Húszéves a Magyar Elektronikus Könyvtár. Nyári sorozatunkban húsz izgalmas művet teszünk ki blogunk legjobban látható virtuális polcaira.
Hiányolsz a gyűjteményből fontos e-könyvet? Kérjük, segítsd munkánkat a kattintás után megjelenő űrlap kitöltésével, ajánljatok olyan kiadványokat, melyek teljes egészében olvashatók vagy letölthetők az internetről.
Ide kattintva #huszevesamek lehet megnézni az összes, munkatársaink személyes ajánlásával is ellátott válogatott dokumentumot.
Tímár György nemcsak humoristaként alkotott maradandót, hanem versei és önéletrajzi jellegű prózai írásai is figyelemre méltók. A szerző művei a fia kérésére kerülnek fel ezekben a hónapokban digitalizált formában a MEK-be.
„Tímár György rekeszizom-mozgató és agyműködést-serkentő remekműveinek címszavain nemzedékek röhögték életre magukat. A Nevető lexikon és az Agyrémszótár most javított és átdolgozott kiadásban, egy kötetben lát napvilágot, készen arra, hogy - miközben megerősíti hitükben és kedélyükben a régieket – új híveket toborozzon ennek a sajátos műfajnak" – írja a kiadó a könyv fülszövegében – Magyar Elektronikus Könyvtár
A Magyar Elektronikus Könyvtárban elsősorban digitálisan már meglévő műveket teszünk közzé, azonban időről időre mi is digitalizálunk. Az olvasói kérések a legfontosabbak, egyre több felhasználó segíti ajánlataival, kéréseivel is munkánkat. Egyre több elektronikus könyvünk már e-könyv-olvasó-barát epub és prc formátumban is elérhető. Frissítéseink a Twitteren is követhetők.
Egy átvilágított tüdőről szól Babits hangja? Hogy is van ez?
Röngenleleteket ábrázoló műanyag képlemezekből készítettek Berliner-féle hanglemezeket a nyersanyag-ínséges '30-as, '40-es években.
A gramofonlejátszók elterjedésével egy időben, ugyan jóval kisebb példányszámban, de megjelentek a hangfelvétel készítésére alkalmas lemezvágógépek is, amelyek segítségével „üres”, sima felületű műanyag-, illetve lakkréteggel bevont korongokba vagy akár röntgenlemezre karcolták a barázdákat.
Az 1930-as években Babits Mihály felesége, Török Sophie felkérte Makai István elektromérnököt, hogy rögzítse a rádióban elhangzó Babits-, valamint Bartók-műveket. Később, a háború alatt Makai mint haditudósító járta felvevő berendezésével a frontvonalat, így ez idő alatt Török Sophie maga örökítette meg a számára érdekesnek ígérkező műsorokat. Makai István használt először hanghordozó gyanánt kiselejtezett röntgenfelvételeket.
A Múzeumok Éjszakáján már bemutattunk néhány röntgenlemezt (a kép bal szélén)
A röntgenlemez kizárólag Magyarországon terjedt el. Sajátossága, hogy a barázdákat röntgenfelvételek felületére vágták. A vékony és lágy alapanyagnak köszönhetően rendkívül sérülékeny hanghordozó. Nedvesség hatására a külső emulziós réteg oldódik, ami a barázdák teljes és végleges megsemmisüléséhez vezethet. Tárolásánál és lejátszásánál igen körültekintően kell eljárni. Az OSZK Török Sophie–Babits–hagyatékában számos Makai István által rögzített felvétel maradt fenn.
Radnóti Miklós alább olvasható Július c. versének egy sorát címként választva idézzük meg a hetedik hónapra – mely nevét Iulius Ceasartól vette – tán legjellemzőbb közös élményt, a beköszönő kánikulát. A hagyomány szerint Péter-Pálkor (június 29.) elkezdődő aratás hetei is erre a hónapra esnek, amit a hónap régi székely neve, Áldás hava, valamint a második napján beköszönő Mária-ünnep, Sarlós Boldogasszony ünnepe is a nevében hordoz. Régente Oroszlán havának is nevezték a hónapot, mivel július 23-áról 24-ére fordulva lép át a Nap a Rák csillagképből az Oroszlán jegyébe. Szintén régi neve volt a júliusnak Szent Jakab hava – régi szokás szerint ugyanis a hónapban kezdődő állatövi jegy első dekádjának fontos egyházi ünnepéről (Szent Jakab apostol ünnepe, július 25.) kapta a hónap az elnevezését.
Kaszás aratás – Plohn József üvegnegatív gyűjteményéből – Digitális Képkönyvtár
Elvégeztük az aratást. Készülj, gazda, jó áldomást! Gazdasszonyunk jó vacsorát! Adjon isten jó éjszakát!
[Elvégeztük az aratást …], Gerencsér, Nyitra megye – Aratódalok – In: Magyar népdalok, Szerkesztette és a bevezetőt írta Ortutay Gyula, válogatta és jegyzetekkel ellátta Katona Imre – Magyar Elektronikus Könyvtár
–––
A júliusi csillagok alatt vággyal koszáltam, mint kobor diák. De voltak nálam bátrabb daliák s az idő lassan, tétlen elhaladt.
Az ablakokban csönd volt és virág, s a fülledt este szívemre szaladt s júliusi csillagok alatt, míg bent mullattak boldog daliák.
Fiat fogantak pozsgás asszonyok; zöld és dúsnedvű, mérges nagy növény volt az élet: beteljesült, konok.
Éreztem már, hogy – messziről jövén – elesem, ha tovább barangolok s ledőltem egy zord, vén klastrom tövén.
[Július] – „Kalendarium, es az ielen valo…”, 1583 (RMNY 503) – Régi Nyomtatványok Tára Ezt az egyetlen példányban fennmaradt magyar nyelvű kalendáriumot Piotr Słowacki (1588†) krakkói matematikus és csillagász állította össze, kinek kalendáriumai népszerűek voltak idehaza, míg a fordító Pál Sebestyénről mindössze annyit tudunk, hogy a nyomtatvány megjelenésekor a bécsi egyetemen tanult. – Farkas Gábor Farkas írása a kalendáriumról
„Ilyen hőség sem volt itt már régen, mesélik, még a vaj is elalélt és olvadni készült lenn a jégen
ma délelőtt még s most beborult. Már aprót söpör a ház előtt a szél s körül minden figyelmesen föláll
a tolongó porban s záport remél. A nyugágy háta is hassá dagad és elszakad a szárító kötél.”
A napraforgó, mint az őrült röpül a pusztán egymaga, a tébolyító napsugárban kibomlik csenevész haja.
Bolond lotyó – fejére kapja a sárga szoknyáját s szalad, szerelmese volt már a kóró, a pipacs és az iszalag, elhagyta mind, most sír magában, rí és a szörnyű napra néz, a napra, úri kedvesére, ki részeg, s izzik, mint a réz. Aztán eszelősen, bután rohan a gyorsvonat után.
„Már reggel, ébredéskor, van a levegőben valami vészhírszerű. A madarak hajnali fél három felé kezdik. Háromtól ötig vitatkoznak, készülnek a napra, az életre. Ezek a titkos órák. A város savanyú lepleibe göngyölten alszik, gyötrötten és aléltan készül a nappal harmincnégy fokos végzetére. De a kora hajnal, ez a gyöngéd, nemes és szagos júliusi hajnal az érettség egészséges és üde illatával lélegzik. […] Hajnali háromkor megint künn állok az erkélyen. Hallgatom a madarakat. Arra gondolok, hogy az irodalom a mérsékelt égöv terméke. A trópusokon csak élni lehet. S még ezt gondolom, tikkadtan és honvággyal: nem is lehet rossz, a trópusokon. Nem is lehet rossz, élni, alélni az élet ötvenfokos, halálos ölelésében; élni, csak élni.”
A legnépszerűbb magyar szentek egyike, a lovagkirály Szent László (1077–1095), a gyengék védelmezője, akinek számos legenda is őrzi emlékét. Bálint Sándor is idézi a hagyományt, mely szerint László halála után már egy évszázaddal azt tartották hazánkban, hogy a kegyes királyt három álló évig megtépett ruhában gyászolta nemzete. Ez idő alatt nem táncoltak, nem muzsikáltak az országban. László az unokaöccsével, Kálmánnal való viszálykodás közben hunyt el Nyitrán 1095-ben. Először az általa 1091-ben felszentelt somogyvári Szent Egyed bencés monostorban temették el, majd testét 1116-ban – a monostor elkészülte után – átvitték Váradra, az általa alapított székesegyházba. A források szerint váradi sírjánál csodás gyógyulások történtek, így hamar zarándokhellyé vált a király nyughelye. Az emlékezet szerint a III. Celesztin pápa által a csodák kivizsgálására küldött két bíboros is szemtanúja volt a gyógyulásoknak, majd 1192. június 27-én déltájban egy égi jel tűnt fel a váradi székesegyház fölött. Fényes csillag gyúlt ki, s ott lebegett a magasban két órán át. Ez a magyarázata annak, hogy – a szokástól eltérően, amely szerint a szentek ünnepe haláluk napja – Szent László napját június 27-én, a csillagjelenés napján ünnepeljük.
Szent László király az épülő váradi székesegyház előtt – In. Képes Krónika, 1358 után; Cod. Lat. 404., 99. o. – Kézirattár
„Áve, égi király híve, királyoknak gyöngye, éke, László, mennynek sorsosa! Ég királyát hűn követted, országunkat védelmezted, légy hazánknak bajnoka.
Himnusz Szent László királyról, részlet (Regis regum civis ave, fordította: Csanád Béla), 1192 körül – In.: Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalom történetéhez. Középkor. Budapest, Tankönyvkiadó, 1992. 267–268. o. –Törzsgyűjtemény
Árpád-házi Szent László 1040 körül született Lengyelországban. Nagyapját, a pogány Vazult (Vászolyt) István király (1000–1038) vakíttatta meg. Apja, a későbbi I. Béla király (1060–1063) családjával együtt elmenekült az országból István haragja elől, s később mégis László lett az, aki folytatta István király életművét. A trónviszályoktól és külső támadásoktól is zaklatott országban nyugalmat és rendet teremtett szigorú törvényeivel. 1191-ben pedig elfoglalta Horvátországot. Szent László uralkodása idején avatták az első magyarországi szenteket (1083): Gellért püspököt, Szent István királyt, Szent Imre herceget, valamint András és Benedek remetéket.
„Idvezlégy kegyelmes Szent László kerály, Magyarországnak édes oltalma, szent kerályok közt drágalátus gyöngy, csillagok között fényességes csillag.
Szentháromságnak vagy te szolgája, Jézus Krisztusnak nyomdoka követi, Te szent léleknek tiszta edénye, Szíz Máriának választott vitéze.”
Szent László-ének, 1470 körül, – In. Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalom történetéhez. Középkor. Budapest, Tankönyvkiadó, 1992. 540–541. o. –Törzsgyűjtemény
Szent László ereklyetartó hermája, 15. század első negyede, győri székesegyház, fotó: Szelényi Károly – In. Lázár István: Képes magyar történelem. Corvina, Budapest, 1993, 39. oldal, 28. kép. – Magyar Elektronikus Könyvtár
„Szent László koponyacsontját temetkezési helyén, a nagyváradi székesegyházban fej-ereklyetartóban, azaz hermában őrizték. Ezt először 1273-ban említik. Egy 1406-os tűzvész azonban elpusztította ezt a korai hermát, amint Zsigmond király egyik oklevele elbeszéli, ám az ereklyék nem sérültek meg. A ma is meglévő ereklyetartó ezután készülhetett. Legkésőbb 1443-ban már megvolt, ekkor ugyanis összeomlott a székesegyháznak az a tornya, ahol a hermát őrizték, ám az ereklyetartó nem sérült meg. 1565-ben protestánsok rabolták ki a szent király sírját. Az ereklyetartót Náprágyi Demeter püspök szerezte vissza, aki ezután magával vitte Gyulafehérvárra, Pozsonyba, majd 1607-ben (!) Győrbe. Ő restauráltatta Prágában. Ekkor cserélték ki gótikus koronáját a maira. A herma vállrészét sodronyzománc borítja, fejrésze aranyozott, domborított ezüstlemezből készült. Belsejében díszített ezüsttokban helyezték el a koponyaereklyét. A herma mestereit egyesek Kolozsvári Mártonban és Györgyben vélték felismerni, és benne III. Béla portréját látták. E feltételezéseknek azonban semmilyen alapja nincs.”
[Szent László hermája ] – In: Lovagkirályok: Az Anjou- és Zsigmond-kor Magyarországon (1301–1437) CD-ROM,. Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 1997. Magyar Elektronikus Könyvtár
1775-ben Zichy Ferenc győri püspök a nyakszirtcsontból egy darabot a nagyváradi székesegyháznak adományozott, és azt ott szintén díszes hermában őrzik azóta.
Szent László alakját számos legenda őrzi. Ezek egyike a kun vitézzel való harcának ábrázolása. A jelenet azt örökíti meg, amikor még Salamon király (1063–1074) uralkodása idején az úzok (fekete kunok) betörtek az országba (1068). A Kerlés melletti ütközetben döntő szerepet játszott László herceg. Az egyik menekülő kun vezért, aki magával vitt egy magyar lányt, üldözőbe vette, legyőzte, és a lányt kiszabadította, bár korábban már súlyos sebet kapott a csatában. Lászlónak ezt a hőstettét számos magyar templom falán megfestették a következő századokban.
Thuróczi János 1487-ig foglalta össze Magyarország történetét. A művet 1488-ban Brünnben, majd Augsburgban nyomtatták ki. Az augsburgi kiadást a kiadó Mátyásnak ajánlotta, s a pergamenre nyomtatott díszpéldány ajánlása aranyfesték felhasználásával készült. Ma ez az első ismert aranyfestékkel készült nyomtatvány. Ugyanezt a festéket használták a Szent László legenda egyik jelenetét ábrázoló kép és a címertábla illuminálásához.
„Arany János, bihari fi is megénekelte a Dubnici Krónika előadása nyomán azt a jámbor hagyományt, hogy 1345 farsangján, amikor a székelyek és magyarok Laczfy András vezérletével a tatárok ellen harcoltak, László király feje eltűnt a helyéről, a székesegyház oltáráról. Elment, hogy együtt küzdjön híveivel. Győztek is. Harmadnapra találta meg a székesegyház sekrestyése: feje egészen átizzadt a derekas helytállás közben. Egy fogoly tatár még elmondotta, hogy amikor a székelység rájuk ment, hatalmas termetű vitéz járt előtte: magas lovon, fején aranykorona, kezében szekerce. Rettenetes csapásaival és vagdalkozásával tizedelte őket. A vitéz feje fölött pedig a levegőben egy szépséges asszonyszemély tündökölt csodálatos fényességben, aranykorona a fején. Ipolyi ebből az előadásból azt gyanítja, hogy középkori magyar hadi szokás lehetett Szent László fejereklyéjének a sereg élén való hordozása. Ilyenkor aztán nem is lehetett a váradi székesegyházban. Így vitték különben a franciák is háború idején királyuk előtt Szent Márton ereklyéjét, hogy közbenjárásával győzedelmeskedjenek.”
„Nem a székely, nem is Laczfi, Kit Isten soká megtartson; Hanem az a: László! László! A győzött le minket harcon: A hívásra ő jelent meg, Vállal magasb mindeneknél Sem azelőtt, sem azóta Nem láttuk azt a seregnél.
Nagy lovon ült a nagy férfi, Arca rettentő, felséges; Korona volt a fejében Sár-aranyból, kővel ékes; Jobb kezében, mint a villám Forgolódott csatabárdja: Nincs halandó, földi gyarló Féreg, aki azt bevárja.
Mert nem volt az földi ember, Egy azokból, kik most élnek: Feje fölött szűz alakja Látszott ékes nőszemélynek; Koronája napsugárból, Oly tündöklő, oly világos! – ” Monda a nép: az Szent-László, És a Szűz, a Boldogságos.
A nyári napéjegyenlőség (június 21.), a csillagászati nyár kezdetének napja, a hagyományban szorosan összefonódott a mai nappal, Szent Iván-éjjel, azaz Keresztelő Szent János születése (június 24.) katolikus ünnepének éjszakájával.
„Egy istent, egy napot imádok. A nap az alkotó maga. Ragyogó nyár, sugárvilágod Pajtos tündérek évszaka. Te hímezel sok fényes álmot. Rejtelmes nyári éjszaka. Oberont és Titániát Üdvözli a tündérvilág”
„Szent Iván a nyári napforduló ünnepe, a szertartásos tűzgyújtás egyik jeles napja. A tűz tisztító, gonoszűző erejébe vetett hit az alapja a Szent Iván-napi tűzugrás szokásának is. Az ekkor gyújtott tűzről azt tartották, hogy megvéd a köd, a jégeső és a dögvész ellen, elősegíti a jó termést. A szertartásos tűzugrásnak egészség- és szerelemvarázsló célzata is volt.”
Június 24. Keresztelő Szent János napja vagy Szent Iván-nap, részlet – In: Magyar néprajz, Folklór 3., Népszokás, néphit, népi vallásosság, Budapest, Akadémiai Kiadó 1988 – Magyar Elektronikus Könyvtár
---
„Virágos Szent János, Éjszakád világos. Míg előtted leszek, Tiszteletet teszek, Csak addig világos, Légy aztán homályos!”
[Virágos Szent János…], magyar népdal, részlet – In: Magyar népdalok. Szerkesztette és a bevezetőt írta Ortutay Gyula; válogatta és jegyzetekkel ellátta Katona Imre; Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1976 – Magyar Elektronikus Könyvtár
Tűzugrás. Metszet az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című kiadványból – Digitális Képarchívum
„A szentiváni énekeknek a tűzgyújtásra vonatkozó szakaszai csak kevés típusból állnak; többnyire néhány genetikailag összefüggő szöveget variálnak. Ezek a részek gyakran deskriptívek, éppúgy, mint a gyógyító erejűnek tartott növényekre, füvekre, gyümölcsre vonatkozó, szórványosan előforduló énekek, mondókák. A Szent Jánosra és a rövid éjszakára vonatkozó strófák már többértelműek, mert a rövid éjszaka említéséhez a szerelemmotívumot is asszociálják: ezek a motívumok a vallásos elemekkel együtt találhatók az énekekben. Az énekek néha leírják a tűzgyújtás körülményeit:
Tavaly, születésének 100. évében, s különösen a 100. születésnapon Weöres Sándor életművét – Kálnoky László versét idézve – „ünnepi csöngedelem” köszöntötte szerte az országban. Az idei évben – amely egyben Weöres halálának negyedszázados évfordulója is – 101. születésnapján, néhány pályatársát idézzük vele kapcsolatban.
„Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy ember, úgy hívták, hogy Sanyika. Hát ennek az embernek az volt az érdekessége, hogy Sanyikának hívták egész életében. Nem változott neki a neve, hogy tízévesen ezt mondták volna, hogy Sanyi, tizennyolc évesen meg, hogy Sándor, harmincévesen pedig azt, hogy Sándor úr. Ez az ember mindig csak Sanyika volt. Tulajdonképpen nem is volt más kora neki, úgy értem, hogy egész élete során ugyanolyan idős volt. Ahogyan az angyalok is. Csak azért öregedett meg, hogy ne tűnjön föl, hogy ő mindig egykorú. Mert nagyon irigyek az emberek, és nagyon haragudtak volna rá. Csak a neve meg a hangja, mert olyan sanyikás maradt a hangja is, szóval csak az jelezte, hogy valójában ki is ő.”
„állandóan fügét mutat az olvasónak, játszik vele, mint macska az egérrel; tékozló római polgár, keleti kényúr, fölényes arisztokrata, pap és bohóc egyszemélyben, áhítatosan imádkozik s rád hunyorít, mikor az ámenig érne; cserepekre ír hieroglifeket, izzadhatsz, míg a tábla összeáll s megfejted értelmüket; kéregre, levélre, alálibegő madártollakra írja, rajzolja jeleit, gyűjtsd össze, ha kíváncsi vagy, ha érdekel, s az a csodálatos, hogy addig bűvöl-bájol, míg kíváncsivá tesz, és szinte a kuncogását is hallhatod, amikor a varázslatból, egy közmondás vagy egy tréfa csattanójától józanodva, csak egy közönséges cserepet, levelet, tollat tartasz tenyereden: nincsenek haszontalan dolgok, emeli föl ujját, de azt is úgy, mintha egy játékos egér farkincája volna, azé az egéré, amelyik elrágja a meséket; […]”
Kányádi Sándor: Weöres Sándor – In: Uő.: Valaki jár a fák hegyén, Kányádi Sándor egyberostált versei, Budapest, Magyar Könyvklub, 1997 – Magyar Elektronikus Könyvtár
–––
„Én se ülle-fülle verset fújok Rólad, nemcsak árendása vagy a magyar szónak, állítom, keményen megnyomva a krétát: Arany János óta alig íly poétánk, kinek ha könyvébe belelapozának, elegendő lészen népe e Hazának!”
Csukás István: Weöres Sándor köszöntése, részlet – In: Uő.: Összegyűjtött versek, Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1996 – Törzsgyűjtemény
Weöres Sándor: A vers születése (Meditáció és vallomás); címoldal a Török Sophie-nak szóló autográf ajánlással; Pécs, Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda, 1939 – Kézirattár
„Weöres Sándor egymaga élő bizonyítéka, élő bizonyítéka most is, az ember fönségének. Egy közülünk, kondás és éji fejedelem, elment, és mi imádkozva eltemetjük. Nem történt most semmi. »Kuli neeem tud meghal.« Úgy van, ahogy Károlyi Amy mondja: Weöres Sándor hazatért. Engedjük el Isten nevében.”
Esterházy Péter: Más így, [részlet a Weöres Sándor temetésén elhangzott beszédből, 1989] – In: Uő.: A halacska csodálatos élete, Budapest, Pannon Könyvkiadó, 1991 – Törzsgyűjtemény
Illés Árpád és Weöres Sándor; egy csoportkép részletének reprodukciója. Az eredeti magántulajdonban – A teremtés dicsérete című, Illés Árpád festőművész és Weöres Sándor alkotói barátságát bemutató szolgáltatásunkban
[…] „annyira híres lett ez a Sanyika, hogy senki nem vette észre, hogy már nem él közöttünk, mert mindenki azt hitte, még itt van. Pedig egy napon azt mondta a Sanyika, kilépek a mesékből. És ki is lépett. Arról keveset tudni, hogy mit csinál azóta. Annyit hallottam egy embertől, aki mindenfelé járt a világban, még Hejőpapira is eljutott, hogy a Sanyikát az új helyen is Sanyikának hívják, meg hogy átlátszó, mint a levegő, és hogy sokszor jön meglesni, mi van velünk, és akinek jó a szeme, az látja is. De a legtöbben nem. Csak lélegeznek, mint mindig, és nem veszik észre, hogy bemegy a tüdejükbe egy darabka ebből a Sanyikából.”
A zene ünnepét először 1982-ben, Franciaországban tartották meg a csillagászati nyár első napján; szellemi kezdeményezője az akkori francia kulturális minisztérium frissen kinevezett zenei igazgatója, Maurice Fleuret komponista, újságíró volt. A kitűnő zenei szervező, aki korábban több kortárs zenei fesztivált is sikerre vitt, különösen a fiatalokat és az amatőr muzsikusokat kívánta élő, nyilvános zenélésre ösztönözni az ünnep keretében, miután egy országos felmérést összegző tanulmányból kiderült: a franciák igen jelentős része, a fiataloknak pedig mintegy fele játszott valamilyen hangszeren. Ezt az üzenetet hordozza a rendezvény francia elnevezése is, ugyanis a „Fête de la musique” kiejtve felhívásként is érthető: „faites de la musique”, vagyis „zenéljetek!”. A kezdeményezés sikerét mutatja, hogy az ünnep – 1985, a zene európai éve óta – európai, majd nemzetközi méretűvé vált, és ma már öt kontinens több mint 100 országában, köztük Magyarországon is ugyanezen a napon rendezik meg.
Jóllehet a mozgalom világméretű és elsősorban szabadtéri tömegrendezvénnyé nőtte ki magát, egyedi vonzerejét mégis az a dimenziója adja, amely a modern zenehallgatási szokások következtében egyre inkább háttérbe szoruló házi muzsika lényege és értéke: a zenélés mint kötetlen, önkéntes és aktív cselekvés, pénzért meg nem vásárolható lelki, társasági élmény, amely személyiségformáló és közösségépítő hatású, egyaránt öröm a közönség és a zenét gyakorlók számára. Bármily különösnek hangozzék is, a Zene Európai Ünnepének chartája, melyet 1997 őszén éppen Budapesten írt alá 12 ország 16 városának képviselője, főbb pontjaiban az egykori – a szó nemes értelmében vett – szalonzene szellemét idézi. A 17 éve megfogalmazott vezérelvek között ugyanis a leghangsúlyosabbak az ingyenesség, az összefogás és az önkéntesség, valamint a nyitottság a zenei stílusok és műfajok teljes palettája, a nem hagyományos koncerthelyszínek, illetve az amatőr zenészek felé.
„A Zene Európai Ünnepe az élő zene ünnepe. Célja a zenei sokszínűség bemutatása, bármely zenei műfajról is legyen szó.” „A Zene Európai Ünnepe felkérés szólisták és zenekarok (hangszeres vagy énekes) spontán és szabad közreműködésére, illetve kérés a zenei intézmények felé, hogy biztosítsanak lehetőséget az amatőr és professzionális előadók tehetségének bemutatására.” „A közönség számára minden koncert ingyenes.” „A Zene Európai Ünnepe elsősorban szabadtéri esemény […]. A Zene Európai Ünnepe alkalmat kínál arra is, hogy a zene gyakorlására olyan terek is megnyíljanak, amelyek nem hagyományos koncerthelyszínek – múzeumok, kórházak, középületek.”
A mai ünnep kapcsán – amely tehát a zene gyakorlását helyezi előtérbe a korunkra jellemző passzív zenefogyasztással szemben – érdemes elgondolkodni azon, hogyan változtatta meg a zenéhez fűződő viszonyunkat a 19. században megindult, egyre gyorsuló technikai fejlődés, a zene terjesztési lehetőségeinek megsokszorozódása. Az amatőr zenélés a hangrögzítés kora előtt a zenei élet meghatározó szeletét jelentette, azonban a 19. századot megelőzően jobbára az arisztokraták kiváltsága volt, akik neveltetéséhez hozzátartozott a hangszertanulás. Haydn egyik mecénása, Esterházy „Fényes” Miklós például szenvedélyes barytonjátékos volt, így a komponista igen sok művet írt erre a viola da gambához hasonló, különleges hangszerre; Bach vagy Mozart is bőséggel komponáltak a házi muzsika igényeit szolgáló, a műkedvelők körében máig népszerű kamaraműveket. Az Adorno német zeneesztéta által „jó zenehallgatónak” nevezett, a zeneszerzőt inspirálni képes közönséget is főként a társadalomnak e zeneileg művelt, felső rétege alkotta, a főúri kastélyok dísztermei, színházai színvonalas zenekari koncerteknek és operaelőadásoknak adtak otthont.
Joseph Haydn (1732–1809): Barytontriók. Kéziratos szólamfüzetek, egykorú bőrkötésben – Zeneműtár
A 19. században a megerősödött középosztály körében is elérhetővé vált a klasszikus zene élvezete a nyilvános városi hangversenyek, valamint a polgári szalonzenélés elterjedése következtében. A házi muzsikálás tömegesedését jelentős részben a technikailag tökéletesített és iparilag gyártott zongora tette lehetővé. Az 1820-as évekre lényegében kialakult modern zongora a zenei élet meghatározó hangszerévé, néhány évtizeden belül pedig a „művelt” felső- és középosztály otthonainak elengedhetetlen tartozékává, státuszszimbólummá vált. Jelentőségét a zenei műveltség terjesztésében Liszt a következőképpen méltatta:
„A zongora az a zenekari műnek, ami a festménynek a metszet; megsokszorozza, mindenkihez eljuttatja, s ha nem is adhatja vissza az eredeti színezetét, de legalább visszaadja fényeit és árnyékait”.
A zongora- és énektanulás a jó nevelés elengedhetetlen részévé vált, ám az amatőr zenélés korábbi gyakorlatával szemben a középosztályon belül kötelezően követendő norma lett, amely különösen a nők esetében érvényesült, és a párválasztáskor hasznosulhatott kulturális tőkeként. A „klavirhoz praktikált” kisasszony, az otthonában zongorázó nő megfelelt a társadalmi elvárásoknak. „A nő hivatása: díszessé, kellemessé és kívánatossá tenni a családi hajlékot” – írta szerkesztői előszavában a kitűnő zongorajátékosként tisztelt Kánya Emília a Családi Kör című női hetilap egy kottamelléklettel megjelent, 1866-os számában.
A Családi Kör 1866. szeptember 9-i számának kottamelléklete – Zeneműtár
A másik fontos feltételt az otthoni zenélés társadalmi hatókörének kiszélesedéséhez a litográfia teremtette meg: Alois Senefelder 18. század végi találmánya olcsóvá tette a kottanyomtatást. A 18. század végén meginduló magyar zeneműkiadás az 1840-es évekre fellendült, majd a Rózsavölgyi és Társa cég megalapításával mintegy a zenitjére ért. A díszes szalonzenei albumokban megőrzött, kifejezetten a társas összejövetelek céljait szolgáló szalonzenei repertoár arról tanúskodik, hogy a zenefogyasztás tömegessé válása nem mindig járt együtt a magasabb művészi igények érvényesülésével.
Zeneköltők Albuma. - A Magyar Kereskedelmi Közlöny 1913/14-es kiadása – Zeneműtár
Ugyanakkor az 1830–1848 közötti időszak a hangszeres virtuózok kora. A híres párizsi művészszalonokban olyan neves művészek is felléptek, mint Liszt, Chopin, Paganini vagy Clara Wieck. Ugyanitt gyakoriak voltak a félnyilvános koncerttermekként működő szalonok, például az Érard vagy a Pleyel zongoragyártó cégeké, melyekben a magánszalonokhoz hasonló, kötetlenebb formában játszottak nemzetközi hírű művészek mellett a szalonok ünnepelt sztárjai. A Liszt által képviselt virtuóz előadói eszmény, a sztárkultusz megjelenése a 19. század első felében azonban visszavonhatatlanul elindította a zenei élet szakosodásának folyamatát, melynek során fokozatosan szétvált a zeneszerzés és az előadóművészet, a professzionális és az amatőr zenélés, és a szakértő közönség helyett a hivatásos kritikusok vették át a véleményformálás szerepét. Az első világháborút követően a gramofon és a rádió beköltözött a polgári szalonokba, és a professzionális konzervzene az élő szalonzenélés helyére lépett a társas összejövetelek alkalmával.
Vecsey Ferenc (1893-1935): Valse triste. Előadja a szerző. A felvétel 1913-ban készült.
A hanghordozó- és lejátszó eszközök, illetve a terjesztés csatornáinak fejlesztésére helyezett hangsúly minden korábbit felülmúló mértékben teszi a zenét a mindennapi élet részévé. Ám ez a prioritás azt jelenti – figyelmeztetett Maurice Fleuret 1982-ben –, hogy „kevesekre ruházzuk át a zenei fantáziát, a hangok fölötti cselekvőképes hatalmat, vagyis a zenei önkifejezés képességét. Azt jelenti, hogy a szakemberek egy szűk csoportja mindenki által fogyasztott terméket gyárt” (televíziós interjú, 1982. június 20.).
Évszázados nyomtatványokat, térképeket, metszeteket mutatnak be a Régi Nyomtatványok Tára munkatársai a régi bibliofil könyvgyűjtők személyes szempontjai szerint az Apponyi teremben 2014. június 21-én.
Minden gyűjtőnek megvolt a maga bolondériája: Apponyi Sándornak Isota de Nogarola és Mohács, Széchényinek Drakula, Jankovichnak az ősnyomtatványok.
Melyek lehettek a fő gyűjtési szempontok? Bűnök? Szenvedélyek? Tiltott könyvek?
Minden kérdésre válaszolunk a Múzeumok Éjszakáján. Mikor: 18, 19, 20, 21, 22 és 23 órakor. Hol: 6. szint, Régi Nyomtatványok Tára, Apponyi-terem.
Mutatunk pár izgalmas dokumentumot.
Sensuyuent les faictz du chien insaciable du sang chrestien, quel se nomme Lempereur de Turquie... App. H. 1656 – 1526, Geneva [Colonia, Wigand?]
Ez a mű a mohácsi vészről és a török hadsereg kegyetlenségéről tudósít. Apponyi Sándor szívesen gyűjtötte a törökellenes csatákat megörökítő röplapokat és metszeteket, így ez a kötet tökéletesen illeszkedik a gróf gyűjtőkörébe. Az érdekességet az jelenti, hogy a mű Kolombusz Kristóf fiának, Ferdinándnak a könyvtárához tartozott egykor. Tudjuk, hogy Ferdinánd a példányt 1535-ben vásárolta Lyonban, azután hosszú ideig eltűnt a kötet a szemünk elől. Az biztos, hogy 1880 körül a könyvtárat megdézsmálták, és ezt a kötetet is eltulajdonították. A benne lévő feljegyzést, amely tanúsítja, hogy Kolumbusz Ferdinánd volt a példány tulajdonosa, kivakarták, de a nyoma ma is látható, sőt ultraviola fényben el is olvasható. Apponyi gróf Pichon bárótól vette meg 1897-ben, egy a báró által megszervezett aukción.
Múzeumok Éjszakája 2014. június 21. Gyűjteményeink és műhelyeink több mint kétszáz éve őrzői az írott magyar kultúra teljességének. A Múzeumok Éjszakáján nemcsak a gyűjteményeink izgalmas darabjait mutatjuk be, hanem bevezetjük látogatóinkat az ŐRZŐK, a nemzeti könyvtár munkatársainak gyűjtő, konzerváló, tudományos tevékenységébe is. Csatlakozz az eseményhez most!
Thuróczy János: Chronica Hungarorum – Inc 1143 – Augsburg, 1488, Theobald Feger ed Erhard Ratdolt, Pergamen – Digitális változat
Ezt az aranytintával nyomtatott díszes kiadás kifejezetten Mátyás király Corvina könyvtára számára készült, mint ahogyan az az ajánlásból egyértelműen kiderül. Thuróczy János 1487-ig írta meg a magyarok történetét. Művét 1488-ban nyomtatták Brnóban, majd még ugyanebben az évben Augsburgban is. A kiadó pergamenlapokat használt a kötethez, amelyeket Európa nyomdászattörténetben elsőként aranymintás illusztrációkkal díszített. A színes fametszetek a királyaink arcképeit és a magyar történelem híres csatajelenetei ábrázolják. A kötetnek több híres tulajdonosa is volt, többek között Jankovich Miklós. Az OSZK-ban megtalálható ennek a kiadásnak több példánya is, ezek mindegyike illusztris könyvgyűjtőkhöz tartozott: egy példány volt a néhai József nádor tulajdonában, egy másik példány Apponyi Sándor gyűjteményét gazdagította.
Drakula, Uan Deme Quaden Thyrane Dracole Wyda, – Inc. 846 – 1485, Lübeck, Bartholomaeus Gothan – Digitális változat
Az 1485-ben, Lübeckben napvilágot látott nyomtatvány a havasalföldi vajda, Vlad Tepes, közismertebb nevén Drakula gróf kegyetlen tetteit mutatja be. A nyomtatvány érdekessége, hogy az egész világon csak egyetlen példány létezik belőle, és az nálunk található. Röplap jellegű régi könyv, és középalnémet dialektusban íródott. A kötet Széchényi gyűjteményéből került az Országos Széchényi Könyvtárba.
Két hónappal Kossuth Lajos hamvainak torinói felravatalozását és hazahozatalát követően ugyanarról a vasútállomásról sokkal szerényebb körülmények között gördült ki az a szerelvény, amely 28 ládában a volt kormányzó turini könyvtárát szállította Budapestre. A könyvtár hazahozatalának adminisztratív lebonyolítása Fejérpataky Lászlóra, a Széchényi Könyvtár igazgató-őrére hárult, aki emiatt már másodszor utazott Torinóba.
Az átadás–átvétel folyamata 10 napig tartott. Fejérpataky egymaga vette jegyzékbe a könyveket, és szervezte meg, illetve felügyelte azok szakszerű becsomagolását.
Kossuth torinói dolgozószobája (Magyar Nemzeti Múzeum) – In: Kossuth Lajos, 1802–2002. Budapest, Válasz Kiadó, 2002. 113. o.
Hazatérését követően, 1894. június 5-én kelt úti jelentésében erről részletesen beszámolt felettesének, Pulszky Ferencnek.
„Szerencsém van tiszteletteljesen jelenteni, hogy e megbízatás következtében május 16-án útra keltem, és a következő napon, május 17-én, éjfél tájban Turinba megérkeztem. Május 18-án haladéktalanul néhai Kossuth Lajos lakásában levő könyvek, füzetek, apróbb nyomtatványok lajstromozásához fogtam, és 10 napi megfeszített munka után a könyvtár leltárát, mely 2698 tétel alatt 4299 darab kötetet, füzetet és egyéb apró nyomtatványt foglal magában, elkészítettem és azt Kossuth Ferencz mint átadó, alulírott mint átvevő aláírtuk.
A leltározással párhuzamosan a könyvek személyes felügyeletem alatt gondosan ládákba csomagoltattak. E czélra a turini Frattelli Girard nagy szállító czég melylyel a Nemz. Múzeum budapesti szállítója, a Weil C. czég közvetítésével érintkezésbe léptem, állandóan két szakértő csomagolót bocsájtott rendelkezésemre. Ezek 10 napi munka után a könyvtár anyagát 28 ládába csomagolták. A ládákat elismervény mellett pontosan megmérlegelve, 2482 kilógramnyi súlyban az említett turini szállító czégnek adtam át és így remélhető, hogy a teheráruként feladott szállítmány két-három hét alatt Budapestre, rendeltetése helyére megérkezik.[…] Feladatommal Turinban május hó 27-én végezve, május 28-án útrakeltem és május hó 30-án Budapestre megérkeztem.”
Kossuth Lajos fiával, Ferenccel (Ceglédi Kossuth Múzeum) – In: Kossuth Lajos, 1802–2002. Budapest, Válasz Kiadó, 2002. 116 o.
Kossuth Lajos könyvtára június 19-én érkezett meg Budapestre, a Nemzeti Múzeum Széchényi Országos Könyvtárába. A ládákból kiemelt köteteket ideiglenesen a Széchényi-teremben helyezték el. Fejérpataky erről is beszámolt felettesének:
„A ládák nem érkeztek meg ugyan kifogástalan állapotban, az azokat megerősítő kötél valamint a Turinban jelenlétemben reájuk rakott ólmozás a legtöbbről hiányzott, mindazonáltal a mostani gyors felállítás és revideálás alkalmával csak az 1323 – 1327, 1954, 1994 és 2223. leltári számok alatt felsorolt egyes jelentéktelen füzetek és hírlapszámok bizonyultak hiányzónak, valószínűnek sőt bizonyosnak merem azonban hinni, hogy e hiányzó vékony füzetek, más könyvekbe tévedtek és, hogy az ősszel megkezdendő czédulázás alkalmával mind elő fognak kerülni.” (Részlet az 1894. jún. 25-én Pulszky Ferencnek írt jelentésből)
A „más könyvekbe tévedt” vékony füzetek – egy kivételével – megkerültek. Azonban a Kossuth-könyvtár 120 éves története során sajnos további kötetek is „eltévedtek”. Ezek felderítése jelenleg is tart: 47 tételt sikerült „visszaterelni” az eredeti helyére, illetve néhánynak tartózkodási helyét pontosan behatárolni más gyűjteményekben. De ez egy külön történet.
Az átadás–átvétel lezárásaként Fejérpataky László és Kossuth Ferenc aláírása a leltárjegyzék végén – Kézirattár, Fol Hung 1939.
A gyűjtemény értékéről és jelentőségéről a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárának 1894. évi második negyedéves beszámolójában olvashatunk:
„A könyvtár, mely a Széchenyi-teremben lett elhelyezve, 2702 leltári szám alatt 4303 kötet és füzetből áll. Rendkívül gazdag különösen történelmi és természettudományi munkákban. Reánk nézve a Kossuth személyére vonatkozó s angliai, amerikai tartózkodása idejében megjelent nyomtatványok mellett legkivált azon kisebb füzetek, borsurák bírnak különös becscsel; a melyek az 1848-50. évek történetére vonatkozólag a külföldön jelentek meg, s a melyek Magyarországban eddig úgyszólván teljesen ismeretlenek voltak. Nagyon becses Kossuthnak az amerikai és angol lapokba írt czikkei gyűjteménye is, a melyekben írójuk a magyar ügyekkel foglalkozik; e czikkek ki vannak vágva az illető lapból és papirra ragasztva. A nagyobb munkák közül fölemlítendők: a ’Natural history of New York’, 16 nagy kötetben, rendkívül díszes rajzokkal, a mit Kossuth magától New York államtól kapott ajándékba ott tartózkodása idején; számos külföldi és magyar folyóirat, angol és olasz természettudományi munkák, Kisfaludy Károly, Vörösmarty, Petőfi, Jósika, Jókai munkáinak legelső kiadásai, a Kossuth személyével foglalkozó munkálatok az ő sürű megjegyzéseivel, a Shakespeare-irodalom teljes gyűjteménye stb. Könyvtárunk mindezekben oly gazdag gyűjteménynyel gyarapodott, a mely – tekintet nélkül arra, hogy a magyar történelem egyik leg kimagaslóbb alakjának szellemi életére vet világot – önmagában is megbecsülhetetlen értéket képvisel.”
A Múzeumok Éjszakáján már bemutattunk néhány röntgenlemezt (a kép bal szélén)
Kaszás aratás – Plohn József üvegnegatív gyűjteményéből – Digitális Képkönyvtár![[Július] – „Kalendarium, es az ielen valo…”, 1583 (RMNY 503) – Régi Nyomtatványok Tára](https://m.blog.hu/ne/nemzetikonyvtar/image/julius03.png)
![[Július] – „Kalendarium, es az ielen valo…”, 1583 (RMNY 503) – Régi Nyomtatványok Tára](https://m.blog.hu/ne/nemzetikonyvtar/image/julius04.png)
![[Július] – „Kalendarium, es az ielen valo…”, 1583 (RMNY 503) – Régi Nyomtatványok Tára](https://m.blog.hu/ne/nemzetikonyvtar/image/julius01.png)
![[Július] – „Kalendarium, es az ielen valo…”, 1583 (RMNY 503) – Régi Nyomtatványok Tára](https://m.blog.hu/ne/nemzetikonyvtar/image/julius02.png)
Napraforgó – 
Érik a búza – 
Szent László ereklyetartó hermája, 15. század első negyede, győri székesegyház, fotó: Szelényi Károly – In. Lázár István: Képes magyar történelem. Corvina, Budapest, 1993, 39. oldal, 28. kép. 
Szent László harca a kunnal
Napóra, Veszprém – 
Tűzugrás. Metszet az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című kiadványból – 
Weöres Sándor diákkori fényképe, Kézirattár
Weöres Sándor: A vers születése (Meditáció és vallomás); címoldal a Török Sophie-nak szóló autográf ajánlással; Pécs, Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda, 1939 – Kézirattár
Illés Árpád és Weöres Sándor; egy csoportkép részletének reprodukciója. Az eredeti magántulajdonban – A teremtés dicsérete című, Illés Árpád festőművész és Weöres Sándor alkotói barátságát 
Joseph Haydn (1732–1809): Barytontriók. Kéziratos szólamfüzetek, egykorú bőrkötésben – Zeneműtár
Az átadás–átvétel lezárásaként Fejérpataky László és Kossuth Ferenc aláírása a leltárjegyzék végén – Kézirattár, Fol Hung 1939.