Minden reggel a korai órákban egy adott napra szóló OSZK-s emléket olvashatnak Facebook-oldalunk követői. A #napom hashtag-gel jelzett rovatunkban a mai napon egy 158 évvel ezelőtti eseményre emlékeztünk.
#napom 1859. január 22. A Pesti Naplóban Kubinyi Ágoston igazgató keserű cikkekben fordult a nemzethez és a kormányzathoz a múzeumnak és tárainak, köztük a Széchényi Országos Könyvtárnak az elhanyagolása miatt.
Rácz Ágnes írása.
Közismert, hogy könyvtárunk alapítója 1802-ben gyűjteményét a magyar nemzet javára ajánlotta fel. Adománylevelében a személyzet kiválasztására és az egyetemi alapból való fizetésére, a könyvtár elhelyezésére tett javaslatait az uralkodó jóváhagyta, s a Budán lévő országos főhatóság, a Helytartótanács gondoskodott a Bibliotheca Hungarica Széchényiano-Regnicolaris (Széchényi Országos Magyar Könyvtár) néven alapított intézmény elhelyezéséről. Széchényi életében maga gondoskodott a könyvtár szükségleteiről, állományának gyarapításáról, és végrendeletében utódait is kötelezte erre. Ehhez 1803-tól kezdve egyre több magánadomány is járult. Széchényi azonban nem hozott létre pénzalapítványt az intézmény működési költségeire, mivel feltehetőleg úgy gondolta, hogy az a megajándékozott nemzet feladata.
A könyvtár fenntartásának és működtetésének „intézményesített” anyagi alapja az 1808-as országgyűlés után teremtődött meg.
Az intézményt az első perctől kezdve pártfogásába vette József nádor, akinek nagyrészt köszönhető, hogy 1808-ban Széchényi adománya hivatalosan nemzeti múzeummá szélesedett. Az Országgyűlés 1807 decemberében törvénybe iktatta Széchényi Ferenc érdemeit és oltalmába vette a gróf ajándékát, a már létező és működő Országos Könyvtárt, és úgy tekintette, mint a létesítendő Nemzeti Múzeum alapját. Kimondta a nemesség és a szabad városok önkéntes felajánlásaiból egy múzeumi alap létesítését is úgy, hogy a királynak hadiköltségül megszavazott minden forint után egy garast rendelt befizetni a múzeum pénzalapjába. Ehhez járultak később az önkéntes közületi és magánfelajánlások, illetve alapítványok is. Az Alapban gyűlő tőkének a kamataiból gazdálkodhatott a könyvtár. Az összeg nagy része a múzeum fenntartási költségeire volt lekötve, és csak kis hányadát fordíthatták gyarapításra. Nagy veszteség érte a múzeumi alapot, amikor a napóleoni háborúk következtében a király által 1811-ben elrendelt devalválás a bankóforint értékét 1/5 részére szállította le, így a Nemzeti Múzeum 479 ezer forintnyi alaptőkéje 95 ezerre csökkent, és a tervezett múzeumpalota-építés bizonytalan időre elhalasztódott. 1813-ban sikerült megvásárolni a Nemzeti Múzeum mai telkét (a vételár nagy részét egy újabb ajándék, a Grassalkovich Antal herceg által 1808-ban adományozott fűvészkert eladásából szerzett összeg fedezte), és a telken álló tágas, egyemeletes villa lett a múzeum és a könyvtár első saját, a királyi kincstártól független épülete. A villa 1814-ben kezdett felújítási és átalakítási munkálatai 1817-ig tartottak, és ezen a nyáron gróf Csáky László nagyváradi nagyprépost és az alapító Széchényi Ferenc költségén készültek el a gyűjtemények tárolására szolgáló szekrények.
Az 1835/36-os országgyűlésen József nádor a Nemzeti Múzeumról beterjesztett jelentésében szorgalmazta egy nagy múzeumpalota felépítését az időközben már „kinőtt” Batthyány-villa helyett. A megyei követek többszázezer forintnyi felajánlást tettek az építkezésre, és hozzájárultak a Nemzeti Felkelési Hozzájárulási Alap 12 ezer pengőforintot kitevő kamatjövedelmének a Múzeum jövedelmeihez kapcsolásához. A karok és rendek által nagy lelkesedéssel megszavazott 500 ezer pengőforint csak nehezen gyűlt össze, közben József nádor megbízta Pollack Mihályt a múzeumpalota terveinek elkészítésével, majd az építkezés irányításával is. Az építési költségek azonban a tervezettnél jóval magasabbak lettek, a városok és megyék megajánlásaiból hiányzott még több mint 48 ezer forint, így 1842 végén a Múzeumi Alap terhére tetemes kölcsönöket kellett felvenni. A nádor szigorú takarékossági intézkedéseket rendelt el.
Ebben a helyzetben, 1843 áprilisában nevezte ki József nádor a húsz év óta betöltetlen múzeumigazgatói tisztségre Kubinyi Ágostont, és rögtön megbízta azzal, hogy dolgozzon ki javaslatot a múzeum és a könyvtár termeinek belső berendezésére és a gyűjtemények technikai elrendezésére. Kubinyi addig nem tartotta lehetségesnek a könyvtár beköltözését a múzeumpalotába, amíg az állomány tárolásához szükséges bútorzat nem áll rendelkezésre. A korábban készült és a régi épülethez méretezett bútorokat ugyanis nem lehetett felhasználni. Pollack Mihály 1844 tavaszán szekrény-prototípust csináltatott, aminek előállítási árát vették alapul a bútorzat költségigényének meghatározásához. A szekrények tervezésénél Horvát István könyvtárőr már 1841-ben elkészített berendezési tervét vették alapul, de a bútorokat takarékossági okokból nem kemény-, hanem puhafából készítették el, így azok kevésbé voltak tartósak. 1845 januárjára készült el a könyvtár nagy raktártermének a berendezése. A nádor 1846 januárjában rendelte el a könyvtár egyéb helyiségeinek (a nagytermen kívüli 13 terem és 3 zárt folyosó) fokozatos bebútorozását, de csak négy helyiség berendezésére kerülhetett sor. 1846 augusztusában elkészült az olvasóterem és a könyvtárőri szoba berendezése, majd 1847 februárjában a kézirat- és oklevéltáré.
1846 nyarán József nádor rendeletére megkezdődött a 100 ezer kötetesre nőtt könyvtár beköltöztetése az 1838-as árvíz idején megrongálódott Batthyány-villa helyett ideiglenes raktárnak használt Ludoviceumból. Az épület azonban még nem volt teljesen kész: 1847-ben is folytak az utómunkálatok. A tűzifa drágasága miatt nem lehetett a tervezett központi légfűtést bevezetni, így csak a könyvtári olvasóterem és az őrök dolgozószobáinak fűtését tudták megoldani cserépkályhák építésével.
József nádor halála után István főherceg, királyi helytartó, később nádor igyekezett volna apja nyomdokaiba lépni a Nemzeti Múzeum pártfogásában, de ennek gátat szabott az 1848/49-es forradalom és szabadságharc. Az 1848 márciusában kialakult új jogrend értelmében a nemzeti múzeum főhatósága a felelős kormány vallás- és közoktatási minisztériuma lett. Kubinyi Ágoston a nádor által összehívott első népképviseleti országgyűlés számára emlékiratot állított össze a múzeumról, hogy a képviselők és a főrendek pártfogását megnyerje az intézmény számára. Mátray Gábor az év végén a nemzetgyűlés intézkedését sürgette a múzeum dotációjának emelésére, azonban sem az országgyűlés, sem a kormány nem tudott érdemben foglalkozni a múzeum ügyeivel a szabadságharc idején.
Mátray Gábor 1868-ban így ír a kialakult helyzetről: „Ezen év [1849] volt muzeumunkra nézve a legnyugtalanabb és legsajnosabb. A nemzeti kormány az év első napjaiban rögtön távozott tőlünk a nélkül, hogy intézetünk s hivatalnokai élelmezése felől legkevésbbé is rendelkezett volna. Az országos pénztárakat többnyire kimerülve találta az új (császári) kormány. A harczias körülmények változatos eredményei folytán majd nemzeti, majd császári kormány váltván föl egymást, az országos pénztár ingatag állapota okozá, miszerint a muzeum költségei nem födöztethettek, hivatalnokainak az a nélkül is mérséklett hódijak több izben ki nem adattak, holott a drágaság naponkint magasabb fokra emelkedett. Az idegen elemek, a háború zajai között növekedett aggályos bizonytalanság, egyre fenyegeték a muzeum megőrizhetését s fönnállását. Épületét majd a császáriak, majd a nemzeti seregek sebesültjei számára kórházzá akarták lefoglalni, mit sem gondolván azzal, hova tétessenek az ott fölhalmozott tömérdek becsű gyűjtemények. Az igazgató [Kubinyi Ágoston], kinek a két párttal, s a legkényesebb körülmények között fölmerült nehézségekkel folyton küzdeni kellett, nem veszté el lélekéberségét, s mindent elkövetett a reá bízott nemzeti kincs biztosítása s károsításának meggátlása végett. Lépéseket tett a szerint, miként a körülmények engedék, az iránt, hogy a hivatalnokok ismét megkapják hódíjaikat, s kivált a szegény szolgák éhen ne vesszenek.”
Az 1848/49-es szabadságharc leverése után Magyarországot gyakorlatilag „bekebelezte” a Habsburg császárság, és hamar kiépült az ezt támogató hivatalszervezet. A kormány a nemzeti szempontok teljes figyelmen kívül hagyásával, gyakran ellenükben működött, és ez nehéz helyzetet teremtett a Magyar Nemzeti Múzeum számára is.
Illetékes felügyelője a császár által Magyarország teljhatalmú polgári biztosává kinevezett erdélyi szász báró, Karl Freiherr von Geringer lett, aki, szerencsére, bizonyos jóindulattal kezelte a múzeum ügyeit. 1849 augusztusában úgy rendelkezett, hogy amíg a múzeum saját pénzalapja rendeződik, az állami pénzügyi szervek gondoskodjanak a múzeum szükségleteiről és a fizetésekről. Meghagyta azt is, hogy a gyűjtemények felállításához szükséges berendezési tárgyakról készüljön jegyzék. Intézkedései nyomán az év végén a múzeum pénzügyi fedezetet nyert a múzeumépületben szükségessé vált tatarozások elvégzéséhez, és lehetővé vált, hogy 10 db könyvszekrényt vásároljon a könyvtár számára a budai nádori palota kiárusításra került berendezéséből. Geringer intézkedett a kötelespéldányok ügyében is, felhíva az ország kerületi biztosait, hogy ügyeljenek az 1848. évi 18. tc. 40. §-a által előírottak betartására.
Mátray Gábor 1849 novemberében „Vélemény a' Széchényi-országos-könyvtár ügyében jelenleg kívánandók iránt” címmel tervezetet állított össze a könyvtár jó működéséhez szükséges intézkedésekről (bútorok készíttetése, olvasóterem létesítése, köttetés, külön segédőr a kéziratok kezelésére, írnok alkalmazása, fizetésemelés), hangsúlyozva, hogy a könyvszekrények készíttetése a legfontosabb teendő, ugyanis enélkül a gyűjteményt se felállítani, se rendezni, se katalogizálni nem lehet. A tervezetben foglalt problémák hosszú időre állandósultak.
Geringer közbenjárására, illetve intézkedésére esetenként állami támogatást kapott a múzeum, így jutott a könyvtár – egyszeri támogatásként – száz forinthoz köttetésre 1851-ben, így vehették meg Horvát István nagy értékű könyvtárát 1852-ben. Széchényi Lajos is engedélyezte 1850-ben, hogy alapítványának 1848 közepe óta ki nem fizetett kamatait folyósítsák.
Mindezek az intézkedések természetesen nem voltak elégségesek a könyvtár zavartalan működéséhez és fejlődéséhez. A Magyar Hírlap 1851. ápr. 17-i számában joggal teszik szóvá a könyvtár elhanyagolt állapotát:
„A tudományok templomába belépvén, az első terem szép, magas és széles polcokon a könyvek 3-4 sorával rendezvék. Szakértő azonnal meggyőződhetik afelől, hogy a bécsi egyetemi, s valóban igen célszerű rend szerint munkálkodik az őr. A másik szobácska üvegházzá alakíttatott az olvasóközönség fölügyelésére leendő könyvtári személyzetnek. Egy harmadik s negyedik teremben láttunk régi, privát könyvtárakhoz készült, de már roskadófélben levő, rongyos polcokat (melyeket a szolga szegezett össze), szinte zsúfoltig tömve könyvekkel, a legszebb rendben. A többi termekben éppen semmi polc sem lévén, a könyvek csupán a padlóra vannak halmozva (mit az előbbi termekben is lehete látnunk) – vagy éppen ládákba zárva. Csináltasson a Múzeum igazgatósága minden terembe kellő polcokat, s adjon az őr mellé az egy létező szolgán kívül még többeket, mint a természeti osztálynál is van, hogy hamarább föl lehessen állítani a könyvtárt, mert jegyezve s lajstromozva sincsenek a könyvek; adjon télen fát is, s merem állítani, hogy rövid idő múlva élvezhetendjük a múzeumba zárt szellemi kincseket… Szintén megütődve láttunk a Múzeum könyvtárában egy roppant halmaz kötetlen könyvet is, mely az országgyűlés azon cikkelye következtében, mely minden könyvnyomót kötelez nyomtatványainak egy példányát a Múzeum részére beszolgáltatni – gyűlt össze. Ezek, a többszöri hordozkodás által, avatatlan kezek alatt nagy részben hiányossá, sőt haszonvehetetlenné váltak – szintén pénz és ismét pénz kívántatik arra, hogy a használható egész munkák beköttethessenek. Kötésre várnak továbbá még azon munkák is, melyek roncsolt állapotban lévén a közönség kezébe veszélyeztetés nélkül, használatra nem adhatók. Számtalan sok drágább munkák ismét az árvízben úgyszólván szétmállottak – ezek szintén újra kötendők volnának. Mindez pénzt igényel, hiszem, hogy az ország a maga javára áldozhatand még valamit, különösen akkor, midőn a cél betöltése oly közel.”
Kubinyi ápr. 26-i válaszcikkében részletesen ismertetve a könyvtár helyzetét, kénytelen volt elismerni a bírálat jogosságát. Kubinyi igazgató kimutatása, valamint az Országos Pénztárnak a Múzeumi Alap helyzetéről szóló jelentése alapján Geringer báró, illetve a Helytartóság 1851 második felében kormányakciót indított a múzeum erőteljes pénzügyi megsegítésére, javasolván az Országos Alap (Landesfond) 1853. évi költségvetésébe 80 ezer ezüstforintnyi összeg felvételét a Múzeumi Alap számára. A tárgyalások magas kormányzati szinten elindultak, de valódi intézkedést nem eredményeztek. Érdekes egybeesés, hogy Ferenc József császár és király első magyarországi körútja során, 1852 júniusában, meglátogatván a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményeit is, ígéretet tett a múzeum anyagi helyzetének javítására, aminek nyomán ősszel az Országos Alap a pótadókból éppen 80 ezer forintot engedélyezett a Nemzeti Múzeum céljaira – egyszeri támogatásként. „Szerencsére” 1852. szeptember 1-jén életbe lépett a császári nyílt parancs által kihirdetett új sajtórendtartás, ami alapján a Széchényi Könyvtár ettől kezdve nem kapott kötelespéldányokat, s mivel az új rendtartás megtiltotta a külföldi nyomtatványok behozatalát is, megbénult a külföldi hungarikumok beszerzése – jelentősen megcsappant tehát a tárolandó, újonnan beszerzett kiadványok száma.
A 80 ezer forintos államsegély felhasználására 1853 tavaszán tett javaslatot a közigazgatás átszervezése után Geringer helytartósági elnököt felváltó Augusz Antal, az újonnan szervezett budai helytartósági osztály elnöke – ezentúl ide tartoztak a nemzeti múzeum ügyei. Ez a program kilátásba helyezte a szükséges könyvtári berendezések legalább felének elkészítését, négy fős létszámfejlesztést és egy köttetési alap létesítését. Augusz azt is kijelentette, hogy ezt a segélyt csak a folyó évre szólónak tekinti, és jelezte, hogy az Országos Alapból a múzeum számára további segélyek kiutalására lesz szükség, amíg a Múzeumi Alap tehermentesíthető lesz. – Kár, hogy ebből a sokat ígérő tervből semmi nem valósult meg. Albrecht főherceg kormányzó ugyanis nem fogadta el Augusz Antal javaslatát, újabb bizottságot szándékozott kiküldeni a múzeum felülvizsgálatára, sőt, a cs. kir. Belügyminisztériumnak tett előterjesztésében felvetette a múzeum további fenntartásának, állami segélyezésének vagy esetleges megszüntetésének kérdését is. A múzeum megszüntetésére nem került sor, sőt 1854-től kezdve a kormányzó utasítására a rendőr-igazgatóságoknak a sajtórendészeti kötelespéldányokból a szükségtelenné válókat („próbapéldányok”) kellett a Széchényi Országos Könyvtár számára átengedniük.
A kormány, arra hivatkozva, hogy a Nemzeti Múzeum tulajdonképpen nemesi létesítmény, a Nemesi Felkelési Alapot kívánta igénybe venni a Múzeumi Alap több mint 330 ezer forintos adósságterhének megszüntetésére. A két alap azonban együttesen sem volt elegendő a Múzeum pénzügyeinek rendbetételére. A kormány 1854 júniusában a múzeum további fenntartása mellett döntött, és a Nemzeti Felkelési Alap évi jövedelmének biztosítása mellett elhatározta, hogy a Múzeum fenntartására ezentúl évente 7000 pengőforint államsegélyt utaljanak ki a Budai Helytartósági Kerület Országos Pénzalapjából.
A kormány bizottságot is kiküldött a múzeumi tárakban végrehajtandó rendező-feldolgozó munkák programjának összeállítására. A bizottság könyvtáros tagja, Ernst Birk bécsi udvari könyvtáros a bécsi Hofbibliothek rendszerének (folyószámos numerus currens) bevezetését javasolta, a kéziratok és oklevelek leltárba foglalását és feldolgozását egy év alatt, a teljes nyomtatott könyvállomány katalogizálását (a kéziratokéval párhuzamosan) három év alatt befejezni rendelte – a személyzet szaporítása nélkül. Az összeírási és katalogizálási munkálatokat három fő kezdte meg 1855. május 1-jén (Mátray könyvtárőr a múzeum irattárnoka és egy famulus közreműködésével) – gondolhatni, hogy a Birk által irreálisan kevésre megszabott időkeretben mennyit haladhattak úgy, hogy Mátraynak egyéb könyvtári teendőit is végeznie kellett. Augusz báró a könyvtári feldolgozás lassú ütemét kötelességmulasztásnak minősítette, és magyarázatot kért Kubinyi igazgatótól. Mátray 1856 júniusában terjedelmes védőiratban válaszolt, amelyben utalt a terv irreális határidejére, az elégtelen személyzetre, illetve az előre ki nem számítható, közbejött nehézségekre (pl. az összeíráshoz szükséges papír- és írószerkészletet késedelmesen szerezték be; az írnok helyett három és fél hónapi késedelemmel egy napidíjnokot állítottak be, őt is csak másodnaponként; a könyvtár 1855 májusában nagy jégeső miatt kitört ablakait csak késő ősszel lehetett pótolni, ezért a huzatos termekben nem lehetett dolgozni; tél elején a tűzifa hiánya okozott kiesést stb.) A katalogizálásról rendszeresen benyújtott jelentések alapján a hatóságnak is fel kellett ismernie, hogy a könyvtárra erőltetett munkaprogram ilyen csekély munkaerővel nem lesz végrehajtható, ezért 1857 tavaszán Augusz báró tájékoztatást kért Kubinyi igazgatótól a szükséges segítségről. Mátray Gábor a könyvek feldolgozására négy, az oklevelekére egy főnyi napidíjas személyzetet igényelt. Belátás ide vagy oda, a személyzet létszámának növelésére a kormányzat részéről a következő két évben sem került sor.
A vizsgáló bizottság pénzügyi jelentése a Múzeumi Alap gazdálkodására tartalmazott javaslatokat (a kinnlévő követelések behajtása, a kamatok leszállítása, a Múzeum kiadásainak felülvizsgálata és korlátozása), s az intézkedések nyomán már 1856-ban sikerült helyreállítani a Múzeumi Alap kiadásai és bevételei közötti egyensúlyt – de az alap önmagában így sem volt elégséges a múzeum fenntartására. A bécsi Belügyminisztérium 1857 januárjában kitartott az álláspontja mellett, hogy a Múzeum támogatására elég lesz az évi 7000 pengőforint államsegély, de 1857-re még 10 ezer pengőforint felhasználását engedélyezte. Újabb királyi segítség is következett Ferenc József második múzeumi látogatása során, amikor 50 ezer pengőforintot ajándékozott az intézet szükségleteire – a Budai Várépítési Alapból, aminek a folyósítására azonban csak 1865-ben került sor.
1858 elején a helytartósági osztály újabb intézkedésekre tett javaslatot, amelyek nemhogy a fejlődést tették volna lehetővé, hanem inkább a visszafejlődést prognosztizálták: A múzeumigazgatás reformja keretében az igazgatói állás megszüntetését, az őrök számának csökkentését, a felszabaduló státusokon adjunktusok alkalmazását, létszámfejlesztésként egyetlen új adjunktusi állás szervezését, a fizetések csökkentését javasolták. Az intézet így átszervezett személyzetének járandóságát fedezte volna a múzeum évi költségvetésének feleslege. Ezt még tetézte, hogy a sajtórendészeti kötelespéldányokat megvonták a Széchényi Könyvtártól az Akadémiai Könyvtár javára.
A hazai kiadványok hiánytalan gyűjtése érdekében a hírlapok kiálltak a Széchényi Könyvtár mellett. A Vasárnapi Újság 1858. november 14-én például ezt írta:
„A pesti nemzeti muzeumról vidéki könyvárusok, nyomda-tulajdonosok és kiadók csak igen ritkán szoktak megemlékezni, holott saját anyagi érdeküket hanyagolják el akkor, mikor a nyomdájukból kijövő müveket ez intézethez be nem küldik. Ez intézet könyvtára, ha nincs is még megnyitva a közönség előtt; de a Pesten öszpontosuló irók és tudósok nagy mértékben igénybe veszik azt. Ha tehát a kiadó oda czéloz és pedig oda kell czéloznia, hogy kiadványa az irodalom bajnokai szeme elé kerüljön, legelső teendője, a muzeumot látni el példánynyal. Ezen felül ez intézetben a beküldött müvek a jövő kor számára fenntartatnak és őriztetnek, a mi, kivált szerzőkre nézve, nagy ösztön, hacsak már maguk azon véleményben nincsenek, miszerint müveik nem érdemesek arra, hogy a jövő kor szemei elé kerüljenek. Hasonlólag a vidéki lapok közül is alig lát a muzeum egyet, holott ezek kiadói s kezelői részéről legkevésbbé tennénk fel illy megfeledkezést.”
Az ebben foglaltak, ha kisebb mértékben is, de a pesti nyomdákra is vonatkoztak. (Hasonló „jajkiáltás” korábban, 1857 őszén is megjelent a lapban.) A társadalom támogatása is sokat vesztett az 1850-es években a reformkori lendületéből. Ha nem is szűntek meg, de szórványosabbak lettek a mecénási akciók. Ajándékozók, illetve nagyobb ajándékok az 1850-es évek első felében: Egressy Béni (1850), Engel Sándor (Engel János Keresztély levelezése, 1851), Batsányi János könyvtára (1852, végrendeletileg), Bory Miklósné báró Helembach Karolina (1852), Magyar Kereskedelmi Társaság (1852), Petrics András altábornagy (1854, végrendelet).
Nagyobb vételek: Horvát István könyvtára (1852), Jankovich Miklós második gyűjteményének egyes darabjai (1852), Nagy Gábor debreceni gyűjtő kéziratgyűjteménye (1857) – ezek megvásárlásához a múzeum a kormányhatóságok támogatásáért folyamodott.
1850 tavaszán Geringer báró elrendelte, hogy a múzeum rendszeresen tegye közzé a sajtóban a gyarapodásáról szóló jelentéseket. Ennek Kubinyi Ágoston eleget is tett, és negyedévenként a lapokból (pl. Pesti Napló, Hölgyfutár) lehetett tájékozódni a múzeum egyes tárainak, első helyen a könyvtárnak a vétel és ajándékozás útján történt gyarapodásáról. Nem gyarapítási célú mecénási akciók is voltak szórványosan:
Sina Simon báró 1856-ban 1000 frt-ot adományozott szekrények és egyéb bútorok beszerzésére a múzeumnak. A korszak legjelentősebb alapítványa 1858-ban jött létre, amikor Karátsonyi Guidó bánáti nagybirtokos 2000 pengőforintos alapítványt tett, amelynek 5%-os kamatait, 100 frtot évente köttetésre lehetett költeni.
Ilyen előzmények után, feltehetőleg a státus- és fizetésrendezés miatt kialakult keserű hangulatban Kubinyi igazgató 1859 elején a sajtó nyilvánosságához fordult, és feltárta a Múzeum kétségbeejtő helyzetét. A Pesti Napló 1859. január 22-i és 23-i számának tárcarovatában megjelent cikkében szemrehányást tesz a nemzetnek és a kormánynak egyaránt a múzeum elhanyagolása miatt. A nemzetet azzal szembesíti, hogy míg Széchényi Ferenc a nemzet, a haza javára alapította meg az országos könyvtárt, és sokan hozzájárultak a gyarapításához, maga a nemzet soha semmiféle alapítványt nem tett az intézmény érdekében. A múzeumpalotán kívül – amelyik felépítésére tett megajánlását is csak nagy nehezen szavazta meg és teljesítette, és amelyik még mindig nincs berendezve – a nemzet semmit sem létesített. A kormánnyal szemben azt hozza fel, hogy míg korábban a múzeum számadásait a Helytartótanács mindig az országgyűlés elé terjesztette, és ezáltal nyilvánosságra hozta, most viszont a Múzeumi Alap helyzetéről még az igazgatónak sincs tudomása. Azt sem volt ismeretes, hogy a múzeumpalota után évente 5500 pengőforint adót (a mai ingatlanadóhoz hasonlót) kell fizetnie a Múzeumnak – kéri, hogy az Egyetemi Könyvtárhoz hasonlóan a király a Nemzeti Múzeumot is mentse fel e teher alól. Azt is a kormány szemére hányja, hogy nem lehet tudni a korábban tett alapítványok sorsáról: vajon megvannak-e még? Pedig ez fontos kérdés, mivel az intézménynek az alapítványi tőkék kamatain kívül nincs más jövedelme. A könyvtárról ezt írja:
„ A könyvtár mintegy 130,000 kötettel, és mintegy 5000 kötetlen példánynyal bír. – Találtatnak ebben nevezetes incunabulumok, Magyarország történelmét illető majd minden munkák, de hiányzanak a legjelesebb ujabb munkák, melyek a tudományokbani haladás, a tudományos miveltség előmozdítására elkerülhetetlenek.”
A Pesti Napló 1859. január 22-i és 23-i számának tárca-rovata. 1. rész A jövőre nézve szeretné, ha a Múzeum ügyét nemcsak egyesek pártolnák, hanem az egész társadalom felkarolná. Kívánatos lenne, ha a nemzet legalább 1 millió pengőforintot gyűjtene a múzeum számára, amely összeg tőkésítve, 5%-os kamatlábbal évi 50 ezer pf. jövedelmet jelentene, amiből fedezni lehetne a múzeum minden irányú szükségleteit. A királyt is kéri, hogy a korábbihoz hasonlóan továbbra is időnként juttasson adományokat a Múzeum számára. Végül még egy javaslattal él a Múzeum felügyeletét illetően:
„Minthogy a magyar nemzeti muzeum a nemzet tulajdona, legigazságosabb volna, ha a muzeum felett egy nem csak kormányi tisztviselőkből, de a nemzet részéről nehány tagból álló s Ő cs. k. Apostoli Felsége által kinevezendő választmány az illető muzeumi tisztviselők befolyásával őrködnék. Olly férfiak volnának kinevezendők, kik iránt a nemzet teljes bizodalommal viseltetik. – Ekkor megszünnék minden gyanusitgatás, nagyobb volna a bizalom is ezen nemzeti intézet iránt. Merem állitani, hogy ez a nemzet közóhajtása, mellyre bizton számit a nemzet; a muzeumi gyüjtemények a nemzet tulajdonának tekintendők; annyit megérdemel a nemzet, hogy csak befolyásával kezeltessenek, hogy a kijelölendő duplicatumok részint másokért kicseréltessenek, részint az erdélyi és más hazai muzeumoknak és intézeteknek adassanak által.”
A Pesti Napló 1859. január 22-i és 23-i számának tárca-rovata. 2. rész
Berlász Jenő OSZK-történetében úgy véli, hogy a Helytartóság és a Kormányzóság valószínűleg nem vette jónéven az igazgató ilyen fellépését, mindenesetre jónak látta, hogy – az intézettel való törődés igazolására – életbe léptesse a Múzeum megreformálására szánt, régóta készülő új szervezeti és működési szabályzatot. Berlász pozitívan értékeli a társadalom reakcióját: „Másfelől azonban bizonyos az is, hogy felhívása a nemzetnél – amely az 1849-i tragédia után ekkoriban kezdett újra önérzetes és öntudatos életet élni – kellő visszhangra talált.”
Rácz Ágnes
Felhasznált irodalom:
Berlász Jenő (1911–2015) Az Országos Széchényi Könyvtár története, 1802–1867 / írta Berlász Jenő. – Bp. : OSZK, 1981. – 555 p., [28] t. : ill. –
Bibliogr. a jegyzetekben. – ISBN 963-200-013-7 Digitalizált változata itt érhető el.
Kubinyi Ágoston (1799–1873) A magyar nemzeti muzeum mint nemzeti intézet és tulajdon örökítése és a gróf Ráday-féle könyvtár megvétele érdekében / Kubinyi Ágoston IN: Pesti Napló, 17. évf. 2684. sz. (1859. jan. 22.), 17. évf. 2685. sz. (1859. jan. 23.)
Mátray Gábor (1797–1875) A Magyar Nemzeti Múzeum korszakai, különös tekintettel a közelebb lefolyt huszonöt évre / Mátray Gábor. – Pest : Bucsánszky Ny., 1868. – 92 p., 1 t.
Cod. Lat. 346.
Cod. Lat. 347.
A végrendelet részlete. Fraknói Vilmos: Széchényi Ferencz 
Cserna-Szabó András 
Váncsa István, 
