Ma 100 esztendővel ezelőtt született Weöres Sándor (1913–1989), költő, műfordító, drámaíró, a 20. századi magyar irodalom kiemelkedő alkotója.
A sokszínű, nagy terjedelmű életmű elemzői Weöres költészetének mitikus-filozofikus ihletettségét, műveinek képteremtő erejét, formai virtuozitását és tökéletes nyelvi otthonosságát, valamint verseinek zeneiségét emelik ki, míg a nagyközönség elsősorban az ún. játékverseket („gyerekversek”) ismeri.

„Fut, robog a kicsi kocsi, rajta ül a Haragosi,
Din don diridongó.
Ha kiborul az a kocsi, Leröpül a Haragosi,
Din don diridongó.”

Weöres Sándor: Magyar etűdök 4. (részlet) – In. Uő.: Egybegyűjtött írások 2. kötet. Budapest, Magvető, 1981, 68. o. (Törzsgyűjtemény)

Weöres Sándor 1987-ben (fotó: Tóth István) – In: Gerő András–Pető Iván: Befejezetlen szocializmus. Képek a Kádár-korszakból. Tegnap és Ma Kulturális Alapítvány, Budapest, 1997, 175. kép. (Magyar Elektronikus Könyvtár)

„Általában formai gazdagságát, virtuozitását dicsérik. Holott Weöres költészetében mindez tizedrendű, ahogy tizedrendű más nagy költőnél is. […] Ami drága és kivételes benne, az épp egyszerűsége, ártatlansága, mit útravalóul kapott, elveszített és hosszú-hosszú zarándokútján újra és újra megtalált. Eljutni az ártatlanságig, eljutni Isten közelébe, ez az igazi ereje, költészetének valódi magaslata, és istenélményének is a pecsétje. Weöres megtalálta nemcsak a vizek és növények, de a gyermekek, sőt, a csecsemők hangját. Azt a hangot, amivel a teremtmény közli nevét Teremtőjével időtlenül és fáradhatatlanul.”

Pilinszky János: Három mai magyar költő (részlet) – In. Uő.: Publicisztikai írások. Budapest, Osiris Kiadó, 1999, 527. o.

–––

„Mélyebben, mint a gond fészke szivedben,
kérge alatt minden dolognak,
a tünemények medrei,
a világ eresztékei ragyognak,
örvénylik a láng, parttalanul forog
az eleven tűz, az ezerszemű,
párába borult paripák dobognak,
megvillan tajtékos tomporuk,
áthallik érc-patáik csattogása,
füled mellett süvít a híg elem,
bőrödet érinti a végtelen
és sistereg és hártyát növel
mint jégtől az olvadt acél.
Szólít – vagy képzeled? Ha arra riadnál,
hogy nem rideg, nem idegen!
hogy eleven hullámzó szerelem!
hogy rokonabb veled önmagadnál!”

Weöres Sándor Az állandó a változóban (részlet), a Hatodik szimfónia negyedik tétele – In. Uő.: Egybegyűjtött írások 2. kötet. Budapest, Magvető, 1981, 160. o. (Törzsgyűjtemény)

Weöres Sándor: A vers születése (Meditáció és vallomás) – Weöres Sándor doktori értekezése (borító). Pécs, Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda, 1939 (Törzsgyűjtemény)

„Olvass verseket oly nyelveken is, amelyeket nem értesz. Ne sokat, mindig csak néhány sort, de többször egymásután. Jelentésükkel ne törődj, de lehetőleg ismerd az eredeti kiejtésmódjukat, hangzásukat. Így megismered a nyelvek zenéjét, s az alkotó-lelkek belső zenéjét. S eljuthatsz oda, hogy anyanyelved szövegeit is olvasni tudod a tartalomtól függetlenül is; a vers belső, igazi szépségét, testtelen táncát csak így élheted át.”

Weöres Sándor: A teljesség felé (részlet, A versről) – In. Uő.: Egybegyűjtött írások 1. kötet. Budapest, Magvető, 1981, 664.o. (Törzsgyűjtemény)

A teljesség felé c. Weöres Sándor kötet első kiadásának borítója. Budapest, Móricz Zsigmond Könyvkiadó, a kötet illusztrációit Illés Árpád készítette.

A Weöres-centenárium alkalmából 2013. szeptember 17-én Weöres Sándor és Illés Árpád festőművész egymást kölcsönösen megihlető barátságát bemutató kiállítás nyílik könyvtárunkban. A tárlatot pódiumbeszélgetés-sorozat kíséri, amely a társművészetek, elsősorban a zene és a képzőművészet együttélésének, egymásra hatásának kérdéseit boncolgatja meghívott vendégeink beszélgetésen keresztül.

„A teljesség megbomlásának fő-formája, hogy nő és hím lesz belőle. A nőség vagy hímség felé még csak közeledő kisgyermek éppúgy teljes, mint az egyéni különlét fölé emelkedő lény, aki a nőséget és hímséget egyesíti, a változatlanba oldja. Ahogy a nő-test és férfi-test kiegészítésre szorul, éppígy csonka a nő-lélek és férfi-lélek. A nő nem ismeri a világosságot, a férfi ne ismeri a meleget. A nőből hiányzik az igazi teremtő erő, a férfiból az igazi éltető-erő. A nő, ha az emberiség maradandó kincse felé törekszik, csak azt fogja fel belőle igazán, ami benne mozgalmas, eleven-pezsgésű, esemény-szerű; a teremtés templomát úgy tekinti, mint egy uzsonnázó-helyet, pletyka sarkot. A férfi, ha az emberi tenyészés édes játékaiba és meleg meghittségébe helyezkedik, elhomályosul, elgépiesedik; az élet templomát úgy tekinti, mint alkalmat a kényelemre.”

Weöres Sándor: Nő és férfi, részlet In: A teljesség felé (részlet) In. Uő.: Egybegyűjtött írások 1. kötet, Budapest, Magvető, 1981, 660.o. (Törzsgyűjtemény)

Weöres Sándor Anyámnak, autográf verskézirat, részlet (Kézirattár) 

„Csillag-pályák asszonya, Mária,
oltalmazd Máriát, édesanyámat,
szememtől elszakadt útján
ne érje bánat.

Aki hallottad ezt a dalt,
egy szilánkját annak a dalnak,
melytől a világ szíve szakad meg:
aki hallottad ezt a dalt:
ocsudj lomha szörnyeidből.”

Weöres Sándor: Hetedik szimfónia, részlet, Kóda – In. Uő.: Egybegyűjtött írások 1. kötet, Budapest, Magvető, 1981, 234. o. (Törzsgyűjtemény)

----

„Sándor, bármire nézz is, lényege tiszta poézis.
Serlegem óborral van tele. Rád emelem.
Mit kezed ír, sose gyönge. Rím a dalod tüze, gyöngye.
Zengje ma Csönge fiát ünnepi csöngedelem.”

Kálnoky László: A hetvenéves Weöres Sándornak, baráti hódolattal. In. Uő.: Kálnoky László Hőstettek az ülőkádban. Budapest, Magvető, 1986 (Törzsgyűjtemény)

A zene ünnepe címen ismert nemzetközi rendezvénysorozat gondolata az amerikai Joel Cohentől származik, aki 1976-ban a francia rádió zenei producereként egész napos koncertfolyam szervezésébe fogott a nyári napforduló megünneplésére. A kezdeményezést utóbb Maurice Fleuret karolta fel, s az ő fáradozásainak köszönhetően öt évvel később Jack Lang francia kultuszminiszter rendeletet adott ki a Fête de la Musique minden év június 21-én való megtartásáról. A mozgalom hamarosan nemzetközivé terebélyesedett, s immár öt kontinens több mint száz országának mintegy félezer városában köszöntik különféle zenei rendezvények sorozatával a csillagászati nyár kezdetét. Az angol nyelvterületen többnyire a francia eredetivel való kapcsolatot némileg leplezni próbáló World Music Day-nek nevezték el.

Magyarország 1997-ben csatlakozott a kezdeményezéshez, amikor 12 európai ország 16 városa éppen Budapesten írta alá a rendezvénysorozat kiterjesztésének szándékát megfogalmazó nyilatkozatot. A nyári napforduló megünneplése azonban természetesen Európa-szerte jóval korábbra nyúlik vissza: már a pogány időkben is különféle szertartások kapcsolódtak az év e különleges csillagászati eseményéhez, s ezek funkcióit a kereszténység felvétele után jórészt a június 24-ére eső Szent Iván-éj vette át. A mai ünnep kapcsán azonban talán még izgalmasabb azt felidéznünk, hogy a nap mozgása számos zeneműben is fontos szerepet játszik, kiváltképp a Magyarországhoz oly sok szállal kötődő Joseph Haydn kompozícióiban.

Joseph Haydn portréja Giuseppe Carpani 1812-ben Milánóban megjelent Haydn-életrajzából (Zeneműtár)

Haydnt 1761-ben szerződtette Esterházy Pál Antal, a korábbi feladatait immár csak nehezen ellátni képes, több mint három évtizede a hercegi család szolgálatában álló Gregor Joseph Werner zeneszerző-karmester helyetteséül. A zseniális ifjú Haydn idős felettesére többnyire a „maradi bürokrata” szerepkörét osztották a zenetörténet-írók, fiatalabb éveiben azonban Werner még korántsem csupán konzervatív stílusú egyházi műveivel vált ismertté. Neuer und sehr curios-musicalischer Instrumental-Calender című, valóban „új és nagyon különös” kompozíciója 1748-ban jelent meg Augsburgban, és „zenei hangszeres naptárként” az év minden egyes hónapját egy néhány tételből álló szvitben ábrázolja. Talán éppen a csillagászat iránt is élénken érdeklődő hercegi gazdája tetszését keresve, Werner a menüett-tételekben a nappalok és az éjszakák időtartamának érzékeltetésére tett izgalmas kísérletet: valamennyi tétel összesen 24 ütemből áll, s ezen belül az első szakasz ütemeinek száma a nappal, a második szakasz ütemszáma pedig az éjszaka (órákban kifejezett) hosszának felel meg az adott hónapban. A Június feliratú tételben azonban a zeneszerző még ennél is különlegesebb illusztrációs módszerrel él. Minthogy a nyári napfordulóval a Nap egyszersmind a Rák jegyébe lép, Werner e menüett-tételnek az Il Sole in Gambaro („A Nap Rákban”) címet adta, s a teljes zenei anyagot (nem csupán az első hegedűszólam itt bemutatott dallamát) „rákmenetben” komponálta meg: az első négy ütem után ismét a már megszólalt hangokat halljuk, de ezúttal visszafelé; az ismétlőjel utáni nyolc ütem pedig ugyancsak tökéletes 4+4 tükörszimmetriát mutat: (Kattintásra nagy felbontásban látható a kotta)

Werner „A Nap Rákban” című menüettje

Az Esterházyak csillagászati érdeklődését ismerve aligha véletlen, hogy az első kompozíció, amelyet Haydnnak szolgálatba lépése után kifejezetten Pál Antal kívánságára komponálnia kellett, ugyancsak hasonló programot követ: a ma 6., 7. és 8. sorszámmal ismert három „Napszak-szimfónia” egy teljes nap eseményeit követi nyomon. A „Reggel” (Le matin) természetesen napfelkeltével indul: a hajnali pára gomolygó felhőin fokozatosan tör át az egyre emelkedő nap fénye, majd rövid pihenő után megszólal az a kecses fuvolatéma, amelyet a Bartók Rádió „Muzsikáló reggel” című műsorának régi hallgatói oly jól ismerhetnek. De hasonlóan egyértelmű a „Dél” (Le midi) szimfónia elején megszólaló lassú bevezetés illusztratív jellege is, hiszen a franciásan arisztokratikus stílus és a pompás hangszerelés egyértelműen az ereje teljében tündöklő napot festi a szemünk elé:

A „Dél” (Le Midi) szimfónia autográf kézirata az Esterházy-gyűjteményből (Zeneműtár) Zenei illusztráció 

Az amerikai Elaine Sisman legújabb kutatásai szerint egyébként a három „Napszak-szimfóniában” felragyogó Nap korántsem pusztán természeti ábrázolásnak tekinthető, de egyszersmind Pál Antal herceg allegóriájának is. A kor szokásának megfelelően ugyanis a kismarton-eisenstadti Esterházy-palota dísztermének mennyezetén éppen Apolló, a napisten ábrázolása utalt a hercegi ház dicsőségére, s alattvalói – köztük Haydn – magát a főurat is a fényeskedésre utaló Durchlaucht szóval voltak kötelesek megszólítani [durchleuchten = átvilágít, fénnyel tölt el]. Majd’ négy évtizeddel később, két kései oratóriumában azonban Haydn ismét visszatért a napfelkelte ábrázolásához, s az égitest méltóságos emelkedése ezúttal már nem az arisztokrata mecénás evilági hatalmát, hanem Isten örök dicsőségét sugározza ellenállhatatlan erővel.
Az 1799-ben bemutatott Teremtésben a negyedik nap eseményeinek ábrázolása során szólal meg az a zenekari közjáték, melynek egyre magasabbra kapaszkodó dallama és növekvő hangereje a korabeli közönség számára már azelőtt tökéletesen felidézhette az ismerős természeti képet, hogy Uriel arkangyal kihirdetné: „Most teljes pompájában ragyogva kel fel a Nap.”

A „Teremtés” oratórium szövegkönyvének eredeti kézirata – a bal oldali margón Gottfried van Swieten báró a megzenésítés módjára vonatkozó jótanácsaival Haydn számára (Zeneműtár)

In vollem Glanze steiget jetzt die Sonne strahlend auf (0:48-től 1:52-ig)

A néhány évvel később komponált Évszakokban természetesen a Nyár folyamán bújik elő a nap. A három énekes szólista ezúttal nem csupán utólag, de már a napfelkeltét illusztráló zene megszólalása közben bejelentik a Nap érkezését, megrendülten csodálva a természet nagyszerű színjátékát

Az „Évszakok” oratórium első kiadásának címlapja a négy évszak allegorikus ábrázolásával (Zeneműtár)

Az Évszakok c. oratórium vonatkozó részlete (7:33-tól 8:44-ig)

E változatos eszközökkel festett napfelkelték ismeretében aligha csodálkozhatunk azon, hogy Haydn egy kései hangszeres kompozíciójához is kapcsolódik egy árulkodó elnevezés: az op. 76-os számmal ismert, Erdődy József grófnak dedikált vonósnégyes-sorozat 4. darabjának kezdetén megszólaló, tartott akkordok felett magasba ívelő hegedűtéma nyomán az egész kompozíciót gyakran illetik „Napfelkelte” ragadványnévvel. Minthogy azonban ez a megjelölés nem magától a zeneszerzőtől származik, s csak a 19. század folyamán tapadt a vonósnégyeshez, e részlet a YouTube-on való megkeresését már az olvasóra bízzuk.

Mikusi Balázs – Zeneműtár

A rendszerváltás plakátjai. 2. rész 

A plakátokat megrajzolták, kinyomtatták, kiragasztották – és akárhányszor távolították el őket a hivatalos szervek, újra és újra ott voltak. Nélkülük talán minden másképp történik: nem túlzás ugyanis azt állítani, hogy előmozdították a rendszerváltást. Mindig olyasmit fogalmaztak meg, amit mindenki érzett, de kimondani kevesen tudták vagy merték. Tabukat döntöttek, kibeszéltek konfliktusokat, traumákat, problémákat, amelyekről évtizedek óta hallgatni kellett. A sztálinizmus áldozataira emlékező plakát előtt sírtak az emberek – olyan érzelmi reakciókat váltott tehát ki, amire a művészet ritkán képes.

Ducki Krzysztof: Csonka Bereg. Magyar parasztok Sztálin lágereiben. 1989. – Plakát- és Kisnyomtatványtár

A forradalmakat nem politikusok vívják, hanem művészek és az értelmiség – ahogy Orosz István fogalmazott: a művészek érezték azt a pillanatot, amikor cselekedni kellett, míg a politikusok azt a pillanatot várták, amikor már tudható volt, ki győz. Az események hevében a grafikusok általában nem megrendelésre, hanem szokatlan módon maguktól alkottak. Plakáttá rajzoltak és festettek egy-egy égető kérdést, amihez aztán próbáltak a nyomtatást fizető megrendelőt találni. A „Tovariscsi adieu” plakát eredetileg 1989 szilveszterén készült, és csak később lett egy másik változatból MDF-plakát – amely aztán százezres példányszámban kinyomva, és egy éjszaka alatt kiragasztva bebiztosította a párt győzelmét.
A legerőteljesebb plakátok formát adtak annak, ami csak homályos vágyként élt mindenkiben, mint a „Tovariscsi konyec” plakát, amely merészen megfogalmazta azt, hogy ideje lenne kivonulnia a szovjet hadseregnek.

Orosz István: Tovariscsi konyec, 1990. – Plakát- és Kisnyomtatványtár

Hasonló módon találta meg magának az SZDSZ Ducki és Pócs Péter munkáiban a céljaikat hatásosan szolgáló plakátokat. A plakátkészítés nem is tűnt veszélytelen tettnek, Ducki például a munkásőrség gaztetteire hívta fel a figyelmet akkor, amikor még több ezer fegyverrel rendelkező munkásőr volt szolgálatban.
A változás jelei érezhetőek voltak a kulturális plakátokon is: kiállítások, filmek és színdarabok hirdetésein is megjelentek a rendszert és vezetőit kritizáló szimbólumok (pl. Árendás József színházplakátjain). Úgy tűnik, hogy ekkoriban minden erről beszélt.

Ducki Krzysztof: Munkásőrség. SZDSZ. – Plakát- és Kisnyomtatványtár

A rendszerváltás plakátjai nemcsak azért fontosak ma, mert egykor képesek voltak befolyásolni a történelem menetét. Az emberi emlékezet mindig képekhez kötődik: ahogy a magánéletben is fényképeken őrződik a családi múlt, úgy a társadalomnak is szüksége van képekre ahhoz, hogy működjön a közös emlékezet. Ezek a plakátok (különösképp Orosz István „Tovariscsi konyec”-e) mélyen bevésődtek a kollektív emlékezetbe, az eseményeket átélő összes generáció számára meghatározóvá váltak. Az ilyen, kollektív emlékezetben őrzött képek a közös identitás építőkövei.

Az utolsó szovjet katona 1991. június 19-én hagyta el a hazánkat, amellyel közel fél évszázad után helyreállt az ország függetlensége. 1989. június 16-án – 1958. június 16-i kivégzésükre emlékezve – volt Nagy Imre és mártírtársai (Nagy Imre, Gimes Miklós Losonczy Géza, Maléter Pál, Szilágyi József és a forradalom ismeretlen szabadságharcosa) ünnepélyes újratemetésének szertartása a Hősök terén, amelyen mintegy negyedmillió ember vett részt.

Katona Anikó (Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A tegnapi bejegyzés ITT található.

A rendszerváltás plakátjai. 1. rész

Az utolsó szovjet katona 1991. június 19-én hagyta el a hazánkat, amellyel közel fél évszázad után helyreállt az ország függetlensége. 1989. június 16-án – 1958. június 16-i kivégzésükre emlékezve – volt Nagy Imre és mártírtársai (Nagy Imre, Gimes Miklós Losonczy Géza, Maléter Pál, Szilágyi József és a forradalom ismeretlen szabadságharcosa) ünnepélyes újratemetésének szertartása a Hősök terén, amelyen mintegy negyedmillió ember vett részt. A többórás szertartást az egész ország figyelemmel kísérte a tévé képernyőin is. A Történelmi Igazságtétel Bizottság által, de az egész ellenzék támogatásával rendezett gyászünnepség a Kádár-rendszer – s az egész szovjet tömb – összeomlásának szimbólumává vált.

Ducki Krzysztof: Nagy Imre azt üzente... 1989. – Plakát- és Kisnyomtatványtár

1989-ben néhány hónapra feltámadt a plakátművészet Magyarországon. Hirtelen a plakát vált első számú kommunikációs médiummá – sajnos valószínűleg utoljára. A mai ostoba, szájbarágós vagy csöpögősen érzelmes politikai hirdetésekhez viszonyítva megdöbbentő, hogy milyen elgondolkodtató, ütős és okos politikai plakátok születtek a „változás” hónapjai alatt. Ez a korszak megmutatta, hogy a plakát műfajban a huszadik század végén is megvan az erő, döntő szereplővé tud válni.
Az igazi politikai plakát egyetlen, jól megválasztott, gyakran átalakított vagy komplexszé tett képi jel, és egyetlen tömör jelszó vagy gondolat összekapcsolása. Ebben a tekintetben a politikai plakát legjobb korszakaival hozható párhuzamba a rendszerváltás körüli évek magyar plakáttermése; ilyen volt az 1945-49 közötti időszak. Ekkor (’89-hez hasonlóan) egy rövid ideig hinni lehetett abban, hogy demokratikus korszak kezdődik. Ebben a rövid időszakban Konecsni György és kollégái emlékezetes, tömör és ma is megszólító erejű plakátokat alkottak, amelyekben a társadalom békevágya, a mindent újjáteremteni akarás kapott hangot. (A választások elcsalása 1947-ben, majd az egypártrendszer kialakítása 1949-ben sajnos leszámolt minden reménnyel.) Úgy tűnik, a demokrácia és az igazi plakátos gondolkodás mélyen összefügg.

Ducki Krzysztof: Játéka mindenféle szélnek. 1991. – Plakát- és Kisnyomtatványtár

A nyolcvanas évekre a tévé és a rádió már régen átvette a vezető szerepet a plakáttól mindenhol a világon. Magyarországon egyszer csak érdektelen lett mindkettő: többé semmi közük nem volt a közhangulathoz és a fontos eseményekhez. Ezek a médiumok megmaradtak a hivatalos álláspontnál, a hirtelen megrajzolt, és gyakran egy éjszaka alatt mindenütt kiragasztott plakátok viszont benne voltak a társadalom vérkeringésében.
A plakátok a rendszerváltás idején elementáris mozgósító erőt képviseltek, felkavarták az érzelmeket és cselekvést váltottak ki. Volt, amelyik (mint Ducki Krzysztof 1988-as Erdély plakátja) transzparensé alakult a budapesti tömeges tüntetéseken.

Ducki Krzysztof: Erdély. 1988. – Plakát- és Kisnyomtatványtár

Katona Anikó – Plakát és Kisnyomtatványtár

Sütő András (1927–2006) a háború utáni erdélyi és az egyetemes magyar irodalom egyik legjelentősebb alakja. A mezőségi Pusztakamaráson (Cămăraşu) született szegényparaszti családban. Pályája elején írói szemléletének középpontjában szűkebb közössége, a mezőségi paraszti világ gondjai állnak, innen jut el egyetemes létfilozófiai érvényű kérdések megjelenítéséig. Az író korszerűségét abban látta, hogy képes-e szűkebb közössége gondjaira egyetemes érvényű választ adni. Sütő András klasszikus művei a személyiség és a hatalom ütközésének és az anyanyelvi identitás megőrzésének problémáival foglalkoznak.

Sütő Andrásról készült fotó a Magyar Elektronikus Könyvtárban. (A Dunánál. Magyarok a 20. században (1918–2000). Encyclopaedia Humana Hungarica 9.) 

Az ötvenes években kezdődő hosszú és kényszerű hallgatása után 1970-ben jelent meg az Anyám könnyű álmot ígér című sokszínű, s mégis egységes hangulatú, anekdotákból, dokumentumokból (újságkivágásokból, beszélgetésekből) és esszéisztikus gondolatmenetekből álló naplóregénye.

„Egy napon így szólt anyám:
– Írhatnál rólunk is valami könyvet.
– Nocsak! – néztem a szavai után, majd tréfára fogván a dolgot, azt kérdeztem boltos módra: milyen könyv legyen az, vidám-e vagy szomorúságos?
– Igaz legyen – mondta.
Láthattam tehát, hogy kérdésemmel az irányt elhibáztam. Anyám nem egyezkedésre gondolt, hanem – a kézmozdulatáról is ítélve – a fájdalomra a halántéka táján. Egy láthatatlan, szorító abroncsra, amely álmából is gyakorta felriasztja. Ilyenkor arra gondol, hogy mindannyiunk háta mögött felgyűlt az idő; szép csendesen ereszkedünk alá, mint a harangóra súlya. Mind közelebb a földhöz, azután kopp! – megérkeztünk, s nincs kéz, amely az órát még egyszer fölhúzná. De lenne bár egy könyvecske, ó, nem vigasztalónak, hanem tanúskodásképpen egyről és másról, ami megesett velünk.
– Ez nekem is gondom – adtam meg magam.
– Hallgass arra a gondra, s az álmod könnyebb lesz!”

Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér (részlet), Bukarest, Kriterion, 1970. – Törzsgyűjtemény

Sütő András, Örkény István és Juhász Ferenc, 1978. Benkő Imre fotója a Magyar Elektronikus Könyvtárban. (A Dunánál. Magyarok a 20. században (1918–2000). Encyclopaedia Humana Hungarica 9.) 

Az 1970-es években drámaírói rangját hozták meg nagy sikert aratott történelmi paraboladrámái (tetralógiája Egy lócsiszár virágvasárnapja, 1973; Csillag a máglyán, 1974; Káin és Ábel, 1977; A szuzai menyegző, 1980), melyek a személyiség és a hatalom viszonyának sokrétűségével foglalkoznak. A tetralógia első részének ősbemutatóját Magyarországon Zsámbéki Gábor rendezte a Kaposvári Csiky Gergely Színházban. Romániában pedig Harag György rendezésében a Kolozsvári Állami Magyar Színházban mutatták be. A Csillag a máglyán (1974) két egyenrangú szereplője kétféle forradalmi magatartást képvisel, a hatalommal küzdő és a hatalomba jutott ember vívódásait egyaránt.

„SZERVÉT: Megvillant a szemed. Ugrásra kész benned a tigris. A kétely nélküli. Boldog ember lehetsz, János. Énbennem rengeteg a kétely. Pondróhadjárat valósággal az agyamban.
KÁLVIN:Védekezz.
SZERVÉT: Imádkozom.
KÁLVIN: Csakhogy kételkedés közben imádkozni nem lehet.
SZERVÉT: Talán úgy van. Mégis kételkedem abban, hogy Isten tartózkodási helye pusztán a Magasság lenne. Az űr, a csillagok. Mindenütt jelenvalónak kell lennie. Benne van tehát mindabban, amit megteremtett.”

Sütő András: Csillag a máglyán (részlet) In. Uő.: Színművek, sajtó alá rend. Ablonczy László], Budapest, Akadémiai, 1989. – Törzsgyűjtemény

A történelmi paraboladrámák után a nyolcvanas évek második felében született drámáiban megjelenik a nemzeti tematika. Ezeket a drámákat Romániában a hatalom nem engedte bemutatni, de a magyarországi színházak éppen ekkoriban nyithattak ebben az irányban, így Sütő drámái reveláló erővel hatottak a korabeli magyar közönségre.
Az erdélyi magyarság élményeit közvetlenül kifejező Advent a Hargitán (Nemzeti Színház, 1986) 1997-ig szerepelt folyamatosan a színház repertoárján, eljutott számos határon túli magyar városba, Bécsbe, Párizsba, és összesen 285 előadást ért meg. Bemutatása 1986. január 2-án valósággal közéleti fordulatot jelentett a határon túli magyarsággal kapcsolatos hazai politikában.

„DÁNIEL: Álomból álomba zuhantál. Téged kétszeresen kell fölébreszteni. Nagy az Isten kertje a Hargitán innen s a Hargitán túl. Válassz más társat magadnak.
GÁBOR: Az ember szíve csak egyszemélyes, édesapám.
DÁNIEL: Ki hirdette meg ezt? Hol tanultad ezt?
GÁBOR: Éppen hogy édesapámtól.
DÁNIEL: Amilyen anyád volt: olyan lélek csak egy volt.
GÁBOR: Azt mondom én is. Amit Rékán kívül teremtett az Isten: fölöslegesen csinálta.
DÁNIEL: Átok rajtad, hogy amit egyszer megláttál, nem szabadulsz tőle. De még fel is magasztalod a rabságodat! Csapdába lépett farkas – a csapdáját dicsőíti.
GÁBOR: Ember embernek csapdája. Nem én rendeltem így!
DÁNIEL: Ez az asszony rajtad rémzsineg és kerítőháló, sövényháló, csapó háló, függő háló és fedeles háló, rókafogó lepedő és farkasfogas vascsapdája, nem érted? Nem veszed észre?
GÁBOR: Életemben és halálomban is ő talált meg engem. Legyen rémzsineg és százféle háló! Ő talált meg engem.
DÁNIEL: Mint a horog a halat. De nem találtok már! Mindent el kell felejteni.
GÁBOR: Semmit sem lehet elfelejteni.
DÁNIEL: Már csak az a mienk, amire még emlékezhetünk? Jövődnek már csak a múltat látod? Az emlékezést hagyd mireánk, öregekre. Neked nem itt a helyed, az emlékezés golyózáporában.”

Sütő András: Advent a Hargitán (részlet). In. Uő.: Színművek, sajtó alá rend. Ablonczy László], Budapest, Akadémiai, 1995. – Törzsgyűjtemény

Sütő András portréja a Magyar Elektronikus Könyvtárban. (A Dunánál. Magyarok a 20. században (1918–2000). Encyclopaedia Humana Hungarica 9.)

Utoljára 1980-ban jelenhetett meg műve a diktatúra éveiben Romániában (Évek – hazajáró lelkek). Ezután a tiltás ellenére minden munkáját Magyarországon jelenteti meg, és új színdarabjait is ott mutatják be. A nyolcvanas években a hatalom folyamatosan zaklatja, fenyegeti. 1989 decemberében Marosvásárhely főterén maga is szónoka a diktatúra elleni felkelésnek. 1990. március 19-én a marosvásárhelyi tüntetésen a felhergelt és leitatott csőcselék megsebesíti, s ennek következtében elveszíti a fél szeme világát. Ezután sem hallgatott el, az 1990-es évek első felébpen a Magyarok Világszövetségének tiszteletbeli elnökeként és a Nemzetközi Transsylvania Alapítvány elnökeként küzdött a kisebbségi magyarság jogaiért.

„– Ne unszolj engem, hogy elhagyjalak és visszatérjek tőled.
S folytatólag anyám vezetésével, mert hogy esküvőjének felejthetetlen szövege volt ez hajdan, kánonban folytatták:
– Mert ahová te mégy, oda megyek, ahol te megszállsz, ott szállok meg. Néped az én népem, és Istened az én Istenem. Ahol te meghalsz, ott akarok meghalni én is, ott temessenek el engem. Úgy bánjék velem az Úr most és ezután is, hogy csak a halál választ el engem tőled.
Nagy csend támadt ekkor.
Mintha egyetlen koporsó lett volna a világ.
A hűség szavaival szájba vert halál is hallgatott. A templom fényfalai a felkelő nap sugarait szórták Édes Néném tetemére, miközben fülem távoli viharnak moraját fogta föl.
– Édesanyám – mondtam –, történnie kell valaminek, mert ha nem egyéb, az Isten sóhajtott föl. Mert ott volt az Úr anyám lakodalmán.”

Sütő András: Levelek a fehér toronyból – Mert ahová te mégy, oda megyek… (részlet). In. A lőtt lábú madár nyomában, Budapest, Szépirodalmi, 1988. – Törzsgyűjtemény

Páduai Szent Antal (1195. augusztus 15.– Arcella 1231. június 13.) az egyik legnépszerűbb szent, szobra szinte minden katolikus templomban megtalálható, a ferences templomokban pedig minden kedden végzik az ún. Szent Antal-ájtatosságot – elmélkednek a szent életének egy-egy eseményéről.

„Antal, keresztnevén Ferdinánd, emlegetett nevén Páduai Szent Antal (1195–1231) népünk lelkendező szóhasználatában Csudatévő Pádvai Szent Antal, sőt Szent Antalka a ferencrend tagja, az Egyház fő alamizsnásmestere. Segítségéért hívők és hitetlenek, katolikusok és más valláshoz tartozók egyaránt könyörögnek. […] Páratlan népszerűségéért igazán a világ szentje. XII. Pius az Ecclesiae sanctae humen kezdetű bullájával az egyháztanítók közé iktatta (1946).”

Bálint Sándor: Június 13. (részlet) – Bálint Sándor Ünnepi kalendáriuma a Magyar Elektronikus Könyvtárban

Páduai Szent Antal – szentkép, a 20. század első feléből (Plakát- és Kisnyomtatványtár)

„Ha kívántok nagy csudákot,
Szent Antalhoz mennyetek.
Ha szenvedtek nyavalyákot,
gyámolt tőle kérjetek.”

Verseghy Ferenc: Ének páduai Szent Antalról (részlet) – Verseghy Ferenc összes művei a Magyar Elektronikus Könyvtárban

A lisszaboni születésű Páduai Szent Antal ferences rendi teológus és prédikátor volt. 16 éves kora körül előbb az Ágostonos kanonokok rendjébe lépett, s Remete Szent Antal iránt érzett tiszteletből felvette az Antal nevet. 1220-ban átlépett a ferencesek rendjébe, és misszionáriusként Marokkóba indult. Betegsége miatt haza kellett térnie, a hajó azonban viharba került, és Szicília partjaira vetődött. Antal itt élt egy rövid ideig, és itt vett részt a ferencesek generális káptalanján 1221-ben. Ekkor találkozott Assisi Szent Ferenccel. Antal feltűnt szónoki képességeivel, ezért azzal bízták meg, hogy Itáliában és Dél-Franciaországban prédikációival lépjen fel a különböző eretnekmozgalmak – a katharok, az albigensek és a valdensek – ellen. 1227-ben tért vissza Észak-Itáliába, ahol térítő prédikátor, majd tartományfőnök lett, miközben a Bolognai Egyetemen a teológia ferences lektora volt. 1230-ban visszavonult számos hivatalától. 1231-ben útban Padova felé halt meg az arcellai kolostorban. Halála után tíz hónappal IX. Gergely pápa (1167 k.– 1241.) szentté avatta.

„Mert Szent Antal Isten elött olly nagy,
Néki azért buzgóságot tiszta szivel most adgy.”

Csudalatos Paduai Szent Antalrol (részlet) – Katolikus egyházi énekek (Régi magyar költők tára XVII. század) a Magyar Elektronikus Könyvtárban

Páduai Szent Antal szobra a pálos Sziklatemplomban, Budán a Gellért-hegy oldalában (Digitális Képarchívum) Páduai Szent Antal – többek között – a szegények védőszentje. Szobra előtt található az ún. Szent Antal-persely a katolikus templomokban, amely a rászorulók számára felajánlott adományok gyűjtésére szolgál.

„Mikor tudom, hogy
Vagyok az, aki voltam
S mikor az Ember
Jól be- és kibomoltan
Fetreng és őrjöng,
Száguld és szenved,
Hadd imádjam meg,
Én, a kálvinista,
A páduai Antalt, A szentet.”

Ady Endre: Szent Antal tisztelete (részlet) – Ady Endre összes költeményei a Magyar Elektronikus Könyvtárban

A csillaghegyi raktárunkban múlt hét csütörtökön a Raktári osztály hét munkatársa óriási munkával 1285 folyóméternyi könyvet pakolt át a legalsó sorról egy fentebb lévő polcrendszerre. Ebben a raktárunkban mintegy 4-500 ezer, az 1952-től napjainkig megjelent dokumentumok muzeális példányai találhatóak.

Ide nem tört be a víz

A Raktári osztály könyvmentő csapata:
Kelemen Péter, Tóth Ádám, Raffai Gábor, Phithakoula Chonghakc, Vitányi Gergely, Gerlecz Tibor, Hegedüs Krisztina

Hálás köszönet azoknak a kollégáknak, akik a biztonság kedvéért egynapos megfeszített munkával az alsó polcokról feljebb pakolták a könyveket! Szemerei Péter – főigazgató-helyettes

Ilyen volt múlt héten a raktárunk közelében elfolyó patak alsó része:

Az Aranyhegyi-patak a Szentendrei út Duna felé eső oldalán kiáradt, elöntötte a Pók utcát, amit már szombaton lezártak Csillaghegy irányába.

Apáczai Csere János (1625–1659) az egyetemes magyar művelődés, nevelésügy és tudomány kiemelkedő úttörője. A református egyház ösztöndíjasaként Geleji Katona István püspök ösztönzésére 1648-tól hollandiai egyetemeken (Franeker, Leiden, Utrecht, Hardervijk) tanult, 1651-ben teológiai doktorátust szerzett, majd 1653 nyarán hazatért, hogy nyugatos tudásával, ismereteivel hazája javát szolgálja.

Apáczai Csere János: Magyar enciklopédia, 1653  – Digitális Képarchívum

Még Hollandiában írta fő művét, első nemzeti nyelvű enciklopédiánkat, a Magyar Encyclopaedia-t (1653), mely 1655-ben Utrechtben jelent meg. E művéhez gyulafehérvári tanulóévei alatt (1642–43) tanárától, Bisterfeld János Henriktől kapott ösztönzést, majd hollandiai tanulmányai idején – elsősorban Descartes és Ramus filozófiájának hatására – maga is belátta az enciklopédikus tudás megszerzésének és egybegyűjtésének fontosságát. A hasznos és szükséges ismereteket tudományos igénnyel, korszerűen rendszerbe foglaló Magyar Encyclopaedia volt az első magyar nyelvű tankönyv. A mű kétharmad része a természettudományos bölcseleti, matematikai és orvosi ismereteket foglalta össze, az elsők közt fogadta el nyíltan Copernicus rendszerét. A Magyar Encyclopaedia-ban alkamazott magyar szakkifejezéseknek köszönhetően az enciklopédikus ismeretek a latin nyelvet nem ismerő köznép számára is hozzáférhetővé váltak.

„5. Amelly polgári társaságban penig csak egy az igazgató (monarchia), meg kell látni, hogy az igazgató tyrannussá ne legyen. 6. A tyrannus az a személy, amely az országnak igazzát elforgatja s elnyomja. 7. E penig titulus nélkül való, avagy magaviselésével tyrannus. 8. A titulus nélkül való tyrannus az, aki az országot maga megadása előtt csalárdsággal avagy erővel hajtja maga alá. Ennek akarmely közember is ellene állhat, és csak módját ejthesse, szabad megölni, mindaddig, míg a nép és a polgári társaság, meggyőzettetvén, az ő méltóságát őnéki nem engedi. 9. A magaviselésével tyrannus az, aki tudva és szántszándékból a polgári társaságnak minden avagy több igazzát elfordítja. Ezt is vagy szépszerével, vagy haddal szabad elveszteni, de csak felső rendeknek vagy az egész népnek megegyezéséből...”

Apáczai Csere János: Magyar enciklopédia, 1653. (Részlet). Tizedik rész. Az embernek magaviseléséről – Magyar Elektronikus Könyvtár 

A Magyar logicatska (Gyulafehérvár, 1654) címlapja – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Hollandiából hazatérve a gyulafehérvári kollégium gimnáziumi tagozatán kapott tanári állást. Székfoglalójában (De studio sapientiae, 1653) a kulturális elmaradottságot, az iskolai formalizmust bírálta, majd új oktatási rendszert követelt. Egységes iskolarendszert, anyanyelvű népiskolákat, magas színvonalú, világi szakembereket is képző egyetemet tartott szükségesnek, és korlátozni kívánta az egyház gyámkodását az iskolák felett. Az ő nevéhez fűződik az első magyar nyelvű logika megalkotása is (Magyar logikácska, 1654). Haladó nézeteinek ellenfelével, az ortodox kálvinista Basirius Izsák professzorral, a kivégzett I. Károly angol király Erdélybe menekült lelkészével – aki akkor a gyulafehérvári kollégium igazgatója volt – 1655-ben II. Rákóczi György fejedelem jelenlétében nyilvános vitára kényszerül. A vita Apáczai áthelyezését eredményezte Gyulafehérvárról a leégett kolozsvári kollégiumba.

„BASIRIUS. Ah, a század, a tudomány, Apáczai uram! Elolvastam a beiktatására írt beszédet. Sok szép, dicséretes gondolat van benne. De megengedjen, a tudomány kedvelése olyanná teszi, mint a gyermek, aki boldogságában, hogy gyümölcsöt szed, ehető gyümölcs és mérges bogyó közt nem tesz különbséget.
APÁCZAI. Nem tudom, mit tart mérges bogyónak, Basirius uram.
BASIRIUS. A francia Descartes-ot, Cartesiust úgy emlegeti, mint akivel egy új, világosabb kor virradt nemcsak a bölcseletre, de minden tudományra. Holott ő, ami megállapodott volt, azt is összekavarta.
APÁCZAI. A nap is összekavarja fölkelőben a felhőket. Pedig azok is megállapodottak voltak. Én őt valóban korunk büszkeségének tartom.
BASIRIUS. Aki a kételkedés szellemét zúdította az arra amúgy is hajlamos világra.
APÁCZAI. De csak azért, hogy lássuk, amiben nem lehet kételkedni.
BASIRIUS. S az micsoda? A kinyilatkoztatás? A régiségtől megszentelt hagyomány? Nem; az ő, Descartes ítélete.
APÁCZAI. Nem az ő ítélete. Az ész ítélete.
BASIRIUS. Vagyis a magunk feje.
APÁCZAI. Igen, a magunk feje, amennyiben az helyesen gondolkodik, úgy, ahogy minden helyesen gondolkodó ember gondolkozni kénytelen. A babonáktól megtisztított ész: ez Isten legnagyobb ajándéka ennek a századnak. S ezt az ajándékot én, s még nagyon sokan Descartes kezéből kaptuk.”

Németh László Apáczai című történeti drámája a Magyar Elektronikus Könyvtárban

Kolozsvárott Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról és a magyaroknál való barbár állapotuk okairól (De summa scholarium necessitate, 1656) című beköszöntő beszédében fejtette ki hitvallását. Mint mondta, az iskola nem csupán téglafal vagy berendezés, hanem elsősorban „tanítók és tanulók rendezett társulása, akik az emberi életkörülmények szempontjából hasznos és szükséges ismereteket tanítanak és tanulnak”.

„Az iskola, hallgatóim – hogy a meghatározáson kezdjem, amint azt minden rendes értekezésben tenni illik –, tanítók és tanulók rendezett társulása, akik az emberi életkörülmények szempontjából hasznos és szükséges ismereteket tanítanak és tanulnak. E társulás – mivel tagjainak nagyon is eltérő volta miatt nem lehet egyöntetű – az iskolaügyek szakértőinek gondos megfontoláson alapuló rendszerezése szerint feloszlik alsó, közép- és felső iskolákra. Mégpedig úgy, hogy az alsó iskolák népiskolák, melyekben tudniillik leginkább az anyanyelven való olvasást, helyes beszédet és írást tanítják a vallás elemeivel együtt. Ezért ezeket anyanyelvi iskoláknak is hívjuk. A középiskolák viszont főleg három tantárgynak, ti. a latin és görög grammatikának, a retorikának és logikának, továbbá a katekizmusnak és az erkölcstannak tanítása által a felső iskolák felé egyengetik az utat, és megszokott nevük triviális. Végül a felső iskolák minden tudományágban előadásokat és gyakorlatokat nyújtanak törvény szerint mindenkinek, éspedig ingyen. Ezeket akadémiáknak és egyetemeknek hívjuk abban az esetben, ha a tanítók különleges hatalommal vannak felruházva, hogy a négy fakultáson tudományos fokozatokat és címeket adjanak. Különben csak a gimnázium, főiskola vagy kollégium elnevezés illeti meg őket.”

Apáczai Csere János: Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról..., (Részlet), Budapest, Magvető, 1981. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Apáczai Csere Jánossal tervekkel és jobbító ötletekkel teli életének derekán, mindössze 34 évesen végzett a tüdőbaj. Eredeti sírját, melyben mellette felesége, az őt Erdélybe követő holland polgárlány, Aletta van der Maet is nyugszik, ma már nem ismerjük, de síremléke ma is áll a kolozsvári Házsongárdi temetőben.

Apáczai Csere János és hitvese, Aletta van der Maet síremléke a kolozsvári Házsongárdi temetőben. Magyar Elektronikus Könyvtár

„A tavasz jött a parttalan időben
s megállt a házsongárdi temetőben.

Én tört kövön és porladó kereszten
Aletta van der Maet nevét kerestem.

Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom,
s tudtam, elmúlt nevét már nem találom.

De a vasárnap délutáni csendben
nagyon dalolt a név zenéje bennem.

S amíg dalolt, a századokba néztem
s a holt professzor szellemét idéztem,

akinek egyszer meleg lett a vére
Aletta van der Maet meleg nevére.

Ha jött a harcok lázadó sötétje,
fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje.

S a dallamot karral kisérve halkan,
napsugaras nyugat dalolt a dalban,

hol a sötétség tenger-árja ellen
ragyogó gátat épített a szellem.”

Részlet Áprily Lajos Tavasz a házsongárdi temetőben című verséből. In: Áprily Lajos összes versei és drámái, Budapest, Szépirodalmi, 1990. – Törzsgyűjtemény

Az Apáczai Csere Jánosról szóló irodalom válogatott bibliográfiája a Magyar Elektronikus Könyvtárban 

M. J.

• 540 éves a Budai Krónika
• Tíz példány maradt fenn az első Magyarországon nyomtatott könyvből
• Három Budai Krónika nagyon jó minőségben olvasható az Interneten
• Farkas Gábor Farkas, a Régi Nyomtatványok Tára vezetőjének friss kutatásai

A Budai Krónika ma ismert tíz példányából három került aukción keresztül a mostani őrzőhelyére: az Országos Széchényi Könyvtáré (Hildebrand-példány), a princetoni Scheide Könyvtáré (Henrici-példány), s a párizsi Nemzeti Könyvtáré (Biccius-példány). További kutatásokat igényel, hogy a ma Szentpétervárott őrzött kötet (Lemberg-példány) valóban egy 19. századi aukció során került-e Lvivből a cári bibliotékába.

A Budai Krónika párizsi példányának története: 2. rész.

A strassburgi – a Chronica megfelelő helyén, mikor Attila megostromolta a várost, így írta a margóra: Strosburg – tulajdonos alaposan végigjegyzetelte könyvét, mintha egy előtanulmányt folytatott volna a magyar történelemmel kapcsolatban. Különösképpen izgatta a hun-magyar eredetmítosz.

Noé és fiai: Sém, Kám és Jáfet - BNF - RES M-M-20

Kiemelte az érdekesnek, fontosnak tartott személy- és földrajzi neveket. Olyan különlegességek, mint a Meotisz mocsarában feltűnt nőstény szarvas (cerva meotida), vagy a Szkítiában élő valóságos vagy mitikus szörnyek (kígyó, unikornis, bazilikusz, tigris, griff) mind a margóra kerültek kiemelés gyanánt. Nemcsak Biccius, hanem a Chronica másik, korábbi olvasója figyelmét is felkeltette a griff, a hegyi kristályok között székelő meseállat. Fontosnak tartotta a hunok és a magyarok leszármazását, ezt néha a rokoni fokok kiemelésével tette érzékletessé (Noé és Nemroth fiai). Szemmel láthatóan érdekelte Szkítia fekvése, felosztása, a környék népessége (pl. alánok, pruténok, besenyők), s a folyók korabeli nevei: Don, Togata, Etül. Ezeket nemcsak aláhúzta a szövegben, hanem emlékeztetőül kiírta őket a margóra. Hasonlóképpen a magyar településeknél: Százhalombatta, Tárnok, Óbuda Szőny vagy a már elpusztult, Érd mellett fekvő Potentiana nevét is olvashatjuk a jegyzetekben. Biccius végigkövette Attila európai hódításainak nevezetes eseményeit, állomásait, kiemelve a helyneveket és a szereplőket a margón. Nem hagyta ki természetesen Szent Orsolya és a tizenegyezer szűz legendáját sem. De nemcsak a hun-magyar őstörténet, hanem a magyar a középkor is foglalkoztatta a Chronica tulajdonosait. Például Edély esetében felsorolták az összes elnevezését: Erdeel, Transylvania, Sibenburg és Septem castrum. Mint ahogyan a princetoni példánynál láthattuk, elsősorban itt is magyar történelemben szerepet játszó németek nevei – a magyar királyoké és fejedelmeké mellett – kerültek a margóra. Biccius utolsó bejegyzései Hunyadi Jánoshoz kötődnek, a kormányzó két fontos címének: Beszterce örökös grófjának (Comes Bistricensis) és Erdély vajdájának (Voyvoda Transylvanus) a kiemelésével.

I. Lajos magyar király halála (1382) BNF - RES M-M-20

De más természetű bejegyzéseket is olvashatunk a könyvben. Biccius például utalva a Nagy Lajos királyunk halálát megelőzően feltűnt, a szakirodalomból és a forrásokból jól ismert 1382-es üstökösre, s megjegyezte a margón: „mirabilis cometa”. A bábeli torony történetének olvasásakor pedig szellemesen odabiggyesztette: „ember tervez, Isten végez” (homo proponit, Deus disponit). Felfigyelt a Csabához kapcsolódó régi székely mondásra is: „Akkor térj vissza, amikor Chaba Görögországból.” A gyászmagyarok története is lejegyzésre került a margóra: „Hetimagiar gyack” formában. Természetesen Lehel vezér kürtje sem maradt említés nélkül, olvasója egy díszítéssel is kiemelte a történetet, majd leírta és aláhúzta: miszerint a szkíták hite (fides sciticorum), „hogy akiket életükben megöltek, azok nekik a másvilágon szolgálni tartoznak.” Látszik, hogy Biccius szerethette a szójátékokat (Ungaria ab angaria), mert megjegyezte a Péter király szájába adott szófejtést is: „Ez a név: Magyarország, ebből a szóból származik: Nyomorúság, ezért legyen sorsuk a nyomorúság.” A pogánylázadások szereplői is feltűnnek a margón, Vata, fia Janus és Rasdi, aki a saját lábát felfalva pusztult el a börtönben. Az érthetőség kedvéért gyakran élt azzal a Chronica olvasója, hogy röviden felvázolta, hogy ki kinek volt a fia, felesége. Vatánál és Janusnál meg is jegyezte, hogy egyrészt visszaállították a pogányságot és másrészt mind a ketten vérrokonaikból választottak feleséget, párhuzamba állítva ezt Dáthán és Abiron ószövetségi történetével. András királyunknál pedig azt tartotta fontosnak, hogy a két törvényes fiú (Salamon és Dávid) mellett volt egy törvénytelen is (György). Zách Felicián tragikus történetéhez hasonlóan a Chronica régi olvasóját megragadta az angyali Szent Korona csodás históriája is, mikor Ottó elveszítette (Amissa Corona, ab angelo data regno Vngariae), majd meglelte a forgalmas országút közepén: „Magyarország nem veszítheti el angyal adta koronáját”.

Tolna vagy Tulln? BNF - RES M-M-20

De találunk érdekes bejegyzéseket egy korábbi tulajdonostól is. Már a princetoni példány kapcsán részletesen kitértem a magyar Tolna és az osztrák Tulln összekavarodására. A párizsi példányban tovább bonyolódik az amúgy sem egyszerű történet. 16. századi tulajdonosa a következőt írta a margóra a kérdéses helynél: „Tolna, ubi sanctus colomanus martirio coronatus est” vagyis Tolna, ahol szent Kálmánt mártírrá koronázták. Egy pillanatra azt gondolnánk, hogy a bejegyző tévedett, hiszen Szent Kálmánt (†1012), az ír származású szerzetest nem Tull an der Donaunál, hanem az alsó-ausztriai Stockeraunál gyilkolták meg. Ugyanakkor Anonymus Leobiensis 14. századi krónikája szerint Tulln közelében tartóztatták fel a Szentföldre igyekvő, kémnek nézett szerzetest, s a két város: Tulln és Stockerau alig 20 km-re vannak egymástól (igaz, köztük folyik a Duna). Ugyanezt olvashatjuk egy évszázaddal később Thomas Ebendorfer (1388–1464) históriájában is. Feltételezhetjük, hogy a fenti szöveghagyomány alapján került össze Tulln (Tolna) és Kálmán neve a margón.

A Tolnára vonatkozó bejegyzés elolvasásában Madas Edit nyújtott segítséget, míg a Szent Kálmánra vonatkozó irodalomra Lauf Judit hívta fel a figyelmemet. Mind a két kolléganőnek (MTA-OSZK Res Libraria kutatócsoport) hálásan köszönöm.

Farkas Gábor Farkas

Az első rész itt.

Mozgatható betűk - Budai Krónika 1. rész
Havonta hét-nyolc oldal - Budai Krónika 2. rész
Az első könyvkiadási harc - Budai Krónika 3. rész
Kimaradt Mátyás cseh királlyá koronázása? - Budai Krónika 4. rész
Széchényi Ferenc: Bármi áron megszerezni - Budai Krónika 5. rész

• 540 éves a Budai Krónika
• Tíz példány maradt fenn az első Magyarországon nyomtatott könyvből
• Három Budai Krónika nagyon jó minőségben olvasható az Interneten
• Farkas Gábor Farkas, a Régi Nyomtatványok Tára vezetőjének friss kutatásai

A Budai Krónika ma ismert tíz példányából három került aukción keresztül a mostani őrzőhelyére: az Országos Széchényi Könyvtáré (Hildebrand-példány), a princetoni Scheide Könyvtáré (Henrici-példány), s a párizsi Nemzeti Könyvtáré (Biccius-példány). További kutatásokat igényel, hogy a ma Szentpétervárott őrzött kötet (Lemberg-példány) valóban egy 19. századi aukció során került-e Lvivből a cári bibliotékába.

A mostantól mindenki számára virtuálisan lapozgatható Párizsban őrzött példány teljes történetét még nem sikerült rekonstruálni, de néhány nyom azért előkerült a kötet – pontosabban a párizsi kollégáktól kapott digitális másolati példány – alaposabb vizsgálatakor. A Chronica korábbi kutatói, Fraknói Vilmos, Soltész Erzsébet és Borsa Gedeon már korábban felhívták a figyelmet a 18. századi bőrkötést viselő példány első ismert tulajdonosára: Gregorius Biccius (1603–1657) strassburgi jogászra, aki – mint nemrég kiderült – magyar kapcsolatokkal is rendelkezett. A Széchényi Könyvtár Kézirattára őriz egy emlékkönyvet (album amicorum – Stammbuch), mely Gottfried Graff (†1661) wittenbergi egyetemista, soproni polgár tulajdona volt, s benne számtalan bejegyzés olvasható mentoraitól, tanáraitól az 1645 és 1657 közötti időszakból. Szerepel közöttük a strassburgi jogász jelmondata is a 78. levél rektóján: „Qui tulit auxilium, fertque, feretque Deus”, természetesen a nevével és a titulusaival együtt.

„Qui tulit auxilium, fertque, feretque Deus” OSZK Kézirattár Oct. Lat. 132.

Ugyanez olvasható – s erről bárki meggyőződhet, ha a csodálatos felbontásban közzétett párizsi példány legelejére (Hess András ajánlására) kattint: „Qui tulit auxilium, fertque, feretque Deus. Gregorius Biccius Budissinus U(triusque) J(uris) D(octor) et Argent(orato) Pand(ectarum) Pr(ofessor) Pub(licus) A(nn)o 1639. m(ense) Octobr(is).” Vagyis a bautzeni születésű tanár 1639 októberében szerezte meg a kötetet. Az Istenhez szóló szép fohász egyébként megtalálható más 16–17. századi emlékkönyvben is. Mindenesetre csábító az a feltételezés, hogy ez a példány valamelyik – közelebbről még nem ismert – magyar tanítványától került Bicciushoz. Sajnos Graff nem gyanúsítható meg ezzel, ugyanis a Széchényi Könyvtárban őrzött kéziratban a datálás 1657. május 11. (a jogász professzor halálának az éve), vagyis a peregrinus diák akkor járhatott Strassburgban, mikor a Chronicát már majdnem két évtizede ott őrizték.

Gregorius Biccius tulajdonosi bejegyzése a párizsi Budai Krónikában - BNF - RES M-M-20

Mozgatható betűk - Budai Krónika 1. rész
Havonta hét-nyolc oldal - Budai Krónika 2. rész
Az első könyvkiadási harc - Budai Krónika 3. rész
Kimaradt Mátyás cseh királlyá koronázása? - Budai Krónika 4. rész
Széchényi Ferenc: Bármi áron megszerezni - Budai Krónika 5. rész

Nem tudni, hogy mi történhetett a jogász professzor gazdag könyvtárával, alig néhány könyvét sikerült megtalálni az európai gyűjteményekben (pl. egy régi orvosi kéziratot Strasbourgban illetve egy Boccaccio-ősnyomtatványt Göttingenben). Van olyan feltételezés, hogy a könyvtár nagy része a strassburgi jezsuitákhoz került, de erre semmiféle forrás sincsen. A makacs legenda jó száz éve, 1889 óta tartja magát, mikor egy skót bibliofil, Charles Hope, 1st Earl of Hopetoun (1681–1742) különleges ritkaságokkal bővelkedő bibliotékáját a londoni Sotheby’s elárverezte. A párizsi példány belső tábláján meg is találhatjuk a Hopetoun-család rézmetszetes exlibrisét. Ekkor furakodott be a köztudatba – Bernard Quatrich (1819–1899) angol antikvárius megjegyzése után –, hogy a lord még a 18. század első felében felvásárolta a strasbourgi jezsuita könyvtár értékes gyűjteményét, s így kerülhetett a mi Chronicánk (a 42-soros mainzi Gutenberg Biblia egy példányával együtt) az Edinburgh-tól nyugatra fekvő hopetouni kastély könyvtárába. Ám, ha nem is a jezsuitáktól szerezte meg a 18. századi könyvgyűjtő, az szinte biztosnak látszik, hogy a szóban forgó példány a Rajna bal partján fekvő városból kerülhetett Skóciába. Tény, hogy a kötetben semmi jel nem utal arra, hogy valamelyik jezsuita kollégium könyvtárában őrizték volna, mivel a rend szabályzata szigorúan előírta a tulajdoni bejegyzést a megfelelő formulával a címlapon (vagy ennek hiányában az első meglévő oldalon). Minthogy a párizsi példány teljes, így a Kárai Lászlónak szóló dedikáció felett kellene keresnünk a latin nyelvű tulajdonosi bejegyzést (hasonlóképpen a prágai példányban olvasható possessorhoz). De Biccius possessorán kívül csak a párizsi Nemzeti Könyvtár tulajdon-bélyegzői láthatók ezen az oldalon.

A Hopetoun-család rézmetszetes exlibrise - BNF - RES M-M-20

Borsa Gedeon számításai szerint a franciák viszonylag olcsón jutottak a Chronicához – pl. a már említett mainzi Biblia árából 25 példányt is vehettek volna az első magyar nyomtatott könyvből – a londoni Quartich cégen keresztül: 87 fontért üthették rá a Biccius-bejegyzést közrefogó tulajdoni bélyegzőiket. A vásárlást nyilvánvalóan a presztízs is befolyásolta, a majdnem két évtizede, 1871-ben „elveszett” Strasbourg emlékét a francia kultúrában ilyen formában is megkívánták őrizni. 

Farkas Gábor Farkas

A Budai Krónika párizsi példányának történetét holnap folytatjuk.