Az aradi vértanúk emléknapja – Gróf Batthyány Lajos kivégzésének napja – nemzeti gyásznap

1849. október 6-án az orosz segítséggel levert szabadságharcot követő császári megtorlás során Pesten kivégezték gróf Batthyány Lajost (szül. 1807), az első magyar miniszterelnököt. Ugyanezen a napon a szabadságharc tizenkét tábornoka és egy főtisztje szenvedett vértanúhalált Aradon. Dessewffy Arisztid tábornokot (szül. 1802), Kiss Ernő (szül. 1799) altábornagyot, Schweidel József tábornokot (szül. 1796) és Lázár Vilmos ezredest (szül. 1815) golyó általi halálra ítélték, Aulich Lajos (szül. 1793), Damjanich János (szül. 1804), Knezić Károly (szül. 1808), Láhner György (szül. 1795), Leiningen-Westerburg Károly (szül. 1819), Nagysándor József (szül. 1804), Poeltenberg Ernő (szül. 1808?), Török Ignác (szül. 1795) és Vécsey Károly (szül. 1807) tábornokokat pedig felakasztották.

Barabás Miklós: A 13 aradi vértanú. Litográfia. In. Encyclopaedia Humana Hungarica, 7. Haza és haladás: A reformkortól a kiegyezésig (1790–1867) – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az aradi vértanúk sorában megemlékezünk a tizennegyedikként emlegetett és a börtönben megtébolyodott, majd elmebetegként meghalt Lenkey János tábornokról (1807–1850), valamint az 1849. augusztus 22-én felakasztott Ormai Norbert (szül. 1813) és az 1849. október 25-én agyonlőtt Kazinczy Lajos (szül. 1820) ezredesekről is.

Az 1849–1850-ben lefolyt véres megtorlásnak legalább 128 hazafi esett áldozatul – köztük Csány László, a Szemere-kormány közlekedési minisztere (szül. 1787) és Jeszenák János báró kormánybiztos (szül. 1800), akiket október 10-én, valamint a Függetlenségi Nyilatkozat aláírói – Perényi Zsigmond báró, a felsőház elnöke (szül. 1783) és Szacsvay Imre (szül. 1818), a képviselőház jegyzője, akiket pedig október 24-én Pesten végeztek ki. Több százan kerültek börtönbe, több ezren álltak hosszabb-rövidebb ideig vizsgálat alatt, több tízezer volt honvédet soroztak be büntetésként a császári-királyi hadseregbe. Gyakorlatilag nem volt olyan magyar család, amelynek valamelyik tagját ne érintette volna a megtorlás. Számosan kényszerültek hosszú évekre belső vagy külső emigrációba. A külföldre menekültek közül többeket szintén halálra ítélték, az ítéleteket szimbolikusan végre is hajtották – az elítéltek távollétében neveiket szegezték az akasztófára.

Az aradi vértanúk kivégzésének napját 2001-ben a 237/2001.(XII.10.) kormányrendelet alapján nemzeti gyásznappá nyilvánították.

Barabás Miklós: Gróf Batthyány Lajos. Grafika – Digitális Képarchívum

Batthyány Lajos gróf (szül. 1807) a magyar reformkor kiemelkedő nemzeti érzelmű arisztokratája, akinek ismertsége az 1848-at megelőző évtizedben vetekedett Széchenyi István népszerűségével. 1847-ben az ellenzéki párt elnöke lett. 1848. március 17-én V. Ferdinánd miniszterelnökké nevezte ki, ezt a megbízatását rövid megszakítással október 2-ig látta el. Az önállóság biztosítása mellett az országot az alkotmányosság talaján is igyekezett megtartani, nehogy az udvarnak ürügy kínálkozzék a nyílt beavatkozásra.
Október 11-i lovasbalesetéig részt vett a vas megyei harcokban, majd felépülése után Pestre ment, részt kívánva venni az országgyűlés munkájában a megegyezés érdekében. 1849. január 8-án Windischgraetz Pesten elfogatta. Előbb Budán, majd Pozsonyban, Laibachban, végül Olmützben raboskodott. Az ellene indított felségárulási perben előbb néhány évi börtönre, utóbb Schwarzenberg nyomására halálra ítélték és kegyelemre ajánlották, amit azonban Haynau nem vett figyelembe. Batthyány a halála előtti éjszakán egy becsempészett tőrrel olyan súlyos sebeket ejtett magán, hogy másnap nem lehetett végre hajtani rajta a kötél általi halálos ítéletet, így október 6-án golyóval végezték ki a pesti Újépületben. Az ítélet világszerte részvétet és felzúdulást keltett; a világsajtó éles támadásokat intézett Ausztria ellen. :Néhány nap múlva a pesti ferences templom kriptájában helyezték el holttestét, majd a kiegyezés után, 1870. június 9-én temették el országos gyász közepette nyilvános tiszteletadással. Végső nyughelyére, a Kerepesi temető mauzóleumába 1874. május 26-án helyezték el. Kivégzésének helyén 1926 óta a Batthyány-örökmécses hirdeti emlékét.

„Most tél van és csend és hó és halál.
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.

Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,
S az agg föld tán vendéghajat veszen,
Virágok bársonyába öltözik.
Üvegszemén a fagy fölengedend,
S illattal elkendőzött arcain
Jókedvet és ifjuságot hazud:
Kérdjétek akkor ezt a vén kacért,
Hová tevé boldogtalan fiait?”

Vörösmarty Mihály Előszó című verse a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Részlet.

Thorma János Aradi vértanúk. Október hatodika című festménye a Magyar Elektronikus Könyvtár Száz szép képcímű összeállítása

„Letészem a lantot. Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki dalt.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt.
A tűz nem melegít, nem él:
Csak, mint reves fáé, világa.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!”

Arany János Letészem a lantot című verse a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Részlet.

Schweidel József. In. Magyarország vármegyéi és városai, szerk. Sziklay János és Borovszky Samu, Budapest, Arcanum, 2004. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni.
Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen.”

Damjanich János imája. Ima kivégeztetésem előtt, 1849. október 5-ről 6-ra virradóra. Részlet. In. Az aradi vértanúk, vál., szerk., az előszót és a jegyzeteket írta Katona Tamás, Budapest, Európa, (Pro memoria), 1983.

Kiss Ernő. In. Magyarország vármegyéi és városai, szerk. Sziklay János és Borovszky Samu, Budapest, Arcanum, 2004. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Kedves szentem, egyetlen Marim! Mindenem e földön! – Egy sejtelem mondja nekem, hogy holnap reggel, mielőtt még egyszer láthatnálak – elvérzettem – és velem több becsületes, derék bajtársaim! Marim! Te, aki szívem minden hézagját bírtad, Te magad maradsz e földön. – Te voltál mindenem, Te leszesz utolsó sóhajtásom. – De marad még neked egypár jó embered, és az én és a Te szegény gyermekeid. Ezekben találd fel minden földi boldogságodat, ezekben összpontosítsd szeretetedet, és az Isten kebledbe fogja önteni a vigasztalás malasztait – és arra törekedj is, ezt kívánja nyugodalmam a másik világon, melynek rejtélyei előttem nemsokára megnyílnak!”

Lázár Vilmos levele feleségének. Arad, október 5-én 1849. estve. Részlet. In. Az aradi vértanúk, vál., szerk., az előszót és a jegyzeteket írta Katona Tamás, Budapest, Európa, (Pro memoria), 1983.

Gróf Vécsey Károly. In. Magyarország vármegyéi és városai, szerk. Sziklay János és Borovszky Samu, Budapest, Arcanum, 2004. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Dies irae. Borzasztó nap. Az 1849-i október 6-a minden emberséges ember mély gyászának a napja volt Aradon. Azóta ötvennégy év telt el. Hosszú idő. Ma már csak kevesen élnek azok közül, akik annak a borzasztó napnak részleteire emlékeznek. Én Aradon laktam, tizenhárom éves fiú voltam már akkor. Megmaradt emlékezetemben. Mintha most is látnám a kilenc tábornokot egy sorban a bitófán függeni, és a négy agyonlőtt vértanút az aradi vár sáncában holtan feküdni. Emlékezetem visszaszáll azokra a messze időkre, és ma, annak a gyászos napnak évfordulóján elmondom azokat, amiket abban az időben láttam.”

Oláh Gyula: Oláh Gyula visszaemlékezése: október 6-a 1849-ben Aradon. Részlet. In. Az aradi vértanúk, vál., szerk., az előszót és a jegyzeteket írta Katona Tamás, Budapest, Európa, (Pro memoria), 1983.

Arad; Emlékkő a kivégeztetési helyen – Plakát- és Kisnyomtatványtár (Hungaricana)

„A nemzet azonban nem maradt hűtlen emlékezetükhöz. Az elnyomás éveiben titkon siratta, 1867 óta nyíltan és méltó kegyelettel az ország minden részében megüli a gyászos nap évfordulóját, 1874-ben szerény, majd 1881-ben méltóbb kőemlékkel jelölték meg az akasztás helyét, 1890 október 6-ikán Aradon a Szabadság terén a nemzet közadakozásából fölállították Zala György ihletett művét, a Vértanúk szobrát, a következő évben pedig Aradon külön múzeumban kezdték összegyűjteni a vértanúkra s a szabadságharcra vonatkozó ereklyéket. Kossuth 1883. március 15-ikén Aradot a magyar Golgothának nevezte el; s ez a történeti emlék adta meg Arad jellegét, melyhez többé sohasem lehet hűtelen.”

A magyar nemzet története. Szerkesztő: Szilágyi Sándor, Budapest, Athenaeum, 1895. Részlet

Arad; Szabadság tér a vértanú-szoborral  – Plakát- és Kisnyomtatványtár (Hungaricana)

„Súlyos tragédiákról a szélesebb közösség gyásszal emlékezik meg. Szerte a magyar nyelvterületen számon tartotta parasztságunk október 6-át, az aradi vértanúk kivégzésének napját. Hagyománytisztelő idős parasztemberek ma is megemlékeznek e napról: böjttel, ha munkájuk megengedi, tisztább öltözettel, a szebbik, sötét szalagos kalap feltételével, de leginkább csendes esti beszélgetésekkel. Ekkor idézik fel az öregek a nagyszüleiktől a forradalom napjairól, halottairól hallottakat. Egészen századunk közepéig e napon tették rendbe a 48-as hősi halottak sírjait, s felemlegették, ha élt a faluban egykori honvéd. Egerbaktán, Csíkszentdomokoson úgy emlékeznek meg e napon a módosabb gazdák, hogy tiszta szobájuk falán függő 48-as csatákat vagy a 13 aradi vértanút (rendszerint „A magyar Golgota” című) ábrázoló olajnyomatokra gyászszalagot függesztenek.”

Kunt Ernő: Az utolsó átváltozás: a magyar parasztság halálképe, Budapest, Gondolat, 1987. Részlet

–––

„Az nem lehet, hogy milliók fohásza
Örökké visszamálljon rólad, ég!
És annyi vér – a szabadság kovásza –
Posvány maradjon, hol elönteték.
Támadni kell, mindig nagyobb körökben,
Életnek ott, hol a mártir-tetem
Magát kiforrja csendes földi rögben:
Légy hű, s bízzál jövődbe, nemzetem.”

Arany János Magányban című verse a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Részlet.

Az aradi vértanúkról szóló szakirodalom a Magyar Elektronikus Könyvtárban:
Az aradi vértanúk, vál., szerk., az előszót és a jegyzeteket írta Katona Tamás, Budapest, Európa, (Pro memoria), 1983.
Aradi vértanúink, összeáll. Réthy Endre és Takács László, Budapest, Tankönyvkiadó, 1988.

–MJ–

60 éve 1955. október 5-én hunyt el Budapesten Tevan Andor könyvkiadó, és könyvnyomda-tulajdonos

Békéscsabán született 1889. aug. 15-én. Szakismereteit a bécsi grafikai főiskolán 1907–10-ben szerezte. Tanulmányai befejezése után Békéscsabán átvette édesapja, Tevan Adolf 1903-ban alapított kis nyomdáját, amelyet saját arculattal rendelkező korszerű műhellyé fejlesztett. A Kner Izidor által 1882-ben alapított és világhírűvé fejlesztett gyomai Kner Nyomda mellett a másik nevezetes nyomdász-kiadó a békéscsabai Tevan Nyomda lett. Az új magyar könyvművészet megteremtése e vidéki nyomdák tevékenységéhez fűződik. A Tevan Nyomda Könyvei főleg fametszetes illusztrációiról voltak nevezetesek.

Szép kiadványai hamarosan ismertté tették a nyomdát. 1911-ben megindult a filléres Tevan Könyvtár, amelynek keretében kétszáznál több magyar és külföldi szerző műve jelent meg, majd a bibliofil Tevan-amatőrsorozat, amelyből különösen Anatole France Nyársforgató Jakabja és Heltai Gáspár Esopus-fabulái illusztrált kiadása emelkedik ki. 1944-ben deportálták, 1945-ben visszatért. 1949-ben nyomdáját felajánlotta az államnak. 1950-től a Művelt Nép kiadónál működött, majd ugyanettől az évtől haláláig az Ifjúsági Könyvkiadó képszerkesztője volt.

Tevan Andor A könyv évezredes útja, Budapest, Gondolat, 1984. Címlap – Magyar Elektronikus Könyvtár 

„Apám, Tevan Adolf, akit rendkívüli munkakedve, kimeríthetetlen energiája a legkülönbözőbb foglalkozási ágakra terelt, sok mindenhez hozzáfogott életében. Egy jellemző vonása azonban állandóan megmaradt benne. Nagyon szerette a könyveket. A könyv iránti rajongás vitte rá, hogy 1903-ban a Békéscsabáról Kolozsvárra távozó Lepage Lajos könyv- és papírkereskedését átvegye. E helyi méretekre szabott kis boltnak hátsó részében volt egy lábbal hajtott, ócska amerikai tégelysajtó, néhány kiló betűanyaggal, amely a papírkereskedésben előforduló névjegy, meghívó, gyászjelentés és hasonló apró nyomtatvány elkészítésére szolgált.”

Tevan Andor: A nyomdagépek fejlődése. A francia, az orosz és a magyar könyvművészet a XX. században. In. Uő.: A könyv évezredes útja, Budapest, Gondolat, 1984. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Kosztolányi Dezső: Mint aki a sínek közé esett A szegény kisgyermek panaszai. Versek, Békéscsaba, Tevan, 1913. 5. o. (Negyedik kiadás) – Magyar Elektronikus Könyvtár 

„De a bibliofil könyvkiadás területén a kevés arany lap között ott ragyog a TEVAN Andoré is a Kner Klasszikusok, a Monumenta Literarum, azután az Amicus, a Hungária amatőr-könyvek mellett. Többet nem is igen mernénk megnevezni, hacsak zavart nem akarnánk okozni. Erre a Három-négy kiadóra, az említett amatőr-sorozatokra valóban ráillik minden dicséret, amellyel a könyvtörténész, a könyvesztétikus vállalkozást elhalmozhat. Természetesen a művészien szép könyv szemszögéből végezve a mérlegelést: az értékes tartalom és a művészi forma egységét a kor színvonalán értelmezve és keresve.

Tevan Andor tizennégy könyvet bocsátott ki ezen a szinten, s ez a 14 könyv a magyar bibliofil könyvkiadás európai értelemben vett csúcspontját jelenti anélkül, hogy ezzel az értékeléssel az említett többi kiadó jelentőségét csökkentenénk.

Az amatőr-sorozat 1913-ban indult Kosztolányi Dezső A szegény kisgyermek panaszai c. versciklusának új kiadásával. Az Insel-Verlag csinos köteteit utánzó kiadvány elegáns formátumával, nálunk új betűivel, levegős lapjaival, kétszínű címlapjával és a versek piros kezdőbetűivel nagy feltűnést keltett. Annyival is inkább, mert egy cikornyás ízlésű korban csak a papír fehér felületével és fekete betűkkel érte el a meglepő hatást. Utána három év telik el, míg a következő kötet: Krúdy Gyula Aranykézutcai szép napok c. könyve Major Henrik szöveghez illő pompás kis rajzaival megjelenik. 1916-ot írnak ekkor, a háború harmadik évébe fordul a világ, de Tevan Andor, mint a többi kiadó is, zavartalanul dolgozik. Ugyanebben az évben adja ki Kármán József Fanni hagyományait (250 példányban), azt az irodalmi művet, amelynek feltámadására senki sem számított. Kosztolányi Dezső és Krúdy Gyula kötete 500–500 példányban jelent meg az amatőr sorozatban. (Krúdy kötete egyszerű kiadásban 2000 példányban is piacra került.) A Fanni hagyományaihoz Tevan Andor készített díszeket, mert mint grafikus is dolgozott, anélkül, hogy akár ennek, akár fordítói tevékenységének különösebb reklámot csinált volna.”

Szíj Rezső: Tevan Andor, a bibliofil könyvkiadó. In. Magyar Könyvszemle, 80. évf. 4. sz. 1964. 337–343. – Elektronikus Periodika Archívum 

A Tevan Andor kiadói tevékenységét dokumentáló Tevan irattárat és levelezést a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattára őrzi. Az irattár mindeddig nem (vagy csak nagyon kivonatosan) publikált egységéből, a Tevan-könyvekről írt korabeli sajtókritikákból készült válogatás itt olvasható. 

Tevan Andor szerzői könyvei a Magyar Elektronikus Könyvtárban:

• Tevan Andor: A könyv évezredes útja, Budapest, Gondolat, 1984.
• Tevan Andor: Narancsliget az Északi-sarkon. A nyomda könyvkiadásának történetéből, Békéscsaba, Gyoma, Kner Ny., 1989. 

Szakirodalom Tevan Andor munkásságáról:

• Szíj Rezső: Tevan Andor, a bibliofil könyvkiadó. In. Magyar Könyvszemle, 80. évf. 4. sz. 1964. 337–343. 
• Papp János: A szép könyv dicsérete. A Tevan könyvek kritikái, Békéscsaba, Gyoma, Kner Ny., 1989. 
• Szauder Mária: Kosztolányi Dezső négy levele Tevan Andorhoz. In. Irodalomtudományi Közlemények, 74. évf. 2. sz. 1970. 245-246.

Szerk.: M.J.

Folytatódnak a gyermekek nyári könyvtári kalandjai

Szóval, úgy kezdődött az egész, hogy néhány éve pár kollégával kitaláltuk. Mert hátha működhet, és mert jó a gyerkőcöknek, és mert segítség a szülőknek, és mert csak. Elsőre nem jött össze. Aztán tavaly már igen. És a visszajelzéseket hallva sima ügy volt, hogy idén is megpróbáljuk. Megpróbáltuk. És összejött. Három nap alatt betelt mindkét turnus. Újakkal és visszatérőkkel. Néhány tavalyi program frissítésével és teljesen új foglalkozásokkal. Nem volt könnyű, de túléltük. Remélem, mindenki. 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész.

II. turnus 3. nap

Nem semmi nap lesz… húúúúúúú… utolsó utáni pillanatban szerda délelőttre új programot kellett szervezni. Zeneműtár. Mikusi Balázs szabin, kollégái megrökönyödve. Ja, volt tervben valami múzped. programjuk, de az énekórák iránt úgysincs érdeklődés, ki sem dolgozták, csak a cím maradt. Mondom, nem kell nekem komplex foglalkozás, kössék le őket másfél órára. Gyanúsan néznek rám – érzem még a telefonban is. De lényeg a lényeg: bevállalják, majd lesz valahogy. Reggeli után felcipelem a társaságot a hatodikra. Veszélyes egy túra, sok lépcső, oszlopok, szőnyeg… brrr… megannyi kísértésbe esési lehetőség a nem éppen comme il faut viselkedésre… de túléltük, még pár másodperc és lepasszolom őket. Balázs elénk jön, és azonnal kettéosztja a csapatot. Kisebbekre és legkisebbekre. Utóbbiakat be is tereli saját szobájába, előbbieket rámsózza, hogy vigyem őket Solymosi Ákoshoz, fel a stúdióba. Megint a rövidebbet húztam. Előtte még gyors telefon: Édes jó Lajosom, csak két félbe kell vágjalak, mert osztottuk a csoportot. Kattogtassunk felesbe! – Megdumálva.

Feltrappolunk. Zengalépcső. Ákos olyan fejjel vár bennünket, mint kistanárok az első gyakorló órán. Pedig bátor ember. Beengedett minket a rengeteg kütyü közé.

Nézik is rendesen, szerintem már tapiznának is, de az még tilos. Megpillantom a gramofont, a régi lemezjátszókat, és előre tudom, hogy rettenetesen fogom élvezni!

Ákos megmutogatja, hogy lehetetett hangot kicsikarni a masinákból 80 éve, 40 éve és hogy lehet azokat a régi-régi lemezeket ma is hallgathatóvá varázsolni. Mert ugyebár van a viasztekercs, a gépben meg a bazi nagy tű, ami birizgálja a barázdákat – fel is tesz egy őskövületet. „Állítólag ez volt Sztálin kedvenc dala.”

Mondom neki, kapjon már elő valamit az én gyerekkoromból is. Aztán mondom a kölköknek, hogy most nosztalgiázom, áhítatos csöndben tisztelegjenek a régmúlt kultúrája előtt. Erre elkezdenek frizbizni a jó kis bakelitekkel. Ákos megvigasztal: „Akarsz látni valami érdekeset?”

„Régen gyűjtötték a kórházakból kidobott röntgenlemezeket. Tökéletes hanghordozók voltak, csak rá kellett „tenni” a dalokat.” Na, ezért érdemes volt ma felkelni. Baromi klassz!!! De hogy ne csak én élvezkedjek: „Van valakinek kedve elmondani egy mesét a felvevő szobában? A végén pedig megvágjuk, hogy profi legyen.” Ironkodás és pironkodás. Senki (értsd: SENKI) nem meri bevállalni. Ezt nem hiszem el! Zsófi előhozza magából a kurázsit és nagy bátran bevonul a stúdióba. „Mit fogsz mondani?” Néma csend. „Mit mesélsz?” „Hát…hm…izé…Piroskát?” Tudom, hogy mikrofon mögött nem olyan könnyű megszólalni, ráadásul folyamatosan, de lesz dolga a vágónak, az tuti. Jön a hős a süketszobából és elkezdődik a technikusi munka: „Kiszedjük belőle a dadogást meg az üresjáratokat. Így, ni! Most alákeverünk valami jó kis zenét, ami illik hozzá. Aztán a végén pedig esti mesévé tesszük. Kész is.”

Hoppá, ez nem is az a szöveg, amit elsőnek hallottunk. Ez tényleg mese lett. Köpött a maci, aztán uzsgyi az ágyba.

Julcsi mellém somfordál:„Bemehetek én is mesélni?” Lilla mellém somfordál:„Bemehetek én is mesélni? Sári mellém somfordál:„Bemehetek én is mesélni?” Na, elég legyen! Ébredtetek volna korábban, bocs, helycsere, jön a másik csoport.

Lépcsőfordulóban elkapom Karasz Lajost: „Viselkedtek?” „Persze. A kotta nem érdekelt senkit, aztán elkezdtek nótákat rendelni Balázstól. Ezt ismered, ezt el tudod játszani?”

Jaj. Szerencse, hogy a társaságnak ebben a felében több zenészpalánta is van. Be a csöppnyi szobába. Aki nem ismeri Balázst, nagyon megrémülne ettől a harcias póztól. „Így fogom elhúzni a nótátokat!”

Nem is zizegnek, csendben várják a fejleményeket. Nyugi, az előző csoport sem ezzel kapta a körmöst! És előkerül egy hegedű.

Vonó itt, vonó ott – Marci1, az ifjú csellista keni-vágja a válaszokat, és elsőre megszólaltatja a hangszert. A többiek kapnak lelki segítséget: „Semmi vész, ha nyávogtattok, az első pár év a zeneiskolában is erről szól, nagyon nehéz ám játszani rajta!” Mindenki kipróbálhatja. Régi vágyam teljesült. (Mások is áldják a neved Balázs, már több kiskölköt be kellett íratni azóta zeneiskolába.)

Aztán furulya. Még nem egy magyar népmesék színvonal, de haladunk, haladunk.

Egy ismerősnek mutatom utána a képeket. Meghatódik: hiszen a zenészek nem szokták másnak adni a hangszerüket! Ez van, nem tudott nekünk ellenállni. A hatalmas zsoltároskönyv és a régi kotta is nagy siker. Végre én is látom a kottafejeket.

Alig bírják abbahagyni, Balázsnak úgy kell kidobnia bennünket.

A folyosón, míg várjuk a többieket, körénk sereglenek a Tár munkatársai.

Mindenki csodánkra jár. Mintha sok kis E.T.-t hoztunk volna. Mondjuk engem speciel a frász kerülget, mikor látom, hogy a katalógus szekrények alatti rész kitűnő bújócskaterep, pont beférnek alájuk.

És amikor észlelem őket osonkodni az olvasóterem felé, totál leizzadok. Mi lesz itt, jézusom… A kolléganő maga előtt terelve kihajtja őket, s nagy vigyorogva közli: „Kész szerencse, hogy utolsó hét van, s a törzslátogatóink közül is a kisgyerekesek vannak itt.” Mit csináltak?! „Á, semmit, csak odamentek az olvasóhoz, és közölték vele, hogy hagyja abba a gépezést, mert játszani akarnak.” Épp elnézést kérnék, mikor valaki bentről megjegyzi: „Végre! Van élet ebben a kriptában!” Hol vannak már a többiek?! Abban a pillanatban hallani is közeledtüket. Puff neki, lefárasztották Ákost – nem akarták abbahagyni a mesélést.

Ráadásul mindenki dumálni akart, így hármasával küldte őket improvizálni.

Nagyon megköszönünk mindent és örülünk, hogy földobhattuk az északi szárny hangulatát. Irány ebédelni!

Kaja közben megbeszéljük, hogy az embertelen melegre való tekintettel most megyünk fagyizni. Pénteken is örültek nekünk a cukrászdában, ma már külön szólnak a vendégeknek, hogy prioritást élvezünk, türelmet kérnek. Szóval, két gombóc per fő, aki nem szereti a fagyit, az gondoljon rám, majd segítek.

Séta a várfalon, ismeretterjesztési céllal. Megismerjük, hol vannak közkutak a sétányon. Aki vízért imádkozott, megkapja.

Aki hitehagyott, annak elered az orra vére. Szakszerű ápolásban részesül, és mindenki sajnálja.

Ez a hét is horrortábor!!!! A végére tényleg csak egy maradhat. Közben rálelünk az év plakátjára. Nagy sikere van.

Nem sietünk, úgyis Sudi tartja nekik a délutáni foglalkozást. Befelé menet elkap egy kolléga: „Stúdió?! Az OSZK-nak van stúdiója?! Miért nem tudunk mi erről?!” Most mit mondjak erre? „Fent a hatodikon. De ne ma menj fel. Bezárkóztak és nem nyitják ki senkinek sem.”

Virágok, szalagok már kipakolva.

Marci2 nagyon ügyes, de a többi fiúnak is melóznia kell.

Főleg szegény Vinyónak. Mert apukája közölte vele, hogy én vagyok a főnök. Így hát csak ránézek szerencsétlenre, és már a torkomat sem kell megköszörülnöm, vágja magától, méla undorral: „Tudom, tudom, te vagy a főnök… apa elmondja minden nap.” Ebben maradunk. Legyen ez a mottó holnap is. Lehet távozni felvirágozva.

Kötél Emőke

1. nap: „Miért nincs idén itt a bagoly? Amivel tavaly báboztunk? Meg a béka?” – Gyerektábor 2015
2. nap: „Pocok! Anyád azt mondta, hordanod kell a szemüveget!” – Gyerektábor 2015. 2. rész
3. nap: „Megölelgetjük a kapuőrző csontvázat, és elindulunk ebédelni” – Gyerektábor 2015. 3. rész
4. nap: „Na, gyerekek, ki milyennek látta Mátyás királyt?” Egyöntetű visítás: „Nagyorrúnak!” – Gyerektábor 2015. 4. rész
5. nap: „Marci és Máté megrendülten nézik az elébük táruló őrjöngést. Ma megint alacsonyan szállnak a párnák. ” – Gyerektábor 2015. 5. rész

Gyermektábor II. turnus 2. nap
Kötél Emőke naplója

Mondom reggel a kölöknek, hogy ha pianóra veszi a száját, akkor behozom. Enni még úgysem ehet, tisztára Tesco gazdaságosban nyomjuk. Erre közli, hogy csak akkor jön be, ha lesz Endre bácsi, és megnézheti megint Petőfi Zoltán hajtincsét. Hát nem lesz, mert rengeteg melója van, és idén nem ér rá. Na, akkor őfelsége sem fog bejönni, mert könyvet nem akar látni szeptemberig, a kirakókat meg majd vigyem haza este. És különben is, tavaly három piros pontot gyűjtött be a tábornak köszönhetően irodalomból: egyet a Petőfire, egyet a hajtincsre, egyet meg szerintem azért, hogy hagyja már abba az Endrebácsizást… üvegfestésből meg ugyebár nem nagyon fog virítani… Így legyek nagylelkű, hö… jól fel is húzom magam, és alig várom, hogy lepasszolhassam a csoportot a raktárosoknak. Persze ahhoz előbb be kéne érni…

Szóval, úgy kezdődött az egész, hogy néhány éve pár kollégával kitaláltuk. Mert hátha működhet, és mert jó a gyerkőcöknek, és mert segítség a szülőknek, és mert csak. Elsőre nem jött össze. Aztán tavaly már igen. És a visszajelzéseket hallva sima ügy volt, hogy idén is megpróbáljuk. Megpróbáltuk. És összejött. Három nap alatt betelt mindkét turnus. Újakkal és visszatérőkkel. Néhány tavalyi program frissítésével és teljesen új foglalkozásokkal. Nem volt könnyű, de túléltük. Remélem, mindenki. 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész.

Telefon Sudinak: késik a vonat, ugye ő pontos lesz? Még szép! Megnyugszom. Lihegve, de ott vagyok. A szokásos kép fogad: a terem egyik felében rendületlenül püfölik egymást, a terem másik felében békésen bábozgatnak.

Isten ne adja senkinek, hogy a két térfél keveredjen! Pedig a repülő tárgyaknak köszönhetően inkább előbb, mint utóbb, konfrontálódni fognak a csapatok… Ezt megelőzendő gyorsan megreggeliztetjük őket, és várjuk, várjuk, várjuk a raktári sétát. Idegbeteg telefon Krisztinek: Hol vagy?! „Bocs, elkapott valami, helyettesíteni fognak.” ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!! Gyorsan összekanalazzuk Majláth Gyöngyit, aki előrelátóan hozza magával Tóth Ádámot is. Nem tudom miket hallhattak a táborról, de senki nem mer egyedül mozogni a csoporttal. Nyugtatgatom őket: ráérnek, sétáljanak békésen, nem kell sietni, ebédig ellehetnek. Mikor visszaérnek, látom a szemükből, hogy sokkal jövünk nekik, nagyon sokkal. A srácok viszont fel vannak dobva, mesélik kánonban, kinek mekkora könyv esett majdnem a fejére és képzeljük csak el, miket mutattak nekik, meg persze világíthattak is, és mentek olyan helyre, ahol tök sötét volt, de nem féltek, mert nem féltek, na…

Oké, vesszük a lapot. Irány ebédelni! Pulcsi le, sapka fel, negyven fok van, energiatakarékosan működjünk! A múlt heti társaságnak köszönhetően már nem merünk rizst rendelni köretnek, megy az a krumpli mindenhez. És jó előre eldugjuk a só- meg borstartókat. Nem akarok több ízesített vizet!

Sudi – a rangidős Sári segítségével – nevelget: sapkát levetjük étkezésnél, a kanállal levest merünk és nem krumplikatapultnak használjuk, a szalvéta pedig nem origamizásra való. Hm. Gyorsan el is teszem a kis repülőmet, nehogy ragadós legyen a rossz példa. Kaja után egy rövid, egészséges torzulás a parkban, lehet henteregni, fogócskázni, meg elbújni a sövény mögé. Azzal a feltétellel, hogy szoborra változatlanul nem mászunk, és nem akarom viszontlátni senki ebédjét.

Vissza a támaszpontra. Lerogyok egy fotelbe, de érzem, hogy marhára nem kényelmes. Aha! Megtaláltam a félszemű asszonyt! Remélem nem csináltam belőle matricát… Majdnem idézem Ford Fairlane kedvenc mondását, de időben kapcsolok, hogy kiskorúak között vagyunk, így gyorsan visszaszívom a szállóigét.

Fél kettő. A programvariálásnak köszönhetően Gábor és Anikó ma jön. Előbbi játékai változatlan kudarcélményt jelentenek számomra, majd igyekszem inkább fényképezni. A kézműveskedés után pedig tuti biztos, hogy órákig fogjuk sikálni a környéket. Belefér. Legalább edzek a hétvégi ablakpucolásra. Ráadásul bővült a repertoár: Elbéné Magdi szólt pár hete, hogy csapjunk le az intraneten népgazdasági hasznosításra felkínált régi indigóra, biztos tudunk vele mit kezdeni. Magdi, Magdi… ne mostanában fussunk össze a folyosón… Remek ötlet volt… hát tudnak vele mit kezdeni… Kopognak, s megjelenik a visszajáró lélek, Janka. Na, mi van? Csak nem hiányoztunk? ☺ Nem, persze, hogy nem. Csupán beugrott befejezni a múlt héten félbehagyott cuccait. Leül és csendben dolgozik. Szeretem az alapos embereket.

Elkezdődik a tömeggyártás: mintás üvegek, ötletes kavicsfirkák, hóbortos fafestmények.

Anikó türelmesen magyarázza a technikákat, a fortélyokat, az ecsethasználatot. Közben a padlón és a többi asztalnál is zajlik az élet. Méla beletörődéssel veszem tudomásul, hogy változatlanul töklámpa vagyok a logikai játékaihoz, és a kiskrampuszok megszégyenítő vereséget mérnek rám.

Ez a fickó rég milliomos lehetne, ha ebből élne és ügyesebben menedzselné magát. A srácok nem is akarják abbahagyni. Egyiket sem. Anikó megígéri, hogy valamelyik nap még feljön ebéd utáni szünetre, és akkor mindenki véglegesítheti az elkezdett műremekeket. Addig legalább jól kiszáradnak. A szülők is, akik meg-megérkeznek. Nyitva hagyjuk az ajtót, és az ablakba állítjuk őket. Ez a helyi légkondi. Kapnak vizet, és megehetik a maradék szendvicseket. Ők legalább nem válogatnak, hogy szalámis vagy sonkás. Mesélünk nekik a holnapi programról, és kérjük, hogy legyenek pontosak, mert fix időre megyünk. (Ezt én bírom kérni, s nem, nem szakad rám a mennyezet…)

Kiürül a placc. Bőszen szedegetjük s pakolgatjuk a játékokat, és akkor megáll bennem az ütő. Rápillantok a kikönyörgött baglyomra. Puruttya kölkök! Mit tettek a szent állattal?!

… És ez még csak a keddi nap volt…

Kötél Emőke

Folytatódnak a gyermekek nyári könyvtári kalandjai

Szóval, úgy kezdődött az egész, hogy néhány éve pár kollégával kitaláltuk. Mert hátha működhet, és mert jó a gyerkőcöknek, és mert segítség a szülőknek, és mert csak. Elsőre nem jött össze. Aztán tavaly már igen. És a visszajelzéseket hallva sima ügy volt, hogy idén is megpróbáljuk. Megpróbáltuk. És összejött. Három nap alatt betelt mindkét turnus. Újakkal és visszatérőkkel. Néhány tavalyi program frissítésével és teljesen új foglalkozásokkal. Nem volt könnyű, de túléltük. Remélem, mindenki. 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész

II. turnus 1. nap 

Elérkezett a rekreáció ideje. Újult erővel, frissen s változatlanul üdén, s egyéb csodás közhelyek. A hétvégi eldőlést megzavarta az újabb hőségriadó bejelentése. Ez a programot is kényszerűen átvariálja. Vasárnap este ugrás a netre, hátha akad társ az idegbajban. Gyorsan írok pár sort Mág Katának – aki nincs is bejelölve –, s reménykedem, hogy megkapja az üzenetet. Visszaír. Ő se normális. Igen, tudja, hogy forróság van, és nem kéne aszalni a mazsolákat, cseréljük meg a hétfőt a csütörtökkel. Csak az a baj, hogy Erika dolgozta ki a múzped órát. Bátorítom: semmi vész, jó pár perce van még reggelig, hogy magáévá tegye az anyagot. Ne itt cseverésszen, menjen melózni! Egy hajcsár veszett el bennem…

Váltó- és felügyelő társ a héten Sudi. Mielőtt megjelennének az első fecskék, megegyezünk az ismerkedős játékokban. Kissé kókadtnak érzem magam, megkérem, vegye magához az irányítást délelőtt. Nem nehéz, mivel ő tud rajzolni, ami nyerőnek ígérkezik ennél a garnitúránál (is).

A korán jövők már benépesítik a falakat s a padlót komplett állatkertekkel, olyan minden jószág szeret minden jószágot típusúakkal.

Van aki olvas, van aki játszik. S folyamatosan érkeznek az ismerős arcok: ki tavalyról, ki múlt hétről, és persze az újak.

A régi cimbik rögtön egymásra találnak, az újak gyanúsan méregetik egymást. De csak a bemutatkozásig. Érdekes egy társaság. El is felejthetjük a rendes nevüket. Itt van pl. múlt hétről Botix, akit mától BotixHU-nak kell szólítani. Vagy az ő – két perce már – országos cimborája, Vinyó, aki tavaly még Vince volt. És a lányok közül Anna, aki valójában a Violettára hallgat. Meg is kérdezzük, az meg kicsoda?! Lesújtó tekintet a válasz, szégyenlem magam tudatlanságomért, de nem merem tovább firtatni a dolgot.

Közben már mindenki ismer mindenkit, mindenki le is rajzolt mindenkit meg véleményét a világról.

Az összegubancolódós játék nagy siker. Mi meg rögtön levesszük belőle, hogy a 15 emberke pillanatokon belül egymásra hangolódott.

Pihenésképpen megrohanják a bábos kosarat és komplett mesékkel örvendeztetnek meg bennünket. Márk – aki legutóbb is Márk volt – villámgyorsan lecsap a vasútmodellre, és összefüggő pályarendszert épít ki, megdöntve ezzel tavalyi részidejét.

Julcsi és Lilla ott folytatják, ahol egy éve abbahagyták: ugyanazon a húron pendülnek. Bár kicsit aggódom: múltkor le sem lehetett lőni őket, most pedig csendesek ☹ Nem ehhez vagyunk mi szokva! Hova lett a rendreutasítás, meg az irányítás, meg a hasonlók?! Biztos ők azok, vagy valakik belebújtak a bőrükbe?! Én a régi lányokat akarom!

Ebéd után a mátyásos program, kissé megvariálva, hogy az újrázók ne unatkozzanak.

Kata először találkozik a csoporttal, de látom, felkészítették. Úgyhogy kezdésként ügyesen megakadályozza az 516-os nyikorgó székeinek koncertjét.

A srácok szeretik azt hinni, hogy valami rakétakilövőben, netán mini űrhajóban forgolódnak, így viszont olyan hangokat képesek kiadni, amihez a kréta táblán való csikorgása mesemaraton. Kata is almával meg mazsolával kenyerezi le őket, de most gyorsabb vagyok, mint múlt héten. Jutalmam négy (4) szem töpörödött izé.

Majd velük is kicaplatunk a Corvina-kiállításra. Illetve caplatnánk, csakhogy hétfő, zárva. A váratlan variálás közepette ez valahogy kiesett. Legbájosabb és -alázatosabb mosolyunkkal kisírjuk a biztonsági őrtől a kordonlevételt és a világítást. Roppant mód örülnek, de siker. (Ezért, és a gördülékeny ki-beengedésekért nagy-nagy köszönet Lukács Tibornak és csapatának!) Na, pont a múlt hetiek ellentettjei: mindent megnéznek, mindent megkérdeznek. És persze ők is ki akarják túrni a tárlókból a bennelévőket. Úgyhogy előadjuk a szokásos szentbeszédet: nem tapizzuk az üveget, nem heverünk rájuk, nem bizergáljuk a feliratokat. Hiába, első nap még lelkesek. Vagy még hat a szülői intelem. Akárhogy is van, mi csak profitálunk belőle. ☺

Meseírás helyett pedig bábkészítés.

És a rögtönzött darabok előadása. Amit csak akkor hajlandóak prezentálni, ha megvettük rá a belépőjegyeket. Így teszünk. Kénytelenek vagyunk.

Aztán ülünk, és várjuk, hogy felgördüljön a függöny. Hát szakadunk. Csak az a baj, hogy mire előtúrom a diktafont, a java szöveg lemegy. A hangulat elképzeléséhez csak annyit, hogy néha beröfög Mátyás udvarába egy-egy malac, akit kerget a gonosz medve meg a jó medve is, de malac helyett inkább a kacsákat akarják megenni, miközben mindezt megtekinti a királyné és összes udvarhölgye. Ja, és néha feltűnik pár vérróka (vagy mókus?)

A terem másik felében közben megalakul az eheti Gazember FC.

 
Néhány leányzó is csatlakozik hozzá, és valami félszemű asszonyt keresnek rajtam. Kérdem, milyen félszemű asszonyról hablatyolnak: nem vagyok képben… Egyértelmű a válasz: Aki tavaly még kétszemű volt. Tábor végére – gondolom – szemtelen lesz. (A próféta szólt belőlem. A mosógép meg tele leszakadt fülekkel, gombokkal és egyéb kötelező apróságokkal. – Gyűlölök varrni…) Mondom is nekik, ne hadonásszanak a hegyes cerkákkal, mert mi is úgy járunk, mint az emlegetett asszonyság. Viszont el kell ismerni: baromi ügyesek! Elég csak megnézni a komplett királyi udvart, hercegnőktől kezdve hírvivőkön át a legfőbb egyházi méltóságokig. Klassz!

Megígérjük, pénteken mindenki elviheti a sajátját, addig archiváljuk őket az örökkévalóságnak. Azért, biztos ami biztos, valaki még visszafordul az ajtóból: „De úgy legyen ám!”

Kötél Emőke

1. nap: „Miért nincs idén itt a bagoly? Amivel tavaly báboztunk? Meg a béka?” – Gyerektábor 2015
2. nap: „Pocok! Anyád azt mondta, hordanod kell a szemüveget!” – Gyerektábor 2015. 2. rész
3. nap: „Megölelgetjük a kapuőrző csontvázat, és elindulunk ebédelni” – Gyerektábor 2015. 3. rész
4. nap: „Na, gyerekek, ki milyennek látta Mátyás királyt?” Egyöntetű visítás: „Nagyorrúnak!” – Gyerektábor 2015. 4. rész
5. nap: „Marci és Máté megrendülten nézik az elébük táruló őrjöngést. Ma megint alacsonyan szállnak a párnák. ” – Gyerektábor 2015. 5. rész

2015. szeptember 28-án Budapesten 89 éves korában elhunyt Vekerdi József nyelvész, indológus.

Vekerdi József

Vekerdi József 1927. augusztus 7-én született Debrecenben. Tanulmányait a debreceni Református Kollégiumban kezdte, majd az ELTE görög-latin-orosz szakán folytatta Eötvös kollégistaként. 1950 és 1956 között a Lenin intézetben tanított orosz nyelvet. Az 1956-os forradalomban való részvétele miatt háromévi börtönbüntetést kapott, majd ezt követően 1960 és 1963 között a Chinoin gyár segédmunkása volt. Szabadulása után, 1963-ban Keresztury Dezső segítségével helyezkedett el az Országos Széchényi Könyvtárban, ahol előbb a Régi Nyomtatványok Tárában, majd a Gyarapítási Osztályon dolgozott. 1973 és 1995 között a Nemzetközi Csereszolgálat osztályvezetője volt. Osztályvezetősége idején több tízezernyi kötetet juttatott el határon túli magyar könyvtárakhoz. Közben, 1992–93-ban az Eötvös Collegium igazgatója is volt. 2007. június 21–22-én kétnapos konferenciával köszöntötték a 80 éves Vekerdi József professzort az Eötvös Collegiumban. Nyugdíjazása után 2002 és 2008 között az ELTE Történelemtudományi Doktori Iskolájában óraadó tanárként szanszkrit szövegolvasási gyakorlat órákat tartott.

A Danubio ad usque Gangen. Klasszika-filológiai, indológiai és magyar kultúrtörténeti tanulmányok a 80 éves Vekerdi József köszöntésére, szerk. Bangha Imre és Mészáros Tamás, Budapest, Typotex, 2009. Címlap –Törzsgyűjtemény 

Fő kutatási tevékenysége a cigány néprajzi és nyelvészeti gyűjtésekre, valamint a szanszkrit nyelvészeti tanulmányokra és a szanszkrit irodalmi szövegek fordítására irányult. Az 50-es évek közepén kezdett nyelvészeti és néprajzi gyűjtéseket folyatni a cigányság körében Hajdu Andrással és Erdőss Kamillal. Akadémiai doktori fokozatát is e tárgykörben szerezte, disszertációját 1979-ben „A magyarországi cigány nyelvjárások” címmel védte meg. A cigány dialektusok feltárásában, leírásában és a cigány mesegyűjtésekben elért eredményeit több tanulmányban és könyvben tette közzé: A cigány népmese (Bp., Akadémiai, 1974.); A magyar cigány nyelvjárás nyelvtana (Pécs, PFT. Soksz., 1981); A magyarországi cigány kutatások története (Debrecen, KLTE, 1982.); Cigány nyelvjárási népmesék (Debrecen, KLTE, 1985.); Magyarországi cigány nyelvjárások szótára (Bp., Terebess, 2001.).

 A Magasztos Szózata = Bhagavad-gítá, szanszkrit eredetiből magyar prózára ford., az utószót és a ... jegyzeteket írta Vekerdi József, ford. Lakatos István, Bp., Európa, 1987. Címlap – Törzsgyűjtemény 

Az indiai nyelvek tanulmányozásával már a Debreceni Kollégiumban kezdett foglalkozni, az egyetemen pedig Szemerényi Oszvald szemináriumán tökéletesítette szanszkrit nyelvtudását. Emellett páliul, perzsául és tibetiül is megtanult. Kandidátusi értekezését 1955-ben, az „Abundantia praesentis az ó-indben” címmel védte meg. A szanszkrit irodalom legjavát fordította magyarra, és nyersfordításokat is készített többek között Rab Zsuzsa és Weöres Sándor számára: Kálidásza válogatott művei (Ford.: Rab Zsuzsa, Bp., Európa, 1961.); Dzsajadéva: Gíta Góvinda = Pásztorének (Ford.: Weöres Sándor, Bp., Magvető, 1982.).

Fordításaiban nagy hangsúlyt helyezett a pontos, szöveghű fordítás mellett az eredeti versmérték, valamint az költői szépség visszaadására is. Fordításai több kiadásban is napvilágot láttak: Nami király: Dzsaina legendák és miniatúrák az Uttaradzsdzshajanaszuttából (Bp., Helikon, 1984.); Titkos tanítások. Válogatás az Upanisadokból  (Bp, Helikon, 1987.); A Magasztos Szózata = Bhagavad-gítá (Bp., Európa, 1987.); Bhagavad-gítá (Bp., Terebess, 1997.); Rámájana  (Bp., Terebess, 1997.); Dhammapada (Bp., Terebess, 1999.); Dzsátakák (Bp., Terebess, 1998.);  Asvaghósa: Buddha élete (Bp., Terebess, 1999.); Buddha beszédei (páliból, Bp., Helikon, 1989.;  Farkas L. 1999.; Helikon, 2009.); Puránák. A hindu legendairodalom gyöngyszemei  (Bp., Corvina, 2008.).

Válogatásokat és jegyzeteket készített többek között a „Mesefolyamok óceánja”, a „Szanszkrit líra” című kötetekhez, és a Világirodalmi lexikon indiai tárgyú szócikkeinek jelentős részét is ő jegyezte. Latinból is fordított,

2011-ben jelent meg fordításában Kálvin János „János evangéliuma magyarázata” (1–2. köt. Bp., Kálvin.) Fordítói munkásságát 2000-ben az Indiai Köztársaság is elismerte, a legkiválóbb külföldi kutatóknak járó díj, a Dayawati Modi Vishwa Sanskriti Samman-díj adományozásával. 2001-ben az OSZK Bibliothecarius Emeritus címmel tüntette ki. 2002-ben Széchenyi-díjjal ismerték el tudományos munkásságát.

Vekerdi József művei a Magyar Elektronikus Könyvtárban:

• Vekerdi József: A magyarországi cigány kutatások története, Debrecen, KLTE, (Folklór és etnográfia, 7.), 1982.
• Cigány nyelvjárási népmesék = Gipsy dialect tales from Hungary, Vekerdi József = ed. by J. Vekerdi, Debrecen, KLTE, 1985.
• Buddha beszédei. Fordította: Vekerdi József. In. A tudás kapui, szerk. Kéri Katalin, Budapest, Tárogató, (Mozaikok a nevelés történetéből, 1.), 1995.
• Rámájana, [szanszkrit eredetiből ford., az utószót és a jegyzeteket írta Vekerdi József], Budapest, Terebess, 1997.
• Dzsátakák. [Buddhista születésregék], [vál., páliból ford., a jegyzeteket és az utószót írta Vekerdi József], Budapest, Terebess, 1998.
• Dhammapada. Ford. Vekerdi József, Budapest, Terebess, 1999.
• Vekerdi József: Magyarországi cigány nyelvjárások szótára, Budapest, Terebess, 2001.
• Nagy Olga, Vekerdi József: A gömböcfiú. Erdélyi cigány mesék, Budapest, Terebess, 2002.  

Pap Ágnes

 A Szabadkai Olvasókör 1937. április 29-én megrendezett Kosztolányi-emlékestjének „külön szenzációja volt, hogy először lehetett hallani azokat a zenei kompozíciókat, amelyeket Csáth Géza, ez az egyéni és finom muzsikus Kosztolányi Dezső híresen szép verseihez írt. Nagy jelentőségű szenzáció volt tulajdonképpen ezeknek a még ismeretlen, mert az idők mostohasága és Csáth Géza tragédiája miatt szinte elkallódott zeneműveknek első bemutatása.” – olvasható a korabeli szabadkai napilap, a Bácskai Napló hasábjain. Valóban, a sors mostohán bánt az író kompozícióival. Művei közül életében igen kevés lett ismertté, darabjainak elenyésző része jelent meg nyomtatásban; az irodalmi esteken alkalmanként fel-felhangzó zenei alkotásokat pedig az emlékező utókor csupán hangulatában őrizte meg.

2015. szeptember 23-án, szerdán 16 órakor kezdődik Csáth Géza író, zenekritikus eddig ismeretlen alkotóművészi oldalát, zeneszerzői munkásságát összegző: Művészetek vándora – A zeneszerző Csáth Géza című kötet bemutatója. A Magyar Kultúra Kiadó (Győr) és az Országos Széchényi Könyvtár közös vállalkozásában megjelent kiadvány szerzője Kelemen Éva, a Zeneműtár munkatársa, Csáth hátrahagyott kompozícióinak gyűjteményi gondozója.

Major Henrik karikatúrája Csáth Gézáról (A Tevan Kiadónál 1913-ban Békéscsabán megjelent kötet 2007-es, a Tevan Alapítványnál megjelent, facsimile kiadásának részlete) – Nyugat 1908–2008 honlap 

Napjainkban Csáth többes-művészi megnyilatkozásának ezeket a szinte elkallódott, hosszú évtizedeken át lappangó darabjait – hátrahagyott zeneműveinek jelentős részét – az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtára őrzi. Ez a különleges forrásegyüttes Székely Endre zeneszerző halálát követően, annak kézirataival együtt az 1990-es évek közepén került a gyűjteménybe. Átadója Székely özvegye, Csáth Géza leánya, Brenner-Csáth Olga volt. Tőle tudjuk, hogy a kompozíciókat a hagyaték más kézirataival együtt, az 1950-es évek közepéig az akkori Jugoszláviában őrizték, s Olga asszony emlékei szerint az évtized második felében került Budapestre: „A férjem [Székely Endre] leutazott ’56 után rögtön Újvidékre, hogy a hagyatékot feldolgozza. És meg is tette. Kosztolányi Mariska volt az, aki az összehányt dolgokat felhozta egy nagy bőröndben, és rendezte. Jász Dezső [az író gyógyszerész öccse] akkor például nagyon bedolgozott, különböző témák szerint csomagolta össze az anyagot, és ezt adtuk mi le a Széchényi Könyvtárba.”

Csáth Géza-Kosztolányi Dezső: Takarodó. Szerzői kézirat. – OSZK Zeneműtár, Csáth-hagyaték

A hagyaték szöveges része: írások, levelek, fényképek a Kézirattárban kaptak helyet, a zenei gyűjteménybe került Csáth-kottákat azonban egy véletlen adminisztrációs hiba folytán kezdetben nem különítették el Székely Endre kompozícióitól. Csak később, a művek darabonkénti számbavételekor, illetőleg a részletes feldolgozás során derült ki számomra: megtaláltam az író zeneműveinek közel száz kottakéziratát. Az immár azonosított, részben kidolgozott, részben töredékes alkotások meglepő sokszínűsége (számos dal: közte Ady- és Kosztolányi- versmegzenésítések, hegedű- és zongoradarabok, kamaraművek, kísérőzenék: a Hamvazószerda), lehetőséget adott arra, hogy a szokásos könyvtári feltáró munkán túl közelebbről is megismerkedhessek az alkotó zeneszerzővel. Vészi Margit szavaival élve: a kedves, finom, szerény emberrel, aki oly szépen hegedült s zenéről úgy tudott beszélni és írni, mint kevesen:

„A zeneszerző így a hallgatóinak külön-külön argumentumokat – ad hominem – tálal fel kinek-kinek személyes élményeire való apellálással és a hangokkal nemcsak művészi, hanem szinte testi kapcsolatba jut velük. Ilyen rejtett szólamok, ilyen összetevő hatóerők a zenedrámaírónál a színpad, a zene, a szöveg. Hol az egyik, hol a másik kerül előtérbe. Egymás körül egyensúlyozódnak, egymást kiegészítik, befolyásolják, gyengítik és erősítik. A művészetek eme interferenciájában nagy óvatosságra van szükség, hogy az interferencia eredményei mindvégig tiszta impressziók, egymásba szövődő világos érzések legyenek, a hullámok egymást meg ne semmisítsék, hanem növeljék, segítsék. Puccini zenei tehetsége e tekintetben igen szerencsés természetű. Ami a tiszta muzikalitást illeti – ő nem túl öntudatos és nem túl képzett muzsikus. Ha alaposan megnézünk egy partitúráját, azt látjuk, hogy bizony ez lényegében csak egyszólamú muzsika. A kontrapunktikája ál-kontrapunktika és a szólamvezetése mintha zongora melletti improvizálás eredménye volna. A lényeges azonban az, hogy a hallgatásban a primer impresszióink éppen az ellenkező. Egy páratlanul különleges polifon gondolkodót egy szubtilis fantáziájú szólammegérzőt látunk Pucciniban sokáig. Még a zongorakivonatok vizsgálása után is. A partitúra ugyan kíméletlenül leleplezi, dehát ahhoz bajos hozzájutni és gonosz kíváncsiskodás egy olyan zeneművészet belsejét firtatni és analizálni, amelynek a külseje – a hangzás – már előre kárpótolt bennünket minden csalódásért.”

Csáth Géza: Puccini. In. Nyugat, 1908, 22. szám – Elektronikus Periodika Archívum 

Kelemen Éva: Művészetek vándora. A zeneszerző Csáth Géza, Budapest, Győr, Magyar Kultúra Kiadó, 2015. Címlap – Törzsgyűjtemény

Az évek folyamán többször megszakított rendszerező-kutatómunka tanulságait a közelmúltban napvilágot látott kötet: Művészetek vándora – A zeneszerző Csáth Géza foglalja egységbe. A könyv a kuriózumszámba menő, páratlan művelődéstörténeti értékű hagyatékra alapozva tárgyalja az író alkotóművészetének eddig feltáratlan fejezetét, zeneszerzői munkásságát, jegyzékekbe foglalva a zenei életmű forrásait. A kiadványt e hagyatékból válogatott, dalokat és hangszeres kompozíciókat tartalmazó CD teszi teljessé.

Kelemen Éva

Könyvbemutató: 2015. szeptember 23., szerda, 16 óra – Országos Széchényi Könyvtár, VI. emeleti díszterem (Budapest, I. kerület, Budavári Palota F épület): További részletek az OSZK honlapján

1883. szeptember 21-én mutatták be először Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményét. A Paulay Ede rendezte ősbemutató a Nemzeti Színházban volt. Erre emlékezve – Kerényi Ferenc irodalomtörténész javaslatára – ünnepeljük 1983 óta szeptember 21-én A magyar dráma napját.

Kerényi Ferenc gondozásában elektronikusan is elérhetővé vált Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményének szinoptikus kritikai kiadása. (Eredeti kiadvány: Az ember tragédiája: drámai költemény, sajtó alá rend és a jegyzeteket írta Kerényi Ferenc, a mű kéziratának írásszakértői vizsgálatát végezte Wohlrab József, Budapest, Argumentum, 2005.) 

Madách Imre: Az ember tragédiája: drámai költemény, sajtó alá rend és a jegyzeteket írta Kerényi Ferenc, a mű kéziratának írásszakértői vizsgálatát végezte Wohlrab József, Budapest, Argumentum, 2005.  A könyv gerince – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Kerényi Ferenc, a kétszeres Madách-díjas színház- és irodalomtörténész, a Magyar Színházi Intézet egykori igazgatója kutatási területe a 19. századi magyar irodalom, a 19–20. századi drámairodalom és színjátszás története volt. Madách mellett nagy szerepet vállalt Petőfi és Vörösmarty műveinek kritikai kiadásában is. Egyik pályatársa „a Madách-kutatás hétköznapi ünnepei”-ként jellemezte a most felkerült kötetet, határkőnek a Madách-értelmezésben.

„A jelen kiadás, amelyet a Magyar Tudományos Akadémián őrzött egyetlen autográf példány, valamint az írója életében megjelent két kiadás alapján rendezett sajtó alá Kerényi Ferenc, nemcsak szövegkritikai igényű, de szinoptikus is. Azaz szakít a hazai textológia korábbi gyakorlatával, amikor csak a végeredménnyel, a megállapított szöveggel szembesült az olvasó. Most előttünk jelennek meg a szöveg alakulásának fázisai; a kötet használója végigkísérheti, sőt ellenőrizheti a szöveggondozás munkáját, s ez bőven kárpótolja őt a szövegtan elvesztett misztikájáért.”

Madách Imre: Az ember tragédiája: drámai költemény, sajtó alá rend és a jegyzeteket írta Kerényi Ferenc, a mű kéziratának írásszakértői vizsgálatát végezte Wohlrab József, Budapest, Argumentum, 2005. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Reményeink szerint – a szerkesztő és a kiadó engedélyével – a jövőben online elérhetővé tesszük Babits művei kritikai kiadásának sorozatát. Bevezetésként Sipos Lajos irodalomtörténész – a Babits Kutatócsoport megalapítója és vezetője, a projekt szervezője és irányítója – Babits Mihály (Szekszárd, Babits Kiadó, 2008.)  című élet- és pályarajza olvasható elektronikus formában.

Sipos Lajos: Babits Mihály. Élet és pályarajz, Szekszárd, Babits Kiadó, 2008.  Címlap. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A kritikai kiadás célja, hogy az eredeti szerzői kézirat, vagy az ismert legkorábbi szövegváltozat alapján megszerkesztett kiadvány, illetve a szerző életében megjelent legteljesebb szövegvariáns kerüljön az olvasó kezébe (a szerző életében megjelent változat, az „ultima manus” jegyében). Kiegészítve az adott mű keletkezéstörténetének ismertetésével, további szövegváltozatok bemutatásával, azok értelmezését segítő magyarázatokkal.

A Babits-kritikai kiadásban eddig megjelent munkák:

• Regények, szerk. Sipos Lajos, Bp., Historia Litteraria Alapítvány, Korona Kiadó, (2001-től:) Magyar Könyvklub, 1997– 
• Levelezés, szerk. Sipos Lajos, Bp., Historia Litteraria Alapítvány, Korona Kiadó, (2003-tól) Magyar Könyvklub, (2005-től) Akadémiai, (2008-tól), Argumentum, 1998– 
• Drámái, szerk. Sipos Lajos, Bp., Magyar Könyvklub, 2003 
• Kisprózai alkotások, szerk. Sipos Lajos. Bp., Argumentum, [2010]–. 
• Esszék, tanulmányok, kritikák, szerk. Sipos Lajos, Bp., Argumentum, [2010]–. 

5. nap. 2015. július 3.

„1,5 És nevezé Isten a világosságot nappalnak, és a setétséget nevezé éjszakának: és lőn este és lőn reggel, első nap.” – Na, sok mindent érzek reggel, elkülönülten, tiszta éleslátásssal, de ma, mintha egybefolyna a setétség a világossággal… A vonatlámpákat is már csak akkor észlelem, mikor totál közelről vágnak a szemembe. Hm… Hiába, no, péntek… azon agyalunk hajnalok hajnalán, hogy lemenjünk-e a gyerekért Kaposvárra, vagy hagyjuk ott aszalódni? Mivel jó olasz család módjára szeretünk emelt hangon vitázni, nem meglepő, ha a Nyugatinál már a fél vonat adja nekünk a kéretlen tanácsokat. Bekötött szemmel odatalálnánk, több útvonalon is. És mivel természetesen megint nekem volt igazam, nem is kapok kávét az állomáson. Beérve az OSZK-ba megpróbálok bánatos szemeket vágni, hátha a cellatársam megdob egy friss kávéval. Adri ért a tekintetből, és különben is, rég vihogott ennyit, mint ezen a héten. Szóval, éledés és rohanás le. Furcsa, de valahogy egyre többen leszünk: a terem előtt elkap Lukács Bea, hogy van két gyakornoka, rengeteget melóztak, jutalomból – és persze okulás céljából – beülhetnek-e hozzánk. Mondjuk neki, persze, hogy! Ha kellően stabil az idegrendszerük, miért is ne!

Aztán megjelenik Bori/Lili anyukája: „Még sosem voltam könyvkötésen. Ha meghúzom magam, én is csinálhatok egyet?” Vigyorgunk. És nagylelkűek vagyunk.

Plussz két újabb vendégjátékos: Marci és Máté, akik megrendülten nézik az elébük táruló őrjöngést. Ma megint alacsonyan szállnak a párnák. Nem sokáig tart a megilletődöttség. A kisebbik szemén kezdettől látszik a vágyakozás: „Ilyet is szabad?!” Nem viszik a bűnbe, hamar odatalál magától is. A fiúk azonnal befogadják.

Utolsó napra hagytuk a kihagyhatatlant: kötészet és restaurátorok. Teljes időben. Mivel tavaly annyira belendültek, hogy alig akarták abbahagyni a foglalkozást: szórták a jobbnál jobb ötleteket, amit szépen le is gyártott mindenki. Horváth Pál és Csillik Máté jönnek fel 10-re, aztán majd alakul, ahogy alakul a további rész. Az utolsó falatokat tömi mindenki a szájába, mikor begurulnak a megrakott kocsival. Az asztalokat gyorsan összetoljuk, és kezdődhet a móka.

Nincs figyelmetlenség, nincs rakoncátlankodás – híjnye, kezdek én is félni. Csillik tanár úr olyan határozottsággal dirigál, hogy még véletlenül se meri senki másra használni az ollót, mint amire való.

Szegény Pál próbál enyhíteni a szigoron, és lelkesen mutogatja, melyik tűbe melyik fonal való.

Székről székre ülve vándorolnak a krampuszok, és gyártják rendületlenül a vékony füzetet, a vastag füzetet, a kis könyvet. „Pál bácsi, csinálhatok még egyet?!”

Telnek az asztalok, meg az idő, és ideje indulni a műhelybe, terepszemlét tartani. Meg ki akarják vinni őket a 3. emeleti teraszra is, valami buborékfújásra, amit természetesen ők gyártanak le előtte. Remélem, csak a buborék fog szállni. A kinti helyszínek mindig traumatikus pontok.

Ebéd előtt megszabadulunk a ránk rakódott ragasztóktól. Útközben felhívjuk a prücskök figyelmét arra az apró kis tényre, hogy ez lesz az utolsó közös ebéd, mi lenne, ha kivételesen kedvesen, szépen, aranyosan – csúnya szóval – normálisan viselkednénk? Leszavaznak. Össznépileg. Ez van. ☺

Visszaérkezve Joli elköszön, utazik Zágrábba konferenciázni. (A mázlista.) Mivel rövid nap, néhány szülő korán beóvatoskodik, aztán gyermeke vasvilla tekintetétől fordul is kifelé: „Jól van, akkor még várok kicsit!” Közben elszaladok a meglepetésért. Fazokas Eszter, a táborszervezés felügyelője, idén is sütött egy klassz kis túrótortát. Úgy vetik rá magukat, mintha nem ebédeltek volna… Már nem a ragasztótól tapadunk. Egy élmény lesz a cukormázas padokat lesikálni… Közben megdumáljuk, milyen is volt a hét, miket csináltunk. Bori felnyalábolja a héten készített összes motyóját, és közli, hogy elviszi haza. Mondom neki, hogy akkor Lajos bácsi nem fogja tudni beszkennelni a képeket. A gyerek nem hagyja magát, és kitör belőle az öntudat: „Akkor Lajos bácsi így járt. Mert ezeket én csináltam, az enyém, viszem!” Vannak makacs tények, melyekkel nehéz vitába szállni. Másikuk meg nem akar elmenni. Abbahagyhatatlanul zokog.

Az itt maradtak vigasztalják: „Kéred az utolsó szelet tortát?” A sírástól nem tud enni szegény, kénytelen vagyok feláldozni magam. Aztán szép lassan elcsitulnak a kedélyek, eltünedeznek a népek. Páran még megfenyegetnek, hogy jönnek jövőre is, ha lesz. Janka és a másik két grácia is odasunnyog: a következő turnusnak is tartunk üvegfestést? Mert akkor szeretnének eljönni, befejezni, amit tegnap nem tudtak.

Megint mások kifejtik, hogy Joli milyen aranyos, és milyen kár, hogy nem maradt itt végig. Na, köszi szépen. Én meg mi vagyok? Krumplistészta? (Nem, vizesnyolcas.) Néhány szülő hálaimát rebegve köszöni meg az egész hetet. És felhősödő homlokkal mesélik, hova utaznak szabi alatt. (Nem értem a célzást és nem hatnak meg: pont akkor és pont ott nem fogok ráérni babysintérkedni.)

Mindeközben összevágjuk a termet, vagyis már Termet, elpakoljuk a játékokat leszedjük a telerajzolt papírokat, táblákat. Kell a hely jövő hétre is! Nagy vidáman bezárok – két nap szabadság!!!! Leadom a kulcsot a portán, a biztonságiak kaján megjegyzéseitől kísérve. (Miért vigyorog mindenki a héten, ha ránk néz?) S mivel időközben kiderült, hogy a saját koboldot még két napig infúziózzák, nem engedik haza, felhőtlen a szabadságélményem. Fel is hívom a külön bejáratú pszichológusomat, megváltjuk-e a világot ma délután? […] Miután kirendeljük az első kör gyógyhatású készítményeket, és beszámolok neki a héten történtekről, megkérdezem volt kollégánkat, Pétervári Kingát, hogy amikor anno megterveztük és kidolgoztuk a gyerektábor prototípusát, hagytunk-e a szervezőknek rekreációs időt? Magától értetődő természetességgel feleli: azt hívják második turnusnak. – Így bízzon az ember a baráti szolidaritásban.

Kötél Emőke

1. nap: „Miért nincs idén itt a bagoly? Amivel tavaly báboztunk? Meg a béka?” – Gyerektábor 2015
2. nap: „Pocok! Anyád azt mondta, hordanod kell a szemüveget!” – Gyerektábor 2015. 2. rész
3. nap: „Megölelgetjük a kapuőrző csontvázat, és elindulunk ebédelni” – Gyerektábor 2015. 3. rész
4. nap: „Na, gyerekek, ki milyennek látta Mátyás királyt?” Egyöntetű visítás: „Nagyorrúnak!” – Gyerektábor 2015. 4. rész