Kodály Zoltán 1882. december 16-án született Kecskeméten. A vasutas édesapa többszöri áthelyezése miatt azonban gyermekkora meghatározó benyomásai mégsem az Alföldhöz, hanem elsősorban a Felvidékhez: Galántához, Nagyszombathoz gyökereztetik. A szülői házhoz: ahová mindig beszüremlett a vonatok ütközőjének összecsengése, ahol két vonat indítása közt apja hegedűjátékát hallgatta. De övé lehetett a neves galántai cigánymuzsikusok játéka: az első zenekari hangzás élménye, vagy a nagyszombati székesegyház kottatárának tanulmányozása, az önművelés öröme; ezek alapozták elköteleződését a zenei pálya mellett. Tizennyolc évesen mégis a budapesti Pázmány Péter Egyetem magyar-német szakára iratkozott be, ám bölcsész tanulmányaival párhuzamosan megkezdte stúdiumait a Zeneakadémián is. Ugyanekkor lett a francia mintát követő, friss, független szellemű és szabadon szolgáló, tudományos gondolkodásra serkentő Eötvös Collegium tagja. E három intézményben megtapasztalt szellemi hármasságban gyökerezik későbbi tevékenységének: népzenekutatói, tudományos, zeneszerzői és nevelői munkáságának az a messzire mutató párhuzamossága – szerves erővel egybefonódó egysége, mely személyét a huszadik századi magyar művelődéstörténet korszakalkotó, egyetemes rangú képviselőjévé avatta.

Kodály Zoltán, 1928. – Fotó, Zeneműtár

Népzenekutatói pályája A magyar népdal strófaszerkezete címmel 1906-ban megvédett disszertációjának előmunkálataival indult. Aligha meglepő, hogy első gyűjtőútjai ismerős tájakra, a Mátyusföldre, majd Galántára és annak környékére vezettek. „Ott bolyongtam kialakult rendszer nélkül, embereket fogtam meg az utcán, hívtam énekelni a kocsmába, és hallgattam az aratóleányok dalát.” – emlékezett később. Ekkoriban kötött életre szóló barátságot Bartók Bélával. A személyes rokonszenven túl a két fiatal muzsikus művészi hitvallása is hasonló volt: úgy gondolták, hogy az új magyar zene megteremtésének, egy igazi magyar stílus kialakulásának a népdal lehet az egyetlen szilárd alapja. Bár indíttatásuk kezdetben más, a gyűjtőutakon tapasztaltak mindkettejükben megerősítették a megőrzés és tudományos feltárás szükségességét, s ez zeneszerzői és népzenekutató munkásságuknak messzire mutató távlatokat adott. Bartók kompozícióiban integrálta a „tiszta, friss és egészséges forrásból” fakadó magyar, szlovák, román, arab dallamokat, Kodálynak pedig meggyőződése volt, hogy magyar népdalaink terjesztése a zenei közízlés nemesedését szolgálja. Hiszen olyan az, akár az ékszer: „mennél többet viselik, annál nagyobb lesz világító és melegítő ereje…”

„Zenei egyéniségét az ősprimitívségének a legfejlettebb kultúrával való egészen egyéni összeforrása teszi különállóvá. Zenéje egyanyagú, önmagában zárt, egységes szervezet, kölcsönzések, utánzások szinte minden nyoma nélkül. Ősei neki is vannak, de nem külsőségeken látszik a kapcsolat: a múlt nagy zenék lelke él benne, minden ami nem időhöz kötött, ami örökérvényű. De az átlagos zeneműveltség számára legnehezebben hozzáférhető benne az, ami a népzenével való kapcsolatából fejlődött.

A népmûvészetet szeretik újabban mint a mûvészet régibb fokának tökéletlen maradványát feltüntetni. Ha van is közte sok ilyen: ebben még nem merül ki. Igazi értéke az, amit az õs-zenébõl megõrzött s amire ösztönzõ példát ad: az érzésnek minden formulától mentes, sémáktól meg nem szorított s ezért roppant intenzitású kifejezése, a lélek szabad közvetlen beszéde. Aki nem ismeri ezt a népzenét - és hányan ismerik? - az nem ismerhet rá Bartókban, csak valami nagy idegenséget érez, mert ez az, aminek nincs analógiája sem a mûzenében, sem az eddigi magyar zenében.”

Kodály Zoltán: Bartók Béla első operája. (A „Kékszakállú herceg vára” bemutató előadása alkalmából). In. Nyugat, 1918. 11. szám - Elekronikus Periodika Archívum

Zeneszerző pályája viszonylag lassan bontakozott ki, saját műveivel 1910 tavaszán lépett a nyilvánosság elé. Bíztatóan induló hazai, de különösképp nemzetközi érvényesülését az I. világháború, illetőleg az azt követő hazai politikai változások megakasztották, majd a visszarendeződést követő felelősségre vonás (a tanácskormány alatt a Zeneakadémia aligazgatója volt) és az igazságtalan vádaskodások belső emigrációba kényszerítették. Elszigeteltségéből csak a Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 50 évfordulója alkalmából komponált műve, az 55. zsoltár, vagyis a Psalmus hungaricus sikere emelte ki. A Kecskeméti Végh Mihály szövegére komponált nagyszabású alkotás átütő hazai és jelentős külföldi fogadtatása, később pedig a Háry János daljáték népszerűsége nagyban segítette zeneszezői pályája – immár nemzetközileg is jegyzett – újraindulását.

Az 55. zsoltár brácsa és cselló szólamának nyolc ütemes korrekciója 1924-ből. A Zeneakadémia nagytermében december 1-jén – immár Psalmus hungaricus címmel – elhangzó mű sikere leírhatatlan volt: a közönség helyéről felállva negyedórás tapssal köszöntötte a komponistát. Szerzői kézirat – Zeneműtár

Az 1920-as években talált rá új zeneszerzői, és ettől elválaszthatatlan nevelői hitvallására, s munkálkodásával évtizedekre meghatározta a hazai zenei közösségi nevelés irányát. Felismerte a nemzeti kórusmuzsika, az énekelt népzene műzenévé formálásának fontosságát, s meggyőződésévé lett, hogy a gyermekek kezébe adott, népi dallamvilágba gyökerező apró darabok a magyar zenei anyanyelv széleskörű megalapozását, megerősítését szolgálják. Így lett művészi kifejezésének új médiuma a gyermekkar, s magyar népdalestjén (1925. április 2-án) Borus Endre vezetésével 100 tagú fiúkórus mutatta be első, néphagyományon alapuló kórusait a Villőt és a Túrót eszik a cigányt. A csengő gyermekhangokon megszólaló muzsika az est igazi szenzációja volt. Borus visszaemlékezése szerint a közösség nem tudott betelni a dalok újszerű, lélekbemarkoló szépségével, megérezte a magyar jövő új zenei távlatait.

A budapesti Wesselényi utcai polgár fiúiskola kórusa az 1920-as évek közepén. Kodály mellett Borus Endre karnagy ül. Fotó – Zeneműtár

Csodálatos vegyeskarokat is írt: az elesettekkel való együttérzés megrázó poémáját, az ifjú Weöres Sándor versére komponált Öregeket, az országépítőnek szentelt Ének Szent István királyhozt, az ugyancsak Weöres-versre készült Norvég leányokat, szolidaritása jelét a letiport norvég néppel. Férfikarra születtek nagyszabású történelmi tablói: többek közt a Huszt, a Fölszállott a páva, és a Zrínyi szózata.

Kodály Zoltán Weöres Sándor Norvég leányok című versére komponált kórusműve. Szerzői kézirat – Zeneműtár

„Nemzedékek munkáját végezte el egymaga; nemzedékek tudatát formálta újjá, nemzedékeknek adott hitet, bizalmat és távlatot, életcélt és meggyőződést. Az életnek azt a klasszikus teljességét, amelyet a magyar nép költészetében és zenéjében fedezett fel, művein és tanításán át rásugározta egész környezetére, minden tanítványára, – és tanítványa volt minden költő, művész és muzsikus, minden alkotó szellem, tanítványa volt egész Magyarország.” (Szabolcsi Bence)

Kelemen Éva

Luca napja, eredendően Szent Lúcia szűz és vértanú ókeresztény szent ünnepe a hagyományban. Legendája szerint a lány előkelő szicíliai családból származott. Már fiatal korában felvette a kereszténységet, szüzességet fogadott, s mártírhalált halt (Siracusa, †304 körül). Egyes legendaváltozatok szerint szemét – melyet a kérő oly szépnek talált – önmaga tépte ki. Ezzel a legendaelemmel kapcsolatos Lúcia leggyakoribb attribútuma: a fiatal nőalak egy tálban tartja maga előtt a saját szemeit. Nevének a latin fény (lux, lucis) jelentésű szóval való etimológiai kapcsolata révén a középkorban Szent Lúciát a temetők védőszentjének választották (vö.: a halottaknak szóló imádság szövege: et lux perpetua luceat eis, azaz: és az örök világosság fényeskedjék neki).

Dante Alighieri különösen tisztelte Szent Lúciát, mint a Megvilágosodás, a fény szentjét. Hozzá fordult szembajában is. Divina Commedia (Isteni színjáték) című művében többször elő is fordul Szent Lúcia alakja: Pokol II. ének 97– 115., Purgatórium IX. ének, 55., 61., Paradicsom XXXII. 136–139 ének. A Paradicsomban a Mennyei Rózsa leírásnál is találkozunk Szent Lúcia alakjával: „S a Legnagyobb Család atyjával szemben/ül Lúcia, ki Hölgyed’ küldte hozzád,/mert vakon jártál a veszedelemben.”

Szent Lúcia, szentkép [ante 1945] – Plakát- és Kisnyomtatványtár

Szent Lúcia a Legenda Aureában elbeszélt szenvedéstörténete egyáltalán nem említi a lány szemének elvesztését. A középkori legendagyűjtemény története szerint Lúciát vőlegénye, egy pogány ifjú hurcolta a bíróság elé bosszúból, mert Lúcia nem akart hozzámenni, s így a fiú elesett a hozománytól. A bíró, Paschasius parancsot adott arra, hogy nyilvánosházban gyalázzák meg Lúciát, ha már nem akar férjhez menni. Lúcia teste azonban olyan nehézzé lett, hogy semmi módon nem tudták elmozdítani őt a helyéből.

„Akkor Paschasius bordélyosokat hozatott, azt mondván nékik: »Hívjátok ide az egész népet, és addig szórakozzanak vele, amíg belepusztul!« Ám amikor meg akarták ragadni, a Szentlélek olyan súllyal rögzítette oda, hogy meg se tudták mozdítani. Paschasius ezer férfit hívatott, kezét-lábát összeköttette, de képtelenek voltak megmozdítani. Akkor a férfiak mellé ezer pár ökröt is adott, de Isten szüze mozdíthatatlan maradt. Hívta a mágusokat is, hogy ráolvasásaikkal megmozdítsák, de semmire nem mentek. Elcsodálkozott Paschasius: »Mi ez a rontás, hogy egyetlen leányt ezer férfi sem tud megmozdítani?« Luca így felelt: »Nem rontás ez, hanem Isten jótéteménye. Ha még tízezret hoznál is, ugyanoly mozdíthatatlannak fogsz látni, mint az előbb.« Egyesek kitalálták, hogy vizelettől megszűnik a rontás. Megparancsolta Paschasius, hogy öntsék le vizelettel, de mikor így sem tudta megmozdítani, szorultságában roppant tüzet rakatott körülötte, s szurkot, gyantát és lobogó olajat öntetett rá.”

Szent Luca szűz [december 13.], fordította: Déri Balázs, részlet – In: Legenda Aurea, Budapest, Helikon, 1990 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Legvégül a bíró parancsára karddal döfték át Lúcia torkát, de a lány addig nem halt meg „míg el nem jöttek a papok, és Krisztus testét nem adták neki.” – írja a Legenda Aurea. Szent Lúcia története a magyar hagyományban is korán megjelent. Az Érdy-, a Debreczeni-  és a Cornides-kódex szövegeiben is olvashatjuk történetét.

„December tizenharmadik napja a Gergely-naptár életbelépte (1582) előtt az esztendő legrövidebb, egyúttal a téli napfordulat kezdő napja volt. A szegedi, zalaszentbalázsi kalendáriumi eredetű mondás szerint Szent Lucának híres napja a napot rövidre szabja. Ez az archaikus néphagyományban, amely a természeti jelenségeket és változásokat pontosan számon tartja és szimbolikus-mágikus összefüggésekben is szemléli, igen jelentős időpont. Ebből érthető tehát, hogy Luca napja méhében hordozza az új esztendő reménységeit, de gondjait, próbatételeit is. Tele van főleg asszonyi kezdeményezésekkel és változatos tilalmakkal, amelyeknek hatása, következménye a primitív népi felfogás szerint azután az egész új esztendőben érvényesül. Most leghosszabbak az éjszakák, amelyeken a gonoszoknak, bűbájosoknak bőven van idejük arra, hogy téteményeikkel megrontsák az embereket, de a föld fiaiban is az elhárítás és előrelátás készsége is ilyenkor a legelevenebb. A Luca napjához fűződő hagyománynak e végletességéből következik, hogy az oltáron tisztelt Luca mellett a közép-európai néptudatban egy boszorkányszőrű, rontó-bontó nőalak is él, akit a magyarok lucapuca, luca; lucaasszony [...]”

Bálint Sándor: December 13., részlet – In: Uő.: Ünnepi kalendárium – Magyar Elektronikus Könyvtár

Fény – Digitális Képarchívum

„Nálunk, Magyarországon például ezen a napon nem engedtek idegent a házba – hiszen Luca napján különösen mozgalmasak a szellemek és a boszorkányok, s nem lehessen tudni, az idegen képmásában nem valamilyen gonosz lélek settenkedik- e be a házba, s aztán elviszi magával a házbeliek szerencséjét. Somogyban csak az idegen asszonynépet nem engedték be (ezek voltak a boszorkánygyanúsak). Komáromban pedig éppenséggel úgy vélték, hogy idegen férfi látogatása szerencsét hoz. Luca napján – lehetőleg lopott holmi segítségével – mindenféle varázslatot kell művelni, hogy a tyúkok jól tojjanak. Ezen a napon minden egyes családtag számára külön kalácsot sütnek, s ebbe tollut dugnak; ha a tollu elég a kemencében, akkor az illető családtag a rákövetkező esztendőben meg fog halni. A Luca napja különösen alkalmas arra, hogy a lányok kitudakolják jövendőbelijük nevét vagy legalábbis foglalkozását. Erre a célra szolgál a különböző fafélékből ötágú csillag alakúra mesterségesen faragott Luca-szék: aki erre a székre ráül, az meglátja jövendőbelijét. Luca napja éjjelén a szellemek csöndes, remegő fénykévék formájában suhannak el a falusi házak fölött, de ezt a fényt csak bizonyos, arra alkalmas emberek láthatják meg, akiknek a Luca-fénye megmutatja, hol vannak kincsek a föld méhébe rejtve.”

Supka Géza: Az idő újjászületik, részlet a Futó évek margójára című fejezetből – In: Uő.: Kalandozások a kalendáriumban, Budapest, Helikon, 1989 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Luca napjához kapcsolódó hagyomány az ún. lucabúza sarjaztatása, amikor meleg helyen, egy lapos tányérkában maréknyi búzaszemet kezdenek csíráztatni. A karácsonyig tartó 12 nap alatt a búzaszemek kizöldülnek, állapotukból pedig a következő év termésére következtetnek. A hagyományos népi kultúrában számos egyéb hiedelem, szokás kapcsolódik a lucabúzához: sok helyütt pl. oltárt díszítettek vele, vagy odatették a karácsonyfa alá. „Apokrif hagyományokra megy vissza az a mi magyar népünknél is elterjedt hiedelem, hogy a búzaszemen rajta van az élő kenyérnek, Krisztusnak képmása.” – írja Bálint Sándor. 

Luca-szék, Göcsej, fotó – In: Néprajzi Lexikon, Harmadik kötet, Luca napja – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Luca napján kezdik készíteni a Luca székét, amelynek segítségével karácsony böjtjén felismerik a boszorkányokat. Alig van olyan falu, ahol nem ismerték a Luca székéről szóló babonás történeteket. A lucaszéken készítője mindennap dolgozik valamit, úgy, hogy éppen karácsony estéjére készüljön el. Akkor elmegy az éjféli misére, és ott megismeri a falu boszorkányait, mert ilyenkor szarvat hordanak. Utána azonban menekül haza, különben széttépnék a boszorkányok. Legjobb, ha mákot szór el az úton, mert a boszorkányok kötelesek a mákot felszedni, s így a történet hőse megmenekül a bosszújuktól. Az ország nyugati részében – főként azonban Dél-Dunántúlon – Luca-nap hajnalán »kotyolni« járnak a kisfiúk. Szalmát vagy fadarabot visznek magukkal (legjobb, ha ezeket valahol elcsenik), s arra térdelve mondják el köszöntőjüket. Utána kukoricával vagy vízzel öntik le őket a háziak, ők pedig a szalmával, fával »megvarázsolják« a tyúkokat, hogy egész évben jól tojjanak. A köszöntőt mondó gyerekek ezután ajándékokat kapnak.”

Dömötör Tekla: Őszi népszokások. A gazdasági élet ünnepei, részlet – In: Uő.: Magyar Népszokások, Budapest, Corvina, 1983 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Lucázó gyerekek, 1969., Újkér, Győr-Sopron megye, fotó – In: Néprajzi Lexikon, Harmadik kötet, Luca napja – Magyar Elektronikus Könyvtár

„A juhászbojtárok hozzáfogtak a Luca-székek faragásához, a kocsisok kereszteket pingáltak fokhagymával az istállóajtókra, a gonosz boszorkányok hatása ellen - mi, gyerekek, pedig remegve néztük: hogyan esteledik, mint veszik át az éjt hatalmukba a tüzes seprű szörnyetegei. Félelmem azonban egészen eloszlott, midőn este vendégünk érkezett: apám nővére a kisleányával. Felbátorított az a tudat, hogy a szomszéd szobában is aludni fog valaki. Most már a boszorkányok csak azon keresztül jöhetnek be. Ebben a hitben aludtam el édesdeden, tovább szőve álmomban édesanyám meséit. Szüleim semmitől sem féltek, és én akkor úgy csodálkoztam ezen. Ők észre sem látszottak venni Luca-napját, legalább említésbe sem jött.”

Mikszáth Kálmán: Galandáné asszonyom, részlet – In: Uő.: Tót atyafiak, A jó palócok, Budapest, Móra, 1978 – Magyar Elektronikus Könyvtár

–s–

Advent várakozásteljes időszakába szépen illeszkedik a magyar hagyományba is mélyen belegyökerezett Mária-ünnep, a Szeplőtelen Fogantatás katolikus ünnepe. Az elnevezés arra utal, hogy Mária már anyja méhében való megfoganásától kezdve mentes volt az egész emberiséget terhelő ún. eredeti bűntől, s mint egyetlen ilyen a teremtények közül, ezért világra hozhatta a Megváltót. Az ünnep története messzire nyúlik vissza. IX. Pius pápa voltaképpen azt hirdette ki 1854-ben, ami már régen része volt az egyház hitének. A hittétel szentírási alapja, egyrészt az ún. protevangélium a Teremtés könyvében (Ter 3,15), másrészt a Jelenések könyve Napbaöltözött Asszony képe (Jel 12, 1)  – az asszony és ivadéka győz a kísértő, illetve a gonoszság hatalma fölött. Szintén hivatkozott szentírási hely az ünneppel kapcsolatban az angyali üdvözlet kegyelemmel (malaszttal) teljes kifejezése (Lk 1, 26–36). 

Az ünnep értelmét naptári időpontja is feltárja előttünk: december 8-ától szeptember 8-áig, Kisasszony napjáig, azaz Mária születésnapjáig, épp kilenc hónap telik el.

„Szeplőtelen Fogantatás latinul Immaculata Conceptio, a Tihanyi-kódexben Asszonyunk Máriának foganata, zalai, főleg göcseji nevén Földtiltó Boldogasszony, illetőleg Eketiltó Boldogasszony napja a legnagyobb Mária-ünnepek egyike: Máriát kiválasztottságánál fogva nem terhelte az eredeti bűn, mint minden más anyaszülöttjét. […]
A magyar egyház az egész középkorban nagy tisztelettel ünnepelte meg a napot, sőt Mátyás király uralkodása alatt Bécsre is kiterjesztette. Hazai miseváltozatait is megtaláljuk a középkor végén. […] Bonfini följegyezte azt a jámbor hagyományt, hogy 1495. december 8-án, tehát az ünnepen Buda népe a föllegek között megjelenni látta Máriát.”

Bálint Sándor December 8., részletek – In Uő.: Ünnepi kalendárium – Magyar Elektronikus Könyvtár 

[A Napbaöltözött asszony] – Festetics-kódex, 2v, MNy 73, Kézirattár – Digitális Képkönyvtár

A Festetics-kódex imádságoskönyv, amely a nagyvázsonyi pálos kolostorban készült 1492–1494-ben Kinizsi Pál felesége, Magyar Benigna számára. A kötet az egyik legszebb kiállítású nyelvemlékkódexünk. Díszítése a Mátyás király alatt létrejött, itáliai mestereket foglalkoztató budai könyvfestőműhely hatását tükrözi. A számos iniciálét és lapszéldíszt tartalmazó Festetics-kódex második oldalán a szöveg első hét sora melletti téglányban holdsarló fölött Szűz Mária mint Napbaöltözött Asszony látható, glóriával, kezében a gyermek Jézussal. Az oldal alján Kinizsi és a Magyar család címere található.

Miseruha a Napbaöltözött Asszony és Szent Jakab hímzett ábrázolásával 16. század elejéről – In: Pannonia Regia. Művészet a Dunántúlon 1000–1541. Kiállítási katalógus, Magyar Nemzeti Galéria, Szerkesztette: Mikó Árpád és Takács Imre, Budapest, 1994. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Szeplötelen Szüz MARIA,
Menyországnak vigasága:
Bünösöknek bizodalma,
Tisztaságnak Koronája.”

[Szeplötelen Szüz MARIA…], részlet – In: Katolikus egyházi énekek (Régi Magyar Költők Tára XVII. század) Budapest,: Argumentum, Akadémiai Kiadó, 1992 – Magyar Elektronikus Könyvtár

–––

„Nagy jel jelent meg az égen: asszonyállat Napba öltözve, és a Hold a talpa alatt, és a fején tizenkét csillagból való korona.
[…] Nagyboldogasszonynak (akinek dücsőségére magyarázzák ezt a látást a szentatyák) koronázása napjára mindennémű világosságok, égi ékességek összegyültenek: a Nap, Hold, csillagok. Az egek egyszer nem beszéllették inkább az Isten dücsőségét, és az ő kezeinek alkotmányát az erősség bővebben nem híresítette, mint amidőn e nagy jel jelent meg az égen. Valóban nagy jel! Mert Paradicsomban az átok és halál birtoka alá vettetett természet Krisztusban felmagasztaltatik, és azáltal az asszonyi méltóság is megtiszteltetik.”

Csete István jezsuita (1648–1718): A napba öltözött asszony, részlet – In: Mária aranyház, összeállította Lukácsy Sándor, Pécs, Jelenkor, 2000 – Magyar Elektronikus Könyvtár

A Napbaöltözött asszony lába alatt a holdsarló, feje körül 12 csillagból álló csillagkoszorú, fején a korona, jobbjában jogar, bal kezében a kis Jézus – A csíksomlyói kegytemplom hársfából készült szobra a XVI sz. elejéről – Digitális Képarchívum

„Elhiszem, észre vészitek, ájtatos lelkek, hogy a Szent Anna asszony méhében makula nélkül fogantatott tiszta liliomszálat, a szeplőtelen Szűz Máriát, akarom előtökbe ábrázolni.”

Telek József: Tiszta liliomszál, részlet – In: Mária aranyház, összeállította Lukácsy Sándor, Pécs, Jelenkor, 2000 – Magyar Elektronikus Könyvtár

–s–

„Myrai avagy Barii Szent Miklós (dec. 6.) a keleti egyház egyik fő szentje, a gyermekek Mikulása, Télapója, Karácsony Apója. Ma minden bizonnyal ő a legnépszerűbb, legismertebb szent az egész világon. Ugyanakkor Szent Miklósnak, a kis-ázsiai (lükiai) Myra püspökének (†350 körül) igaz arcát a Mikulás vattaszakálla eltakarja, azonosítását a köréje nőtt legendabokrok lehetetlenné teszik. Így aztán 1968-ban ő is a [római katolikus (szerk.)] naptárból száműzendő szentek listájára került, hallatlan közkedveltségének köszönhetően azonban helyi tiszteletét megengedte az egyház. Kultusza a bizánci, majd a kopt egyházban bontakozott ki a VI. században – azóta ülik temetése emléknapját december 6-án –, majd átterjedt Itáliára is. Ereklyéinek az olasz Bari városába vitelével (1087) vált valóban egyetemes szentté.”

Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium, részlet – Magyar Elektronikus Könyvtár

Kolozsvári Tamás: Szent Miklós gabonacsodája, oltárkép részlete, Garamszentbenedek, 1427 (ma az Esztergomi Keresztény Múzeumban látható) – In: Radocsay Dénes: Gótikus festmények Magyarországon, Budapest, Képzőművészeti Alap, 1963 (Törzsgyűjtemény, szabadpolcos állomány) 

„Egyszer Szent Miklós egész tartományát éhínség sújtotta, úgyhogy mindenütt elfogyott az élelem. Isten embere hallván, hogy búzával megrakott hajók kötöttek ki, rögtön odasietett, és kérlelte a hajósokat, ha többel nem, hajónként csak száz mérő gabonával segítsenek az éhínségtől elcsigázott embereken. Azok így válaszoltak: »Nem merjük megtenni, atyánk, mert lemérték Alexandriában, s hiánytalanul kell a császár csűrjeibe szállítanunk.« A Szent így válaszolt nékik: »Tegyétek csak, amit mondok, és Isten erejében ígérem néktek, hogy nem lesz károtok a királyi számtartónál.« Így is tettek, és ugyanazt a mennyiséget adták át a császár hivatalnokainak, amelyet Alexandriában fölvettek. Elhíresztelték a csodát, és nagy dicsérettel magasztalták szolgájában Istent. A gabonát pedig kinek-kinek szükséglete szerint osztotta szét Isten embere, úgyhogy az csudamód két éven át nemcsak hogy szükségleteiket elégítette ki, hanem bőségesen maradt vetőmagnak is.”

Szent Miklós püspök [december 6.], fordította: Déri Balázs, részlet – In: Legenda Aurea, Budapest, Helikon, 1990 – Magyar Elektronikus Könyvtár

A Legenda Aurea 13. századból való elbeszélése a Szent Miklós, illetve a Mikulás alakja körül kibontakozó gazdag hagyományanyag írott dokumentuma. Szent Miklós története több csodát említ, amelyből alább azt a részletet idézzük, amelyből a Mikulás napján való ajándékozás szokása eredeztethető.

„Szülei elhaltával [Miklós] azon kezdett gondolkozni, hogyan tudná roppant vagyonát az emberi dicséret helyett Isten dicsőségére fordítani.
Volt egy szomszédja, nemes ember, aki szükségre jutván, három szűz leányát utcalánynak adni kényszerült, hogy szégyentelen üzletük jövedelméből élelemhez jussanak. A szentnek tudomására jutott a dolog, és elborzadt a gyalázatos bűn miatt. Egy csomó aranyat rejtett egy kendőbe, és az éj leple alatt, az ablakon keresztül, titokban bedobta a házba, majd ugyanolyan titokban távozott. Reggel fölserkenvén az ember megtalálta az aranyat, és Istennek hálát adva, kiházasította elsőszülött leányát.
Nem sok idő múltán Isten szolgája hasonlóan cselekedett. A szomszéd ismét megtalálta az aranyat, és hangos ujjongásban tört ki. Föltette magában, ezentúl virraszt, hogy megtudja, ki volt segítségére szükségében. Néhány nap múlva Miklós kétszer annyi aranyat dobott a házba. Az ember fölébredt a zajra, a menekülő nyomába eredt, és ilyen szókkal szólította meg: »Állj csak meg, hadd lássalak, ki vagy!« Utolérte és fölismerte. Majd földre borulva meg akarta csókolni a lábát, amit ő elutasított, s szavát vette, hogy míg él, nem árulja el.”

Szent Miklós püspök [december 6.], fordította: Déri Balázs, részlet – In: Legenda Aurea, Budapest, Helikon, 1990 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Szent Miklóst rendszerint püspöki öltözetben ábrázolják, ahogy alább is a veleméri templom freskórészletén. Attribútuma gyakran három aranygolyó – utalva a fenti legendarészlet aranyaira.

Szent László alakja, Szent Miklós püspök és Kálvária-ábrázolás a veleméri templomban, falkép, 1378 – In: Dercsényi Balázs – Hegyi Gábor – Marosi Ernő – Török József: Katolikus templomok Magyarországon, Hegyi & Társa Kiadó, Budapest, 1991, 146. old. (Törzsgyűjtemény, szabadpolcos állomány) 

„December 6-a, Miklós napja, már a középkorban gyermekünnep, hiszen Szent Miklós az ifjúság és a vándorló diákok patrónusa volt. A Miklós-napi szokás első hazai előfordulásáról Bod Pétertől értesülhetünk. Az 1757-ben megjelent »Szent Heortokrates« című munkájában így írt: »Némely tartományokban a Szülők a gyermekeknek Sz. Miklós éjtszakáján ajándékotskákat tésznek el, s azt mondják, hogy Sz. Miklós hozta.«
Ez a nap azonban ősi gonoszjáró nap is volt, és a gonoszűzés szokása az előbbivel úgy keveredett, hogy az a gyermekek számára nem lett kedvező. Erről tanúskodik Csepreg 1785. évi statútuma is: »Mindekutána ősi időktől fogva tapasztaltatott, hogy némely lakosok közül Szent Miklós püspök napja előtt való estvéli vagy éjszakai időben különbféle öltözetekben és álarcokban járnak házról-házra, s a gyenge gyermekeket… csúfos figurákkal rettegtetik, keményen meghagyatik, hogy senki [ezentúl ilyesmire] meg ne bátorodjék.«
Ebből az „alakoskodásból” századunkra csak a krampusz és a gonoszűző virgács maradt meg, napjainkra a krampusz is kikopott, és Szent Miklós utódjának, a Mikulás-nak az alakja is átváltozott Télapó-ra, akinek viszont már semmi kapcsolata nincs az ősi hagyományokkal.”

Bogdán István: 5. A karácsonyolás, részlet – In: Uő.: Régi magyar mulatságok – Magyar Elektronikus Könyvtár

Mikulás, metszet – In: Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben, Budapest, 1887–1901 – Digitális Képkönyvtár 

A Mikulás-napi ajándékozás részben új keletű, városi eredetű szokás – osztrák kapcsolatokra utal (ablakba, cipőbe tett ajándék) –, a gyáripar népszerűsítésének is fontos szerepe volt elterjedésében (legújabban – szovjet hatásra – Télapóként emlegetik az ajándékozó Mikulást). – Maga a Mikulás cseh eredetű szó, a múlt században terjedt el. De a téli ünnepek ajándékozó lényeinek tulajdonképpen igen régi hagyományai vannak (ném. Frau Holle, fr. Père Noël, orosz ’fagyapó’ ’télapó’ stb. – részint szerencsét hozó, ajándékozó, részint ijesztő, démonikus lények).
Az ajándékozásnak vannak magyar paraszti hagyományai is: főleg a Dunántúlon és a magyarlakta területek É-i részén volt ismert a Mikulás-járás; hasonló formában német, osztrák, cseh, szlovák területeken, amely részben a diákok középkori aprószentek napi „püspökválasztási” játékából ered. E szokás a 13. sz.-tól Mikulás napjára került; plébániai diákság rekordációjával kapcsolódva Európa nagy részén elterjedt. A játék lényege az, hogy Miklós püspök kíséretével együtt betér olyan házakba, ahol gyerekek vannak, és ott vizsgáztatja, imádkoztatja, majd tudásuk és viselkedésük szerint jutalmazza vagy virgáccsal fenyíti őket, ill. sokszor a kíséretében lévő ördöggel fenyítteti (az ördög, ill. krampusz alakja a Szent Miklós-legendában gyökerezik)

Mikulás, Miklós napja (dec. 6.)  – In: Magyar Néprajzi Lexikon – Magyar Elektronikus Könyvtár

Gyermekek! Jön a Mikulás!..., grafikai plakát, ante 1914 – Plakát- és Kisnyomtatványtár

„Ekkor csöngettek. Kinyílt az ajtó, és három gyerek jött be komoly képpel, egy szeplős, egy dagi és egy nagy fülű. Látszott rajtuk, hogy küldöttségbe jöttek. Udvariasan köszöntek, majd megkérdezték, hogy jó helyen járnak-e.
– Attól függ, kit kerestek – mondta a Nagy Horgász felesége.
– A Nagy Ho-ho-ho-horgászt! – mondta a szeplős. – Itt lakik?
– Itt lakom – nyögte a Nagy Horgász. – Miért kerestek?
– Megszavaztuk, hogy ön legyen a Mikulás! – közölte a szeplős.
– A Főkukac meg a krampusz! – mondta a dagi.
– Láttuk önöket a tévében. És nagyokat röhögtünk – tette hozzá a nagy fülű.
– Vállalom! – rikkantotta a Nagy Horgász. – Óriási Mikulás leszek! Majd meglátjátok! Hohohohó!
– Én is vállalom! – vigyorgott a Főkukac. – Zseniális krampusz leszek! De előtte segítsetek kibogozni.”

Csukás István: A Nagy Ho-ho-ho-horgász télen, (részlet) Csukás István A Nagy Ho-ho-ho-horgász télen Budapest, Gesta, 1999 – Törzsgyűjtemény 

-s-

December vagy másként – karácsony hava, télelő vagy álom hava – a tél beköszöntének ideje és a karácsonyt megelőző előkészület hónapja. A keresztény hagyomány adventi időnek nevezi Jézus megszületésének ünnepét, a karácsonyt megelőző négy teljes hetet. Az adventi idő Krisztus jövetelére figyelmeztet (advenio = jövök, eljövök; adventus = megérkezés, Krisztus érkezése). Advent első vasárnapja az adventi idő és az egyházi év kezdete.

„Fordul az Hold: fordult tizenkét hónap már,
Fordult egy esztendő; egy tél, tavasz, ősz, nyár.
Így fordul a világ, amíg végére jár.”

Gyöngyössi János: Az esztendőben elé forduló 12 hónapok alá az 1766-ik esztendőre. December  – Magyar költők 18. század, Magyar költők, 18. század, Budapest, Szépirodalmi, 1983 – Magyar Elektronikus Könyvtár

[December] – Falinaptár egy lapja. Az OSZK Plakát- és Kisnyomtatványtára falinaptár-gyűjteményének legkorábbi, 1897-ben kiadott, díszes darabja

„Ez a komor állat borzas nagy szőrével,
Lompos, s messze nyúlik gyapjas üstökével.
Jeges harmat fénylik deresült szakállán,
Havas fergeteget hoz meg fagyott vállán.”

Bessenyei György: Az esztendőnek négy részeirül, Tél, részlet, In. Uő.: Bessenyei György összes versei – Magyar Elektronikus Könyvtár

–––

„Délben ezüst telihold
a nap és csak sejlik az égen.
Köd száll, lomha madár.”

Radnóti Miklós: Naptár, December. In. Uő.: Erőltetett menet. Válogatott versek – Magyar Elektronikus Könyvtár

Váli Dezső: Köd és padok. Fénykép. – Digitális Képarchívum

„A ködben madárhang, mint korcsolyák éle távol –
fönt ágak rácsozata, támasztalanul.
Jéghártya pattan.
Kifagyott nyomokba lépnek, visszafelé.”

Mészöly Miklós: Tél. Részlet. In. Uő.: Elégia, Pécs–Pozsony, Jelenkor–Kalligram, 1997. – Törzsgyűjtemény

Élet a jég alatt. Fénykép – Digitális Képarchívum 

„Ez a hónap az ünnep. Mintha mindig harangoznának, nagyon messze, a köd és a hó fátylai mögött. Gyermekkorunkban e hónap első napján árkus papírra, kék és zöld ceruzával, karácsonyfát rajzoltunk, karácsonyfát, harmincegy ággal. Minden reggel, dobogó szívvel, megjelöltük, mintegy letörtük e jelképes fa egyik ágát. Így közeledtünk az ünnep felé.”

Márai Sándor: December. Részlet. In. Uő.: Négy évszak, [Budapest], Helikon, (Márai Sándor művei), 2000. – Törzsgyűjtemény. Szabadpolcos állomány

A(d te levavi) inicialé a Pozsonyi missaléban advent első vasárnapjának introitusánál (a mise bevezető énekénél). Latin nyelvű pergamenkódex, 14. sz. – Kézirattár, Cod. Lat. 216 (11r) 

Advent 4 vasárnapos változatát az 5. század, Szent Simplicius pápa idejében fogadta be a nyugati egyház. Alapgondolata a megtestesülésben közénk érkező Krisztus várása volt. Az írországi kolostori liturgiában az advent az ítéletre érkező Krisztus várásával gazdagodott. A középkorban a 4 vasárnap további jelentéssel bővült, az Úr 4 eljövetelét állítja szemünk elé: először a megtestesülésben, másodszor a kegyelemben, harmadszor a halálunkban, negyedszer az ítéletkor jön el, és készülni kell az eljövetelére. Az adventi időszak az előkészület, várakozás, reménykedés ideje, amelyet régebben böjttel is megszenteltek. Hazánkban a 18. század vége óta 1918-ig szerdán és pénteken szigorú böjt volt, szombaton pedig húsételtől való megtartóztatás. Az advent igazi szakrális ízét, meghitt hangulatát a hajnali mise vagy angyali mise, a régiségben aranyos mise, liturgikus szóval roráté adja meg, amely még a középkori hazai liturgia maradványa. A hívek – a hajdani prófétákhoz hasonlatosan – hajnali sötétben várják a napfényt, a Messiást.

„A kéklő félhomályban
Az örökmécs ragyog,
Mosolygón álmodoznak
A barokk angyalok.

A gyertyák rendre gyúlnak,
A minisztráns gyerek,
Mint bárány a mezőben
Csenget. Az árny dereng.”

Juhász Gyula Rorate című versének részlete a Magyar Elektronikus Könyvtárban 

–––

„Az ádventi várakozás lényege szerint: várakozás arra, Aki van; ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk. Persze, erről a várakozásról és erről a vágyódásról csak dadogva tudunk beszélni. Annál is inkább, mivel Isten valóban megtestesült közöttünk, vállalva a lét minden egyéb súlyát és megosztottságát. És mégis, túl idő és tér vastörvényén, melynek – megszületvén Betlehemben – maga a teremtő Isten is készséggel és véghetetlen önátadással vetette alá magát. Ádvent idején mi arra várakozunk és az után vágyhatunk: ami megtörtént, és akit kétezer esztendeje jól-rosszul a kezünk között tartunk. Vágyódunk utána és várakozunk rá, azzal, hogy Isten beleszületett az időbe, módunkban áll kiemelkedni az időből.”

Pilinszky János: A várakozás szentsége, részlet. In. Uő.: Publicisztikai írások. Szerkesztette, a szöveget gondozta, a jegyzeteket készítette, az utószót írta: Hafner Zoltán, Budapest, Osiris (Osiris Klasszikusok), 1999. – Törzsgyűjtemény. Szabadpolcos állomány 

–s–

A címben idézett egy szó elég ahhoz, hogy felidézze Vörösmarty Mihályt (Nyék, 1800. december 1. – Pest, 1855. november 19.), a Szózat költőjét, akit kortársai már életében egyfajta piedesztálra állítottak.
A Szózat 1836-ban született, s az Auróra című almanachban, Kisfaludy Károly lapjában jelent meg 1837-ben. Vörösmarty költeményét ezekkel a szavakkal ajánlja az almanach olvasói figyelmébe: „...reményljük, nem fog elhangzani figyelem ’s hatás nélkül, és ohajtjuk is, hogy a szózat tettet szüljön...”

Vörösmarty Mihály: Szózat, 1837, autográf kézirat – A költő legismertebb verse hazánkban és számos műfordítása révén a nagyvilágban is – Kézirattár, Quart. Hung. 1409 

„E költemény az ifjuló Magyarország nemzeti himnusza lőn, ma is az, a létele- és jogaiért küzdő Magyarországé. A nemzet 1848-ig a jövendő jobb kor jóslatát hitte benne, s mennél követelőbb, hevesebb lőn vágyaiban, annál kevésbé háborította a nagyszerű halál sejtelme. Midőn a forradalom árja elzúgott, Vörösmarty alig találkozott valakivel, ki azt ne mondotta volna neki: a jóslat teljesült, a nagyszerű halál bekövetkezett. A költő mindig elkomorult ilyenkor, ingerülten mondá: a jóslat még nem teljesült, ez még nem a halál, nem ily halált értett. Gyermekeinek ama versszakok híján kellett megtanulniok a Szózat-ot. Megtört szívvel, de mély hittel nemzete jövőjében szállott sírjába. Nem csalatkozott. A magyart ama nagy csapás nem ölte meg, s midőn üdülni kezdett, a Szózat zendült meg ajkán, s az kíséri folyvást minden ünnepélyesb pillanatát.”

Gyulai Pál: Vörösmarty életrajza [1866], XI. rész, részlet, Budapest, Szépirodalmi, 1985. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Vörösmarty Szózat című költeményének – ahogy Kölcsey Himnuszának is – már az 1840-es évek első felében megszületett megzenésített változata, s gyorsan népszerűvé vált.

„Bartay Endre, a Nemzeti Színház igazgatója 1843. január 26-án tett közzé felhívást a Regélő Pesti Divatlapban, s 70 arany pályadíjat ajánlott fel »a legjobb népmelódiáért Vörösmarty Mihály, koszorús költőnk halhatatlan Szózatára, ének- és zenekarra téve«. A bírálóbizottság – tagjai között Erkel Ferenccel, Mosonyi Mihállyal, Vörösmarty Mihállyal és Szigligeti Edével – három művet érdemesített a nyilvános bemutatásra. Megszólalásukat óriási érdeklődés előzte meg, bizonyítván, hogy a nemzeti dallamok sorsa immár az országos közügyek rangjára emelkedett. A győztes mű – »Minden ember legyen ember és magyar« jeligével Egressy Béni alkotása lett. A szerző a pályázat időpontjában már a kor egyik legnépszerűbb népies műdalszerzője, Erkel munkatársa, szövegkönyvírója volt, akinek minden megmozdulásában megmutatkozott rendkívüli tehetsége akár dalokat komponált – hihetetlen termékenységgel – vagy színműveket fordított és népszínművet írt. A pályanyertes Szózat-dallam a kor hangszeres verbunkos stílusának hatása alatt keletkezett; éneklésének nehézségeit már a bemutatót követően felrótták neki a kritikusok. Nagy hangterjedelmű, hazafias pátosszal telített melodikája élesen tagolt dallamsoraival, gazdag ritmikájával mégis nagy tömegek tudatában vált igen hamar Vörösmarty Szózatának nagy hatású közvetítőjévé. (A pályázat történetének jellemző epizódja, hogy Erkel Ferenc is megírta a maga Szózatát, de bírálóbizottsági tagként nem nyújthatta be művét. Énekre és zongorára komponált, szép és máig alig ismert darabját 1843. május 30-án mutatták be a Nemzeti Színházban.)”

Részlet Erkel-honlapunkról – Szerző Katalin zenetörténész szövegének felhasználásával írták a honlap szerkesztői

Vörösmarty Mihály rövid pályaképe Hegedüs Géza A magyar irodalom arcképcsarnoka című munkájában.

„[Vörösmarty] Temetése [1855] nov. 21-én ment véghez, Kisfaludy Károly halála napján, délután három órakor. Pest emberi emlékezet óta nem látott ily népes temetést. Húszezer embernél több követte a koporsót, s a fogatok számlálhatatlan sora lepte el az utcákat. Az élet nemzetének áldozott férfiú halálával is a nemzeti érzelem nyilvánulására adott alkalmat. A főváros népe, midőn a hazafiság és nemzetiség nagy költőjének ily fényes végtiszteletet adott, egyszersmind ki akarta mutatni hazafiúi érzelmeit, hogy »megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán«.”

Gyulai Pál: Vörösmarty életrajza [1866], XII. rész, részlet, Budapest, Szépirodalmi, 1985. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Gerenday Antal: Vörösmarty Mihály síremléke a Kerepesi temető falánál – Állíttatta a költő felesége, Csajághy Laura, fotó: Varga József – A kép forrása: Digitális Képarchívum

„Öt sanyarú év nyomása után e temetésen lélegzett föl először szabadabban. A kormány érezte, hogy ez néma tiltakozás, s a hírlapokon bosszulta meg magát, melyek gyászszegélyben mert megjelenni. Azonban a nemzet részvéte nemcsak a temetésen nyilatkozott s kész volt anyagi áldozatokra is. Vörösmartynak özvegye s három gyermeke maradt: Béla, Ilonka és Erzsébet, kiknek nem hagyhatott más vagyont, mint munkáit és költői dicsőségét. Gyámatyjok, Deák Ferenc magánúton adakozásra szólította föl a tehetősb hazafiakat. Néhány hónap alatt százháromezer pfrt gyűlt be.
A nemzet súlyos körülményei közt is önmagához s a költő nevéhez méltó dotációval kívánta megtisztelni az elhunytat családjában. Tetemei ott nyugosznak a Kerepesi út melletti temetőben, síremlékét neje emeltette: szülőföldje, Fejér megye ércszoborral tisztelte meg, mely Székesfehérvár egyik főterén 1866-ban nagy ünnepélyességgel lepleztetett le. Örök emléke, munkái s neve együtt fog említtetni Magyarország újjászületési korszakának legnagyabb embereivel. E korszaknak küzdelme, dicsősége, gyásza egyszersmind az övé.”

Gyulai Pál: Vörösmarty életrajza [1866], XII. rész, részlet, Budapest, Szépirodalmi, 1985. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Vörösmarty Mihály 1866-ban közadakozásból emelt szobra Székesfehérváron, képes levelezőlap, 1906. – Plakát- és Kisnyomtatványtár, P24/079 – A kép forrása: Digitális Képkönyvtár

A Szózat szövege és a nemzet történelmében betöltött helye számos költőt, művészt megihletett. A Vörösmarty-kortárs Arany János kötészetében több alkalommal is felbukkan a Szózat szövegére való rájátszás. 1859-es Rendületlenül című verse vagy 1880 körül született Hasadnak rendületlenül című „játéka” mellett ezt olvashatjuk az egyik 1861-es keltezésű költeményében:

„Az nem lehet, hogy milliók fohásza
Örökké visszamálljon rólad, ég!
És annyi vér – a szabadság kovásza –
Posvány maradjon, hol elönteték.”

Arany János: Magányban, részlet. In: Uő.: Összes költeményei – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Fáklyások a szobornál az ünnepély estéjén. A székesfejérvári Vörösmarty-ünnepről” [a költő születésének 100. évfordulója] – Goró Lajos rajza a Vasárnapi Újságban, 1900 december 9. 47. évf. 49. sz. – Elektronikus Periodika Archívum

Későbbi irodalmunkra is termékenyítőleg hatottak Vörösmarty sorai és az általa is megjelentett gondolkodásmód. Radnóti Miklós Nem tudhatom című versének híres sora például – „s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály” – versbeli „következménye” a Szózat indítására rájátszó Radnóti-vers kezdő sorainak:

„Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.”

Radnóti Miklós: Nem tudhatom, részlet. In: Uő.: Erőltetett menet, Válogatott versek – Magyar Elektronikus Könyvtár

Ágh István költő a Szózatról írt sorait idézzük:

„A Szózatot időszerűvé halhatatlanítja a történelem, már alig látjuk mögötte a költő arcát. Néha megjelenik, mint őseink képe a falon, láthatjuk megnyerő férfinak, ahogy a költőfejedelemnek lennie kell, s élő halottnak, amint üres szemekkel tekint valahová az utolsó fotográfiáról.”

Ágh István: Szegény magyar költő, részlet. In. Uő.: Ahogy a vers mibennünk, Budapest, Széphalom Könyvműhely, 2000. – Törzsgyűjtemény

Sudár Annamária (szerk.)

Farkas Gábor Farkas hétfői 12 órás előadását mintegy négyszáz érdeklődő figyelte és hallgatta, sőt még éjfélkor is húszan tapsolták meg az utolsó mondatokat. Az izgalmas históriák szüneteiben több kérdést kapott könyvtárunk Régi Nyomtatványok Tárának vezetője, most át is adom neki a szót:

A hétfői előadások után többen érdeklődtek, hogy hol lehet ezekről a történetekről olvasni. Összeállítottam egy listát, ami talán segítheti az elindulást. Ransanus és a sárkány története hamarosan megjelenik az Erdélyi Múzeum 4. számában, La Pérouse és Verne históriája illetve Robert de Niro missziója megírásra vár. Nem is biztos, hogy ez az én feladatom lenne, van erre rátermettebb szaktörténész. Még egyszer köszönöm mindenkinek, aki akár egy-két percre is, de beugrott a VIII. emeleti társalgóba, s belehallgatott a 12 történet valamelyikébe.

Farkas Gábor Farkas délben és éjfélkor

SZAKIRODALOM AZ ELŐADÁSOKHOZ

• Ransanus és a sárkány – megjelenés előtt, Erdélyi Múzeum, 75(2013), 4. szám
• La Pérouse és Verne Gyula – nem jelent meg, kézirat
• Robert de Niro missziója – nem jelent meg, kézirat
• Kincs a Ferenciek tere alatt – Régi kövek, régi könyvek: A Budai Krónika Jankovich-példánya és az Egyetemi Könyvtár régi kőgyűjteménye, Művészettörténeti Értesítő, 62(2013), 1–17. (Mikó Árpáddal közösen)
• Egy királygyilkosság anatómiája – II. Lajos rejtélyes halála. 2. rész, Magyar Könyvszemle, 117(2001) 33–66.
• A Budai Krónika rejtélyei – A Budai Krónika. Iskolakultúra, 22(2012) 103–112.
• Cassiopeia fényes csillaga – Az 1572-es szupernóva magyar forrásai. Acta Historiae Litterarum Hungaricarum, Tomus XXIX. Ötvös Péter Festschrift. Összeáll. Font Zsuzsa, Keserű Gizella. Szeged, SZTE BTK, 2006. 47–57.
• A könyv, amit senki sem olvasott – A magyar Kopernikusz. Rövid áttekintés a Kopernikusz-példányok sorsáról a Kárpát-medencében. Magyar Könyvszemle, 125(2009) 305–322.
• Shakespeare és a szigeti veszedelem – Hamlet csillaga. Physics of Jaurinum 1. Szerk. Barla Ferenc. Győr, MTESZ Eötvös Loránd Fizikai Társulat, 2011. 37–51.
• Csillagok és a propaganda – Az 1595-ös rejtélyes csillag. Magyar Könyvszemle, 122(2006) 162–200. 
• Sidus Iulium és a stella magorum – Sidus Iulium és Dudith András. Az Egyetemi Könyvtár Évkönyvei, XIII. (2007) 137–144.
• II. Lajos és a Csele – II. Lajos rejtélyes halála. 1. rész, Magyar Könyvszemle, 116(2000) 443–463.

Farkas Gábor Farkas, a Régi Nyomtatványok Tárának vezetője egyedülálló előadássorozatot tartott november 25-én könyvtárunk alapításának ünnepén. Fél nap alatt 12 izgalmas históriát hallhattak, és 12 különleges nyomtatványt láthattak az érdeklődők.

Pilinszky János († Bp., 1981. május 27.) a háború utáni magyar költészet egyik legnagyobb alakja. Nevét joggal sorolják ugyan a babitsi hagyományt követő Újhold című szépirodalmi folyóirat (1946–1948) – melynek társszerkesztője volt – köréhez, de hasonló erős szellemi és személyes kapcsolat fűzte más irodalmi csoportosulásokhoz, így a Válasz (1934–1938, 1946–1949) és a Vigilia (1935–) köréhez is. 1957-től az Új Ember című katolikus hetilap belső munkatársa volt; tárcái, vallásos és bölcseleti elmélkedései, művészeti kritikái nagyrészt itt jelentek meg. A Nagyvárosi ikonok (1970) című gyűjteményes kötete megjelenését követően költészete egyre szélesebb körben vált ismertté – s ha lassan és megkésve is – a hazai irodalmi élet egyik legjelentősebb képviselőjeként kezdték számon tartani. Művei jelentős hányada csak halála után jelent meg kötetbe gyűjtve.

Pilinszky János, 1980.  In. A Dunánál. Magyarok a 20. században (1918–2000), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, (Encyclopaedia Humana Hungarica 9.), 2001 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Első korszakát, a Trapéz és korlát című, Baumgarten-díjas kötete (1946) verseit az egzisztencializmussal rokon világkép jellemzi. A magányosságra ítélt és kárhoztatott lélek szólal meg bennük, akit a szenvedés sem válthat meg, bűntelenül is bűnös, akinek a bűnhődése is céltalan. Még a szerelem is „kegyetlen, néma torna”, kettős magány, közös elítéltség. A magyar költészetben Füst Milán „kozmikus szomorúsága” és a „világhiány”-tól szenvedő József Attila áll ehhez az életérzéshez legközelebb.

Háborús élményei választóvonalat jelentettek pályáján: az 1946-tól írt versek – a Harmadnapon (1959), a Rekviem (1964) és a Nagyvárosi ikonok (1970) című kötetek – világának középpontjában már a koncentrációs táborról (az emberiség „egyetemes botrányáról”) szerzett tapasztalatok állnak. 1944 őszén katonának hívták be, így került el a németországi Harbachba:

A II. világháború utáni magyar líra egyik legnagyobb teljesítménye Pilinszky Harmadnapon (1959) című kötete. Eredetileg a Senkiföldjén címet szánta neki, de kénytelen volt megváltoztatni, mert csak így kapott engedélyt a megjelentetéséhez.

Pilinszky János: Harmadnapon. Versek, Budapest, Szépirodalmi, 1959. – Törzsgyűjtemény 

A KZ-láger az emberi létezés tragikumának és (egyúttal) a bibliai szenvedéstörténetnek válik szimbólumává: a táborok foglyainak szenvedése Krisztus kálváriájának tömegméretű megismétlődése. E líra legfőbb szemléleti paradoxona a föltétlen hitnek és a létbe való kivetettség abszurditásának egyidejű élménye. Pilinszky szemében a költészet tetőpontja a Szent Ágoston-i soliloquium: a lélek magányos beszélgetése Istennel. Az Apokrif (1956), melynek nyelvi összetettsége és hőfoka Vörösmarty Előszó című költeményéhez hasonló, a világháború élményét és az utolsó ítélet látomását, a tékozló fiú és a Megváltó történetét vonatkoztatja egymásra.

Ekkori versei a nyelvi sűrítés és feszültségteremtés rendkívüli teljesítményei, melyekben a legbanálisabb szavak is elementáris erővel hatnak, és a szöveg fontos alkotóelemévé válik a csend, az elhallgatás.

Pilinszky János: Nagyvárosi ikonok. [Összegyűjtött versek 1940–1970], Budapest, Szépirodalmi, 1970. – Törzsgyűjtemény  

A Nagyvárosi ikonok című kötetével lezárult nagy periódusa. Utolsó alkotói korszaka a Szálkák című kötettel (1972) kezdődött és a Kráter című gyűjteménnyel (1976) zárult. Az 1971 után írt versek naplószerűek, pillanatnyi lét- és közérzethíradások. A Szálkák költészete az Isten nélkül maradt evilág ürességéről szól, a versek lávaömlésszerűen születtek, Pilinszky saját vallomása szerint két vagy három hét alatt írta meg őket, míg az egész előző életmű több mint húsz esztendő termése. A Végkifejlet című kötet (1974) versei sűrített belső történéseket, szimbolikus jeleneteket rögzítenek. Míg Pilinszky második korszakát a megváltatlan ember tragikuma, a harmadikat a megváltott ember üdvözülésének gondolata hatja át.

Pilinszky János sírja a Farkasréti temetőben. Szobrász: Rétfalvi Sándor. Fényképész: Varga József – Digitális Képarchívum

M. J.

130 évvel ezelőtt született Babits Mihály (Szekszárd, 1883. november 26. – Budapest, 1941. augusztus 4.), költő, író, műfordító, irodalomtörténész, irodalomszervező, a Baumgarten-díj kurátora, a Nyugat szerkesztője, 1929-től – előbb Móriczcal, majd 1933-tól Gellért Oszkár közreműködésével – haláláig a folyóirat főszerkesztője.

Babits Mihály – a Nyugat-barátok Köre fotósorozata 1931, fotó: Rónai Dénes, Kézirattár, Fond III/2133

A klasszikus műveltségű, számos nyelven (latin, ógörög, francia, német, angol, olasz) olvasó, az ókori klasszikus és a későbbi európai versformákat jól ismerő és alkalmazó művésztől távolt állt a néhány évvel korábban induló Ady Endre prófétai attitűdje, inkább a töprengő, kérdéseket megfogalmazó, filozofikus gondolkodás jellemzi művészetét. Kezdeti idegenkedésük után mégis kölcsönös szimpátiával nézték egymás művészi pályáját. „Babits Mihály nagy ember és nagy költő” – írta Ady A duk-duk Afférhoz című jegyzetében, Babits 1916-ban megjelent Recitativ című kötetének egy példányát pedig magával hordta.

„Mégis vérek vagyunk mi ketten,
bár ellentétek, együtt eggyek,
harcom a harcod folytatása […]”

Babits Mihály: Versek, előszavakkal Ady Endrének, 1911, Nyugat, 1915., 22. szám – Elektronikus Periodika Archívum

Ady Endre és Babits Mihály, fotó: Székely Aladár, Kézirattár, Analekta 301

Babits Mihály rövid pályaképe, valamint műveinek bibliográfiája, a róla szóló monográfiák jegyzéke és a további szakirodalom válogatott bibliográfiája elérhető Nyugat-honlapunkon. Babits Mihály számos digitalizált műve megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban.

„Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.”

Babits Mihály: A lirikus epilógja, részlet – In: Uő.: Összegyűjtött versei – Magyar Elektronikus Könyvtár

Babits sokrétegű költészetében a későbbi évtizedekben egészen háttérbe szorul az egyén, a lírai én. Az ún. objektív, tárgyias költészet egyik emblematikus verse – amely szerint végső soron csak a célba juttatott üzenet a fontos – a Csak posta voltál című költemény, amely 1932-ben jelent meg a Nyugatban.

„[…] Úgy fekszem itt, mint a főniksz,
ki félve reméli a tüzet,
amelyen el fog majd égni
s amelyből újraszület.

Lobbanj föl, röpíts el engem
piros szoknyáid között:
egy dallal ölöm meg azt aki
voltam, és már más leszek.

Nem az énekes szüli a dalt:
a dal szüli énekesét.
Lobbanj föl, új dal, te mindenható!
Szülj engem újra, te csodaszép!”

Babits Mihály: Mint forró csontok a máglyán... – In: Uő.: Összegyűjtött versei – Magyar Elektronikus Könyvtár

Babits Mihály és felsége, Török Sophie hagyatéka 1952-ben került könyvtárunk Kézirattárnak állományába. A gazdag, különböző típusú dokumentumokat tartalmazó hagyaték egyik legjelentősebb része – az üveg és celluloidnegatívokat, a papírnagyításokat és albumba rendezett képeket egyaránt tartalmazó – mintegy 4000 elemet számláló fotóanyag, amelyet kollégáink 2009-ben vizsgáltak át és restauráltak, majd digitalizáltak.

Babits Mihály és Ádáz kutya Babitsék budapesti, Reviczky utcai otthonában (1931. április 28. előtt), fotó: Török Sophie; az eredeti üvegnegatívról készített digitális kép, Kézirattár: Fond III/2332/5.

„Ádáz kutyám, itt heversz mellettem.
Amióta a gazdád én lettem,
ez a hely a legjobb hely tenéked:
nem érhet itt semmi baj se téged.
Rajtam csügg a szemed, hív imádás
együgyű szálán csügg, boldog ádáz.

Mert boldog ki jámborul heverhet
valami nagy, jó hatalom mellett.
S te jámbor vagy, bár olykor asszonykád
bosszújára megrablod a konyhát
s csirkét hajszolsz vadul a salátás
ágyakon át: jámbor, noha – Ádáz.”

Babits Mihály: Ádáz kutyám, részlet – In: Uő.: Összegyűjtött versei – Magyar Elektronikus Könyvtár

1937 áprilisában Babits orvosai súlyos betegséget diagnosztizáltak a költőnél. Ekkor született Ősz és tavasz között című verse, 1937 kora nyarán pedig a Balázsolás.

„Kegyetlen sorsa kétszer ítélte teljes némaságra: 1938. február 10-től március közepéig, majd 1940. október 12-től december 16-ig. Főleg ezekből az időkből valók a papírcsíkokra jegyzett ’Beszélgetőfüzetei’, amelyeket Belia György két vaskos kötetbe osztott, és 1980-ban jelent meg. Az 1938-as évi kötet közel hétszáz oldalnyi, az 1940/41-es (mivel az ujjhegyével elzárt kanül segítségével való suttogás is fárasztotta) 436 oldalt tesz ki, kolumna szélességű szedéssel. Aki olvassa, a halhatatlan szellem és a halandó test párharcának páratlan irodalmi dokumentumát csodálja.”

Szállási Árpád: Babits Mihály (1883–1941) betegségei, részlet – Magyar Elektronikus Könyvtár

---

„Tudtuk már rég, minden hiába, rák
marcangol és szemedben ott ragyog
egy messzi és örök dolgokból font világ,
s hogy oly időtlen vagy te, mint a csillagok.!”

Radnóti Miklós: Csak csont és bőr és fájdalom. Babits Mihály halálára, részlet – In: Uő. Erőltetett menet, válogatott versek – Magyar Elektronikus Könyvtár

Ferenczy Béni: Babits Mihály és Török Sophie (Tanner Ilona) síremléke a Kerepesi úti temető Művészparcellájában, fotó: Varga József – Digitális Képarchívum

„Mihelyt a kék menny-gömbként tág öröklét
leviathán-torka elnyelte őt,
azonnal önmaga fölébe nőtt,
igévé vált, elhagyva teste rönkjét:
káprázó, kettőző szemünk előtt
a halhatatlanság csodája történt.”

Weöres Sándor: Babits-embléma – In: Uő.: Egybegyűjtött írások, 2. kötet, Budapest, Magvető, 1981, 418. o. – Törzsgyűjtemény

Marton László: Babits Mihály – Digitális Képarchívum
A költő születésének 125. évfordulóján (2008-ban) avatták fel a főváros I. kerületében, a Vérmezőn, a Bugát lépcsőnél. Babits első budapesti köztéri szobrát.  

Ma, Babits Mihály 130. születésnapján jelenik meg a hazai verséneklők egyik népszerű formációjának, a Misztrál együttesnek 18 új Babits-megzenésítést tartalmazó CD-je és LP-je.

Farkas Gábor Farkas, a Régi Nyomtatványok Tárának vezetője egyedülálló előadássorozatot tart november 25-én könyvtárunk alapításának ünnepén. Fél nap alatt 12 izgalmas históriát hallhatnak és 12 különleges nyomtatványt láthatnak az érdeklődők.

Mi: Széchényi Emléknap
Mikor: 2013. november 25. 23 óra
Hol: VIII. emeleti előadóterem

II. Lajos és a Csele – Mi vezetett ahhoz, hogy a magyar király belefulladt a megáradt patakba? Brodarics István igaz históriáján keresztül megnézzük közelebbről a mohácsi csatát. Hogyan vélekedtek a kortárs török történetírók? Miért keletkezett a királygyilkosság vádja és mi köze ehhez a 11000 szűznek? Hogyan kapcsolódik össze egy házassági szerződés a korabeli bulvárirodalommal? Tulajdonképpen hol, hogyan és miért halt meg Lajos?

A tárlóban látható egy korabeli röplap a mohácsi csatáról (OSZK, Röpl. 69.)

Az előadások minden órakor indulnak (12–23 óráig) és éjfélkor érnek véget. A prezentációk 40–45 percesek lesznek (10–15 perc technikai szünet, kávé, frissítő). Bármikor lehet csatlakozni és menekülőre fogni, a szünetekben pedig kérdésekkel „zaklatni” Farkas Gábor Farkast. Minden előadáshoz vetítés társul (film, zene és kép segíti majd a bonyolult történetekben való eligazodást), és 12 különleges kéziratból, illetve régi nyomtatványból álló egynapos kamarakiállítás hozza fizikai közelségbe a vicces-véres történeteket.