A néhány hete bemutatott Műkincsvadászok című filmet nem szeretik a kritikusok, mindenki Ross dokijának sármja sem menti meg az alkotást a sorozatos élcelődésektől, pedig lehetett volna akár jó mozi is. Izgalmas, filmre kívánkozó történet kerekedik ki a megszálló szovjet csapatok által tartós kölcsönzésbe vett régi könyvek sorsából is, melyből megtanulhattuk a „kompenzációs műkincs zsákmányolás” katonai argumentációját. A meghódított területeken bevetett műkincskommandó szép sikereket ért el, tagjai jó érzékkel válogatták ki az elhurcolandó értékes könyveket.
Így volt ez régebben is, hiszen a törökök lelkesen vitték el a Mátyás király által emelt Herkules szobrot
– mely a kivégzett László bátyja emlékét őrizte a Budai Várban – Sztambulba, amit aztán a janicsárok elpusztítottak Ibrahim pasa kivégzése után 1536-ban. Örülhetünk annak, hogy nem ez a sors jutott a sárospataki könyveknek és a korvinák egy részének. Érdekes, hogy két bibliotéka egyes köteteinek hazakerülése mennyire különböző körülmények között zajlott le. Míg Mátyás könyvtára töredékei egy oroszellenes tüntetésnek – a pánszláv veszélytől tartó, a szabadságharc leverésében segédkező cárt megvető pesti egyetemisták gyűlésének – köszönhetően kerültek ajándékként az Egyetemi Könyvtár szép páncélszekrényébe 1877-ben, addig a Nyizsnyij Novgorodban őrzött sárospataki kincsekért fizetnünk kellett 2006-ban.
Hess András Basilius-kiadványa, kolofón – forrás: Österreichische Nationalbibliothek
Miért érdekes mindez?
Ismert tény, hogy a 15. században két nyomda működött Magyarországon, az egyik Budán volt, Hess András műhelye, a másik feltételezhetően Pozsonyban, a mai napig azonosítatlan „Confessionale” officinája. A két nyomdának összesen öt nyomtatványát ismerjük: míg Hess sajtója alól két könyv került ki, addig a másik ősnyomdánk három termékkel dicsekedhetett. Az öt nyomtatvány tizenkilenc példányban maradt az utókorra. A Budai Krónikából tizet ismerünk, ezek közül néhányat (a princetonit és a párizsit) be is mutattunk a blogban az elmúlt években, s digitális másolatuk letölthetők az érdeklődők számára. A misztikus Confessionale-nyomda három nyomtatványának (Laudivius Szent Jeromos-életrajza, Johannes Han pozsonyi plébános búcsúcédulája, illetve Antoninus Florentinus Confessionaléja) összesen hét példánya a nyomdászat történettel foglalkozó szakma figyelmének középpontjába került Fitz József sejtése (1939), illetve Soltész Zoltánné bizonyítása (1958) óta. A mai poszt azonban Hess András másik ismert nyomtatványáról, Nagy Szent Vazul (Basilius Magnus) „A költők olvasásáról” című könyvecskéjéről (melyhez hozzányomtatta még Xenophón Szókratész védőbeszédét) szól.
Szókratész védőbeszédének vége – forrás: Österreichische Nationalbibliothek
Tehát a 15. században Magyarországon nyomtatott könyvekből mindössze tizenkilencet ismerünk Princetontól Szentpétervárig.
Volt azonban egy különleges huszadik példány is, ami krimiszerűen kapcsolódik George Clooney balul sikerült filmrendezéséhez. A régebbi posztokban megemlékeztem a Budai Krónika körüli kérdőjelekről. Sajnos a Basilius-nyomtatvány sem segíti a Hess életéhez, illetve a nyomda megszűnéséhez fűződő kérdések megválaszolását. Inkább további kérdéseket vet fel a könyv alaposabb vizsgálata. Ellentétben az első nyomtatványával, Hess második kiadványa semmilyen hungarikum tulajdonsággal nem rendelkezik, azzal a nem elhanyagolható ténytől eltekintve, hogy ezt is Budán nyomtatták ki. A szerény impresszum – s ez már önmagában is különös – megbújik Basilius és Xenophón műve között: „Sic finis libelli Basilii est per A. H. Bude” vagyis, így végződik Basilius könyvecskéje Andreas Hess által Budán.
A görög nyelven írt két mű latin fordítása Leonardo Bruni itáliai humanista munkája. Aretinusként ismert (elvégre a toszkán Arezzóban született) történetíró éppen Basilius művecskéjével kívánta bizonyítani a művelődés fontosságát a nagy keleti egyházatya tekintélye segítségével. Az idős nevelő szerepében Basilius a hatalmat és az élvezeteket állította szembe a maradandó szellemi értékekre való törekvéssel. Mind a két fordítás jól beilleszthető Aretinus tudományszervező munkásságába, fordítói programjába és a humanista tudományos képzést propagáló tevékenységébe.
Mind a két görög szerző több munkája is megvolt Mátyás könyvtárában,
például a bajor Erlangenben őrzött Xenophón-korvinának Janus Pannonius volt az egykori tulajdonosa, s az ő 1472-es halála után kerülhetett a kódex a Bibliotheca Corvinianaba. Janus egyik Galeotto Marzióhoz írt levelében csípősen meg is jegyezte, hogy csak a görög nyelvű kéziratai felől lehet nyugodt, mert azt úgysem olvassa senki sem rajta kívül Magyarországon, ugyanis latin nyelvű könyveit Budára kellett kölcsönöznie az 1460-as évek második felében. Ugyanakkor a második Hess-kiadvány mögött is Vitéz János esztergomi érseket kell keresnünk. Az ő 1472-es halálával két Basilius-kódex is bekerült Mátyás király könyvtárába. „A költők olvasásáról” szóló könyvecske első kiadásai éppen ezekre az évekre esik, Velencétől a baszk Pamplonáig – Budát nem számolva – tizennyolcszor adták ki a 15. században. Xenophón munkája viszont sokkal ritkább volt a korszakban. Soltész Zoltánné néhány évtizeddel ezelőtt még úgy tudta, hogy Xenophón szóban forgó művét csak Hess András adta ki a 15. században, ami – ha ez így van – igen fontos tény az európai nyomdászattörténetben.
Az ősnyomtatványok online nyilvántartásából – Gesamtkatalog der Wiegendrucke – viszont kiderült,
hogy létezik egy olyan latin nyelvű gyűjteményes kötet, mely talán ősnyomtatvány (tehát 1500. december 31-e előtt megjelent könyv) lenne. Ezt megcáfolja az a tény, hogy az ősnyomdászokra vonatkozó adatok szerint ezt a könyvet Francesco Mazzali nyomtatta ki Reggio Emiliában, s a nyomdász működési idejét 1501–1504 közé teszik ebben a városban. Vagyis igaza van abban Soltész Zoltánnénak, hogy Hess műhelye unikális vállalkozás volt e tekintetben is. Huszti József azt feltételezte, hogy Johannes Regiomontanus hívta fel a figyelmét Vitéznek a mű kinyomtatására. Ezt mi sem támasztja alá jobban, mint az a tény, hogy Regiomontanus Magyarországot 1471 márciusa közepén elhagyva Nürnbergben nyomdát alapított, és néhány évvel később, 1474 körül ő is kiadta Basilius könyvecskéjét kétszer egymás után. S ehhez még annyit fűzhetünk hozzá, hogy Hess minden bizonnyal Budán kaphatta meg a nyomtatáshoz felhasznált kéziratot. Talán ez a magyarázat arra, hogy bár Basilius munkája változatos címeken jelent meg a 15. században és a 16. század elején, ám sehol sem találkozunk a Hess-féle címadással: De legendis poetis”. Érdemes megemlíteni, hogy Xenophón másik művét, a Hierón szürakuzai zsarnokról szóló dialógusát – szintén Aretinus fordításában – több ízben is kiadták a 15. században.
Hess András Basilius-kiadványa, Aretinus előszava – forrás: Österreichische Nationalbibliothek
Hess különös megoldást választott, mikor a Basilius-mű végére, a Xenophón szöveg elé helyezte a már említett kolofónt:
„így végződik Basilius könyvecskéje Andreas Hess által Budán”. Gulyás Pál arra gondolt, hogy a nyomdász csak a Basilius-mű és a kolofón kinyomtatása után határozta el a Xenophón-szöveg kiadását. Ez nem valószínű, mert két tízleveles füzet (quinternió) állt a rendelkezésére, holott „A költők olvasásához” elég lett volna két nyolcleveles (quaternió) füzet is, így szinte kizárt, hogy Hess elpocsékolta volna a drága papírt. Inkább az lehet a magyarázat, hogy a két mű közreadásával nagyon kellett takarékoskodnia a hellyel, s ezt jól mutatják az utolsó oldalakon felhalmozódó rövidítések és tipográfiai fogások. Ezek mind-mind az okos helygazdálkodással függtek össze. A 20. levél verzóján olvashatjuk az utolsó szavakat: „Finit apologia Socratis”, avagy vége Szókratész védőbeszédének. Ám nem maradt hely a zárósornak, így Xenophón műve elé, a Basilius szöveg után, a 15. levél rektójára kellett azt beilleszteni. Viszont felvetődik az a kérdés, hogy ha Hess elhagyja a „Finit apologia Socratis” záróformát és helyette egy sorban beilleszti a kolofónt: „per A. H. Bude” formában, akkor feloldhatta volna a fenti problémát (ti. a Xenophón szövege elé kényszerűségből beillesztett kolofónt). Ebben az esetben – a Budai Krónikához hasonlóan – nyugodtan szerepelhetett volna Hess András teljes neve a zárósorban. A miértre nem tudjuk a választ.
A szakmában konszenzus alakult ki a mecénás személyét illetően:
Hess második kiadványa is tökéletesen beleilleszthető Vitéz János humanista ízlésvilágába. Mindenképpen árulkodó, hogy Xenophón szövege 1473 előtt és legfőképpen Hess után sem jelent meg sehol Európában a 15. században, vagy legalábbis nem található erre semmiféle nyom. A szöveg megjelentetése erősen függött a mindenkori támogatótól és a megcélzott olvasói ízléstől is. Az esztergomi érsek talán már egy éve halott lehetett, mikor Hess kiadta ezt a kis kötetet 1473 késő nyarán vagy kora őszén. Mikor a kortársak olvasták Xenophón szövegét, nehéz volt elvonatkoztatniuk Vitéz János szomorú sorsától. „Mikor ugyanis [Szókratész] belátta, hogy jobb neki meghalni, mint tovább élni, mint ahogy más jó dolgokkal szemben sem tanúsított ellenállást, a halállal sem szegült szembe, hanem derűsen fogadta, és derűsen is halt meg.” (Ritoók Zsigmond fordítása) Ez talán megmagyarázhatja az elrejtett, s szemérmesen rövid kolofónt: Hess András második kiadványa nem minden kockázat nélkül jelent meg 1473-ban Budán.
Térjünk vissza Clooney műkincsvadászaira.
A Hess-féle Basilius-kiadásból három példányt ismert a bibliográfia. Egy-egy példányt őriznek az Osztrák Nemzeti Könyvtárban (Wien) és a bajor Eichstätt Egyetemi Könyvtárban. Jankovich Miklós könyvgyűjtő volt az első magyar, aki hírt adott a bécsi Hess-nyomtatványról. Az eichstätti példány egy 15. századi kolligátumkötetben maradt fenn, s kötése alapján Nürnbergből származhatott. A harmadik példány a salzburgi Studienbibliothek könyvszekrényében volt, s bemutatták az 1882-es budapesti könyvkiállításon is. Fitz József még az 1930-as években kézbe vehette a könyvet és megállapította, hogy a korabeli fatáblás bőrkötés előzékpapírjainak vízjele azonos volt a Basilius-nyomtatványéval, ezért könnyen elképzelhető, hogy ezt a példányt maga a nyomdász, Hess András köthette be. Fitz útmutatásai alapján Borsa Gedeon még az 1956-os forradalmat megelőző hetekben eljutott Salzburgba, hogy megvizsgálhassa ezt a könyvet. Ám kiderült, hogy a II. világháború utolsó heteiben, a front közeledtével ládákba pakolták a salzburgi könyvtár legnagyobb értékeit és a közeli sóbányába szállították.
A nyomtatvány ív- és vízjegyelosztása – forrás: Basilius Magnus A költők olvasásáról, Xenophon Socrates védőbeszéde. Hess András budai műhelyének humanista könyvecskéje, hasonmás kiadásban Ritoók Zsigmond fordításával és Soltész Zoltánné tanulmányával megjelentette a Magyar Helikon Budapesten, 1978-ban, p. 117.
Mindegyik láda tartalmáról – német precizitással – leltárt készítettek,
s jóval a háború végén derült csak ki, hogy egy láda hiányzik a bányából visszaszállítottak közül. Ugyanis a felszabadító amerikaiak magát a ládát is felszabadították az salzburgi egyetem állományából. A történet itt nem ért véget. Borsát nem hagyta nyugton a történet, s az amerikai katalógusokat böngészve egy bejegyzést talált az 1970-es években: The New York Public Library őrzött egy példányt Hess Basilius-kiadásából. Mi van akkor, ha ez az 1945-ben eltulajdonított salzburgi példány? Sajnos később kiderült, hogy egy vételi szándékból készült cédula okozta a kavarodást: valaki el akarta adni a nála lévő Basilius-példányt a könyvtárnak, ám a vásárlás meghiúsult. Azóta is ott lapulhat ez a könyv valamelyik amerikai gyűjtő könyvespolcán (vagy páncélszekrényében). Hátha egyszer a könnyelmű utódok piacra dobják ezt a gyűjteményt, s akkor egy tőkeerős bibliofil, talán az éppen néhány hete 100. születésnapját ünneplő William H. Scheide, a princetoni Budai Krónika büszke tulajdonosa megvásárolja és kutathatóvá teszi Hess András Basilius-kiadásának salzburgi példányát.
Farkas Gábor Farkas
