Online is elérhető az Elektronikus Periodika Archívumban az Országos Széchényi Könyvtár 44 évet megélt lapja, az 1958. május 10-én útjára indított OSZK Híradó.

Ehhez kapcsolódóan Az Országos Széchényi Könyvtár Híradójának története és repertóriuma, 1958–1974 című kötet (szerk. Horváth Viktor) a Magyar Elektronikus Könyvtárban olvasható. Az „új nemzeti könyvtárral” kapcsolatos cikkekről 1974-ig a legjobb áttekintést e  repertórium 8. fejezete adja.

Költözik az Országos Széchényi Könyvtár. Kép a vári olvasóterem berendezéséről.
In. Népszabadság, 42. évf. 305. sz. (1984. december 30.). 7.

Online is elérhető az Elektronikus Periodika Archívumban az Országos Széchényi Könyvtár 44 évet megélt lapja, az 1958. május 10-én útjára indított OSZK Híradó. Ehhez kapcsolódóan Az Országos Széchényi Könyvtár Híradójának története és repertóriuma, 1958–1974 című kötet (szerk. Horváth Viktor) a Magyar Elektronikus Könyvtárban olvasható.

OSZK Híradó, 1977, 20. évfolyam, 9. szám. Címlap

Az első lapszám megjelenésének időzítése azzal volt kapcsolatos, hogy az 1956-os események után 1958 márciusában megkezdődött a könyvtár átszervezése, amivel együtt a Közalkalmazottak Szakszervezetének a könyvtárban működő alapszervezete is megújult. A szakszervezeti bizottság indította el a könyvtár belső tájékoztatóját, az új vezetés (és nem utolsósorban a pártszervezet) jóváhagyásával és támogatásával.

370 évvel ezelőtt 1649. május 10-én Désen született Pápai-Páriz Ferenc orvos, korának kiemelkedő tudósa.

Pápai Páriz Ferenc. Metszet, újságrészlet – Digitális Képarchívum (DKA-046555)

A nagy tekintélyű bázeli egyetemen avatták orvosdoktorrá. Nem sokkal azelőtt, hogy hazatért Erdélybe, 1675. március 15-én ugyanott tartotta meg latin nyelvű emlékbeszédét az egyetem tudós oktatójáról, Johannes Henricus Glaserus professzorról, aki az akkor tomboló pestisjárvány áldozata lett. Pápai-Páriznak ez a beszéde 1675-ben Bázelban nyomtatásban is megjelent.

A 100 éve, 1919. április 8-án elhunyt Eötvös Loránd nemcsak a „fizika egyik fejedelme” és a klasszikus fizika egyik utolsó nagy alakja volt, hanem igazi természetszerető, sokoldalú ember, ki mint korának jeles hegymászója és a magyar turizmus egyik szervezője is kivívta kortársai tiszteletét.

Eötvös Loránd. Fotó –Kézirattár Raktári jelzet: Arckép 833

Több mint 10 első mászását jegyezték föl róla a hegymászás szaklapjaiban, melyeket a Dolomitokban vitt véghez, kedves hegyivezetőjével, Michael Innerkoflerrel. Csúcs, hegymászó út, és nyereg is őrzi emlékét, mind a mai napig. S a világ hetedik turistaegyesületének, az 1873-ban alapított Magyarországi Kárpát Egyesület 1888-ban megalakuló Budapesti Osztályának, majd a Kárpát Egyesületből kiválva a Magyar Turista Egyesületnek is (1891) első elnöke volt. Dobogókőn az 1889-ben felavatott turistaházat róla nevezték el. Emellett a hegyek fotográfusa elismerő címet is kiérdemelte gyönyörű magashegyi képeivel.

Üdvözlet a Dobogókőről. A dobogókői báró Eötvös Loránd menedékház (700 m) 1896–1905. Képeslap – Plakát- és Kisnyomtatványtár Raktári jelzet: Klap.P19/5

1866-ban, 18. születésnapjára egy kéthónapos svájci utazást kapott ajándékba. Bejárta az Alpokat, megmászta a Monte Rosa Dufour-csúcsát is. Ezen útjáról naplót vezetett és levelezett édesapjával, Eötvös Józseffel. A Szent Bernát kolostorban (Hospice du Grand-Saint-Bernard) pedig beírta saját nevét a vendégkönyvbe, s megtalálta atyja nevét 1836-ból. Később Dél-Tirolba tett hasonló hegymászó utat, 1869-ben, megmászta a Grossglocknert és a Grosswenedigert is. Erről az útjáról is több értékes levele és feljegyzése maradt ránk.

Dávid Géza előadásával zárul az Orientalisták az OSZK-ban című sorozatunk negyedik évadja. A magyarországi török hódoltság népesedés-, gazdaság- és közigazgatás-történetének szakértője Pasák és bégek uralma alatt címmel tart előadást május 8-án. Az ELTE Török Filológiai Tanszékének oktatójával ennek kapcsán beszélgettünk.

Dávid Géza turkológus, történész

A török hódoltság korát versek, filmek, és regények egész sora eleveníti fel a magyarok számára. Ezek szinte kivétel nélkül a magyar, erdélyi vagy Habsburg-oldalon fennmaradt szövegekből indulnak ki. Milyen török forrásokból ismerhetjük meg az igazi török hódoltságot?

Az Oszmán Birodalom bürokráciája a 16. században rendkívül hatékonyan működött. Számos nyilvántartást vezettek, a központban és a tartományokban egyaránt. A szultáni tanács rendeleteit magukban foglaló kötetek a legfelső döntéshozatalba engednek bepillantást. A szolgálati birtokok kiosztásához ismerni kellett a lakosság adózóképességét, ezért bizonyos időközökkel összeírták az egyes közigazgatási egységek férfi lakosságát és a várható bevételeket. Ezek a részletes szandzsákösszeírások szolgáltak alapul a javadalmak kiutalásához és személyre bontott nyilvántartásához. Külön iktatták a velük kapcsolatos menet közbeni változásokat és az első kiutaláshoz jutó katonákat. A keresztények által évente fizetendő állami adót rendszeresen vezetni kellett, hol névsorosan, hol településenként csak az adóalanyok számát feltüntetve. A kincstárnak megtartott jövedelmeket bérletbe adták: a napi forgalomról is készültek részletes kimutatások. A jogszolgáltatás jegyzőkönyvei a mindennapi életbe engednek betekintést. A felsorolt forrásfajtákból sajnos sok megsemmisült az idők során, így például a kádik tevékenységét rögzítő úgynevezett szidzsilekből csupán két kötet maradt fenn nálunk, azok sem magyarok lakta területekről. A 17. században az addig grafomán közigazgatás változtatott – számunkra – jó szokásán, jóval kevesebb és gondatlanabbul összeállított lista és lajstrom került ki az ügyosztályok keze alól, bár újabban ebből a korból is kerültek elő defterek. A szandzsákösszeírásokat azonban már csak új hódítások esetén fektették fel, a birtokok sorsának nyomon követésére is kevesebb figyelmet fordítottak. Ez komoly gondot jelent, amikor a hódoltság mérlegét szeretnénk megvonni. Természetesen a levéltári anyag forrásértéke változó, sokszor nehezen meghatározható, de folyamatosan szem előtt tartandó.

Tőzsér Árpád. A kép forrása: cultura.hu

„Péterfalát megnézd, a világ közepe. Lakói száz évekkel előtte odahagyák templomukat, csak azért, mert úgymond, egy aranyalma hullott az égből, s ahol leesett, ott forrás fakadt, s a jámborok mentek az aranyalma után, s a forrás köré települtek. Azóta a forrás, azaz ahogy ők hívják: az ivókút, számukra a világ közepe…” – őrzi gondolatait az ivókút táblája szülőfalujában. Valóban ott van a világ közepe?

A buddhizmus kerül előtérbe az Orientalisták az OSZK-ban című sorozatunk soron következő előadásán, március 13-án. Wojtilla Gyula indológussal, a Szegedi Tudományegyetem professzor emeritusával Buddháról beszélgettünk.

Wojtilla Gyula indológus, a Szegedi Tudományegyetem professzor emeritusa

A Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeumában 2019. március 31-ig látható a Szerb székesegyház a Tabánban ‒ Az eltűnt Rácváros emlékezete című, magyar-szerb együttműködésben létrejött kiállítás. A tárlat a Budán a 17. századtól jelentős számban megtelepedett szerb ortodox népesség múltját és 1949-ben lebontott főtemplomának történetét, megmentett műtárgyait mutatja be a városrész 18‒20. századi történetébe ágyazva. A kiállítás záróeseményeire március utolsó hetében várják a látogatókat, ekkor mutatják be a tárlathoz készült katalógust is.

A kiállításhoz intézményünk ötven dokumentumot adott kölcsön: elsősorban a budai Egyetemi Nyomda cirill betűs, 19. század eleji nyomtatványait, de kéziratokat, térképeket, továbbá a Vujicsics család hagyatékából számos értékes iratot, fényképet is. Az Országos Széchényi Könyvtárat a sokrétű tárgyanyagon túl több, kevésbé nyilvánvaló személyes szál is fűzi ehhez a kiállításhoz, illetve a tabáni szerbek témájához.

Jovan Rajić (1726–1801). Különféle szláv népek, főképpen a bolgárok, a horvátok és a szerbek története, 2. rész, Buda, Egyetemi Nyomda, 1823. Címlapelőzéke: Josef Georg Mansfeld (1763–1818?) Dusán István király lovasportréja az illír földek címereivel [Bécs, 1794], rézmetszet– Törzsgyűjtemény

1999-ben Banglades javaslatára az UNESCO közgyűlése Az anyanyelv nemzetközi napjává nyilvánította február 21-ikét. Az emléknap hátterében a bengáli nyelvi mozgalom egy tragikus eseménye áll. 1952-ben az akkor még Pakisztánhoz tartozó Bangladesben az urdut nyilvánították az egyetlen hivatalos nyelvvé, noha a bangladesiek anyanyelve a bengáli. Ezt követően tiltakozások kezdődtek Dakkában. A rendőrség február 21-én összecsapott a tüntetés résztvevőivel, s ennek öt diák esett áldozatául.

30 éve, 1989-ben ezen a napon hunyt el az emigrációban Márai Sándor (szül. 1900. IV. 11.) író, költő. Összeállításunkban az anyanyelv jelentőségéről írt gondolatait idézzük naplóiból.

Márai Sándor (bélyeg). Tervező Kass János – Digitális Képarchívum

A Föld, föld!… Emlékezések. (Toronto, 1972) az Egy polgár vallomásai című önéletrajzi ihletésű regénye folytatásának készült. Márai ebben a művében az 1944–1948 közötti időszakra emlékezik.

„Kosztolányi – mint Virág Benedek, mint minden magyar költő – tudta, hogy a szlávok és germánok között egyetlen igazi hazája van csak: a magyar nyelv. Minden más, minden időben ködös volt, imbolygó, változó: a határok, a népesség. A nyelv megmaradt, mint a gyémánt. És mindig újra köszörülni kellett, hogy szikrát vessen. Ezt csinálta Kosztolányi.”

„Kosztolányi, mint minden magyar író [...] úgy táplálta és fertőtlenítette a magyar nyelvet, mint egy járványorvos fertőzéses időben egy nagybeteget.”

„A tudat, hogy magyarnak lenni egyértelmű a magányossággal, hogy a magyar nyelv érthetetlen és rokontalan más nyelvűek számára, hogy az a sokféle fajtából kevert és mégis jellegzetesen „magyar” fenomén azok számára is idegen, akik közvetlen szomszédok és ezeréves sorsközösségben éltek a magyarsággal: ebben a tudatban volt valami dermesztő.”

„Egy nemzet soha nem kezdhet exodusba. […] Más az író, a nevelő helyzete. […] Az író, amikor elmegy hazulról, ennek az elhagyott népnek örökké számadással tartozik, mert csak azon a nyelven író, amelyen ez a nép beszél. Ha átlépi az országhatárt, nyomorék lesz…”

„Egy angol, francia, olasz vagy német nem tudja megérteni, mit jelent egy társtalan, magányos nép nyelvén írónak lenni a világban. […] Sehol nem várnak az emigránsra, legföllebb megtűrik.”

Az idézetek lelőhelyei: Márai Sándor: Föld, föld!..., Budapest: Helikon, 2006. 141., 142., 348., 393., 394. o.

Öt éve hunyt el Borbély Szilárd (szül. Fehérgyarmat, 1963. november 1.) József Attila-díjas magyar költő, író, irodalomtörténész, egyetemi oktató, az irodalomtudományok kandidátusa (1998).

Rövid összeállításunkban 1993-ban a debreceni Alföld című folyóiratban és önálló kötetben is megjelent Hosszú nap el című, nagy feltűnést keltett versét idézzük. A több mint ezersoros költeményt a korszak írói, költői nagyságai – Nádas Péter, Mészöly Miklós, Orbán Ottó, Balassa Péter, Esterházy Péter – korszakos jelentőségűnek nevezték.

„És majd e test elfelejt mindent És
e test majd elfeled, hogy félni, hogy
félnie kell más testek illatától
És elfelejt majd mind, de minden fájót
a bőrt, a húst, a csontokat, mindent
És tagjait És emlékezetében
nem marad semmi nyom, hogy rátalálni
hogy újrakezdeni valamiképpen
a húst, a vért, a szétmálló kővért
És mind, miért oly jó volt néhanap
e testek melegére vágyni, hogy
közöttük elvegyülni, jó lett volna
És elfeled majd, hogy bennük keresse
amit már elmulasztott, vissza többé
nem tér És elfelejt e test majdan
nevetni, hogy nem tudja majd, miért
miért a haj, a szőr, a körmök fénye
mért És miért e testek illanó
árnyéka, fűre, fára, kőre hullva
folyton, lehull e testről minden
árnyék És elfelejti majd azt, hogy
árnyékát is, hogy árnyékot vetett
e test, de rég volt És elfelejti majd
azt is, hogy emlék, hogy emlékezett
arcokra, hogy arcok közé vezették
arcok között, melyek magára hagyták” 

Borbély Szilárd Hosszú nap el. Részlet