225 évvel ezelőtt, 1790. október 25-én hangzott el az első magyar hivatásos színielőadás, Simai Kristóf kegyesrendi szerzetes „Igazházi” című darabja, amelyet a Kempelen Farkas tervei nyomán színházzá átalakított, a Várhegyen álló egykori karmelita kolostorban a Kelemen László vezette Magyar Nemzeti Játékszíni Társaság tartott. 50 éve pedig ugyanezen a napon hunyt el Ascher Oszkár (Bp., 1897. aug. 20.–Bp., 1965. okt. 25.) színész, előadóművész, színészpedagógus, színházigazgató. Blogbejegyzésünkben rá emlékezünk.

„Ascher Oszkár már évekkel ezelőtt, mikor először hallottam, stílusának tisztaságával lepett meg. A szavalóművészet idők során elkorcsosult. Sehol se garázdálkodtak oly szabadon a műkedvelők, mint itt. Műkedvelők közé sorozom a színészeknek azt a részét is, akik a dobogóból színpadot akartak csinálni s nem érvén be a szavalás egyetlen anyagával, a hanggal, igénybe vettek mindent, amivel a hatást borsozhatták: a mozgást, a taglejtést, az arcjátékot. Szörnyűséges volt, mikor ilyen »művész« túldörögte a költemény viharát s a szöveg édességét megcukrozta mosolyával.
Fölszabadító visszahatásként jelentkezett ez az okos, izgatott művész, aki a szavalás keretében maradt. Elsősorban egy »új tárgyilagosság«-ot hozott, azt az üde prózaiságot, melyet a hamis költőiesség után boldogan szoktunk üdvözölni. Másrészt tágította is a határokat, mégpedig a szavalás stílusának megfelelően.
Egy időben a szavalást szerették volna lecsökkenteni holmi szegényes kamarazenévé a közlőbeszéd színvonalára, a »természetes« előadásra. Ez pedig egyáltalában nem volt természetes. Maga a vers nem természetes beszéd. Önkívületében természetfeletti és természetellenes. Ő visszahozta nekünk azt a nemes pátoszt, melyet elsinkofáztak azok, akik féltek az álpátosztól.”

Kosztolányi Dezső: Arckép-vázlat Ascher Oszkárról. (Részlet). In. Nyugat, 1930. 23. szám – Elektronikus Periodika Archívum 

Ascher Oszkár tanít, 1947. Ismeretlen fényképész felvétele – Színháztörténeti Tár

„Ascher Oszkár a Műszaki Egyetem elvégzése után mérnökként dolgozott, egyetemi évei alatt Ódry Árpádnál tanult színészetet. 1921-től önálló esteket tartott, 1926–28-ban a Teréz körúti Színpadon lépett fel. 1933–1939 között az Országos Színészegyesület Színészképző Iskolájában tanított. 1945-ben a Pódium Kabaré tagja, 1947–1949 között igazgatója volt. 1946–47-ben a Művész, 1949-ben a Belvárosi Színház is foglalkoztatta. 1950–51-ben az Úttörő Színházhoz, 1951-ben az Állami Faluszínházhoz szerződött, amelyet 1957-től haláláig igazgatott. 1957–1959 között az Irodalmi Színpadon önálló esteket tartott. 1946–1950 között a Színház- és Filmművészeti Főiskolán beszédművelést tanított. Önálló estjeivel és irodalmi műsoraival, versértelmezéseivel fontos szerepet játszott a patetikus színészi megoldásoktól és deklamálástól mentes előadói stílus megteremtésében. 1956-ban Kossuth-díjat, 1957-ben kiváló művész kitüntetést kapott.”

Ascher Oszkár szócikk. Magyar színházművészeti lexikon. Főszerk.: Székely György, Bp., Akadémiai, 1994. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

A Nyugat 25 éves jubileumán. Ascher Oszkár balról a második. In. A Dunánál. Magyarok a 20. században (1918–2000). Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2001. (Encyclopaedia Humana Hungarica 9.) – Magyar Elektronikus Könyvtár 

„Az ember, aki két lábon hordta a világirodalmat, nincs többé. Ascher Oszkár, az új magyar előadóművészet doyenje, az irodalom nagyszerű terjesztője meghalt, hatvannyolc éves korában. Sokáig viaskodott a halállal, éppen úgy, mint Duhamel versének hőse – egyik kedvelt költeménye volt – Florentin Prunier közkatona, aki »ellenállott húsz hosszú napon át«; csakhogy Ascher Oszkár évekig állott ellen, míg csak »csöndesen halt meg, hogy fel ne riassza« azokat, akik becsülték, szerették. […]
Pontosság fegyelmezettség és érzelmi hatóerő – ezek jellemzik sajátos előadói stílusát. Fantasztikus anyagismerete legendás volt – különleges agya szüntelenül zárta magába a hosszú és nehéz szövegeket, prózát és verset, olyan volt ez a művész, mint egy élő világirodalmi antológia.
Színésznek is kitűnő volt, remekbeformált epizódalakításaira emlékezik a közönség, filmen és színpadon, önéletrajzi írása nemrégen jelent meg [Minden versek titkai], – jelesül írt, kérlelhetetlen szigorral és önfegyelemmel.
Jelenség volt: embersége és művészete, szerzetesi alázata az alkotás és a közönség iránt, példaként áll előttünk. Ez a művészi alázat jellemezte stílusát. Elmondtuk, leírtuk néhányszor: megjelent a pódiumon egy szemüveges férfi, elmondta a költő nevét és a vers címét, s abban a pillanatban, amikor a költemény vagy próza első szavait tolmácsolta, mintha ő, Ascher Oszkár szerényen, lábujjhegyen kiment volna a színpadról, otthagyván maga helyett – a költőt. Pedig ott maradt a tolmács, s agyunkig-lelkünkig hatolt megérlelt, csiszolt, tudatos művészetével.
Most történt meg először, hogy csöndesen, alázattal, lábujjhegyen úgy lépett ki a pódiumról, hogy örökre eltűnt a messzeségben.
Emléke s furcsa, rekedtes hangja maradt velünk: hangja, mely éppen olyan volt, mint ahogy Babits írta Karinthy hangjáról: póztalan és halhatatlan.”

Ascher Oszkár. [Nekrológ]. Részletek. In. Film Színház Muzsika, IX. évf., 1965. okt. 29. 44. szám, 22. o.  – Törzsgyűjtemény

Válogatás Ascher Oszkár a OSZK Törzsgyűjteményében őrzött fontosabb munkáiból:

• Ascher Oszkár: Beszédművészet, Budapest, [Színpad], 1937. 
• Karinthy Frigyes kiadatlan naplója és levelei. Babits Mihály bevezetésével sajtó alá rendezte Ascher Oszkár, [Budapest], Nyugat, [1938]. 
• Ascher Oszkár: A versmondás művészete és a színpadi beszéd, Budapest, Művelt Nép, 1953. 

Olsvai Imre (1931–2014) kiváló zenetudós, népzenekutató, Kodály Zoltán és Szervánszky Endre tanítványa, az MTA Népzenekutató Csoportja, majd Zenetudományi Intézete főmunkatársa hagyatékából izgalmas 1956-os dokumentumokat adományozott a tudós húga könyvtárunknak, az OSZK 1956-os Intézetnek.

A magunk mögött hagyott évezredet igen ellentmondásosnak ítélem (mind általában, mind pedig a népzene s a komoly zenekultúra területén). A XX. századi érem pozitív oldalán a legnagyobb vívmánynak, eredménynek, értéknek, sőt: világpéldának tartom Bartók és Kodály életművét tudományban és művészetben, illetve emberségben és magyarságban egyaránt. Egyetértek tehát azokkal a művelt emberfőkkel, akik szerint Bartók és Kodály a XX. század két legnagyobb magyarja. Igéik maradéktalan valóra válását azonban sok negatívum fékezi, torzítja, sőt egyre jobban veszélyezteti. Tisztelőik, követőik előtt még igen sok és nehéz küzdelem áll. Boldog vagyok, hogy gyarló adottságaim szűkös keretei között a ő ügyüket szolgálhatom.

Olsvai Imre önéletrajza, részlet a Napkút kiadó honlapjáról.

Olsvai (akkori, eredeti nevén Vavrinecz) Imre aktív résztvevője volt az 1956-os forradalomnak. 1956-ban szerzett zenetudományi-népzenekutatói diplomát, de zeneszerző szakon még a Zeneművészeti Főiskola hallgatója volt (második diplomáját 1958-ban kapta meg.)

Feljegyzéseit, az általa megőrzött iratokat húga, Vavrinecz Veronika, 1956-ban ugyancsak a Zeneakadémia hallgatója, később évtizedeken át az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárának tudományos munkatársa bocsátotta rendelkezésünkre – amit ezúton is köszönünk.

Jelszavak 1956. október 23-án. Részlet.

Valószínűleg zeneakadémista társaival vett részt az október 23-i tüntetésen a Parlament előtt, majd ott volt az október 25-i, úgynevezett „véres zászlós” demonstráción is. Október 23-án a feltehetőleg a zsebében lévő cédulákra (a Zeneakadémia koncertjeire szóló ingyenes hallgatóibelépő-kérelmekre) jegyezte fel a hallott (és bizonnyal általa is skandált) jelszavakat. Olsvai Imre este hat órától majdnem kilencig (feltehetően Nagy Imre beszédéig) a pontos idő feltüntetésével öt cédulán rögzítette a jelszavak változását.

Olsvai Imre feljegyzése a MEFESZ zeneakadémiai üléséről. 1956. október 30.

A dokumentumokat nagyobb méretben az OSZK 1956-os Intézet honlapján tekinthetik meg.

Bár a nyári forró napok, amikor a szőlőlugas adta enyhülésre vágyakoztunk, már rég elmúltak, sőt, a termést is leszüretelték, a jövőbeni árnyékról most kell gondoskodni: október végén, november elején érdemes elültetni a szőlőoltványokat, jól felkupacolva földdel a fagyok ellen. Hangulatos előkészület a kerti  munkához az  Érmelléki első szőlőoltvány-telep 1903–1904. évi árjegyzékének tanulmányozása.

„Előszó, amelynek átolvasása nélkül a bentfoglalt közlemények csak félértelműek lesznek” – így kezdi Nagy Gábor szőlőnagybirtokos, igazgató-tulajdonos (telephely: Nagy-Kágya, utolsó posta: Székelyhíd) mélyen tisztelt vevői számára közreadott aktuális katalógusának előszavát. S hogy a mi írásunk se legyen „félértelmű”, nézzük, miért érdemes bemutatni ezt a nagyon szép, magyar és német nyelven írt kis katalógust – annak ellenére, hogy amint a szőlőnagybirtokos írja: „…nyakig van már a közönség katalógusok, prospektusokkal…” Manapság azonban ehhez hasonló prospektust, de katalógust sem láthatunk, bár a remek kis rajzok és a színezett borítók a slow-mozgalom jelképei is lehetnének: az aprólékos kidolgozás és részletek egy lassúbb, megfontoltabb kor ideáját hordozzák.

Az érmelléki első szőlőoltványtelep 1903–1904. évi árjegyzéke. Részlet. Székelyhíd, 1903 – Törzsgyűjtemény

A kiegyezés utáni ipari fejlődés, a tőkés társadalom kibontakozásának hozadéka a különféle termékek és szolgáltatások ilyen nyomtatványokon történő hirdetése, így ez a kiadványtípus is bekerült a könyvtárba. Kötelespéldányokként akkoriban azonban leginkább a könyvekre gondoltak, nem hitték, hogy ezek a prospektusok az utókor számára fontosak lehetnek, így a gyűjteményünkben található anyag hiányos. Lehetséges, hogy a kiadvány megjelentetője a tevékenységét az adott korban aktuálisnak, de múlandónak tartotta, az utókor azonban ezekből a kiadványokból tájékozódik, rekonstruálja a múltat. Ezeknek az árjegyzékeknek, prospektusoknak, katalógusoknak a szisztematikus gyűjtése nagyon fontos, hiszen gazdasági és ipartörténeti szempontból megkerülhetetlen forrásként szolgálnak, nélkülük nem lehet megírni a kor alapos gazdaságtörténetét. Ezért ezen a területen is igyekszünk a hiányokat többféle lehetőség igénybevételével pótolni – ezt az árjegyzéket antikváriumban vásároltuk.

Gyűjteményünkben számos árjegyzék található, de a többségük nem illusztrált. Ez a kiadvány unikum, mivel színes és fekete-fehér képeket tartalmaz, tipográfiai, szerkesztési megoldásait tekintve is igényes, szép. A német nyelv használatát a helyi sváb földművesek nagy száma indokolja.

Rókaízű szőlő. Az érmelléki első szőlőoltványtelep 1903–1904. évi árjegyzéke. Részlet. Székelyhíd, 1903 – Törzsgyűjtemény

A 13. századtól foglalkoztak az Érmelléken szőlővel, borral. Valódi fellendülést a 16. század hozott, az egykorú dézsmajegyzékekben több települést megemlítenek a környéken. A 18–19. században a kedvező természeti adottságoknak köszönhetően jó és kiváló borok készültek itt, egyre nagyobb szerepet kapott a szőlőtermesztés. Ennek a virágzó korszaknak az itt 1885–1895 között pusztító filoxérajárvány vetett véget. Az Amerikából behurcolt alattomos, mindennek ellenálló kis rovar tönkretette egész Európában a szőlőket, a történelmi borvidékek szinte megsemmisültek. Érmelléken 1891-től indult meg újra a szőlőtelepek létrehozása. A szőlők újratelepítése kemény munka, és több év telik el, amíg szép termést hoz egy-egy tőke, így Nagy Gábor úr óva int az oltványokkal házalók, kupeckedők hitvány portékáitól, amelyek „igazán egy újabb filloxera-csapással sujtották ismét a telepítő közönséget”.

A járvány elleni védekezésül sok helyen ún. direkt termő (közvetlen termő) fajtákat telepítettek, mivel ezek ellenállnak a filoxérának, azonban a belőlük készült bornak jellegzetes, poloskához hasonló íze van, amelyet rókaíznek is neveznek. Katalógusunk biztosít arról, hogy ezeket a fajtákat a telepről kiirtották, csak emléknek hagytak mindegyikből 15 tőkét, mert „ki a róka husát szereti pecsenyének, az igya meg rá a közvetlen termők levét bornak”. Fontos információ az oltványokat vásárlók számára, hogy Nagy úr szakkönyvet készül kiadni annak érdekében, hogy a telepéről vásárolt oltványok tökéletes volta a megfelelő kezelés következtében kiteljesedhessék – a mű minden megrendeléshez díjtalanul jár.

A továbbiakban praktikus tudnivalók következnek a megrendelésről, szállításról, majd a fajták ismertetése és az árak jegyzéke olvasható: a második legdrágább a mézédes Overnyi Hamvas, tíz darab 4,60 korona, őt a Muscat Candia előzi csak meg 5 koronáért – én mégis inkább a 4 koronás Muscat Lunelt választanám. A szőlőoltványokon kívül kaphatók még elősövény-csemeték és magvak, valamint diócsemeték is, száz darabon alul egy darab 60 fillér.

Telepítsünk lugast! Az érmelléki első szőlőoltványtelep 1903–1904. évi árjegyzéke. Részletek. Székelyhíd, 1903 – Törzsgyűjtemény

Forró nyárban nincs párja a szőlőlugas árnyékának. A nap erejét a levelek finom libbenése simogatóvá szelídíti, egy pohár hideg száraz fehér, egy jó könyv, merengés…de térjünk a tárgyra: szőlőnagybirtokostól érdemes eltanulni a lugas telepítésének furfangjait. „Jegyzékemben foglaltakban a legkisebb nagyitás nincsen… ezek minden mesterkélt növesztési eljárás nélkül fejlődnek ilyenre…” – ajánlja a 40 millimétert meghaladó bogyójú, és az 56 cm hosszú fürtű szőlőjét a gazda, mint lugasnak legjobban bevált fajtákat több más mellett. És, hogy „bárki fogalmat alkothasson arról, hogy olyan helyek, amelyekről nem is képzelhettük, hogy jövedelmező lehessen, miként ad évenként bámulatos jövedelmet”, tíz oldalon keresztül illusztrált életképekből szőtt kis tantörténetek segítségével szólítja meg a tisztelt érdeklődőket, kinek-kinek személyes ízlését keresve a stílusban. A szép kis rajzokat látva azonnal szeretnénk egy lugassal befuttatott házat, nem csak az óriási termés, de a csodás nyári hűs miatt is, arról nem beszélve, milyen kiválóan védi a ház falát az esőtől, amellett, hogy elragadó dísz. Nélkülözhetetlen a szőlő már csak azért is, mert „a beteg, de főleg a gyomorbajos emberek ezreit már kigyógyította, ha reggel éhgyomorra mindennap egy fürt szőlőt eszik, de nem ám kofáktól vett állott és összefült szőlőt, hanem a tövéről frissen leszedettet”.

Miniszteri szokványminőség. Az érmelléki első szőlőoltványtelep 1903–1904. évi árjegyzéke. Részlet. Székelyhíd, 1903 – Törzsgyűjtemény

Minden további kételyt megelőzendő, 99 „elösmerő és köszönő” levél olvasható lezárásképpen a katalógusban. Kántor és tanító, vasúti vendéglős, fakereskedő és földbirtokosnő, hivatalnok és lábbelikészítő Kunhegyestől a Diósgyőri Vasgyárig, Maros-Ujvártól Torontál-Zichyfalváig szerte az országban legnagyobb örömét és megelégedését fejezte ki mind az áru, mind a kiszolgálás tekintetében. Így aztán magától értetődő, hogy „saját érdekét munkálja mindenki, aki a katalógust forgatja, tanácsait megszívleli, és legfőképpen, szőlőoltványt rendel, hiszen az Érmelléki Szőlőoltvány-telep „miniszteri szokványminőségben” a vevők legnagyobb megelégedésére szolgálhat. Végezetül minden egyéb tekintetben megszívlelhetők Nagy Gábor szőlőnagybirtokos úr szavai:

„Most bezárom soraimat ezen régi közmondással: »A mit más megtett, azt te is megteheted«, sőt, a mit más még meg nem tett, megtörténhetik általad, de előbb tudnod kell, hogy csak becsület, tapintatos eszme, takarékosság és szorgalom tesz naggyá.”

Sághi Ilona (Gyarapítási és Állomány-nyilvántartó Osztály)

Felhasznált szakirodalom:

Kántor Anita: A földrajzi viszonyok és a társadalmi háttér tükröződése az érmelléki borospincék és szőlőspajták típusaiban. Szolnoki Tudományos Közlemények, Szolnok 2010. – Törzsgyűjtemény 

Rómer Flóris Ferenc bencés tanár, régész, művészettörténész, egyetemi tanár, akadémikus, a magyar régészettudomány, művészettörténet és műemlékvédelem egyik megteremtője, 19. századi tudományosságunk egyik legfontosabb alakja születésének 200. évfordulóját ünnepeljük, ezért az UNESCO a 2015-es évet Rómer Flóris Emlékévvé nyilvánította. Országszerte voltak kisebb rendezvények, konferenciák ennek jegyében. Az egész megemlékezéssorozat egyik legfontosabb motorja a győri Rómer Flóris Múzeum könyvtárának vezetője, Csécs Teréz volt. Az év elején ő alkotott meg Rómer életművéről egy poszter-vándorkiállítást, amely azóta körbejárta az országot. Jelenleg a nagyváradi püspöki palotában tekinthető meg. A szaktudósok és kutatástörténészek Rómer életének, működésének egykori helyszínein konferenciákat szerveztek. Így volt már konferencia Pozsonyban és a Magyar Nemzeti Múzeumban, ahol Rómer pályafutásának legintenzívebb, legaktívabb szakaszát élte az Érem- és Régiségtár őreként, legutóbb pedig Nagyváradon, a Római Katolikus Püspökség szervezésében a püspöki palota dísztermében. A helyszín különlegessége, hogy freskódíszét annak idején maga Rómer Flóris tervezte meg.

Zsupán Edina fotója a felújított váradi várról

A váradi konferencián előadott Csécs Teréz, a győri Rómer Flóris Múzeum Könyvtárának vezetője, Zsupán Edina könyvtárunk kutatója,  Debreczeni-Droppán Béla, a Magyar Nemzeti Múzeum Adattárának munkatársa és a Honismereti Szövetség elnöke, Mikó Árpád, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Művészettörténeti Intézetének tudományos főmunkatársa. A konferencia különlegessége volt továbbá, hogy Dr. Puskás Imre, kulturális örökségvédelemért felelős helyettes államtitkár itt jelentette be a határon túli műemlékek megmentésére irányuló Rómer-terv elindulását, melyre a magyar kormány évenként 200 millió forintot szán. A Tervről Sarkadi Márton, kulturális örökségvédelmi referens (Kulturális Örökségvédelmi Helyettes Államtitkárság) tartott prezentációt.

Zsupán Edina a konferencián. Fotó: Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye Facebook oldala.

Egy archeológus a művészettörténetben – Rómer Flóris és a Corvina Könyvtár

Zsupán Edina nagyváradi előadásának összefoglalója.

Az előadás kiindulópontja az a tétel, hogy Rómer Flóris az első modern értelemben vett szaktudós volt a corvinakutatás terén. A továbbiakban ezt az állítást próbáljuk igazolni. A leginkább archeológusként ismert Rómer Flóris a tárgyban való első megmutatkozásától, a győri corvina közzétételétől (1861, Győri történelmi és régészeti füzetek) kezdve kiváló kodikológiai szakértelemről tett tanúbizonyságot. A néhány hazai corvina feldolgozása és tanulmányozása után kutatásaihoz új lendületet Simonyi Ernővel, a 48-as emigránssal való ismeretsége adott. Simonyi maga is szisztematikusan kutatta Mátyás király könyvtárának maradványait a nyugat-európai gyűjteményekben. Rómer számára nagy jelentőségű volt, hogy Simonyi így létrejött jegyzékét az ő rendelkezésére bocsátotta. Rómer e jegyzék alapján kezdett el utazni az 1860-as évek végén, és a legszakszerűbb módon autopsziával vizsgálta meg a külföldön őrzött corvinákat. Adatgyűjtését az Országos Széchényi Könyvtár őrzi. Rómer Flóris legfőbb célja az volt, hogy összeállítsa, és bővítse a hiteles corvinák listáját. Ennek érdekében dolgozta ki a corvina-ismertetőjegyek rendszerét (címer, kötés, Mátyás- és/vagy Beatrix-ábrázolás, Mátyás-emblémák stb.), amelyeket a kutatás azóta is az ő nyomán használ a corvina-identifikációk során. Eredményessége elsősorban annak volt köszönhető, hogy vérbeli archeológusként kiváló érzéke volt a tárgyak iránt. Ehhez társult Rómer történészi látásmódja, a forrásokból kiinduló, azokat kritikusan megközelítő munkamódszere. A hazai corvina-kodikológia valójában neki köszönhetően vált európai színvonalúvá.

A látogatás alkalmával a váradi kollégák várlátogatást szerveztek, ahol a résztvevők megtekinthették a felújított váradi várat, a Bethlen-palota belső udvarában pedig a középkori váradi székesegyház maradványait feltáró ásatásokat. A székesegyház nyomait egyébként maga Rómer Flóris is kutatta 1883-ban, a jelenlegi ásatás részben az ő nyomain halad. Rómer Flóris ugyanis 1879 és 1889 között nagyváradi kanonok volt. 

Rómer szenvedélye volt a corvinakutatás. 

Rómer Flóris saját kezű vízfestékes másolata a győri corvina címlapjáról.

Rómer váradi éveiről Lakatos-Balla Attila és Balla Tünde reprezentatív kötetet jelentetett meg a konferencia alkalmából.  

Mikó Árpád, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Művészettörténeti Intézetének tudományos főmunkatársa. Fotó: Debreczeni-Droppán Béla

Mikó Árpád előadásának összefoglalója.

Rómer Flóris már az első corvina-cikkében (1861) kiválóan felkészült kódexkutatóként lépett fel. Nemcsak a corvinákat fedezte fel és írta le egymás után, hanem sok olyan, gazdagon illuminált kódexet is, amelyek máig a magyarországi középkori könyvállomány legfontosabbjai közé tartoznak (például Kálmáncsehi Domonkos breviáriuma). Oklevélkiadással is foglalkozott. A kodikológiában és a paleográfiában való jártasságát fiatal korában, bencés növendékként szerezte Pannonhalmán, ahol kiváló mesterei voltak, s ahol részt vett a könyvtár rendezésében. Ekkor másolta le facsimile-hűséggel a Tihanyi kódexet (1530–32), egyik fontos nyelvemlékünket a Magyar Tudományos Akadémia könyvtára számára (1834). A bencés rend azonban a fiatal tanárra nem a történeti stúdiumok, hanem a természetrajz oktatását bízta. A forradalom és a várfogság hosszú évei után visszatérve a normális életbe Rómer a rendi történetírói tradícióval a háta mögött vált természettudósból archeológussá. Ezért lehetett a corvinák feltárásában munkássága rögtön alapvető jelentőségű. A művészettörténet klasszikus módszereit is profiként alkalmazta: jó szeme volt a stíluskritikához és érdekelték az ikonográfia kérdései is. Komplex – a miniatúráktól a kötésekig mindenre figyelő – kodikológiai kutatásai ugyanolyan jelentősek, mint a középkori falképekkel vagy a régi ötvösművekkel kapcsolatos vizsgálódásai. Bár elméleti kérdések nem foglalkoztatták, joggal számítjuk őt is a magyar művészettörténet-írás alapító atyái közé. 

 A Rómer-emlékévről további információkat a Rómer Flóris Emlékév 2015 oldalon találhatnak.

Október 16-án nyílt a könyvtár őszi nagykiállítása. Az első világháborúban főszerepet játszott a propaganda. A totális háború megkövetelte a közvélemény támogatását, így valamennyi hadban álló ország figyelmet fordított a lakosság hazafias és harcias lelkesedésének fenntartására. Kiállításunk a hazai centenáriumi kiállítások közt egyedülálló módon erre a radikálisan új jelenségre kívánja mindenekelőtt felhívni a figyelmet. A kiállítás az OSZK Tudományos Igazgatósága révén létrehozott, Boka László igazgató által koordinált munkacsoport révén valósult meg. Kurátorok: Ifj. Bertényi Iván történész, Katona Anikó művészettörténész, Szőts Zoltán Oszkár történész és Rózsafalvi Zsuzsanna irodalomtörténész.

A propaganda szó MA kifejezetten pejoratív mellékízű, annyian és annyiszor visszaéltek már a tömegek tájékoztatásának modern feladatával. Fontos azonban tudnunk, hogy a propaganda "hőskorában" még nem lehet ennyire egyértelmű kijelentéseket tenni, az egyes funkciók összekeveredtek, így a minősítésünk sem lehet fekete-fehér.

A modernizálódás, az írni-olvasni tudás terjedése megnövelte az újságolvasók számát és társadalmi arányát, így egyre több embert lehetett és kellett tájékoztatni a háborús eseményekről. A hatalmas történelmi kataklizma eseményei iránt természetes kíváncsiság hajtotta az embereket, amit kiegészített a családtagjaik, rokonaik, barátaik személyes sorsa feletti aggódás is.

Szőts Zoltán Oszkár történész tárlatvezetése. További képek ITT.

Kiállításunk foglalkozik annak kérdésével is, hogy a sajtócenzúra keretei között miképpen tájkoztatták a hátország civil lakosságát a harctéri eseményekről. Miként igyekeztek eltúlozva bemutatni a sikereiket, és miként akarták elhallgatni – vagy inkább jelentéktelen színben feltüntetni – a vereségeket, veszteségeket. A propaganda hallatán ma elsősorban arra gondolunk, hogy a jobb sorsra érdemes népet a gátlástalan hatalom szűk csoportja manipulálja. Az első világháborús propaganda azonban csak részben tekinthető ilyennek, ugyanis a propaganda alapüzenetét (ki kell tartanunk az igazságos, ránk kényszerített háborúban a nehézségek ellenére) széles társadalmi tömegek elfogadták, sokak kifejezetten aktívan terjesztették is. Jól látszik ez pl. a hadikölcsönök jegyzésére buzdító akcióknál, ahol az országos és helyi lapok, tanárok és tanítók, jegyzők és más közigazgatási tisztviselők, papok és lelkészek, de egyszerű magánemberek is önálló gondolatmenetű érvekkel lelkesítették a lakosságot a kölcsönjegyzésre.

Katona Anikó művészettörténész tárlatvezetése. További képek ITT.

A kiállítás jelentős hangsúlyt ad a művészeteknek. A világháború alatt beigazolódott, hogy a régi latin mondás, miszerint inter arma silent musae – nem igaz, sőt, a háború új témákat is adott a művészeknek. Igaz, persze, a képzőművészek csak a hatalom által ellenőrzött keretek között dolgozhattak, előbb a Sajtóhadiszállásra beosztva, majd utóbb egyes egységek keretei között is. Ugyanakkor az elkészített képekből gyakran rendeztek hadikiállításokat, ahol a hátország lakossága képet alkothatott arról, milyen is a háború – vagy inkább: milyennek akarják nekik a háborút mutatni.

A kiállítást kísérő múzeumpedagógiai foglalkozást elsősorban szervezett középiskolás csoportoknak ajánljuk; a tanulók előzetesen megszerzett tudásuk felelevenítésével megvizsgálhatják az I. világháborús propaganda eszközeit, eredeti forrásokat, tárgyakat.
A foglalkozások díja: 400 Ft/fő, időtartama: 80 perc. Előzetes bejelentkezés szükséges a csoportvezetes@oszk.hu címen. Felnőtt érdeklődők részére csoportos tárlatvezetést szervezünk, amennyiben a fent említett e-mail címen jelentkeznek.

Esztétikai szempontból kevésbé jelentékeny, de propagandisztikus kihasználhatósága alapján kiváló ötletnek bizonyult a német eredetű szögelőszobrok csoportja, ahol az állampolgárok nemzeti áldozatkészségét egyúttal meg-megismétlődő hazafias propagandaünnepségekkel lehetett párosítani, hiszen a szögelések köré rendezett kisebb ceremóniák ismételt alkalmat adtak a hazafias üzenetek propagálására.

ifj. Bertényi Iván történész tárlatvezetése. További képek ITT. A  kép bal szélén Tüske László, az OSZK főigazgatója, a kép közepén Fodor Pál, az MTA BTK főigazgatója.

Az ellenséggel szembeni propaganda a nyugati fronton harcoló felek sokszor kíméletlen gyűlöletkeltéséhez képest olykor kedélyesnek mondható, s az ellenséget nem annyira démoni, mint nevetséges tulajdonságokkal ruházták fel. Itt is megfigyelhető a korábbi sztereotípiákra építés: az oroszokat a zsarnokság szimbolikus erejű hazájaként, brutális, erőszakos hatalomként, míg a szerbeket elmaradott disznópásztorokként láttatták. A korábban szövetséges, és a magyar szabadságküzdelmeket támogató olaszok hadba lépése ugyanakkor komolyabb érzelmi válságot okozott, s az áruló, hitszegő taljánokkal szemben erősebb kirohanásokra is akadtak példák.

Prőhle Gergely nemzetközi és európai uniós ügyekért felelős helyettes államtitkár és Boka László tudományos igazgató. További képek ITT.

Az irodalmi, színházi és kávéházi élet jeles alakjait és vitáit megidézve az Ereklyetérben azt a folyamatot igyekeztek kollégáink érzékeltetni, amint az értelmiség a háborúpárti és azt elutasító szólamok közt a maga válaszlehetőségeit kereste. Az írók, újságírók számára a kezdetekben az elköteleződés legkonkrétabb formája a frontszolgálat vállalása volt, egyre nyíltabb diszkrepancia jellemezte ugyanakkor a katonai szolgálatot teljesítők, a lövészárkok borzalmát megtapasztaltak elbeszéléseit és a hivatalos szólamokat, amint a kezdeti lendület után a 'kaland' helyébe fokozatosan az aggodalom lépett. Kezdetben kevesen, de egyre józanabbul látták és láttatták azt, amit Hatvany Lajos a Nyugat 1915. évfolyamának 16. számában megjelent Harcoló betűk című írásában fogalmazott meg: „Mért lelkesednek a háborúért a krónikások, bölcsek és látnokok, akiknek mindenkinél jobban kellene tudniok, hogy a háború csak a nemzetek gyilkos és hiábavaló őrváltási parádéja, nem pedig a világ megváltása valamelyik győzedelmes nemzet által?” A látogatók itt olyan kuriózumokat is láthatnak, mint Ady Endre, Babits Mihály, Molnár Ferenc, Kaffka Margit, Kassák Lajos és mások híres háborúellenes írásainak eredeti kéziratait, mellettük autográf levelek, fotók, színlapok és kabaréplakátok mutatják be a korszakban a hivatalos állásponttal szembszegülő attitűdöket, illetve az értelmiségi felelősség és feladatvállalás körüli vitákat.

A kiállítás megtekinthető 2015. október 17-től 2016. március 20-ig, keddtől szombatig a könyvtár nyitvatartási idejében, 10 és 19 óra között. Látogatóink a kiállítást 800 Ft-os egyéni jegy és 400 Ft-os csoportos jegy ellenében tekinthetik meg.

Összességében azt mondhatjuk, hogy bár a vesztes központi hatalmak háború utáni összegzésénél gyakori tanulság volt, hogy a háborút a propaganda frontján vesztették el (maga Hitler is erről értekezett a Mein Kampfban), a soknemzetiségű Monarchiának és azon belül Magyarországnak a háborús ügy melletti kitartást célzó "befelé irányuló propagandája" a körülményekhez képest sikeresnek mondható, hiszen a szörnyű háború rettenetes szenvedései közepette is sikerült a lakosság egyre szélesebb rétegeinek egyre nyilvánvalóbb békevágyát korlátok között tartani.

Kb. 600 m2-en, két szinten, közel 200 kölcsöntárggyal, de zömében az OSZK anyagai alapján készített kiállításunk tehát azt az ívet kívánja bemutatni, ahogy az ország a kezdeti lelkesedéstől eljutott a kiábrándulásig.

Ifj. Bertényi Iván

 Utolsó részéhez ért a gyermekek nyári könyvtári kalandjait bemutató sorozatunk

Szóval, úgy kezdődött az egész, hogy néhány éve pár kollégával kitaláltuk. Mert hátha működhet, és mert jó a gyerkőcöknek, és mert segítség a szülőknek, és mert csak. Elsőre nem jött össze. Aztán tavaly már igen. És a visszajelzéseket hallva sima ügy volt, hogy idén is megpróbáljuk. Megpróbáltuk. És összejött. Három nap alatt betelt mindkét turnus. Újakkal és visszatérőkkel. Néhány tavalyi program frissítésével és teljesen új foglalkozásokkal. Nem volt könnyű, de túléltük. Remélem, mindenki. 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész, 8. rész, 9. rész.

II. turnus 5., utolsó nap

El sem hiszem, milyen napra virradtunk ma! Pedig tudom, hogy már holnap elvonási tüneteim lesznek. ☹ Orrlógatva bandukolok, majd ácsorgok. „Értesítjük tisztelt utasainkat…” Nem hiszem el! Ha 15 perc késést mondanak be, akkor tuti 30 lesz. Miközben keresem Sudi számát, megszólal a mobil: „Sudi vagyok. Gyomorrontással. Kérdéses, hogy érek be.” Na, puff neki! Hívom Fazokas Esztert, s egyben figyelmeztetem a tortára is. Fél 9-nél előbb nem várható. Tépem a hajam. Csörgetem Szabó Krisztit. Ki van kapcsolva. Mindjárt dőlök a kardomba. Már Gödnél járunk, mikor ismét hívnak: „Bocs, most kapcsoltam csak be. Mi van?” Dolog lerendezve, vigyáz az aprónépre, míg bevonszolom magam. De előtte még felugrok az irodába, letöltöm a beszerkesztett diafilmeket, amiket Gabi éjjel átküldött. Lesz nagy mozizás délután.

Érdekes életképre nyitok be.

A csatatér nem csitul, ezt ki nem hagyhatom, beszállok én is. Micsoda feszkólevezető! Ilyen nyugodtan még sosem ették a tízórait…

Nemsokára megjelenik Bene Zsuzsi és elkezdik beborítani az asztalokat. A gyerekhad érdeklődve figyeli, de előtte még máshol van jelenésünk. Lemasírozunk a restaurátorokhoz. Érdi Marianne már vár bennünket. Bevezetésként: kinek mi a sejtése, vajon mi folyik idelenn? Mivel foglalkozik egy restaurátor? Repkednek az ötletek, fárasztóbbnál fárasztóbbak. A kölkök próbálgatják Mariannét. Érdeklődve várom, mi lesz ennek a vége. Én már rég megemeltem volna a hangom és előkapom a rossz zsaru szerepet. De ő nem. Csak kedvesen megkérdi, ismerik-e a várbörtön titkát? Dermedt csend lesz. Emlékezve egy másik csoportra, ahol a hatodikosok elhitték, hogy ő a kulcsok őre, s szelektálja a bezárandókat, elsütjük a poént. Nekem nagyon kell röhögnöm, úgyhogy elkezdek egy zsebkendőbe tüsszögni. A kedélyek megnyugszanak. Irány a műhely!

Régi újságok gyógyítása, fóliázás, papírvágás.

Na, ezt még én sem láttam. Miután megismerkedtek a túlméretezett szendvicssütőnek kinéző ketyerékkel, libasorba állva kipróbálhatják a nagy vágógépet.

Hát persze, hogy nem elég nekik egy kör… beállnak még egyre. A sokadiknál együttes erővel véget vetünk a buzgalomnak, s átmegyünk a következő szobába. Papírgyártás, -pótlás, -radírozás. Gusztustalan lötymőt készítenek, turmixolnak, kanalazgatnak.

Pfuj! Élvezik. Aztán jön a fűzés, kötés; majd a bőrök (szegény kecskék, birkák és egyebek, míly sanyarú sorsuk volt már a középkorban is); csatok, veretek.

Marianne türelme végtelen. Miből van összerakva ez a nő?! Közben csatlakozik hozzánk Bene Zsuzsi, és igyekszik megakadályozni, hogy néhány kamaszcsülök a turmixgépben kössön ki. Ő sem egy kapkodó idegbeteg. Az egész osztály sík nyugodt. Tisztára beidegesedem tőle. Feltétlen meg kell tudnom, mit szednek!

Mikor mindenki kiélvezkedte magát, visszaindulunk a terembe. Tóth Zsuzsa már fent van, kezdek rosszat sejteni. Az ő papírvirágai kb. mint a kirakók.

Totális kudarcélmény. Nem úgy a kölköknek. Ragasztóznak veszettül, hajtogatnak, gyűrögetnek, alkotnak. Irigykedve nézem őket.

A másik asztalnál készülnek a füzetek, kis könyvek.

Az üres borítókat apró betűkkel díszítik is, már a látványtól elfáradok. Ők nem. Bírnák estig.

Ám egyszer minden jónak vége szakad, és most nem a papírnak. Zizzennünk kell ebédelni. Kézmosás után kitaláljuk, hogy viszünk egy nagy rajzot ajándékba a bisztrósoknak. Zseniális ötlet volt. A filcezés után ismét kézmosás. Nagy nehezen elindulunk végre. Odaérünk, tápolunk, érzékeny búcsút veszünk az étteremtől, s még halljuk a pezsgődurranásokat mire visszatérünk.

A terem már előkészítve vetítéshez, beszerelve a projektor, szorosan mellette Frenky áll. És őrzi. Az informatikán ez valami népszokás lehet. Kezébe nyomom a pendrive-ot, segítsen melózni kicsit. Mint a tojógalamb, toporog. Nem mer 20 centinél jobban eltávolodni a géptől. Pedig a technika mindig leköti a kölköket. Ez már múlt héten is bejött.

Ráadásul végre megmutatják, ki a manó az a Violetta. Hát nem manó. Nem is rajzfilmfigura. Ezt a csalódást… Eh, mindegy. Legalább megnézzük közösen a tegnap kreált diafilmeket. Nagyon dizájnosak, élvezzük ezerrel. 

A Vaksi Leány by Országos Széchényi Könyvtár

További szuper diafilmek ITT.

Megígérem, hogy a szülőknek átküldjük a csodás alkotásokat. Cserébe viszont próbáljunk meg körbeülni, és tortaevés közben átbeszélni a hetet. Mindenki ír egy-egy mondatot a társáról, de csak pozitívat szabad, s megelőzendő a hülyeségeket, külső tulajdonságot nem lehet. Egész szórakoztató dolgok sülnek ki a szövegelésből, míg szép lassan elkezd fogyni a kör. Aki még marad, az kihasználja az utolsó pillanatokat, mielőtt végleg bedobozolnánk a cuccokat.

Aztán egyszer csak kiürül a terem. Furcsa érzés. Szabó Kriszti beszáll segíteni és gőzerővel elkezdünk pakolni. Megígértem Hangodi Áginak, hogy normálisan adjuk vissza a terepet. Úgyhogy súrolunk, sikálunk, mossuk az asztalokat ezerrel. A rongyszőnyeget bezsákolom, megy a mosógépbe. A szerencsétlen sorsú baglyot viszont még pihentetem egy hétvégét. A többi cuccost megpróbáljuk szortírozni, Gabiét külön tesszük, viheti ő is haza. Megtöltjük az egyik sarkot, majd jövő héten eltalicskázzuk a raktárba.

Rámegy a hétvége az összesítésre. Ha most nem végzek, akkor sose fejezem be. Levél Ipacs Eszternek, ki társ volt az adminisztráció dzsungelében, míg kötelező fekvésre nem ítélte a doki: zsenik vagyunk, önköltségi áron kihozzuk a tábort és még nyereséget is termelünk. Ha nem mondjuk meg senkinek, nagy bulit csaphatunk. Bemappázom a fotókat és szétküldöm az illetékeseknek. (Természetesen mindenről megtartok egy másolatot, soha nem lehet tudni, mikor jön majd jól ☺) Ez a legkevesebb, hiszen a kollégák szabad idejükben készültek, vásároltak. Furcsa érzés, hogy jövő héttől már nem kell Cerberosként figyelni mindenre, és nem lesznek gyomorfekély-gyanús tünetek, ha valami nem úgy megy, ahogy elterveztük. Mondom is itthon életem megrontójának: hétfőn nem megyek be melózni, pihenek. Eltorzult tekintettel mered rám a félrenyelt löttytől és közli: jövőre három hétre tervezzetek!

Kötél Emőke

Folytatódnak a gyermekek nyári könyvtári kalandjai

Szóval, úgy kezdődött az egész, hogy néhány éve pár kollégával kitaláltuk. Mert hátha működhet, és mert jó a gyerkőcöknek, és mert segítség a szülőknek, és mert csak. Elsőre nem jött össze. Aztán tavaly már igen. És a visszajelzéseket hallva sima ügy volt, hogy idén is megpróbáljuk. Megpróbáltuk. És összejött. Három nap alatt betelt mindkét turnus. Újakkal és visszatérőkkel. Néhány tavalyi program frissítésével és teljesen új foglalkozásokkal. Nem volt könnyű, de túléltük. Remélem, mindenki. 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész., 8. rész

II. turnus 4. nap

Szerelem van a levegőben. Hajnalok hajnalán májkrémes kenyér vár az asztalon. Meghatódva beleharapok, aztán küldök egy időpontkérő sms-t a fogorvosnak. Mögöttem kásás hang: „Megetted a kutya szendvicsét?!” „Azt hittem, az enyém. Minek kentél rá trutymót?!” „Csak nem képzeled, hogy üresen adom neki?!” Dohogva rohanok a vonatra. Remélem a dög meleg ma nem csomózza össze a síneket, meg az utasok idegrendszerét. Bejáratnál összefutok takarító Katival. Hálaimát rebegek az ismételt virágkötés utáni dzsuvázásért. Vigyorog: azért nem ment szabira, nehogy kicsesszen mással. De túlélte.

Délelőtt kimegyünk a Várba. Nincs már/még 40 fok. Erika jó korán ott sertepertél és próbálja a bagázst párba állítani. Irány a folyosói kiállítás!

Hangulatalapozás. Tudják már a krampuszok, mi vár ma rájuk!

És kezdődik a Nagy Séta. Visszük Zsófikát is. Nem múlt hétről maradt nálunk, csak átmenetileg gyerekfelügyelünk. Úgyis szereti a szökőkutakat. Jé, a szoborember eltűnt. Tutira megérezte, hogy jövünk. A srácok nagyon lelkesek. Csoportokba verődve töltögetik a feladatlapot és egyfolytában kérdeznek, csacsognak.

Megint nekem kéne cepelnem a vizet, de ezt a felelősségteljes feladatot rádobom Márkra. Nem örül, és ennek hangot is ad. Megfenyegetem, hogy kézen fogva kell mennie egy általam választott leánykával, ha nem fogad szót. Rögtön elhallgat. Egyszer még fellázad, de elkapom a mancsát, hogy akkor velem jön. Több kitörési kísérlete már nincs. A Sikló előtt Erika megkérdezi, ki is lakik abban az épületben, ahol őrök állnak? Némi bizonytalanság után valaki bedobja: „Az az elnök, na…” Közbevágva kisegítik: „Köztársasági!” „És mit csinál a köztársasági elnök?” „Pezsgőt iszik a tv-ben.”

Megyünk tovább. (Tudja-e valaki, mit írt Beethoven? – Amit tegnap Balázs játszott. Csak így lazán, Balázs.)

A huszár szobra nagy sláger, szájtátva nézik. Kinga meg is jegyzi: „Mekkora bajsza van!” (Majd délután még meg is fogják festeni.)

A templom felé vezető út sem szimpla gyaloglás. Forrást kell keresni. Találnak is egyet. Erika szól, hogy nem ezt keressük. Válasz: „De ennek van melle!”

A sarokra érve megnézzük a vakolattól itt-ott megszabadított falrészt. Jól látszik a kövek, téglák rétegzettsége. Örülök. Végre valami, amit nem mi kezdtünk el lebontani. Korán örültem: mindenki szeretne egy morzsát emlékbe. Van, aki egy marékkal.

Gyorsan arrébb vonszoljuk a díszes társaságot. Nekik is ki kell deríteniük, melyik királyunk van itt eltemetve. Ők sem cicóznak. Csakhogy nem a biztonsági őröket rohanják le, hanem megvárják, míg egy csinos idegenvezető hölgy kerül a látókörükbe. Mondom én: szerelem van ma a levegőben. A Levéltárnál átóvatoskodunk a túloldalra.

Körbenézzük a fölötte található romokat, végre találunk egy kutat. Megtiltjuk a fáramászást, úgyhogy jó negyedóránk telik el azzal, hogy leszedjük őket a fáról.

Az étterem felé vezető úton már fölfele sandítunk. Kapuk mögötti eldugott meglepetések, díszes ablakpárkányok, domborművek, no és a Drakula múzeum vagy mifene. Na, kérem, oda nem fogunk lemenni, elég vérszívó van körülöttünk.

Közben a következő párbeszéd üti meg a fülem: „Te voltál már szerelmes?” „Nem… Igen. A J.-ba.” „Az ki?” „Apukám kollégájának a lánya. És zongorázik.” – Teszi hozzá áhítattal. – „Én már nyolcszor!” – Jön a határozott tromf. Amikor 9 és 12 éves férfikezdemények beszélgetnek.

Ebéd. A pincérek már a személyzeti bejárónál észreveszik, hogy megyünk. Így csak a leveseket kell gyorsan összeírni és már tálalva is van minden. Hamarabb szabadulnak tőlünk. Igaz, ami igaz. Nem tűnnek fáradtnak az egész délelőttös séta után sem. Brúnó szaporázza. Egyik kezében Ariella praclija, másikban Piroskáé. Először csak felváltva fogja a kezüket, aztán mindkettőét egyszerre. (A felállás néha változik.) Tud élni ez a gyerek!

Mi lehetett a mai ebédben?! Vagy van valami a levegőben… reggel óta hajtogatom…

Az OSZK felé ereszkedvén leimádkozzuk az aprónépet a várfalakról („De mindenki azon mászkál!”), majd megállunk körbenézni a míves vaskapuknál. Ki is van ábrázolva a mellette lévő falrészen? S mik láthatók a kapun?

– Mesélünk róluk. Aztán adják tovább egymásnak az infókat. Az utolsó megjegyzi: „Ja, György. Tényleg.” Megjegyzem, legyen már Sárkányölő, vagy legalább Szent az a György. „Úgy túl hosszú! Elég lesz neki a György.” Aztán rövid gondolkodás után hozzáfűzi: „Nem mondod, hogy tényleg kinyifázta a sárkányt?!”

Délután diafilmek. Jó párat megnéznek, bár a sötétítés nem tökéletes, a lényeget lehet fogni.

Jól nézzétek, akinek van kedve, ilyet fog csinálni. És természetesen mindenkinek van kedve, ugye?! Dolgoznak, dolgoznak, dolgoznak.

Rónay Gabi irányítja őket ismét, aki még egy bazi nagy vásznat is felcipeltetett szerencsétlen kollégájával. Amit amúgy nem használunk, de összetekerve is impozáns látvány. Van még fent egy projektor. Süni, az informatikusok gyöngye áll mellette és őrzi. Mondom neki, minek cövekeltél le? „Te, ezek mozognak! Gyorsan mozognak!” Mondom: Ja, nem gyökereztetésre béreljük őket. „De ez az egyetlen működő projektora az OSZK-nak!” „Hja, életem, akkor szerintem tegyünk gyorsan széket a vezetékekre, s ott nem tudnak szaladgálni!” – Ezt a megkönnyebbült mosolyt… Nem is szaladgálnak. A párnákat dobálják. Igazuk van. Tökre ügyesen észrevették, hogy a projektor megvilágítja őket, amikor hullanak lefelé. Árnyjáték. Klassz! Süni maradék haja totál ősz lesz. Alig várja, hogy véget érjen a nap. A szülők is. De ezt előbb le kell meccselniük ivadékaikkal. Több-kevesebb sikerrel, de valamennyi porontyot elcipelik.

Hazatelefonálok: a kutya mellett nekünk is lesz ma vacsora, vagy menjek rögtön a szájsebészetre? Megnyugtatnak. Kapok. Ha sietek. Elszontyolodom. Ez MÁV-függő tényező. Köszönöm, hogy a vasutat választhattam! Lálálálálá…

Kötél Emőke

Az aradi vértanúk emléknapja – Gróf Batthyány Lajos kivégzésének napja – nemzeti gyásznap

1849. október 6-án az orosz segítséggel levert szabadságharcot követő császári megtorlás során Pesten kivégezték gróf Batthyány Lajost (szül. 1807), az első magyar miniszterelnököt. Ugyanezen a napon a szabadságharc tizenkét tábornoka és egy főtisztje szenvedett vértanúhalált Aradon. Dessewffy Arisztid tábornokot (szül. 1802), Kiss Ernő (szül. 1799) altábornagyot, Schweidel József tábornokot (szül. 1796) és Lázár Vilmos ezredest (szül. 1815) golyó általi halálra ítélték, Aulich Lajos (szül. 1793), Damjanich János (szül. 1804), Knezić Károly (szül. 1808), Láhner György (szül. 1795), Leiningen-Westerburg Károly (szül. 1819), Nagysándor József (szül. 1804), Poeltenberg Ernő (szül. 1808?), Török Ignác (szül. 1795) és Vécsey Károly (szül. 1807) tábornokokat pedig felakasztották.

Barabás Miklós: A 13 aradi vértanú. Litográfia. In. Encyclopaedia Humana Hungarica, 7. Haza és haladás: A reformkortól a kiegyezésig (1790–1867) – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az aradi vértanúk sorában megemlékezünk a tizennegyedikként emlegetett és a börtönben megtébolyodott, majd elmebetegként meghalt Lenkey János tábornokról (1807–1850), valamint az 1849. augusztus 22-én felakasztott Ormai Norbert (szül. 1813) és az 1849. október 25-én agyonlőtt Kazinczy Lajos (szül. 1820) ezredesekről is.

Az 1849–1850-ben lefolyt véres megtorlásnak legalább 128 hazafi esett áldozatul – köztük Csány László, a Szemere-kormány közlekedési minisztere (szül. 1787) és Jeszenák János báró kormánybiztos (szül. 1800), akiket október 10-én, valamint a Függetlenségi Nyilatkozat aláírói – Perényi Zsigmond báró, a felsőház elnöke (szül. 1783) és Szacsvay Imre (szül. 1818), a képviselőház jegyzője, akiket pedig október 24-én Pesten végeztek ki. Több százan kerültek börtönbe, több ezren álltak hosszabb-rövidebb ideig vizsgálat alatt, több tízezer volt honvédet soroztak be büntetésként a császári-királyi hadseregbe. Gyakorlatilag nem volt olyan magyar család, amelynek valamelyik tagját ne érintette volna a megtorlás. Számosan kényszerültek hosszú évekre belső vagy külső emigrációba. A külföldre menekültek közül többeket szintén halálra ítélték, az ítéleteket szimbolikusan végre is hajtották – az elítéltek távollétében neveiket szegezték az akasztófára.

Az aradi vértanúk kivégzésének napját 2001-ben a 237/2001.(XII.10.) kormányrendelet alapján nemzeti gyásznappá nyilvánították.

Barabás Miklós: Gróf Batthyány Lajos. Grafika – Digitális Képarchívum

Batthyány Lajos gróf (szül. 1807) a magyar reformkor kiemelkedő nemzeti érzelmű arisztokratája, akinek ismertsége az 1848-at megelőző évtizedben vetekedett Széchenyi István népszerűségével. 1847-ben az ellenzéki párt elnöke lett. 1848. március 17-én V. Ferdinánd miniszterelnökké nevezte ki, ezt a megbízatását rövid megszakítással október 2-ig látta el. Az önállóság biztosítása mellett az országot az alkotmányosság talaján is igyekezett megtartani, nehogy az udvarnak ürügy kínálkozzék a nyílt beavatkozásra.
Október 11-i lovasbalesetéig részt vett a vas megyei harcokban, majd felépülése után Pestre ment, részt kívánva venni az országgyűlés munkájában a megegyezés érdekében. 1849. január 8-án Windischgraetz Pesten elfogatta. Előbb Budán, majd Pozsonyban, Laibachban, végül Olmützben raboskodott. Az ellene indított felségárulási perben előbb néhány évi börtönre, utóbb Schwarzenberg nyomására halálra ítélték és kegyelemre ajánlották, amit azonban Haynau nem vett figyelembe. Batthyány a halála előtti éjszakán egy becsempészett tőrrel olyan súlyos sebeket ejtett magán, hogy másnap nem lehetett végre hajtani rajta a kötél általi halálos ítéletet, így október 6-án golyóval végezték ki a pesti Újépületben. Az ítélet világszerte részvétet és felzúdulást keltett; a világsajtó éles támadásokat intézett Ausztria ellen. :Néhány nap múlva a pesti ferences templom kriptájában helyezték el holttestét, majd a kiegyezés után, 1870. június 9-én temették el országos gyász közepette nyilvános tiszteletadással. Végső nyughelyére, a Kerepesi temető mauzóleumába 1874. május 26-án helyezték el. Kivégzésének helyén 1926 óta a Batthyány-örökmécses hirdeti emlékét.

„Most tél van és csend és hó és halál.
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.

Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,
S az agg föld tán vendéghajat veszen,
Virágok bársonyába öltözik.
Üvegszemén a fagy fölengedend,
S illattal elkendőzött arcain
Jókedvet és ifjuságot hazud:
Kérdjétek akkor ezt a vén kacért,
Hová tevé boldogtalan fiait?”

Vörösmarty Mihály Előszó című verse a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Részlet.

Thorma János Aradi vértanúk. Október hatodika című festménye a Magyar Elektronikus Könyvtár Száz szép képcímű összeállítása

„Letészem a lantot. Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki dalt.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt.
A tűz nem melegít, nem él:
Csak, mint reves fáé, világa.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!”

Arany János Letészem a lantot című verse a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Részlet.

Schweidel József. In. Magyarország vármegyéi és városai, szerk. Sziklay János és Borovszky Samu, Budapest, Arcanum, 2004. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni.
Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen.”

Damjanich János imája. Ima kivégeztetésem előtt, 1849. október 5-ről 6-ra virradóra. Részlet. In. Az aradi vértanúk, vál., szerk., az előszót és a jegyzeteket írta Katona Tamás, Budapest, Európa, (Pro memoria), 1983.

Kiss Ernő. In. Magyarország vármegyéi és városai, szerk. Sziklay János és Borovszky Samu, Budapest, Arcanum, 2004. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Kedves szentem, egyetlen Marim! Mindenem e földön! – Egy sejtelem mondja nekem, hogy holnap reggel, mielőtt még egyszer láthatnálak – elvérzettem – és velem több becsületes, derék bajtársaim! Marim! Te, aki szívem minden hézagját bírtad, Te magad maradsz e földön. – Te voltál mindenem, Te leszesz utolsó sóhajtásom. – De marad még neked egypár jó embered, és az én és a Te szegény gyermekeid. Ezekben találd fel minden földi boldogságodat, ezekben összpontosítsd szeretetedet, és az Isten kebledbe fogja önteni a vigasztalás malasztait – és arra törekedj is, ezt kívánja nyugodalmam a másik világon, melynek rejtélyei előttem nemsokára megnyílnak!”

Lázár Vilmos levele feleségének. Arad, október 5-én 1849. estve. Részlet. In. Az aradi vértanúk, vál., szerk., az előszót és a jegyzeteket írta Katona Tamás, Budapest, Európa, (Pro memoria), 1983.

Gróf Vécsey Károly. In. Magyarország vármegyéi és városai, szerk. Sziklay János és Borovszky Samu, Budapest, Arcanum, 2004. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Dies irae. Borzasztó nap. Az 1849-i október 6-a minden emberséges ember mély gyászának a napja volt Aradon. Azóta ötvennégy év telt el. Hosszú idő. Ma már csak kevesen élnek azok közül, akik annak a borzasztó napnak részleteire emlékeznek. Én Aradon laktam, tizenhárom éves fiú voltam már akkor. Megmaradt emlékezetemben. Mintha most is látnám a kilenc tábornokot egy sorban a bitófán függeni, és a négy agyonlőtt vértanút az aradi vár sáncában holtan feküdni. Emlékezetem visszaszáll azokra a messze időkre, és ma, annak a gyászos napnak évfordulóján elmondom azokat, amiket abban az időben láttam.”

Oláh Gyula: Oláh Gyula visszaemlékezése: október 6-a 1849-ben Aradon. Részlet. In. Az aradi vértanúk, vál., szerk., az előszót és a jegyzeteket írta Katona Tamás, Budapest, Európa, (Pro memoria), 1983.

Arad; Emlékkő a kivégeztetési helyen – Plakát- és Kisnyomtatványtár (Hungaricana)

„A nemzet azonban nem maradt hűtlen emlékezetükhöz. Az elnyomás éveiben titkon siratta, 1867 óta nyíltan és méltó kegyelettel az ország minden részében megüli a gyászos nap évfordulóját, 1874-ben szerény, majd 1881-ben méltóbb kőemlékkel jelölték meg az akasztás helyét, 1890 október 6-ikán Aradon a Szabadság terén a nemzet közadakozásából fölállították Zala György ihletett művét, a Vértanúk szobrát, a következő évben pedig Aradon külön múzeumban kezdték összegyűjteni a vértanúkra s a szabadságharcra vonatkozó ereklyéket. Kossuth 1883. március 15-ikén Aradot a magyar Golgothának nevezte el; s ez a történeti emlék adta meg Arad jellegét, melyhez többé sohasem lehet hűtelen.”

A magyar nemzet története. Szerkesztő: Szilágyi Sándor, Budapest, Athenaeum, 1895. Részlet

Arad; Szabadság tér a vértanú-szoborral  – Plakát- és Kisnyomtatványtár (Hungaricana)

„Súlyos tragédiákról a szélesebb közösség gyásszal emlékezik meg. Szerte a magyar nyelvterületen számon tartotta parasztságunk október 6-át, az aradi vértanúk kivégzésének napját. Hagyománytisztelő idős parasztemberek ma is megemlékeznek e napról: böjttel, ha munkájuk megengedi, tisztább öltözettel, a szebbik, sötét szalagos kalap feltételével, de leginkább csendes esti beszélgetésekkel. Ekkor idézik fel az öregek a nagyszüleiktől a forradalom napjairól, halottairól hallottakat. Egészen századunk közepéig e napon tették rendbe a 48-as hősi halottak sírjait, s felemlegették, ha élt a faluban egykori honvéd. Egerbaktán, Csíkszentdomokoson úgy emlékeznek meg e napon a módosabb gazdák, hogy tiszta szobájuk falán függő 48-as csatákat vagy a 13 aradi vértanút (rendszerint „A magyar Golgota” című) ábrázoló olajnyomatokra gyászszalagot függesztenek.”

Kunt Ernő: Az utolsó átváltozás: a magyar parasztság halálképe, Budapest, Gondolat, 1987. Részlet

–––

„Az nem lehet, hogy milliók fohásza
Örökké visszamálljon rólad, ég!
És annyi vér – a szabadság kovásza –
Posvány maradjon, hol elönteték.
Támadni kell, mindig nagyobb körökben,
Életnek ott, hol a mártir-tetem
Magát kiforrja csendes földi rögben:
Légy hű, s bízzál jövődbe, nemzetem.”

Arany János Magányban című verse a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Részlet.

Az aradi vértanúkról szóló szakirodalom a Magyar Elektronikus Könyvtárban:
Az aradi vértanúk, vál., szerk., az előszót és a jegyzeteket írta Katona Tamás, Budapest, Európa, (Pro memoria), 1983.
Aradi vértanúink, összeáll. Réthy Endre és Takács László, Budapest, Tankönyvkiadó, 1988.

–MJ–

60 éve 1955. október 5-én hunyt el Budapesten Tevan Andor könyvkiadó, és könyvnyomda-tulajdonos

Békéscsabán született 1889. aug. 15-én. Szakismereteit a bécsi grafikai főiskolán 1907–10-ben szerezte. Tanulmányai befejezése után Békéscsabán átvette édesapja, Tevan Adolf 1903-ban alapított kis nyomdáját, amelyet saját arculattal rendelkező korszerű műhellyé fejlesztett. A Kner Izidor által 1882-ben alapított és világhírűvé fejlesztett gyomai Kner Nyomda mellett a másik nevezetes nyomdász-kiadó a békéscsabai Tevan Nyomda lett. Az új magyar könyvművészet megteremtése e vidéki nyomdák tevékenységéhez fűződik. A Tevan Nyomda Könyvei főleg fametszetes illusztrációiról voltak nevezetesek.

Szép kiadványai hamarosan ismertté tették a nyomdát. 1911-ben megindult a filléres Tevan Könyvtár, amelynek keretében kétszáznál több magyar és külföldi szerző műve jelent meg, majd a bibliofil Tevan-amatőrsorozat, amelyből különösen Anatole France Nyársforgató Jakabja és Heltai Gáspár Esopus-fabulái illusztrált kiadása emelkedik ki. 1944-ben deportálták, 1945-ben visszatért. 1949-ben nyomdáját felajánlotta az államnak. 1950-től a Művelt Nép kiadónál működött, majd ugyanettől az évtől haláláig az Ifjúsági Könyvkiadó képszerkesztője volt.

Tevan Andor A könyv évezredes útja, Budapest, Gondolat, 1984. Címlap – Magyar Elektronikus Könyvtár 

„Apám, Tevan Adolf, akit rendkívüli munkakedve, kimeríthetetlen energiája a legkülönbözőbb foglalkozási ágakra terelt, sok mindenhez hozzáfogott életében. Egy jellemző vonása azonban állandóan megmaradt benne. Nagyon szerette a könyveket. A könyv iránti rajongás vitte rá, hogy 1903-ban a Békéscsabáról Kolozsvárra távozó Lepage Lajos könyv- és papírkereskedését átvegye. E helyi méretekre szabott kis boltnak hátsó részében volt egy lábbal hajtott, ócska amerikai tégelysajtó, néhány kiló betűanyaggal, amely a papírkereskedésben előforduló névjegy, meghívó, gyászjelentés és hasonló apró nyomtatvány elkészítésére szolgált.”

Tevan Andor: A nyomdagépek fejlődése. A francia, az orosz és a magyar könyvművészet a XX. században. In. Uő.: A könyv évezredes útja, Budapest, Gondolat, 1984. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Kosztolányi Dezső: Mint aki a sínek közé esett A szegény kisgyermek panaszai. Versek, Békéscsaba, Tevan, 1913. 5. o. (Negyedik kiadás) – Magyar Elektronikus Könyvtár 

„De a bibliofil könyvkiadás területén a kevés arany lap között ott ragyog a TEVAN Andoré is a Kner Klasszikusok, a Monumenta Literarum, azután az Amicus, a Hungária amatőr-könyvek mellett. Többet nem is igen mernénk megnevezni, hacsak zavart nem akarnánk okozni. Erre a Három-négy kiadóra, az említett amatőr-sorozatokra valóban ráillik minden dicséret, amellyel a könyvtörténész, a könyvesztétikus vállalkozást elhalmozhat. Természetesen a művészien szép könyv szemszögéből végezve a mérlegelést: az értékes tartalom és a művészi forma egységét a kor színvonalán értelmezve és keresve.

Tevan Andor tizennégy könyvet bocsátott ki ezen a szinten, s ez a 14 könyv a magyar bibliofil könyvkiadás európai értelemben vett csúcspontját jelenti anélkül, hogy ezzel az értékeléssel az említett többi kiadó jelentőségét csökkentenénk.

Az amatőr-sorozat 1913-ban indult Kosztolányi Dezső A szegény kisgyermek panaszai c. versciklusának új kiadásával. Az Insel-Verlag csinos köteteit utánzó kiadvány elegáns formátumával, nálunk új betűivel, levegős lapjaival, kétszínű címlapjával és a versek piros kezdőbetűivel nagy feltűnést keltett. Annyival is inkább, mert egy cikornyás ízlésű korban csak a papír fehér felületével és fekete betűkkel érte el a meglepő hatást. Utána három év telik el, míg a következő kötet: Krúdy Gyula Aranykézutcai szép napok c. könyve Major Henrik szöveghez illő pompás kis rajzaival megjelenik. 1916-ot írnak ekkor, a háború harmadik évébe fordul a világ, de Tevan Andor, mint a többi kiadó is, zavartalanul dolgozik. Ugyanebben az évben adja ki Kármán József Fanni hagyományait (250 példányban), azt az irodalmi művet, amelynek feltámadására senki sem számított. Kosztolányi Dezső és Krúdy Gyula kötete 500–500 példányban jelent meg az amatőr sorozatban. (Krúdy kötete egyszerű kiadásban 2000 példányban is piacra került.) A Fanni hagyományaihoz Tevan Andor készített díszeket, mert mint grafikus is dolgozott, anélkül, hogy akár ennek, akár fordítói tevékenységének különösebb reklámot csinált volna.”

Szíj Rezső: Tevan Andor, a bibliofil könyvkiadó. In. Magyar Könyvszemle, 80. évf. 4. sz. 1964. 337–343. – Elektronikus Periodika Archívum 

A Tevan Andor kiadói tevékenységét dokumentáló Tevan irattárat és levelezést a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattára őrzi. Az irattár mindeddig nem (vagy csak nagyon kivonatosan) publikált egységéből, a Tevan-könyvekről írt korabeli sajtókritikákból készült válogatás itt olvasható. 

Tevan Andor szerzői könyvei a Magyar Elektronikus Könyvtárban:

• Tevan Andor: A könyv évezredes útja, Budapest, Gondolat, 1984.
• Tevan Andor: Narancsliget az Északi-sarkon. A nyomda könyvkiadásának történetéből, Békéscsaba, Gyoma, Kner Ny., 1989. 

Szakirodalom Tevan Andor munkásságáról:

• Szíj Rezső: Tevan Andor, a bibliofil könyvkiadó. In. Magyar Könyvszemle, 80. évf. 4. sz. 1964. 337–343. 
• Papp János: A szép könyv dicsérete. A Tevan könyvek kritikái, Békéscsaba, Gyoma, Kner Ny., 1989. 
• Szauder Mária: Kosztolányi Dezső négy levele Tevan Andorhoz. In. Irodalomtudományi Közlemények, 74. évf. 2. sz. 1970. 245-246.

Szerk.: M.J.

Folytatódnak a gyermekek nyári könyvtári kalandjai

Szóval, úgy kezdődött az egész, hogy néhány éve pár kollégával kitaláltuk. Mert hátha működhet, és mert jó a gyerkőcöknek, és mert segítség a szülőknek, és mert csak. Elsőre nem jött össze. Aztán tavaly már igen. És a visszajelzéseket hallva sima ügy volt, hogy idén is megpróbáljuk. Megpróbáltuk. És összejött. Három nap alatt betelt mindkét turnus. Újakkal és visszatérőkkel. Néhány tavalyi program frissítésével és teljesen új foglalkozásokkal. Nem volt könnyű, de túléltük. Remélem, mindenki. 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész.

II. turnus 3. nap

Nem semmi nap lesz… húúúúúúú… utolsó utáni pillanatban szerda délelőttre új programot kellett szervezni. Zeneműtár. Mikusi Balázs szabin, kollégái megrökönyödve. Ja, volt tervben valami múzped. programjuk, de az énekórák iránt úgysincs érdeklődés, ki sem dolgozták, csak a cím maradt. Mondom, nem kell nekem komplex foglalkozás, kössék le őket másfél órára. Gyanúsan néznek rám – érzem még a telefonban is. De lényeg a lényeg: bevállalják, majd lesz valahogy. Reggeli után felcipelem a társaságot a hatodikra. Veszélyes egy túra, sok lépcső, oszlopok, szőnyeg… brrr… megannyi kísértésbe esési lehetőség a nem éppen comme il faut viselkedésre… de túléltük, még pár másodperc és lepasszolom őket. Balázs elénk jön, és azonnal kettéosztja a csapatot. Kisebbekre és legkisebbekre. Utóbbiakat be is tereli saját szobájába, előbbieket rámsózza, hogy vigyem őket Solymosi Ákoshoz, fel a stúdióba. Megint a rövidebbet húztam. Előtte még gyors telefon: Édes jó Lajosom, csak két félbe kell vágjalak, mert osztottuk a csoportot. Kattogtassunk felesbe! – Megdumálva.

Feltrappolunk. Zengalépcső. Ákos olyan fejjel vár bennünket, mint kistanárok az első gyakorló órán. Pedig bátor ember. Beengedett minket a rengeteg kütyü közé.

Nézik is rendesen, szerintem már tapiznának is, de az még tilos. Megpillantom a gramofont, a régi lemezjátszókat, és előre tudom, hogy rettenetesen fogom élvezni!

Ákos megmutogatja, hogy lehetetett hangot kicsikarni a masinákból 80 éve, 40 éve és hogy lehet azokat a régi-régi lemezeket ma is hallgathatóvá varázsolni. Mert ugyebár van a viasztekercs, a gépben meg a bazi nagy tű, ami birizgálja a barázdákat – fel is tesz egy őskövületet. „Állítólag ez volt Sztálin kedvenc dala.”

Mondom neki, kapjon már elő valamit az én gyerekkoromból is. Aztán mondom a kölköknek, hogy most nosztalgiázom, áhítatos csöndben tisztelegjenek a régmúlt kultúrája előtt. Erre elkezdenek frizbizni a jó kis bakelitekkel. Ákos megvigasztal: „Akarsz látni valami érdekeset?”

„Régen gyűjtötték a kórházakból kidobott röntgenlemezeket. Tökéletes hanghordozók voltak, csak rá kellett „tenni” a dalokat.” Na, ezért érdemes volt ma felkelni. Baromi klassz!!! De hogy ne csak én élvezkedjek: „Van valakinek kedve elmondani egy mesét a felvevő szobában? A végén pedig megvágjuk, hogy profi legyen.” Ironkodás és pironkodás. Senki (értsd: SENKI) nem meri bevállalni. Ezt nem hiszem el! Zsófi előhozza magából a kurázsit és nagy bátran bevonul a stúdióba. „Mit fogsz mondani?” Néma csend. „Mit mesélsz?” „Hát…hm…izé…Piroskát?” Tudom, hogy mikrofon mögött nem olyan könnyű megszólalni, ráadásul folyamatosan, de lesz dolga a vágónak, az tuti. Jön a hős a süketszobából és elkezdődik a technikusi munka: „Kiszedjük belőle a dadogást meg az üresjáratokat. Így, ni! Most alákeverünk valami jó kis zenét, ami illik hozzá. Aztán a végén pedig esti mesévé tesszük. Kész is.”

Hoppá, ez nem is az a szöveg, amit elsőnek hallottunk. Ez tényleg mese lett. Köpött a maci, aztán uzsgyi az ágyba.

Julcsi mellém somfordál:„Bemehetek én is mesélni?” Lilla mellém somfordál:„Bemehetek én is mesélni? Sári mellém somfordál:„Bemehetek én is mesélni?” Na, elég legyen! Ébredtetek volna korábban, bocs, helycsere, jön a másik csoport.

Lépcsőfordulóban elkapom Karasz Lajost: „Viselkedtek?” „Persze. A kotta nem érdekelt senkit, aztán elkezdtek nótákat rendelni Balázstól. Ezt ismered, ezt el tudod játszani?”

Jaj. Szerencse, hogy a társaságnak ebben a felében több zenészpalánta is van. Be a csöppnyi szobába. Aki nem ismeri Balázst, nagyon megrémülne ettől a harcias póztól. „Így fogom elhúzni a nótátokat!”

Nem is zizegnek, csendben várják a fejleményeket. Nyugi, az előző csoport sem ezzel kapta a körmöst! És előkerül egy hegedű.

Vonó itt, vonó ott – Marci1, az ifjú csellista keni-vágja a válaszokat, és elsőre megszólaltatja a hangszert. A többiek kapnak lelki segítséget: „Semmi vész, ha nyávogtattok, az első pár év a zeneiskolában is erről szól, nagyon nehéz ám játszani rajta!” Mindenki kipróbálhatja. Régi vágyam teljesült. (Mások is áldják a neved Balázs, már több kiskölköt be kellett íratni azóta zeneiskolába.)

Aztán furulya. Még nem egy magyar népmesék színvonal, de haladunk, haladunk.

Egy ismerősnek mutatom utána a képeket. Meghatódik: hiszen a zenészek nem szokták másnak adni a hangszerüket! Ez van, nem tudott nekünk ellenállni. A hatalmas zsoltároskönyv és a régi kotta is nagy siker. Végre én is látom a kottafejeket.

Alig bírják abbahagyni, Balázsnak úgy kell kidobnia bennünket.

A folyosón, míg várjuk a többieket, körénk sereglenek a Tár munkatársai.

Mindenki csodánkra jár. Mintha sok kis E.T.-t hoztunk volna. Mondjuk engem speciel a frász kerülget, mikor látom, hogy a katalógus szekrények alatti rész kitűnő bújócskaterep, pont beférnek alájuk.

És amikor észlelem őket osonkodni az olvasóterem felé, totál leizzadok. Mi lesz itt, jézusom… A kolléganő maga előtt terelve kihajtja őket, s nagy vigyorogva közli: „Kész szerencse, hogy utolsó hét van, s a törzslátogatóink közül is a kisgyerekesek vannak itt.” Mit csináltak?! „Á, semmit, csak odamentek az olvasóhoz, és közölték vele, hogy hagyja abba a gépezést, mert játszani akarnak.” Épp elnézést kérnék, mikor valaki bentről megjegyzi: „Végre! Van élet ebben a kriptában!” Hol vannak már a többiek?! Abban a pillanatban hallani is közeledtüket. Puff neki, lefárasztották Ákost – nem akarták abbahagyni a mesélést.

Ráadásul mindenki dumálni akart, így hármasával küldte őket improvizálni.

Nagyon megköszönünk mindent és örülünk, hogy földobhattuk az északi szárny hangulatát. Irány ebédelni!

Kaja közben megbeszéljük, hogy az embertelen melegre való tekintettel most megyünk fagyizni. Pénteken is örültek nekünk a cukrászdában, ma már külön szólnak a vendégeknek, hogy prioritást élvezünk, türelmet kérnek. Szóval, két gombóc per fő, aki nem szereti a fagyit, az gondoljon rám, majd segítek.

Séta a várfalon, ismeretterjesztési céllal. Megismerjük, hol vannak közkutak a sétányon. Aki vízért imádkozott, megkapja.

Aki hitehagyott, annak elered az orra vére. Szakszerű ápolásban részesül, és mindenki sajnálja.

Ez a hét is horrortábor!!!! A végére tényleg csak egy maradhat. Közben rálelünk az év plakátjára. Nagy sikere van.

Nem sietünk, úgyis Sudi tartja nekik a délutáni foglalkozást. Befelé menet elkap egy kolléga: „Stúdió?! Az OSZK-nak van stúdiója?! Miért nem tudunk mi erről?!” Most mit mondjak erre? „Fent a hatodikon. De ne ma menj fel. Bezárkóztak és nem nyitják ki senkinek sem.”

Virágok, szalagok már kipakolva.

Marci2 nagyon ügyes, de a többi fiúnak is melóznia kell.

Főleg szegény Vinyónak. Mert apukája közölte vele, hogy én vagyok a főnök. Így hát csak ránézek szerencsétlenre, és már a torkomat sem kell megköszörülnöm, vágja magától, méla undorral: „Tudom, tudom, te vagy a főnök… apa elmondja minden nap.” Ebben maradunk. Legyen ez a mottó holnap is. Lehet távozni felvirágozva.

Kötél Emőke

1. nap: „Miért nincs idén itt a bagoly? Amivel tavaly báboztunk? Meg a béka?” – Gyerektábor 2015
2. nap: „Pocok! Anyád azt mondta, hordanod kell a szemüveget!” – Gyerektábor 2015. 2. rész
3. nap: „Megölelgetjük a kapuőrző csontvázat, és elindulunk ebédelni” – Gyerektábor 2015. 3. rész
4. nap: „Na, gyerekek, ki milyennek látta Mátyás királyt?” Egyöntetű visítás: „Nagyorrúnak!” – Gyerektábor 2015. 4. rész
5. nap: „Marci és Máté megrendülten nézik az elébük táruló őrjöngést. Ma megint alacsonyan szállnak a párnák. ” – Gyerektábor 2015. 5. rész