Szóval, úgy kezdődött az egész, hogy néhány éve pár kollégával kitaláltuk. Mert hátha működhet, és mert jó a gyerkőcöknek, és mert segítség a szülőknek, és mert csak. Elsőre nem jött össze. Aztán tavaly már igen. És a visszajelzéseket hallva sima ügy volt, hogy idén is megpróbáljuk. Megpróbáltuk. És összejött. Három nap alatt betelt mindkét turnus. Újakkal és visszatérőkkel. Néhány tavalyi program frissítésével és teljesen új foglalkozásokkal. Nem volt könnyű, de túléltük. Remélem, mindenki.

1. nap

Borzalmas a hetet hajnali ötkor kezdeni, és így is leizzadni, elérjük-e a vonatot vagy sem. Kész szerencse, hogy pénteken már berendeztük a termet és felcipeltük a cuccokat. Vagy csak akartuk? (Hangodi Ági nagyon bátor, hogy idén is megkaptuk a termüket.) Mindegy, a nagyját úgyis most kell kipakolni. Joli úgy vigyorog, mint aki nem tudja, mi vár rá.

Pedig az ismerkedős délelőtt rázós. Készülni kell. Figyelni kell. Neveket tanulni. Széken és kordában tartani a kölköket. Abban bízva, hogy első nap még meg vannak illetődve. Na, bumm… ez a felhozatal nem. Rögtön az első pofon: „Miért nincs idén itt a bagoly? Amivel tavaly báboztunk? Meg a béka?” Mondom, van helyettük más, sok is, szép is, aranyos is. Végül feladom, holnap behozom, megígérem. És akkor érzem szükségét az első ciginek. Visszafele betálcázom a reggelit. Az éhező had addig is csöndben van, aztán nekikezdhetünk. Székek körbe, gyerkőcök nemigen. Hiába, kemény meló a fegyelmezés. Hosszas küzdelem után megismerkedünk, kitűzőt gyártunk, néhány mackót megröptetünk, illetve röptetnek egyesek. Hm… Az egykori Heckenast-kiállítás legmaradandóbb darabjai, a betűs párnák már a végüket járják.

És ez még csak az első nap… Irigy vagyok: engem miért nem vittek soha olyan táborba, ahol büntetlenül lehetett püfölni a másikat?! Mert itt van például Botix. Olyan lelkesen tanítja a többieknek, hogy két játék között miként kell ívben hajítani úgy a párnát, hogy az célba érve a babzsák fotelbe döngölje a kiszemeltet. És egyre több tanítványa lesz! Mint ez a Milos gyerek. Aki focitáborból jött. Ahol túl sok energiát hagytak a lábaiban. Már csak egy toll hiányzik a füle mögül és Asterixnek fogom hívni. De neki nem kell varázsital, hogy beinduljon. 

Persze, mindig van egy nyugodt mag. Még a szoba másik felében. Sokan már másodszor, vagyis majdnem őslakosok. És mivel visszatérő lelkek, nagyok, komolyak, így szép lassan megtöltődnek a hungarocell táblák képekkel. Meg is szemléljük jó alaposan. Aztán egymásra nézünk. Na, ne… tele a fal Harry Potteres jelenetekkel. Kizárólag a sötét oldalról. Akinek nem mondjuk ki a nevét és összes híve.

Nem hiszem el. Kész szerencse, hogy a legkisebbek még nem olvasnak annyit. Nagyon várjuk az ebédet.

Joli megy elől, én zárom a sort. Reménykedem, hogy útközben sikerül pár kollégát összekanalazni, akik segítenek egyben tartani a zsák bolhát. Hiú ábránd. Csak az ebédlőben futunk össze. Csevegni nincs idő, meg kell akadályoznunk, hogy a Bistró teljes sókészlete a vizes poharakban végezze. Mire mi is nekikezdenénk a kajának, az aprónép rég végez. Ez a mi formánk. Fogyókúrás hét lesz. Vissza az OSZK-ba. Felhajtom Jakab Timit, hogy a labdának kinevezett plüss vackokat hozza már vissza a terem lezárt részéből. Nagyot sóhajt: „Kezdődik!” Megegyezünk: bevárjuk, míg ipari mennyiség repül át a szekrények felett, aztán szólunk csak neki. Aztán megjelenik az új múzpedes kolléga, és irány a Vár!

A tavalyi kívánságlistán szerepelt, hogy menjünk ki a várba és ismerkedjünk meg a környékkel. Előre dörzsölöm a tenyerem: jó meleg van, ebéd után, két és fél órás program… tutira elfáradnak! Erika kéri, hogy vigyünk vizet. Ebben tök igaza van, no de miért nekem kell cipelni?! Öt perc séta után úgy érzem, nem bírom tovább. Szeretnék beugrani a szökőkútba. Ehelyett ráng a szemem jobbra-balra, mint az ideges macskának: vajon ki fog először beugrani a szökőkútba?! Hát ezért nem nyerek soha a lottón. A legkisebb, Zsófika, hirtelen ötlettől vezérelve önállósítja magát és már mászna bele. Vagy valami hasonló mozdulat. Teljesen igaza van amúgy, de ezt nem mondhatom meg neki. Erika közben lelkesen magyaráz mindenféle állatról, amit a kölkök – szintén lelkesen – össze is számolnak. (Soha nem hittem volna, hogy ennyi dögöt sikerül abszolválni egy kúton.)

Megyünk tovább. A szobor talapzatának szélén egy szoborember ücsörög, keresztbe vetett lábakkal, órákon át ugyanazzal a mélabús tekintettel. Van egy sejtésem, hogy ennek most vége szakad. Nyolcévesen én is kíváncsi lennék, hogy tényleg szobor-e, vagy élő ember… és mire észbe kaphatnék, már körbe is veszik, érdeklődve nézegetik… persze, nem ez a kérdés a tesztlapon, de elhiszem, hogy sokkal érdekesebb… és pár másodperc múlva meg is oldódik a rejtély: valaki megcsikálja a mezítlábas talpát… a fickó kiáltva ugrik egy marha nagyot… több órás önuralomnak vetve véget ezzel. Iszonyatosan kell röhögnöm, pedig tudom, hogy pedagógiailag helytelen. Hehe… Mellettem szegény Míra fegyelmez: „Milos! Megmondalak anyának!” No, ejnye-bejnye. A gyerek meg büszkén mutogatja a mancsát: „Nézd, tiszta arany lett a kezem!” Közben kattognak a vakuk a japán turistacsoport részéről. Ilyet még ők se láttak. Remélem, a műemlékfelügyelet emberei sem. Mert időközben mindenki közelről akarja szemügyre venni a lovast. („Kit ábrázol a szobor?” – Kórusban: „Róna József!”)

Egy japán kisgyerek kedvet kap a dologhoz és csatlakozik hozzánk. Tiszteletbeli taggá fogadjuk.

A Mátyás-templomnál páran lefekszenek a földre és napoznak. Erika nem bírja tovább: „Én még ilyet… soha… nem láttam!” Megpróbálom vigasztalni: Ugyan, amíg a turisták nem tipornak rájuk, nincs baj! – Azt hiszem, nem kellett volna megszólalnom. Pedig tényleg nem kell őket félteni. Meg tudnak csinálni bármit. Most például infót szereznek. Melyik királyunk van itt eltemetve? – A srácok, Bálinttal és Lukáccsal az élen, szépen odatrappolnak a kigyúrt biztonsági őrökhöz és lazán megkérdezik. Vigyorogva jönnek vissza a helyes válasszal. Aztán gurulunk tovább a levéltárhoz. Ott felállítunk mindenkit, végül is a várbusz más kategória, mint a minket udvariasan kerülgető turisták.

Uzsonnaidőre visszaérünk a kiindulási ponthoz. Lerogyunk, a gyerekek tápolnak, Erika arcán még látszik, hogy nem tért magához, én speciel egy doboz xanaxról álmodozom. A szülők pedig kezdenek beosonkodni, hogy elvigyék a csemetéket. Az utolsó után gyorsan összepakolunk, aztán vágta haza. Bár tegnap este előrelátóan behűtöttem egy doboz sört, nincs erőm kivenni a hűtőből. Eldőlők az ágyon és utolsó leheletemmel annyit hörgök: keltsetek ötkor!

 Kötél Emőke

Az egyik kedves kollégánktól csodálatos ajándékot kaptunk most kedden délelőtt. Egy régi kalendáriumot nyújtott át nekünk, amely bár csonka, de különösen ritka nyomtatvány. Eddig mindössze egy példányát ismertük a világon, tudomásunk szerint az Akadémia Könyvtára őriz egy töredéket (csupán két levelet) az 1655-ben Kassán nyomtatott könyvecskéből.

Új és ó kalendárium Krisztus urunk születése után 1656. esztendőre (Kassa, 1655).

Ez a mostani töredékes példány a teljes „A” füzetet tartalmazza, vagyis nyolc levél terjedelmű, és az 1656-os év július közepéig tartó napjait foglalja magába. A tulajdonosától egykorú bejegyzéseket is olvashatunk a kalendáriumban. Ezek között találunk eltévedt juhokról, szőlőkről, adósságról szóló feljegyzéseket is. Az egyik apró történetet érdemes megosztani a nagyközönséggel. A kalendárium tulajdonosa január 3-án a következőt írta bele a könyvébe: „Die 3 loptak el Breczo Giörgj emberemet leaniostul minden ezközit el uittik szanon az Berzenkeiek.”

Új és ó kalendárium Krisztus urunk születése után 1656. esztendőre (Kassa, 1655).

Tehát Breczó Györgyöt lányával és szerszámaival együtt elrabolták a Kassától nagyjából 40 kilométerre lakó berzenkei emberek. Alig telt egy hónap, már ez került be a kalendáriumba: „Die 6 Feb. Uolt menieghzö az Breczko Giorgj leanianak Berzenken.”

Új és ó kalendárium Krisztus urunk születése után 1656. esztendőre (Kassa, 1655).

Vagyis a lányrablás olyan jól sikerült, hogy február elején már lagzit ült a „rabló”. A kalendárium további bejegyzéseit – a digitalizált oldalakkal együtt – a későbbiekben közölni fogjuk.

Farkas Gábor Farkas

A világ közkönyvtárai nagy értékű térképgyűjteményeket őriznek. E gyűjtemények régi térképeinek digitalizálása számos lehetőséget nyit a nagy értékű művek online használata révén a potenciális használóknak, régészeknek, építészeknek, tájépítőknek, művészettörténészeknek és bárkinek, akik a régi térképek tartalmai iránt érdeklődnek.

Fotó: Associated Press http://www.crainsnewyork.com/

A digitalizálás azonban költséges és munkaigényes folyamat, s ez igencsak hátráltatja a térképgyűjtemények online elérhetőségének a megvalósítását. Ezért olvastuk örömmel a friss hírt, hogy a New York-i Közkönyvtár (The New York Public Library) ez évben mintegy 110 millió forint (380 000 $) adományhoz jutott, amelynek segítségével a majd félmilliós térképállományának (435 000 mű) digitalizálását elindíthatta.

Orbis terrae compendiosa descriptio : quam ex magna universali Gerardi Mercatoris Domino Richardo Gartho, geographie ac ceterarum bonarum artium amatori ac fautori summo, in veteris amicitie ac familiaritatis memoriam Rumoldus Mercator fieri curabat A0. M.D. LXXXVII. – The New York Public Library Digital Collection

A közkönyvtár hírszolgáltatásából megtudtuk, hogy a 2015 januárja óta zajló digitalizálási projektben mintegy 1000 önkéntest is sikerült bevonniuk, akik fontos térképi tartalmak manuális beolvasását végzik. De még e hatalmas, és bizonnyal lelkes önkéntesek munkájával is ez idáig (aug. 26) a könyvtár térképanyagának csak mintegy 10 %-át sikerült digitalizálniuk. Azért irigykedünk…

Danku György
Térképtár

„Amit a hontalan a hazába üzen”

Könyvborító részlet. Reményik Sándor összes verse. Kolozsvár, 2005. – Törzsgyűjtemény 

A trianoni döntés sokkhatását követő években az erdélyi magyar líra egyre erősödő többszólamú, de jól összehangzó kánonná alakult. A helikoni triász (Áprily Lajos, Tompa László, Reményik Sándor) fölülemelkedve a sorcsapáson a „Tetőn” mint „Magányos fenyő” megfogalmazta a megmaradás himnuszát.

„Nekünk csak ott szabad
Énekelni a tiltott éneket,
Ahol a szél szalad,
Ahol a zerge jár,
A völgyi köd felett.
Ahol a sziklafalnak füle nincs,
Csak visszhangja van, százezerszeres,
A kimondott szó: eltemetett kincs,
Titok, amelyet senki sem keres,
Nekünk csak ott szabad ...

És a dalnak a megszokott-simának
Ott a magasban örvénylése támad,
Soha nem hallott felséges zengése,
Könnyes és rettenetes üdesége:
"Isten, áldd meg a magyart!"

Nekünk csak ott szabad,
Ahol a zerge jár,
Ahol a szél szalad,
Ahol a sziklafalnak füle nincs,
S a kimondott szó kőbe hantolt kincs.

Nekünk csak ott szabad ...
Nekünk már az örök hóig kell menni,
Az Isten zsámolyáig,
Ha ezt a dalt akarjuk énekelni...”

Reményik Sándor: Himnusz a csúcsokon – részlet. Reményik Sándor összes versei – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az erdélyi magyarságban csak lassan tudatosodott, hogy hontalanná vált saját szülőföldjén. A triász tagjainak érzékeny lelki alkata nem bírta sokáig ezt a terhet: Áprily repatriált, Tompa begubózott székely magányába, Reményik belső vívódásai felemésztették idegrendszerét, amely végül korai halálához vezetett. A sors különös fintora, hogy Magyarországon született és halt is meg, pedig egész életét szeretett szülővárosában, Kolozsváron élte le. A köztes időszakot legtömörebben „Magyar miniatűr” című verse jellemzi:

Írok haza…

Ó, ezek az új magyar bélyegek!
Illesztgetem gondolattalanul
Egymás mellé, – s egyszer megdöbbenek
Széchenyi és Kossuth
Néznek itt is merőn farkasszemet
Örökkévalóság magyar egébe
Feltornyosult két óriási Hegy:
Ugye kibékültök e kis levélen?
Mert ez a levél…
Mert ez a levél haza – Cluj-ba – megy.

Reményik Sándor: Magyar miniatűr. Reményik Sándor összes versei – Magyar Elektronikus Könyvtár

Ragaszkodását szülőhelyéhez a „Benéz a havas” című versében fogalmazta meg.

Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
A nagypiacról tisztán látható,
Amint a Monostor-utat bezárja.
Most úgy érzem: ott vége a világnak.
Azokra, kik rám túl a hegyen várnak,
Úgy gondolok, mint mesés más-világra.

Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
Öreg fején már megmozdult a hó,
Tövében vadul árad a Szamos,
A Szamos, ez az egyetlen folyó.
A Szamos, ez a megfordított Léthe...
Mondják, ki belekóstolt a vizébe,
Az felejteni nem tud sohasem.

Túl a gyalui havas hegyeken
Hiszen – kékek a budai hegyek,
Kékek, s lilák is tán, ha jő az alkony,
De nincsen mégsem olyan alkonyat
Sehol a földön, mint a Szamosparton.

S ez nem elég, hogy idehaza tartson?!

Reményik Sándor: Benéz a havas. Reményik Sándor összes versei – Magyar Elektronikus Könyvtár

A transzilvanizmus eszméjét „Kiáltó szó”-val meghirdető Kós Károly felszólítására megkondultak a „régelsüllyedt ország” harangjai. Reményik 1925-ben megjelent kötetének címét így magyarázta:

„Rákosi Viktor „Elnémult harangjai”-t vettem elő sok esztendő múltán… Mi megértük a költő lázálomnak hitt látását százszorosan meghaladó valóságot. Transsylvania elsüllyedt és harangjai elnémultak. De a valóság kegyetlen regénye nem itt végződik. Isten különös kegyelméből, elváltozott, elfinomult, átszellemült hangon „Elnémult harangok” újra megszólaltak a mélyben. Azóta egyre szólnak. Atlantisz harangjai: gyászban győzelem.”

Mint Atlantisz, a régelsüllyedt ország,
Halljátok? Erdély harangoz a mélyben.
Elmerült székely faluk hangja szól
Halkan, halkan a tengerfenéken.
Magyar hajósok, hallgatózzatok,
Ha jártok ottfenn förgeteges éjben:
Erdély harangoz, harangoz a mélyben.

Reményik Sándor: Atlantisz harangoz Reményik Sándor összes versei – Magyar Elektronikus Könyvtár

Néhány évvel Reményik halála után, az újabb történelmi sorsforduló hosszan tartó zaja elnyomta a mélyből jövő harangszót. Több évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy hangja újra hallhatóvá váljon.

Elhallgatott: elmúlt a pillanat,
Melyben – a mélyből – hangja felszakadt.

A nagy Perc hulláma továbbfutott,
Akkor az Idővel találkozott.

Kihunyt a máglya. És jól tudta ő:
Az a tűz újból nem törhet elő.

Elhallgatott, – mert visszás valami:
Daltalan szívvel tovább dallani.

Elhallgatott, mert új parancsok jöttek,
Új rendelése az otthoni rögnek.


Elhallgatott s a röghöz visszatért,
Mint földmíves, – a harc ha véget ért.

A sors kiáltott: válasszatok hát:
A szülőföldet-e, vagy a hazát?

Ő túl régi s mai határokon:
Zászlót bontott egy magyar csillagon.

Hisz abban, ami örökkévaló,
Fegyverrel, csellel ki nem irtható.

Abban, mi bennünk oly magyar s oly mély,
Hogy idegen kéz odáig nem ér.

Nem a mi dolgunk igazságot tenni,
A mi dolgunk csak: igazabbá lenni.

Elhallgatott, – mert vad tusák közül
Immáron Istenéhez menekül.

Vele köt este-reggel új kötést.
És rábízza az igazságtevést.

Reményik Sándor: „Mért hallgatott el Végvári?”. Reményik Sándor összes versei – Magyar Elektronikus Könyvtár

Elbe István

2013. november 25-én éppen delet harangoztak. Ott álltam kissé elbizonytalanodva az Országos Széchényi Könyvtár (továbbiakban: Széchényi Könyvtár) VIII. emeletének előadótermében, hogy egy félnapos előadással tisztelegjek Széchényi Ferenc (1754–1820) emléke előtt a bibliotéka alapításának 211. évfordulóján. Jó ideje gondolkodtam már azon, hogy van egy tucat történetem a régi könyvek világából, melyeket titokzatos szálak kötnek össze. Vajon van-e értelme, és legfőképpen kivitelezhető-e, hogy egymás után elmondva ezeket a históriákat, kényelmes fotelekbe szögezzem hallgatóimat?

Egykorú német nyelvű röplap a mohácsi csatáról (1526) OSZK, Röpl. 68.

Csaknem három évtizeddel korábban, 1985 őszén a nagykanizsai laktanyában egyik katonatársam (aki később történelem-német szakos tanár lett) kezembe nyomta Perjés Géza (1917–2003) hadtörténész művét. Feladatul kaptuk ugyanis, hogy bemutassuk a magyar hadtörténetet – mint két történelem szakos előfelvételis honvéd – a sorállománynak egy csendes októberi délután. Neki jutott a 18–20. század, nekem meg az eleje. Mind a ketten követtünk el hibákat – amint erre F. L., a III. zászlóalj politikai tisztje rá is mutatott –, B. G. barátom véletlenül kihagyta a tanácsköztársaságot és a felszabadulást, én pedig a kelleténél több mondatot szántam olyan tragikus fordulatokra, mint Zrínyi Miklós (1506 körül–1566) hadvezér kirohanása, vagy a mohácsi vereség.

Szimpózium a mohácsi csata évfordulóján a Budai Várban 2015. augusztus 29. (szombat) 13.00–18.00 Országos Széchényi Könyvtár, Díszterem (VI. emelet)

Majd úgy adódott később, hogy beleszerelmesedtem a török korba a szegedi egyetemen, így különös súllyal bírt az olvasmányaim között 1526. Meghatározó szerepet játszott ebben M. I., aki hatalmas szakállával felejthetetlen jelenség volt a Dugonics téri könyvtár Dexion-salgó polcai között. Eredetileg nem hozzá jelentkeztem, hanem Pirnát Antal (1930–1997) irodalomtörténészhez, de hamarosan kiderült, hogy neki nincs kedve szemináriumot tartani, inkább beszélne egy órát a nagyelőadóban Kristó Gyula (1939–2004) történész előadása előtt. Szenzációs péntekek lettek: nyolctól kilencig Pirnát mesélt a 19–20. századi irodalom régi magyar gyökereiről, utána Kristó következett egy őstörténettel és két Árpád-korral, majd Sz. L. koronázta meg a napot görög és latin irodalommal. Az 1986/87-es évfolyamból csak a legelvetemültebbek utaztak haza csütörtök este Szegedről, kihagyva a három zseniális előadót. Szóval így megkaptam M. I.-t, aki rá jellemző belépővel szerezte meg a figyelmemet: „Nem tudjátok, hogy Erdély micsoda valójában??? Nagyvárad nem E R D É L Y! Kezdjük a földrajzi határokkal!” Aztán jött a következő kérdés. „Mi a humanizmus?” A mellettem ülő kislány megszólalt egérhangon (mi, katonaviselt fiúk inkább hallgattunk, mint a tejbetök, lévén az a kevés is kimosódott az agyunkból egy év alatt, ami addig benne volt): „A feltörekvő polgárság eszmeáradata…” M. I. felüvöltött: „Na, akkor majd én elmondom!” Így is lett, onnantól kezdve maradtam a kora újkorban.

Részlet az első nyomtatott Magyarország-térképből: a mohácsi csata (1528) OSZK, App. M. 136.

Az egyetemi évekből őrzöm az 1926-os szép kötetet (mely a mohácsi csata 400. évfordulójára készült tanulmányokat tartalmazza bibliofil kiadásban). A könyv eredetileg – pecsétje szerint – a kőszegi rk. tanítónőképző intézet, a Szent Domonkos-rendi nővérek tanári szakkönyvtárában hevert 1926-ban, de nem sokáig, mert az iskolát hamarosan Szegedre költöztették. Így került rá a példányom címlapjára 1929 után a ma már halványan olvasható tulajdonbélyegző: „Domonkos-rendi apáczák Szeged”. A történelem ismét közbeszólt, ezúttal 1950-ben. Az ÁVH-sok (őróluk lesz szó a könyvem végén) először rossz helyre csöngettek be a rendtagokat keresve, és így az apácák civil ruhát öltve még el tudtak menekülni aznap éjjel. Ám másnap már a rendházba ment a fegyveres különítmény az apácákért és az ott található értékekért. A következő pecsét ezt az új időt mutatja: „Országos Könyvtári Központ szegedi raktárából – nem adható el!”. Aztán valahogyan a szegedi, vagy a pesti könyvelosztóból a zalaegerszegi könyvtárba került a kötet az 50-es években, melynek tulajdonbélyegzőjére ráütöttek később egy másikat: a „Duplum Venditum Megyei Könyvtár” pecsétjét. Ezután a könyv – hogy úgy mondjam – kikerült a közgyűjteményi rendszerből, és megjárhatott különböző antikváriumokat. Az olvasható dátumbélyegzők az 1961., az 1968. és az 1980. éveket jelölik. Az utolsó dátum 1988. október 22-i. Úgy tűnik, hogy ekkor vehettem meg a példányt a Kárász utcai antikváriumban 500 forintért, ami igen magas összegnek számított akkoriban egy egyetemistának.

Egykorú német nyelvű röplap a mohácsi csatáról (1526) OSZK, Röpl. 66.

Tíz évvel később B. J. barátommal a Ferenciek terén álló könyvtárpalotában ügyeltünk. Ebédszünet volt, így egyedül ültem az olvasókkal a régi kutatóteremben. A mellettem lévő öreg asztalt kineveztem Szerb Antal (1901–1945) íróénak, és azt lódítottam minden könyvtári vezetésen a betérő látogatóknak, hogy itt írta a mester a magyar- és világirodalom történetét. Ez akár igaz is lehetett volna, mert a művelt filosz gyakori látogatója volt a könyvtárnak a 30-as években. Az 1990-es évek végén sok hűséges olvasónk között volt egy darukezelő is, aki egy építkezésen dolgozott húsz méterrel a föld fölött, és bejárt hozzánk megfejteni a magyarok eredetét szabad idejében. Nem tudom, hogy végül megtalálta-e azt, amit keresett, de egy alkalommal felnézett a Fehér Mátyás Jenő (1913–1978) domonkos-rendi szerzetes, történetíró által alapított Magyar Történelmi Szemléből, és váratlanul nekem szegezte a kérdést: „Azt ugye tudod, hogy II. Lajost meggyilkolták?” Óvatlanul besétáltam a csapdába. „Szegény Lajos belefulladt…” – folytattam volna a lecke fölmondását, mire a szavamba vágott és negyedóra alatt felvázolta nekem a háromélű cseh kardot, az álnok Szapolyai Györgyöt, aki fegyverrel tör utat az erdélyi vajda bátyjának, és a „hiteles” krónikásokat, legfőképpen derék Szerémi György (1490 körül–1546 után) krónikaírót, akinél szórakoztatóbb bolondot nem ismer a magyar történetírás. Türelmesen végighallgattam – a jó könyvtárosnak empátiával is kell rendelkeznie –, s ígéretet tettem, hogy másnap elolvasom a vonatkozó sorokat II. Lajos „meggyilkolásáról”.

Egykorú német nyelvű röplap a mohácsi csatáról (1526) OSZK, App. H. 190.

Akkor már három éve hevert olvasatlanul a polcomon Szerémi siralmas krónikája a Magyar Helikon szép kiadásában: Izsépy Edit (1919–1995) történésztől kaptam ajándékba. Edit néni 1945. május 1-jén lépett be az ELTE Egyetemi Könyvtárba (továbbiakban: Egyetemi Könyvtár) és 1995. május 31-én távozott végleg az épületből. Így volt alkalmam néhány évet együtt dolgozni vele, bár az utolsó két hónapot – immár szeretett bibliotékája nélkül – otthon, betegen töltötte. Pár héttel halála előtt, az utolsó látogatásomkor kezembe nyomta ezt a példányt: „Olvassa el Gábor, biztosan talál majd benne valami érdekeset”, nekem meg nem volt szívem visszautasítani. Edit néninek igaza lett, de erre 1998-ig várni kellett.

Tatai Miklós leírása a királygyilkosságról (1545–1547 körül) OSZK, Fol. Lat. 4020.

Kifejezetten jó kikapcsolódásnak tűnt azon a nyáron a II. Lajos halálára vonatkozó forrásokat végigböngészni. Gondoltam, ha már ennyi szó esett róla, akkor eljött az ideje, hogy kezembe vegyem a Szerémi-kódexet, amit fent őriznek a Budai Várban. Megkaptam a kéziratot a kutatóteremben és rögtön a Tatai-féle fiktív levélhez lapoztam (itt olvasható az állítólagos királygyilkosság), ám nehezen haladtam a latin szöveggel. Egyszer csak belém csapott a villám: Ez hosszabb a kelleténél! Gyorsan felrohantam a VII. emeletre, hogy ellenőrizzem a latin szövegkiadást és a magyar fordítást.

Borsos József: II. Lajos halála (1810–1840 körül) OSZK, Lit. 164.

Wenzel Gusztáv (1812–1891) jogtudós rendezte sajtó alá Szerémi krónikáját a 19. század közepén. Döbbenten láttam, hogy mindegyikből (a latin szövegkiadásból és a későbi magyar fordításokból is) hiányzik a Szerémi-kódex vége. Wenzel beírta a latin szöveg végére, hogy „és így tovább”, nyilván folytatni kívánta később, aztán elfelejtette befejezni. Maga Szerémi is gyakran élt ezzel a zárófordulattal egy-egy története végén. Így jelent meg tehát a kódex szövege a Monumenta Hungariae Historica-sorozatában (1857). Majd Erdélyi László (1868–1947) bencés szerzetes, művelődéstörténész, illetve Juhász László (1905–1970) klasszika-filológus ebből a Wenzel-kiadásból fordította le magyarra Szerémi szövegét, amely három kiadásban (1941, 1961 és 1979) is kézbe vehető. Visszatérve az Egyetemi Könyvtárba egész nap az járt a fejemben, hogy ha Wenzel tévedett is, miért nem korrigálták ezt később? Kizárt dolog, hogy erre nem figyelt fel senki sem. Kikértem az összes vonatkozó szakirodalmat – ez az előnye annak, ha az ember könyvtáros – és megleltem a választ: Szádeczky Lajos (1859–1935) történész tanulmányát, aki már 1892-ben felhívta a figyelmet Wenzel és Erdélyi tévedésére. 1998–1999 között gyakori olvasónk volt D. I. Z. történész, aki néha megkérdezte tőlem, hogy éppen mivel foglalkozom. Egy alkalommal elmeséltem neki a történetet II. Lajos haláláról. Érdekesnek találta a históriát, és kérte, ha készül valami szöveg erről, akkor azt mutassam meg, szívesen elolvassa. Aztán egy év múlva meghívott, hogy számoljak be a munkámról a Goethe Intézetben, ahol egy szimpóziumon mutatják be a magyar történelem „agyrémeit”.

Térkép a mohácsi csatáról (1823 után) OSZK, TK, 397.

A rendezvény után még pár percig álldogáltunk az intézet előtt Kulcsár Péterrel (1934–2013) és Marót Miklóssal (1928–2006) az Egyetemi Könyvtár két legendás főigazgató-helyettesével. Ők cigiztek, én zavartan toporogtam, mire Kulcsár egy korabeli forrásra utalva hozzám fordult: „Ammazzato dai suoi amici – megölték a barátai, ez tényleg korai szövegnek tűnik, nézd meg alaposabban. Talán ez az első forrása a királygyilkosság legendájának.” Odajött hozzánk B. S. irodalomtörténész is, akinek édesanyjával 15 évig dolgoztam együtt, és nevetve hozzátette: „Látszik, hogy protestáns családból származol, mert más nem írta volna le azt, hogy pápai bula”. Megjegyeztem, hogy ezt ki kell javítanom a leadandó kéziratomban, de a nyomda ördöge kifogott rajtam, és ez a hibás szó olvasható a Magyar Könyvszemlében. Így lett az oklevélből (bulla) feslett nőszemély (bula). A szimpóziumon ugyancsak részt vett Gy. Gy. régi katonatársam is, aki később agrármérnökből politológussá lett. Vele felidéztük az egyik devecseri emlékünket, mikor három hónapra őrszolgálatba vezényeltek bennünket Nagykanizsáról a Bakonyba. Egyik katonatársunk kiszökött a laktanyából (ami bent volt az erdő mélyén, lőszerraktárak között), és két nappal később kapta el a katonai rendőrség Pápán. Megbilincselve hozták vissza Devecserbe. A laktanyaparancsnok kiszabta rá a 30 napos elzárást az önkényes eltávozás miatt. Mikor elvezettük a fogdába, az őrizetes csak annyit szólt oda: „A pápai bula megérte”.

Hieronymus Wierix: II. Lajos magyar király portréja (1619 előtt) OSZK, App. M. 17.

Mohács története valahol mélyen elraktározódott bennem a katonaság alatt. 1986 májusában végre hazamehettem pár napra. L. J-vel (civilben folyami matróz volt Esztergomtól Bajáig) meg sem vártuk a Budapestre induló hajnali vonatot, hanem nekivágtunk este nyolckor stoppolni, így éjjel kettőkor már Kőbányán dörömböltünk szüleim lakásajtaján. A másnapi kávé mellett édesapám megszemlélte kopasz fejemet – a hegyi kiképzés előtt mindenki lenyomatta nullás géppel a fejét az ütegben – és rátért friss olvasmányélményére, Kosáry Domokos (1913–2007) történész rövid Mohács-kötetére. Akkoriban vehette meg fillérekért a Központi Antikváriumban a vékony kötetet, és igen érdekelte ez a téma. Beszélgettünk egy sort, s azzal zárta, hogy néha a vereség biztos tudatában sem szégyen fegyvert fogni és felvenni a harcot. Ezt akkor nem különösebben értettem, míg elő nem került 2006-ban először egy fotó, majd 2013-ban egy film, amin édesapám szerepel harmadikos gimnazistaként az októberi forradalomban. Akkor már régen halott volt, így nem adódott alkalom arra, hogy átbeszélhessük Mohács és 1956 kapcsolatát.

2015. augusztus 29-én szimpóziumot rendezünk a mohácsi csata évfordulóján. Vajon a korabeli források új nézőpontú elemzése és a modern tudományok (antropológia, sebészet, igazságügyi orvostan) alkalmazása választ adhat-e arra, hogy mi történhetett II. Lajossal és holttestével?

Az utóbbi évek kutatásai azt bizonyítják, hogy igen, mindig akad valami nóvum, amire rácsodálkozhatunk. Legutóbb felvetődött ismét az a legenda, hogy a magyar királyt megölték a vesztes csata után, és egészen másvalaki holttestét temették el pár héttel később Székesfehérvárott a későbbi magyar király, Szapolyai János jelenlétében.

Az előadók között megtalálható lesz sebész, patológus, antropológus, igazságügyi orvosszakértő, irodalomtörténész, klasszika filológus, történész és könyvtáros. A szimpóziumon való részvétel ingyenes, mindenkit szeretettel várunk!

Szimpózium a mohácsi csata évfordulóján a Budai Várban 2015. augusztus 29. (szombat) 13.00–18.00 Országos Széchényi Könyvtár, Díszterem (VI. emelet)

Az idő mindig rövidebb, a szöveg mindig hosszabb a kelleténél és csak az egyikkel tudunk valamit kezdeni. Összesen huszonnégy évet töltöttem el az Egyetemi Könyvtár, illetve a Széchényi Könyvtár raktáraiban, és ott találkoztam ezekkel a történetekkel. Az olvasó számára eklektikus válogatásnak tűnhet a kötet első pillanatra, váltakozik benne a tudományos komolyság a könnyed tartalommal, de az élet maga is ilyen, hol ezt hozza, hol meg azt. A blogsorozatunkban bemutatott históriákat biztosan összeköti egy dolog: a kíváncsiság.

Minden jó történet a könyvtárban kezdődik!

Farkas Gábor Farkas
Ferencváros, 2015. augusztus 29.

Papp László (1903–1973) régész hagyatékából néhány napja egy magát megnevezni nem kívánó blogolvasónk könyvtárunknak adományozta az édesapja hagyatékából előkerült, most bemutatásra kerülő fotókat.

 A 2015. augusztus 26-án beérkezett hagyaték egy részéről készített első felvétel.

Ezek a képek Papp László, a neves régész özvegyétől kerülhettek az adományozóhoz. A különleges sorozat Mohács első, 1960. évi archeológiai ásatását mutatja be megdöbbentő részletességgel. A fotókat feltehetően Susits László készítette, aki az 1960-as években számos régészeti feltárást fotózott végig az MTA Régészeti Intézete megbízásából.

Szimpózium a mohácsi csata évfordulóján a Budai Várban 2015. augusztus 29. (szombat) 13.00–18.00 Országos Széchényi Könyvtár, Díszterem (VI. emelet)

MTV levél

A hagyatékból előkerült levél alapján úgy tűnik, hogy a 22 db 77 mm x 114 mm-es és 44 db 93 mm x 65 mm-es fotó nagyítását a Magyar Televízió kérésére készítették el, mivel 1976. augusztus közepén egy emlékműsor készült a csata évfordulójára, és ott szerepelhettek vágóképként. A dokumentumfilm megtalálható és megnézhető az OSZK filmarchívumában.

Az ásatás helyszíne korabeli panorámaképen

Az első kutatóárok

A második tömegsír

Kollázs a fotókból

Néhány kép jól ismert a Mohács-kutatók előtt, mert ezek szerepelnek Papp László 1960-ban és 1961-ben a pécsi Janus Pannonius Múzeum Évkönyvében megjelent tanulmányaiban, illetve feltűnnek az 1976-ban Katona Tamás és a 2006-ban B. Szabó János által szerkesztett Mohács-kötetekben is. A mohacsi-csata.hu honlapon látható a legtöbb kép a tömegsírokról. 

15 további felvétel Papp László hagyatékából

A teljes sorozatot az OSZK Fotótárában helyezzük el és a szakszerű feldolgozás után mindenki számára elérhetővé tesszük.

Néhány cikket, honlapot ajánlunk az olvasóink figyelmébe erről a témáról:

• Az elveszett falu 
• Dr. Papp László: A mohácsi csata halottai
• A Mohacsi-csata.hu honlapon publikált tömegsírok fényképei
• Máshol publikált képek a tömegsírokról
• A hősöket méltó módon kell eltemetni
• Lehet még feltáratlan tömegsír a tragikus mohácsi csata helyén

A képeket Horváth Csaba Péter digitalizálta.

Farkas Gábor Farkas

2015. augusztus 29-én szimpóziumot rendezünk a mohácsi csata évfordulóján. Vajon a korabeli források új nézőpontú elemzése és a modern tudományok (antropológia, sebészet, igazságügyi orvostan) alkalmazása választ adhat-e arra, hogy mi történhetett II. Lajossal és holttestével?

Blogsorozatunkban bemutattuk az előadókat és röviden ismertettük az előadások tartalmát. A részletes programot itt találják. A konferenciát keerkasztal-beszélgetés zárja, melyen aktív közreműködés várható a hallgatóságtól.

2015. augusztus 29. OSZK, Díszterem
15.30–18.00 
Kerekasztal-beszélgetés és vita Mohácsról, moderátor: Dr. Bárány Attila (MTA-DE Lendület-kutatócsoport) egyetemi tanár

Bárány Attila 1971-ben született Cegléden. 1996-ban a Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerzett történelem-angol szakos középiskolai tanári diplomát. 1992-93-ban Angliában, a University of Hull-on hallgatott középkori angol történelmet. 1995-ben a budapesti Közép-Európai Egyetem medievisztika szakán szerzett MA-oklevelet. 2001-ben védte meg PhD-disszertációját a Debreceni Egyetemen, 2009-ben habilitált.
Felsőoktatási intézményekben több mint két évtizede tanít. 1994 óta tart órákat a KLTE, majd a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Kara Történelmi Intézetében, 2015-től egyetemi tanár. 1995 és 2004 között a Miskolci Egyetemen, 1998-99-ban a KLTE Angol Irodalmi Tanszékén oktatott.
A DE Történelmi és Néprajzi Doktori Iskola törzstagja. 2 végzett és 9 aktív doktorandusza van. Vendégoktatóként dolgozott az Universität Rostock, valamint az Otto-Friedrich Universität Bamberg Történelmi Intézeteiben. Egy évig oktatott Tudor-kori angol történelmet a National University of Ireland, Galway Történelem Tanszékén. Az 1990-es évek elején a középkori Anglia politika- és hadtörténetével kezdett el foglalkozni. Érdeklődése Nagy Alfréd korától Becket Tamáson át egészen a lollard eretnekségig terjed.
Később a középkori Magyarország és Anglia politikai kapcsolatainak a kutatása felé fordult. Ma fő kutatási területe a 14-15. századi, 16. század eleji Magyarország diplomáciatörténete, azon belül is leginkább a nyugat-európai (angol, francia, burgundi) kapcsolatokkal foglalkozott, elsősorban a Zsigmond-, Mátyás- és a Jagelló-korban.
Régóta foglalkozik a Százéves Háború korának hadtörténetével, a hadi logisztikától kezdve a zsoldoskompániákig; illetve a keresztes hadjáratokkal. Kutatásainak egy másik iránya a 13. századi, elsősorban a II. András-kori Magyarország külpolitikája, különösen a nyugati, vagy a keresztes államokkal való viszony, továbbá a mongol előretörés elleni védekezés európai háttere. Kutatásai részben érintették a művészet- és mentalitástörténetet, s a Debreceni Egyetem hagyományait követve foglalkozott társadalom- és településtörténettel is.
Több egyetemi tankönyv munkálataiban működött közre. Több mint száz tudományos közleménye született, amelyek a magyar mellett eddig három idegen nyelven, hat országban jelentek meg. 12 hazai és nemzetközi konferenciát szervezett Debrecenben és Budapesten, 8 magyar és idegen nyelvű tanulmánykötet, köztük több emlékkötet szerkesztője volt. Több mint 70 tudományos konferencia-előadást tartott, nagyobb részét idegen nyelven, 10 országban.
1996 óta többször folytatott kutatásokat Nagy-Britanniában (London, Oxford, Cambridge, Edinburgh). 2002-05 között Bolyai-ösztöndíjas volt. Ezen kívül kutatásait több elnyert pályázat is segítette (OTKA, Campus Hungary, TÁMOP, Debrecen Kultúrájáért Alapítvány, TEMPUS Comenius, Open Society Institute). 2010-től vezeti Debrecenben a „Magyarország a középkori Európában” nevű munkacsoportot, amely – a Szegedi, Pécsi Tudományegyetem, illetve a MTA BTK TTI munkatársaival kiegészülve – 2014-ben elnyerte az MTA Lendület-pályázatát.
A Történelmi Tanulmányok. Acta Universitatis Debreceniensis - Acta Historica főszerkesztője. 2001 óta egy könyvkiadó szerkesztőjeként dolgozik. A Közép-Európai Egyetem MA- és PhD-képzésében volt külső témavezető és opponens. Részt vett a román Felsőoktatási, Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alap bölcsészettudományi zsűrijében.

Szimpózium a mohácsi csata évfordulóján a Budai Várban 2015. augusztus 29. (szombat) 13.00–18.00 Országos Széchényi Könyvtár, Díszterem (VI. emelet)

2015. augusztus 29-én szimpóziumot rendezünk a mohácsi csata évfordulóján. Vajon a korabeli források új nézőpontú elemzése és a modern tudományok (antropológia, sebészet, igazságügyi orvostan) alkalmazása választ adhat-e arra, hogy mi történhetett II. Lajossal és holttestével?

Az utóbbi évek kutatásai azt bizonyítják, hogy igen, mindig akad valami nóvum, amire rácsodálkozhatunk. Legutóbb felvetődött ismét az a legenda, hogy a magyar királyt megölték a vesztes csata után, és egészen másvalaki holttestét temették el pár héttel később Székesfehérvárott a későbbi magyar király, Szapolyai János jelenlétében.

Az előadók között megtalálható lesz sebész, patológus, antropológus, igazságügyi orvosszakértő, irodalomtörténész, klasszika filológus, történész és könyvtáros. A szimpóziumon való részvétel ingyenes, mindenkit szeretettel várunk!

Blogsorozatunkban bemutatjuk az előadókat és röviden ismertetjük az előadások tartalmát. A részletes programot itt találják. 

2015. augusztus 29. OSZK, Díszterem
13.05–13.15 Dr. Pálffy Géza (MTA BTK Történettudományi Intézet, Lendület-kutatócsoport  vezető) az MTA doktora, a szimpózium elnöke

Mohács – fordulópont Magyarország és Közép-Európa történetében

„Nekünk Mohács kell…” Adytól napjainkig, újra meg újra, mégis, mégis és mégis… Vajon mi magyarázza, hogy 20. századi sorsfordulóink és sokat vitatott őstörténetünk mellett mind a mai napig Mohács jelenti az egyik legnagyobb nemzeti tragédiát, amelyet sohasem tudtunk teljességgel feldolgozni? Valóban ekkora sorscsapás, ennyire kiemelkedő fordulópont volt a mohácsi csatamezőn 489 esztendeje lezajlott küzdelem? Mi és ki veszett ott, s mi változott meg Mohács mezején? A korszak ismert kutatója, Pálffy Géza ezekre a meghatározó kérdésekre keresi a választ, igyekezve történelmünk e kulcsfontosságú témakörét és néhány toposzát új megvilágításba helyezni.

Dr. Pálffy Géza (szül. Veszprém, 1971) tanulmányait – a veszprémi Lovassy László Gimnázium speciális matematikai szakát követően – a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem történelem és levéltár szakjain végezte. 1994 óta dolgozik a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Történettudományi Intézetében, jelenleg tudományos tanácsadó és a „Lendület” Szent Korona Kutatócsoport vezetője. 2010-től a MTA doktora. Kutatási területe a Magyar Királyság és a Habsburg Monarchia 16–17. századi története, elsősorban a törökellenes védelmi rendszer, a királyság katonai elitje és arisztokráciája, a magyar rendek és a bécsi udvar kapcsolatrendszere.
A politika-, had- és társadalomtörténet mellett kiemelten érdeklődik a Szent Korona históriája és a magyar uralkodókoronázások, a sírkőkutatás és térképtörténet, valamint a horvát–magyar és szlovák–magyar kapcsolatok iránt. E témakörökben angol, horvát, magyar, német és szlovák nyelven több mint 20 önálló kötete, illetve angol, cseh, francia, horvát, magyar, német, orosz, osztrák és szlovák folyóiratokban és tanulmánykötetekben közel 300 közleménye jelent meg. Idézettsége meghaladja a 3500 hivatkozást. Tagja számos magyar és közép-európai (cseh, horvát, morva és német) történeti folyóirat szerkesztőbizottságának, továbbá az Osztrák–Magyar Akció Alapítvány kuratóriumának. 1999 őszétől négy esztendőn át főtitkárhelyettese volt a Magyar Történelmi Társulatnak. Tudományos kutató- és oktatómunkája elismeréseként 2002-ben elnyerte a Talentum Díjat, 2011-ben pedig a Kárpát-medencei népek tudományos-kulturális együttműködésének fejlesztéséért a Magyar Kultúra Lovagja címet. 2012-ben a Szent Korona és a magyar uralkodókoronázások 1526 és 1916 közötti kutatására elnyerte a Lendület kutatói ösztöndíjat, amelynek segítségével e kiemelkedően fontos téma vizsgálatára önálló kutatócsoportot (MTA BTK TTI „Lendület” Szent Korona Kutatócsoport) alapíthatott.

Szimpózium a mohácsi csata évfordulóján a Budai Várban 2015. augusztus 29. (szombat) 13.00–18.00 Országos Széchényi Könyvtár, Díszterem (VI. emelet)

2015. augusztus 29-én szimpóziumot rendezünk a mohácsi csata évfordulóján. Vajon a korabeli források új nézőpontú elemzése és a modern tudományok (antropológia, sebészet, igazságügyi orvostan) alkalmazása választ adhat-e arra, hogy mi történhetett II. Lajossal és holttestével?

Az utóbbi évek kutatásai azt bizonyítják, hogy igen, mindig akad valami nóvum, amire rácsodálkozhatunk. Legutóbb felvetődött ismét az a legenda, hogy a magyar királyt megölték a vesztes csata után, és egészen másvalaki holttestét temették el pár héttel később Székesfehérvárott a későbbi magyar király, Szapolyai János jelenlétében.

Az előadók között megtalálható lesz sebész, patológus, antropológus, igazságügyi orvosszakértő, irodalomtörténész, klasszika filológus, történész és könyvtáros. A szimpóziumon való részvétel ingyenes, mindenkit szeretettel várunk!

Blogsorozatunkban bemutatjuk az előadókat és röviden ismertetjük az előadások tartalmát. A részletes programot itt találják. 

2015. augusztus 29. OSZK, Díszterem
14.45–15.00 Dr. Kasza Péter (Szegedi Egyetem, Klasszika-Filológiai és Neolatin Tanszék)

Holttest a patakban

Előadásomban a filológus-történész eszközeivel próbálom megvizsgálni, milyen állítások tehetők II. Lajos halálával, a holttest fellelésének körülményeivel és az azonosítással kapcsolatban, illetve hogy van-e okunk arra gyanakodni, hogy 1526 novemberében nem II. Lajost temették el Székesfehérváron. A király holttestének felkutatásával kapcsolatban a kulcsdokumentum Sárffy Ferenc levele, a kulcsszereplő pedig a holttestet megtaláló és azonosító kamarás, Czetricz Ulrich. Előadásom első felében azt kívánom tisztázni, hogy a Sárffy-levél bizonyosan korabeli dokumentum, vagyis nem későbbi hamisítvány, továbbá hogy pontosan mikor keletkezett, illetve hogy milyen adatok nyerhetők vagy nem nyerhetők belőle a holttest exhumálásának és Fehérvárra szállításának időpontját illetően.
Ezt követően Czetricz szerepét kívánom alaposabban bemutatni. Elsősorban amellett kívánok érvelni, hogy az adott helyzetben nem volt nála alkalmasabb és hitelesebb személy, hogy a halott királyt azonosítsák, illetve analógiás alapon azt sem tartom kizártnak, hogy Czetricz akár a fogai alapján is azonosíthatta az oszlásnak indult uralkodót. Nem tartom ugyanakkor elképzelhetetlennek, hogy Czetricz nem a király holttestét találta meg és azonosította II. Lajosként. Előadásom végén ennek lehetséges indokait venném sorra a korabeli politika összefüggéseibe ágyazva.

Kasza Péter

Kasza Péter (Szeged, 1974. 11. 12.) 1989–1993 között a szegedi Radnóti Miklós Gimnáziumban tanult történelem tagozaton. Egyetemi tanulmányait 1993–2000 között a József Attila Tudományegyetemen (később: Szegedi Tudományegyetem, SZTE) folytatta latin-történelem, illetve Kelet-Európa B-minor szakon. 1999–2003 között a makói Szent István Gimnáziumban volt előbb főállású, majd óraadó latintanár, közben három évig tanult ösztöndíjas doktorandusz hallgatóként az SZTE Irodalomtudományi Doktori Iskolája Neolatin alprogramjának keretében. Doktori szigorlatát 2006-ban tette le „Humanista történetírás” tárgykörben, doktori értekezését pedig 2008 márciusában védte meg. 2003-tól az SZTE Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszékén dolgozott tanársegédként, 2009-től a Klasszika-Filológiai és Neolatin Tanszék adjunktusa. Kurzusokat tart antik (Caesar, Sallustius, Terentius) és humanista szövegekből (Brodarics, Erasmus, Poggio Bracciolini), előadásokat római történelemről, neolatin filológiáról, több ízben vezetett paleográfiai gyakorlatokat. 2015 júniusában habilitált a Miskolci Egyetemen. Fő kutatási területe a humanista történetírás, a késő Jagelló- és a Szapolyai-kor (1526–1540) diplomáciatörténete. Foglalkozott a kor politikai költészetével is. Több évnyi hazai és külföldi (Bécs, Krakkó, Varsó, Róma, Zágráb) levéltári kutatás eredményeként 2012-ben jelentette meg Brodarics István levelezésének kritikai kiadását a BSMRAE-sorozatban. Brodaricsról írott biográfiája (Egy korszakváltás szemtanúja) 2015 áprilisában jelent meg. Rendszeresen ad elő hazai és külföldi konferenciákon. Tagja a Nemzetközi Neolatin Társaságnak (IANLS), 2014 óta a BSMRAE-sorozat szerkesztőségi tagja. Nős, egy gyermek apja.  

Szimpózium a mohácsi csata évfordulóján a Budai Várban 2015. augusztus 29. (szombat) 13.00–18.00 Országos Széchényi Könyvtár, Díszterem (VI. emelet)

2015. augusztus 29-én szimpóziumot rendezünk a mohácsi csata évfordulóján. Vajon a korabeli források új nézőpontú elemzése és a modern tudományok (antropológia, sebészet, igazságügyi orvostan) alkalmazása választ adhat-e arra, hogy mi történhetett II. Lajossal és holttestével?

Az utóbbi évek kutatásai azt bizonyítják, hogy igen, mindig akad valami nóvum, amire rácsodálkozhatunk. Legutóbb felvetődött ismét az a legenda, hogy a magyar királyt megölték a vesztes csata után, és egészen másvalaki holttestét temették el pár héttel később Székesfehérvárott a későbbi magyar király, Szapolyai János jelenlétében.

Az előadók között megtalálható lesz sebész, patológus, antropológus, igazságügyi orvosszakértő, irodalomtörténész, klasszika filológus, történész és könyvtáros. A szimpóziumon való részvétel ingyenes, mindenkit szeretettel várunk!

Blogsorozatunkban bemutatjuk az előadókat és röviden ismertetjük az előadások tartalmát. A részletes programot itt találják. 

2015. augusztus 29. OSZK, Díszterem
14.30–14.45 Rácz Piroska (Székesfehérvár, Szent István Király Múzeum) antropológus:

A székesfehérvári királyi bazilika rangosabb temetkezései

A Szűz Mária tiszteletére szentelt székesfehérvári bazilikát István király alapította, s a középkorban Magyarország egyik legjelentősebb egyházi épülete volt. Ide temették 15 királyunkat, számos uralkodói családtagot, továbbá rangos egyházi és világi személyeket is. Különös rangot adott a helynek, hogy az itt eltemetett István királyt és fiát, Imre herceget 1083-ban szentté avatták. A templom és a sírok gazdagsága azonban vonzotta a fosztogatókat is. A sírok tömeges, szervezett kirablása a török megszállás alatt következett be. A közel 150 éves török uralom idején Székesfehérvár elvesztette állami és egyházi kitüntetett szerepét, a bazilika épületében is jelentős kár keletkezett. A török alóli felszabadulás után a romos épület köveit a városi újjáépítésekhez elhordták, felhasználták. A XIX. század közepére a templomnak csak alapjai maradtak meg, s a föld felszínén semmi nem jelezte az egykori épületet. 1848-ban földmunkák során véletlenül bukkantak rá III. Béla és felesége, Antiochiai Anna vörös mészkő lapokból összeállított sírjaira. Az elhunytak királyi mivoltát a velük eltemetett királyi felségjelvények igazolják, személyazonosságukat a mellettük talált egyéb tárgyak és antropológiai vizsgálatok alapján határozták meg. A felfedezés azért is nagy fontossággal bír, mert máig ez az egyetlen olyan feltárás, amelyből minden kétséget kizáróan királyi személyekhez köthető csontmaradványok kerültek elő. III. Béla sírja leleteinek gazdagságával is kiemelkedik a XI–XIV. századi európai királysírok közül. Bár a székesfehérvári bazilika további ásatásai közel ezer egyén csontmaradványait hozták felszínre, az 1848-as feltáráshoz hasonló jelentőségű lelet már nem került elő. István király és Imre herceg eltemetési helyét sikerült ugyan azonosítani, de ezekben már nem voltak emberi maradványok, azokat szentté avatásukkor ugyanis a sírból kiemelték. A többi rangos sírkamra a fosztogatóknak esett áldozatul. Legtöbbjük a feltáráskor már üres volt; vagy feldúlt, hiányos csontmaradványokat tartalmazott melléklet nélkül. Joggal feltételezhetjük azonban, hogy a csontmaradványok között királyaink, királynéink földi maradványai lehetnek. Előadásomban a székesfehérvári királyi bazilika rangosabb temetkezéseinek eddigi vizsgálati eredményeit és a személyazonosításra tett kísérleteket mutatom be.

Rácz Piroska

Rácz Piroska Székesfehérváron született 1980. július 31-én. 2004-ben végzett a Szegedi Tudományegyetem Természettudományi Karán biológus szakon, antropológia szakirányban. 2005 óta a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban dolgozik, 2009 óta antropológus munkakörben. Fő kutatási területe a történeti embertan. 2009-ben dr. Éry Kinga és dr. Marcsik Antónia munkatársakkal igen nagy lélegzetű munkába kezdett, mely jelenleg is tart: Csákvár késő római kori temetőjének csontleleteit vizsgálják. A lelőhelyen 1905 sírt tárt fel Nádorfi Gabriella régész.
Rácz Piroskának embertani és családi vonatkozású témákban jelennek meg publikációi.
Kutatómunkája mellett 2009 óta a Szent István Király Múzeum évkönyvét is szerkeszti.
Publikációi:
1. A zsámbéki 18. századi kéz- és lábnyomos téglák vizsgálata. Jeles téglák, jeles emlékeink, 5. Az V. és VI. Bélyeges Tégla Napok előadásai. Baj, 2012, MONARCHIA BTE. 73–83.
2. Nők az egészségügyben. Csutka madám és Mici néni életútja a XX. század első feléből. Alba Regia, 41. Székesfehérvár, 2012, Fejér Megyei Múzeumok Igazgatósága. 123–140.
3. Szent István ereklyéi. Rubicon, XXIV. évf. (2013.) 6. sz. 20–25.
4. Sárszentágota-Óvoda 11. századi csontvázleleteinek embertani vizsgálata. (Adalék a Sárvíz-völgy Árpád-kori népességének embertani arculatához.) In Révész László – Wolf Mária szerk.: A honfoglalás kor kutatásának legújabb eredményei. Tanulmányok Kovács László 70. születésnapjára. Szeged, 2013. /Monográfiák a Szegedi Tudományegyetem Régészeti Tanszékéről, 3./ 223–226.
5. Kohári Mária védőnői munkássága a 20. század első felében. Védőnő, XXV. évf. (2015) 2. szám. 4–8.  

Szimpózium a mohácsi csata évfordulóján a Budai Várban 2015. augusztus 29. (szombat) 13.00–18.00 Országos Széchényi Könyvtár, Díszterem (VI. emelet)