszorú közül kitűnt a Prielle Kornéliáé. A szobor elhelyezésével kapcsolatban az újságíró egy kritikát is megfogalmazott: Petőfi alakja a csatatérnek háttal áll és a vármegyeháza egyik ablakát nézi, de amint írta, ezt később még korrigálni lehet. A város lakosságának jelentős részét kitevő szászok az ünnepség alatt távolmaradásukkal tüntettek, az utcára sem mentek ki, és középületeiket sem lobogózták fel.

• 
• 

Köllő Miklós tragikus halála előtt még teljesített egy megbízatást: a héjjasfalvi emlékoszlophoz elkészítette Zeyk Domokos portréját. Az emlékművet 1901. október 20-án leplezték le Héjjasfalva határában, azon a helyen, ahol szemtanúk elmondása alapján a Bem szárnysegédje elesett.

Zeyk Domokos domborműve. In: Vasárnapi Ujság, 47. évf. 49. sz. (1900. december 9.), 820. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum. DKA-042847

„Az emlékoszlop nyolc méter magasságú obeliszk; az országút felé néző oldalán Zeyk Domokos domborművű mellképe látható, melyet azóta elhunyt jeles szobrászunk, Köllő Miklós mintázott. […] A mellkép alá a következő négy verssor van vésve:

Kozákok ezre körbe fogta,
Hogy élve ejtse foglyul őt;
Ő küzdött, magát meg nem adva,
Aztán saját szívébe lőtt.

Az obeliszk másik oldalán öt, szintén azon a környéken elesett honvédtiszt neve olvasható: Daczó Zsigmond huszárőrnagyé, Endes Árpád századosé, Gál Sándor, Bors József és Dáné János hadnagyoké; valamennyi derék vitéze volt Bem hadseregének.”

Vasárnapi Ujság, 48. évf. 44. sz. (1901. november 3.), 711. – Elektronikus Periodika Archívum

Az emlékmű ma is ott áll Héjjasfalva határában a Segesvár felé vivő országút mellett.

Zeyk Domokos emlékműve Héjjasfalván. In: Vasárnapi Ujság, 48. évf. 44. sz. (1901. november 3.), 709. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum. DKA-065125 

Elbe István (Állománygyarapítási és - nyilvántartási Osztály)

A összeállítás második része itt olvasható.

Kassai Vidor: Képmásom. 1878. Olaj, falemez. Jelzet: KE 3429 – Színháztörténeti és Zeneműtár. Színháztörténeti gyűjtemény

Kassai Vidor ezt az önarcképét tükörből festette.

Kassai Vidor önmagáról, két beállításban. Jelzet: KE 3433 – Színháztörténeti és Zeneműtár. Színháztörténeti gyűjtemény

Száz évvel ezelőtt, 1924 júliusában Vácott, a Duna-part közelébe eső, az akkori Görög utca 7. szám – ma Katona Lajos utca 15. szám – alatti szép, kedves házban kereste fel a Színházi Élet című folyóirat munkatársa az agg, nyolcvannégy esztendős híres karakterkomikust, Kassai Vidort.

A művész, aki 1840. február 16-án Gyálán született, Kossitzki néven, a színészettől visszavonulva, 1899-től Vácott, „szinte remetei magányban, mindenkitől elhagyatva, elfeledve” élt.

Fennmaradt Kassai Vidorról a váci otthonában készült fénykép, melyet az említett folyóiratcikk is lehozott:

Kassai Vidor váci otthonában. Fotó. Jelzet: KB 4108/9 – Színháztörténeti és Zeneműtár. Színházi gyűjtemény

A fénykép eredetije könyvtárunk Színháztörténeti és Zeneműtárának színházi gyűjteményében található. Az eredeti fénykép hátoldalán ceruzával írt felirat olvasható:

S ami a művek „1000 esztendeig” való megmaradását illeti, valóban, a kisméretű, falemezekre olajjal festett képek hátoldalára rá is írta maga a művész: „Copaiva balzsammal kezelve, ezért Pettenkofer féle eljárással újítandó valamennyi.”
A Színháztörténeti és Zeneműtárunk színházi gyűjteményében található festmények közül többnek is ez a felirat olvasható a vörösre festett hátoldalán.

A Copaiva vagy Copaiba, Copaifera officinalis balzsam egy dél-amerikai fa kivonatából készült gyanta, melynek elsődlegesen nyugtató hatása van, de lakként vöröses színezésre is használják. Ebben az esetben az olajos-gyantás kezelés, és az azt követő eljárás a festmény konzerválásának fontos része.

A Pettenkofer-féle eljárás pedig a következő:
Dr. Max von Pettenkofer (1818–1901) német természettudós és orvos, a higiénia kutatója, a kísérleti egészségtan megalapítója ezen eljárásának lényege az volt, hogy a festmény felületét etil-alkohollal gőzölte, ettől a bevonat megpuhult, zselés állapotú lett, a repedéseket így kitöltötte, és a felülete sima lett. Mivel a kezelés után pár évvel a bevonata visszatért korábbi állapotába, Pettenkofer azt javasolta, a gőzölés előtt vagy után a festmények felületét egy olajos-gyantás bevonattal kezeljék.
Tehát Kassai Vidor balzsamozása nem valamiféle különös hóbort volt, ahogy a híres komikus gyakori különös viselkedéséből és beszédéből következtethetnénk, hanem a kor teljesen elfogadott képrestaurálási, képtartósítási gyakorlata.

Kassai életviteléről, alkotókedvéről később maga kellő öniróniával vallott:

Kassai Vidor: Kassai Vidor 1880-ban. Vác, 1901. – A kép alatti felirat szerint: „Csak akkor mulattam, mikor mulattattam!” Jelzet: KE 3436 – Színháztörténeti és Zeneműtár. Színházi gyűjtemény

Az egyidőben szintén váci lakos Herczeg Ferenc is érdekes képet fest a különc művészről:

Kassai Vidor a Munkácsy Mihály tiszteletére rendezett jelmezestélyen 1882. február 21-én. Offenbach Kofák (Mesdames de la Halle) című darabjában, Madou asszony jelmezében. Vác, 1900. Jelzet: KE 3437. Ebben a darabban eredetileg is nőnek öltözött férfiszínészek alakították a párizsi vásári árusnők egy részét – Színháztörténeti és Zeneműtár. Színháztörténeti gyűjtemény

A festmény alapjául szolgáló eredeti fénykép hátoldalán ez áll:

S most jön csak az igazi a furcsaság, vagy talán az elme valamiféle sérülésének a lenyomata? – Mit is mondott, immár jó száz évvel ezelőtt a nyolcvannégy éves aggastyán az őt felkereső újságírónak?

Kassai Vidor 1928. július 30-án hunyt el.
Farkasfalvi Kornél kecskeméti főreáliskolai tanár a Váci Hírlap riporterének maga mesélte el a történteket:
Kassai Vidor örökösével, vagyis bátyjának leányával, azaz unokahúgával, a „Kossitzky-leány”, „Kossitzky Gizi úrhölgy” társaságában ment el az elhunyt lakására – még a hivatalos hagyatéki leltár előtt – felmérni a hagyatékot:

Kassai Vidor pályatársairól. Vác, 1903. Laborfalvi Róza, Felekiné Munkácsy Flóra, Hegedűsné Bodenburg Lina és Bognár Vilma. Jelzet: KE 3430 – Színháztörténeti és Zeneműtár. Színházi gyűjtemény

Egy héttel később a Váci Hírlap – 44. évf. 60. sz. (1930. augusztus 10.), 2. – arról számolt be, hogy Kassai Vidor nemcsak aranyrudakat, de takarékpénztári betétkönyveket is hagyott hátra!

Kassai Vidor pályatársairól. Csatai Zsófi, Kaffka Lászlóné Hegyesi Mari, Kacsó Karola, Ódry Lehel és Halmi Ferenc. Vác, 1905. Jelzet: KE 3431 – Színháztörténeti és Zeneműtár. Színházi gyűjtemény

A rejtély rejtély marad, honnan is volt ekkora vagyona a nagy művésznek, aki pedig élete utolsó évtizedeiben szinte kérkedett nyomorúságos anyagi helyzetével, s szinte a szó szoros értelmében nyomorgott, részben könyöradományokból tengődött, minden, szinte már-már hihetetlennek tűnő takarékoskodása mellett is.
De tegyük hozzá, sem ő, sem a rokonai nem voltak szegények. Messze nem.
Szintén a Váci Hírlap tudósít, hogy 96 éves korában, 1931-ben elhunyt Budán Kossitzky János nyugalmazott MÁV-mérnök, aki:

Kassai Vidor másik bátyja pedig Kossitzky Lajos, a váci egyházmegye címzetes kanonokja, bujáki esperes-plébános volt, aki nyugalomba vonulása után Gödöllőn élt.
Szerencsére a szóban forgó, „elkótyavetyélt” festmények nem vesztek mind el.
Egy részük jelenleg Színháztörténeti és Zeneműtárunk színháztörténeti gyűjteményének féltve őrzött kincse, ahogy azt az itt bemutatott illusztrációk is bizonyítják, s az egyes képek a hajdani gondos kezelésnek megfelelően ma is remek állapotban vannak. A Színháztörténeti Osztály 75 éve történt létrehozásának évében, 1949-ben vásárolt meg kilenc darabot az Országos Színészegyesület és Nyugdíjintézettől, nevesítve pedig Bán Ernőtől, a Magyar Színészek Szabad Szakszervezetének vezetőségi tagjától, illetve 1950-ben, szintén az Intézettől további kettőt.
Ezen festmények közül csak egy, a saját bevallása szerint tükörből festett önarcképe teljesen „önálló” alkotás. A többit fényképről „másolta” – meg is vannak könyvtárunk színháztörténeti gyűjteményében ezek a műteremben, a kor ismert fényképészei által készült fotográfiák. Teljes a hasonlóság.
Igaz, a fényképekkel ellentétben a színes festmények többet árulnak el, még korhűbbekké váltak, de kérdéses művészi értékük. A részletes, pontos kidolgozás dokumentumértéke, színháztörténeti jelentősége mindenképp jelentős, s pusztán az, hogy a képet fényképről másolta, még nem von le semmit sem az értékéből, hisz ezt az eljárást a legnagyobb festők is alkalmazták, már egész a fényképezés hőskora óta, hogy híres példát említsünk, gondoljunk csak Csontváryra…

Végezetül a komikus karakterszínésztől, festőtől, zenésztől, írótól, költőtől, ettől a sokoldalú különc zsenitől saját versével búcsúzunk:

Felhasznált irodalom:

• Bogdánffy-Pauly Erik: Festő-technológia. In: Művészet, 9. évf. 6. sz. (1910). 242–249.
• Huray István: Az Unio Kassai Vidort fel akarja léptetni a Maricza grófnőben. A nyolcvannégy esztendős nyugdíjas színész nem fogadta el a szerződést. „Nem lenne becsületes eljárás, hogy amikor a kávét leitták rólam, zaccot adjak a publikumnak…”. In: Színházi Élet, 14. évf. 29. szám, (1924. július 20.), 16–17.
• Kassai Vidor: Leérkezés. Részlet. In: Uő: Furcsaságok. Nescionizmus serio fantastico humoristico tragicomico világnézlet. Kassai Vidor emlékiratának függeléke, Vác, Pestvidéki Nyomda, 1927, 104–106.
  
  

Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti és Zeneműtár)

A 19. század legnagyobb magyar botanikusa, a magyar flóra- és növényföldrajzi kutatás korszerűsítője Ipolylitkén született, 1844. július 29-én.

„Kanitz tanár halálát olvasván, mélyen megdöbbentem. Noha Jurányi tanár úr 1872-ben engem már Kolozsvárra ajánlott, 1881 óta pedig a dolgot bold. Haynald többször szorgalmazta, mégis én a dolognak ily szomorú úton való megoldását épenséggel nem óhajtottam.

Szomorú, a dolog megtörtént jóindulatunk ellenére is. Én eltökéltem, hogy a megüresedett hely elnyeréseért lépést teszek. A Balatonmellék flórája tanulmányozása céljából Keszthelyre jöttem, itt a feleségem megbetegedett. Ha lehetséges, nemsokára haza megyek és lépést tenni óhajtok.

Engedje meg azonban nagyságod, hogy kérésemmel legelőször nagyságodhoz fordulni bátorkodom, és kérem, méltóztassék ügyemnek alkalom előjöttével kegyes pártolója lenni. 24 éve, hogy az állam szolgálatában vagyok, 16 éve Bpesten magántanár és irodalmilag annyi erőmegfeszítéssel, mint én, a botanika terén senki nem dolgozott, úgy hogy, ha későn is, jól esnék, hogy elértem, amiért annyi idő óta éjjel-nappali munkámmal törekedtem, de kivált azért törekedtem, hogy az eddig összegyűjtött roppant anyagot a reáliskola terhétől mentve, feldolgozhatnám. A haza növényzeti viszonyainak ismertetése nagyon kívánatos lenne, a magas ministerium s a kolozsvári egyetem talán lesz kegyes, hogy a befejezéshez nekem a módot meg fogja adni.”

Borbás Vince levele Apáthy István kolozsvári egyetemi tanárhoz, Keszthely, 1896. július 16. – Kézirattár, Levelestár

Ezekkel a szavakkal fordult Apáthy István kolozsvári egyetemi tanárhoz Borbás Vince 1896. július 16-án, Keszthelyen kelt levelében. Hozzá és az egyetem vezetőségéhez jó pár levelet intézett még, míg végre 1902-ben valóban elnyerte a hőn áhított katedrát, vagyis a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen a növényrendszertan nyilvános rendes tanára lett, később pedig az egyetem növényrendszertani intézetének és botanikuskertjének igazgatója. Sajnos a biztos révet, a megérdemelt elismerést, s a kutatáshoz szükséges nyugalmat nem élvezhette sokáig, 1905. július 17-én, életének 61. évében váratlanul elhunyt.
Valóban, ahogy azt Borbás a fenti levelében is írja, A Balatonmellék flórája tanulmányozásának meg is lett az eredménye, A Balaton tavának és partmellékének növényföldrajza és edényes növényzete című munkája. Kidolgozta az Ősmátra-elméletet, a homokpuszták hegyről való füvesedésének elméletét (A magyar homokpuszták növényvilága, 1886).
Ahogy azt később a szintén nagynevű botanikus, a magyarság virágainak és gyümölcseinek legjobb ismerője is megerősítette:

„Ösmátra endemikus növényfajainak különállása azóta a magyar flóra alapvető feldolgozása folyamán még élesebbé vált és bebizonyult, hogy a legközelebbi rokonaiktól nagy távolságokkal elválasztott fajok kétségtelenül harmadkori maradványok, így a Seseli leucospermum (magyarföldi gurgolya), melynek testvérfajai (Seseli Degenii és mások) Bulgáriában, a Linum dolomiticum (dolomitlakó len), melynek közeli rokona (Linum elegáns) a Balkán-félsziget nyugati és déli részében él, továbbá a Ferula Sadleriana (pilisi husáng), mely e nemzetség keleti terjedésű Peucedanoidae szekció legnyugatabbra tolt faja s rokonai tőle nagy távolságban elszakítva, Déloroszországban és Szibériában élnek.”

Rapaics Raymund: Ősmátrától Tisiáig. Természettudományi Közlöny, 1926. (58. évf.) 838. füzet, 570. – Törzsgyűjtemény

Számos szaktanulmánya mellett értékes herbáriuma viszont csak hosszabb huzavona után került végre a budapesti egyetem növényrendszertani intézetébe, ahol a II. világháborúban nagyrészt megsemmisült.
Több fontos botanikai felfedezést tett – köztük volt a magyar tulipán vagy al-dunai tulipán (Tulipa hungarica) – de legnevezetesebb felfedezése kétségtelenül a pilisi len (Linum dolomitikum). Ennek a jégkorszak előtti bennszülött virágnak a neve könnyen félrevezethetné az olvasót, mert a világon egyedülálló lelőhelye a Budai-hegység, azon belül a Nagy-Szénás környéke, illetve a közelébe eső Borbás-gerinc!

„[Borbás Vince] A budamelléki sz.-iványi hegyekről bemutat egy Linum dolomiticum-ot, mely alacsony termetét, heverő cserjés szárát, meddő lombrózsáit tekintve, a L. flavum-tól eltérő, ellenben a görög L. elegans-tól inkább távol eső termőhelye, mint morfológiai bélyegei választják el (habitu humili, caudiculis pluribus frutescentibus rosulisque sterilibus a L. fiavo  diversum et L. eleganti affinius). Egyúttal megemlíti, hogy a herkulesfürdői L. flavum uninerve Roch, a L. campanulatum-mal egyezőbb, mint a L. flavum-mal, nagy virága meg sok cserjésedő száracskája nagyon kitünteti. A L. Tauricum-tól is ez különbözteti meg; ennek nincs cserjésedő heverő szára, de a levele hosszabb, hosszan és ékalakúan keskenyedik.”

Társulati ügyek. In. Természettudományi Közlöny, 1897. április, (29. évf.) 332. füzet, 208–209.  Törzsgyűjtemény

Ez a kis, jelentéktelennek tűnő sárga virág, a pilisi len, azóta is hazánk egyik legvédettebb növénye.

Pilisi len a tájban. Fotó: Kis Domokos Dániel

„… a pilisvörösvári Egyeskő páratlan növényritkaságát a dolomitlakó lent (Linum dolomiticum BORB.) pedig GRÓF KARÁCSONYI-KEGLEVICH IMRE vette önként védelmébe.”

Gombocz Endre: Az első hatóságilag védett növény hazánkban [a magyar kikirics (Colchicum hungaricum JANKA)]. In. Természettudományi Közlöny, 1935. (67. évf.) 1023–1024. füzet, 108. – Törzsgyűjtemény

Részben az évforduló miatt is e sorok írója egy szép szombati napon, 2019. május 18-án kisfiával felkereste a tájegységet, fellelve végre a pilisi lent is. Mintha csak egy botanikai kirándulás elevenedett volna meg, több mint száz év után:

„Folyó évi, április hó 30.-án Dr. Degen Árpád úr vezetése alatt kirándultunk a különösen a Linum dolomiticum BORB.-ról nevezetes Kis- és Nagy-Szénás hegyek Pilisszentivánra néző lejtőire. Útirányunkat az ú. n. Egyeskő-nek vettük. Már messziről feltűntek a Genista pilosa L., Linum dolomiticum BORB., Helianthemum canum (L.) BAMG. és Coronilla vaginalis LAM. dúsan virágzó sárga szőnyegei.”

Zsák Zoltán: A Botrychium Lunaria (L.) Sw. pestvármegyei előfordulása. In. Magyar Botanikai Lapok, 1916. 1–5. sz. 82–85. – Törzsgyűjtemény

• 
• 
• 
• 
• 

Deéteri Dr. Borbás Vince emlékét Budapesten emléktábla őrzi a Markó utcában. Budapesti lakása pedig a Dessewffy utca 3-ban volt. Egy időben, tisztelői jóvoltából Borbásia néven folyóirat is viselte a nevét.

• 
• 

Szakirodalom:

Az 1877. július 27-én Pozsonyban született világhírű zongoraművész, zeneszerző és karmester Dohnányi Ernő (1877–1960) hagyatéka a komponista elhatározása szerint halála után az 1960-as évek elején került az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárába. E gazdag és sokszínű gyűjteményben néhány olyan dokumentum is képviselteti magát, amely a 20. századi magyarországi zeneélet első felének megkerülhetetlen alakja, Dohnányi Ernő születésnapjához köthető. Jelen áttekintés ezekből közöl egy válogatást.

Dohnányi Ernő 1905 körül – Színháztörténeti és Zeneműtár: Dohn-hagyaték. Fényképek A/20/a

A köszöntők közül természetesen a levelek között találhatjuk a legtöbb példát arra, hogy családtagjai mellett kollégái is megemlékeztek Dohnányi születésnapjáról. A korai dokumentumok közül különleges jelentőségű iratnak tekinthető az a német nyelvű levél, amelyet 1889. július 26-án a pozsonyi Szent Márton-dóm orgonistája, Karl Forstner (vagy Forstner Károly) címzett a mindössze tizenkét éves tanítványának, Dohnányinak. A levélben nem csupán Forstner születésnapi jókívánságait, de a mester egy közelgő Dohnányi-hangverseny műsorösszeállítására vonatkozó elismerő szavait is olvashatjuk.

Karl Forstner levele Dohnányi Ernőhöz, 1889. július 26. – Zeneműtár, Dohnányi-hagyaték, jelzet nélkül

A Dohnányi-hagyatékban unikális dokumentumnak tekinthető az az autográf vers is, amelyet a nemzetközi hírű gyermekgyógyász, egyetemi tanár, dr. Bókay János (1858–1937) írt Dohnányi Ernő ötvenedik születésnapja alkalmából, 1927. július 27-én. A Dohnányi családdal szoros barátságot ápoló orvos-professzor születésnapi ihletettségű költeménye érzékletesen írja körül a zeneszerző magyarországi zeneéletbeli tevékenységének jelentőségét, miközben a trianoni békediktátumra, valamint Dohnányi egyik operájára is utalt verse utolsó szakaszában. A „magyar daltól hangos zengő-torony” zárómondat ugyanis nem mást, mint az 1922-ben bemutatott, A vajda tornya című Dohnányi-opera egy korábbi címváltozatát (A zengő torony) sejteti.

Bókay János: Versköszöntő Dohnányi Ernő ötvenéves születésnapjára – Színháztörténeti és Zeneműtár, Dohnányi-hagyaték, jelzet nélkül

A költemény mindenesetre nem előzmények nélkül született, Dohnányi ugyanis 1927. április 19-én, Bókay 70. születésnapja alkalmából ünnepi kompozícióval lepte meg barátját, mégpedig a zenekedvelő professzor egyik témájára komponált variációival (Változatok Bókay bácsinak egy témájára). Mivel tudomásom szerint a szóban forgó vers még nem került publikálásra, az alábbiakban teljes egészében közöljük a költeményt.

A gyűjtemény születésnapi köszöntői közül a legimpozánsabb az a díszdoboz, amelyet 1922-ben, Dohnányi művészi pályafutásának 25. évfordulója alkalmából ajándékoztak bartárai, tisztelői a komponista számára. Az intarziás, Reményi József (1887–1977) készítette bronz kisplasztikával díszített fadoboz külső megjelenése szemet gyönyörködtető, s ez valójában a díszdoboz tartalmáról is elmondható. Hatvanhét díszes lapon, kézzel illusztrált keretbe foglalva olvashatjuk az első oldalakon Kozma Andor (1861–1933) Dohnányi előtt tisztelgő versét, majd a korszak prominens személyiségeinek – művésztársaknak, politikusoknak és a szellemi elit legfontosabb képviselőnek – aláírását. A rendkívül aprólékos grafikai munkát az Amerikában világhírnévre szert tett illusztrátor, Dobozyné Seredy Kató (Kate Seredy, 1899–1975) készítette el. De hogy pontosan kiknek a dedikációját rejti a doboz, és hogy milyen jelentése van egyes lapszéli ábrázolásoknak, arról a későbbiekben, a kerek évforduló folyamán számolunk be.

Laskai Anna (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Felhasznált irodalom:

• Kelemen Éva: Dohnányi Ernő családi levelei, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár – Gondolat Kiadó – MTA Zenetudományi Intézet, 2011.
• N. N.: „»A zengő torony« és »A tenorista«. Dohnányi Ernő nyilatkozik az operáiról”. In: Színházi Élet, 9. évf. 6. sz. (1920. február 8–14), 7–8. ó
• Gyűjteményes kiadása: Kusz Veronika (közr.): Dohnányi Ernő. Válogatott írások és nyilatkozatok, Budapest, Rózsavölgyi és Társa, 2020, 273–275.
• Podhradszky Imre: „The Works of Ernő Dohnányi”. In: Studia Musicologica, 4. évf. 6. sz. (1964), 357–373. 

„Saját halálunk sose fáj úgy, mint mások halála”
(Weöres Sándor)

Dr. Ferenczy Endréné Wendelin Lídia (1933–2024)

Nehéz tudomásul venni... Dr. Ferenczy Endréné Wendelin Lídia nincs már közöttünk.
Az elmúlt hetven év – a nemzeti könyvtár létének közel harmada! – elválaszthatatlan az ő személyétől és gazdag, maradandó életművétől.
Lídia egy életre elkötelezte magát a nemzeti könyvtár mellett: már az egyetemi gyakorló évét is az OSZK-ban töltötte, majd államvizsgája után, 1956-ban a Bibliográfiai Osztályra kapott kinevezést. A továbbiakban tapasztalatot szerzett a nemzeti könyvtári munka csaknem valamennyi fontos területén: foglalkozott az állománnyal, a tájékoztatási, olvasószolgálati és gyarapítási munkával, a különgyűjteményekkel. 1995-ös nyugdíjba vonulásáig egyfolytában a nemzeti könyvtárban és a nemzeti könyvtárért dolgozott, s nyugdíjas éveiben is folytatta tanácsadói, oktatói és publikációs tevékenységét.
Magam 1962-ben kerültem az akkori, mára legendás emlékű Hírlaptárba. A nemzeti könyvtár személyi állománya ekkor talán 250 fő volt (a költözés tájékán érte el a 700-at), így előbb-utóbb, így-úgy (étkezde, az épületek közti séta, folyosói beszélgetések, értekezletek révén stb.) szinte mindenki ismerősünkké vált.
Ferenczyné Lídia ekkor már tekintélyt sugalló jelenség volt magas termetével, fekete hajkoszorújával, energikus, célratörő, néha szenvedélyes beszédével. Fiatalon lett főosztályvezető, s mint ilyen, meghatározó szerepet vállalt a budai Várba költözés előkészítésében, a programok kidolgozásában, a végrehajtás kínosan hosszúvá vált időszakában (az épület első hivatalos befejezési határideje 1968 volt, ténylegesen azonban csak 1984–1985-ben költözött a könyvtár a Budavári Palota F épületébe).
Ferenczyné szakmai életútjának minden állomását bemutatta az a 2016-ban készült laudáció, amelyet Rácz Ágnes igazgató készített a Bibliothecaria Emerita cím adományozása alkalmából. Ezért én most csak néhány fontos momentumot emelek ki életéből, a gazdag életműből.
Édesapja a Magyar–Olasz Bank tisztviselőjeként került Sátoraljaújhegyre s egy, a debreceni egyetemen tanuló kisasszonnyal házasságot kötve 1933-ban született meg lányuk, Lídia. Pár év múlva a család visszatért Budapestre, így az iskolákat már ott végezte (említést érdemel, hogy az evangélikus leánygimnázium növendéke volt).
Szakmai tevékenységére áttérve meghatározó jellegűnek tartom azt a programot, amelyet Ferenczyné a vári épület hatalmas, 7. szinti olvasószolgálatának működésére dolgozott ki. Röviden: minden térség külön zárt egységet képez, állandó átjárási ellenőrzésekkel, avagy az olvasó szabadon használja a teljes térséget, az összes kézikönyvtárral. Nem kell ecsetelnem, milyen fontos, hogy ez utóbbi, azaz Lídia koncepciója győzött a „konzervatív” konkurenssel szemben. Úgy is mondhatnám, egy európai szemlélet váltotta le a „poroszosat”.
Jóború Magda főigazgató (1918–1982), aki 1958-től haláláig vezette a nemzeti könyvtárat, különösen nagyra értékelte Lídia – hozzá hasonlóan – energikus, lényegre törő személyiségét. A főigazgató maga vállalta halála előtt behívta Zircz Pétert, egyik helyettesét és engem, s személyes szavakkal ajánlotta őt figyelmünkbe. Akkor nem érthettem e gesztusát: napokkal később bekövetkezett halála tárta fel előttünk, hogy lényegében végrendelkezett.
Lídia nem egyszerűen kiváló szakmai felkészültséggel és elsőrendű vezetői tulajdonságokkal rendelkezett, hanem szívesen, egyben mesteri módon volt képes átadni tudása legjavát. Oktatói, tankönyvírói munkája, a Könyvtárosok kézikönyve számára írott fejezetek (3. kötet) révén százak, ha nem ezrek jövőbeni munkájának színvonalát alapozta meg. Írásmódja stílusát tanítani lehetne: a legjobb értelemben vett klasszikus világosság teszi jól befogadhatóvá minden gondolatát. Talán megengedhető a feltételezés, hogy ókortörténész férje is hatással volt rá e tekintetben.
Évtizedekig készült, s végül 2010-ben látott napvilágot az opus magnum: a Horthy-korszak sajtóbibliográfiája, három kötetben 2500 oldalon. Száz évre szólóan megalapozta ismereteinket. Csak az igazi tudós, aki a bibliográfia műfaját értékelni tudja, mérheti fel, mit jelent egy ekkora korpusz, ahol minden írásjelnek precízen kell megjelennie.
Szívesen emlékezett fiatalkori társaira. Amikor 2021-ben ünnepi kötetet szerveztünk a kilencvenéves Papp István és Katsányi Sándor tiszteletére, színes anyagot adott az ötvenes évek első felében már oroszlánkörmeiket megvillantó „fiúkról” (Papp István, Bereczky László, Kiss Jenő stb.).
Ekkori kapcsolatunk keretében kértem, halkan unszoltam is: rögzítsük, s ossza meg emlékeit életútjáról, az őt támogató főigazgatóról, meghatározó pályatársairól… Sajnos, nem vállalta, talán úgy érezte, ezt nem tudja a számára megszokott színvonalon teljesíteni.
Aki ismerte munkásságát, egyetért velem: az elmúlt hosszú-hosszú évtizedek hazai könyvtárügyének rendkívüli teljesítményt felmutató, példamutató életművet alkotó személyiségét kell a magunk és utódaink számára méltó módon megidéznünk, megörökítenünk. E szerény sorok az első kísérlet műfajába tartoznak. 

Sonnevend Péter 

Kapcsolódó tartalom: Elhunyt Ferenczy Endréné Wendelin Lídia (1933–2024). In: Az Országos Széchényi Könyvtár honlapja

Az 1994 óta minden évben a University of Leeds szervezésében megrendezett International Medieval Congress idén is több mint kétezer középkorászt szólított meg a világ minden tájáról. Az idei, 2024. július 1. és 4. között megvalósult esemény hívószava a válság volt, e köré szerveződtek a párhuzamosan zajló szekciók és kerekasztal-beszélgetések.

Az International Medieval Congress logója

A fennállásának ötvenedik évét ünneplő HUN-REN – OSZK Fragmenta et codices Kutatócsoport, amelynek 2002 óta könyvtárunk ad otthont, a harmincadik, jubileumi kongresszuson első ízben képviseltette magát. A kongresszuson három kutatónk, Hende Fanni, Orsós Julianna és Tomkó Zoltán is előadást tartott.
Hende Fanni, a kutatócsoport tudományos főmunkatársa, Bolyai-ösztöndíjas kutató előadásában egy olyan töredékcsoportot mutatott be, amely a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában, a Magyar Kamara Archívumában őrzött két, kora újkori számadáskönyv kötéstáblájából kerültek elő. Érvelésében meggyőzően bizonyította, hogy a Henricus de Ratisbona Vocabularium című művének töredékei, jóllehet az őrzőkönyvek alapján magyar eredetűnek gondolhatnánk, mégis a bécsi Domonkos-rendhez köthetők. A szekciót a Leeds-i Egyetem oktatója, Dr. N. Kivilcim Yavuz, elismert kéziratkutató moderálta. Munkatársunk előadását élénk érdeklődéssel hallgatták a résztvevők, és biztatták, hogy eredményét nemzetközi folyóiratban publikálja.

Hende Fanni Newly Discovered Fragments of Henricus de Ratisbona’s Vocabularius Lucianus Used as Part of a Bookbinding of an Account Book which Used to Belong to the Hungarian Chamber című előadása

Tomkó Zoltán, kutatócsoportunk szerződéses munkatársa, a Szegedi Tudományegyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolája Neolatin irodalom alprogramjának doktorandusza, az SZTE Kulturális Örökség és Digitális Társadalom Kutatócsoport, illetve az OSZK–SZTE Kulcsár Péter Historiográfiai Kutatócsoport tagja egy diplomácia- és kommunikációtörténeti szekcióban mutatta be kutatási eredményeit. A tematikus panelt a University of Iceland munkatársa, Katrín Lísa L. Mikaelsdóttir hirdette meg és moderálta. Előadásában Zoltán a három részre szakadt Magyarország diplomácia-és hadtörténetének egyik kulcsmomentumát, I. Szulejmán utolsó, 1566. évi magyarországi hadjáratát mutatta be historiográfiai aspektusból. A kortárs történetírók a háború kitöréséért és katasztrofális kimeneteléért való felelősség kérdését pártállásuknak megfelelően értékelték, és az ellenkező oldalt (a Habsburg-, vagy éppen a Szapolyai-pártot) tették felelőssé. Az előadásban Zoltán külön kiemelte és érzékletes példákkal illusztrálta Forgách Ferenc történetírói pozícióit, szempontjait és módszereit.

Tomkó Zoltán Blaming the Other: Scapegoating in a Divided Hungary after Suleiman’s Final Campaign című előadása

Orsós Julianna, kutatócsoportunk tudományos munkatársa előadásában a Domonkos-rend késő középkori válságáról, a rendtartomány felbomlásáról és Teutonia tartományba történő beolvadásáról beszélt. Miközben a ferences rend misszióit, szentté avatásait tekintve sikeres volt, a domonkosok válsággal néztek szembe. A rend intézményeinek legtovább működő testülete, az előbb Erdélybe, majd Nagyszombatba és Pozsonyba menekülni kényszerült Nyulak-szigeti apácakolostor azonban még több mint fél évszázaddal Buda elfoglalása után is aktív jogi entitásként működött, a legmagasabb politikai körökkel állt kapcsolatban, ezt pedig egy egyedülálló joggyakorlattal tudták megvalósítani. Jogi képviseletüket és birtokaik igazgatását hátramaradt jobbágyaik valósították meg, ami minden kánonjogi előírásnak ellentmondott, többek között ebben is unikálisnak számított. Ezért is kivételes a Nyulak-szigeti apácák leleményessége és diplomáciai ereje.
A szekciót Andrew Marsham, a University of Cambridge professzora  moderálta és szorgalmazta a bemutatott eredmények idegen nyelven történő mielőbbi publikálását.

Orsós Julianna Losses, Failure, Redesign: The Crisis of the Dominican Order in the Late Medieval Kingdom of Hungary című előadása

A konferencia ideje alatt munkatársaink új tudományos kapcsolatokat építettek, képviselve Magyarországot, az Országos Széchényi Könyvtárat és a HUN-REN Magyar Kutatási Hálózatot.

Tomkó Zoltán, Orsós Julianna és Hende Fanni a University of Leeds campusán

Orsós Julianna, Hende Fanni, Tomkó Zoltán
(HUN-REN – OSZK Fragmenta et codices Kutatócsoport)

Az abszurd humor, az irónia, az élőbeszédet imitáló, a stílusszinteket mesterien keverő művészet kedvelői számára örömteli hír, hogy az 1953-ban elhunyt Szép Ernő szövegei a védelmi idő lejártával, 2024 januárjától elektronikus formában mindenki számára elérhetővé váltak a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Ez adta az apropót a lírikusként, próza- és drámaíróként is tevékeny Szép Ernőről, valamint műveiről a könyvtárunkban 2024. május 15-én megrendezett szóló kerekasztal-beszélgetésnek.
A beszélgetés során számos kérdés merült fel, amelyre válaszokat kerestek az emlékest beszélgetőpartnerei: Gajdó Tamás, Győrei Zsolt, Jakab-Balogh Lilla, Pányik Tamás, Széchenyi Ágnes és Tverdota György. Hogy látja Szép Ernőt a ma olvasója, színházi közönsége, illetve az irodalomtudomány? Vajon hogyan befolyásolta a megítélését a kabarénál induló karrierje? Mi magyarázhatja a Szép Ernő-drámák hatvanas évek óta töretlen népszerűségét? Hova helyezzük Szép Ernőt a mai irodalmi palettán?
Szép Ernő verseit a Nyugat indulásának első évétől közölte. Az első nemzedék tagjaként és ismert kabarészerzőként sokáig nagy tekintély övezte. Mindig volt helye többek között a Nyugat Centrál, illetve New York Kávéház asztalainál, barátainak nagy része is a lap írógárdájába tartozott.

Szép Ernő dedikált portréja, Budapest, 1912. Képes levelezőlap. Jelzet: KA 4811/2 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Az 1920-as évek közepére két verseskötete, egy kisprózai, illetve egy egyfelvonásosokat tartalmazó gyűjteménye jelent meg, valamint bemutatták A hasbeszélőt (a Nyugat matinéján a Vígszínházban, 1912. március 10-én), illetve első egész estés színpadi darabját, Az egyszeri királyfit (1913. december 19, Nemzeti Színház), ugyan nem túl nagy sikerrel.

Szép Ernő (Strelisky felvétele), Budapest, é. n. Jelzet: KC XVI 4. – Színháztörténeti és Zeneműtár

Szép Ernő utóélete sem zökkenőmentes. Az 1945 utáni irodalmi köztudatban róla kialakult kép változásait részletesen Vida Lajos fejtette ki (i. m., 238–265.) A szerző iránti ingadozó intenzitású, általában inkább halvány érdeklődés évtizedei után – talán Tandori Dezső kitartó figyelme nyomán, talán a centenárium dinamizáló voltának vagy a posztmodern irodalom új érdeklődési irányainak köszönhetően – a ’60-as, ’70-es évektől kezdődően a színházakban kisebb Szép Ernő-reneszánsz alakult ki, darabjai a kis- és nagyszínházak repertoárjának szerves részévé váltak. Ugyanakkor a színházi sikerek csak mérsékelten ösztönözték az irodalomtörténeti újraértékelést. Míg Szép Ernő az irodalmi kánonból kiszorulni látszik, a színházi kánonnak kétségtelenül szerves részévé vált. A primer szövegek hozzáférhetősége (immár online is) és a színházi sikerszériák ellenére a Szép Ernő-recepció meglehetősen hiányos. Az elmúlt évtizedben azonban szakmai közegben is egyre nő az igény műveinek értő újraolvasására. A Petőfi Irodalmi Múzeumban 2014-ben megrendezett Szép Ernő-konferencia iránt a kutatók részéről tanúsított érdeklődés mutatja, hogy megérett az idő a felülvizsgálatára annak a szerepnek, amelyet a szűkös szakirodalom a sokoldalú, próza- és drámaíróként egyaránt tevékeny szerzőnek szánt. Ehhez a kezdeményezéshez csatlakoztak a kerekasztal-beszélgetés tagjai, akik igyekeztek javaslatot tenni Szép Ernő irodalomtörténeti szerepének újragondolására, a kortárs irodalommal való kapcsolatrendszerének feltérképezésére, az ismert vagy kevéssé ismert szövegek újraértelmezésére. Reméljük, ez csak a kezdet…

Jakab-Balogh Lilla irodalomtörténész

Kovács András Ferenc 1959. július 17-én született Szatmárnémetiben. Itt érettségizett 1978-ban az 5. számú Ipari Líceumban (1948-ban történt alapításakor és jelenleg is Kölcsey Ferenc Főgimnázium). A kolozsvári egyetem bölcsészkarán szerzett magyar–francia szakos tanári oklevelet 1984-ben. 1984 és 1989 között Székelyudvarhely térségében, Szentábrahámon, Siménfalván, Székelykeresztúron tanított. A rendszerváltás után néhány hónapig a marosvásárhelyi Nemzeti Színház aligazgatója (a magyar társulat vezetője), illetve az Igaz Szó folytatásaként megindult Látó című szépirodalmi folyóirat versrovatszerkesztője, 2008-tól 2019-ig a lap főszerkesztője volt.

Kovács András Ferenc az Országos Széchényi Könyvtárban, Jékely Zoltán centenáriumi kiállítása megnyitóján. (2013. november 6.). A kép forrása: Indafotó

A negyedik Forrás-nemzedék kiemelkedő művészeként indult el a költői pályán a Kriterion Könyvkiadó Forrás-sorozatában 1983-ban megjelent Tengerész Henrik intelmei című verseskötetével. Lírájának legszembetűnőbb sajátossága már ettől az első színrelépéstől kezdve a versnyelv sokszínűsége, amely igen sok rétegből épül fel: archaikus-népies-régies, zsánerszerűen bájos, patetikus, könnyed vagy éppen földhözragadt, vaskos, vulgáris elemek egyaránt föllelhetők benne. Bemutatkozó kötetének első méltatója, Cs. Gyímesi Éva ezt írta róla:

Tudós rafináltság. Egzisztenciális költészet

A „tudós rafináltság” Kovács András Ferenc esetében valóban nem túlzás. Igazi „poeta doctus” volt ő, a nagy elődökhöz, Balassihoz, Csokonaihoz, Weöres Sándorhoz, Dsida Jenőhöz, Szilágyi Domokoshoz hasonlóan, aki az egyetemen verstanvizsgán, zárthelyi dolgozatként egy alkaioszi óda megírására és annak parodizálására is vállalkozott. Stílusának fontos karakterjegye a már fentebb elmondottak mellett, hogy egész költői pályája során a paródia, travesztia, az ironikus stílusmontázs mestere volt. Cs. Gyímesi Éva kritikájának címe arra utal, hogy ezen adottságának megfelelően verseiben sok nevet és sokféle szerepet öltött magára, mintegy elrejtvén ezáltal saját egyéniségét. Versalanyként újra meg újra azt a feszültséget élte meg, amelyben emberi létünk véletlenszerűségének érzése és lelkünk mélyén szükségszerűnek vágyott végső célja, rendeltetése között hányódva van részünk nap mint nap. Egyfajta egzisztencializmus az övé: a létbe dobott alany bizonytalanságát érzékeli, aki csak azt tudja, hogy nem ő akarta így, nem ő a végső oka, és még kevésbé célja önmagának. Az eszmélet rácsodálkozik a véletlenre, a pillanatra, amelyben megfogant és amelyben épp most cselekszik. Nem tud belenyugodni ebbe az esetlegességbe. Csak azt tudja, hogy egyedi léte csupán egy lehetőség a korlátozott emberi lét számára felfoghatatlanul sok esély közül, amelyben az emberi minőség megvalósulhat. Érzi a felelősséget, hogy ezt a nyitott, alaktalan lehetőséget szabad emberként neki kell egyetlen otthonává, személyes, megformált életévé alakítania.

A költői én magányos vívódásai. Kétség és bizonyosság

Ez a játékos nyelvi és formai gazdagság tehát egy létfilozófiai vívódás (dubito ergo sum) kivetülése. Mint például a Szélnek eresztett menazsériák című vers végén:

A magányos lét, a bizonytalan létbevetettség képsorait láthatjuk az Erdélyi töredék című költemény elején is:

A közvetlenül ezt követő költemény elején pedig már az a gondolat is megjelenik, hogy ezt a létbevetettséget nem a vak véletlen uralja, hiszen a történelem folyamán minden a Teremtő örök terve szerint történik. Ezek a sorok egyszerre utalnak a valamennyi történelmi keresztény felekezet által elfogadott, az isteni gondviseléssel kapcsolatos alapfogalmakra: létben tartás, egyetemes, természetes isteni együttműködés (conservatio, concursus), illetve arra, hogy a történelem és a személyes üdvtörténet gyakran hasonló, szinte pontosan ismétlődő epizódokból tevődik össze:

Kovács András Ferenc: Vásárhelyi vásár. Versek kicsiknek, nagyoknak, Kolozsvár, Koinónia, 2003. – Törzsgyűjtemény

Hasonló gondolatok köszönnek ránk pár évvel később, az Adventi fagyban angyalok, 1994–1997 című kötet két egymást követő verséből is. Fontos kiegészítés itt az előbbi szövegekhez képest, hogy a létbevetettség cudar magányát a megtört szív, az őszinte alázat képes feloldani:

A következő versből pedig azt is megtudhatjuk, hogy e fénylő, misztikus kezek a Teremtő kezei, a pengető ujjak az ő ujjai (Az Isten ujja ez. – Digitus Dei est hic. Exodi 8. v. 19.):

A közelmúltig Varró Dániel mellett szinte csak Kovács András Ferenc volt még olyan magyar költő, akinek a versei nem kerülik meg a hagyományos műfajmegjelölő szabályokat, ugyanakkor mégis posztmodernek – abban az értelemben, hogy ez a líra egy középpontját veszített, bizonytalan, szétesett világból indul ki, mégis visszatalál a biztos kiindulóponthoz, amely a szétzilált világot egésszé teszi. Az egzisztenciális rémület és bizonytalanság nála inkább csak a túl közeli perspektívából ered a költői pálya kezdetén. A kilencvenes évekre ez a nézőpont kitágul, beleépül az öröktől fogva való kezdet és vég, amelyek távlatában szinte minden emberi gond megszűnik, kisimul minden gyűrődés az Idő arcán.

Csobán Endre Attila (Régi Nyomtatványok Tára)