Idén ünnepeljük Kormos István († Bp., 1977. október 6.) költő, műfordító, a „lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze kölyökmackó” Vackor halhatatlan alakja megteremtőjének 90. születésnapját. Népi költőként indult, és a Válasz című folyóirat köréhez tartozott. Erdélyi József, Sinka István és Illyés Gyula voltak mesterei. Első könyve, Az égigérő fa (1946) verses meséket tartalmazott, első verseskönyve, a Dülöngélünk 1947-ben jelent meg. Ezen kívül életében még csak két verseskötete jelent meg: a Szegény Yorick (1971) című második verseskötete az év irodalmi szenzációja volt. Harmadik kötete az N. N. bolyongásai (1975). Költészete időközben átalakult: a népi hagyományokat természetes módon egészítették ki a modern francia líra vívmányai. Az ötvenes évektől két évtizeden át szinte csak verses gyermekmeséivel (Vackor-mesék, 1956–, A repülő kastély, 1957; A muzsikás kismalac, 1960; Két bors ökröcske, 1960, Bohóc rókák és egyéb mókák, 1971; Zöldbajusz Marci királysága 1972; A zsiráfnyakú cica, Pincérfrakk utcai cicák, 1976) és műfordításaival volt jelen a költészetben; önálló verseskötettel hosszú ideig nem jelentkezett.

Jelentős műfordítói tevékenysége is: elsősorban angol – Geoffrey Chaucer (Canterbury mesék); Robert Burns, William Blake –, francia – Molière, Max Jacob, André Frénaud –, valamint orosz – Puskin és népköltészet (Ékes, fejér hattyú, 1962, második feleségével, Rab Zsuzsával) – nyelvű műveket ültetett át magyarra.

Kormos István. Fotó. (Keresztury Dezső: A magyar irodalom képeskönyve, Budapest, Magyar Helikon, Móra, 1981.) In: A Dunánál: magyarok a 20. században (1918–2000) CD-ROM, Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2001, hálózati változat – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Kormos családnevem
anyámtól örököltem
keresztelésben Istvánt
mint ama vértanú
sok néven szólitottak
Pistika Piska Pista
utóbbi főleg lónév
volt amig lovak voltak
Cicelle Cormieux
végül csak Yorick voltam
azaz szegény Yorick”

Kormos István: Szegény Yorick (részlet). In. Uő.: Kormos István művei. Szöveggondozás, utószó jegyzetek: Nagy Gáspár, Budapest, Osiris-Századvég Kiadó, 1995. –Törzsgyűjtemény

Kormos István örökzöld Vackor-történetein több generáció nőtt fel, a csetlő-botló kismackót hamar a szívükbe fogadták a gyerekek (Mese Vackorról, egy pisze kölyökmackóról, 1956; Vackor világot lát, 1961; Vackor az első bében, 1978).

„Hol
volt,
hol nem,
messze, messze,
volt egy boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
Vackor nevű
kicsi medve,
nem is medve,
csak egy apró,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó.”

Kormos István: Megismerünk egy pisze kölyökmackót, aki mindig elcsavargott az erdőn (részlet). In. Uő.: Mese Vackorról, egy pisze kölyökmackóról, Budapest, Osiris, 2005. - Törzsgyűjtemény

Az Európai Postaüzemeltetők Egyesülete (PostEurop) „Gyermekkönyvek” témájú 2010-es versenyén a Magyar Posta által kibocsátott és Reich Károly Kossuth-díjas grafikusművész Kormos István örökzöld Vackor történeteihez készült rajzait bemutató bélyeg nyerte el az első díjat.

„Áll a sarkon egy
rendőr – odamegy,
meghajol előtte mélyen,
s kérdi tőle:
– Kérem szépen,
ha elúnja a járkálást,
hol talál éjjelre szállást,
hol talál egy kismackó?

Figyelj csak ide,
te piszén pisze:
Málna utca huszonhétben
van egy ismerősöm nékem,
Jolán néni a neve.
Van egy csöpp lányunokája,
meg egy fekete macskája,
meg egy kiadó szobája,
hol egy boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kismackónak
lehet még csak jó helye!”

Kormos István: Vackor szállást keres és talál. In. Uő.: Vackor az első bében – Vackor világot lát, Budapest, Osiris, 2001. – Törzsgyűjtemény

–––

„– Nem emlékszem, hogy gyerekkoromban úgynevezett gyerekköltészetet olvastam volna; a János vitéz és a Toldi voltak kedvenc olvasmányaim, Petőfi és Arany ezeket nem gyerekeknek írta. Később persze megtudtam, hogy a magyar költészet nem fogadja be az úgynevezett gyerekverset, alacsonyabb színvonala miatt. Az elmúlt húsz-harminc évben azért valamiféle jó fordulat következett be, hiszen jelentős nagy költőink írnak gyerekeknek.
– Önnek van konkrét mércéje a magyar lírában?
– Azt hiszem, hogy amit én gyerekköltészet címén műveltem az elmúlt húsz évben, az az Arany Lacinak című Petőfi-versből indult ki. Versben írom a meséimet, de gyerekverset alig írtam, és a legismertebb könyvem, a Vackor is az Arany Laci formajegyeit viseli. Ha én ma gyerekköltészetről hallok, természetesen Weöres Sándor jut az eszembe. Nem tudják a mai gyerekek, milyen szerencséjük van… Ő nemcsak költője, de zeneszerzője, térképírója, s egyáltalán mindenese a magyar irodalomnak.”

Kormos István: Lélekben hatéves szeretnék lenni. 1973-as interjú Kormos Istvánnal Készítette: Ónody Éva (részlet). In. Uő.: Kormos István művei. Szöveggondozás, utószó jegyzetek: Nagy Gáspár, Budapest, Osiris-Századvég Kiadó, 1995. – Törzsgyűjtemény

–

„Se házam székem asztalom
Surabajában vásált gyöngyöm
foszlott magasnyakú pullóver
fekszem könyéken puszta földön

de semmi vész gyerekeim
sajnálnotok fölösleges
világokat varázsolok
amikor akarom

szemem húnyom s belső faláról
elém nyüzsög Nakonxipán
orrom előtt datolya kókusz
zeppelinforma marcipán

ez az én úszó szigetem
forog gyöngyöző tengeren
halért csigáért osztrigáért
csak lenyúlok s kiemelem”

Kormos István: Nakonxipánban hull a hó (részlet). In. Uő.: Kormos István művei. Szöveggondozás, utószó jegyzetek: Nagy Gáspár, Budapest, Osiris-Századvég Kiadó, 1995. – Törzsgyűjtemény 

Gulácsy Lajos: Nakonxipánban hull a hó. Festmény (1910 körül).  In. Gulácsy Lajos: Varázslat (A varázsló kertje). A Száz szép kép című összeállítás a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Szerkesztő: Laskay Gabriella.

„Gyöngyös vízen Nakonxipánba tart az utolsó szelíd bálna,
miért ítéltél pusztulásra
minden élőt egy zuhanással?

Árva bátyám a nagy mesében
vacog utánad semmiségem,
sárkányod itt csücsül a széken,
s nem tudom verssé varázsolni.”

Bertók László: Kormos István (részlet). In. Uő.: Platón benéz az ablakon. Versek, 1954–2004, Budapest, Magvető, 2005. – Törzsgyűjtemény

–––

„amikor muzsikába kezdtem röptében a holló megállt
csengős nyakát bolondul rázva térdreesett a kiscsikó
a vizek hozzám kezesedtek nap hold örvendve hozzám futtak
ikrás gyöngyöt sírt gyönyörében az elhagyatott fügefa
valahol dühös istenek hallgattak keresztbefont karral
lábuknál Eurydike lökdösték röhögve utánam
fülem sírással volt teli szívem vasszeggel volt teli
szemem sós könnyel volt teli öklöm rángását letagadtam
nem fordultam meg! nem igaz! szétrúgott muzsikámra mondom!”

Kormos István: Orpheus panasza (részlet). In. Uő.: Kormos István művei. Szöveggondozás, utószó jegyzetek: Nagy Gáspár, Budapest, Osiris-Századvég Kiadó, 1995. – Törzsgyűjtemény

MJ

Részlet Csics Gyula: Magyar forradalom 1956 című naplójából:

„1956. X. 27. Szombat.

Ma egész nap Jancsival a várost csináltuk, már nem nagyon volt dörgés. Délelött röpcédulákat dobáltak, de mind a Corvin tetejére estek. Délre megalakult az új kormány: A névsora a következő:

A minisztertanács elnöke: Nagy Imre.
helyettesei: Apró Antal, Bognár József, Erdei Ferenc.
Külügyminiszter: Horváth Imre.
Belügyminiszter: Münnich Ferenc.
Honvédelmi    " : Janza Károly.
Pénzügy        " : Kóssa István.
Igazságügy    " : Dr. Molnár Erik.
Kohó és gépipari " :Csergő János.
Bánya és energiaűgyi " :Czottner Sándor.
Könnyűipari    " : Nagy Józsefné.
Város és községgazdálkodási miniszter: Nezvál Ferenc.
Földművelésügyi " : Kovács Béla.
(A független Kisgazdapárt volt főtitkára.)

Állami gazdaságok minisztere: Ribiánszki Miklós.
Külkereskedelmi miniszter: Bognár József.
Bel     "       " : Tausz János.
Élelmiszeripari " : Nyers Rezső.
Begyűjtési       " : Gyenes Antal.
Építésügyi      " : Apró " .
Közlekedésügyi " : Bebrics Lajos.
Népművelésügyi " : Lukács György.
Oktatásügyi     " : Kónya Albert.
Egészségügyi   " : Babics Antal.
Az Országos Tervhivatal elnöke: Kiss Árpád.”

Bejegyzés Csics Gyula: Magyar forradalom 1956 című naplójából, 1956. október 27. 
Budapest, 2006, 1956-os Intézet Közalapítvány

A könyv 2013. október hónapban 50%-os engedménnyel vásárolható meg a könyvtárban.

Egy 12 éves fiú, Gyula, 1956. október 23-án elhatározza, hogy naplót ír. Közel van a tűzhöz – szó szerint, hiszen Budapesten, a Somogyi Béla utca 10-ben laknak, a Corvin áruház háta mögött. Gyűjt, sétákat tesz a városban, és mindezt lejegyzi. Fejében és naplójában keveredik a pesti gyerekvilág, a gangok világa és az éppen zajló történelem. Csics Gyula naplóját 2006-ban, a forradalom 50. évfordulóján adta ki az 1956-os Intézet. 2008 óta a Magyar Elektronikus Könyvtárban is olvasható.

 Kazinczy Ferenc születésnapja –1759

„Jót. s jól!” – idézik gyakran Kazinczy Ferenc (Érsemlyén [Érsemjén], 1759. október 27. – Széphalom [Bányácska], 1831. augusztus 23.) Tövisek és virágok című epigrammagyűjteményének egyik híres szövegét (A nagy titok). Köszönhető ez talán annak is, hogy a tömör állítás az élet minden területére alkalmazható. Kazinczy – az elsősorban a nyelvújítás legnagyobb alakjaként ismert – író, költő, szerkesztő irodalmi programjában a fordítás és a kritika meghonosítása mellett a provincializmus elleni harc volt a legfontosabb gondolat.

„»Engemet a sokaság ért s kedvel.« –
Pórsereg, erre! Lőrét árúlok s nyírvizet; édes ital!”

Kazinczy Ferenc: Fentebb stylus In. Uő.: Összes versei a Magyar Elektronikus Könyvtárban

Kazinczy Ferenc portréja, rézkarc – Kézirattár, Duod. Hung. 53.

1788-ban Baróti Szabó Dáviddal és Batsányi Jánossal együtt megalapította a Magyar Museum című folyóiratot Kassán, majd Orpheus címmel maga adott ki folyóiratot 1790-ben. Később, mint a Martinovics-per vádlottját, halálra ítélték (1795), majd kegyelmet kapott, amely bizonytalan ideig tartó várfogságot jelentett. Fogsága – 1795 és 1801 között – több mint hat évig tartott (Spielberg, Kufstein, Munkács). Ezt az időszakot örökíti meg Fogságom naplója című önéletrajzi írása, amely csak 1931-ben (!) jelent meg könyvalakban.

„[Május 8] …Midőn visszavittek szobámba, a hét katona közül egyik szobámban maradt, s ránk zárák az ajtót. – Tudakozám, mit akar. Ujját ajakára nyomá, jelentvén, hogy szólania nem szabad, de suttogva elmondá, hogy valaki ily ítéletet kap, őrt is kap.
Nyílék az ajtó, s a führer (al-porkoláb) jött, kivivé ágyamat, kofferemet, s minden holmimat. – Minek az? – Nem felele. Akkor levetkeztete, s megmotozott, ha ingem s lábravalóm alatt titkon nincs-e kés, amivel magamat megölhetném. Mert gróf Zsigray Jakab, felolvastatván neki a halálos ítélet, fenyegeté a kapitányt, hogy magát megöli, s talpa és strimflije közt egy lapos tollkést mutata elő. – Nálam semmi sem találtatott. […]
Május 16. – A septemviralis tábla helybenhagyja halálos ítéletemet. […] – Arcom színe sápadt, hajam megnőve és fésületlen; szakállam hegyes, mert fülem alatt, egész az állig, kevés szőr, s még akkor minden szála szakállamnak s hajamnak fekete. […]
Május 18. – Martinovicsnak, Hajnóczynak, Laczkovicsnak, Szentmarjaynak, Zsigraynak felolvastatik a kir. kegyelmet megtagadó válasz, s mindenkinek külön. Zsigrayt ájúlva vitték vissza szobájába.”

Kazinczy Ferenc: Fogságom naplója, részletek. In. Kazinczy Ferenc művei I., Versek, műfordítások, széppróza, tanulmányok, a válogatás és a szöveggondozás Szauder Mária munkája, Budapest, Szépirodalmi, 1979. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Kazinczy szabadulása után, 1804-ben kötött házasságot Török Sophie-val. Ezt követően (1806) költöztek Bányácskára, vagy, ahogy ő elnevezte máig hatóan, Széphalomra. Ekkor bontakozott ki hatalmas, az ország minden részére kiterjedő levelezése (több mint 6000 levél!), irodalomszervező munkássága, mellyel mozgósította a tollforgató embereket: papokat, tanárokat, művelődő főurakat, s a nyelvújítással kapcsolatos tevékenysége is.

Kazinczy Ferenc levele Virág Benedekhez, 1827. augusztus 17. – Kézirattár, Levelestár

„Amikor a nyelvújítási harcról esik szó, két táborról szokás beszélni: a neológusokéról (akik az újítás hívei) és az ortológusokéról (akik fenntartásokkal viseltetnek az újításokkal szemben). Ez a szembeállítás azonban meglehetősen leegyszerűsítő. A szerzők nagy része különböző alkotói periódusaiban – mint kortárs nyelvhasználó és vizsgálódó – máshogyan értékelte a jelenségeket, sőt, az sem volt ritka, hogy máshogy ítélt elvileg, és máshogy járt el a gyakorlatban. Jó példa erre a Mondolat, az ortológusok gúnyiratfüzére, amelynek eredetije neológus tollból született, s a neológián belül elfogadhatatlannak tűnő, túlhajtott jelenségeket kívánta pellengérre állítani. Másrészről az ortológusok sem azt hangoztatták, hogy mindenfajta nyelvi újítás kártékony; csak máshol húzták meg az elfogadhatót és az elvetendőt elválasztó határvonalat. Minden említésre méltó szerző közös vitaalapja volt – ha a neológusok és különösen Kazinczy erről az azonosságról a pengeváltás hevében nem egyszer hajlamosak is megfeledkezni –, hogy a magyar nyelvnek szüksége van a megújulásra […]”

Ortológus és neológus In: Haza és haladás. A reformkortól a kiegyezésig (1790–1867), Encyclopaedia Humana Hungarica, 7., elektronikus dokumentum – Magyar Elektronikus Könyvtár

Kazinczy újításai és bírálatai, olykor erőszakolt neologizmusai (szóalkotásai) kihívták írótársai nagy részének haragját. Hívei sürgették, hogy a magyar irodalmat károsan megosztó harcok helyébe teremtsen békét. A Mondolat (1813) című gúnyiratra, mely személyében is támadta őt, Kölcsey Ferenc és Szemere Pál válaszolt (Felelet a Mondolatra, 1815). Később Kazinczy módosított álláspontján és „synkretista” nézetet fejtett ki:

„Jól és szépen az ír, aki tüzes ortológus és tüzes neológus egyszersmind, s így egyességben és ellenkezésben van önmagával. Hamisan lépni a táncban csak annak szabad, aki táncolni igen jól tud, és akit a grácia látatlanul lebeg körül. S mi szabad az írónak ezen iskola értelme szerint? A fentebb nemben mindaz, amit a minden nyelvek ideálja megkíván, a magyar nyelv természete (örök szokása és törvénye) világosan nem tilt, a régi és újabb klasszikusok által nevelt ízlés még javasol is, s a szükség múlhatatlanul parancsol. Azon nemekben, ahol az író mindenhez szól, az szabad, amit minden olvasó javalhat.”

Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél, 1819, részlet. In: Kazinczy Ferenc művei I., Versek, műfordítások, széppróza, tanulmányok, a válogatás és a szöveggondozás Szauder Mária munkája, Budapest, Szépirodalmi, 1979. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Donát János: Kazinczy Ferenc, festmény, 1808, Pannonhalma. (Mons Sacer 996–1996. Pannonhalma, 1996, III. kötet, 130. o., szerkesztette: Takács Imre.). In: Haza és haladás. A reformkortól a kiegyezésig (1790–1867), Encyclopaedia Humana Hungarica, 7., elektronikus dokumentum – Magyar Elektronikus Könyvtár 

A nyelvújító mozgalom főleg a szókincs bővítésére törekedett. A nyelvújítók a köznyelv részévé tettek nyelvjárási szavakat (pl. betyár, hullám), illetve különböző más módokon is alkottak új szavakat. Régi tövekből új képzéssel (pl. illeszt, az illikből, vagy dühöng a dühből), szóösszetétellel (pl. folyóirat, helyesírás), szórövidítéssel (pl. árny/ék, cím/er), idegen szavak tükörfordításával (pl. benyomás) vagy meglévő szavak részeit összevonva (pl. cső + orr=csőr).

„Mindenki, aki magyarul ír, adós neki [Kazinczynak] […] Nem szabad sohase felednünk, hogy nagyra növekedett csodálatosan simulékony, zengő nyelvünk az ő kezén acélosodott meg, hogy a börtönben született újjá, s hogy ma is olyan nyelven beszélünk és írunk, melynek szavait a bilincse rozsdájával, a tulajdon vérével rótta papírra. Hála szellemének. Egyébként e két előbbi szó – a hála is, a szellem is –az ő alkotása.”

Kosztolányi Dezső: Kazinczy Ferenc, I., részlet – In: Uő.: Látjátok feleim, Budapest, Szépirodalmi, 1976 – Törzsgyűjtemény, szabadpolcos állomány 

Kazinczy Ferenc síremléke Széphalmon, egykori birtokán – napjainkban. Itt élt és gazdálkodott Kazinczy családjával és háza népével 1806-tól az 1831-es kolerajárványban bekövetkezett haláláig. – Digitális Képarchívum 

2009-ben a Kazinczy születésének 250. évfordulója alkalmából meghirdetett Magyar Nyelv Évében, a Kazinczy-birtok egykori gyümölcsöse helyén nyílt meg a Magyar Nyelv Múzeuma. Ennek új részlege, a Kazinczy Ferenc Múzeum 2013. október 26-án kezdte meg munkáját. 

„Igaz, jó szerteütni néha, de békében
élni is szép lenne már s írni példaképpen.
Biztatnom kell magam, hogy el ne bujdokoljak,
mert jó lenne messze s műhelyben élni csak.
Ó, véled gondolok most, tollas jobbkezemmel
s egyre jobban értelek, Kazinczy, régi mester.”

Radnóti Miklós: Írás közben, részlet. In.: Digitális Nyugat, 1935, 70. szám. – Elektronikus Periodika Archívum 

–s–

Részlet Csics Gyula: Magyar forradalom 1956 című naplójából:

„1956. okt. 26. Péntek.

Reggel olvastam az ágyban, majd anyuval a kőrútra mentünk megnézni, hogy van-e valami ennivaló? Ekkor láttam először a Sztálin szobrot. Az oldalára postarabló, a parolinjára pedig strici volt írva. A Keszelyi elött két orosz halott feküdt és egy páncélautó égett. Mindenütt orosz tankok jártak. A Szikra elött még mindig füstölögtek a könyvek. Jancsi mondta, hogy az éjjel a Nyugati p.u.-ná volt nagy harc. A rádió sokat hazudott, mert azt mondta, hogy az „ellenforradalmárok” megadták magukat és csak 3 gócpontjuk maradt, ami persze nem igaz.”

„A kormány elrendelte, hogy aki 10h-ig leteszi a fegyvert, az amnesztiát kap. Délelött Jancsival a várost rajzoltuk. Apu, hogy a háznak élelmet szerezzen, a hidegkonyhából Felber bácsival hozott húst és süteményt. Ezt a ház lakói között nagy durrogás közepette kiosztotta. Ezalatt a kőrúton nagy harc volt. Minden ablak kitört, és lógtak ki a rekamiék a függönyök. A Rökk Sz. 21. számu ház belövést kapott: Az Alkalmi áruház kigyulladt, a Technológia és klinikával. (A Baross utcai.) szemben lévő házak szintén. Az írószövetség újabb 6 pontot adott ki. A mai napon már több újság megjelent. Estére 800-an letették a fegyvert, de a felkelők 2/3 része még harcolt. Az ifjuság követelte, hogy az ÁVH tegye le a fegyvert. Este aknák robbantak.”

Bejegyzés Csics Gyula: Magyar forradalom 1956 című naplójából, 1956. október 26. 
Budapest, 2006, 1956-os Intézet Közalapítvány

A könyv 2013. október hónapban 50%-os engedménnyel vásárolható meg a könyvtárban.

Naplófilm. 12 voltam 56-ban (animációs dokumentumfilm)
A naplót írta: Csics Gyula
Rendező: Edvy Boglárka és Silló Sándor
Producer: Sárközy Réka
Gyártó: 1956-os Intézet Közalapítvány
Hossz: 55 perc

Egy 12 éves fiú, Gyula, 1956. október 23-án elhatározza, hogy naplót ír. Közel van a tűzhöz – szó szerint, hiszen Budapesten, a Somogyi Béla utca 10-ben laknak, a Corvin áruház háta mögött. Gyűjt, sétákat tesz a városban, és mindezt lejegyzi. Fejében és naplójában keveredik a pesti gyerekvilág, a gangok világa és az éppen zajló történelem. Csics Gyula naplóját 2006-ban, a forradalom 50. évfordulóján adta ki az 1956-os Intézet. 2008 óta a Magyar Elektronikus Könyvtárban is olvasható.

Részlet Csics Gyula: Magyar forradalom 1956 című naplójából:

„1956. X. 25. Csütörtök.
Reggel 8h-kor keltem fel. Reggeli után átmentem Jancsihoz. Egész délelőtt lemezeztünk. Majdnem minden lemezt eljátszottunk. Eljátszottuk a tiltott Kossuth és Erdélyi indulót is. Jancsi szülei már dolgozni mentek. Az ágyúk egész nap dörögtek. 10h felé Maja is átjött és vele játszottunk. 1h-kor hazajöttünk ebédelni. Anyu azt mondta, hogy menjünk a kisszobába, mert a légnyomás betörheti az ablakot. Délután a várost rajzoltuk a kisszobában. Délután a rádió bemondta, hogy Gerő Ernőt felmentették tisztsége alól és helyette Kádár János lett a titkár. Ezután kitűzték a házakra a nemzeti színű zászlót, de címer nélkül, mert az ifjuság követelte az Alkotmány címer betiltását és a csillag levételét. Ezért minden házon lukas zászló lógott.

Később a fekete zászlót is kitették. Este Jancsi anyukája mondta, hogy a Parlamentnél óriási volt a harc, és ők is folyton az óvóhelyen voltak. Este 6h-tól kimenési tilalom volt. A kapualjban a férfiak beszélgettek, én is odamentem és hallgattam, hogy mit beszélnek. Verebes néni albérlője a 19 éves Kókai mesélte, hogy egy orosz tankon mentek a Parlament felé mikor a Néphadsereg térnél egy sortüzet kaptak, a tankról csak úgy potyogtak az emberek, ő éppen a zászlót fogta egy golyó kilőtte kezéből a zászlót és ő elesett, de rá a tankra. A tank oldaláról potyogtak rá is a golyók, de csak a térdét sebesítette meg erősebben. Ezután leesett a tankról. Még oda is csak úgy porzottak a golyók. Még szerencse volt, hogy ő is megmenekült. Sokan azt mondták, hogy az orosz tank készakarva vitte be őket a tűzbe. 6h-kor a kaput be kellett csukni. Este Góré még két röpcédulát is hozott. Az egyik az egyetemisták újabb 4 pontja, a másik pedig Kádár J. és Nagy I. tisztségéről adott hírt.”

Bejegyzés Csics Gyula: Magyar forradalom 1956 című naplójából, 1956. október 25. 
Budapest, 2006, 1956-os Intézet Közalapítvány

A naplóban említett röplapok itt találhatók.

A könyv 2013. október hónapban 50%-os engedménnyel vásárolható meg a könyvtárban.

Egy 12 éves fiú, Gyula, 1956. október 23-án elhatározza, hogy naplót ír. Közel van a tűzhöz – szó szerint, hiszen Budapesten, a Somogyi Béla utca 10-ben laknak, a Corvin áruház háta mögött. Gyűjt, sétákat tesz a városban, és mindezt lejegyzi. Fejében és naplójában keveredik a pesti gyerekvilág, a gangok világa és az éppen zajló történelem. Csics Gyula naplóját 2006-ban, a forradalom 50. évfordulóján adta ki az 1956-os Intézet. 2008 óta a Magyar Elektronikus Könyvtárban is olvasható.

Részlet Csics Gyula: Magyar forradalom 1956 című naplójából:

„1956. X. 24. Szerda.

Reggel már 6h-kor fent voltam. Puffogásra, durrogásra ébredtem. Gyorsan felkeltem, felöltözködtem és kiszaladtam az utcára. Az utcán nagy volt a köd, még a Guttenberg térig sem lehetett ellátni. Sokan azt mondták, hogy mesterséges köd. Nem láttam, csak a Guttenberg tér felöl hallatszott puskaropogás. A kapuban Mari azt mondta, hogy az éjjel az emeleten nem aludt senki, mert a Szabad Nép székházának az összes ablakát kidobták, két autót felgyújtottak, egyszóval nagy rumlit csináltak. A kőműves munkások, akik a házat tatarozták, azok is bejöttek és »Ilmaros szaki« azt mondta, hogy egész éjjel nem aludt és itt volt a Békés utcánál. Mesélte, hogy az egész utcán sötét volt és a falnál kúszva harcoltak az egyetemisták az ávósok ellen. Ezután Jancsihoz mentem. Ő mutatott egy röpcédulát, amelyből egyet nekem is adott. (L. a 6. old.) Azt is mondta, hogy Moór tanár lediktálta nekik a 14. pontot. Én is leírtam, igaz, hogy neki csak hiányosan volt meg:”

Bejegyzés Csics Gyula: Magyar forradalom 1956 című naplójából, 1956. október 23. 
Budapest, 2006, 1956-os Intézet Közalapítvány

„1., …………
2., Alakuljon át a kormány Nagy Imre vezetésével.
3., Orosz jugoszláv kapcsolat.
X. Szüntessék meg a rádió zavarását.
X. Sajtószabadság.
X. Új egyenruhát a honvédségünknek.
X. Teljesen nyilvános tárgyalást Farkas M. ügyében.
X. A régi Kossuth címer visszaállítása.
X. Teljes vélemény és sajtószabadság.
X. A Sztálin szobor ledöntése.
X. Egymásért teljes szolidaritást.”

Bejegyzés Csics Gyula: Magyar forradalom 1956 című naplójából, 1956. október 23. 
Budapest, 2006, 1956-os Intézet Közalapítvány

„Jancsiéknál 6 rendőr volt, akik a szabadságharcosok elöl az éjjel ide menekültek. A kormány őbennük sem bízott, mert ugyan puskával, de töltény nélkül küldték ki őket a Szabad Nép védelmére. 10h-ra a köd részben már eloszlott és láttam, hogy az utcán a forradalmárok már puskákat visznek. Kovács néni mondta anyukámnak, hogy Jancsi naplót ír. Erre én is belekezdtem a napló írásába. Később Bicskei bácsi elmesélte, hogy mi volt tegnap. Azt mondta, hogy a tömeg követelte, hogy a 14 pontot nyomtassák az újságba. Az újságírók ezt meg is igérték, de ők még a rádióba is be akarták mondani, erre a párttitkár azt mondta, hogy csak egész nyugodtan menjenek. Azonban az ávósok nem engedték be őket a stúdióba. Erre egy magyar páncélezredes is megkérte az ávósokat azonban az ezredest lelőtték. Erre a páncélosok az ávósokat a padlásra zavarták. A nép az ezredest elhozta a Szabad Néphöz és a párttitkár íróasztalára tették. Ezután jött Radics bácsi és azt mondta, hogy a Szabad Nép könyvesboltjából minden könyvet kidobálnak és elégetnek. A kapuból még láttam, hogy 10 orosz tank akart a studióhoz menni, de a tömeg elé dűtött egy hatos villamost.”

Bejegyzés Csics Gyula: Magyar forradalom 1956 című naplójából, 1956. október 23. 
Budapest, 2006, 1956-os Intézet Közalapítvány

„Utána anyuval elmentem megnézni, hogy mi újság a körúton? Láttuk a Szikra égő könyveit. Én ugyan sajnáltam a sok jó könyvet, de mindenki azt mondta, had égjen. Liptai aki itt lakik az átjáróban és velem jár a Kígyósihoz lopott is két könyvet. Láttuk még a feldűtött villamosokat is. Itt már többen mondták, hogy a Sztálin szobor itt van a kőrút és a Rákóczi út kereszteződésénél. Ezután mivel a tankok nem tudtak a kőrúton menni a mi utcánkon jöttek és azonban rálövöldöztek, úgyhogy kilyukadt az olajtartája és az utca csupa olaj lett. Délben Ványi albérlője is hazajött, és azt mondta, hogy az Üllői út és a Baross utca környékén is nagy harcok voltak, és a villanydrótok is le vannak szakadva, továbbá 2 villanyoszlop ki van dűlve és két orosz tank is ég. Ebéd után 80 tank ment végig az Akáczfa utcán. Árvai néni elment kenyérért, és hogy ne legyen baja, a Teleki tér felé ment. Azt monta, hogy arra is két orosz tank van kilőve. Délután Jancsihoz mentem játszani, de még mindig hallatszott lövés. Közben Nagy Imre lett a miniszterelnök aki elrendelte, hogy akinek a kezében puska van azt statáriális bíróság elé állítják. Azonban olaj volt a tűzre, hogy a Központi Vezetőség éjszakai űlésén Gerő Ernőt nem váltották le a titkárságáról. Emiatt a harc nem fejeződött be. Délben a rádió bemondta, hogy aki 2h-ig leteszi a fegyvert amnesztiát kap. Ezt 6 h-ig meghosszabbították. A szabadságharcosok elfoglalták az Atheneum nyomdát és onnan küldték szét a röpiratokat.!”

Bejegyzés Csics Gyula: Magyar forradalom 1956 című naplójából, 1956. október 23. 
Budapest, 2006, 1956-os Intézet Közalapítvány

A könyv 2013. október hónapban 50%-os engedménnyel vásárolható meg a könyvtárban.

Egy 12 éves fiú, Gyula, 1956. október 23-án elhatározza, hogy naplót ír. Közel van a tűzhöz – szó szerint, hiszen Budapesten, a Somogyi Béla utca 10-ben laknak, a Corvin áruház háta mögött. Gyűjt, sétákat tesz a városban, és mindezt lejegyzi. Fejében és naplójában keveredik a pesti gyerekvilág, a gangok világa és az éppen zajló történelem. Csics Gyula naplóját 2006-ban, a forradalom 50. évfordulóján adta ki az 1956-os Intézet. 2008 óta a Magyar Elektronikus Könyvtárban is olvasható.

Az „operettkirály”, Kálmán Imre születésnapját 2002-ben nyilvánították A magyar operett napjává, a Siófokon született zeneszerző világra jöttének 120. évfordulóján. Ám e nap nemcsak Kálmán Imre, hanem Lehár Ferenc nevéhez is kapcsolódik, hisz ő 1948-ban épp ezen a napon hunyt el az ausztriai Bad Ischlben.

Kálmán Imre (Siófok, 1882. október 24. – Párizs, 1953. október 30.). É. n. Fotó. – Színháztörténeti Tár

A magyar operett napján a világhíres és mindenütt népszerű magyar/magyarországi születésű muzsikusokat és műveiket ünnepeljük – bár meg kell jegyeznünk, hogy a magyar operettet csak mi nevezzük így, a világ „bécsi operettként” tartja számon azokat a zenés színjátékokat, melyek a műfaj harmadik hullámában, a XX. század első évtizedeiben az osztrák székvárosból indulva hódították meg a színpadokat. Az oly sokak által kedvelt, nagyszabású, áradó muzsikájú színházi mesék közül is kiemelkedik például Lehár A víg özvegy című, 1905-ben bemutatott, vagy Kálmán először Csárdáskirályné címmel 1915-től (Pesten 1916-tól) játszott nagyoperettje.

Lehár Ferenc (Komárom, 1870. április 30. – Bad Ischl, 1948. október 24.). 1910 k. Louis Blumenthal, Berlin felvétele, levelezőlap – Színháztörténeti Tár

„[…] a szimpatikus, sajátos magyar hangra, operett- és kabarédaltípusra törekvő kísérletek mellett Európa operettszínpadán akkoriban a bécsi operett volt az első számú favorit. Nagymértékben egy másik magyar, Lehár Ferenc jóvoltából. Bár Lehárt inkább csak földrajzi értelemben lehet magyarnak tekinteni. Komáromban született, s neveltetése a prágai Konzervatóriumban (többek közt Dvořáknál), majd nem éppen gondtalan fiatal évei szlovák, olasz, szlovén és magyar garnizonvárosokban nemcsak általános, hanem zenei értelemben is a soknemzetiségű Monarchia világpolgárává tették. Ezt tükrözi első nagy sikere (egy operai próbálkozás és néhány operettszínpadi kísérlet után), a Drótostót (1902), amely szlovák miliőben kezdődik, s Bécsben ér célt, a népszínmű, az operett és a bohózat sajátos keverékeként. Lehár az exportképes bécsi operettre tette le alkotóereje tálentomát, s annyira bízott a Johann Strauss-valcerektől zsongó császárvárosban, hogy a Víg özvegy férfi főszereplőjével, Danilovics Danilóval nyugodtan elénekeltethette az orfeumvilágot dicsőítő, hazafiatlan szövegű kuplét, úgy is tudta mindenki, hogy a darab valamennyi »pontevedrói« és párizsi szereplője rég otthonra talált már Bécsben.”

Batta András: Magyar operett az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó évtizedeiben. In. Magyarország a XX. században. Főszerk.: Kollega Tarsoly István, Szekszárd, Babits, 1996–2000. III. kötet. Kultúra, művészet, sport és szórakozás – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Jelenetkép A víg özvegyből. Nagyvárad, Szigligeti Színház, 1906/07-es évad. Ismeretlen fényképész felvétele – Színháztörténeti Tár (Digitális Képarchívum) 

„Magyar részről többször feltették már a kérdést, hogy miért alkalmazta Lehár 1918-ig, a Monarchia összeomlásáig mindössze egyetlen operettjében a magyaros tónust? A felelet elsősorban az, hogy a bécsi közönség, Lehár publikuma és különösen a bécsi kritika ugyanolyan lokálpatrióta volt, mint a budapesti. A népszerű operettekben a saját zenei anyanyelvén kívánt szórakozni, és bizony egy-egy premier után mérleget készített: hány százalékban részesül az osztrákság, illetve a magyarság az új mű helyi koloritjából.”

Batta András: Magyar operett az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó évtizedeiben. In. Magyarország a XX. században. Főszerk.: Kollega Tarsoly István, Szekszárd, Babits, 1996–2000. III. kötet. Kultúra, művészet, sport és szórakozás – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Kosáry Emmi Kálmán Imre Csárdáskirályné című operettjében 1916-ban. Strelisky felvétele – Színháztörténeti Tár (Digitális Képarchívum) 

„Szaloncsárdás szövi át Kálmán legsikeresebb operettjét, a Csárdáskirálynőt. A páratlan népszerűségre szert tett darab szerzői koncepciója Lehár Víg özvegyében gyökerezik, csak itt a miliő még konkrétabb: az első felvonás Budapesten, egy varietében, a második Bécsben, egy hercegi palotában, az utolsó egy bécsi szállodában játszódik. Már a kor bécsi kritikusa is megérezte, hogy a mű alaphangját Budapest adja meg, de úgy is fel lehet fogni az operett nemzeti hangjának kérdését, hogy ebben az értelemben 1915-ben, a Csárdáskirálynő bécsi bemutatója idején Budapest és Bécs felcserélhető. Mindkét városban szeretnek cigányzenére mulatni és keringőre táncolni. Ez alkalommal csárdás és valcer alkotja a varieté műsorát, s Kálmán még kevésbé zavartatta magát bizonyos zenedrámai követelményektől, mint Lehár a Víg özvegyben. Lényeg: a tánc. A Monarchia haláltánca. A Csárdáskirálynőben sok minden paródiaként hat az egész darabot átható irreális orfeumvilág révén. „Itt a lét csak látszat” – éneklik Ferkóval az élükön az orfeum törzsvendégei. A Monarchiában is így volt már évek óta. Bóni gróf, Danilovics Daniló egyenes ági leszármazottja komikus létére mindenkinél bölcsebben ismerte fel ezt az igazságot. Kálmán és bécsi librettistái (Jenbach és Stein) egy értékvesztett kort ábrázoltak. A budapesti bemutató egy évvel követte a bécsit, 1916 novemberében, a háború közepén. Ugyanebben a hónapban halt meg – 68 esztendős uralkodással a háta mögött – Ferenc József. A Monarchia operettjének aranykora lezárult. A háború után megkezdődött az egész műfaj átalakulása, s egyben hattyúdala.”

Batta András: Magyar operett az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó évtizedeiben. In. Magyarország a XX. században. Főszerk.: Kollega Tarsoly István, Szekszárd, Babits, 1996–2000. III. kötet. Kultúra, művészet, sport és szórakozás – Magyar Elektronikus Könyvtár 

A Krasznaja Recska-i fogolytábor társulatának különleges papírra nyomott színlapja 1919-ből (Kálmán Imre Csárdáskirályné). Amberg-Czokoly litográfiája, a tábori nyomda kiadásában. – Színháztörténeti Tár (Digitális Képarchívum) 

„A két világháború között a magyar operett nagy reménységének a szerencsétlen sorsú Ábrahám Pált tartották, aki rövid idő alatt valóban tüneményes karriert futott be, a németség politikai és morális összeomlását megelőző utolsó pillanatban meghódítva az operett új fellegvárát, Berlint. Ábrahám is a budapesti Zeneakadémián kezdte pályafutását »klasszikus« zeneszerző-növendékként (vonósnégyesét 1922-ben a Salzburgi Ünnepi Játékokon mutatták be!). Később a könnyű múzsa karjaiba futott: elcsavarta fejét a divatos dzessz. Ábrahám Pál az ötórai teák táncslágerei felől indult az operettszínpad felé (de csak a 1920-as évek végén, addig ugyanis polgári foglalkozást űzött: banktisztviselő volt). 1928-tól már az Operettszínház karmestere volt, s ugyanebben az évben jelentkezett első operettjével (Zenebona). Rövid, de tündöklő világkarrierjét jellemző módon egy német filmhez írott slágerével alapozta meg (1929), majd a következő három évben megkomponálta három leghíresebb operettjét (Viktória, Hawaii rózsája, Bál a Savoyban), az utóbbi kettőt már Berlinben. E művével egy csapásra Lehár és Kálmán mellé került a nemzetközi operettélet börzéjén. Zseniálisan érzett rá kora hangvételére; operettjeiben szerencsésen vegyítette az egzotikus (spanyolos, keleties, oroszos, magyaros stb.) koloritot a mindent elsöprő dzsesszdivattal. Sikerének titkai közé tartozik az is, hogy legjobb számait eredetileg szöveg nélküli tánczeneként is megírta, előre gondolva a hanglemezre, a rádióra és a táncparkettre – az operettsiker új zálogaira. Pályája csúcsán, Hitler és a nemzetiszocializmus hatalomra jutása miatt Ábrahám elmenekült Berlinből. Bécsben és Budapesten mutatott be a berlini diadaloknál halványabb műveket (álnéven), míg teljesen be nem zárult körülötte a kör: Párizsba, s onnan New Yorkba emigrált. Itt tört ki rajta a II. világháború első éveiben a gyógyíthatatlan elmebaj.”

Batta András: Magyar operett a Monarchia széthullása után. In. Magyarország a XX. században, Főszerk.: Kollega Tarsoly István, Szekszárd, Babits, 1996–2000. III. kötet. Kultúra, művészet, sport és szórakozás – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Ifj. Latabár Árpád, Karády Katalin, Bársony Rózsi, Dénes Oszkár, Németh Marika és Gozmány György Ábrahám Pál Bál a Savoyban című operettjében. Fővárosi Operettszínház, 1948. Ismeretlen fényképész felvétele – Színháztörténeti Tár

Az operett népszerűségének titka a társadalmi szinteket áthidaló kapcsolatokat, szerelmeket a mesevilágból a valóság racionalitását ugyan megtörve, mégis a nézők által átélhetővé emelő szüzsé, a sokaktól vágyott pompás, látványos úri világot mutató színpadkép és jelmezek, de főképp a nagy ívekkel, népszerű dallamokkal operáló zenedramaturgia.

Az operett 1850-es évekbeli kezdetei óta mindmáig vonzza a közönséget, esetenként modernizált történetekkel és látványvilággal, a műfaj újabb darabjai követik a korábban kialakított és jól működő megoldásokat. A magas színvonalú, látványos kiállítású, zeneileg és táncelemeikben is professzionális (így azután meglehetősen drága) operettprodukciók biztos pillérei a magyar színjátszásnak. Joggal köszöntjük tehát büszkén a százesztendős „magyar operettet” évről évre gálaestekkel, díjátadókkal, könyvbemutatókkal, emlékezve a szerzőkre és a nagy előadó-elődökre és teret adva a mai operettek kedvelt szereplőinek és a közönségnek az együtt-ünneplésre.

Sirató Ildikó – Színháztörténeti Tár

Részlet Csics Gyula: Magyar forradalom 1956 című naplójából:

„1956. X. 23. Kedd.

Reggel anyuval a temetőbe indultunk. Először a Papp utána a Fabsics nagypapához mentünk. Fabsics nagypapa sírja nagyon száraz volt, s ezért megöntöztük. Ezután hazajöttünk, és én megcsináltam a leckét és hegedültem.

1h-ra iskolába mentem. Az első óra, énekóra a tanárnő dolgai miatt elmaradt. Ez idő alatt én hazaszaladtam az orosz röpdolgozatokat aláiratni. Ezen az órán Pinke I. mesélt. A második órán felolvasták a földrajz dolgozatokat, amely nekem 4/5-re sikerült. Orosz órán én is feleltem 5-re. A mértan és a magyar óra feleléssel tellett el. Utána még osztályfőnöki óra is volt. Elrendeztük az űlést.

¼ 7.-kor jöttem haza. Eddig nem hallottam, se nem láttam semmit. Mikor hazaértem Kati azt mondta, hogy az emberek tüntetnek. Én erről még nem hallottam semmit, csak tegnap mondta be a rádió, hogy Szegeden a diákok tüntettek és lengyelországban is felkelés volt. Góré olvasta a Szabad ifjuság röpiratát. Én is elolvastam. Ez a diákok tüntetéséről szólt. Mikor az utcára mentem láttam, hogy a »Corvin«-nál három nagy teherautó vitte az egyetemistákat. Az autó tetején egy fiú állt és ezt kiabálta a többiekkel: Ruszkik haza! Elég volt a Rákosikból! Ne csináljunk semmit késve, Nagy Imrét a vezetésbe! Később Maját elkisértem hittanra, mert ő nem mert egyedül elmenni. Hazafelé jövet egy tüntető tömeggel találkoztunk, amely a Népszinház utcánál megállt és elénekelte a Himnuszt. Este meghallgattuk Gerő Ernő beszédét. Ez alatt Góré a stúdiónál volt. 9h-kor feküdtem le. Az ágyban még hallottam, hogy kiabálják: Ledöntjük a Sztálin szobrot! Vesszen Gerő!”

Bejegyzés Csics Gyula: Magyar forradalom 1956 című naplójából, 1956. október 23. 
Budapest, 2006, 1956-os Intézet Közalapítvány

A könyv 2013. október hónapban 50%-os engedménnyel vásárolható meg a könyvtárban.

Egy 12 éves fiú, Gyula, 1956. október 23-án elhatározza, hogy naplót ír. Közel van a tűzhöz – szó szerint, hiszen Budapesten, a Somogyi Béla utca 10-ben laknak, a Corvin áruház háta mögött. Gyűjt, sétákat tesz a városban, és mindezt lejegyzi. Fejében és naplójában keveredik a pesti gyerekvilág, a gangok világa és az éppen zajló történelem. Csics Gyula naplóját 2006-ban, a forradalom 50. évfordulóján adta ki az 1956-os Intézet. 2008 óta a Magyar Elektronikus Könyvtárban is olvasható.

Egy 12 éves fiú, Gyula, 1956. október 23-án elhatározza, hogy naplót ír. Közel van a tűzhöz – szó szerint, hiszen Budapesten, a Somogyi Béla utca 10-ben laknak, a Corvin áruház háta mögött. Gyűjt, sétákat tesz a városban, és mindezt lejegyzi. Fejében és naplójában keveredik a pesti gyerekvilág, a gangok világa és az éppen zajló történelem. Csics Gyula naplóját 2006-ban, a forradalom 50. évfordulóján adta ki az 1956-os Intézet.
Blogunkban november 4-ig a naplóból közlünk izgalmas részleteket.

ÖTVEN ÉV MÚLVA
Kései utószó egy gyerekkori naplóhoz

Csics Gyula: Magyar forradalom, 1956. Napló, Budapest, 1956-os Intézet, 2006. – Törzsgyűjtemény

„Titkosítva nagypapakorig. Ez volt a kiadandó Napló egyik címváltozata. Találónak éreztem, mert megírása óta csak ritkán vettem elő, alig néhányszor néztem bele. Nem a hatóságok, nem a titkos szolgálat, nem a családom, én magam »titkosítottam«, nem sokkal azután, hogy befejeztem az írását. Nem azért, mint ha féltem volna, hogy olyas mit írtam le, ami nem igaz. Nem is azért, mert valakit meg bánthattam benne. De amikor 1957-ben, a megtorlások időszakában teljesen világossá vált, hogy minden marad a régiben, tartottam attól, hogy gyerekes fecsegésem másokat bajba hozhat. Ebben az időszakban a szüleimet is féltettem, pedig ők neveltek olyan gyereknek, akit minden érdekelt, ami körülötte történt.

A naplóban én az igazat és csak is az igazat írtam le, gyermeki naivitással, válogatás nélkül, mindent tiszta lélekkel elfogadva. De a meg torlások időszakában, sőt később sem lehetett tudni, hogy kit miért akarnak »megvizsgálni«, csak mert valakinek nem tetszik valami. Mindemellett azonban azért titkosítottam, mert nagyon féltettem. Fél tettem, mert életem fontos darabja volt, semmiképp nem szerettem volna elveszteni azáltal, hogy rossz kezekbe kerül, és hibás értelmezés, gonoszság vagy rosszindulat miatt esetleg meg kell semmisítenem.

A ház, amelyben akkoriban laktunk, a Rökk Szilárd utca 10., Budapest központjában található. Az utcát később Somogyi Béláról nevezték el. Még később a Gutenberg tértől a Krúdy utcáig terjedő szakasz újra megkapta a teljes vagyonát a fővárosra hagyományozó ügyvéd nevét. Kovács Jancsi barátom nagyon sajnálta, hogy nem az a szakasz, ahol ő még akkor is lakott. A ház nem volt messze a Rákóczi út–Nagykörút kereszteződésétől, a Blaha Lujza tértől, ahol akkoriban még állt a Nemzeti Színház, ott volt a Corvin Áruház, a Szabad Nép székháza, az ahhoz tartozó nyomda és lapelosztó. Nagyjából ugyanolyan távolságra – mint egy tíz-tizenöt percnyi járásra – volt a háztól, a Bródy Sándor utca másik végén a Magyar Rádió és a legendás, nagy harcok színtere, a Corvin köz, a Kilián laktanya meg a Köztársaság tér: az 56-os magyar forradalom legfontosabb pesti helyszínei.

A ház maga egy szegényesebb, de mégis tipikus belső-józsefvárosi bérház a jellemző körfolyosókkal (gangokkal), egy első és egy hátsó lépcsőházzal. A hátsó lépcsőházból lehetett feljutni a padlásra és le a pincébe. Az emeleti lakók ide vonultak le, amikor úgy látták, hogy a harcok hevessége miatt nem maradhatnak saját otthonukban. Az orosz csapatok november 4-i bevonulása után ez bizony nemegyszer előfordult.

A ház utca frontján két üzlet volt. Góré nagybátyám egy kis kocsmát üzemeltetett, ahol anyám a pénztárban dolgozott, és néha besegített a konyhában és az italkiadásban is. A pincér, Szőke Pista a ház második emeletén lakott. A másik üzlet fűszerkereskedés volt – a szintén naplót író barátom, Kovács Jancsi szüleinek a boltja. Azért lakott a földszinten mind a két család, mert a lakásokból közvetlen bejárat volt az üzletekbe.

A ház a forradalom alatt nem volt a harcok középpontjában, de az események a közvetlen közelében zajlottak. A kapuból, az ablakokból nem sokat lehetett látni, de amikor a harci zaj alábbhagyott, vagy amikor el kellett menni kenyérért, némi élelmiszerért, igyekeztem anyám, apám vagy más felnőtt mellé szegődni, hogy láthassam azt is, ami kicsit távolabb történt. Apám mindenhova szívesen elvitt, egyedül a Köztársaság térre nem. Kategorikusan kijelentette, hogy az nem való kisgyereknek.”

Csics Gyula a napló írásának idején, 1956-ban

„A házban egészen hétköznapi emberek laktak. Voltak köztük kétkezi munkások, kereskedelmi alkalmazottak, lecsúszott egzisztenciák, az ifjú albérlők között vidékről felkerült, feltörekvő fiatalok. Ők laktak a ház függőfolyosóiról nyíló egy-két szobás lakásokban, vagy az egyetlen szobából álló »lakásokban«, amelyek a háború előtt irodák voltak. Ezekhez a lakásokhoz – mint a legtöbb pesti bérházban – nem volt még WC sem, ők az emeletenként kialakított közös mellékhelyiséget vették igénybe. A ház utcára nyíló nagyobb, komfortosabb emeleti lakásaiban néhány hivatalnok lakott, közülük többen egykor »jobb időket értek meg«, de ők is leg feljebb a középpolgárság alsó rétegéhez tartoztak.

A naplóban valószínűleg ennek a közösségnek az értékítélete tükröződik, hiszen tizenkét éves fejjel csak az események pátoszát éreztem, önálló véleményem nemigen lehetett. Egy biztos, hogy a leírtakat nem befolyásolták a későbbi történések, sem a propagandakiadványok, amelyek – az ellenforradalom-koncepció elfogadtatása érdekében – kizárólag a forradalmakkal a világon sajnos mindenütt együtt járó, kivédhetetlen negatív eseményeket (könyvégetés, lincselés, ártatlanok meggyalázása stb.) hangoztatták. A ház lakói maradéktalanul egyetértettek abban, hogy ez egy igazságos, spontán forradalom, amelyet az emberek nyomorúságos helyzete, az általános elégedetlenség, a megszálló orosz csapatokkal szembeni gyűlölet váltott ki.

A házban lakók társadalmi helyzete elég vegyes volt. Semmiképp nem volt az akkori magyar társadalom összetételére jellemző reprezentatív csoport, én pedig többnyire az ő meg nyilvánulásaik alapján alkottam képet az eseményekről, az ő beszédjüket figyeltem, és abból próbáltam összerakni a történteket. Ma is úgy gondolom, hogy a házból senki nem vett részt tevőlegesen a forradalomban, de itt-ott be lekeveredett az eseményekbe, szemtanúja volt a történteknek, és hazatérve természeten beszámolt róluk. Így jutottak el a hírek a közösséghez. Én ezeket a híreket szinte szívtam magamba, mindig nagyon füleltem, amikor a felnőttek beszélgettek.
A naplóírást 1956. október 24-én határoztam el. Egy iskolai füzetben kezdtem, majd néhány héttel később átmásoltam, mert az elsőt kivitelében nagyon jelentéktelennek ítéltem az eseményekhez képest. Ezért választottam a régi iskolafüzet helyett egy komolyabbnak vélt, nagy alakú füzetet, és kereteztem be minden oldalt nemzeti színeinkkel. Ahogyan erről a naplóban írok is, azért fogtam hozzá, mert meg tudtam, hogy gyerekkori játszótársam, a nálam egy évvel idősebb Kovács Jancsi naplót kezdett ír ni. Ekkoriban mindent közösen csináltunk, mindent megbeszéltünk, közösen terveztük és tettük meg »városmegismerő« sétáinkat. Úgy éreztem, hogy most olyan nagy dolgok történnek, amilyenek talán soha többé az életemben, és ezt meg kell örökíteni.”

Csics Gyula a könyvbemutatón, 2006

„A ház lakóközössége által elmondottakon kívül fontos hírforrásom volt az a sok újság és röplap, amit akkoriban osztogattak vagy repülőről szórtak szét, illetve amelyeket vásároltunk. Ezeket is gondosan eltettem egy dossziéba, mert nagyon értékesnek éreztem őket. Ma is elcsodálkozom, milyen rengeteget olvastam: újságot, röpcédulát és természetesen a megszokott könyveket. Minden röpcédulát, újságot eltettem, függetlenül attól, ki adta ki, illetve ki terjesztette. Természetesen akkor, tizenkét éves fejjel nem is tudtam megítél, hogy ez a forradalmárok, a régi kommunista hatalom röpcédulája, vagy az új, Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány propagandaanyaga, netán a nyugati kapitalista hatalmak »égi beavatkozása belügyeinkbe«.

Fontos hírforrás volt még számomra, illetve inkább szüleim számára a rádió. Ők kapcsolták be, ők hallgatták, én legfeljebb odafigyeltem, hogy mit hallgatnak. Többnyire a Magyar Rádiót hallgatták, de szinte ugyanannyit szólt a Szabad Európa Rádió is. A híreket természetesen nem tudtam felülbírálni, igyekeztem a tőlem elvárható tisztességgel lejegyezni őket. Ma is hallom a Szabad Európa hangját, a zavarásokkal, a zúgással együtt, ami miatt – érzésem szerint – mindig épp a legfontosabbat nem lehetett meghallani.

Nagyon sajátos volt az akkori légkör. Senki nem mondta meg nekem, legalábbis nem emlékszem rá, mi az, amiről idegenek előtt vagy az iskolában nem szabad beszélni, mégis mindenki pontosan tudta. A tizenkét éves gyerek is! Ezt biztosan az ötvenes években tanultuk meg, a Rákosi-diktatúra idején, amikor különösen keményen megtorolták, ha valaki nem akart igazodni a hatalom elvárásaihoz. 1956-ban már a kis gyerekek is tisztában voltak azzal, hogy az otthon hallottakból mit nem lehet elmondani másutt. Valószínűleg nem minden családban hallgatták az ötvenes, hatvanas években a Szabad Európa Rádiót, de a legtöbben mégis onnan próbáltak tájékozódni, a mi ismerőseink körében biztosan így volt. Az is teljesen spontán módon (szülői sugalmazás nélkül) alakult, hogy az akkori, az ötvenes években adott utcanevek helyett, ha tudtam, a régieket használtam a naplóban. (…)

Amikor a napló »titkosítását« feloldottam, megkezdődött második élete. Hogy az eredeti példányt kíméljem, lemásoltattam, és úgy adtam oda annak, aki kíváncsi volt rá. Ekkor ismerte meg a családom is, de húgom (aki természetesen a napló egyik szereplője volt) kért belőle egy másolatot, így megismerték az ő közvetlen családtagjai is. Ők voltak azok, akik mind arra biztattak, hogy adjam ki könyvben. Nehezen tudtam elképzelni, hogy van benne olyasmi, ami más számára is érdekes lehet, hiszen vajon kinek az érdeklődésére számíthatnak egy tizenkét éves kisfiú hétköznapjainak egyszerű stílusban megírt történetei? De minél többen olvasták, annál többen mondták, hogy igen is érdekes.
Így adtam át olyanoknak is, akik ezt el tud ták dönteni. Nem akartam hinni a fülemnek, amikor az 1956-os Intézetből telefonáltak, hogy hozzájárulnék-e a napló megfilmesítéséhez. El nem tudtam képzelni, hogyan lehet belőle filmet csinálni, de rögtön igent mondtam. (…)

„Én a naplót több mint harminc évig az íróasztalom leghátsó zugában őriztem, alaposan becsomagolva, »titkosítva«. Ez idő alatt rengeteg minden történt az életemben. Befejeztem az általános iskolát, elvégeztem a gimnáziumot, felvettek az egyetemre, megkaptam a diplomámat. Dolgozni kezdtem egy budapesti gimnáziumban, majd Tatabányán, a bányaműszaki könyvtárában. Megházasodtam. Feleségem volt az első, aki megismerte a naplót, azokon kívül, akik a keletkezésekor tudtak róla. Budapestről elköltöztünk Tatára. Gyerekeink születtek, felnőttek, befejezték tanulmányaikat. Ők is csak akkor szereztek tudomást a naplóról, amikor az »ideiglenesen hazánkban állomásozó« szovjet csapatok elhagyták az országot. Tizenkét évesen fogadalmat tettem, hogy a naplót addig írom, míg a szovjet csapatok el nem hagyják az országot. (Senki nem gondolta akkor, hogy erre még harmincöt évet kell várni.) Nem addig írtam, amíg hazánkban állomásoztak, de csak akkor vettem elő, amikor már nem voltak itt. (…) 

Végezetül meg kell említenem, hogy többekben felmerült, adom-e nevemet a naplóhoz. Nagyon nehezen értettem meg a kérdést, mert hihetetlen volt, hogy ötven év elmúltával ez bárkinek is eszébe juthat. Mert mi történhet? Majd meglátjuk, majd meg látom! Én mindenesetre útjára bocsátom, hátha valóban érdekel másokat is, és hátha ad valami újat, valami mást az 1956-os magyar forradalomról.

Tata, 2006. február 5. Csics Gyula
2006”

Utószó Csics Gyula: Magyar forradalom 1956 című naplójához Budapest, 2006, 1956-os Intézet Közalapítvány

Az utószóban emlegetett film:
Naplófilm. 12 voltam 56-ban (animációs dokumentumfilm)
A naplót írta: Csics Gyula
Rendező: Edvy Boglárka és Silló Sándor
Producer: Sárközy Réka
Gyártó: 1956-os Intézet Közalapítvány
Hossz: 55 perc


A könyv 2013. október hónapban 50%-os engedménnyel vásárolható meg a könyvtárban.

1811. október 22-én született Liszt Ferenc, akit jó okkal tartunk számon magyar zeneszerzőként. Hiszen az Esterházy-hercegek birtokán jött a világra a Doborjánként is ismert Raidingban, s bár élete első szakaszában messzi országokba ragadta rendkívüli zongorista-pályafutása, a 30-as évek második felétől fogva egyre többször emlegette fel magyar származását, utolsó évtizedeiben pedig immár élete egyik központi helyszíneként tért vissza újra meg újra Pestre, több hónapos tartózkodásokra. Ettől aligha függetlenül műveiben is lépten-nyomon kitapintható a verbunkosban gyökerező nemzeti stílus hatása, s korántsem csupán a magyar rapszódiákból ismert, nyilvánvaló formában, de első hallásra kevéssé „magyarosnak” tűnő, nagyobb szabású kompozícióiban is. Az 1883-ban írott Magyar Király-dal albumlap-változatán szereplő híres bejegyzés („Mint Magyar hazámnak hű fia”) tehát nyilvánvalóan a nagyközönségnek szánt, kissé színpadias gesztus ugyan, de tartalmát a zeneszerző életének számos epizódja hitelesíti.

A Magyar Király-dal kezdete Liszt autográf lejegyzésében. (A lap az 1956-os forradalom idején sérült meg.) Kottakézirat – Zeneműtár. Jelzet: Ms. Mus. 1.210

Lisztet azonban korántsem csupán a magyarok vallják magukénak, s a nagyvilág éppenséggel Franz keresztnéven emlegeti őt. Annyiban nem is ok nélkül, hogy a zeneszerző német anyanyelvű volt – a magyar nyelv elsajátítására csupán évtizedekkel később tett kísérletet, s a passzív értésnél tovább nemigen jutott. Ráadásul élete egyik meghatározó helyszínének Németországot tekinthetjük, s azon belül éppen azt a Weimart, ahol Goethe és Schiller örököseként a zeneszerző a német kultúra aranykorának feltámasztására tett kísérletet. Liszt alighanem éppen a klasszikus költőpáros mintáját utánozva próbálta elérni, hogy az ő ikercsillagaként Wagner is Weimarban telepedhessen le, s bár e törekvése kudarcot vallott, az egységes német kultúra – s ezáltal egyszersmind az egységes Németország – életre hívása érdekében tett erőfeszítéseinek őszinteségét nehéz volna kétségbe vonni.

Richard Wagner az 1870-es években. Fotó – Zeneműtár. Jelzet: Wagner, Richard 1/9

A kulturális hovatartozás kérdése ugyanakkor még ennél is bonyolultabb, hiszen Liszt legszívesebben Párizsban töltött ifjúkorának kedves nyelvén, franciául nyilatkozott meg mind szóban, mind írásban. Gyakran emlegetett példája ennek, hogy amikor 1840. január 4-i pesti koncertjét követően hat magyar arisztokrata díszkardot nyújtott át a zongoristának, az franciául köszönte meg a lovagias gesztust. Ez az eset persze egyúttal arra is rávilágít, hogy a nyelv a 19. század közepe táján még sokkal kevésbé számított az identitás alapvető meghatározójának, mint a mai közvélekedés szerint – az ifjú Liszt szellemi tájékozódására azonban a nyelvhasználattól függetlenül is a francia kultúra volt döntő hatással, többek között a programzene iránti maradandó vonzalmat is elültetve benne.

Hector Berlioz Harold Itáliában című programszimfóniájának Liszt készítette zongoraátirata. Szerzői kézirat – Zeneműtár. Jelzet: Ms. Mus. 20

S ha már valóságos európai körútra indultunk, hogy Liszt különféle kulturális kötődéseit feltérképezhessük, aligha kerülhetjük el Itáliát, ahol a zeneszerző Párizsból való távozása után hosszabb időt töltött, ennek az időszaknak az élményeit gazdagon dokumentálva a Zarándokévek sorozat „Itália” címet viselő, második kötetében is. Még fontosabb azonban, hogy Róma az idős Liszt működésének is fontos színtere lett: az 1860-as években többnyire itt élt, s az ezt követően megkezdett „háromfelé szabdalt élet” (vie trifurquée) lényegében az örök város, Budapest és Weimar közötti folyamatos ingázással telt, mintha a komponista sehol sem találta volna meg a valódi nyugalmat. Olasz nyelvtudása ugyan sosem ért olyan irodalmi magaslatokra, mint franciasága, de Petrarca és Dante költészete mégis sokáig foglalkoztatta – így vált bizonyos fokig az olasz kultúra is egyfajta otthonává, bármiféle vérségi kapcsolat híján is.

A 2. Petrarca-szonett nyomtatott kiadása Liszt saját kezű javításaival. Kottanyomtatvány – Zeneműtár. Jelzet: Ms. Mus. 18

Róma azonban természetesen nem csupán Olaszország fővárosaként jutott nagy szerephez Liszt életében, hiszen a zeneszerző számára a Vatikán közelsége legalább annyira fontos volt. Annál is inkább, mivel 1865-ben felvette a kisebb papi rendeket, s ezután abbéként jelent meg a világ előtt. Ez a gyermekkora óta tervezgetett lépés pedig mintha egyszersmind megoldást kínált volna a nemzeti hovatartozás az eddigiekben felvázolt problémájára is: a magát magyarnak valló, német anyanyelvű, de leggördülékenyebben franciául fogalmazó világfi végül is az egyházhoz kötötte életét, s a katolicizmus egyetemességében egyfajta „nemzetek feletti” otthonra lelhetett.

Liszt Ferenc az 1870-es években. Fotó – Zeneműtár. Jelzet: Liszt Ferenc 4/13

Mikusi Balázs Zeneműtár