Kollégákkal jártunk a Kerepesi temetőben – 1. rész

2016. november 01. 07:27 - nemzetikonyvtar

Október 14-én könyvtárunk néhány munkatársával a Nemzeti Sírkertben jártunk. Az 1847 óta létező Fiumei (Kerepesi) úti temető, számos híres művész, tudós, államférfi nyughelye. Mindenszentek és halottak napja kapcsán néhány ott készült fotóval és irodalmi idézettekkel emlékezünk mindannyiunk halottaira.

A „rendületlenül” szó elég ahhoz, hogy felidézze Vörösmarty Mihályt (Nyék, 1800. december 1. – Pest, 1855. november 19.), a Szózat költőjét, akit kortársai már életében egyfajta piedesztálra állítottak.
A Szózat 1836-ban született, s az Auróra című almanachban, Kisfaludy Károly lapjában jelent meg 1837-ben. Vörösmarty költeményét ezekkel a szavakkal ajánlja az almanach olvasói figyelmébe: „...reményljük, nem fog elhangzani figyelem ’s hatás nélkül, és ohajtjuk is, hogy a szózat tettet szüljön...”

Vörösmarty Mihály sírja a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. Fotó: Tóth Péter

Légy híve rendületlenűl
Hazádnak, oh magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.

A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

Vörösmarty Mihály: Szózat (részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár

1877-től 1882-ben bekövetkezett haláláig a Margitszigeten töltötte nyarait az idősödő, betegeskedő Arany János (Nagyszalonta, 1817. március 2. – Budapest, 1882. október 22.). Itt születtek az Őszikék című kötet versei, köztük A tölgyek alatt című költemény is.

A tölgyek alatt
Vágynám lenyugodni,
Ha csontjaimat
Meg kelletik adni;
De, akárhol vár
A pihenő hely rám:
Egyszerüen bár,
Tölgy lenne a fejfám!

Arany János: A tölgyek alatt (részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár

Arany János sírja a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. Fotó: Tóth Péter

Ady Endre (1877–1919) líratörténetünk nagy egyénisége, korszakos költő, a maga nemében utánozhatatlan. Világa egymásba kapcsolódó jelképek folyvást táguló rendszere. Mind eszmei, mind esztétikai forradalma évtizedeken át hangos viták élesztője volt, művészetének egyoldalú kisajátítására számos ideológiai és politikai irányzat tett eredménytelen kísérletet. Költői küldetését sorsszerűnek tartotta, gyakran a magyar és más népek millióinak nevében szólalt meg. Költészete szinte minden európai és keleti nyelven megismerhető.

Ady Endre sírja a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. Fotó: Tóth Péter

Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.

Ady Endre: Párisban járt az Ősz (részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár

Léda (Diósy Ödönné Brüll Adél) sírja a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. Fotó: Tóth Péter

Karinthy Frigyes (1887–1938) író, költő. A Nyugat című folyóiratban 1909-től jelentek meg írásai – az első nemzedék nagy alakjai közé tartozott. Az egyik legszélesebb látókörű írónk, akinek a humán területekhez (képzőművészet, irodalom, filozófia) való vonzódása magától értetődő természetességgel párosult a természettudományok iránti érdeklődéssel.

Emlék az, ami itt suhan el velem messze, az éjben
Emlék ez a hajó, emlék a város emlék vagyok én
Elszáll és múlnak az évmilliók s nem lesz pillanat, egy se
Robogó légigép visszarohanó Lethe-hajók
Ablaka mellől lesve ki fekete ködben
Hogy egymást messe mégegyszer szempillantásra a két út
Elvillanva hogy lássalak s te is, és intsünk az ablakon át
Csak ennyit, szervusz, isten veled, isten veled! élet,
Ifjúság, remegő remény, mámor, félszeg, gyönge mosoly
Halk, tehetetlen kis tiltakozás az Éjszaka ellen

Karinthy Frigyes: Mindszenti litánia (részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár

Karinthy Frigyes sírja a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. Fotó: Tóth Péter

Az idézett költőkre vonatkozó korábbi posztjaink:

komment

1956 – Színháziak színházakról, forradalomról. 8. rész

2016. október 31. 08:12 - nemzetikonyvtar

Sorozatunk színészek, színházi emberek visszaemlékezését idézi fel az 1956-os forradalom napjaira a hatvanadik évforduló alkalmából.

1956. október 31., Bakó Márta, Joó László, Egri István, Gábor Miklós

A beszélő – Mario Vargas Llosa azonos című regényében – az egymástól távol, szétszórtan élő amazonasi indián törzs kis csoportjait járja sorra. Mindig úton van. Amikor megérkezik valahová, valakikhez, leül és beszél. Szimbólumokkal teli történeteit hallgatósága feszült figyelemmel követi, elbeszélése összeköti az egymástól térben is időben távol élőket.

Mi is történt 1956 októberében a színházakban és a színházak körül? Szöveg, adatokat tartalmazó forrás kevés maradt, összeszedegetve sincs. Blogsorozatunk színészek, színházi emberek memoárjait – emlékezetüket – hívja segítségül, remélve, hogy a kérdésre legalább töredékes válasz adható, és számolva azzal, hogy az idő, az egyéniség, a világszemlélet, az életutak egyéb történései, az 1956-ban elfoglalt és az 1956 utáni helyzetek és pozíciók az emlékezőket utólag is irányítják. A történetek 1956 októbere-novembere eseményeinek csak néhány részletét idézik. Az előzmények és a folytatás ott olvasható az emlékiratokban.

Bakó Márta (Bp., 1920–Bp., 2013) színésznő 1946–47-ben a Vígszínházban játszott, majd évekig nem kapott szerződést. 1951-ben kitelepítették. 1954-ben játszott először a József Attila Színházban. 1955-ben a kecskeméti Katona József Színházhoz szerződött, majd 1956 óta a József Attila Színház – 2006-tól örökös – tagja.

Forrás: Bakó Márta-szócikk. In Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Bakó Márta (Ilonka) és Inke László (Kultúrházigazgató) A nyulak a ruhatárban című játékfilmben, 1971-ben. Réger Endre felv. – OSZK Fényképtár

1956. okt. 31., József Attila Színház

„A mi társulati ülésünket a klub emeleti nagytermében tartottuk meg. Megválasztottuk a forradalmi bizottságot. Igazgatónk, Fodor Imre számolt azzal, hogy leváltják. De a társulat egyhangúan [sic!] kérte őt és vezetőtársait, maradjanak a helyükön változatlanul. Elénekeltük a Himnuszt és a társulati ülés véget ért.
Sor került a káderlapok kiosztására. Itt volt a pillanat, hogy megtudhattuk, milyen minősítést adtak le rólunk a felsőbb szerveknek, sokan váltak egymás ellenségeivé, ha nevüket megtalálták káderlapjaikon hátrányos információk, rossz minősítések forrásaként. Én különösen tarthattam attól, hogy hivatalos minősítésem nem lesz hízelgő. Gyorsan átfutottam és elkeseredtem. Olyan, engem magasra értékelő írást tartottam a kezemben, hogy csak sajnálhattam, hogy ez már soha nem fog szerepelni a hivatalos iratok között és ezentúl nem olvashatja senki! Ugyanakkor egy mulatságos, az akkori napokra jellemző beszélgetés zajlott le lövedékektől megsérült színházunkban: Igazgatónk kétségbeesetten nézett körül és tanácstalanul felsóhajtott: – Mi lesz velünk? Mi lesz velünk? – Az ugyancsak ott tartózkodó színpadmesterünk erre az igazgatót bátorítva megszólalt: – Hát mi lenne, Fodor elvtárs? Csak a falat kell áttörni és megvan a főbejárat! – Ugyanis a Váci útról nyíló széles lépcsős bejárat akkor még nem a színházba, hanem a kerületi Pártbizottságba vezetett!”

Bakó Márta: Rosszkor születtünk, Bp., Textúra 1991, 264. o. – Törzsgyűjtemény

----

Joó László (Bp., 1918–Bp., 2012): színész, színházigazgató 1955–56-ban a Pécsi Nemzeti, illetve a József Attila Színház tagja volt.

Forrás: Joó László-szócikk. In Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Kőszegi Gyula (Péter), Ambrus Edit (Zsuzsa), Joó László (András) és Gobbi Hilda (Mama) Gáli József Szabadsághegy című színművében. Rendezte: Benedek Árpád. Bemutató: József Attila Színház, 1956. okt. 6. – OSZK Színháztörténeti Tár Album 95 8

1956. okt. 31., József Attila Színház

„Az emlékezetes októberi napokban a társulat a forradalmi bizottság vezetőjévé választott. Ugyancsak kapkodták a fejüket az első mondataim után.
– Köszönöm a bizalmatokat! Elöljáróban az lenne a javaslatom, hogy amikor innen hazamentek, nézzetek körül a pincétekben, és ürítsetek ki egy alkalmas helyet, ahova majd lemehettek. Mert az a nagyhatalom, amelyik körülveszi a várost a hadseregével, nem ereszt ki a markából bennünket. Még valamit. Ne keressetek vétkest! Nem alkalmas erre az idő. A jó színész pedig ezután is fontos lesz minden színház számára.
Amikor az események fordulatot vettek, Fodor Imre behívatott:
– Szeretném neked megköszönni azt a helytállást, melyet a nehéz napokban tanúsítottál. Ilyen emberre van most szükségünk. Azonnal lépj be a pártba!
– Rossz emberismerő vagy, Imre! Hogy egyeztethető ez össze az én jellememmel?
– Akkor viszont nem tudok ilyen magas fizetést, ilyen kitűnő szerepeket számodra biztosítani.”

Joó László: Burokban születtem, Érd, Pro Conduco, 2010, 85. – Törzsgyűjtemény

----

Egri István (Bp., 1905–Bp., 1980) színész, rendező 1956-tól a Petőfi Színház főrendezője, majd igazgatója volt.

Forrás: Egri István-szócikk. In Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Egri István 1957-ben. Ismeretlen fényképész felvétele. OSZK Színháztörténeti Tár, jelzet: SZT KA 5060/1

1956. okt. 31., Petőfi Színház

„Nem vagyok történész, politikus – hála istennek –, nem feladatom az események elemzése. Arról számolok be, ami színházunkban történt. Szendrő Ferenc igazgatóval jó egyetértésben dolgoztunk e rövid pár hónap alatt. Együtt állítottuk össze a műsort, felismerve, hogy az októbert megelőző enyhülés, a több szabadságért folytatott harc lehetővé teszi az adminisztratív irányítás béklyóiból való kitörést. A színház kötetlenebb, értékesebb programmal indulhat új célja felé. Október végén egy társulati ülésen a színház minden dolgozója – több mint kétszáz ember – egyhangúan [sic!] megválasztott igazgatónak. Ez a spontán, szabad elhatározás egyszerűen csak annyit közölt másokkal és velem, hogy a súlyos, veszedelmes időkben is igyekeztem ember maradni – így gondolkodni, így cselekedni.
Tisztán láttam, hogy ebben a helyzetben a jelenlévő és fenyegető túlkapásokat, sértődött, elnyomott színészek kórista lázadását – a felém kifejezett bizalomból – csak én állíthatom meg. Ezért vállaltam. Nem is történt semmiféle incidens színházunkban. Dolgoztunk. Mindig is azt tartottam, történjék bármi, dolgozni kell. Dolgozni jó. Nem viselem érdemként, mindössze tudomásul veszem: színészetünk történetében én vagyok az egyetlen, akit megválasztottak igazgatónak.”

Egri István: Színház egy életen át, Bp., Múzsák, 1990, 218. – Törzsgyűjtemény

----

Gábor Miklós (Zalaegerszeg, 1919–Bp., 1998) színész 1954 és 1975 között volt a Madách Színház tagja.

Forrás: Gábor Miklós-szócikk. In Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Gábor Miklós mint Bernhardi professzor Atrhur Schnitzler A Bernhardi-ügy című színművében. Bemutató: Vígszínház, 1991. febr. 8., Ismeretlen fényképész felvétele. OSZK Színháztörténeti Tár, ltsz.: 774/2005

1956. okt. 31., Madách Színház

„A műszakiak az elnökség részére a színpad és az első sor közé sietve elhelyeztek egy hosszú asztalt, és nemzetiszínű terítővel takarták le, Horvai Pista meg Urai és Greguss bevonultak, helyet foglaltak az asztal mögött, Horvai felszólította a jelenlévőket, hogy felállással adózzunk az elesett hősök emlékének, majd amikor ez megtörtént, bejelentette, hogy Szabó Sándor, a Szövetség küldötte kíván szólni, ekkor azonban, még mielőtt Szabó kinyithatta volna száját, a széksorok közt, valóban ott, ahol bejelentette, hogy majd szólni fog, felugrott Tamtara Jóska, és felhevülten, a csúcsokon, hirdetni kezdett: – Nagyon csodálom, hogy két olyan művész, mint Urai és Greguss leülnek egy olyan emberrel egy asztalhoz, mint Horvai István! – Aztán már nem értettem pontosan, mit beszél, valami olyasmit mondott, hogy Horvai meggyalázza a hősök emlékét, és valamit valami »könnyekig megható gyönyörűségről«, aztán felugrott L. L.. ő is ordítani kezdett, őt követte B. Zoltán, egy igazán derék fiú, aztán Szegedi-Szabó és egypár olyan jelenlévő, talán segédszínészek, akiket látásból se nagyon ismertem. – Ki vele! – ordítottak szegény Horvai Pistára –, ki azokkal, akik vele tartottak, jól tudják, kik azok, ki a moszkovitákkal! – Láttam, Horvai feláll, valamit mond, de szava elveszett az üvöltözésben, aztán láttam, hogy – arcán egy sértett gyerek fájdalmával – kimegy a nézőtérről az oldalsó kijáraton, hátam mögött pedig felemelkedett Sarkadi Imre, akkor a színház dramaturgja, és csendben elindult a nézőtér lejtősen emelkedő, nesztelen szőnyegpadlóján a páholyok alatti sötétbe, a hátsó kijárat felé. – Menjek én is? – kérdeztem agresszíven, L. L.: – két székkel odébb, rám se nézve – Mindenki! – üvöltötte, felálltam, és mentem hát én is. Az utolsó, amit láttam, a fővilágosító, pártvezetőségi tagunk szűkölő tekintete volt, amely sunyítva követett egy darabig.”

Gábor Miklós: Sánta szabadság, Bp., Magvető, 1997, 303–304. – Törzsgyűjtemény

Rajnai Edit (szerk.) – Színháztörténeti Tár

komment

Címkék: 1956 gábor miklós egri istván bakó márta 1956 szinhaz kőszegi gyula

1956 – Színháziak színházakról, forradalomról. 7. rész

2016. október 30. 07:19 - nemzetikonyvtar

Sorozatunk színészek, színházi emberek visszaemlékezését idézi fel az 1956-os forradalom napjaira a hatvanadik évforduló alkalmából.

1956. október 30., Gábor Miklós, Pándy Lajos és Szirtes György

A beszélő – Mario Vargas Llosa azonos című regényében – az egymástól távol, szétszórtan élő amazonasi indián törzs kis csoportjait járja sorra. Mindig úton van. Amikor megérkezik valahová, valakikhez, leül és beszél. Szimbólumokkal teli történeteit hallgatósága feszült figyelemmel követi, elbeszélése összeköti az egymástól térben is időben távol élőket.

Mi is történt 1956 októberében a színházakban és a színházak körül? Szöveg, adatokat tartalmazó forrás kevés maradt, összeszedegetve sincs. Blogsorozatunk színészek, színházi emberek memoárjait – emlékezetüket – hívja segítségül, remélve, hogy a kérdésre legalább töredékes válasz adható, és számolva azzal, hogy az idő, az egyéniség, a világszemlélet, az életutak egyéb történései, az 1956-ban elfoglalt és az 1956 utáni helyzetek és pozíciók az emlékezőket utólag is irányítják. A történetek 1956 októbere-novembere eseményeinek csak néhány részletét idézik. Az előzmények és a folytatás ott olvasható az emlékiratokban.

Gábor Miklós (Zalaegerszeg, 1919–Bp., 1998) színész 1954 és 1975 között volt a Madách Színház tagja.

Forrás: Gábor Miklós-szócikk. In. Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Gábor Miklós az 1950-es években. Inkey Tibor felv. OSZK Színháztörténeti Tár, ltsz.: 722/2/2011

1956. okt. 30., Madách Színház

„Október 30. Kedd. A Madách Színház Művészeti Tanácsa reggel összeült Horvai Pistánál, itt volt Urai, a régi, a rendíthetetlen Urai, akin soha semmi nem változtatott semmit, itt hangoskodott Greguss, ő is a mindenkori, a bőséges, hol Majort, hol Págert szidta, »neki igazán volna oka panaszra«, itt volt Darvas Iván, izgatott, forradalmi állapotban, és Bozóki Pista – akinek telefonja nem működött, és ezért Horvai reggel gyalog baktatott fel érte a Szabadság-hegyre – teljesen rekedt volt, alig lehetett meghallani, amit mond, és három nap alatt Balbó-szakálla nőtt. Nem játszunk a) amíg a szovjet csapatok itt vannak b) amíg le nem váltják a magyar ENSZ-küldöttet c) amíg a tényleges hatalom Nagy Imre kezébe nem kerül, ezek voltak nyilatkozatunk főbb pontjai, amelyeket aláírtunk, habozva én is aláírtam, elvégre mindennel egyetértettem, hát akkor miért ne?, itt mindenki természetesnek vette, hogy aláírom.”

Gábor Miklós: Sánta szabadság, Bp., Magvető, 1997, 298. – Törzsgyűjtemény

-----

Szirtes György (Bp., 1923–Bp., 2009) színházigazgató, gazdasági szakember 1947-ben a Vígszínházhoz szerződött színésznek és közönségszervezőnek. 1949-től a Fővárosi Operettszínház művészeti titkári, 1950-től gazdasági igazgatói, 1953-tól 1962-ig üzemigazgatói teendőit látta el.

Forrás: Szirtes György-szócikk. In Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár

A kép forrása: terasz.hu

1956. okt. 30., Fővárosi Operettszínház

„Úgy indult, mint egy nagy tisztulási folyamat, mint egy tavaszi eső. A becsületesen gondolkozó emberek, az áldozatok hozzátartozói a bűnösöket akarták felelősségre vonni, a sztálinizmus képviselőit elkergetni, a törvényességet újra megteremteni. Ez volt a lényeg, és nem a kísérőjelenség. Október 30-án forradalmi társulati ülés volt a színházban. A forradalmi bizottság tagjai között volt színész, zenész, énekkari tag. A páholyokban ott ültek a külföldi lapok tudósítói, akik izgalmas tudósítást akartak írni ennek a közismerten kommunista vezetésű színháznak a társulati üléséről. A társulat már lent ült a nézőtéren, csak Margittal [Gáspár Margittal, a színház igazgatójával] ketten voltunk az irodában, lelkileg készülődve arra, hogy mi is lemenjünk. Igyekeztem megnyugtatni ezt a kiváló asszonyt, akinek normális bíróság előtt nem lett volna semmi félnivalója. Az első sorokat üresen hagyták, különben zsúfolt volt a nézőtér, mi leültünk az egyik üres sorba. Elkezdődött a társulati ülés, felszólították a tagokat, hogy aki bűnösnek érzi magát, hagyja el a termet. Gáspár fel akart állni, nem engedtem. »Te nem vagy bűnös, tehát nem mégy ki!« Amikor már nagyon izzóvá vált a hangulat, Gáspár egy megfelelő pillanatban szót kért. Beszédének az volt a lényege, hogy nem várta meg, amíg felszólítják a távozásra, hanem maga mondott le, a többséget maga mögé állította. A társulati ülés után megalakult az igazgató tanács, amelynek tagjául választottak, majd az egész társulat az irodába tódult, követelve a káderlapok kiosztását. Abban a korszakban ugyanis az egész országban, minden gyárban, vállalatnál, intézménynél kötelező volt a káderlapok vezetése, amelyen a dolgozókról minden adatot, magatartásukat, rossz tulajdonságaikat, politikai állásfoglalásukat a káderes vagy személyzeti vezető feljegyezte. A kép aszerint alakult ki, hogy a személyzeti vezető szubjektív, fanatikus, rosszindulatú vagy objektív volt, s ez nem volt játék, a dolog vérre ment. Egy rossz káderlap az illető egész további életét, egzisztenciáját, sőt családjának jövőjét is befolyásolta. A káderlapok vezetésével – miután nem volt személyzeti vezető – én voltam megbízva. A tagság kérésére kinyitottam a szekrényt, ahol a káderanyagok voltak. Az emberek, egymást taposva keresték a saját anyagukat, olvasni akarták a róluk készült bizalmas jelentést. A káderlapok azonban üresek voltak. Az Operett Színház talán az egyetlen hely volt az országban, ahol semmiféle feljegyzés nem készült a tagokról. Soha nem szerettem az értelmetlen munkát, a másikat megalázó vagy veszélybe hozó magatartást.”

Szirtes György: Színházaim a pesti Broadwayn, Bp., Polgart, 2005, 55–57. – Törzsgyűjtemény

----

Pándy Lajos (Perbete, 1922–Bp., 2014) színész 1951-től volt A Magyar Néphadsereg Színházának, illetve a Vígszínháznak a tagja.

Forrás: Pándy Lajos-szócikk. In Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Pándy Lajos az 1960-as években. Ismeretlen fényképész felv. OSZK Színháztörténeti Tár, ltsz.: 772/2011

1956. okt. 30., A Magyar Néphadsereg Színháza [Vígszínház]

„Számomra az is furcsa volt, hogy a párttagok nagy része hősies pátosszal tépdeste szét nyilvánosan a tagkönyvét, és verte mea culpázva a mellét.
– Jézusom! – döbbentem meg. – Hát ezektől féltem én annyira, ezektől a bosszúállástól rettegő kócvitézektől, akik titokzatosnak tűnő, szigorúan zárt taggyűléseikről olyan sokatmondó arckifejezéssel jöttek ki, mintha tudnák, hogy mikor lesz a világ vége? De hiszen ezek önző, a maguk pecsenyéjét sütögető, nagyhangú alakok, akik alkalmatlanok arra, hogy az ember fölnézzen rájuk! Kaméleonok, közönséges karrieristák, akik…
Eddig jutottam el gondolataimban, amikor a nagy tagkönyvtépés közepette egyszer csak fölállt egy asszony, akit én, töredelmesen bevallom, nem nagyon kedveltem, és halk, kissé vontatott hangon ezt mondta:
– Kommunista voltam, kommunista vagyok, kommunista maradok.
Én voltam ez egyetlen, aki megtapsolta. Pedig akkor már a szívem fölött „melengettem” megszerzett káderlapomat, amely – mi tagadás – eléggé cifra és veszedelmes dolgokat tartalmazott. Ez a halk szavú vontatottan beszélő, törékeny asszony – Péchy Blanka volt.
(Mesélik, hogy a Kamara Varietében, egy viharos forradalmi gyűlésen, artisták, bilincstörők és más bivalyerős emberek verték a huppot. A nagy zajban egyszer csak felállt Salamon Béla, és a következőket mondta az egybegyűlteknek:
– Két okból fogjátok be a szátokat. Ha még kommunizmus van, akkor azért, ha már kapitalizmus van, akkor meg azért, mert én vagyok itt az igazgató!
A teremben néma csönd lett – és Salamon Bélából nem lett a Kamara Varieté igazgatója.)”

Pándy Lajos: Súgópéldány, Bp., Mundus 2006, 178. – Törzsgyűjtemény

Rajnai Edit (szerk.) – Színháztörténeti Tár

komment

Címkék: 1956 gábor miklós 1956 szinhaz pándy lajos

1956 – Színháziak színházakról, forradalomról. 6. rész

2016. október 29. 07:48 - nemzetikonyvtar

Sorozatunk színészek, színházi emberek visszaemlékezését idézi fel az 1956-os forradalom napjaira a hatvanadik évforduló alkalmából.

1956. október 29., Lázár Egon, Szilágyi Lajos

A beszélő – Mario Vargas Llosa azonos című regényében – az egymástól távol, szétszórtan élő amazonasi indián törzs kis csoportjait járja sorra. Mindig úton van. Amikor megérkezik valahová, valakikhez, leül és beszél. Szimbólumokkal teli történeteit hallgatósága feszült figyelemmel követi, elbeszélése összeköti az egymástól térben is időben távol élőket.

Mi is történt 1956 októberében a színházakban és a színházak körül? Szöveg, adatokat tartalmazó forrás kevés maradt, összeszedegetve sincs. Blogsorozatunk színészek, színházi emberek memoárjait – emlékezetüket – hívja segítségül, remélve, hogy a kérdésre legalább töredékes válasz adható, és számolva azzal, hogy az idő, az egyéniség, a világszemlélet, az életutak egyéb történései, az 1956-ban elfoglalt és az 1956 utáni helyzetek és pozíciók az emlékezőket utólag is irányítják. A történetek 1956 októbere-novembere eseményeinek csak néhány részletét idézik. Az előzmények és a folytatás ott olvasható az emlékiratokban.

Szilágyi Lajos (Bp., 1925–) színészt 1949-ben az Államvédelmi Hatóság letartóztatta, majd „a szovjet csapatok előnyomulásának késleltetéséért” 4 év börtönre ítélték. 1952-es szabadulása után 1954-ben került vissza a színészi pályára, Békéscsabán kapott szerződést, majd Hódmezővásárhelyen játszott. 1957–58-ban produkciós társulatot vezetett, majd az Állami Déryné Színházhoz került. 1963–64-ben a kecskeméti Katona József Színház színésze. 1967-től saját maga szervezte társulattal, az Országos Rendező iroda égisze alatt járta az országot.

Szilágyi Lajos: Egy színész, aki túlélte, Pomáz, Kráter, 2014, – Törzsgyűjtemény

Szilágyi Lajos: Egy színész, aki túlélte, Pomáz, Kráter, 2014. Címlap – Törzsgyűjtemény

1956. okt. 29., Fészek Klub

„Október végén, talán hazaérkezésem napján [Szilágyi Lajos okt. 29-én hajnalban érkezett Miskolcról], a Rádió felhívására bementem a Fészek Klubba, ahol, mintegy 700–800 színész gyűlt össze. Szakáts Miklós a Színészek Forradalmi Bizottságában azzal mutatott be a megjelent színészeknek, hogy »Bemutatom nektek Szilágyi Lajos kollégánkat. Ne tévesszen meg senkit a fiatalos külső, ugyanis ő a magyarságáért legtöbbet szenvedett fiatal színész.« Ilyen bemutatás után szinte természetes volt, hogy én voltam a Forradalmi Bizottság egyetlen tagja, akit közfelkiáltással választottak be abba a bizottságba, amelybe Dajka Margit, Ujlaky László, Básti Lajos, Sinkovits Imre, Kárpáthy Gyula (dramaturg), és több neves, élvonalbeli színészt beválasztottak.” […]
A továbbiakban megalakult a színészek segélyezési bizottsága, melynek tagja lett Solymossy Imre, Nyerges Ferenc (a háború előtti Nemzeti Színház tagja), valamint Vereczkey Zoltán és én. Feladatunk volt az anyagilag bajba jutott, főként politikai okok miatt állás nélküli színészek segélyezése.”

Vitéz Szilágyi Lajos: Egy színész, aki túlélte, Pomáz, Kráter, 2014, 115. o. – Törzsgyűjtemény

----

Lázár Egon (Bp., 1921–) gazdasági szakember 1947-től a Városi Színház munkatársa (1950-től gazdasági igazgatója), 1951-től az Operaház munkatársa, 1954-től 1968-ig az Állami Faluszínház (Állami Déryné Színház) gazdasági igazgatóhelyettese, 1968 és 1974 között a Vidám Színpad, 1974-től a Magyar Színházi Intézet, 1976-tól a Vígszínház gazdasági igazgatója volt.

Forrás: Lázár Egon: Visszapillantó. Színházi évtizedek, Bp., Corvina, 2014 – Törzsgyűjtemény

Lázár Egon Visszapillantó. Színházi évtizedek című könyvének bemutatója 2014. szeptember 22-én. Forrás. Eszenyi Enikő, a Vígszínház igazgatójának honlapja

1956. okt. 29., Állami Déryné Színház

„De visszatérve az 1950-es évekre, bizony pocsék-rossz volt a hangulat a színházon belül is. 1956. okt. 29-én elmentünk a színház Nagymező utcai központi színháztermébe – a mai Radnóti Színházba, az úgynevezett forradalmi társulati ülésre. A színpadon és a nézőtéren ismeretlen alakok jelentek meg, néhány még puskát is viselt. Én a nézőtér hetedik sorának jobb 3. székén foglaltam helyet, közvetlenül Kassai Ilona (később Kossuth-díjas színésznő) mellett, akinek másik oldalán az akkori férje, Fülöp Kálmán színész-versszövegíró ült. Bejelentették, hogy kirúgják Mátrai József igazgatót, de ő visszakönyörögte magát, és így csak üzemigazgatóvá fokozta őt le a forradalmi bizottmány. Aztán Csongrády Mari rendezőt és szakszervezeti titkárt ültették a képzeletbeli vádlottak padjára. Az ő sírása eredménye az volt, hogy színészként maradhat a színház kötelékében. Ezután Orbók Endre elnök az én nevemet olvasta fel. Sustorgás, pusmogás, hangok, majd bekiabálás.
»Egon maradjon!«
Én felálltam, és a kezemben egy kulcscsomót tartva megkérdeztem: Kinek adhatom át a kulcsokat? A nézőtérről baráti beszólások, a színpadon tanácstalanság. A kérdésemet még kétszer megismételtem. A bizottmány tanácskozott, majd közölték, hogy holnap Bakcsy Gábor főpénztáros úr veszi át a kulcsokat. (Senki sem tudta, milyen kulcsokról van szó.) Aztán Kassay Médit megpusziltam, Fülöp Kálmánnal kezet fogtam, és halk, bátortalan tapsocska kíséretében elhagytam a nézőteret.”

Lázár Egon: Visszapillantó. Színházi évtizedek, Bp., Corvina, 2014, 77–78. o. – Törzsgyűjtemény

Rajnai Edit (szerk.) – Színháztörténeti Tár

komment

Címkék: 1956 1956 szinhaz szilágyi lajos lázár egon

1956 – Színháziak színházakról, forradalomról. 5. rész

2016. október 27. 07:41 - nemzetikonyvtar

Sorozatunk színészek, színházi emberek visszaemlékezését idézi fel az 1956-os forradalom napjaira a hatvanadik évforduló alkalmából.

1956. október 27., Nagy Attila

A beszélő – Mario Vargas Llosa azonos című regényében – az egymástól távol, szétszórtan élő amazonasi indián törzs kis csoportjait járja sorra. Mindig úton van. Amikor megérkezik valahová, valakikhez, leül és beszél. Szimbólumokkal teli történeteit hallgatósága feszült figyelemmel követi, elbeszélése összeköti az egymástól térben is időben távol élőket.

Mi is történt 1956 októberében a színházakban és a színházak körül? Szöveg, adatokat tartalmazó forrás kevés maradt, összeszedegetve sincs. Blogsorozatunk színészek, színházi emberek memoárjait – emlékezetüket – hívja segítségül, remélve, hogy a kérdésre legalább töredékes válasz adható, és számolva azzal, hogy az idő, az egyéniség, a világszemlélet, az életutak egyéb történései, az 1956-ban elfoglalt és az 1956 utáni helyzetek és pozíciók az emlékezőket utólag is irányítják. A történetek 1956 októbere-novembere eseményeinek csak néhány részletét idézik. Az előzmények és a folytatás ott olvasható az emlékiratokban.

Nagy Attila (Pácin, 1933–Bp., 1992) színész, rendező 1955–56-ban a Miskolci Nemzeti Színház tagja volt. 1956 novemberében letartóztatták és 12 év börtönre ítélték. 1961-ben szabadult.

Forrás: Nagy Attila-szócikk. In. Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár és Nagy Attila: Az ember elpusztíthatatlan. Bertha Bulcsú beszélgetése Nagy Attilával. In Uő.: Írók, színészek, börtönök, Bp., Új Idő, (Új Idő könyvek), 1990

Vargha Irén mint Melinda és Nagy Attila mint Bánk Katona József Bánk bán című tragédiájában. Bemutató: Miskolci Nemzeti Színház, 1956. decenber 14. Ismeretlen fényképész felv. OSZK Színháztörténeti Tár, jelzet: SZT KA 6857/18

1956. okt. 27–28., Miskolc

„– Néhány kollégám vállalkozott rá, hogy eljönnek velem egy lincselő tömeg feloszlatására, amelyik éppen a megyei tanács épületét ostromolta. Elmentünk oda és arról beszéltem az embereknek, hogy mi a különbség a lincselés és a forradalom igazsága között. A tömeg föllazult, és amikor bementünk a megyei tanács épületébe, kiderült, hogy csak két reszkető kiskatona volt az épületben, már mindenki elmenekült. A kiskatonák is rögtön megszöktek. Az épületből az első, úgynevezett Rozgonyi-féle munkástanács már rég megszökött. Akkor kialakult egy olyan helyzet, amit a miskolci Fehér Könyv mint színészkormányt emleget. Mindenesetre 27-én délután 4 órától 28-án este hat óráig én minden néven nevezendő kérdésben intézkedtem, mint Nagy Attila. Nem volt semmi címem, csak ilyeneket csináltam, hogy a rádióban mondtam egy beszédet arról, hogy a nemzet milliárdos értékeit nem érdemes elpusztítani, mert arra a jövőben is szükség lesz. A munkások jelenjenek meg a munkahelyükön és ülősztrájkot folytatva gondozzák gépeiket. Tartsák fűtve a kohókat, a diákok menjenek el az iskolába, ne kószáljanak az utcán a kiszabadult bűnözők között. A városi rendőrkapitány vállalta, hogy a diákokból közbiztonsági szolgálatot szervez. A helyőrség parancsnokával is beszéltem, s ez a szerencsétlen ember elvállalta, hogy a három nap alatt számolatlanul kiszórt fegyverek tulajdonosaiból nemzetőrséget szervez. Utána őt is keményen elítélték. Kihirdettük, hogy a helyőrség parancsnokságon fegyverviselési engedélyt lehet kapni, ha a fegyvereket a társadalom szolgálatába kívánják állítani. Aki ezt nem vállalta, leadta a fegyverét. Aztán felkértem a munkástanácsokat, hogy egy-egy személyt delegáljanak a megyei tanács épületébe, ahol törvényes munkástanács-választás történik. Kimentem a közlekedési vállalathoz és megkértem őket, hogy reggel hat órakor indítsák el a villamosokat és a buszokat, hogy a helyzet konszolidálódjon. Kértem az üzleteket, hogy nyissanak ki, leveleket írtam a járási központokba, hogy a város élelmiszer-ellátását legyenek szívesek segíteni.”

Nagy Attila: Az ember elpusztíthatatlan. Bertha Bulcsú beszélgetése Nagy Attilával. In Uő.: Írók, színészek, börtönök, Bp., Új Idő, (Új Idő könyvek), 1990, 219–220. – Törzsgyűjtemény

Rajnai Edit (szerk.) – Színháztörténeti Tár

komment

Címkék: színház 1956 nagy attila színháztörténeti tár 1956 szinhaz

1956 – Színháziak színházakról, forradalomról. 4. rész

2016. október 26. 07:40 - nemzetikonyvtar

Sorozatunk színészek, színházi emberek visszaemlékezését idézi fel az 1956-os forradalom napjaira a hatvanadik évforduló alkalmából.

1956. október 26., Berek Kati, id. Magyar Bálint

A beszélő – Mario Vargas Llosa azonos című regényében – az egymástól távol, szétszórtan élő amazonasi indián törzs kis csoportjait járja sorra. Mindig úton van. Amikor megérkezik valahová, valakikhez, leül és beszél. Szimbólumokkal teli történeteit hallgatósága feszült figyelemmel követi, elbeszélése összeköti az egymástól térben is időben távol élőket.

Mi is történt 1956 októberében a színházakban és a színházak körül? Szöveg, adatokat tartalmazó forrás kevés maradt, összeszedegetve sincs. Blogsorozatunk színészek, színházi emberek memoárjait – emlékezetüket – hívja segítségül, remélve, hogy a kérdésre legalább töredékes válasz adható, és számolva azzal, hogy az idő, az egyéniség, a világszemlélet, az életutak egyéb történései, az 1956-ban elfoglalt és az 1956 utáni helyzetek és pozíciók az emlékezőket utólag is irányítják. A történetek 1956 októbere-novembere eseményeinek csak néhány részletét idézik. Az előzmények és a folytatás ott olvasható az emlékiratokban.

Berek Kati (Makó, 1930–) színésznő 1952 és 1970 között a Nemzeti Színház tagja volt.

Forrás: Berek Katalin-szócikk. In. Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Berek Kati mint Barbara Hilton Háy Gyula Erő című színművében. Bemutató: Katona József Színház, 1952. február 25. Farkas Tamás felv. – OSZK Színháztörténeti Tár, jelzet: SZT KA 7053/1

1956. okt. 26., Kossuth Rádió

„Október 26-án délben éppen otthon voltunk. Csengettek, Hont Ferenc és Horváth Ferenc álltak az ajtóban.
– Gyere velünk!
– Hová?
– A Parlamentbe!
Lent várt egy orosz autó. Amikor anyám meglátta, nem akart elengedni. Andris sem. [Simor András, Berek Kati férje.] De elmentem velük. Mint kiderült , azért szedték össze a művészeket, hogy csináljunk műsort, mert addig egyfolytában csak zene szólt, időnként szakították meg a hírek. Megérkeztünk a Parlamentbe, rögtön fogadott minket Nagy Imre. Ott volt Gobbi és Major is. Nekem kellett elmondanom az Altatót és a Mamát, Gobbi szavalta a Szózatot.
Az egész forradalomra jellemző, hogy mire megjelenik egy újság, már semmi nem aktuális. A Rádió az egyetlen, amely percről percre készen tudósít. De az események akkor már maguktól görögtek, nem lehetett őket irányítani.
Este nem mehettünk haza. Kaptunk ennivalót, bent töltöttük az éjszakát. A kiskatonák halottsápadtan őrizték a parlamentet. Gyerekek voltak és féltek. Leültünk közéjük. Tildy Zoltán mesélt nekünk a házifogságáról. Hogy az unalom meg ne ölje, paprikát termesztett, ami óriási méretűvé nőtt. Locsolta, gondozta azt az egyetlen paprikát. Kimegy egy reggel és látja, hogy a kertész vígan eszi a paprikát a szalonnához.
– Tildy úr, hogy ez milyen finom! – mondta gyanútlanul.”

Berek Katalin: Tájkép magammal, lejegyezte Ézsiás Erzsébet, Bp., Papirusz Book, 2004, 110–111. – Törzsgyűjtemény

Id. Magyar Bálint, lakásában, 1964 körül. Forrás: Fortepan

Id. Magyar Bálint (Bp., 1910–Bp., 1992) író, színháztörténész, színházigazgató volt. 1945 és 1955 között a Nemzeti Színház főtitkári, 1955-től 1958-ig A Magyar Néphadsereg Színházának igazgatója volt.

Forrás: Magyar Bálint-szócikk. In. Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár

A Magyar Néphadsereg Színháza [Vígszínház]

„Bementem a színházba. A színházban is alakult félig-meddig Forradalmi Bizottság. Velem nem nagyon beszéltek róla, nem is igen funkcionált, azt viszont egy okmányból tudom, hogy tagja volt a párttitkár és a szakszervezeti titkár is. A Bizottság lelke Szakáts Miklós volt, ez a furcsa, ellentmondásos ember, akiről még lesz szó, a leghangosabb a Bizottságban pedig Ajtay Andor. Ajtay a színpadon kívül mindenütt bottal járt, esetleg, ha a szerep megengedte, a színpadon is. A színház társalgójában szokás szerint a falon lógott egy szovjet tárgyú fényképekkel teli, beüvegezett tabló. Ajtay Bandi ezt botjával leszaggatta, és rátiport, miközben azt ordította: »Ezt én téptem le, Ajtay Andor, mindenki tudja meg!« Nálam az igazgatói irodában nemigen célzott senki ilyenféle témákra.
A Szabad Kossuth Rádió jelentkezése után feldúltan rohant be igazgatói szobámba Szakáts Miklós, és ezt kiabálta: »Hát ezért csináltuk mindezt, hogy megint a Major és megint a Gobbi?« Aztán elviharzott.”
„Levettük a csillagot is (a vörös csillagot) a színház homlokzatáról. Akkoriban vezető intézményeken, gyárakon, középületeken neon pálmákból formált vörös csillag volt mindenfelé. Levétele indulatomból fakadt. Bejött ugyanis hozzám a színpadmester, kérve, igazgató elvtárs nem kellene-e nekünk is levennünk a vörös csillagot? »Nem« – Mondtam, de ebben a pillanatban belépett a titkárnőm, és közölte a Honvédelmi Minisztérium üzenetét, vegyük le a csillagot, »ne ingereljük a népet«. Nekem eszembe jutott a Čapek Fiaim előadását követő jelenet, amikor ugyanez a telefonáló tábornok minősített defetistának a darabbal együtt. »Hát akkor vegyük le!« – mondtam.”

Magyar Bálint: Bukásra ítélt siker. A Vígszínház élén 1955–1958, Bp., Mundus, 2004, 112–113. – Törzsgyűjtemény

Rajnai Edit (szerk.) – Színháztörténeti Tár

komment

Címkék: színház 1956 magyar bálint berek kati színháztörténeti tár 1956 szinhaz

1956 – Színháziak színházakról, forradalomról. 3. rész

2016. október 25. 08:23 - nemzetikonyvtar

Sorozatunk színészek, színházi emberek visszaemlékezését idézi fel az 1956-os forradalom napjaira a hatvanadik évforduló alkalmából.

1956. október 25., Szabó Sándor

A beszélő – Mario Vargas Llosa azonos című regényében – az egymástól távol, szétszórtan élő amazonasi indián törzs kis csoportjait járja sorra. Mindig úton van. Amikor megérkezik valahová, valakikhez, leül és beszél. Szimbólumokkal teli történeteit hallgatósága feszült figyelemmel követi, elbeszélése összeköti az egymástól térben is időben távol élőket.

Mi is történt 1956 októberében a színházakban és a színházak körül? Szöveg, adatokat tartalmazó forrás kevés maradt, összeszedegetve sincs. Blogsorozatunk színészek, színházi emberek memoárjait – emlékezetüket – hívja segítségül, remélve, hogy a kérdésre legalább töredékes válasz adható, és számolva azzal, hogy az idő, az egyéniség, a világszemlélet, az életutak egyéb történései, az 1956-ban elfoglalt és az 1956 utáni helyzetek és pozíciók az emlékezőket utólag is irányítják. A történetek 1956 októbere-novembere eseményeinek csak néhány részletét idézik. Az előzmények és a folytatás ott olvasható az emlékiratokban.

Szabó Sándor (Bp., 1915– Bp., 1997) színész 1951 és 1957 között A Magyar Néphadsereg Színházának tagja volt. 1956-ban külföldre távozott. 1976-ban hazatért.

Forrás: Szabó Sándor-szócikk. In. Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Szabó Sándor az 1950-es években. Inkey Tibor felv. OSZK Színháztörténeti Tár, ltsz.: 163/11/1998

1956. okt. 25., Kossuth tér

Reggel nyolc óra. Barna fiam robog be az ajtón: – Apu, nagy tömeg vonul az utcán, köztük van Pécsi Sándor is egy tank tetején. Mennek a Parlamenthez. Mi miért nem megyünk? – Gyorsan felöltöztünk, nemzetiszínű kis szalagokat vittünk magunkkal. Odaérve hatalmas tömeg közepén találtam magam. – Szabó Sándor mondja el a Nemzeti dalt! – hallatszott mindenfelől. Feleségem [Bárczy Kató színésznő] és a két gyerek húzott a lépcsők felé, már szinte láttam magam, akárcsak Petőfi a múzeum előtti lépcsősor végén. A lépcsők alján ebben a pillanatban egy tornacipős fiú állt. Nem tudom, hogyan és miért, nagy félelem fogott el. Feleségem és a gyerekek már a lépcsősor közepén jártak. Rájuk ordítottam: – Azonnal gyertek vissza! – Csodálkozva megfordultak. Kisebbik fiam megvetően azt mondta: – Szar az apám! – Tizenhárom éves volt. Ebben a pillanatban eldördült az első lövés, és az első halott a tornacipős fiú volt. Még két perc, és lehet, hogy én lettem volna az a »tornacipős«! Gyakorta gondolkodtam az élet kiszámíthatatlanságán, és a szerencsén, ami sűrűn mellém szegődött. Akkor sokan meghaltak, mi csak egy kicsit.”

Szabó Sándor: „Országom visszanyertem én…” : Visszaemlékezés, Bp., Nap Kiadó, 1994, 9. – Törzsgyűjtemény

Rajnai Edit (szerk.) – Színháztörténeti Tár

komment

Címkék: 1956 kossuth tér szabó sándor rajnai edit színháztörténeti tár 1956 szinhaz

1956 – Színháziak színházakról, forradalomról. 2. rész

2016. október 24. 07:50 - nemzetikonyvtar

Sorozatunk színészek, színházi emberek visszaemlékezését idézi fel az 1956-os forradalom napjaira a hatvanadik évforduló alkalmából.

1956. október 24., Nagy Attila

A beszélő – Mario Vargas Llosa azonos című regényében – az egymástól távol, szétszórtan élő amazonasi indián törzs kis csoportjait járja sorra. Mindig úton van. Amikor megérkezik valahová, valakikhez, leül és beszél. Szimbólumokkal teli történeteit hallgatósága feszült figyelemmel követi, elbeszélése összeköti az egymástól térben is időben távol élőket.

Mi is történt 1956 októberében a színházakban és a színházak körül? Szöveg, adatokat tartalmazó forrás kevés maradt, összeszedegetve sincs. Blogsorozatunk színészek, színházi emberek memoárjait – emlékezetüket – hívja segítségül, remélve, hogy a kérdésre legalább töredékes válasz adható, és számolva azzal, hogy az idő, az egyéniség, a világszemlélet, az életutak egyéb történései, az 1956-ban elfoglalt és az 1956 utáni helyzetek és pozíciók az emlékezőket utólag is irányítják. A történetek 1956 októbere-novembere eseményeinek csak néhány részletét idézik. Az előzmények és a folytatás ott olvasható az emlékiratokban.

Nagy Attila (Pácin, 1933–Bp., 1992) színész, rendező 1955–56-ban a Miskolci Nemzeti Színház tagja volt. 1956 novemberében letartóztatták és 12 év börtönre ítélték. 1961-ben szabadult.

Forrás: Nagy Attila-szócikk. In. Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár és Nagy Attila: Az ember elpusztíthatatlan. Bertha Bulcsú beszélgetése Nagy Attilával. In Uő.: Írók, színészek, börtönök, Bp., Új Idő, (Új Idő könyvek), 1990

Nagy Attila az 1960-as években. Ismeretlen fényképész felv. OSZK Színháztörténeti Tár, ltsz: 766/1/2011

1956. okt. 24., Miskolc

„– 24-én délelőtt Az ember tragédiáját próbáltuk, én a Lucifer szerepére készültem. A szünetben bekapcsoltuk a rádiót, és akkor hallottuk, hogy Budapesten tűzharcok vannak. Félbeszakadt a próba, a rádió reggeltől estig ellenforradalmi csőcselékről, ultimátumról, a szovjet csapatok segítségéről beszélt. 24-én délután már személyes kapcsolatom is keletkezett a budapesti eseményekkel, mert az én húgom taxisofőrként dolgozott Miskolcon, és 23-án reggel valakit Budapestre fuvarozott. 24-én átlőtt karral érkezett haza. Valahogyan a rádióhoz vonuló társasághoz keveredett és ott lőtték keresztül a karját. Ő mesélte el a diáktüntetést, a Gerő beszédet és Nagy Imre megjelenését. Amikor egy színész új szerepre készül, betölti egész életét. Teljesen váratlanul zuhantam bele az eseményekbe. Ráadásul előző este, október 23-án Szabó Lőrinc szerzői estjén verseket mondtam, és Illyés Gyula volt az előadó. 23-án este tíz órakor még Illyés Gyulával, Szabó Lőrinccel és társaságukkal beültünk egy vendéglőbe, és hosszan beszélgettünk, diskuráltunk…
[…]
– A színház is rettenetesen fel volt bolydulva. Fiatal színészekkel összeszövetkeztünk, hogy megkérdezzük Földvárit, aki akkor a megyei pártbizottság első titkára volt, és már korábban engedélyezte a munkástanács megalakítását, hogy mondja meg, mi van itt, mi a helyzet? A pártbizottságra be sem engedtek bennünket, közölték velünk, hogy Földvári Rudolf Budapestre ment tájékozódni. Az utcán nagy volt a nyüzsgés, a rendőrök négyes csoportokban jártak. Déltájban meglátogatta a színházat Illyés Gyula és Szabó Lőrinc, és éppen velük beszélgettünk, amikor jött a hír, hogy a diósgyőri munkások elindultak az egyetemi városba, mert tömeggyűlést hirdettek meg. Soha nem tisztázódott, hogy ki hirdette meg ezt a tömeggyűlést, de a pletyka szerint a megyei pártbizottság. Rövid időn belül 10-20 ezres tömeg vonult a főutcán. Jelszavakat kiabáltak: »Szabadságot! Sajtószabadságot! Mars ki ruszki« Ezt, hogy »Mars ki ruszki« skandálták. Szabó Lőrinc odafordult Illyéshez: »Te Gyula, hogy ezt a rímet nem én találtam ki!«”

Nagy Attila: Az ember elpusztíthatatlan. Bertha Bulcsú beszélgetése Nagy Attilával. In Uő.: Írók, színészek, börtönök, Bp., Új Idő, (Új Idő könyvek), 1990, 215–216. – Törzsgyűjtemény

Rajnai Edit (szerk.) – Színháztörténeti Tár

komment

Címkék: 1956 nagy attila rajnai edit színháztörténeti tár 1956 szinhaz

1956 – Színháziak színházakról, forradalomról. 1. rész

2016. október 23. 07:54 - nemzetikonyvtar

Sorozatunk színészek, színházi emberek visszaemlékezését idézi fel az 1956-os forradalom napjaira a hatvanadik évforduló alkalmából.

1956. október 23., Berek Kati, id. Magyar Bálint és dr. Székely György.

A beszélő – Mario Vargas Llosa azonos című regényében – az egymástól távol, szétszórtan élő amazonasi indián törzs kis csoportjait járja sorra. Mindig úton van. Amikor megérkezik valahová, valakikhez, leül és beszél. Szimbólumokkal teli történeteit hallgatósága feszült figyelemmel követi, elbeszélése összeköti az egymástól térben és időben távol élőket.

Mi is történt 1956 októberében a színházakban és a színházak körül? Szöveg, adatokat tartalmazó forrás kevés maradt, összeszedegetve sincs. Blogsorozatunk színészek, színházi emberek memoárjait – emlékezetüket – hívja segítségül, remélve, hogy a kérdésre legalább töredékes válasz adható, és számolva azzal, hogy az idő, az egyéniség, a világszemlélet, az életutak egyéb történései, az 1956-ban elfoglalt és az 1956 utáni helyzetek és pozíciók az emlékezőket utólag is irányítják. A történetek 1956 októbere-novembere eseményeinek csak néhány részletét idézik. Az előzmények és a folytatás ott olvasható az emlékiratokban.

Nemzeti Színház

Berek Kati (Makó, 1930–) színésznő 1952 és 1970 között a Nemzeti Színház tagja volt.

Forrás: Berek Katalin-szócikk. In Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Berek Kati az Életjel című film (1954) egy jelenetében. Rendezte: Fábri Zoltán. Csépány Sándor felv. OSZK Fényképtár

„1956 októberét a második férjemmel együtt éltem át. [Simor András zenésszel.] Éppen Háy Gyula Varró Gáspár igazsága című darabját próbáltuk a Nemzeti Színházban. Bihari József játszotta a címszerepet, Máthé Erzsi a kommunistát, én pedig az összetört feleséget. De nem lett belőle előadás, mert a házi főpróba napján kitört a forradalom. A darabban statisztáló főiskolások azt mondták Majornak:
– Tessék minket elengedni, Major elvtárs!
Döbbenten néztünk, mert nem volt szokás, hogy egy főiskolás megszólaljon.
– Nagyon fontos, amit most csinálunk – mondta Major.
– Ennél nincs fontosabb! – mondták a főiskolások, akik már tudták, mi zajlik az utcán. Csodák csodája, Major nem ordított, hanem elengedte őket. Mi csak néztünk egymásra értetlenül. Éjjel-nappal a színházban próbáltunk, sejtelmünk sem volt róla, hogy kint forradalom van.”

Berek Katalin: Tájkép magammal, lejegyezte Ézsiás Erzsébet, Bp., Papirusz Book, 2004, 108. – Törzsgyűjtemény

A Magyar Néphadsereg Színháza [Vígszínház]

Id. Magyar Bálint (Bp., 1910–Bp., 1992) író, színháztörténész, színházigazgató volt. 1945 és 1955 között a Nemzeti Színház főtitkári, 1955-től 1958-ig A Magyar Néphadsereg Színházának igazgatója volt.

Forrás: Magyar Bálint-szócikk. In Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Id. Magyar Bálint, lakásában, 1964 körül. Forrás: Fortepan

„Amikor fél hét és hét között a Gellért Hotelben Páger Antaltól elbúcsúztam, az utca a megszokott, kora esti képét mutatta. Villamoson visszamentem a színházba, ahol már folyt a Szent Johanna előadása. Az útvonalon semmi zavaró nem volt. Az előadás telt ház előtt folyt. Leültem a szobámban, nyitva volt az ajtaja a titkári és az ezt követő tisztviselői helységre. Ez utóbbiban szólt a rádió, éppen Gerő Ernő mondta beszédét. A három kis helyiségben fel-alá járkált Gábor Miki (ezen az előadáson felesége, Ruttkai Éva játszotta Johannát), és mintha magában szitkokat mormogott volna. Ekkor kellett rájönnöm, hogy kissé elmaradtam az eseményektől. Miki korábbi álláspontját ismerve azt hittem, Gerő mellett berzenkedik a lázongók ellen. Hamarosan rá kellett jönnöm azonban, hogy a vélemények és az események forgandók.”

Magyar Bálint: Bukásra ítélt siker. A Vígszínház élén 1955–1958, Bp., Mundus, 2004, 109. – Törzsgyűjtemény

Fővárosi Operettszínház

Dr. Székely György (Bp., 1918– Bp., 2012) rendező, színházigazgató, színházelméleti író, műfordító. 1952 és 1957 között a Fővárosi Operettszínház főrendezője volt.

Forrás: Székely György-szócikk. In Magyar színházművészeti lexikon, [főszerk.] Székely György, Budapest, Akadémiai, 1994. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Dr. Székely György a Színháztudományi és Filmtudományi Intézetben, az 1950-es évek végén. Rékai János felv. OSZK Színháztörténeti Tár, ltsz.: 894/1996

„Cikkem elején jeleztem, hogy személyes élményeim is kiegészíthetik az operettszínház ez időbeli történetét. Október 23-án este a Blaha Lujza Színházban [a Fővárosi Operettszínház kamaraszínháza] házi főpróbát tartottunk a Mágnás Miska tervezett bemutatója előtt. A darabot nem én rendeztem. Már folyt a próba, amikor a rádió bemondta, hogy nyolc órakor Gerő Ernő mond majd beszédet. Gáspár Margit mellett ültem, aki a hír hallatára csak ennyit mondott: »Gerő lövetni fog!« Fentebb már utaltam Gáspár kapcsolódására Nagy Imre politikai irányzatához. Számára ezért valószínűleg nem volt újdonság az az agresszív hang, amelyen azon az estén Gerő megszólalt (»...e vívmányokat minden körülmények között megvédjük«; »...a legnagyobb éberséget kell tanúsítani, nehogy ellenséges elemek megzavarhassák pártunk, munkásosztályunk, dolgozó népűnk a kibontakozás érdekében tett erőfeszítéseit«) […] Nem sokkal később a puskalövések zaját is hallani lehetett a Dohány utcai színházépületben. A próbát félbeszakítottuk, és hazamentünk. A bemutató természetesen elmaradt, annál is inkább, mert másnap kijárási tilalmat hirdettek meg, amelyet október 29-ig többször megszakítottak, majd újra érvénybe léptettek. Így csak október 30-án vált lehetővé, hogy a Nemzeti és az Operett »forradalmi társulati ülést« tartson.”

Dr. Székely György: Operettszínház – 1956. Hozzászólás Cseh Katalin tanulmányához. In Színház, 2011. nov., 29–30. – Törzsgyűjtemény

Nemzeti Színház

Id. Magyar Bálint, 1966 körül. Forrás: Fortepan

„Átmentem a Nemzeti Színházba. Bár egy másik színház igazgatója voltam, a Nemzeti Színházat még mindig otthonomnak tekintettem. Major Tamást találtam bent, Marton Endrével. Egykori kolléganőm, Kovács Alice kint a folyosón az egykedvű, szótlan, gondolatait soha el nem áruló altisztnek magyarázta, hogy reformokra persze szükség van, de nem ebben a formában, amint most a Szabad Nép székháza és a Rádió felé vonuló tömeg teszi. Azután bejött egy üveg vörös borral, azt megittuk négyesben, szinte szótlanul. Őszintén szólva azt reméltem, hogy a politikai életben is igazán bennfentes Major Tamás néhány szóval valamiképp eligazít: mi történik valójában – és mi lesz? Azonban nem mondott semmit. A bort megittuk, én pedig hazaindultam. Búcsúzóul kicsit félszegen azt mondtam: – Tamás, ha valamiben segítségedre lehetek, számíthatsz rám.”

Magyar Bálint: Bukásra ítélt siker. A Vígszínház élén 1955–1958, Bp., Mundus, 2004, 109. – Törzsgyűjtemény

Rajnai Edit (szerk.) – Színháztörténeti Tár

komment

Címkék: 1956 nemzeti színház magyar bálint berek kati rajnai edit székely györgy 1956 szinhaz

De revolutionibus librorum antiquorum – egy könyvtáros nézőpontja a régi könyvek körforgásairól

2016. október 21. 08:14 - nemzetikonyvtar

2016. november 8-án Könyvlopások, védési eljárások és könyvmanipulációk címmel beszélgetést kezdeményezünk könyvgyűjtők, antikváriusok és könyvtárosok részvételével. Vendégünk lesz Borda Lajos (Borda Antikvárium), Buzinkay Péter (Forster Központ Műtárgyfelügyeleti Iroda) és Monok István (MTA Könyvtár- és Információközpont).

A beszélgetés elindítója Farkas Gábor Farkas, a Régi Nyomtatványok Tára vezetője minden jelentkezőnek eljuttatja írását a régi könyvek körforgásáról. Most a blogban is olvasható a vitaindító.

Miért?

Ne üzleti szempontok alapján konstruáljunk eddig nem létező példányokat.
Ne váljunk cinikus orgazdává.
Ne váljunk a múltat (provenienciát, bejegyzéseket, régi raktári jelzeteket, metszeteket) végképp kitörlő korlátolt gyűjtővé.

A címről

Kopernikusz az égi szférák körforgásáról írt nagy hatású művének – De revolutionibus orbium coelestium – példányai 1543 tavaszán kerültek ki Johann Petreius nürnbergi sajtója alól. A kötet előszavát jegyző Andreas Osiander német teológus matematikai hipotézisként értelmezte az ott leírt heliocentrikus kozmoszelméletet. Maga Kopernikusz is olyan könyvként határozta meg munkáját, amely matematikus írása matematikusok számára és minden szorgalmas olvasóját óva intette attól, hogy azt a geometria ismerete nélkül kézbe vegye. A címadásom egyrészt jelenti a régi könyvek körforgását, visszafordulását, egy korábbi (tulajdoni) állapothoz való visszatérését, másrészt jelenti a régi könyv feltekercselését, újraolvasását és újraértelmezését, harmadrészt utal a jól ismert modern fogalomra, vagyis jelenti a régi könyvek forradalmát. A legtöbb esetben szándékosan hagyok el neveket és egyértelmű adatokat (a régi könyvekkel foglalkozó szakma jól ismeri ezeket, könnyen ellenőrizhetők, vagy mindenki által eleve tudottak). A konkrét ügyek példájuknál fogva fontosak számunkra, nem a hozzájuk kapcsolódó nevek és adatok miatt. Pár linket beteszek segítségképpen.

A tárgyról

Miután megszületik a könyv – a szerző, a nyomdász és a kiadó munkája révén – belekerül egy bonyolult körforgásba: a könyvgyűjtő, a könyvkereskedő és a könyvtáros egymást keresztező pályájára. E hármas rendszer számtalan függőségi viszonyt teremtett, melynek fő szabályzójává lépett elő a könyvkereskedő. Ennek sok előnyével és sok hátrányával. A történelem során a könyvek kétirányú mozgást hajtottak végre ezeken a pályákon. Az egyik mozgás a magángyűjteményekből a közgyűjteményekbe irányult, a másik pedig éppen ellenkezőleg, a közgyűjteményekből a magángyűjteményekbe. Mind a kétféle mozgás esetében szerepet játszhatott a racionális kultúrpolitikai döntés vagy a nemzeti kataklizma, de felsorolhatjuk még a patrióta könyvtáralapító és -gyarapító bibliofileket, illetve az adott gyűjtemény siralmas anyagi helyzete orvoslására meghirdetett tervszerű aukciókat. És hozzátehetjük még azt is, amikor az állam erőszakszervezete vagy egy ügyes tolvaj írta fölül a tulajdonjogot. Kizárólag a 21. századi könyvmozgásokról szeretnék beszélni folyamatos történelmi visszapillantásokkal, hogy megértsük, miért fontos ezekben a mozgásokban rendet vágni.

A cél

Roppant egyszerű és megvalósíthatatlan. Ez nem egy olcsó retorikai fogás, hanem a szomorú valóság: szinte teljesen kizárt dolog, hogy e – műfaját tekintve – esszének bármiféle haszna lenne, bármit is megfontolás tárgyává tenne a történet három szereplőjéből minimum kettő. Akkor mi értelme van ennek?

Az idő jól eltöltésének módján túl szeretném elmondani, hogy ami bonyolult mechanizmusnak látszik a szereplők érveléséből, az voltaképpen könnyen átlátható tiszta szerkezet, és amit sokan egyszerű kérdésnek hisznek a régi könyvekről vitatkozva, az egy hihetetlenül sok munkával megválaszolható, embert próbáló feladat. A cél pedig nem más, mint a muzeális könyv visszahelyezése a centrumba: a könyv művelődés- és iparművészeti értékéből következzen a mozgása e viszonyrendszeren belül. Ne üzleti szempontok alapján konstruáljunk addig nem létező példányokat, ne váljunk cinikus orgazdává, vagy a múltat (provenienciát, bejegyzéseket, régi raktári jelzeteket, metszeteket) végképp kitörlő korlátolt gyűjtővé.

Mit jelent ez? A fent vázolt viszonyrendszer szervezője a pénz: a könyvkereskedő és a könyvgyűjtő sok pénzt akar a könyvéért, a könyvtáros meg szeretné azt olcsón megszerezni (érthető okokból ritkán tűnik fel a piacon eladóként). A tranzakció szépen működne, ha – játsszunk a szavakkal – a könyvtáros is piaci szereplőként jelenne meg (speciális tudásával, nyilvántartásával) és árképzőként vehetne részt ebben a körforgásban. Ennek azért lenne racionalitása: egy-egy régi könyv árát komolyan befolyásolja (mint ahogyan a múltban is) a ritkasága, a művelődéstörténeti értéke és az egyedi jellegzetességei (proveniencia, bejegyzés, kötés, melléklet). E tudás alapvetően a régi könyves szakembernél van – nem feledve az igen kevés, ám magas szinten képzett antikváriust és bibliofilt –, aki praktikusan meg tudja mondani, hogy egy adott régi magyar könyvből van-e példány közgyűjteményben, vagy szerte-szét a világon. És ott van a speciális ismerete – no meg persze tudja, hogy hol kell keresni az interneten és a segédkönyvtárban –, amellyel el tudja mondani, hogy ez a nyomtatvány, vagy ez a példány miért fontos a magyar vagy az európai művelődéstörténet számára. Persze ezt azért gyakran megteszi magától is, a Magyar Könyvszemle több mint 130 éve erre épül, és mindenki számára elérhető információkat kínál (a számos konferencia, bibliográfia és adatbázis mellett).

A régi könyvek magyar piaca torz képet mutat a könyvtáros számára. Ennek van előnye is, hiszen néha meglepően olcsón juthatunk értékes nyomtatványhoz, ha bölcsen eltitkoljuk a kutatási eredményeinket a tétel leütésig. A túlárazás sok mulatságos jelenetet szült már, de ott van az örökérvényű kereskedői mondás: minden annyit ér, amennyiért megveszik. Ez olyannyira igaz, hogy egy drága könyvet pár évvel később olcsóbban is megszerezhetünk, ha van türelmünk hozzá, mivel sok esetben csak a divat – néha a hozzá nem értés – generálja ezeket a magas árakat. Persze a türelem erényét könnyű úgy gyakorolnunk, ha a fenntartónk jóvoltából esélyünk sincsen komoly vásárlóként fellépnünk sem a külföldi – a nagy aukciós házak rendületlenül küldik az elektronikus katalógusaikat szebbnél szebb példányokat árulva –, sem a magyar antikváriusi piacon. Pedig nem ördögtől való dolog, hogy a nemzeti könyvtár évente komoly milliókat költsön régi hungarikumok pótlására. Így joggal vághatna vissza a piac két valódi szereplője – a könyvkereskedő és a könyvgyűjtő –, hogy a nemzeti könyvtár pénz hiányában akar korlátozásokkal élni, gátolva a régi könyvek szabad mozgását az ügyfelek között.

A szabad mozgás

Van egy visszatérő vád a nemzeti könyvtár felé, hogy a védési eljárásokkal akadályozza a régi nyomtatványok mozgását a könyvgyűjtők között (idevehetjük a könyvkereskedőket is, hiszen sok esetben nemcsak az eladásban érdekeltek). A tüzes vádak mögött azonban nincsenek tények. Ez olyannyira sikeres legenda, hogy a könyvtáros kollégákat megkérdezve – természetszerűleg nekik nem kell számon tartaniuk a védések pontos számát – öt-tízszeres védési eljárást tippeltek meg egy adott időszakban. De nézzük a konkrét számokat, nézzük meg az elmúlt öt év adatait! Mindössze 10 esetben (az adatbázisban még csak hét szerepel) nyert a kezdeményezésem alapján védettséget – a Kulturális Javak Bizottsága egyhangú döntése alapján – régi nyomtatvány 2012–2016 között. Ez az évi két példány áll szemben az évente akár 10 000 könyvet is aukcióra bocsátó magyar könyvkereskedelemmel.

Már-már atavisztikus félelem és indulatos elutasítás övezi az egyszerű eljárást – pedig számát tekintve nem éri el az egy ezreléket sem –, amely számos előnyt nyújt a piac két szereplőjének is. A könyvgyűjtő és a könyvkereskedő egyaránt árfelhajtó tényezőként tekinthet a védési eljárásra, hiszen egy szakértői procedúra végén pecsétes papír igazolja a könyv művelődéstörténeti jelentőségét, számos más – ugyanazon aukcióra bocsátott – kötettel ellentétben. Igaz, van korlátozása is (ez a magyar piacra vonatkozik), hiszen a védett könyvet (a legtöbb esetben) nem viheti ki a tulajdonosa az országból. Ugyanis a kivitel még bizonyos speciális helyzeteknél (kiállítás, tudományos vizsgálat, restaurálás) is engedélyköteles. De végignézve a levédett régi nyomtatványokat, nehezen találnánk olyat, amelyik komoly összegért eladható lenne az országhatáron kívül. Egy régi magyar nyelvű könyv csak nekünk értékes. Ilyen például a most nyáron aukcióra került Heltai-féle katekizmus, amelyből ez a legteljesebb ismert példány a világon (egy levéllel több az Országos Széchényi Könyvtárban őrzöttnél is). Vagyis a lappangó lőcsei és az ismert töredékpéldányokon túl ez (az egyébként igen magas áron kikiáltott és elkelt) könyv a magyar művelődéstörténet becses kincse és a hazai nyomdászattörténet fontos adaléka (az aukcióra bocsátott kötet eldöntött egy 150 éves vitát, nevezetesen létezett-e az „L” ív vagy sem).

És ne feledjünk még egy fontos előnyt: a biztonság kérdését. A mechanikus és elektronikus védelem mellett egy könyvgyűjtő leginkább két eszközzel védekezhet a lopás ellen (a kettő erősítheti is egymást): a védettséggel és a katalógussal. Ugyanis amiről közismert, hogy ki a tulajdonosa, jól dokumentált a története és egyedi jellegzetességei, azt nem érdemes ellopni, hiszen szinte lehetetlen lesz legális piacon értékesíteni (a lebukás utána is komoly eshetőség), így túlságosan nagy a rizikó, kétszer is meggondolja magát a tolvaj, hogy mit érdemes ellopnia. Csak egy-egy friss hazai és nemzetközi példa: a nápolyi Girolamini könyvtár 2012-es kirablása, illetve a Malvasia-kötet visszakerülése 2013-ban a pesti Egyetemi Könyvtárba.

A védettség ugyanakkor komoly segítséget nyújt a könyv- és irodalomtörténészeknek. A sok pozitív példából – jelzésszerűen – felsorolok hármat: egy ősnyomtatványba bejegyzett magyar nyelvemléket, egy 16. századi kalendáriumot, és Pázmány Péter egyik könyvének munkapéldányát. Vagyis ezek a történetek egy olyan kölcsönösségen alapuló rendszer jó példái, amely kiterjeszthető a teljes szakmára (antikváriusokra, könyvgyűjtőkre és könyvtárosokra). És nem hallgathatom el azt sem, hogy van arra is példa, amikor maguk a könyvkereskedők vagy a könyvgyűjtők hívják fel a figyelmünket egy-egy kötet bibliográfiai vagy művelődéstörténeti (possessor, kötés, margináliák) jelentőségére, illetve ritkaságára. Mint ahogyan az történt nemrég egy 17. századi debreceni énekeskönyv esetében. Ezekért nagyon hálásak vagyunk, hiszen így válik lehetővé a történelmi okokból megtépázott Kárpát-medencei könyvműveltség egy-egy darabjának a kiegészítése. Az pedig különösen szép gesztus, ha így sikerül akár egy évszázados irodalomtörténeti vitát eldönteni, vagy akár egy lappangó – ám a szakirodalom által jól adatolt – példány nyomára bukkanni.

A finanszírozás

Munkakörünk része, hogy állandó figyelemmel kísérjük a hazai könyvaukciókat. Szerencsésebb helyzetben ehhez természetszerűleg kapcsolódna a nevesebb európai kereskedőházak aukcióin való részvétel is, ám az ismert körülmények miatt csak az online és nyomtatott katalógusaik keserű böngészése marad számunkra. És nem elég elmondani: idehaza is tudnánk többet vásárolni minden évben, hiszen a régi nyomtatványok jelentős része elérhető, korrekt áron kerül leütésre. Így szívesen elkerülnénk azt a szomorú állapotot, hogy a Régi Nyomtatványok Tára a szibériai permafroszt talajhoz hasonlóan egy megfagyott történeti formát őrizne meg az utókor számára. Míg az éghajlatváltozás hamarosan a szibériai földréteget is felmelegíti (ezzel számos kellemetlen és prognosztizálhatatlan folyamatot is elindít majd), addig nekünk semmi reményünk nincsen, hogy a kulturális kormányzat klimatikus viszonyai ebbe az irányban változnának. Pedig ennek nem is lennének olyan kártékony mellékhatásai, mint a globális felmelegedésnek.

Azzal főzünk, amink van, pedig a magyar régi könyv (de meg merem kockáztatni: műkincs-kereskedelmi) piacára jótékony hatással lenne a komoly és hatékony állami szerepvállalás. Magyarul a kulturális kormányzat ne csak egy-egy látványos műkincsegyüttes (Seuso), vagy erkölcsileg vitatható presszió (Munkácsy) révén játsza el a mecénás állam szerepét, hanem nyújtson lehetőséget a magyar könyvtárosoknak, levéltárosoknak és muzeológusoknak a folyamatos és nagy összegű vásárlásra a hazai és az európai piacokon. Addig komoly előrelépés nem lesz ebben az ügyben, amíg a felelős politikusok nem gondolják át ezeket a kérdéseket. Pedig a komolyabb állami szerepvállalás lehetővé tehetné azt, hogy a szürke (vagy akár a fekete) zónában lévő régi könyvek előbukkanjanak és közgyűjteménybe kerüljenek (mindenki örömére). És a deformált piac nem kényszerülne könyvmanipulációkra és -lopásokra, hanem a régi könyv művelődéstörténeti értékét, valamint a törvényességet és erkölcsöt szem előtt tartva történhetne meg a példányok körforgása.

A manipulációk és a lopások

A négy ismert történetre (a szétszedett és újra összerakott Zrínyi-példányok, az eperjesi evangélikus líceum, a székelykeresztúri unitárius kollégium és a marosvásárhelyi Teleki Téka kötetei) felesleges részletesen kitérnem. Nézzük csak a tanulságokat.

Az irreális árfelhajtás áldozata lett szegény Zrínyi. Holott a két példányt együtt árulva – reális áron – a nemzeti könyvtár érdeklődését is felkeltette volna (a tulajdonosi és más, irodalomtörténeti szempontból izgalmas bejegyzések miatt) és mind a kettőt igényesen restaurálva megőrizhettük volna a példányok történetét. Ezért kell felelősségteljesebben gondolkodni. Rengeteg esetben keresnek meg bennünket a könyvgyűjtők, hogy segítsünk a példányaikat kiegészíteni (sokszor a címlap, vagy metszetek hiányoznak). Ehhez szívesen járulunk hozzá, hiszen egy digitális fájlról készített nemes másolattal már egy ügyes kezű restaurátor a teljesség illúzióját tudja kelteni (és ez a legtöbbször elég is). Aztán olyan is akad, hogy egy gyűjtő a nála lévő teljesebb kötetet szeretné a máshonnan megszerzett töredékekkel kiegészíteni (ebben is nyújtottunk már segítséget). Amit mindenképpen el kellene kerülni, az az, hogy a könyv művelődéstörténeti jelentősége sérüljön. Egy-egy antikvárius indulatosan azt vágja a fejemhez, hogy így arra kényszerül a könyvkereskedő (no persze nem ő, hanem mindig a másik), hogy a címlapot „kimossa”, eltüntesse a könyvben található állománybélyegzőket, tulajdoni bejegyzéseket (vagy nemes egyszerűséggel kivágja, ilyenre is volt példa). Ezzel megint kiemelhetjük a körforgás jelentőségét: nemcsak a tulajdonosi körben képzelhető el körforgás, visszatérés az eredeti állapothoz, hanem magával a példánnyal is ez történhet, sőt, ennek kellene történnie: csak a történeti rekonstrukciónak van helye, tehát semmit sem szabad eltüntetni, tönkretenni, ami a könyvhöz tartozik (beleértve akár a kötéstáblából előkerült töredékeket is). Ebben megint felajánljuk a segítségünket, akár aukció előtt a könyvkereskedőnek, akár aukció után az új tulajdonosnak.

Tudom, hogy néha nagyon nehéz megítélni egy régi könyv provenienciáját (mi naponta szembesülünk ezzel). Azt is tudom, hogy a könyvkereskedők óriási stressz alatt dolgozva a családjuk megélhetését szeretnék biztosítani, és nem a Svábhegyen laknak egy villában. Ezért érdemes lenne a régi könyvek körforgásában nagyobb figyelmet fordítani a példányok származására is. Ha bizonytalanság van, szívesen segítünk – ha tudunk, de vállaljuk azt, hogy mi magunk sem tudunk megválaszolni minden kérdést – annak eldöntésében, hogy ki volt a könyv tulajdonosa, jogtalanul kerülhetett-e ki közgyűjteményből. Természetesen erre is volt már jó példa, hiszen megkerestek bennünket pár hónapja egy aukció előtt, hogy nézzük meg, a kérdéses kötet tartalmaz-e olyan jegyeket, ami alapján kérdésessé válhat jogi (esetleg morális) szempontból az eladása. Semmi erre utaló jelet nem találtunk, a könyv – tudomásom szerint – elkelt.

Összegzés

Mi a javaslatom? Érdemes lenne a magyar kultúrpolitikának komoly összeget szánni – évi szinten – arra, hogy a közgyűjtemények a muzeális anyagukat gyarapíthassák. Ezzel az állam (a könyvtárakon keresztül) meghatározó szereplővé válna a régi könyvek körforgásában és nem kényszerítené a tulajdonosokat és a gyűjtőket lopott könyvek adásvételére, régi nyomtatványok csonkítására és manipulatív átszabására. Ki lehetne bővíteni ezzel a Magyar Nemzeti Bank Értéktár programját. Mindenki jól járna, az állam mecénásként értelmesebb dolgokra költené a pénzünket, amely akár a hatalmi és művészeti reprezentáció hívószavává is válhatna (azt hiszik, hogy viccelek, amikor a Bibliotheca Corviniana interpretációját hozom elő, pedig nem). A politikai elit évente többször is megmutathatná magát, mint művelt és az értékek iránt elkötelezett patrióta. És ezzel megmutathatná, hogy nemcsak a nemzeti sport (stadionok, foci), hanem a nemzeti kultúra is fontos a számára.

A körforgásról

Jó eséllyel semmi sem fog történni. Marad, ami eddig volt: távolról figyelhetjük a körforgásokat, az ostoba alkukat, a manipulációkat, a korlátolt indulatokat, a pénztelenséget, a motiválatlanságot. És „felkiáltanak majd, s követelik, hogy tűnjön el a színről, aki ilyen nézeteket vall…” írta Kopernikusz könyve dedikációjában lassan fél évezreddel ezelőtt.

Könyvlopások, védési eljárások és ...

komment

Címkék: antikvárium antikvárius monok istván farkas gábor farkas régi nyomtatványok tára