Gyermektábor II. turnus 2. nap
Kötél Emőke naplója

Mondom reggel a kölöknek, hogy ha pianóra veszi a száját, akkor behozom. Enni még úgysem ehet, tisztára Tesco gazdaságosban nyomjuk. Erre közli, hogy csak akkor jön be, ha lesz Endre bácsi, és megnézheti megint Petőfi Zoltán hajtincsét. Hát nem lesz, mert rengeteg melója van, és idén nem ér rá. Na, akkor őfelsége sem fog bejönni, mert könyvet nem akar látni szeptemberig, a kirakókat meg majd vigyem haza este. És különben is, tavaly három piros pontot gyűjtött be a tábornak köszönhetően irodalomból: egyet a Petőfire, egyet a hajtincsre, egyet meg szerintem azért, hogy hagyja már abba az Endrebácsizást… üvegfestésből meg ugyebár nem nagyon fog virítani… Így legyek nagylelkű, hö… jól fel is húzom magam, és alig várom, hogy lepasszolhassam a csoportot a raktárosoknak. Persze ahhoz előbb be kéne érni…

Szóval, úgy kezdődött az egész, hogy néhány éve pár kollégával kitaláltuk. Mert hátha működhet, és mert jó a gyerkőcöknek, és mert segítség a szülőknek, és mert csak. Elsőre nem jött össze. Aztán tavaly már igen. És a visszajelzéseket hallva sima ügy volt, hogy idén is megpróbáljuk. Megpróbáltuk. És összejött. Három nap alatt betelt mindkét turnus. Újakkal és visszatérőkkel. Néhány tavalyi program frissítésével és teljesen új foglalkozásokkal. Nem volt könnyű, de túléltük. Remélem, mindenki. 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész.

Telefon Sudinak: késik a vonat, ugye ő pontos lesz? Még szép! Megnyugszom. Lihegve, de ott vagyok. A szokásos kép fogad: a terem egyik felében rendületlenül püfölik egymást, a terem másik felében békésen bábozgatnak.

Isten ne adja senkinek, hogy a két térfél keveredjen! Pedig a repülő tárgyaknak köszönhetően inkább előbb, mint utóbb, konfrontálódni fognak a csapatok… Ezt megelőzendő gyorsan megreggeliztetjük őket, és várjuk, várjuk, várjuk a raktári sétát. Idegbeteg telefon Krisztinek: Hol vagy?! „Bocs, elkapott valami, helyettesíteni fognak.” ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!! Gyorsan összekanalazzuk Majláth Gyöngyit, aki előrelátóan hozza magával Tóth Ádámot is. Nem tudom miket hallhattak a táborról, de senki nem mer egyedül mozogni a csoporttal. Nyugtatgatom őket: ráérnek, sétáljanak békésen, nem kell sietni, ebédig ellehetnek. Mikor visszaérnek, látom a szemükből, hogy sokkal jövünk nekik, nagyon sokkal. A srácok viszont fel vannak dobva, mesélik kánonban, kinek mekkora könyv esett majdnem a fejére és képzeljük csak el, miket mutattak nekik, meg persze világíthattak is, és mentek olyan helyre, ahol tök sötét volt, de nem féltek, mert nem féltek, na…

Oké, vesszük a lapot. Irány ebédelni! Pulcsi le, sapka fel, negyven fok van, energiatakarékosan működjünk! A múlt heti társaságnak köszönhetően már nem merünk rizst rendelni köretnek, megy az a krumpli mindenhez. És jó előre eldugjuk a só- meg borstartókat. Nem akarok több ízesített vizet!

Sudi – a rangidős Sári segítségével – nevelget: sapkát levetjük étkezésnél, a kanállal levest merünk és nem krumplikatapultnak használjuk, a szalvéta pedig nem origamizásra való. Hm. Gyorsan el is teszem a kis repülőmet, nehogy ragadós legyen a rossz példa. Kaja után egy rövid, egészséges torzulás a parkban, lehet henteregni, fogócskázni, meg elbújni a sövény mögé. Azzal a feltétellel, hogy szoborra változatlanul nem mászunk, és nem akarom viszontlátni senki ebédjét.

Vissza a támaszpontra. Lerogyok egy fotelbe, de érzem, hogy marhára nem kényelmes. Aha! Megtaláltam a félszemű asszonyt! Remélem nem csináltam belőle matricát… Majdnem idézem Ford Fairlane kedvenc mondását, de időben kapcsolok, hogy kiskorúak között vagyunk, így gyorsan visszaszívom a szállóigét.

Fél kettő. A programvariálásnak köszönhetően Gábor és Anikó ma jön. Előbbi játékai változatlan kudarcélményt jelentenek számomra, majd igyekszem inkább fényképezni. A kézműveskedés után pedig tuti biztos, hogy órákig fogjuk sikálni a környéket. Belefér. Legalább edzek a hétvégi ablakpucolásra. Ráadásul bővült a repertoár: Elbéné Magdi szólt pár hete, hogy csapjunk le az intraneten népgazdasági hasznosításra felkínált régi indigóra, biztos tudunk vele mit kezdeni. Magdi, Magdi… ne mostanában fussunk össze a folyosón… Remek ötlet volt… hát tudnak vele mit kezdeni… Kopognak, s megjelenik a visszajáró lélek, Janka. Na, mi van? Csak nem hiányoztunk? ☺ Nem, persze, hogy nem. Csupán beugrott befejezni a múlt héten félbehagyott cuccait. Leül és csendben dolgozik. Szeretem az alapos embereket.

Elkezdődik a tömeggyártás: mintás üvegek, ötletes kavicsfirkák, hóbortos fafestmények.

Anikó türelmesen magyarázza a technikákat, a fortélyokat, az ecsethasználatot. Közben a padlón és a többi asztalnál is zajlik az élet. Méla beletörődéssel veszem tudomásul, hogy változatlanul töklámpa vagyok a logikai játékaihoz, és a kiskrampuszok megszégyenítő vereséget mérnek rám.

Ez a fickó rég milliomos lehetne, ha ebből élne és ügyesebben menedzselné magát. A srácok nem is akarják abbahagyni. Egyiket sem. Anikó megígéri, hogy valamelyik nap még feljön ebéd utáni szünetre, és akkor mindenki véglegesítheti az elkezdett műremekeket. Addig legalább jól kiszáradnak. A szülők is, akik meg-megérkeznek. Nyitva hagyjuk az ajtót, és az ablakba állítjuk őket. Ez a helyi légkondi. Kapnak vizet, és megehetik a maradék szendvicseket. Ők legalább nem válogatnak, hogy szalámis vagy sonkás. Mesélünk nekik a holnapi programról, és kérjük, hogy legyenek pontosak, mert fix időre megyünk. (Ezt én bírom kérni, s nem, nem szakad rám a mennyezet…)

Kiürül a placc. Bőszen szedegetjük s pakolgatjuk a játékokat, és akkor megáll bennem az ütő. Rápillantok a kikönyörgött baglyomra. Puruttya kölkök! Mit tettek a szent állattal?!

… És ez még csak a keddi nap volt…

Kötél Emőke

Folytatódnak a gyermekek nyári könyvtári kalandjai

Szóval, úgy kezdődött az egész, hogy néhány éve pár kollégával kitaláltuk. Mert hátha működhet, és mert jó a gyerkőcöknek, és mert segítség a szülőknek, és mert csak. Elsőre nem jött össze. Aztán tavaly már igen. És a visszajelzéseket hallva sima ügy volt, hogy idén is megpróbáljuk. Megpróbáltuk. És összejött. Három nap alatt betelt mindkét turnus. Újakkal és visszatérőkkel. Néhány tavalyi program frissítésével és teljesen új foglalkozásokkal. Nem volt könnyű, de túléltük. Remélem, mindenki. 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész

II. turnus 1. nap 

Elérkezett a rekreáció ideje. Újult erővel, frissen s változatlanul üdén, s egyéb csodás közhelyek. A hétvégi eldőlést megzavarta az újabb hőségriadó bejelentése. Ez a programot is kényszerűen átvariálja. Vasárnap este ugrás a netre, hátha akad társ az idegbajban. Gyorsan írok pár sort Mág Katának – aki nincs is bejelölve –, s reménykedem, hogy megkapja az üzenetet. Visszaír. Ő se normális. Igen, tudja, hogy forróság van, és nem kéne aszalni a mazsolákat, cseréljük meg a hétfőt a csütörtökkel. Csak az a baj, hogy Erika dolgozta ki a múzped órát. Bátorítom: semmi vész, jó pár perce van még reggelig, hogy magáévá tegye az anyagot. Ne itt cseverésszen, menjen melózni! Egy hajcsár veszett el bennem…

Váltó- és felügyelő társ a héten Sudi. Mielőtt megjelennének az első fecskék, megegyezünk az ismerkedős játékokban. Kissé kókadtnak érzem magam, megkérem, vegye magához az irányítást délelőtt. Nem nehéz, mivel ő tud rajzolni, ami nyerőnek ígérkezik ennél a garnitúránál (is).

A korán jövők már benépesítik a falakat s a padlót komplett állatkertekkel, olyan minden jószág szeret minden jószágot típusúakkal.

Van aki olvas, van aki játszik. S folyamatosan érkeznek az ismerős arcok: ki tavalyról, ki múlt hétről, és persze az újak.

A régi cimbik rögtön egymásra találnak, az újak gyanúsan méregetik egymást. De csak a bemutatkozásig. Érdekes egy társaság. El is felejthetjük a rendes nevüket. Itt van pl. múlt hétről Botix, akit mától BotixHU-nak kell szólítani. Vagy az ő – két perce már – országos cimborája, Vinyó, aki tavaly még Vince volt. És a lányok közül Anna, aki valójában a Violettára hallgat. Meg is kérdezzük, az meg kicsoda?! Lesújtó tekintet a válasz, szégyenlem magam tudatlanságomért, de nem merem tovább firtatni a dolgot.

Közben már mindenki ismer mindenkit, mindenki le is rajzolt mindenkit meg véleményét a világról.

Az összegubancolódós játék nagy siker. Mi meg rögtön levesszük belőle, hogy a 15 emberke pillanatokon belül egymásra hangolódott.

Pihenésképpen megrohanják a bábos kosarat és komplett mesékkel örvendeztetnek meg bennünket. Márk – aki legutóbb is Márk volt – villámgyorsan lecsap a vasútmodellre, és összefüggő pályarendszert épít ki, megdöntve ezzel tavalyi részidejét.

Julcsi és Lilla ott folytatják, ahol egy éve abbahagyták: ugyanazon a húron pendülnek. Bár kicsit aggódom: múltkor le sem lehetett lőni őket, most pedig csendesek ☹ Nem ehhez vagyunk mi szokva! Hova lett a rendreutasítás, meg az irányítás, meg a hasonlók?! Biztos ők azok, vagy valakik belebújtak a bőrükbe?! Én a régi lányokat akarom!

Ebéd után a mátyásos program, kissé megvariálva, hogy az újrázók ne unatkozzanak.

Kata először találkozik a csoporttal, de látom, felkészítették. Úgyhogy kezdésként ügyesen megakadályozza az 516-os nyikorgó székeinek koncertjét.

A srácok szeretik azt hinni, hogy valami rakétakilövőben, netán mini űrhajóban forgolódnak, így viszont olyan hangokat képesek kiadni, amihez a kréta táblán való csikorgása mesemaraton. Kata is almával meg mazsolával kenyerezi le őket, de most gyorsabb vagyok, mint múlt héten. Jutalmam négy (4) szem töpörödött izé.

Majd velük is kicaplatunk a Corvina-kiállításra. Illetve caplatnánk, csakhogy hétfő, zárva. A váratlan variálás közepette ez valahogy kiesett. Legbájosabb és -alázatosabb mosolyunkkal kisírjuk a biztonsági őrtől a kordonlevételt és a világítást. Roppant mód örülnek, de siker. (Ezért, és a gördülékeny ki-beengedésekért nagy-nagy köszönet Lukács Tibornak és csapatának!) Na, pont a múlt hetiek ellentettjei: mindent megnéznek, mindent megkérdeznek. És persze ők is ki akarják túrni a tárlókból a bennelévőket. Úgyhogy előadjuk a szokásos szentbeszédet: nem tapizzuk az üveget, nem heverünk rájuk, nem bizergáljuk a feliratokat. Hiába, első nap még lelkesek. Vagy még hat a szülői intelem. Akárhogy is van, mi csak profitálunk belőle. ☺

Meseírás helyett pedig bábkészítés.

És a rögtönzött darabok előadása. Amit csak akkor hajlandóak prezentálni, ha megvettük rá a belépőjegyeket. Így teszünk. Kénytelenek vagyunk.

Aztán ülünk, és várjuk, hogy felgördüljön a függöny. Hát szakadunk. Csak az a baj, hogy mire előtúrom a diktafont, a java szöveg lemegy. A hangulat elképzeléséhez csak annyit, hogy néha beröfög Mátyás udvarába egy-egy malac, akit kerget a gonosz medve meg a jó medve is, de malac helyett inkább a kacsákat akarják megenni, miközben mindezt megtekinti a királyné és összes udvarhölgye. Ja, és néha feltűnik pár vérróka (vagy mókus?)

A terem másik felében közben megalakul az eheti Gazember FC.

 
Néhány leányzó is csatlakozik hozzá, és valami félszemű asszonyt keresnek rajtam. Kérdem, milyen félszemű asszonyról hablatyolnak: nem vagyok képben… Egyértelmű a válasz: Aki tavaly még kétszemű volt. Tábor végére – gondolom – szemtelen lesz. (A próféta szólt belőlem. A mosógép meg tele leszakadt fülekkel, gombokkal és egyéb kötelező apróságokkal. – Gyűlölök varrni…) Mondom is nekik, ne hadonásszanak a hegyes cerkákkal, mert mi is úgy járunk, mint az emlegetett asszonyság. Viszont el kell ismerni: baromi ügyesek! Elég csak megnézni a komplett királyi udvart, hercegnőktől kezdve hírvivőkön át a legfőbb egyházi méltóságokig. Klassz!

Megígérjük, pénteken mindenki elviheti a sajátját, addig archiváljuk őket az örökkévalóságnak. Azért, biztos ami biztos, valaki még visszafordul az ajtóból: „De úgy legyen ám!”

Kötél Emőke

1. nap: „Miért nincs idén itt a bagoly? Amivel tavaly báboztunk? Meg a béka?” – Gyerektábor 2015
2. nap: „Pocok! Anyád azt mondta, hordanod kell a szemüveget!” – Gyerektábor 2015. 2. rész
3. nap: „Megölelgetjük a kapuőrző csontvázat, és elindulunk ebédelni” – Gyerektábor 2015. 3. rész
4. nap: „Na, gyerekek, ki milyennek látta Mátyás királyt?” Egyöntetű visítás: „Nagyorrúnak!” – Gyerektábor 2015. 4. rész
5. nap: „Marci és Máté megrendülten nézik az elébük táruló őrjöngést. Ma megint alacsonyan szállnak a párnák. ” – Gyerektábor 2015. 5. rész

2015. szeptember 28-án Budapesten 89 éves korában elhunyt Vekerdi József nyelvész, indológus.

Vekerdi József

Vekerdi József 1927. augusztus 7-én született Debrecenben. Tanulmányait a debreceni Református Kollégiumban kezdte, majd az ELTE görög-latin-orosz szakán folytatta Eötvös kollégistaként. 1950 és 1956 között a Lenin intézetben tanított orosz nyelvet. Az 1956-os forradalomban való részvétele miatt háromévi börtönbüntetést kapott, majd ezt követően 1960 és 1963 között a Chinoin gyár segédmunkása volt. Szabadulása után, 1963-ban Keresztury Dezső segítségével helyezkedett el az Országos Széchényi Könyvtárban, ahol előbb a Régi Nyomtatványok Tárában, majd a Gyarapítási Osztályon dolgozott. 1973 és 1995 között a Nemzetközi Csereszolgálat osztályvezetője volt. Osztályvezetősége idején több tízezernyi kötetet juttatott el határon túli magyar könyvtárakhoz. Közben, 1992–93-ban az Eötvös Collegium igazgatója is volt. 2007. június 21–22-én kétnapos konferenciával köszöntötték a 80 éves Vekerdi József professzort az Eötvös Collegiumban. Nyugdíjazása után 2002 és 2008 között az ELTE Történelemtudományi Doktori Iskolájában óraadó tanárként szanszkrit szövegolvasási gyakorlat órákat tartott.

A Danubio ad usque Gangen. Klasszika-filológiai, indológiai és magyar kultúrtörténeti tanulmányok a 80 éves Vekerdi József köszöntésére, szerk. Bangha Imre és Mészáros Tamás, Budapest, Typotex, 2009. Címlap –Törzsgyűjtemény 

Fő kutatási tevékenysége a cigány néprajzi és nyelvészeti gyűjtésekre, valamint a szanszkrit nyelvészeti tanulmányokra és a szanszkrit irodalmi szövegek fordítására irányult. Az 50-es évek közepén kezdett nyelvészeti és néprajzi gyűjtéseket folyatni a cigányság körében Hajdu Andrással és Erdőss Kamillal. Akadémiai doktori fokozatát is e tárgykörben szerezte, disszertációját 1979-ben „A magyarországi cigány nyelvjárások” címmel védte meg. A cigány dialektusok feltárásában, leírásában és a cigány mesegyűjtésekben elért eredményeit több tanulmányban és könyvben tette közzé: A cigány népmese (Bp., Akadémiai, 1974.); A magyar cigány nyelvjárás nyelvtana (Pécs, PFT. Soksz., 1981); A magyarországi cigány kutatások története (Debrecen, KLTE, 1982.); Cigány nyelvjárási népmesék (Debrecen, KLTE, 1985.); Magyarországi cigány nyelvjárások szótára (Bp., Terebess, 2001.).

 A Magasztos Szózata = Bhagavad-gítá, szanszkrit eredetiből magyar prózára ford., az utószót és a ... jegyzeteket írta Vekerdi József, ford. Lakatos István, Bp., Európa, 1987. Címlap – Törzsgyűjtemény 

Az indiai nyelvek tanulmányozásával már a Debreceni Kollégiumban kezdett foglalkozni, az egyetemen pedig Szemerényi Oszvald szemináriumán tökéletesítette szanszkrit nyelvtudását. Emellett páliul, perzsául és tibetiül is megtanult. Kandidátusi értekezését 1955-ben, az „Abundantia praesentis az ó-indben” címmel védte meg. A szanszkrit irodalom legjavát fordította magyarra, és nyersfordításokat is készített többek között Rab Zsuzsa és Weöres Sándor számára: Kálidásza válogatott művei (Ford.: Rab Zsuzsa, Bp., Európa, 1961.); Dzsajadéva: Gíta Góvinda = Pásztorének (Ford.: Weöres Sándor, Bp., Magvető, 1982.).

Fordításaiban nagy hangsúlyt helyezett a pontos, szöveghű fordítás mellett az eredeti versmérték, valamint az költői szépség visszaadására is. Fordításai több kiadásban is napvilágot láttak: Nami király: Dzsaina legendák és miniatúrák az Uttaradzsdzshajanaszuttából (Bp., Helikon, 1984.); Titkos tanítások. Válogatás az Upanisadokból  (Bp, Helikon, 1987.); A Magasztos Szózata = Bhagavad-gítá (Bp., Európa, 1987.); Bhagavad-gítá (Bp., Terebess, 1997.); Rámájana  (Bp., Terebess, 1997.); Dhammapada (Bp., Terebess, 1999.); Dzsátakák (Bp., Terebess, 1998.);  Asvaghósa: Buddha élete (Bp., Terebess, 1999.); Buddha beszédei (páliból, Bp., Helikon, 1989.;  Farkas L. 1999.; Helikon, 2009.); Puránák. A hindu legendairodalom gyöngyszemei  (Bp., Corvina, 2008.).

Válogatásokat és jegyzeteket készített többek között a „Mesefolyamok óceánja”, a „Szanszkrit líra” című kötetekhez, és a Világirodalmi lexikon indiai tárgyú szócikkeinek jelentős részét is ő jegyezte. Latinból is fordított,

2011-ben jelent meg fordításában Kálvin János „János evangéliuma magyarázata” (1–2. köt. Bp., Kálvin.) Fordítói munkásságát 2000-ben az Indiai Köztársaság is elismerte, a legkiválóbb külföldi kutatóknak járó díj, a Dayawati Modi Vishwa Sanskriti Samman-díj adományozásával. 2001-ben az OSZK Bibliothecarius Emeritus címmel tüntette ki. 2002-ben Széchenyi-díjjal ismerték el tudományos munkásságát.

Vekerdi József művei a Magyar Elektronikus Könyvtárban:

• Vekerdi József: A magyarországi cigány kutatások története, Debrecen, KLTE, (Folklór és etnográfia, 7.), 1982.
• Cigány nyelvjárási népmesék = Gipsy dialect tales from Hungary, Vekerdi József = ed. by J. Vekerdi, Debrecen, KLTE, 1985.
• Buddha beszédei. Fordította: Vekerdi József. In. A tudás kapui, szerk. Kéri Katalin, Budapest, Tárogató, (Mozaikok a nevelés történetéből, 1.), 1995.
• Rámájana, [szanszkrit eredetiből ford., az utószót és a jegyzeteket írta Vekerdi József], Budapest, Terebess, 1997.
• Dzsátakák. [Buddhista születésregék], [vál., páliból ford., a jegyzeteket és az utószót írta Vekerdi József], Budapest, Terebess, 1998.
• Dhammapada. Ford. Vekerdi József, Budapest, Terebess, 1999.
• Vekerdi József: Magyarországi cigány nyelvjárások szótára, Budapest, Terebess, 2001.
• Nagy Olga, Vekerdi József: A gömböcfiú. Erdélyi cigány mesék, Budapest, Terebess, 2002.  

Pap Ágnes

 A Szabadkai Olvasókör 1937. április 29-én megrendezett Kosztolányi-emlékestjének „külön szenzációja volt, hogy először lehetett hallani azokat a zenei kompozíciókat, amelyeket Csáth Géza, ez az egyéni és finom muzsikus Kosztolányi Dezső híresen szép verseihez írt. Nagy jelentőségű szenzáció volt tulajdonképpen ezeknek a még ismeretlen, mert az idők mostohasága és Csáth Géza tragédiája miatt szinte elkallódott zeneműveknek első bemutatása.” – olvasható a korabeli szabadkai napilap, a Bácskai Napló hasábjain. Valóban, a sors mostohán bánt az író kompozícióival. Művei közül életében igen kevés lett ismertté, darabjainak elenyésző része jelent meg nyomtatásban; az irodalmi esteken alkalmanként fel-felhangzó zenei alkotásokat pedig az emlékező utókor csupán hangulatában őrizte meg.

2015. szeptember 23-án, szerdán 16 órakor kezdődik Csáth Géza író, zenekritikus eddig ismeretlen alkotóművészi oldalát, zeneszerzői munkásságát összegző: Művészetek vándora – A zeneszerző Csáth Géza című kötet bemutatója. A Magyar Kultúra Kiadó (Győr) és az Országos Széchényi Könyvtár közös vállalkozásában megjelent kiadvány szerzője Kelemen Éva, a Zeneműtár munkatársa, Csáth hátrahagyott kompozícióinak gyűjteményi gondozója.

Major Henrik karikatúrája Csáth Gézáról (A Tevan Kiadónál 1913-ban Békéscsabán megjelent kötet 2007-es, a Tevan Alapítványnál megjelent, facsimile kiadásának részlete) – Nyugat 1908–2008 honlap 

Napjainkban Csáth többes-művészi megnyilatkozásának ezeket a szinte elkallódott, hosszú évtizedeken át lappangó darabjait – hátrahagyott zeneműveinek jelentős részét – az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtára őrzi. Ez a különleges forrásegyüttes Székely Endre zeneszerző halálát követően, annak kézirataival együtt az 1990-es évek közepén került a gyűjteménybe. Átadója Székely özvegye, Csáth Géza leánya, Brenner-Csáth Olga volt. Tőle tudjuk, hogy a kompozíciókat a hagyaték más kézirataival együtt, az 1950-es évek közepéig az akkori Jugoszláviában őrizték, s Olga asszony emlékei szerint az évtized második felében került Budapestre: „A férjem [Székely Endre] leutazott ’56 után rögtön Újvidékre, hogy a hagyatékot feldolgozza. És meg is tette. Kosztolányi Mariska volt az, aki az összehányt dolgokat felhozta egy nagy bőröndben, és rendezte. Jász Dezső [az író gyógyszerész öccse] akkor például nagyon bedolgozott, különböző témák szerint csomagolta össze az anyagot, és ezt adtuk mi le a Széchényi Könyvtárba.”

Csáth Géza-Kosztolányi Dezső: Takarodó. Szerzői kézirat. – OSZK Zeneműtár, Csáth-hagyaték

A hagyaték szöveges része: írások, levelek, fényképek a Kézirattárban kaptak helyet, a zenei gyűjteménybe került Csáth-kottákat azonban egy véletlen adminisztrációs hiba folytán kezdetben nem különítették el Székely Endre kompozícióitól. Csak később, a művek darabonkénti számbavételekor, illetőleg a részletes feldolgozás során derült ki számomra: megtaláltam az író zeneműveinek közel száz kottakéziratát. Az immár azonosított, részben kidolgozott, részben töredékes alkotások meglepő sokszínűsége (számos dal: közte Ady- és Kosztolányi- versmegzenésítések, hegedű- és zongoradarabok, kamaraművek, kísérőzenék: a Hamvazószerda), lehetőséget adott arra, hogy a szokásos könyvtári feltáró munkán túl közelebbről is megismerkedhessek az alkotó zeneszerzővel. Vészi Margit szavaival élve: a kedves, finom, szerény emberrel, aki oly szépen hegedült s zenéről úgy tudott beszélni és írni, mint kevesen:

„A zeneszerző így a hallgatóinak külön-külön argumentumokat – ad hominem – tálal fel kinek-kinek személyes élményeire való apellálással és a hangokkal nemcsak művészi, hanem szinte testi kapcsolatba jut velük. Ilyen rejtett szólamok, ilyen összetevő hatóerők a zenedrámaírónál a színpad, a zene, a szöveg. Hol az egyik, hol a másik kerül előtérbe. Egymás körül egyensúlyozódnak, egymást kiegészítik, befolyásolják, gyengítik és erősítik. A művészetek eme interferenciájában nagy óvatosságra van szükség, hogy az interferencia eredményei mindvégig tiszta impressziók, egymásba szövődő világos érzések legyenek, a hullámok egymást meg ne semmisítsék, hanem növeljék, segítsék. Puccini zenei tehetsége e tekintetben igen szerencsés természetű. Ami a tiszta muzikalitást illeti – ő nem túl öntudatos és nem túl képzett muzsikus. Ha alaposan megnézünk egy partitúráját, azt látjuk, hogy bizony ez lényegében csak egyszólamú muzsika. A kontrapunktikája ál-kontrapunktika és a szólamvezetése mintha zongora melletti improvizálás eredménye volna. A lényeges azonban az, hogy a hallgatásban a primer impresszióink éppen az ellenkező. Egy páratlanul különleges polifon gondolkodót egy szubtilis fantáziájú szólammegérzőt látunk Pucciniban sokáig. Még a zongorakivonatok vizsgálása után is. A partitúra ugyan kíméletlenül leleplezi, dehát ahhoz bajos hozzájutni és gonosz kíváncsiskodás egy olyan zeneművészet belsejét firtatni és analizálni, amelynek a külseje – a hangzás – már előre kárpótolt bennünket minden csalódásért.”

Csáth Géza: Puccini. In. Nyugat, 1908, 22. szám – Elektronikus Periodika Archívum 

Kelemen Éva: Művészetek vándora. A zeneszerző Csáth Géza, Budapest, Győr, Magyar Kultúra Kiadó, 2015. Címlap – Törzsgyűjtemény

Az évek folyamán többször megszakított rendszerező-kutatómunka tanulságait a közelmúltban napvilágot látott kötet: Művészetek vándora – A zeneszerző Csáth Géza foglalja egységbe. A könyv a kuriózumszámba menő, páratlan művelődéstörténeti értékű hagyatékra alapozva tárgyalja az író alkotóművészetének eddig feltáratlan fejezetét, zeneszerzői munkásságát, jegyzékekbe foglalva a zenei életmű forrásait. A kiadványt e hagyatékból válogatott, dalokat és hangszeres kompozíciókat tartalmazó CD teszi teljessé.

Kelemen Éva

Könyvbemutató: 2015. szeptember 23., szerda, 16 óra – Országos Széchényi Könyvtár, VI. emeleti díszterem (Budapest, I. kerület, Budavári Palota F épület): További részletek az OSZK honlapján

1883. szeptember 21-én mutatták be először Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményét. A Paulay Ede rendezte ősbemutató a Nemzeti Színházban volt. Erre emlékezve – Kerényi Ferenc irodalomtörténész javaslatára – ünnepeljük 1983 óta szeptember 21-én A magyar dráma napját.

Kerényi Ferenc gondozásában elektronikusan is elérhetővé vált Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményének szinoptikus kritikai kiadása. (Eredeti kiadvány: Az ember tragédiája: drámai költemény, sajtó alá rend és a jegyzeteket írta Kerényi Ferenc, a mű kéziratának írásszakértői vizsgálatát végezte Wohlrab József, Budapest, Argumentum, 2005.) 

Madách Imre: Az ember tragédiája: drámai költemény, sajtó alá rend és a jegyzeteket írta Kerényi Ferenc, a mű kéziratának írásszakértői vizsgálatát végezte Wohlrab József, Budapest, Argumentum, 2005.  A könyv gerince – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Kerényi Ferenc, a kétszeres Madách-díjas színház- és irodalomtörténész, a Magyar Színházi Intézet egykori igazgatója kutatási területe a 19. századi magyar irodalom, a 19–20. századi drámairodalom és színjátszás története volt. Madách mellett nagy szerepet vállalt Petőfi és Vörösmarty műveinek kritikai kiadásában is. Egyik pályatársa „a Madách-kutatás hétköznapi ünnepei”-ként jellemezte a most felkerült kötetet, határkőnek a Madách-értelmezésben.

„A jelen kiadás, amelyet a Magyar Tudományos Akadémián őrzött egyetlen autográf példány, valamint az írója életében megjelent két kiadás alapján rendezett sajtó alá Kerényi Ferenc, nemcsak szövegkritikai igényű, de szinoptikus is. Azaz szakít a hazai textológia korábbi gyakorlatával, amikor csak a végeredménnyel, a megállapított szöveggel szembesült az olvasó. Most előttünk jelennek meg a szöveg alakulásának fázisai; a kötet használója végigkísérheti, sőt ellenőrizheti a szöveggondozás munkáját, s ez bőven kárpótolja őt a szövegtan elvesztett misztikájáért.”

Madách Imre: Az ember tragédiája: drámai költemény, sajtó alá rend és a jegyzeteket írta Kerényi Ferenc, a mű kéziratának írásszakértői vizsgálatát végezte Wohlrab József, Budapest, Argumentum, 2005. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Reményeink szerint – a szerkesztő és a kiadó engedélyével – a jövőben online elérhetővé tesszük Babits művei kritikai kiadásának sorozatát. Bevezetésként Sipos Lajos irodalomtörténész – a Babits Kutatócsoport megalapítója és vezetője, a projekt szervezője és irányítója – Babits Mihály (Szekszárd, Babits Kiadó, 2008.)  című élet- és pályarajza olvasható elektronikus formában.

Sipos Lajos: Babits Mihály. Élet és pályarajz, Szekszárd, Babits Kiadó, 2008.  Címlap. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A kritikai kiadás célja, hogy az eredeti szerzői kézirat, vagy az ismert legkorábbi szövegváltozat alapján megszerkesztett kiadvány, illetve a szerző életében megjelent legteljesebb szövegvariáns kerüljön az olvasó kezébe (a szerző életében megjelent változat, az „ultima manus” jegyében). Kiegészítve az adott mű keletkezéstörténetének ismertetésével, további szövegváltozatok bemutatásával, azok értelmezését segítő magyarázatokkal.

A Babits-kritikai kiadásban eddig megjelent munkák:

• Regények, szerk. Sipos Lajos, Bp., Historia Litteraria Alapítvány, Korona Kiadó, (2001-től:) Magyar Könyvklub, 1997– 
• Levelezés, szerk. Sipos Lajos, Bp., Historia Litteraria Alapítvány, Korona Kiadó, (2003-tól) Magyar Könyvklub, (2005-től) Akadémiai, (2008-tól), Argumentum, 1998– 
• Drámái, szerk. Sipos Lajos, Bp., Magyar Könyvklub, 2003 
• Kisprózai alkotások, szerk. Sipos Lajos. Bp., Argumentum, [2010]–. 
• Esszék, tanulmányok, kritikák, szerk. Sipos Lajos, Bp., Argumentum, [2010]–. 

5. nap. 2015. július 3.

„1,5 És nevezé Isten a világosságot nappalnak, és a setétséget nevezé éjszakának: és lőn este és lőn reggel, első nap.” – Na, sok mindent érzek reggel, elkülönülten, tiszta éleslátásssal, de ma, mintha egybefolyna a setétség a világossággal… A vonatlámpákat is már csak akkor észlelem, mikor totál közelről vágnak a szemembe. Hm… Hiába, no, péntek… azon agyalunk hajnalok hajnalán, hogy lemenjünk-e a gyerekért Kaposvárra, vagy hagyjuk ott aszalódni? Mivel jó olasz család módjára szeretünk emelt hangon vitázni, nem meglepő, ha a Nyugatinál már a fél vonat adja nekünk a kéretlen tanácsokat. Bekötött szemmel odatalálnánk, több útvonalon is. És mivel természetesen megint nekem volt igazam, nem is kapok kávét az állomáson. Beérve az OSZK-ba megpróbálok bánatos szemeket vágni, hátha a cellatársam megdob egy friss kávéval. Adri ért a tekintetből, és különben is, rég vihogott ennyit, mint ezen a héten. Szóval, éledés és rohanás le. Furcsa, de valahogy egyre többen leszünk: a terem előtt elkap Lukács Bea, hogy van két gyakornoka, rengeteget melóztak, jutalomból – és persze okulás céljából – beülhetnek-e hozzánk. Mondjuk neki, persze, hogy! Ha kellően stabil az idegrendszerük, miért is ne!

Aztán megjelenik Bori/Lili anyukája: „Még sosem voltam könyvkötésen. Ha meghúzom magam, én is csinálhatok egyet?” Vigyorgunk. És nagylelkűek vagyunk.

Plussz két újabb vendégjátékos: Marci és Máté, akik megrendülten nézik az elébük táruló őrjöngést. Ma megint alacsonyan szállnak a párnák. Nem sokáig tart a megilletődöttség. A kisebbik szemén kezdettől látszik a vágyakozás: „Ilyet is szabad?!” Nem viszik a bűnbe, hamar odatalál magától is. A fiúk azonnal befogadják.

Utolsó napra hagytuk a kihagyhatatlant: kötészet és restaurátorok. Teljes időben. Mivel tavaly annyira belendültek, hogy alig akarták abbahagyni a foglalkozást: szórták a jobbnál jobb ötleteket, amit szépen le is gyártott mindenki. Horváth Pál és Csillik Máté jönnek fel 10-re, aztán majd alakul, ahogy alakul a további rész. Az utolsó falatokat tömi mindenki a szájába, mikor begurulnak a megrakott kocsival. Az asztalokat gyorsan összetoljuk, és kezdődhet a móka.

Nincs figyelmetlenség, nincs rakoncátlankodás – híjnye, kezdek én is félni. Csillik tanár úr olyan határozottsággal dirigál, hogy még véletlenül se meri senki másra használni az ollót, mint amire való.

Szegény Pál próbál enyhíteni a szigoron, és lelkesen mutogatja, melyik tűbe melyik fonal való.

Székről székre ülve vándorolnak a krampuszok, és gyártják rendületlenül a vékony füzetet, a vastag füzetet, a kis könyvet. „Pál bácsi, csinálhatok még egyet?!”

Telnek az asztalok, meg az idő, és ideje indulni a műhelybe, terepszemlét tartani. Meg ki akarják vinni őket a 3. emeleti teraszra is, valami buborékfújásra, amit természetesen ők gyártanak le előtte. Remélem, csak a buborék fog szállni. A kinti helyszínek mindig traumatikus pontok.

Ebéd előtt megszabadulunk a ránk rakódott ragasztóktól. Útközben felhívjuk a prücskök figyelmét arra az apró kis tényre, hogy ez lesz az utolsó közös ebéd, mi lenne, ha kivételesen kedvesen, szépen, aranyosan – csúnya szóval – normálisan viselkednénk? Leszavaznak. Össznépileg. Ez van. ☺

Visszaérkezve Joli elköszön, utazik Zágrábba konferenciázni. (A mázlista.) Mivel rövid nap, néhány szülő korán beóvatoskodik, aztán gyermeke vasvilla tekintetétől fordul is kifelé: „Jól van, akkor még várok kicsit!” Közben elszaladok a meglepetésért. Fazokas Eszter, a táborszervezés felügyelője, idén is sütött egy klassz kis túrótortát. Úgy vetik rá magukat, mintha nem ebédeltek volna… Már nem a ragasztótól tapadunk. Egy élmény lesz a cukormázas padokat lesikálni… Közben megdumáljuk, milyen is volt a hét, miket csináltunk. Bori felnyalábolja a héten készített összes motyóját, és közli, hogy elviszi haza. Mondom neki, hogy akkor Lajos bácsi nem fogja tudni beszkennelni a képeket. A gyerek nem hagyja magát, és kitör belőle az öntudat: „Akkor Lajos bácsi így járt. Mert ezeket én csináltam, az enyém, viszem!” Vannak makacs tények, melyekkel nehéz vitába szállni. Másikuk meg nem akar elmenni. Abbahagyhatatlanul zokog.

Az itt maradtak vigasztalják: „Kéred az utolsó szelet tortát?” A sírástól nem tud enni szegény, kénytelen vagyok feláldozni magam. Aztán szép lassan elcsitulnak a kedélyek, eltünedeznek a népek. Páran még megfenyegetnek, hogy jönnek jövőre is, ha lesz. Janka és a másik két grácia is odasunnyog: a következő turnusnak is tartunk üvegfestést? Mert akkor szeretnének eljönni, befejezni, amit tegnap nem tudtak.

Megint mások kifejtik, hogy Joli milyen aranyos, és milyen kár, hogy nem maradt itt végig. Na, köszi szépen. Én meg mi vagyok? Krumplistészta? (Nem, vizesnyolcas.) Néhány szülő hálaimát rebegve köszöni meg az egész hetet. És felhősödő homlokkal mesélik, hova utaznak szabi alatt. (Nem értem a célzást és nem hatnak meg: pont akkor és pont ott nem fogok ráérni babysintérkedni.)

Mindeközben összevágjuk a termet, vagyis már Termet, elpakoljuk a játékokat leszedjük a telerajzolt papírokat, táblákat. Kell a hely jövő hétre is! Nagy vidáman bezárok – két nap szabadság!!!! Leadom a kulcsot a portán, a biztonságiak kaján megjegyzéseitől kísérve. (Miért vigyorog mindenki a héten, ha ránk néz?) S mivel időközben kiderült, hogy a saját koboldot még két napig infúziózzák, nem engedik haza, felhőtlen a szabadságélményem. Fel is hívom a külön bejáratú pszichológusomat, megváltjuk-e a világot ma délután? […] Miután kirendeljük az első kör gyógyhatású készítményeket, és beszámolok neki a héten történtekről, megkérdezem volt kollégánkat, Pétervári Kingát, hogy amikor anno megterveztük és kidolgoztuk a gyerektábor prototípusát, hagytunk-e a szervezőknek rekreációs időt? Magától értetődő természetességgel feleli: azt hívják második turnusnak. – Így bízzon az ember a baráti szolidaritásban.

Kötél Emőke

1. nap: „Miért nincs idén itt a bagoly? Amivel tavaly báboztunk? Meg a béka?” – Gyerektábor 2015
2. nap: „Pocok! Anyád azt mondta, hordanod kell a szemüveget!” – Gyerektábor 2015. 2. rész
3. nap: „Megölelgetjük a kapuőrző csontvázat, és elindulunk ebédelni” – Gyerektábor 2015. 3. rész
4. nap: „Na, gyerekek, ki milyennek látta Mátyás királyt?” Egyöntetű visítás: „Nagyorrúnak!” – Gyerektábor 2015. 4. rész

4. nap. 2015. július 2.

Új nap, új remények! Mátyás-szeánszot tartunk, lesz film-játék-kézműveskedés, szóval: Minden! Plussz vendégjátékos érkezik, egyenesen Svédországból. Szólok is a lurkóknak, hogy angolul kell majd beszélniük, meg kézzel-lábbal mutogatniuk. A bejelentést néma csend követi. Megijedek, de azért próbálom élvezni a nyugalom másodperceit. Emlegetésére feltűnik Nóri. És magyarul köszön… A csendet abban a pillanatban elfújták. Rohanok is a reggeliért, mikor megszólal a mobilom és a jókedvemet is elfújják. „– Figyelj, most telefonált az osztályfőnök, hogy a gyerek kórházban van.” „– Viccelsz?” „– Nem. Éjjel bevitték Kaposvárra, csak hajnalban nem akart felhívni. Keresem a dokit, aki elérhetetlen.” Közben leteszem a tálca buktát, s megvárom, hogy elmúljon az ideg. Mi a fenét csinált már megint az a büdös kölök?! Oké, nagy levegő, áradjon bennem a nyugalom… Vigyor fel, terembe be.

Andrási Erika kiheverte a hétfői megpróbáltatásokat, tapasztalatokkal felvértezve készül a délelőttre. Átmegyünk az 516-ba, de előtte a szokásos mantra: ma már olvasók is vannak a könyvtárban, csöndben kell csattogni a folyosón, nem kiabálunk, nem rohangálunk, kettesével vonulgatunk, konszolidáltan és stb. stb. stb... Áldom a tervezőt, hogy rövid az út odáig… Erika határozott, projektor beüzemelve, melegítésként pár rajzfilm. Helyei László csodálatos hangjával… de jó rá így (is) emlékezni!!! Élvezik, tátott szájjal, még-még-még! 

Azért, ha nem is árt meg a jóból a túl sok, egyszer csak vége szakad a kívánságműsornak. „Na, gyerekek, ki milyennek látta Mátyás királyt?” Egyöntetű visítás: „Nagyorrúnak!” „Jó-jó, de milyen tulajdonságai voltak?” Egyöntetű visítás: „Igazságos!” Ezzel abszolváltuk is a magyar reneszánsz gyerekeknek szóló lényegi részét. De a múzpedet nem lehet ennyiből megúszni. Levélírás a bölcs királynak – csoportmunkában. 

A hangadók bevonnak mindenkit az alkotásba. Alig győzzük kivárni a végeredményt. Ekkora lelkesedéssel már kódexeket is meg lehetne tölteni. Majd következnek az előadások.

A – természetesen csak fiúkból álló – főgengszter banda hirtelen megszelídül, és senki nem akar középre penderülni. Lukács unja meg elsőként a szemérmeskedést, kiugrik a plénum elé, mire két kis hónaljtámasza is csatlakozik hozzá.

A lányok nem játsszák itt Erzsók asszonyt, biztatás nélkül is megy nekik a dolog.

Brúnó a legvégén pityeregve közli, hogy őt a lányok – az apró csibés csapat – nem hagyták kibontakozni, ezért egyedül írt a fenségnek, de nem tudta befejezni. Semmi gond, meghallgatunk minden ígéretes kezdeményt! És persze a jutalom sem maradhat el: igazi udvari lakoma, mazsola és alma.

Felmászok ügyesen a mazsolás tál mellé, de mire az asztal végébe kúszom, már tök üres. Mohó egy társaság. Büntetésből végig kell nézniük a Corvina-kiállítást.

Van, aki múzeumi törzslátogatóhoz méltóan, egészen közelről élvezi a látványt. Vérprofi.

Közben megérkezik Joli is a terem elé, aminek mindenki örül, mert tudják, megyünk ebédelni! Útközben aktív telefoncsevely, mi van a mi kis házi puruttyánkkal. A dokit még mindig nem sikerült elérni, de kiderült, hogy a fél tábort bevitte a mentő. Megnyugszom. Akkor legalább nem unatkozik. De ha az osztályfőnök mindenkinek azt a szöveget tálalta, amit nekünk, akkor most nagyon csuklik… Kaja után a szokásos párnacsata, majd rákészülés a délutáni programokra.

Beborítjuk az asztalokat védőpapírral és lerohanok a feldolgozókhoz Pinkert Anikóért, hogy felcipeljük a cuccokat. Anikó kézműveskedik, csak ez pont akkor derült ki számomra, mikor tavaly véget ért az első tábor. Mondtam neki, hogy idén megkeresem, mert kell nekünk. Csodálkozott is júniusban, mikor rárontottam, hogy mit is fog akkor csinálni?! Elkértük a főnökétől pár órára, s épp ideje, hogy a Rejtelmek, ha fénylenek: Kő – Papír – Üveg – Fa fedőnevű hadműveletet elkezdje.

Vele párhuzamosan Gondos Gábor izmozik baromi nagy táskáival, amikben a csodás kirakóit hozza.

A régieket, az újakat – s mint később kiderül – egy prototípust is. A társaság egyik fele rögtön ráront, a másikat igyekszünk kordában tartani, mert a festés macerás egy dolog. Főleg, ha valaki fehér pólóján landol a világítós kence. Ami tényleg világít! A kétkedőkkel bebújunk egy pokróc alá, s elragadtatott Jéééé!-kkel tudatjuk a kívül rekedtek számára, hogy csoda történik éppen odabent.

Úgyhogy beindul a nagyüzem, üvegre, kavicsra, famintákra és mindenre, ami csak kenhető. Közben az agyvérzés kerülget, mert a sulit éppen csak alulról érintők két perc alatt kirakják azt a Corvina-mintás logikai izét, ami nekem két napig szokott tartani, akkor is segítséggel. Brrrrrrrrr……..

Közben uzsonna, s lassan kiderül, ki nem mosott kezet kaja előtt. Néhány szendvics világítani kezd. (Csak reménykedhetünk, hogy a festék.) S mivel szép lassan közeleg a távozási idő, jó szokás szerint a szülők is kezdenek meg-megjelenni, kitúrni a gyerkőcöket a székről, és elkezdenek játszani. Tiszta népfőiskola.

Utolsó mohikánként egy rongydarabbal végigkússzuk a folyosót, a teremtől a budiig, és eltüntetjük a piszkos vizet eltüntetők nyomait. Nem kezdhetjük maszatosan az utolsó napot!

Hazafelé telefonértekezlet. Mondom, nem kell parázni, ezek már rég partiznak a kórteremben. Otthon végre sikerül a gyereket is elérnünk telefonon, de a háttérzajoktól alig érteni. Kb. annyit fogunk, hogy ne hívogassuk, mert zavarjuk a kaszinó-feelinget… Nesze neked egész napos aggódás! Javaslatom, hogy keressük meg és bontsuk fel azt az üveg csokilikőrt, amit hónapokkal ezelőtt ajándékba vettünk valakinek, nyitott fülekre talál. És szomjas torkokra. Megünnepeljük az utolsó előtti nap végét, és leápoljuk a stresszhelyzet okozta traumát is. Jézusom, ezek után mi lesz majd a második turnusban?!

Kötél Emőke

1. nap: „Miért nincs idén itt a bagoly? Amivel tavaly báboztunk? Meg a béka?” – Gyerektábor 2015
2. nap: „Pocok! Anyád azt mondta, hordanod kell a szemüveget!” – Gyerektábor 2015. 2. rész
3. nap: „Megölelgetjük a kapuőrző csontvázat, és elindulunk ebédelni” – Gyerektábor 2015. 3. rész

3. nap: 2015. július 1.

Semmelweis-nap, A magyar egészségügy napja. Reméljük, nem ma akarja összetörni magát valamelyik lurkó. Nehézkes lenne nyitva tartó rendelőt találni. Amikor április-májusban összeraktuk a programot, Joli jelezte: ha már úgyis felügyelő-kísérgető tanár lesz, akkor szívesen tartana egy foglalkozást is. Mondjuk az anyák megmentőjéről, úgyis itt van alattunk a róla elnevezett Orvostörténeti Múzeum. Kérdeztem tőle, és mégis mit fog nekik mutogatni meg mesélni? Teljesen természetesen felelte, hogy alapvető dolgokat: milyen volt a szülőhelye, egy korabeli patika berendezve, mit tett az anyákért stb. Ja, és – tette hozzá – felhívom a figyelmüket arra, hogy boncolás után alaposan kezet kell mosni. Többek között. – Kétségem sem volt felőle, hogy komolyan beszél. Rögtön meggyőzött. Az ötleteimet tekintve nekem is lehet néhány csapágy az agyamban, de ez mindent visz!

Reggel felkelve viszont – kivételesen – komolyan elgondolkodom: hova is visszük a gyerekeket? Lehet, körül kellett volna néznünk előtte, hátha van ott valami korhatáros dolog is. Mondjuk, Joli feltérképezte a terepet. Mégis aggódom. Ebben a lelkiállapotban suhanok be a terembe. Rápillantok Minka csodásan kivitelezett, ámde változatlanul horrorisztikus halál ereklyéi tablójára, és rögtön tudom, ez stílszerűen egy ilyen nap lesz.

Különben is gyanús, hogy a fiúk szép csöndben elvannak. Tényleg, hol is?! A kártyaasztal körül megpillantom a Gengszterek Clubját: mint a nagyok, verik a blattot, csak a szivar hiányzik a szájukból. Néha valamelyik felcsattan: „Ne csalj! Nem mondtad, hogy solo!”

Majd hirtelen felbukkan egy vigyori kép. Megjött Brúnó! Ő is régi motoros. Na, pont a legjobb napon állított be. Ariella rögtön a nyakába borul. Nem is hagyják ki a megjegyzést: „Ti szerelmesek vagytok?” – „Nem, csak osztálytársak.”

Joli, pontosabban a kezén egy arab orvos – aki tegnap még József volt a jászolból, előtte meg egy szegény vándor – megtartja a bevezetőt: mutogat mindenféle könyvet, végül is, elég nagyok már.

Nem hiszek a szememnek: érdeklődve figyelnek… Hol a fényképező?! Ezt úgysem fogja elhinni nekem senki… Közben próbálgatják a betadint, a színes kencéket – kézfertőtlenítőnek ekkora sikere még nem volt soha… Aztán elindulunk. Nagy levegő, hiszen pont oda megyünk. Csak nem a járt úton. Hanem végig, a 3. emeleti kerengőn, kívül. Az első lépéseknél érzem, hogy baj lesz. Tériszonyom van. Amíg hátul kullogva azon vagyok, hogy ne akarja senki kipróbálni a szárnyait, még minden oké. De amikor észreveszik a hullasápadt képem… még szép, hogy elkezdenek froclizni: „Ugye milyen magasan vagyunk? Félsz? Szédülsz?”… és ragozzák… piszok egy banda, én mondom, büdös kölkök… Joli sem hagyja ki a ziccert, oda az imidzsem… Végre nyílt terepre érünk, fűnek-kavicsnak ritkán tudok így örülni. A csipet csapat is végighentergi a szép zöld gyepet. Nem halkan. Nem baj. Ha akarnék se tudnák rájuk förmedni. Még levegőt keresek a tüdőmbe. És legalább hallja mindenki, hogy végre van élet a környéken!

Több zebrás kaland után megérkezünk.

Felcsattogunk az emeletre. Míg intézzük a belépőket, már suhannak a tárlók felé. Suhannának, de a teremőr nénik – rutinos, öreg róka módjára – sorfalat állnak eléjük. Rögtön kapunk egy tárlatvezetőt. Nyilván önvédelemből: azt hiszik, így könnyebb kordában tartani bennünket. Jelzem, hogy ez nincs betervezve a költségvetésbe, de semmi gond, az „imádnivaló édes kis csöppségeknek” ez grátisz jár. Zsófikát beültetjük egy karosszékbe. A nénik majd jól elolvadnak tőle, és ez némileg kompenzálja, hogy a kemény mag már a kibillenthetetlennek titulált patikamérleg felé lopakodik. Az első teremben rögtön koponya, mumifikálódott maradványok, ősi és kevésbé ősi gyógymódok, koponyalékelés és hasonló nyalánkságok.

Fordul velem egyet a szoba. Mióta öregszem, nem bírom az ilyen stresszeket, az a gyengéd lelkem, az… A gyerkőcök ellepik a teret. Imádják. Kérdeznek. Érdeklődnek. Visonganak. Avicenna feljegyzése senkit nem köt le, viszont az a hegyes, szúrós valami, amivel nyilván böködték anno a jóembert, na, annak nagy sikere van. Még hogy nem lehet ma kiskölköket beimádkozni a múzeumba…. nem a fenét nem! Hö! Vagy ott van a fektetett üvegtárlóban az a kibontott guminémber.

Amit el akartunk kerülni. Aztán rájöttünk, hogy ezek a srácok több Helyszínelőket néztek, mint amennyi hullát mi a törikönyvben összesen láttunk. Körbe is állják, és magyarázzák nekünk bőszen, hol mi lóg ki belőle. Vezetőnk megkérdezi: „Honnan is lehet ismerős ez a póz?” Ők sorozatcímeket puffogtatnak, mi turkálunk az agyunkban. „Ez, és minden orvosi bábu, tanítási eszköz, Botticelli Vénusza alapján készült.”

Puff, ciki. Mondjuk, ki gondolta volna?! Sic transit gloria mundi. A fogorvosi szék és a már említett mérleg kibillentése után valaki fölveti, hogy keressük meg Semmelweis maradványait, mert azok is itt vannak. Erről nagyon gyorsan lebeszélünk mindenkit. Ez nem régésztábor.

Búcsúzóul inkább megölelgetjük a kapuőrző csontvázat, és elindulunk ebédelni.

Útközben kapunk hideget-meleget. (Előbbiből sajna kevesebbet.) Lili nem tesz lakatot a szájára: „Hogy lehet már ilyet kitalálni, hogy 40 fokban, fölfele, ennyit gyalogoljunk!” Teljes igazsága vagyon. Reménykedünk, hogy ettől majd jól kifáradnak. Hiú ábránd. Ebéd után vissza az OSZK-ba, ahol rekordidő alatt ürülnek a vizes flakonok. És ha már évfordulót ünneplünk, akkor jeles napok. Bár Sudi korábban feltette a kérdést: „A délelőtt után lesz még olyan, aki be mer jönni?” Szerintem erre ő sem számított. Szóval, a tavalyi tapasztalat az volt, hogy a kölkök imádják, a takarítónő kevésbé. Ezért már két hónapja járok a nyakára, és igyekszem beharangozni neki csütörtök reggeli első élményét. Nem fogalmazok eufemisztikusan: törmelék lesz, malaj és dzsuva. Költőibben: az aratásos, rétes, mezős, virágkötözős délutánnak lesznek látható nyomai a padlón és a legeldugottabb résekben is.

Idén sincs másként. Számomra döbbenet, hogy a fiúk ugyanúgy élvezik. Biztos meg lettek fenyítve otthon: „Hozol ajándékot a tesódnak, fiam, mert…!” Hát visznek. Gyártanak. Ezerrel. Szépeket. Ügyesek.

És rendben megy is az aratás kezdetének ünneplése, míg ketten ki nem találják, hogy ők bizony kicséplik a betakarított gabonát. És lőn. Megteszik. Erre a pillanatra érkezek vissza a terembe. Hatalmas piros pont a kreativitásnak, lórúgás az idegrendszernek. Odasúgom Sudinak: „Akkor most elmegyek, és szerzek valahonnan még lapátot meg söprűt.”

Közben persze uzsonnáznak, és a takarítóeszközöket megpillantva kezdenek elszivárogni. Kezdenének, de a szülőknek is tetszik a dolog, úgyhogy meg kell várniuk, míg ők is befejezik saját csokrukat. Mondtam én, hogy a kollégáknak kéne tábort szervezni!

A pakolászás után úgy érzem magam, mintha féltéglával ütögették volna a fejem egész nap. Megy is a szokásos telefon a kiszolgáló személyzetnek: „Egyetlenem, ugye csinálsz nekem hosszúlépést? De ne olyan lazát, mint tegnap. És ha lehet, rögtön kettőt.” Hiába, ma is nehéz napunk volt.

Kötél Emőke

1. nap: „Miért nincs idén itt a bagoly? Amivel tavaly báboztunk? Meg a béka?” – Gyerektábor 2015
2. nap: „Pocok! Anyád azt mondta, hordanod kell a szemüveget!” – Gyerektábor 2015. 2. rész

2. nap

Üdén, frissen ismét bevetésen. A folyosón loholtamban megállítanak: „Te, a kollégám kislánya lejött tegnap és élménybeszámolót tartott. Hol a fenében van itt a várban halas szobor?!

Eltátogom és rohanok. Jolit már a teremben szórakoztatják a korán jövők, a többiek szép lassan, most még halkan csordogálnak befelé. Aztán szülők el-, gyerekhangok kifele. Ami csak a csövön átfér… Alapos népszámlálás. Bakker, kettővel kevesebben vannak! Johanna up to date: „Azért nem jöhettek, mert az egyik nagyon rossz volt tegnap.” Hm… Nem értem. Ilyen alapon már a második napon kihalna az ország összes gyerektábora. Ja, és Brigi se jön, mert reggel hányt. Jézusom! Tiszta survivor leszünk…

Kaja közben megjelennek a délelőtti áldozatok. Hegedüs Kriszti kezébe nyomom a zseblámpákat és önnön nagyszerűségünket fényezve közlöm, hogy vigyázzon rájuk, jól jönnek még Múzeumok Éjszakáján. Könnyekig meghatódik. Teljes joggal. Idén végre nem kellett összetarhálni a cuccost, hanem az idegbaj határára kergettük az 1 eurós bolt eladóját, mire minden egyes darabot kipróbáltattunk vele, no és persze az új elemeket is betetettük. Herendi Laci is megérkezik, rutinos körséta vezető. Nem fognak unatkozni mellette a srácok. Bár mintha némi rettenetet észlelnék az arcán. A hóna alatt meg egy ugráló kiskrampuszt. Aha, máris fogott egy csatangolót. Megegyezünk, hogy nem kell csoportbontás, mehet egyben a banda. Az egyik legnépszerűbb program: Irány a raktár mélye! Kis könyv meg legkisebb, nagy könyv meg még nagyobb, sötétség meg vaksötét. Ha néhányat elvesztenek, legalább megvan a következő turnus feladata is. És persze az örök sláger, a telelift. Fel is rohanok a hetedikre, szólni a kollégáknak, ne csodálkozzanak, ha néhány csille plüssmacival megtöltve érkezik majd.

Lepasszoljuk a skacokat és megyünk dolgozni. Joli fullra van melóval, és én is rég örültem már ennyire egy teljes délelőttnyi képernyőbámulásnak. Aztán bevillan valami. Gyors telefon: „Figyu, szóltál Lajosnak, hogy menjen fotózni?... Jó, mert én sem…” Irány a második, dokumentálás elrendezve. Liftre várva észreveszek egy lehajtott fejjel fal mellett suhanó alakot. Eléugrok és ráförmedek: „Tényleg nem engedted el a kölköket?!” Tényleg. No de a kislányt miért nem? „Az egyik rossz volt, a másik meg részletesen kitálalt otthon. Ne árulkodjon!” Mondom: „Te hülye vagy! Ha tudnád hány kolléga szólt már, hogy szívesen hozná a gyerekeket, de kicsit elevenek, inkább mégse, mert égés lenne. És őket is lehülyéztem, nyugi. Az jobb lenne, ha ülne vigyázban és mindenre bólogatna? ” – „De a földön feküdtek és gurultak az utcán. Tiszta ciki volt nektek is!” – „Nekünk aztán nem! Amíg nem mi mossuk a ruháikat, tőlem ott gurulnak ahol csak akarnak.” Meggyőző képességem egy világszám. Délután már itt van mindkét büntetett. (Bölcsen elhallgatom, hogy idén én sem kockáztattam. A kiskamasz végül is átmeneti kategória: nehezen regulázható veszélyforrás.) Lehet, inkább a szülőknek kéne valami tábort szerveznünk. Akkor kevesebbet foglalkoznánk azzal, ki mit gondol rólunk. ☺ Amúgy is felháborodott hangokat hallani a büfé előtt: „Én még sosem voltam a raktárban! Nekünk miért nem csináltok tábort?”

Ebéd. Rutinosan osztjuk az evőeszközöket. A fiúk közben tanítják a lányokat, hogyan kell a széttárt ujjaik között villámgyorsan cikázni a kés hegyével. Utoljára a Bolygó neve Halál-ban láttam ilyet, és attól is frászt kaptam. Hálát adok a vendéglátósok védőszentjének, hogy nem ismerik a vágásra alkalmas, éles eszközt. Soha többé nem teszem szóvá étteremben. Közben szorgalmasan töltögetjük a kancsókat a kis törpevízműveknek. Odamegyek a „nagyok” asztalához: „Janka, légy szíves neveld a kicsiket, ne szórják szét a rizst!” Aztán lepillantva látom, hogy bokáig köretben állok. Innentől kezdve csak és kizárólag krumplit rendelünk. Akár megy a kajához, akár nem.

Visszaindulunk. Egy hirtelen mozdulattal bevágom a lábszáram a jó kis masszív fémasztalba. Piszkosul fáj és már lilul. Lili és Bori belecsimpaszkodnak Joliba és nyúzzák. (Kész szerencse, hogy a tanárkodás bizalmi állás. Mindent tudunk a családról és a birtokukban lévő összes kisállatról.) De legalább őket nem kell szemmel tartani. A többieket félpercenként megszámoljuk. Tiszta frászban vagyok. Ezek szaporodnak! Többen megyünk, mint jöttünk! És az egyik sír! – Aztán megoldódik a rejtély. A kis svéd kölköt gyorsan visszaadom a szüleinek. Bocs, véletlenül bevágtam őt is a sorba. Hiába, jó az idő, nagy a tömeg.

Ismét a teremben. Gabiék már berendezték a diavetítéshez. És diafilm készítéshez. Remek. Sok szerencsét kívánva átadjuk a gyerkőcöket.

Reménykedünk, hogy másfél órára leköti őket a mi gyerekkorunk modern technikája. Néha visszamegyünk segíteni és nosztalgiázni. Klassz! Mekkora répákat rajzolnak már, és micsoda vérnyulat! Azért az a róka meg az egér se kutya. Csak hasonlít.

A legerősebb állat by Országos Széchényi Könyvtár

További szuper diafilmek ITT.

És végre csoportokban melóznak, így nem lóghat meg senki.

Azért, hogy rend legyen, néha megdörrenek: „Pocok! Anyád azt mondta, hordanod kell a szemüveget!” Na, van az a bizonyos nézés. Amivel köztudottan ölni lehet. Asszem most meghaltam. Nem kicsit.

Uzsonna után gyors egyeztetés a holnapról. Délelőtt kimegyünk, sapka kell. Nem, nem áruljuk el hova. Majd meglátjátok. Na, szép jó napot mindenkinek, akiért későn jönnek, segít elpakolni a cerkákat, filceket, aztán a székeket. A kárörvendő mosollyal betérő kollégákat megdobjuk kenyérrel, és szétosztjuk köztük a megmaradt szendvicseket. Hazafelé a vonatról felhívom az otthoniakat: „Szívem, mindjárt hazaérek, behűtenél nekem egy jó laza hosszúlépést?” A teljesült kívánság után szokás szerint eldőlök az ágyon. Életem tapintatos párja ránéz kék/zöld/lila lábamra és blazírt képpel megkérdi: „Mi van, már vernek is?” Nem állok neki magyarázkodni. Gőze sincs a pedagógusi pálya nehézségeiről.

Kötél Emőke

1. nap: „Miért nincs idén itt a bagoly? Amivel tavaly báboztunk? Meg a béka?” – Gyerektábor 2015