Az Országos Széchényi Könyvtárban mostantól megtekinthető annak a 127,5 cm átmérőjű és 1:10 000 000 méretarányú földgömbnek a másolata, amely 1881-ben, a velencei Nemzetközi Földrajzi Kongresszus térképkiállításán a Magyar Nemzeti Múzeum által kiállított történeti-földrajzi anyag részeként első díjat kapott. Az úgynevezett Perczel-glóbuszból három másolat készült. Egy az Országos Széchényi Könyvtárba, egy az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, egy pedig a miniszterelnöki irodába, a Karmelita kolostorba került.

Perczel László kartográfus az 1850-es években kezdett hozzá az eredeti, fából készült földgömbhöz, melynek bordázatát 8 cm vastag papírmasé-gömbhéj borítja. A földgömb térképészeti ábráit Perczel László rajzolta, az asztalosmunkát Mihályi Józsa, a rézöntést pedig Stark József tatai mesteremberek végezték. Az eredeti, 1862-ben elkészült földgömböt a nemzeti könyvtár Térképtárában őrizzük

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Térképtudományi és Geoinformatikai Tanszéke 2008 májusában közel 900 darab nagy felbontású fényképfelvételt készített az eredeti Perczel-földgömbről. Ezek feldolgozásával készült el a mai állapotot bemutató 3D-s modell, azaz létrejött a Perczel-glóbusz állapotrögzítő digitális hasonmása, amelynek egy kisebb felbontású változata került be a Virtuális Glóbuszok Múzeumába, hogy az interneten is széleskörűen hozzáférhetővé váljon.

Továbblépésre 2018-ban nyílt lehetőség, amikor befejeződött a digitális restaurálás és rekonstrukció. Ennek során az eddig meglévő digitális anyagot át kellett szerkeszteni, kiszűrni az esetleges hibákat és rekonstruálni a hiányzó tartalmakat. Ez különösen a lakkréteg által olvashatatlanná vált névanyag esetében okozott komoly nehézségeket, mert Perczel nem teljesen következetesen, de a kor szellemének megfelelően törekedett a magyaros írásmódra, így a glóbuszon a név eltérhet a feltételezett forrástérkép írásmódjától, illetve a mai magyaros írásmódtól is. Egyúttal az eredetinek közel megfelelő betűkészlettel kellett újraírni a földrajzi helyneveket. A pótlás során összesen 2872 rajzi és 3252 névrajzi kiegészítést tettek a szakemberek.

A munkához hozzátartozott a Perczel által használt forrásmunkák feltárása is, utolsó fázisa pedig a földgömb fizikai újraalkotása volt, melynek során megtörtént a digitális anyag kinyomtatása, majd gömbre kasírozása. Eközben elkészült a míves faállvány és a réz meridiánkör, melyek összeállítása után Perczel László földgömbje újra a régi fényében tündökölhet.

Babits Mihály 1940. március 30-án vette át a bergamói hercegtől az 1937–38–39. évi San Remo-díjakat, a „Premi di San Remó”-t, melyet ez alkalommal összesen 33 díjazott kapott. A Babitsot laudáló köszöntésekben a lírikus és epikus életműről szóló értékelés, az európai irodalom történetét megíró esszéistának szóló tisztelet és a Divina Commedia-fordítás méltatása egyaránt szerepelt – az utóbbi kapcsán hangsúlyozva: Babits munkája igazi kapocs az olasz és magyar kultúra között.
A díjkiosztó ünnepséget és Babits megérkezését, felolvasását több fénykép is a megörökítette.

 Babits májusban az Esti Magyarországnak nyilatkozza olaszországi útjáról:

Babitsék a San Remo-díj átvételét követően néhány napot Bordigherában töltenek. E kirándulásról Török Sophie több felvételt is készített.

Hazatérve Brissagóban meglátogatják még Babits barátját, Szilasi Vilmos filozófust és családját, ahol Babits súlyosbodó betegségének tünetei újra jelentkeztek.

Április közepén térnek haza Budapestre, Attila utcai lakásukba. Ez volt Babits Mihály utolsó útja külföldön.

Rózsafalvi Zsuzsanna

Az Erzsébet hidat 1903-ban adták át a forgalomnak, a külföldi szakértők a világ „legmonumentálisabb és legszebb lánchídjának” tartották. Néhány évtizeddel később a németek 1945. január 18-án a reggeli órákban felrobbantották. A második világháború során szinte teljesen megsemmisült  hidat – a régi pillérek felhasználásával – a Sávoly Pál vezette munkaközösség tervei alapján kezdték újjáépíteni 1961-ben.

Az Országos Széchényi Könyvtár Diafilm- és Fotótára nem csupán az eredeti hídról őriz diafilmfelvételeket, hanem az új építéséről is. A történelmi pillanatokat megörökítő dokumentumokon nyomon követhető a felújítás folyamata: egészen a felrobbantott acélroncs Dunából való kiemelésétől a ma is használatban lévő szerkezet terhelési próbájáig.

Az újjáépülő Erzsébet hídhoz kevesebb, mint feleannyi – 6500 tonna – acélanyagot használtak fel, mint elődjéhez, teherbírása mégis nagyobb. A terhelési próbán 115, részben megrakott jármű, mintegy 2000 tonna súllyal nehezedett a hídra. A hidat hat héttel a kitűzött határidő előtt, 1964. november 21-én adták át a forgalomnak, Budapest egyesítésének évfordulóját követően néhány nappal. A megnyitóra több tízezres tömeg gyűlt össze, majd vette birtokba gyalogosan a hidat, az eseményt a televízió egyenes adásban közvetítette. 

Folytatjuk blogbejegyzésünket, melynek 1. része itt olvasható.

Emmának szinte mindenről van véleménye, amit meg is oszt az olvasókkal. Cseveg a mindennapi (háziasszonyi) élet kisebb-nagyobb nehézségeiről, kényelmetlenségeiről és problémáiról, külföldi utazásáról, nyaralásról és ruhákról. A családi és magánéleti kérdések mellett foglalkozik kulturális, irodalmi és művészeti eseményekkel, színházi előadásokkal, és érint komoly közéleti, szociális és társadalmi témákat is. Visszatérően ír a szerelem, az öregedés, a háztartás (beleértve a cselédkérdést), a nevelés és oktatás, a szegénység és jótékonyság kérdéséről, és rendszeresen tárgyalja a nők helyzetéhez, a nők férfiakhoz való viszonyához, a feminizmushoz és az emancipációs törekvésekhez köthető kérdéseket. A levelekben tematizált nőkérdés lényege a tanuláshoz és önálló keresethez, azaz a független, másra nem szoruló életmódhoz való jog. Emellett azonban többször ír a családi életről mint legteljesebb női hivatásról. Felveti a női munkavállalás nehézségeit és buktatóit. Végső következtetése szerint nincs nőkérdés, csak szociális kérdés van, és a nők helyzetének változása elkerülhetetlen.

Miközben az Emma alakjába bújt Ignotus számos komoly kérdésről nyilvánít(hat)ott véleményt, az álnévhasználat számtalan játéklehetőséget is rejtett magában, amellyel az író élt is, amikor önmagával polemizált vagy a lap munkatársaival csipkelődött és kokettált.

Veigelsberg Hugó költő, író, újságíró, szerkesztő az irodalomban a később polgári nevévé is váló, ’ismeretlen’ jelentésű Ignotus néven vált ismertté. Noha munkásságát leginkább az 1908-ban indult Nyugat folyóirathoz kapcsolják, amelynek több mint húsz évig volt főszerkesztője, irodalmi és szerkesztői működése már korábban, a XX. század emblematikus folyóirata előzményének is tartott, Kiss József költő által szerkesztett A Hét hasábjain kezdődött.

Ignotus (A Hét, 1894. december 2., címlap) – Törzsgyűjtemény

Színlátása meghaladja az emberi szem képességeit, rendkívül nagy dinamikájú szenzora egyszerre „látja” a nagyon fényes (például aranyozott), illetve a sötétebb tónusú (tintával írott) részleteket is. Segítségével olyan tartalmakat tehetünk láthatóvá és kutathatóvá, amelyek eddig, akár az őrzők elől is rejtve voltak. Az Országos Széchényi Könyvtár épülő Digitalizáló Központjának egyik új eszköze egy olyan különleges fényképezőgép, amely már az úgynevezett középformátumú kategóriába tartozik, nagy felbontású érzékelője 100 megapixeles.

Munkában a nemzeti könyvtár új digitális fényképezőgépe (A fotókat Habram Éva készítette.)

A közelmúltban Arany János sógorának leszármazottjától, a Svájcban élő Fráter Györgytől egy rendkívül becses adomány, egy Arany János-levél érkezett a nemzeti könyvtárba. A levél a restaurálást követően bekerült a Kézirattár gyűjteményébe. Ebből az alkalomból kérdezzük a tár munkatársát, Rózsafalvi Zsuzsannát.

A Svájcból hazatért Arany János-levél. Fotó: Karasz Lajos – Kézirattár

Arany János családja több közgyűjteménynek adományozott kéziratokat, de a legismertebbeket, például a Toldi-trilógiát és a Buda halála autográfjait a nemzeti könyvtárnak adta át. Milyen jellegű és hozzávetőleg mennyi, Aranytól származó egyéb kézirat, kötet található az Országos Széchényi Könyvtárban?

A legfontosabb kézirataink a már említettek, de őrizzük a költő számos más művének, levelének és hivatali munkához kötődő dokumentumainak egy-egy példányát. Közel húsz költemény található gyűjteményünkben, közöttük olyan fontosak, mint a Családi kör, a Hídavatás, a Vörös Rébék vagy A dalnok búja. Valamennyi mű gyűjteménybe kerülésének nagyon izgalmas története van. Többnyire a költő kortársainak gyűjteményével vásároltuk őket, de akadt olyan is, amely egy folyóirat lapjai között lappangott, és így akadtunk rá. A másik érdekes kéziratcsoport a hivatali iratoké. Arany a hatvanas évektől a Kisfaludy Társaság, majd a Magyar Tudományos Akadémia titoknoka, titkára volt, s hivatali idejében mindkét társulat ügyeit intézte. Így maradt fenn számos általa ellenjegyzett számla, könyvrendelés, a tagokkal való kapcsolattartás dokumentumai. Kézirattárunk valamivel több, mint 100 Arany által írt levelet őriz – köztük több Petőfi Sándorhoz címzettet is –, és a hozzá írott válaszokból is több tucat található gyűjteményünkben. Ezek zöme szórványként érkezett be hozzánk: vagy darabonként vásároltuk vagy hagyatékokkal érkeztek és dedikált köteteink is vannak.

A lap a honfoglalás 1000. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségek legkiemelkedőbb eseményének, az 1896-os Millenniumi Ezredéves Országos Kiállításnak egyik sajtóorgánuma volt. Az Országos Széchényi Könyvtár által is őrzött újság a kiállítás megnyitása után egy hónappal, június 1-jétől a kiállítás bezárásáig, november 3-ig, 151 számban tájékoztatta olvasóit a városligeti kiállítás területén zajló programokról. A blogbejegyzésünk címéül választott idézet a Kiállítási Ujság célját fogalmazta meg az 1896. júniusi 1-én megjelent első számban. De mik voltak a kiállítási újságok?

A millenniumi kiállítás a hazai sajtóéletben nagy áttörést hozott, hiszen csak az esemény alkalmából 14 külön újság jelent meg. A kiállítások jó fejlődési lehetőséget jelentettek a sajtó számára, hiszen ezek alkalmából lapot/lapokat adtak ki, amelyek információkat közöltek mind a közreműködők, mind pedig a látogatóközönség számára. Az alkalmi lapok e csoportjának létrejötte nem jelentett újdonságot, hiszen már az első, 1851-es londoni világkiállítás, Magyarországon pedig az 1879-es székesfehérvári mezőgazdasági, és ipari kiállítás alkalmából is jelent már meg külön kiállítási lap. Az 1896-os kiállítás esetében a hangsúly a millenniumi kiadványok számán van, hiszen az 1885-ös országos kiállítás három újságja után hatalmas ugrást jelentett ez a 14 lap, mind műfajilag, mind pedig a kiállítás jelentőségét tekintve.

Mert mi is volt a feladata egy kiállítási újságnak? Az, hogy a minél szélesebb körű olvasótábort tájékoztassa az adott kiállítás előzményeiről, az eseményekről, programokról, valamint népszerűsítse a rendezvényt, hirdesse annak újszerűségét és erősítse az emberekben a nemzeti érzületet.

Miután rengeteg szakma kulisszatitkaiba bepillantást nyerhettünk a Tetrisz kihívásnak köszönhetően, Magyarország nemzeti könyvtárának, az Országos Széchényi Könyvtárnak régi és ritka könyvekkel foglalkozó részlegénél, a Régi Nyomtatványok Tárában úgy gondoltuk, hogy mi is fellibbentjük a leplet a könyvtárosok közel sem szürke hétköznapjairól. Sajnos a kihívásra berendezett terület - és szerencsére állományunk - mérete nem engedi, hogy minden kincsünket megmutassuk, mégis néhány érdekességet bemutatunk a gyűjteményünkből, feladatainkból.

Varga Bernadett (irodalomtörténész), Sánta Sára (klasszika-filológus), Túri Klaudia (klasszika-filológus), Szebelédi Zsolt (klasszika-filológus), Bakonyi Zsuzsanna (történész), Szovák Márton (italianista), Tóvizi Ágnes (művészettörténész), Farkas Gábor Farkas (művelődéstörténész)

1929. október 29-én arról számoltak be az újságok, hogy Osvát Ernő előző este, néhány perccel leánya halála után szíven lőtte magát és meghalt. A tragikus sorsú irodalomkritikust, írót a nagyközönség ma is elsősorban a XX. század meghatározó irodalmi folyóirata, a Nyugat szerkesztőjeként ismeri. E tisztségéhez kapcsolódva 2019 szeptemberében kétkötetes, igényes kiadású és rendkívül adatgazdag kiadvány jelent meg a Gondolat Kiadó és az Országos Széchényi Könyvtár közös kiadásában, Nemeskéri Erika és Kosztolánczy Tibor irodalomtörténészek szerkesztésében, Tessék színt vallani – Osvát Ernő szerkesztői levelezése címmel. A közel 1700 oldalas, számos rövidebb, tematikus tanulmánnyal és különböző mutatókkal (például hazai és külföldi személyek és műveik, kávéházak, levélpapír- és borítékfejlécek jegyzékeivel) ellátott levelezésgyűjteményt október 11-én mutatták be a szerkesztők – Fráter Zoltán irodalomtörténész közreműködésével – az őszi Margó Irodalmi Fesztivál- és Könyvvásáron. Az évforduló és a kötet megjelenése kapcsán kérdeztem a két szerkesztőt, akikkel évek óta ismerjük egymást, ezért itt is megtartottuk a tegeződést.

A nagyközönségnek, Osvát Ernő nevét hallva, először minden bizonnyal a Nyugat jut eszébe, de az életéről, a személyiségéről valószínűleg jóval kevesebben és kevesebbet tudnak. Hogyan lehetne pár mondatban bemutatni a neves szerkesztőt és irodalmárt?

NE: Osvát Ernő – feltehetőleg családi ösztönzésre – először jogásznak tanult, majd a fővárosba kerülve tudatosan készült a kritikusi-szerkesztői pályára. A budapesti és a fontosabb vidéki lapokat olvasva kereste és számon tartotta az ígéretesnek látszó szerzőket, élete fő műve valóban a Nyugat folyóirat lett. Tekintélyes irodalmárként sem restellte, hogy a fiatal írókat személyesen felkeresse, és hogy „összes írásaikat” elkérje. Magánéletét kitöltötte ez a munka, ugyanakkor a családi élete megsínylette szenvedélyes terveit. Természetesen, mint minden szerkesztőnek, neki is megvoltak a maga elfogultságai, azonban ő a Nyugatot mindenekelőtt közintézménynek tekintette, és egyfajta morális vállalás jegyében megpróbálta kivonni az irodalompolitika befolyási övezetéből.

Osvát Ernő a Múzeumkertben. Török Sophie fényképe, 1923 – Kézirattár