350 éve, november 18-án halt meg Zrínyi Miklós, a költő. Farkas Gábor Farkas, a Régi Nyomtatványok Tárának vezetője harminc évvel ezelőtt a seregben finoman jelezte, hogy mi volt a különbség a költő és a hadvezér Zrínyi Miklós között. 

„Ismeretes, tisztelt Ház – mintegy népszerűen kívánván magam megérthetővé tenni –, hogy az idegen hatalmak képviselői területkívüliséget élveznek, vagyis a büntethetőség szempontjából úgy tekintetnek, mintha nem volnának itt. De facto ugyan itt vannak, de jure azonban a külföldön vannak. No mármost, tisztelt Ház, amint ezen egyénekre nézve fennáll a térbeli területkívüliség, ugyanezen jogköltés, fikció alapján kell élveznie Zrínyi és társainak az időbeli területkívüliséget, vagyis az időnkívüliséget.”

Mikszáth Kálmán: Regények és nagyobb elbeszélések, 1897–1898, Budapest, Akadémiai, 1957. (Mikszáth Kálmán összes művei 10. kötet) – Magyar Elektronikus Könyvtár

Farkas honvéd 1985 szeptemberében

1985 őszén J. L. hadnagy megállított a kanizsai laktanya (MN 4730) folyosóján, hogy tartsak délutáni foglalkozást az ütegnek az európai, illetve a magyar hadtörténet jeles eseményeiről.

„Kezdje a görögökkel Farkas honvéd, aztán zárja le a szovjetekkel. Ne cifrázza, elég két óra a kantinban.”

Különös küldetésnek tűnt ez még a kései Kádár-korban is, de akkor már túl voltam Medve Gáborékon (Iskola a határon) és a szolgálati szabályzaton, tehát tudtam, hogy csak a népellenes parancs megtagadását lehet elvileg megúszni. S ez közelről sem látszott annak. A III. vegyes páncéltörő üteg igen vegyes társaságból állt, de mindenki örült annak, hogy a hűvös októberi alakizás helyett az oktatási alakzatba helyezett stokikon (katonai hokedli) egyensúlyozva lehetett szundikálni, miközben végigszaladtunk a történelmen. Úgy a foglalkozás közepén belépett F. L. főhadnagy, a III. zászlóalj politikai tisztje, aki érdeklődve figyelte az előadást. A végén magához intett, s a következőket mondta:

„Rendben volt, Farkas honvéd, bár az arányokkal bajok voltak.” „Mit rontottam el?” – kérdeztem jámboran. „Sajnálatos, hogy a Vörös Hadsereg teljesen kimaradt, míg harcászati szempontból olyan jelentéktelen eseményt, mint a szigetvári kirohanás a kelleténél részletesebben taglalta.”

„Igyekeztem azokat az eseményeket kiemelni főhadnagy elvtárs, amikor egy maroknyi csapat egy gonosz birodalom ellen harcolva a bukás biztos tudatában mégis hősies példát mutatott.” – válaszoltam kissé elbizonytalanodva. A főhadnagy kommunista volt, de nem hülye. Október második felében jártunk, így azonnal megértette a parabolát. Ravaszul elmosolyodott, s megkérdezte: „Miért nem az eszéki híd felégetését választotta Farkas honvéd, ha már ez a Zrínyi szóba került, hiszen sokkal érdekesebb, nem?” Zavartan vakargattam a fejem búbján: „Az a másik Miklós volt, jelentem tisztelettel.” A főhadnagy érezte, hogy a helyzet azonnali tisztázásra szorul, s a láthatóan ijedt J. L. hadnagy felé fordulva rákérdezett:

„Valami politikai üzenet lenne ez, Farkas? Milyen maroknyi, milyen birodalom, milyen bukás???”

Elég bágyadt volt a délutáni napsugár október 23-án, megnyaltam a számat, hiányzott a koffein. „Természetesen az arnhemi hídra gondoltam főhadnagy elvtárs, John Frost könnyűfegyverzetű ejtőernyőseire, akik minden remény nélkül tartották a pozíciójukat Wilhelm Bittrich páncélosai ellen.” De mint tudjuk a híd túl messze volt. Szerencsém volt, mert a főhadnagy által említett eszéki híd eszembe juttatta rögtön Cornelius Ryan néhány hónapja olvasott monográfiáját. Nyilvánvaló, hogy F. L. nem hitt el ebből semmit sem, de a dramaturgia szabályai szerint ő balra el, én pedig megihattam a várva várt délutáni kávét ott, a kantinban.

Faithorne, William: Zrínyi Miklós költő lovasportréja (1663/64). Rézmetszet – Régi Nyomtatványok Tára, App. M. 68. (Magyar Digitális Képkönyvtár)

Néhány hónappal ezelőtt, 2014 nyarán a Nemzeti Galéria munkatársai kerestek meg bennünket, hogy a novemberben nyíló Zrínyi-kiállításhoz témába illő nyomtatványokat és metszeteket kérjenek el a nemzeti könyvtártól. Elfogultság nélkül mondhatom, igen színvonalasra sikerült a válogatás. Az állapotleírás és a paszpartuzás miatt ismét elővettük a napokban Miklós dédapjának, a szigetvári hősnek két metszetét, és most is lenyűgöztek a különleges férfi felejthetetlen arcvonásai. Az első metszet Niccolò Nelli 16. századi itáliai metsző munkája, a mellvéd mögött álló, páncélba öltözött, jobbjában pisztolyt tartó igen marcona katonát ábrázolja.

Niccolo Nelli: Zrínyi Miklós, a szigetvári hős portréja (1567).  Rézmetszet – Régi Nyomtatványok Tára, App. M. 24. (Magyar Digitális Képkönyvtár)

Matthias Zündt kortárs nürnbergi metsző képén jobbjában kardot, baljában Szigetvár kulcsait tartó Zrínyiben már a szomorú véget sejtő, s az abba belenyugvó férfit láthatjuk. Mind a két kép igen gyorsan elkészült, az 1566-os szeptemberi események után pár hónappal már ott lehettek minden jelesebb vásáron.

Matthias Zündt: Zrínyi Miklós, a szigetvári hős portréja (1566). Rézmetszet – Régi Nyomtatványok Tára, App. M. 26. (Magyar Digitális Képkönyvtár)

Ez év májusában amerikai bibliofilek tettek egy nagy túrát Magyarországon, így sok gyönyörű muzeális gyűjteményt meglátogatva minket sem kerülhettek ki. A kötelezőkön (Budai Krónika, Gutenberg-töredék, Drakula-hírlap) túl egy olyan történetet szerettem volna bemutatni nekik, ami jellegzetesen magyar, van benne az angolszász kultúrára vonatkozó hívószó és szinte biztos, hogy a New York-i Grolier Club egy tagja sem hallott még róla. Kézenfekvő volt tehát Zrínyi Miklós szigetvári hős Zündt-féle metszetét, Zrínyi Miklós költő Adriai tengernek Syrenája kötetét és Jeszenszky János Tycho Brahe életrajzát egymás mellé tenni. Cseh Tamás és a dán csillagász közös történetét, mely valahol a devecseri lőszerraktár melletti őrtoronyban keletkezett pár hónappal a fenti bevezető történet után, már olvashatták ezen a blogon.

Allard Huych: Zrínyi Miklós költő lovasportréja (1663/64). Rézmetszet – Régi Nyomtatványok Tára, App. M. 218. – (Magyar Digitális Képkönyvtár)

De hogyan kapcsolódhat mindehhez Szigetvár históriája? Mielőtt még rátérnék erre, egy apróságot érdemes megemlíteni. F. L. főhadnagynak nem volt igaza. Nemcsak a szabolcsi és a budai srácokat érdekelte Zrínyiék története a kanizsai laktanyában, hanem az amerikaiaknak is megtetszettek az önfeláldozás és a barokk eposz családi vonatkozásai, s a tipikus magyar végkifejlet a janicsárokkal, no meg a vadkannal. Tycho címerpajzsai és a Hamlettel való kapcsolata szintén ismeretlen volt a New Yorkiak számára, s azon már meg sem lepődtek, hogy szegény Jeszenszky is a fejét veszítette később közép-európai szokás szerint a fehérhegyi csata után. De hogyan kapcsolódik Szigetvár eleste Tycho Brahéhoz? Ennek a történetét is elmeséltem már egy másik posztban, Tycho asztrológiai jóslata az orrába került egy párbaj következtében: elszámolta II. Szulejmán halálát, aki jóval hamarabb halt meg Szigetvárnál, még Zrínyiék kirohanása előtt, s ezt az orra alá dörgölték – a szó szoros és átvitt értelmében – egy 1566-os decemberi táncmulatságon, mikor Rostockban volt egyetemista. Így kapcsolódik össze Szigetvár, Prága, Helsingør Apponyi Sándor világhírű gyűjteményében: a Bibliotheca Apponyiánában.

OSZK, Régi Nyomtatványok Tára, RMK I. 842. Adriai tengernek Syrenaia (1651)

1989 májusában türelmetlenül vártam Bata Imrét, hogy aláírassam vele az indexemet 19. századi magyar irodalomból a szegedi egyetem folyosóján. Néhány éve – egy lakásfelújítás miatt – kidobtam egy csomó egyetemi jegyzetet (ez még az internet és a fénymásoló előtti korszak volt, tehát naphosszat ültünk a könyvtárban és körmöltünk az asztal felett görnyedve) a kukába. Megtaláltam az akkori szemináriumi dolgozatom céduláit és a címét: „Mikszáth Kálmán időproblémája az Új Zrínyiászban és a Beszterce ostromában”. Úgy tűnt, hogy az akkori ÉS főszerkesztőjének tetszett a referátum, valamit hümmögött és dünnyögött az orra alatt, de nem történt semmi különös, egy jót beszélgettünk a szemináriumi csoporttal Mikszáth különleges megoldásairól az időt illetően. Végre sorra kerültem, Bata kezébe vette az indexemet, emlékezett rám. Elmosolyodott, beírta a jegyet és a következő mondattal bocsájtott útra: „Kedves fiatal kolléga, nem kell ám mindenbe belekeverni az oroszokat. Még bent vannak.” Ebben történetesen igaza volt, még Kádárnak is hátra volt vagy másfél hónap az életéből. „Ha gondolja, érdemes lenne ezt az időproblematikát megírnia. Feszesebb szerkezet, ügyelni a kifejtésre és az arányokra.” Mehettek a jegyzetek a szemétbe 2009 augusztusában.

„– A miniszterelnök úr válaszát a többség nem veszi tudomásul.” Mikszáth Kálmán két teljességgel lehetetlen dolgot kívánt ábrázolni az Új Zrínyiászban, a 19. század egyik legkiválóbb, s méltatlanul alulbecsült művében. Bánffy Dezső miniszterelnök került abba a képtelen helyzetbe, hogy a Bólogató Jánosok is ülve maradtak és nem fogadták el a válaszát a Parlamentben, illetve egy számítási hiba folytán Gábor arkangyal nem megfelelő időben fújta meg a harsonáját, minek következtében a szigetvári hősök feltámadtak a 19. század végén és szembe találkoztak Mikszáth Magyarországával. A cseles történetben bukásra volt ítélve a 16. századból – önhibáján kívül – a 19. századba került gróf, akit Apponyi Albert bölcsessége mentett meg a megszégyenüléstől: az időnkívüliséget (és Vajdahunyad várát) kapta meg a hazájáért tett szolgálatai miatt, ám a magyar történelem szigorú szabályai szerint nem élhetett boldogan, hanem újra meg kellett halnia.

1986 május elején heverésztünk a zalai Rezi vár lábánál, túl voltunk a hegyi kiképzés felénél, élveztük a napsütést. (Később tudtuk meg, hogy nem véletlenül ettünk hetekig salátát a Magyar Honvédség nagyobb dicsőségére, mivel valahol Ukrajnában gond akadt az egyik atomerőművel április végén.) A vegyes páncéltörő üteg két szakaszból állt: a hurkatöltőkből (SZPG-9) és a fagotokból (9M111), ez jelentette a vegyességet. Az első fagot raj második töltőjeként Mikszáth regényét olvasgattam az Olcsó Könyvtár kiadásában a harcászat szünetében. Néha valóban fontos a méret, hiszen a tártáskába belefért a gépkarabélyba tett tár helyére ez a kötet, így nem maradtam olvasnivaló nélkül. Dagadt Cimbi – prózai nevén Szabó II. József honvéd, megkülönböztetve Hosszú Cimbitől, Szabó I. József honvédtől – unatkozott, rágcsálta a radioaktív füvet, s kutakodva nézte, hogy mit olvasok. A kezdeti ellenszenvtől eljutottunk a cimboraságig, az öreg katonák vittek magukkal a kimaradásokra – persze tudták azt, hogy minden körülmények között visszatalálok a laktanyába – és még azt is elnézték nekem, hogy utálom a Hubertuszt. Hogy peregjen az idő, mesélni kezdtem Mikszáth történetét a fagotosoknak. Szemmel láthatóan érdekelte őket a dolog, feltámadás, hősi halál, szerelmi szál, igyekeztem néhány humoros betétet elmagyarázni. Nem mindig sikerült. „És mi lett a vége?” – kérdezte a rajparancsnokom, akit a háta mögött Első, avagy Aggodalmas Lajosnak hívtunk. „A vége mindig szomorú őrvezető elvtárs, de ennek így kell lennie.” – válaszoltam hunyorogva és felnéztem a Rezi vár romjaira. Megtámadtak minket az oroszok, Zrínyi keményen védekezett Vajdahunyadnál, de a túlerő őt is felemésztette. Nem volt mit tenni, maradék embereit összegyűjtötte, szép beszédet tartott nekik: haljunk meg a hazáért másodszorra is. Így is történt, kirohantak és hősi halált haltak. Majd „Gábriel bán lelkét két tized magával / Földrül fölemelé gyönyörű szárnyával…”

Zrínyi Miklós költő lovasportréja (1698 előtt) – Régi Nyomtatványok Tára, RNYT, App. M. 483.

350 éve, november 18-án halt meg Zrínyi Miklós, a költő.

Farkas Gábor Farkas

Szeretettel várjuk az Interpretációk interpretációja. Tudós bibliothecariusok, tudós elődök  című Tudományos Ülésszakunkra. Két plenáris előadást és négy szekcióban 17 előadást hallhatnak az érdeklődők november 24-én a VI. emeleti előadóban.

10:05 – 10:25 Tüske László: „Ha a sors belevájta a karmait …” A metafora a középkori arab stilisztikai hagyományban

A középkori arab stilisztikai irodalomban megkülönböztetett figyelemmel kezelték a metafora problémáit. Az OSZK állományában található al-Taftazanial-Mutawwal (A „hosszú”) című munkája. Ezt a művet a 19. században Goldziher Ignác szerezte be. A munka a középkori arab stilisztikai irodalom alapművének tekintett, al-Szakkkáki által készített összefoglalás, Miftáhal-’ulúm (A tudományok kulcsa) szuperkommentárja. Fő részei: a szintaxis stilisztikája, a szóképek stilisztikája és az alakzatok stilisztikája. A szóképek között tárgyalja a metafora különböző típusait. Előadásomban al-Taftazáni metafora-osztályozásának kérdéseit mutatom be a középkori arab stilisztikai irodalom hátterében.

Káldos János a Különgyűjtemények vezetője, dr. Hoppál Péter, az EMMI kultúráért felelős államtitkára, a rendezvény védnöke, Szőcs Géza az Országos Könyvtári Kuratórium vezetője, dr. Tüske László főigazgató, dr. Monok István az MTA Könyvtár főigazgatója és dr. Nagy Gábor Tamás az I. kerület polgármestere

 A rendezvényünk programja itt érhető el.

Kérjük, hogy a belépéshez a gyorsliftfolyosóról megközelíthető szolgálati bejáratot vegye igénybe.

Rendezetlen anyag vagy gyűjteményrész bármiféle rendezése óhatatlanul valamiféle interpretációt von maga után, amely alapvetően befolyásolja a forráscsoport későbbi tudományos „sorsát”, s amelyhez a szaktudósoknak valamilyen formában mindenféleképpen viszonyulniuk kell. Előadóink azt a finom kapcsolatot vizsgálják meg, amely a forrás, a tudós könyvtáros, muzeológus, egykori szaktudósok és az adott kutatási téma mai állapota között megrajzolható, különös tekintettel a fizikai „beavatkozásból” (foliálás, rendezés, tagolás stb.) fakadó, egymást követő és egymásra épülő interpretációk sorozatára.

A rendezvény ingyenes.

Egy 16. század elején befejezett corvinát mutat be november 24-én 10 óra 25 perckor Bíró Csilla a Régi Nyomtatványok Tára kutatója. 

Szerző – scriptor – kiadó: Andreas Pannonius Énekek éneke-kommentárjának készülő kritikai kiadásáról

Az előadásban azt az 1506-ban befejezett papírkódexet (Cod. Lat. 443., OSZK, Kézirattár) szeretném bemutatni, amely egyetlen példányban tartotta fenn Andreas Pannonius Énekek énekeue-kommentárját. A kódex fizikai jellemzőinek vizsgálata több olyan információt hordoz a szöveg keletkezési és használati körülményeivel kapcsolatban, amelyek kiegészítenek egy modern kritikai kiadást. Az előadás a következő témaköröket érinti: scriptor, keletkezési hely, idő, proveniencia- és possessorbejegyzések, csonkaság, vízjelek, díszítettség, kötés; illetve a szöveg szintjén: a margináliák és a fő szöveg viszonya. Jól érthető példákon keresztül mutatnám be, hogy a két szövegegység hogyan egészíti ki egymást, s ezt hogyan lehet majd megjeleníteni a kommentár készülő kiadásában.

A rendezvényünk programja itt érhető el.

Szeretettel várjuk az Interpretációk interpretációja. Tudós bibliothecariusok, tudós elődök  című Tudományos Ülésszakunkra. Két plenáris előadást és négy szekcióban 17 előadást hallhatnak az érdeklődők november 24-én a VI. emeleti előadóban.

Kérjük, hogy a belépéshez a gyorsliftfolyosóról megközelíthető szolgálati bejáratot vegye igénybe.

Rendezetlen anyag vagy gyűjteményrész bármiféle rendezése óhatatlanul valamiféle interpretációt von maga után, amely alapvetően befolyásolja a forráscsoport későbbi tudományos „sorsát”, s amelyhez a szaktudósoknak valamilyen formában mindenféleképpen viszonyulniuk kell. Előadóink azt a finom kapcsolatot vizsgálják meg, amely a forrás, a tudós könyvtáros, muzeológus, egykori szaktudósok és az adott kutatási téma mai állapota között megrajzolható, különös tekintettel a fizikai „beavatkozásból” (foliálás, rendezés, tagolás stb.) fakadó, egymást követő és egymásra épülő interpretációk sorozatára.

A rendezvény ingyenes.

1881. november 29-én Bük László ezekkel a sorokkal kereste meg Kézirattárunk első „őrét”, Csontosi Jánost:

„Tekintetes Ur!
Szabó Károly Ur 1879 E[sztend]oben ki nyomatta Régi Magyar Könyvtár kezi könyvét ennek 424 lapján. 1015. sz. a. Benitzki Péter Magyar Rhytmusok N. Szombatban 1664.ben ezt irja rólla ma egy példánya sem esmeretes. Helybeli tanitóknál meg van a ki szivesen el tsereli [...]."

Valóban létezett egy példány a sem korábban, sem azóta senki által nem látott kiadásból?

Földesi Ferenc, a Kézirattár vezetője november 24-én a Tudományos Ülésszak 2. szekciójában ad elő 11.45-kor. 

A rendezvényünk programja itt érhető el.

Szeretettel várjuk az Interpretációk interpretációja. Tudós bibliothecariusok, tudós elődök  című Tudományos Ülésszakunkra. Két plenáris előadást és négy szekcióban 17 előadást hallhatnak az érdeklődők november 24-én a VI. emeleti előadóban.

Kérjük, hogy a belépéshez a gyorsliftfolyosóról megközelíthető szolgálati bejáratot vegye igénybe.

Rendezetlen anyag vagy gyűjteményrész bármiféle rendezése óhatatlanul valamiféle interpretációt von maga után, amely alapvetően befolyásolja a forráscsoport későbbi tudományos „sorsát”, s amelyhez a szaktudósoknak valamilyen formában mindenféleképpen viszonyulniuk kell. Előadóink azt a finom kapcsolatot vizsgálják meg, amely a forrás, a tudós könyvtáros, muzeológus, egykori szaktudósok és az adott kutatási téma mai állapota között megrajzolható, különös tekintettel a fizikai „beavatkozásból” (foliálás, rendezés, tagolás stb.) fakadó, egymást követő és egymásra épülő interpretációk sorozatára.

A rendezvény ingyenes.

Szeretettel várjuk az Interpretációk interpretációja. Tudós bibliothecariusok, tudós elődök  című Tudományos Ülésszakunkra. Két plenáris előadást és négy szekcióban 17 előadást hallhatnak az érdeklődők november 24-én a VI. emeleti előadóban.

Kérjük, hogy a belépéshez a gyorslift folyosóról megközelíthető szolgálati bejáratot vegye igénybe.

Rendezetlen anyag vagy gyűjteményrész bármiféle rendezése óhatatlanul valamiféle interpretációt von maga után, amely alapvetően befolyásolja a forráscsoport későbbi tudományos „sorsát”, s amelyhez a szaktudósoknak valamilyen formában mindenféleképpen viszonyulniuk kell. Előadóink azt a finom kapcsolatot vizsgálják meg, amely a forrás, a tudós könyvtáros, muzeológus, egykori szaktudósok és az adott kutatási téma mai állapota között megrajzolható, különös tekintettel a fizikai „beavatkozásból” (foliálás, rendezés, tagolás stb.) fakadó, egymást követő és egymásra épülő interpretációk sorozatára.

A rendezvény ingyenes.

Az ülésszak Szentmártoni Szabó Géza plenáris elődásával kezdődik.  

Szentmártoni Szabó Géza: Janus Pannonius lappangó művei nyomában

Janus Pannonius összes ismert művének tudományos igényű kiadása 1784-ben, Utrechben jelent meg, mégpedig Kovásznai Sándor gondozásában, Teleki Sándor költségén. Ma már tudjuk, hogy ebből a teljességre törekvő kiadásból sok szöveg hiányzik, illetve olyanok is akadnak benne, amelyekről kiderült, hogy más szerző tollából valók. Száz év múlva Ábel Jenő végzett eredményes kutatást a Vatikáni Könyvtárban, ahol egy 1794-es említésből ismert kolligátumban rátalált egy addig az ismeretlenségben lappangó, Nápoly veszedelmét elbeszélő, Anjou René (1409–1480) szicíliai király dicsőítésére készült panegyricus felerészben fennmaradt szövegére, amelyet Janus Pannonius 1452-ben, azaz 18 esztendős korában, tanulmányai színhelyén, Ferrarában írt. A szerző és cím nélküli szöveget Ábel Jenő azonosította, és adta ki 1880-ban, az Analectájában. A csonka szövegről, Huszti József 1929-ben írt kitűnő tanulmánya óta, csak kevés szó esett.

Janus Pannonius ikonográfiája iránti érdeklődésem hozta magával, hogy elém került annak az Albiban őrzött, Guarino Strabon-fordítását tartalmazó, Anjou René számára készült kéziratnak két illusztrációja, amelyek egyikén a költő arcát véltem felfedezni. Az attribúcióval kapcsolatos kutatásaim vezettek el a panegyricus teljes szövegének felfedezéséhez. A századokon át lappangó műnek a nápolyi Nemzeti Könyvtárban található, XIX. században másolt szövegét egy pozitivista történész, Léon-Gabriel Pélissier (1863–1912), ismeretlen szerző műveként mutatta be 1898-ban, egy francia folyóiratban. 111 esztendeig reflektálatlan cikkét 2009-ben, az interneten olvasva, ráismertem Janus művére, s e felfedezés révén sikerült a dicsőítő költemény teljes szövegét Nápolyból megszereznem, majd az eddig ismeretlen rész magyar fordításával együtt, nyomtatásban is közreadnom.

 

A panegyricust bemutató dolgozatom írása közben, a szakirodalmat olvasva, figyeltem fel egy mindeddig rejtőzködő, Janus Pannoniusnak tulajdonítható, száz soros versre, amely Párizsban, a Bibliothèque de L’Arsenal egyik kódexében maradt fenn. Az ő szerzőségét aprólékos érvekkel igyekeztem alátámasztani. Ennek a Holdsarló-lovagrend (Ordre du Croissant) védőszentjét, Szent Móricot, és a rendalapító Anjou Renét magasztaló versnek a szövegkiadását, valamint magyar fordítását ugyancsak elkészítettem.

2010 nyarán, Klebelsberg-ösztöndíjasként Nápolyban kutatva, sikerült azonosítanom a Renatus-panegyricus XIX. századi másolójának személyét, Scipione Volpicellát (1810–1883), a Nápoly történetét kutató tudós társaság hajdani elnökét. Az ő személye vezetett el a Castelnuovóba, a Società Napoletana de Storia Patria könyvtárába, ahol egy kolligátumba fűzve, megtaláltam a nápolyi Nemzeti Könyvtárban őrzött másolat XVII. század közepi előzményét, egy valódi forrásként kezelhető kéziratot.

2012-ben bukkantam rá egy 1639-ben nyomtatásban megjelent könyvtárjegyzékre, amelyben a nápolyi kéziratéval megegyező címmel szerepelt Janus Pannonius Renatus-panegyricusának egykori padovai kézirata, amely hajdan Marco Mantova Benavides (1489–1582) jogtudós könyvtárában volt meg. 2014 nyarán, egy Dublinban kutató kollégánk, Gelléri Gábor keresett meg levelével, amely egy újabb felfedezést osztott meg velem. Egy kolligátumot lapozgatva figyelt fel egy 16 oldalas, 1672-ben kiadott, aukciós könyvjegyzékre, amely egy XVI. századi párizsi könyvgyűjtő, Paul Petau (1568–1614) hagyatékának maradványait ismerteti. A jegyzék 179. számú tétele a következő: Ianus Pannonius De expugnata Parthenope. A lelet azért jelentős, mert egy olyan példányt ír le, amelyben szerepelt a szerző neve, és a mű eredeti, eddig ismeretlen címe is. (Ábel Jenő attribúciója most igazolódott véglegesen! Az általam magyarított cím, a Parthenope veszedelme is jónak bizonyult!) Talán ez a kötet lehetett az, amely Anjou René számára készült. Ugyanebben a könyvjegyzékben szerepel egy olyan tétel, amely azzal a párizsi Arsenalban található, Szent Móricról szóló, illusztrált kötettel azonos, amelyben a vélhetőleg Janus Pannonius által írt, 100 soros költemény is olvasható.

A részletes program itt olvasható.

A rendezvényt a Nemzeti Kulturális Alap támogatja.

Őszi sorozatunkban tíz népszerű lapot teszünk ki blogunk legjobban látható virtuális folyóiratolvasójába.

7. Mikes International

A Hollandiai Mikes Kelemen Kör 2001 októberében adta ki a Mikes International nevű internetes negyedévi lap első számát. Az előszóban a szerkesztők: Farkas Flórián, Kibédi Varga Áron, Tóth Miklós és Csanády Ágnes összefoglalták a lap profilját: 

„...A magyarság a Kárpát-medencében Európa néptömbjeinek és kultúráinak találkozópontján hozta létre több mint ezer év alatt sajátos kultúrvilágát. A XX. században történelmi erők feldarabolták a magyarságot a Kárpát-medencén belül és szétszórták azon kívül az egész világon. Ez az évszázad egyben lezárta azt a periódust, amelyben népek egyszerűen csupán földrajzi egységeket jelentettek. Az új kor, a tudáson alapuló információs társadalom határtalan. Ennek az új korszaknak, ennek az új globális világrendnek vagyunk aktív része szerte a földgömbön. Ott 'terül el' a mi szellemi hazánk. Ebből az következik, hogy problémáinkat egyetemes emberi nézőpontból közelítjük meg. Ezt a világra való nyitottsággal lehet elérni. A Mikes International ezekkel a gondolatokkal indul útjára az 50 éves Hollandiai Mikes Kelemen Kör szellemében. A világon szinte mindenütt jelentős számban élő és a helyi társadalomba integrálódott magyarság különleges helyzetben van: nagyon sok és változatos forrásból tudunk meríteni. Olvasóink számára pedig a Mikes International eszmecserére kíván alkalmat nyújtani. Ezt a sokszínűségben rejlő erőt lapunk többnyelvűségén keresztül is igyekszünk kiaknázni. Elsősorban magyarul és angolul, de természetesen más nyelveken is megszólalunk. Az Internet adta lehetőségekkel élve, az információs sztráda csomópontjaiban igyekezünk formálni kultúránkat.”
Forrás: Farkas Flórián: A Mikes jelene és jövője

Az EPA mint a Nemzeti Könyvtár periodika archívuma fontosnak tartja és feladatának tekinti összegyűjteni, archiválni és hosszú távon megőrizni a határon túli magyarság szellemi termékeit is. A Mikes International digitális folyóirat számai a lap 2001-es indulása óta folyamatosan érkeznek be az EPA-ba.

Hiányolsz a gyűjteményből fontos folyóiratot? Kérjük, segítsd munkánkat a kattintás után megjelenő űrlap kitöltésével, ajánlj olyan kiadványokat, melyek teljes egészében olvashatók vagy letölthetők az internetről. Ide kattintva #tizevesazepa lehet megnézni az összes, munkatársaink személyes ajánlásával is ellátott válogatott dokumentumot.

A Magyar Elektronikus Könyvtárban és az Elektronikus Periodika Archívum és Adatbázisban elsősorban digitálisan már meglévő műveket teszünk közzé, azonban időről időre mi is digitalizálunk. Az olvasói kérések a legfontosabbak, egyre több felhasználó segíti ajánlataival, kéréseivel is munkánkat. 

A folyóirataink frissítései a Twitteren is követhetők: 

Új efolyóirat: Danubian news: 1939 6. 12. , PDF http://t.co/KxPA08hVdB

— MEK (@oszkmek) October 22, 2014

Három különleges régi nyomtatvány került elő aukciókon az év elején, melyeket munkatársaink megvizsgáltak. Erős a gyanú, hogy a könyveket ellopták. Reméljük, hogy hamarosan visszakerülnek az eredeti őrzőhelyükre és bárki számára elérhetők lesznek a kötetek.

Farkas Gábor Farkas három részletben (1., 2., 3.) megírta a könyvek történetét, és ráadásként bemutatta kutatómunkánk egyik nagyszerű eredményét, melyet a kulturális javak szolgáltatásában végzünk nap mint nap.

Az írást Földváry Antal antikvárius kommentálta. Fontosnak tartjuk a véleményét, ezért egy külön posztban válaszolunk felvetéseire. Szürkében olvasható a kommentár, fehér alapon munkatársunk válasza.

Tisztelt Farkas Gábor Úr!

Tisztelt Földváry Úr!

Igazán örömteli esemény, hogy sikerült lopott könyvet találnia. Gratulálok!

Egyáltalán nem örömteli dolog könyvlopásokkal foglalkozni, sok vele a nyűg, rengeteg dolognak kell utána járni, hatóságokkal levelezni, aztán rendőrségre és bíróságra járni. Volt már benne részem, nem élveztem. Ugyanakkor a munkámat is el kell végeznem. Mindenki teszi a dolgát, a tolvaj lop, a rendőrség nyomoz, a könyvtáros pedig azon igyekezik, hogy a lopott könyvek visszakerüljenek jogos tulajdonosaikhoz.

Szívesen beszélgettem volna Önnel erről, ha bemutatkozott volna, mikor boltunkban járva "csak a kollegái munkáját ellenőrizte".

Egyszer illő bemutatkozni, ezt meg is tettem évekkel ezelőtt, mikor éppen a Krisztina Antikváriumban jártam megtekinteni az aukcióra szánt nyomtatványokat. Még beszélgettünk is arról, hogy régóta keresem a lányaimnak Obrucsev Utazás Plutóniába című remekművét, mely jobb, mint a mintának használt Verne-könyv.

Ha nem túlzottan zavarom, kicsit kiegészítem az Ön által leírt történetet.

Mivel azért írtam ezt az öt részből álló blogbejegyzést (több mint 20 000 leütés), hogy érdemi vita induljon fontos kérdésekről, ezért kifejezetten örülök a hozzászólásának. Idézem a blogról: „ám nem haszontalan a könyvgyűjtő, az antikvárius és a könyvtáros különböző nézőpontjának a felvázolása és a párbeszéd elindítása sem a történet szereplői között.”

Nem említette, hogy a magyar könyvekre különösen odafigyelő és vigyázó, azokat nagy becsben tartó szlovák könyvtárosok elfelejtettek bélyegezni ennek a könyvnek az esetében. Továbbá, hogy semmilyen más a tulajdonjogra utaló jel nem volt benne. Ezért azután, bár Ön a feljelentésében orgazdasággal vádolt, a rendőrségi nyomozás sem az antikváriumot, sem a könyv beadóját nem találta bűnösnek. Nekik sem tűnt túl logikusnak, hogy az "új" tolvaj és orgazda nagy nyilvánosság előtt kínálja "régi" portékáját. Azt tudom és elismerem, hogy a könyvtárosok lehetősége egy-egy könyv azonosítására, valamint ilyen irányú tudományos felkészültségük meghaladja az enyémet. Ha mondjuk az Ön figyelmeztetése révén tudomást szereztem volna a könyv eredetéről, kisebb nyilvánossággal el tudtuk volna rendezni az egyébként addigra már "védetté" nyilvánított könyv sorsát.

Nem csak az érvényes állománybélyegző hordozhat tulajdoni jegyet. Sajnos a Kárpát-medencében nem egyedülálló eset, hogy valamiért nem kerül pecsét a muzeális nyomtatványba. Nagyon sok jel segíti mindannyiunk (így a könyvtárosok, az antikváriusok és a gyűjtők) munkáját. Ez lehet exlibris, tulajdoni bejegyzés, supralibros, régi raktári jelzet, jellegzetes kötés, vagy akár közvetett (levéltári, könyvtári) forrás. Mit tegyünk akkor, ha a tolvaj kivágta a címlap rektóján lévő pecsétet és a belső kötéstáblán a szakértő számára ismert raktári jelzeteket olvashatunk? Vagy az óvatlan orgazda csak áthúzta ceruzával a – szerinte – érvénytelen 19. századi állománybélyegzőt, de a possessor-bejegyzések és a régi, illetve az érvényes raktári jelzetek ott virítottak a címlapon és a belső kötéstáblán? Megtörtént, bírósági tárgyaláson ismertetett ügy volt a 2000-es évek elején, az az eset, amikor is sikerült a könyvtártörténeti forrásokkal igazolnom, hogy az 1960-as években lopták el a példányt az Egyetemi Könyvtár egyik külső raktárából.

Nekem új információ, hogy a nyomozás lezárult volna, hiszen párhuzamosan folyik a szlovákokkal együtt, s még egy rendőr sem kérdezte meg tőlem, hogy mit tudok erről az ügyről. Kapott erről hivatalos értesítést? Ezt meg tudja osztani a nyilvánossággal?

Mind a ketten tudjuk, hogy annál logikusabb tett nincs is a lopott könyv legalizálására, mint azt egy aukción meghirdetni, hiszen, ha sikeresen leütik a tételt, akkor az új tulajdonosa tulajdonjogot is vásárol, ami még nehezebbé teszi a visszaszerzését az eredeti tulajdonos számára. Három lehetőség van: az első (nekem legszimpatikusabb), az új tulajdonos jóhiszemű volt és visszaadja a lopott holmit, a második esetben az új tulajdonos visszaadja, de kéri a felmerült költségei (vásárlás, utazás, restaurálás, esetleg őrzés) megtérítését – erre jó példa az ezen a blogon tárgyalt malvázia esete, olvassa el, szerintem tanulságos – a harmadik pedig, mikor a beadó (vagy a megbízottja) lelép nyomtalanul a könyvvel. Tehát azért kellett levédetni a könyvet mind a három esetben és a rendőrség azért foglalta le bűncselekmény alapos gyanújával a köteteket, hogy a lopott könyvek felett ne szerezhessen senki se tulajdonjogot és ne tűnjön el a példány a szemünk elől. Röviden szólva én nem merném lebecsülni a nyomozóhatóságok szakmai hozzáértését, hogy nincsenek tisztában a lopott műkincsek értékesítési módszertanával. Ezért is utaltam a blogon a Seuso-saga mindenki által ismert történetére.

Azt írja: „Azt tudom és elismerem, hogy a könyvtárosok lehetősége egy-egy könyv azonosítására, valamint ilyen irányú tudományos felkészültségük meghaladja az enyémet.” Úgy gondolom, hogy most túlságosan is szerény. Megnéztem még egyszer a Krisztina Antikvárium által aukcióra szánt példány történetét: Borsa Gedeon céduláját leszámítva minden adatot az internetről, vagy mindenki számára hozzáférhető nyomtatott forrásokból (RMNY, Kamil Lackó katalógusa stb.) szereztük a kollégákkal. Borsa cédulája fontos forrás, legfőképpen a megerősítés miatt, de nélküle is egyértelművé válik a régi könyvekhez csak egy kicsit értők számára, hogy ezt a kötetet 2003 után lopták el Eperjesről. A neten megtalálható az eperjesi kontaktszemély elérhetősége, aki válaszolt is nekünk, s megerősítette, hogy a kötet: 1. valóban eltűnt, 2. fenntartják a tulajdonjogukat 3. megtették a szlovák hatóságoknál a feljelentést. Érdemes lett volna időt áldoznia arra, hogy ellenőrizze a provenienciát. Mit ír erről az antikváriusok erkölcsi kódexe? Idézem: „A tagoknak teljes felelősséget kell vállalni, valamint minden erőfeszítést meg kell tenni az általuk eladásra kínált tételek eredetisége és eredetiségének megállapítása érdekében.” Az RMNY-ből biztosan van otthon példánya, Lacko katalógusa náluk szabadpolcos, nem is kell beiratkoznia, hanem egy napijeggyel megnézheti, s ha kell, kifénymásolhatja a megfelelő oldalakat. A Google keresőjével megtalálhatók a blogban szereplő többi adat (nevek, helyek, időpontok, címek stb). És ha egy telefonnal vagy e-maillel hozzám fordul, szívesen segítek, volt arra példa, hogy antikváriust kisegítettünk egy-egy bibliográfiai adattal. Ugyanez elmondható a példány azonosításában részt vett kollégáimról is.

Azt írja: „Ha mondjuk az Ön figyelmeztetése révén tudomást szereztem volna a könyv eredetéről, kisebb nyilvánossággal el tudtuk volna rendezni az egyébként addigra már »védetté« nyilvánított könyv sorsát.” Nem tudom, hogy mit ért kisebb nyilvánosságon. A példány védése indokolt volt, ha nem lett volna lopott, s az OSZK rendelkezik a szükséges forrással, akkor vásárlóként is feltűnhetett volna az aukción. Mivel alapos gyanú merült fel, hogy bűncselekmény során került ki a könyv az eredeti őrzőhelyéről, így nem volt mérlegelési lehetőségem. Gondoljon csak bele: ha a sikeres aukció után derül ki, hogy lopott a könyv, akkor joggal marasztalnak el, hiszen hanyagul végeztem a munkámat.

Megkérdezem, gondolt-e már arra, hogy az a mód, ahogy ebben az esetben eljárt (nem akarom minősíteni, de tudja kifejezetten jót tesz egy üzlet hírnevének, mikor az általa rendezett árverés alatt a helyszínen foglal le egy tételt a rendőrség) a jövőben hány könyv megcsonkításához, átkötéséhez és meg nem találásához vezet? A tulajdonosok tudnak számolni, és tényleg: egy csonka könyvért több pénzt kapnak, mint egy elkobzottért. Ezzel a "jól sikerült" akciójával és annak nem kis sajtóvisszhangjával, vajon hány potenciális, árverésre beadható, vagyis valószínűleg nyilvánosságra kerülő művet sikerült a láthatatlan kereskedés mezejére taszítania?

Az üzleti hírnévhez annyit, hogy az idézett erkölcsi kódex szerint is és bizonyára üzletileg is megéri munkát fektetni a gyanús kötetek alapos átvizsgálására. Nem tudom érvként elfogadni, hogy legyek a tolvajokra tekintettel – ha jól értem, őket kényszerítem olyan méltatlan helyzetbe, hogy kénytelenek lesznek a lopott holmit megcsonkítani és a tulajdoni jegyeket eltüntetni? –, pontosabban: vegyem figyelembe azt, hogy mégiscsak kényelmesebb a lopott könyveket aukciókon tisztára mosni, mint a megfáradt bűnözőket a feketekereskedelembe taszítani, ahol nyomott áron veszik-adják a legális piactól távoltartott régi nyomtatványokat?

A háború utáni évtizedekben százezres nagyságrendben keringtek a kereskedelemben - legálisan - régi egyházi, vagy más megszűnt szervezetek bélyegzőivel jelölt könyvek. Ön szerint egy-egy ilyen eset után (mint pl. az Ön által is megemlített Studio Antikváriumi eset) ki mer bármilyen "megbélyegzett" könyvvel előállni? Honnan lehet tudni, hogy eladható egy mű, vagy sem? Esetleg előzetes normakontrolt szeretne? Azt gondolom Ön és a Könyvtár elöbb unná meg, mint a tulajdonosok.

Az aukciókon megjelenő tételek mennyiségéből és rendőrségi ügyek számából sejthető, hogy olyan sok könyv nem lehet a piacon és magánszemélyeknél, amelyekről megnyugtatóan és gyorsan kideríthető, hogy: 1. lopták, 2. ki az eredeti tulajdonosa, 3. igényt tart-e a példányra az eredeti tulajdonosa. Ezért is javasoltam a használt kocsik eredetvizsgálatához hasonlót – melynek kidolgozásában egyaránt szerep jutna az antikváriusoknak, a hatóságoknak és a könyvtárosoknak) –, hogy a gyanús eseteket ki lehetne szűrni. Azért ne legyünk képmutatóak: az 500 példányból – nem számolom a Kádár-levelek körüli hajcihőt – ez az egy könyv volt gyanús. Ha aukciónként ez az arány, akkor ennek költségei kifizethetők. Már amennyiben igényt tartanak az OSZK munkatársainak a segítségére, de, mint már azt fent is említettem: internet, telefon és könyvtár segítségével bárki összerakhatta volna az inkriminált blog-posztot, aki egy kicsit is konyít a régi könyvekhez és szereti is ezt a világot. Egy komolyabb tétel már egy középkategóriájú használt kocsi árával vetekszik, de ütöttek le olyan könyvet is nemrégen, melyért egy új, felsőkategóriájú kocsit is lehetett volna venni.

Költői kérdést tesz fel: vajon, hogy kerülhetett ki a mű a gyűjteményből. Nem tudom. Az viszont valószínűnek tűnik, ha "ennyire" vigyáznak egy (a mi számunkra) becses ritkaságra, azt csak belső ember viheti ki, aki nem a takarítónő, mert ő nemigen tudja, hogy mit is érdemes ellopni. Csak zárójelben említem: egyik érdeklődő kollegám, néhány éve családostól kereste fel ezt az intézményt, ahol nem tudtak magyarul (uram bocsá', vagy csak nem akartak tudni) ezért végül angolul tudatták velük, hogy állományvédelmi ok miatt nem lehet megnézni a gyűjteményt. [Ki nem mondva: leginkább magyaroknak nem, ha meg szeretnének nézni egy volt magyar könyvtárat. Tulajdonképpen rendesek: ne fájjon a szívünk...] Ez megnyugtató. Vigyáznak majd a visszakerült és még ott lévő magyar könyvekre. Annyira legalább, mint az ugyanilyen nyelvű sírkövekre.

Szerintem itt sok minden összekavarodik, s nem is tartozik a most folyó diskurzushoz. A költői kérdésre a válasz a szlovák rendőrség feladata. Reméljük, hogy meglesz minél hamarabb. A komplexusokat kezelni kell, nem elmélyíteni. Viszont egy szép kultúrdiplomáciai gesztus segítheti az évtizedes görcsöket oldani, s előnyt is szerezhetünk belőle.

Az antikváriusok mindig is a Nemzeti Könyvtár mellett álltak és ahol lehetett - sokszor büszkén - segítették a gyűjtemény gyarapítását. Megint csak zárójelben: elviselve, hogy az OSZK sokszor hónapokig nem fizette ki a vásárlásait, ami tekintettel arra, hogy nem bank vagyunk, a beadók felé nagyon kínos magyarázkodásra kényszerít minket. (Régebben ez a segítség kölcsönös volt, sajnos úgy tűnik csak volt.) Számtalan ritkaságot kutattunk fel, "csiklandoztunk ki" a gyűjtőktől vagy örököseiktől. Azt gondolom ezután ez nehezebb lesz.

Sajnálattal hallom, hogy állítólag az OSZK nem fizetett hónapokig. Ha ez igaz, akkor ez szomorú és mindent meg kell tenni, hogy ez ne történjen meg legközelebb. De erről jut eszembe, talán egy éve az igen tehetséges művészettörténészünk segített Önnek: azonosította és mintaszerűen leírta az egyik aukcióra szánt grafikai dokumentumukat, minek következtében jó üzletet köthetett az egyik budapesti közgyűjteménnyel. 

Az Axioarton látható képeket, (és a jó, vagy kevésbé jó leírásokat) mi antikváriusok készítjük és bocsátjuk a lap rendelkezésére. Így volt ez ebben az esetben is, ami ugye egyértelművé teszi a "rosszhiszeműségemet". Legalábbis az Ön véleménye szerint, mivel cikke ezt sugalja.

Gyorsan rákerestem a szövegben: le sem írtam a rosszhiszemű szót. Ragozott formában sem.

Köszönöm a türelmét: Földváry Antal, Krisztina Antikvárium

A további disputában bízva, üdvözli, Farkas Gábor Farkas, a Régi Nyomtatványok Tára vezetője

100 éve született Illés György – a „Papi” –, kétszeres Kossuth-díjas operatőr, dokumentumfilmes és tanár, aki még húsz évesen a Filmgyárban segédvilágosítói munkatársként lépett arra a ranglétrára, melynek a későbbiekben a legtetejére ért fel.

Az interjút, melyből a részleteket válogattuk, Csala Károly készítette 1994-ben az akkor nyolcvan éves legendás mesterrel. 

Összeállításunkat a Történeti Interjúk Tára gyűjteményéből munkatársunk, Hanák Luca készítette.

1517. október 31-én függesztette ki Luther Márton (Martin Luther, 1483–1546) német Ágoston-rendi szerzetes, a szász választófejedelemség teológiai doktora a wittenbergi vártemplom kapujára 95 pontba foglalt téziseit, amelyeket a katolikus egyház megreformálása érdekében tett közzé. Nézetei hosszas harcok árán utat törtek, és az általa vezetett új irányzat lett az evangélikus, míg a nála is radikálisabb, Kálvin János (Jean Calvin, 1509–1564), genfi reformátor vezette irányzat a református vallás alapja. 

Bár az egyház megújulását célzó katolikus reformtörekvések (új vallási igények és a középkori egyházi struktúrák átalakítása) már Luther fellépését megelőzően is megjelentek, átfogó reformprogram csak a reformáció hatására jött létre ezekből, amelyet a tridenti zsinat (1545–1563) fogalmazott meg. A zsinat rendelkezéseivel megszilárdította az egyházfegyelmet, s a papság legfontosabb feladatául a lelkipásztori szolgálatot határozta meg. Mindenekelőtt pedig pontosította a katolikus egyház tanítását mindazokban a kérdésekben, amelyeket a reformátorok támadtak.

Luther arcképe Cranach Lukács fametszete. Fraknói Vilmos: Werbőczi István életrajza, Budapest, Magyar Tört. Társ., 1899. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Luther tanításának lényege, hogy egyedül Isten kegyelméből (sola gratia) és egyedül a hit által (sola fide) jutunk el az üdvösségre. Tanításának forrásául kizárólag a Szentírást ismerte el, tagadva az egyházi hagyomány Bibliával megegyező értékét (sola Scriptura). Csak két szentséget (keresztség, úrvacsora) tartott meg a hétből, elvetette az egyházi rendet, a misét és a szentek tiszteletét. Téziseiben mindenekelőtt bírálta a bűnök pénzzel való megváltását, azaz az egyházi búcsúk pénzért való árusításának gyakorlatát (búcsúcédulák), támadva annak teológiai hátterét is:

Az írás itt folytatódik

Őszi sorozatunkban tíz népszerű lapot teszünk ki blogunk legjobban látható virtuális folyóiratolvasójába.

6. Erdészeti Lapok

„E lap ... havonként minden hó első napjaiban legalább két nyomott ívnyi terjedtségben fog megjelenni, s annak tiszta jövedelme az erdőszeti irodalom előmozdíttatására fordíttatni.” (Előfizetési fölhívás 1862.)

Az Erdészeti Lapok az Országos Erdészeti Egyesület tulajdonában lévő havi lap, melyet 1862-ben Divald Adolf és Wagner Károly alapított Selmecbányán. A folyóirat kiadásának célja a magyar nyelvű erdészeti szakirodalom megteremtése, a szakmai képzettség fejlesztése és az erdészeti szakszemélyzet összefogása volt. Az Erdészeti Lapok meghatározó szerepet játszott a magyar erdészeti szaknyelv kialakulásában és elterjesztésében. A lap 1864-ben a Magyar Erdészegylet közlönye lett. 1866-67-ben „Erdészeti és Gazdasági Lapok”, majd 1868-tól ismét „Erdészeti Lapok” címen jelent meg, akkor már az Országos Erdészeti Egyesület közlönyeként. 1873-ban az Egyesület megvásárolta a lap tulajdonjogát Wagner Károlytól - a volt tulajdonosok és a szerkesztő, Bedő Albert egyesületi titkár a lap főmunkatársai lettek. E dátumtól az Erdészeti Lapok Budapesten jelenik meg, tulajdonosa és kiadója pedig az Országos Erdészeti Egyesület. A lap a története során történelmi okokból három kényszerű kiadási szünetet élt meg: 1919-ben, 1944-48. valamint 1950-52 között. Az 1952-től ismét megjelenő lap „AZ ERDŐ” címet viselte 1990-ig. 1991-től újra a régi címén, megújult tartalmi és formai keretek között jelenik meg az Erdészeti Lapok. Ez a lap nem csupán az Országos Erdészeti Egyesület közlönye, hanem a mindenkori magyar erdészet és erdőgazdálkodás szellemi értékeinek tárháza, iránymutató lámpása, a korabeli erdészeti gyakorlati és tudományos élet tapasztalatainak közreadója és az erdészettörténeti kutatások legfontosabb forrása is egyben.
Forrás: Erdészeti Lapok  

A kiadvány 143 évfolyamának visszamenőleges digitalizálása 2009-ben történt meg az Országos Erdészeti Egyesület és a MEK Egyesület együttműködése keretében. Az azóta megjelent újabb számok az Erdészeti Lapok honlapján kívül szintén felkerülnek az EPA-ba is.

Hiányolsz a gyűjteményből fontos folyóiratot? Kérjük, segítsd munkánkat a kattintás után megjelenő űrlap kitöltésével, ajánlj olyan kiadványokat, melyek teljes egészében olvashatók vagy letölthetők az internetről. Ide kattintva #tizevesazepa lehet megnézni az összes, munkatársaink személyes ajánlásával is ellátott válogatott dokumentumot.

A Magyar Elektronikus Könyvtárban és az Elektronikus Periodika Archívum és Adatbázisban elsősorban digitálisan már meglévő műveket teszünk közzé, azonban időről időre mi is digitalizálunk. Az olvasói kérések a legfontosabbak, egyre több felhasználó segíti ajánlataival, kéréseivel is munkánkat. 

A folyóirataink frissítései a Twitteren is követhetők: 

Új efolyóirat: Danubian news: 1939 6. 12. , PDF http://t.co/KxPA08hVdB

— MEK (@oszkmek) October 22, 2014