Kassai Vidor: Képmásom. 1878. Olaj, falemez. Jelzet: KE 3429 – Színháztörténeti és Zeneműtár. Színháztörténeti gyűjtemény
Kassai Vidor ezt az önarcképét tükörből festette.
„Gyönyörű, nagy olajfestmények is vannak itt, amelyek elkészülésükkor bebalzsamoztattak, úgy, hogy 1000 esztendeig is megőrizik épségüket.”
Huray István: Az Unio Kassai Vidort fel akarja léptetni a Maricza grófnőben. A nyolcvannégy esztendős nyugdíjas színész nem fogadta el a szerződést. „Nem lenne becsületes eljárás, hogy amikor a kávét leitták rólam, zaccot adjak a publikumnak…”. In: Színházi Élet, 14. évf. 29. szám, (1924. július 20.), 17. – Elektronikus Periodika Archívum
Kassai Vidor önmagáról, két beállításban. Jelzet: KE 3433 – Színháztörténeti és Zeneműtár. Színháztörténeti gyűjtemény
Száz évvel ezelőtt, 1924 júliusában Vácott, a Duna-part közelébe eső, az akkori Görög utca 7. szám – ma Katona Lajos utca 15. szám – alatti szép, kedves házban kereste fel a Színházi Élet című folyóirat munkatársa az agg, nyolcvannégy esztendős híres karakterkomikust, Kassai Vidort.
A művész, aki 1840. február 16-án Gyálán született, Kossitzki néven, a színészettől visszavonulva, 1899-től Vácott, „szinte remetei magányban, mindenkitől elhagyatva, elfeledve” élt.
„Ami a tágas, utcai szobában az első szempillantásra megkap, az a szoba szegényes berendezése, a költői rendetlenség, s a rengeteg olajfestmény a falakon és asztalon.
Más úgyszólván nincs is a szobában, csak rengeteg festmény, kotta és könyv. Mintha múzeumban volna az ember.
– Saját festményeim, – mutat a falra Kassai bácsi, ahogy kérdően pillantunk rá – mert hát valamikor piktor voltam. Az ott az anyám, azt 74-ben festettem, az Küry Klára, amaz Blaháné, Jászai Mari, emez én vagyok, – tükörből festettem magam le – a többi tanulmányarc. Ez az én családom. Nem kell őket se ruházni, se etetni. Sokan mondták, adjam el őket. De a gyerekeimet vigyem vásárra? Inkább éhezek. Úgyis eladogattam már lassan sok-sok holmimat s eladtam három láda könyvet is. Eléggé sajnálom ma is.
A másik szobából negyvenkét darabból álló képsorozatot hoz elő Kassai Vidor. Végigmutatja őket. Nyolcvannyolc színész és színésznő olajjal festett portréja van ezeken a piroskeretű keménytáblákon, amelyet 1900 februárjától 1905 júniusáig festett. Valamennyi őt és egykori pályatársait ábrázolja. Kassai Vidor sokoldalú művész: nemcsak elsőrendű, híres színész és nagy festőtalentum, de ugyanolyan kiváló zongoraművész és író is. A másik szobának, ahol szanaszéjjel szintén temérdek festmény, könyv és kotta hever, egyetlen dísze a nagy harmónium. Megindító látvány a nyolcvannégy éves aggastyán, amint a két sor-billentyűs, gyönyörű harmónium előtt ül, az egyszerű fapadon. Szerelmese a muzsikának is. Elragadtatással, örömmel játszik. Kezdi a Bajadér ismert, szép keringőjén, folytatja a Nefelejts-en, az Árnyas erdőben szeretnék élni-n, egy operarészleten, s végzi a Kossuth-nótán.”
Huray István: Az Unio Kassai Vidort fel akarja léptetni a Maricza grófnőben. A nyolcvannégy esztendős nyugdíjas színész nem fogadta el a szerződést. „Nem lenne becsületes eljárás, hogy amikor a kávét leitták rólam, zaccot adjak a publikumnak…”. In: Színházi Élet, 14. évf. 29. szám, (1924. július 20.), 16. – Elektronikus Periodika Archívum
Fennmaradt Kassai Vidorról a váci otthonában készült fénykép, melyet az említett folyóiratcikk is lehozott:
Kassai Vidor váci otthonában. Fotó. Jelzet: KB 4108/9 – Színháztörténeti és Zeneműtár. Színházi gyűjtemény
A fénykép eredetije könyvtárunk Színháztörténeti és Zeneműtárának színházi gyűjteményében található. Az eredeti fénykép hátoldalán ceruzával írt felirat olvasható:
„Kassai otthonában. Összes berendezése egy vaságy és egy vasmosdó szekrény. A falon spiritiszta képek is láthatók.”
Kassai Vidor váci otthonában. Fotó. Jelzet: KB 4108/9 – Színháztörténeti és Zeneműtár. Színházi gyűjtemény
S ami a művek „1000 esztendeig” való megmaradását illeti, valóban, a kisméretű, falemezekre olajjal festett képek hátoldalára rá is írta maga a művész: „Copaiva balzsammal kezelve, ezért Pettenkofer féle eljárással újítandó valamennyi.”
A Színháztörténeti és Zeneműtárunk színházi gyűjteményében található festmények közül többnek is ez a felirat olvasható a vörösre festett hátoldalán.
A Copaiva vagy Copaiba, Copaifera officinalis balzsam egy dél-amerikai fa kivonatából készült gyanta, melynek elsődlegesen nyugtató hatása van, de lakként vöröses színezésre is használják. Ebben az esetben az olajos-gyantás kezelés, és az azt követő eljárás a festmény konzerválásának fontos része.
„A legnagyobb fontosságúak voltak a hatvanas évek végén Pettenkofer felfedezései a képregenerálás terén, melyeket Büttner-Pfänner később tovább fejlesztett, de Pettenkofer volt talán egyúttal Németországban az első, aki a festők figyelmét az olaj festésben előforduló optikai és egyéb fizikai jelenségekre felhívta és ezekre nézve alapvető kutatásokat végzett.”
Bogdánffy-Pauly Erik: Festő-technológia. In: Művészet, 9. évf. 6. sz. (1910), 247. – Elektronikus Periodika Archívum
A Pettenkofer-féle eljárás pedig a következő:
Dr. Max von Pettenkofer (1818–1901) német természettudós és orvos, a higiénia kutatója, a kísérleti egészségtan megalapítója ezen eljárásának lényege az volt, hogy a festmény felületét etil-alkohollal gőzölte, ettől a bevonat megpuhult, zselés állapotú lett, a repedéseket így kitöltötte, és a felülete sima lett. Mivel a kezelés után pár évvel a bevonata visszatért korábbi állapotába, Pettenkofer azt javasolta, a gőzölés előtt vagy után a festmények felületét egy olajos-gyantás bevonattal kezeljék.
Tehát Kassai Vidor balzsamozása nem valamiféle különös hóbort volt, ahogy a híres komikus gyakori különös viselkedéséből és beszédéből következtethetnénk, hanem a kor teljesen elfogadott képrestaurálási, képtartósítási gyakorlata.
Kassai életviteléről, alkotókedvéről később maga kellő öniróniával vallott:
„Amikor még magam főztem magamnak, többször megtörtént, hogy a dél festés közben lepett meg. Ilyenkor, hogy a hangulatból ki ne essem: egy pohár vízben cukrot oldottam föl, lisztet kevertem belé, megittam és ment a munka tovább. Én ezt egy majomtól tanultam, aki a lisztet ette, (persze csak úgy marokkal, pohár és Ferenc nélkül*).
*) Liszt: Ferenc nélkül.
Kassai Vidor: Furcsaságok. Nescionizmus serio fantastico humoristico tragicomico világnézlet. Kassai Vidor emlékiratainak függeléke, Vác, Pestvidéki Nyomda, 1927, 56. – Törzsgyűjtemény
Kassai Vidor: Kassai Vidor 1880-ban. Vác, 1901. – A kép alatti felirat szerint: „Csak akkor mulattam, mikor mulattattam!” Jelzet: KE 3436 – Színháztörténeti és Zeneműtár. Színházi gyűjtemény
Az egyidőben szintén váci lakos Herczeg Ferenc is érdekes képet fest a különc művészről:
„Egy nap fölkeresett dunaparti tanyámon Kassai Vidor is. Vácon lakott, amióta végleg visszavonult a színpadtól. Sohasem tudtam megérteni, hogy Jászai Mari, a nagyszerű és tüzes nőstényoroszlán, hogyan lehetett ennek a szomorú mormota embernek a felesége, hacsak el nem fogadom Mirja magyarázatát: a Kassai könyvei miatt! Nem tudom, művészet volt-e az, amit a színpadon csinált, de olyan ellenállhatatlan módon furcsa volt, hogy a könnyezésig és az ájulásig meg tudta kacagtatni a közönséget. Pedig játéka sokunkra hátborzongatóan kísérteties benyomást tett. Azt hiszem, mókázása nem volt egyéb, mint a danse macabre egy groteszk figurája.
Egy ember kizsigerelése. Ha hancúrozott, az mindig páros tánc volt a láthatatlan csontemberrel. A híres arcfintorai az agónia különböző stádiumaira emlékeztettek. Életének és színjátszásának dinamikus motívuma a halálfélelem volt. Nem tudott beletörődni az elkerülhetetlen vég gondolatába. Ennek tudata állandóan erjedt és poshadt benne, azt hiszem, éjjeli álmából is fölriasztotta a fogvacogtató igazság, hogy neki egyszer, nemsokára, meg kell halnia.
Rendesen délután háromkor jött és esti hétig maradt. Nem akart leülni, egész idő alatt állt és egyfolytában beszélt. Mindig kesernyésen, önmagát ironizálva, jelezve, hogy az egész dolog tulajdonképpen nem éri meg a beszéd fáradságát. Időközönkint orvosságos üveget vett ki a zsebéből és húzott belőle egy kortyot. Megkérdeztem, mi az, ő megvetően legyintett: marhaság! Nemrégiben szemölcs nőtt az orrán, valaki egy homeopata gyógyszert ajánlott neki, de olyan használati utasítással, hogy ha egyszer szedni kezdi, nem szabad többé abbahagyni, különben meghal a páciens. Kassai használni kezdte, a szemölcs csakugyan leszáradt az orráról, most már nem meri többé abbahagyni, bár nem is hisz benne.
Novemberi esthomályban egyszer találkoztam vele a váci Templom téren. Pörge magyar kalapot és csípőig érő lódengallért viselt, a kicsi ember peckes lépéseivel járt. Azt kérdezte, tudom-e mi az eufon. Nem tudom. Hát az olyan, mint a gramofon, de még sem gramofon, sokkal különb annál. Hogy ő szeretné nekem bemutatni az eufonját. (Azt hiszem, így akarta viszonozni a vendéglátást.) Valahol a Grörög utcában lakott, azonban tekintettel a rablógyilkosokra, akiktől állandóan félt, az értéktárgyait, köztük az eufont is, nem a lakásán, hanem a Ferencrendiek kolostorában tartotta. Onnan is ellophatják, igaz, de legalább nem ölik meg Kassait. A ferencieket éppen akkor reformálták, a váci barátok nagyrésze nem akarta magát alávetni a szigorított szabályoknak, hanem elment világi papnak, az ódon nagy kolostor épületében csak két barát maradt vissza. Egyiknek aztán a Sátán megzavarta az eszét és az fölakasztotta magát, most már csak egyetlen öreg szerzetes tanyázott a kolostorban, de az is láthatatlanul lappangott a kihűlt hangyabolyban.
Ketten végigtapogattuk magunkat a kongó téglafolyosón és a nyikorgó falépcsőkön, Kassai aztán kinyitott egy cellaajtót. A szoba hideg, sötét és porszagú volt, az ablakon benézett a vízszínű téli égbolt. Kassai leültetett és megszólaltatta az eufont.
Kacagó dal volt, egy recsegő férfihang énekelte. Föl és le a hanglétrán, i-től u-ig az összes magánhangzókat variálva, ádáz jókedvvel kacagott, röhögött, nyerített, üvöltött, bőgött az ének. Nekem – és ez nem képletesen, hanem szó szerint értendő – az volt az érzésem, hogy most a Halál nevet, nevet Kassain, nevet rajtam és rajtad is, kedves olvasóm.”
Herczeg Ferenc: Herczeg Ferenc emlékezései. [2]., A gótikus ház, Budapest, Singer és Wolfner, 1939, 279–281. – Törzsgyűjtemény
Kassai Vidor a Munkácsy Mihály tiszteletére rendezett jelmezestélyen 1882. február 21-én. Offenbach Kofák (Mesdames de la Halle) című darabjában, Madou asszony jelmezében. Vác, 1900. Jelzet: KE 3437. Ebben a darabban eredetileg is nőnek öltözött férfiszínészek alakították a párizsi vásári árusnők egy részét – Színháztörténeti és Zeneműtár. Színháztörténeti gyűjtemény
A festmény alapjául szolgáló eredeti fénykép hátoldalán ez áll:
„Ha ilyenek volnának a nők, mint e férfi, se nő, se férfi nem kívánnék lenni. Budapest. Apr. 25-én, 882. Kassai Vidor”.
Kassai Vidor a Munkácsy Mihály tiszteletére rendezett jelmezestélyen 1882. február 21-én. Offenbach Kofák (Mesdames de la Halle) című darabjában, Madou asszony jelmezében. Fotó: Ellinger Ede és Testvére, Budapest., 1882. Jelzet: KB 4108/12 – Színháztörténeti és Zeneműtár. Színháztörténeti gyűjtemény
S most jön csak az igazi a furcsaság, vagy talán az elme valamiféle sérülésének a lenyomata? – Mit is mondott, immár jó száz évvel ezelőtt a nyolcvannégy éves aggastyán az őt felkereső újságírónak?
„– A lakásom egész télen fűtetlen volt. A nyögdíjam (igy mondja: nyögdíj) arra elég, hogy a házbéremet kifizessem. Egyedül vagyok, csak pár bolhám akad néha. A télen négy hónapig egy ingben jártam. Lent se volt rólam. Most olykor idegenek elviszik a szennyes ruhámat és ingyen kimossák. Magam takarítottam és magam is főztem. Ha volt, mit. Legtöbbször nem volt. Azt ettem, amit a vendéglőben otthagytak. Pedig keveset hagytak ott. Hozzászoktattam magam a koplaláshoz. Most aztán jóemberek kivitték a miniszternél, hogy a siketnémák intézetében étkezhessem. Azóta odajárok ebédre és vacsorára.”
Huray István: Az Unio Kassai Vidort fel akarja léptetni a Maricza grófnőben. A nyolcvannégy esztendős nyugdíjas színész nem fogadta el a szerződést. „Nem lenne becsületes eljárás, hogy amikor a kávét leitták rólam, zaccot adjak a publikumnak…”. In: Színházi Élet, 14. évf. 29. szám, (1924. július 20.), 17. – Elektronikus Periodika Archívum
Kassai Vidor 1928. július 30-án hunyt el.
Farkasfalvi Kornél kecskeméti főreáliskolai tanár a Váci Hírlap riporterének maga mesélte el a történteket:
Kassai Vidor örökösével, vagyis bátyjának leányával, azaz unokahúgával, a „Kossitzky-leány”, „Kossitzky Gizi úrhölgy” társaságában ment el az elhunyt lakására – még a hivatalos hagyatéki leltár előtt – felmérni a hagyatékot:
„Az első szobában egy alacsony piszkos kis ágy (és nem koporsó, mint szenzációként írták a lapok.) Ezen halt meg az öreg Kassai Vidor. Mellette egy alacsony szék, rajta kormos lámpa, egy halom elégett gyufaszál, (ezeket is gyűjtötte.) Amint nézdegélek, egy kis kulcscsomó ötlik a szemembe, rajta egy kis papircédula. Felemelem, nézem: Kassai kis gyöngybetűi:
Ez a kulcs vezet a kincstáramba. Kétszer előre, félszer hát ráfordítani!
Összenézünk és szinte összenevetünk: Kassai kincstára!
Farkasfalvit a könyvtár érdekli, húzogatja ki a könyveket, nézi a címeket. Az asszonyt fúrja a kíváncsiság, és sok kísérletezés után egy ütött-kopott ládát fedez fel, amelybe végül is a kulcsocska beleillik. Forgatja benne a kulcsot, nyitja, zárja, csak a láda teteje nem enged és nem emelkedik. Újra elolvassák az írást és kétszer előre fordítják egy félszer vissza és mint a detektívregényekben szokás, a titkos láda felnyílik és fent áll a csomó bankó!
Mind jó pénz egytől egyig a mint látják: egy tenyérnyi mélységben százasok sőt ezresek tömege! (Képzelem, hogy nevet most a túlvilágon a kis Kassai!) A legkisebb bankó ötvenes, de abból is több van száznál. Maga Farkasfalvi kezdi a Kossitzky-leány kezeibe olvasni a rengeteg pénzt: több volt tízezer pengőnél!
Most tovább kíváncsiskodik az asszony: mi lehet még az értékes ládában. Jön egy arckép.
Egy csomó postaszelvény. Egy hajfürt. A nagy Jászai Mari emléke. Aztán egy megkopott gyűrű. Megható felírással: Anyám jegygyűrűje. Megint egy sereg levél (milyen titkok lehetnek benne!) meg sem nézik, túrják a ládát és festmények kerülnek elő.”
Hová lettek Kassai Vidor aranyrudacskái? Vizsgálatot kér a halott emléke! In: Váci Hirlap, 44. évf. 58. sz. (1930. aug. 3.), 2. – Hungaricana közgyűjteményi portál
Kassai Vidor pályatársairól. Vác, 1903. Laborfalvi Róza, Felekiné Munkácsy Flóra, Hegedűsné Bodenburg Lina és Bognár Vilma. Jelzet: KE 3430 – Színháztörténeti és Zeneműtár. Színházi gyűjtemény
„Kassai az átlagfestőnél sokkal jobb volt. Kor- és kartársait megörökítő arcképeiről barátai tudtak. Tovább, tovább, ez nem érdekes... És a kutatást már abba akarják hagyni, mikor olyan furcsa kis göngyölegek kerülnek elő legalulról, a láda fenekéről. Először egy, majd a második, harmadik, tizedik, tizedik, tizenötödik... ejnye nem lesz vége: … tizennyolcadik, tizenkilencedik, huszadik...
A Kossitzky-leány egyiket feltöri, felsikít: sárga aranyak gurulnak szét a szobában!
Az olvasó már sejti: a kis papír-rudacskák mindannyija aranyakat, értékes, fényes aranyakat rejtett, mindegyikben húsz darab volt. Az utolsó csomagocska nagyobb: ebben húszkoronás aranyak voltak, ellentétben a tizenkilenccel, amelyek tízkoronás aranyakat rejlettek.
Kossitzky-leány mindent elvitt. Amit tudott, Vácon értékesített. A híres Kassai-képekből a vagyonmentőn láttam egy-két darabot, a mit a rideg becsüs öt pengőre becsült. Kassai képei, amelyeket alkotója oly értéknek tartott, hogy még a Nemzeti Múzeumnak sem akarta átengedni örök megőrzésre! A kegyeletlenség üzletet csinált abból az értékekből, amelyeknek méltó helye a színművészeti múzeum lett volna. ”
Hová lettek Kassai Vidor aranyrudacskái? Vizsgálatot kér a halott emléke! In: Váci Hírlap, 44. évf. 58. sz. (1930. augusztus 3.), 2–3. – Hungaricana közgyűjteményi portál
Egy héttel később a Váci Hírlap – 44. évf. 60. sz. (1930. augusztus 10.), 2. – arról számolt be, hogy Kassai Vidor nemcsak aranyrudakat, de takarékpénztári betétkönyveket is hagyott hátra!
Kassai Vidor pályatársairól. Csatai Zsófi, Kaffka Lászlóné Hegyesi Mari, Kacsó Karola, Ódry Lehel és Halmi Ferenc. Vác, 1905. Jelzet: KE 3431 – Színháztörténeti és Zeneműtár. Színházi gyűjtemény
A rejtély rejtély marad, honnan is volt ekkora vagyona a nagy művésznek, aki pedig élete utolsó évtizedeiben szinte kérkedett nyomorúságos anyagi helyzetével, s szinte a szó szoros értelmében nyomorgott, részben könyöradományokból tengődött, minden, szinte már-már hihetetlennek tűnő takarékoskodása mellett is.
De tegyük hozzá, sem ő, sem a rokonai nem voltak szegények. Messze nem.
Szintén a Váci Hírlap tudósít, hogy 96 éves korában, 1931-ben elhunyt Budán Kossitzky János nyugalmazott MÁV-mérnök, aki:
„… már 1846-ban szolgált, és az ország első vasútját, a vác – budapestit építette, és annak megnyitása után az osztrák vasúttársaság szolgálatába lépett, ahol szívesen fogadták, mint magyar szakembert. Kossitzky bátyja volt a mi Kassai Vidorunknak, akit többször meglátogatott Vácon. A mestert, mert fiatalabb volt, mindig Vidorkának hívta, még nyolcvan éves korában is. Az ő leánya örökölte »Vidorka« minden vagyonát.”
Még építette a váci vasútat. In: Váci Hírlap, 45. évf. 19. sz. (1931. március 8.), 2. – Hungaricana közgyűjteményi portál
Kassai Vidor másik bátyja pedig Kossitzky Lajos, a váci egyházmegye címzetes kanonokja, bujáki esperes-plébános volt, aki nyugalomba vonulása után Gödöllőn élt.
Szerencsére a szóban forgó, „elkótyavetyélt” festmények nem vesztek mind el.
Egy részük jelenleg Színháztörténeti és Zeneműtárunk színháztörténeti gyűjteményének féltve őrzött kincse, ahogy azt az itt bemutatott illusztrációk is bizonyítják, s az egyes képek a hajdani gondos kezelésnek megfelelően ma is remek állapotban vannak. A Színháztörténeti Osztály 75 éve történt létrehozásának évében, 1949-ben vásárolt meg kilenc darabot az Országos Színészegyesület és Nyugdíjintézettől, nevesítve pedig Bán Ernőtől, a Magyar Színészek Szabad Szakszervezetének vezetőségi tagjától, illetve 1950-ben, szintén az Intézettől további kettőt.
Ezen festmények közül csak egy, a saját bevallása szerint tükörből festett önarcképe teljesen „önálló” alkotás. A többit fényképről „másolta” – meg is vannak könyvtárunk színháztörténeti gyűjteményében ezek a műteremben, a kor ismert fényképészei által készült fotográfiák. Teljes a hasonlóság.
Igaz, a fényképekkel ellentétben a színes festmények többet árulnak el, még korhűbbekké váltak, de kérdéses művészi értékük. A részletes, pontos kidolgozás dokumentumértéke, színháztörténeti jelentősége mindenképp jelentős, s pusztán az, hogy a képet fényképről másolta, még nem von le semmit sem az értékéből, hisz ezt az eljárást a legnagyobb festők is alkalmazták, már egész a fényképezés hőskora óta, hogy híres példát említsünk, gondoljunk csak Csontváryra…
Végezetül a komikus karakterszínésztől, festőtől, zenésztől, írótól, költőtől, ettől a sokoldalú különc zsenitől saját versével búcsúzunk:
„Igazságot kerestem én,
Számunkra nincs, csak költemény.
Illúzió, képzelet,
Ez boldogít, ez vezet.
Rejtély nekünk minden itten;
Ennél többre én se vittem:
Csalóvá lesz a való,
Majd valóvá a csaló,
Ne repülj hát, ha nincs szárnyad,
Okosan a földet járjad;
Ha rajta túl hajt lázad:
Lipótmezőn lesz házad.”
Kassai Vidor: Leérkezés. Részlet. In: Uő: Furcsaságok. Nescionizmus serio fantastico humoristico tragicomico világnézlet. Kassai Vidor emlékiratának függeléke, Vác, Pestvidéki Nyomda, 1927, 105. – Törzsgyűjtemény
Felhasznált irodalom:
- Bogdánffy-Pauly Erik: Festő-technológia. In: Művészet, 9. évf. 6. sz. (1910). 242–249.
- Huray István: Az Unio Kassai Vidort fel akarja léptetni a Maricza grófnőben. A nyolcvannégy esztendős nyugdíjas színész nem fogadta el a szerződést. „Nem lenne becsületes eljárás, hogy amikor a kávét leitták rólam, zaccot adjak a publikumnak…”. In: Színházi Élet, 14. évf. 29. szám, (1924. július 20.), 16–17.
- Kassai Vidor: Leérkezés. Részlet. In: Uő: Furcsaságok. Nescionizmus serio fantastico humoristico tragicomico világnézlet. Kassai Vidor emlékiratának függeléke, Vác, Pestvidéki Nyomda, 1927, 104–106.
Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti és Zeneműtár)
