A Nemzetpolitikai Államtitkárság, az Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Nemzeti Levéltár szervezésében a Diaszpóra Tanács III. ülésének Zárónyilatkozatában megfogalmazott gondolatok jegyében indult el a Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén. A hetedik évében járó, nagyszabású program keretében hazai és határon túli közgyűjtemények, iskolai könyvtárak gyarapodhatnak könyvekkel, folyóiratszámokkal és számos más érdekességgel – sokat látott imakönyvektől kezdve egészen a bakelitlemezekig. A diaszpórából hazaérkező több százezer dokumentumot a nemzeti könyvtár munkatársai gondozzák, s juttatják el rendeltetési helyükre. Örömteli tapasztalat, hogy az OSZK gyűjteményei is kiegészülhettek a hazaérkező dobozokban rejlő kincsekből. Erről a messze a várakozásunkat meghaladó eredményről számolnak be munkatársaink új blogsorozatunkban.
A tizenkettedik, befejező részben munkatársunk, Kádár Krisztina írását olvashatják az Amerikai Egyesült Államokba kivándorolt Marianne Szasz-Burgos, született Szász Marianna hagyatékát mutatja be.

Ritkaságszámba megy Marianne Szasz-Burgos hagyatéka, több szempontból is. Egyrészt, ami az emigrációs hagyatékok esetében ritka, a hivatalos és a magánszféra itt szétválasztható, illetve az előbbi másodlagosan, kisebb volumenben van jelen. Továbbá, az anyag nem egy híres férfiember vagy egy közszereplő anyaga, hanem egy női magánszemélyé, aki nagy gonddal gyűjtötte a saját, valamint a felmenőinek életútjáról tanúskodó dokumentumokat. A forrásanyag sokrétűsége is rendkívüli: az életutat a néhány oldalnyi két naplórészleten, a pár önéletrajzírás-jellegű dokumentumon és a több újságcikken kívül az igen gazdag kéziratos és gépelt iratanyag, a rengeteg fénykép és az ezekhez társuló tárgyi annalektákból álló (a hajfürttől a medalionon át a pecsétnyomóig) gyűjtemény alapján lehet rekonstruálni. Eme rendkívül gazdag anyagú és tárgyú írott és tárgyi hagyatékból egy részt emelek itt ki, ami egyfelől Szász Marianna és az emigránsok sorsának, másfelől a hagyaték hazakerülésének is egyfajta tükre: az utat a régi világból az újba, és a két végpontot összekötő hajóutat mint az emberi élet folyamatának, az akadályokon, viszontagságokon túljutásnak, az élet viharaival való küzdelemnek a szimbólumát.

Marianna édesapjával, vitéz Szász Oszkár magyar királyi honvéd ezredessel és édesanyjával, báró Collas Gittával, azaz Margit Baronin von Collas de Ramaille et Liancourt-al, 1944 őszén-telén érkezhetett meg Ausztria egyik menekülttáborába, abban az időszakban, amikor „a »nyugatra« menekülés nagy hulláma kezdődött, amely a háború végéig körülbelül egymillió embert szakított ki otthonából”. (Puskás, 1996: 67–102.) A család a brit zóna tengelyében húzódó Feffernitz-Villach-Klagenfurt-Graz-Großwilfersdorf útvonalon létrehozott számos angol ellátású segélyhely közül több táborban is megfordult az Ausztriában töltött esztendők alatt. Marianna később úgy emlékezett vissza, hogy a tábori élet nehézségei közül a legrosszabb az volt, hogy nem lehetett tudni, hova és mikor kell továbbmenni.

A menekültek, azaz a Displaced Person-ok (hontalan személy, magyarosan „dípi”, noha a kategóriának nem volt jogi differenciáló vagy diszkrimináló tartalma) túlnyomó része nélkülözések közepette táborokban élt. Mivel kevés munka akadt, a DP-k nagy része még 1948-ban is élelmiszersegélyre szorult. (Nyári, 2017: 53–57.) A mindennapi életet igyekeztek megszervezni, többek között iskolákat, kórházakat tartottak fent. Így Marianna, aki a debreceni Dóczi Református Leánygimnáziumban kezdte meg tanulmányait, a feffernitzi majd a kellerbergi magyar tábori középiskolában folytathatta azokat. A letelepedésre várakozás évei alatt azután Marianna a kellerbergi és a spittagi kórházakban szerzett laborasszisztensi tapasztalatot, míg édesanyja a Feistritz a.d. Drau cégnél a szabóság elsajátításáról szerzett tanúsítványt.
A család végül 1949. szeptember elején, az IRO (International Refugee Organization, Nemzetközi Menekültügyi Szervezet) szervezésében és a Lutheránus Világszövetség anyagi támogatásával a németországi Bremen külvárosában található amerikai katonai bázison létrehozott menekülttáborból, a Grohn táborból (Camp Grohn) indult a brémai kikötőbe, hogy felszálljon az Amerikába induló hajóra, melynek célállomása a massachussettsi Boston városa volt. Noha már 1946 őszén voltak kezdeményezések, az Egyesült Államok csak 1948-ban nyitotta meg kapuját az európai menekültek előtt. Az 1948. július 1-én életbe lépett Displaced Persons’ Act tette lehetővé, hogy az elkövetkezendő két évben kiadjanak 200 000 kvótavízumot az „olyan alkalmas személyek bevándorlására, akik Németország, Olaszország és Ausztria amerikai, brit vagy francia zónájában tartózkodtak”. (Puskás, 1996: 67–102.) A hazatelepítésre, személyazonosság megállapítására, segélyezésre, jogi és politikai védelemre, valamint a harmadik országba település elősegítésére létrehozott IRO több mint egymillió „DP”-t telepített le 1948 és 1952 között. Ebből 1947. július 1-től 1951. december 31-ig a Németországból, Ausztriából a tengerentúlra, illetve a kontinensre az ENSZ égisze alatt megalapított szervezet 62 001 magyar menekültet telepített harmadik országba (számuk több lehetett).
A hajóútról számos érdekfeszítő dokumentum mesél, és egyben árulkodik arról is, hogy nem pusztán egy egyszerű utazásról van szó, hanem az emigráció folyamatának egy olyan láncszeméről, amely egyszerre bír szimbolikus erővel és a történelem intézményesítő erejével.

The Eltinge News. Eine Bordzeitung, 6. Sept. 1949. Gépirat

A Usat General Leroy Eltinge hajó Haditengerészetének Szállítmányozási parancsnoka által a felügyelői tisztet betöltő utasok számára szóló felhívása. 1949. szeptember. 3. Angol nyelvű gépirat

A család úticélja az Ohio állambéli Luckey falucskája volt, ahol Marianna édesanyja és édesapja a farm körüli munkákban segédkezett, míg ő maga, hála laborasszisztensi tudásának, egy kórházban, a Kansas Leopold Hospitalban helyezkedett el, ugyanebben a munkakörben. Később a család átköltözött a falutól nem messze fekvő Toledo városába, mely Ohio állam negyedik legnagyobb városa. Az amerikai állampolgárságot a család 1955 júniusában kapta meg. Miután Marianna megszerezte diplomáját a Toledo Egyetem Orvosi biotechnológia szakán, a Riverside Hospital Vérbankjánál dolgozott hosszú esztendőkön át, majd az Északnyugat Ohio-i Regionális Vöröskereszt Véradó Központjánál (NW Ohio Regional Red Cross Blood Donation Center) előbb vezető technológus, majd a Flower Hospital Vérbank igazgatója 1993-as nyugdíjba vonulásáig. Édesanyja varrónőként helyezkedett el, édesapja pedig huszonkét esztendőn át a Strater Cleaners vegytisztító és mosoda cégnél dolgozott. Marinna 1985-ben ment feleségül Gabriel Vera-Burgos-hoz, akivel 2009-ben bekövetkezett haláláig boldogan élt. Gabriel Burgos 1925-ben született Columbiában, 1949-ben emigrált az Egyesült Államokba, ahol mint könyvelő dolgozott a detroiti Wayne State Egyetemen. Marianne-nak saját gyermeke nem volt, de férjének előző házaságából született három gyermekét a sajátjainak tekintette. A közöttük lévő mély szeretetről és kötődésről tanúskodik az is, hogy fogadott lánya gondoskodott hagyatékáról; megőrizte, rendszerezte és felajánlotta azt a közgyűjtemény javára.

Szász Marianna, azaz Marianne Szasz-Burgos a családjának, barátainak és munkájának élt. A Vérbank igazgatói posztja mellett több szervezetnek is tagja volt: egyebek közt a Vöröskeresztnek, illetve az Ohio-i Vérbank Egyesület (Association of Blood Bank) végrehajtó bizottságának. De ahogy a többi emigráns hagyaték, Mariannáé is az óhaza köré rendeződik. Ugyanis a fond java részét az ősöktől származó és ősökről, valamint Marianna gyermekkoráról, az ausztriai évekről és az amerikai útról, a letelepedésről szóló különböző dokumentumok teszik ki. Ezeket egészítik ki a már amerikai állampolgár Marianna személyes levelezése új barátaival és a munkájával kapcsolatos újságcikkkivágatok, valamint az emigráns hagyatékokban jellemzően megtalálható dokumentumok: a Magyarországra vonatkozó (kis)nyomtatványok, magyar emigrációs folyóiratok példányai (például a Magyar Szabadság, a Vitézi Tájékoztató, a Virrasztó), különféle amerikai magyar egyesületek (Magyar Kongresszus Árpád Akadémia 2002, Magyar Segély Egyesület 2001, Center for Hungarian American Congressional Relations, World Federation of Hungarian Veterans Assoc., Kossuth Club, American Hungarian Foundation, Hungarian Club of Toledo) meghívói, értesítői.
Az életút folyamán tudatosan összegyűjtött hagyatékra tekinthetünk biográfiaként is. Ahogy maga az életrajz, a fond is a külvilág „komplex hatásainak alkotó beavatkozásaiból, illetve az erre adott reakciókból épül fel”. (K. Horváth, 2011: 154–176.) A hagyaték arról tanúskodik, hogy Szász Marianna életének meghatározó eseménye az emigráció volt; a benne található forrásanyag Marianna és az emigráns lét bonyolult és egymásra ható viszonyrendszerének folyamatos alakulásáról és alakításáról (is) szól. Az, hogy milyen ez a viszonyrendszer, és hogy miként fogható meg a hagyaték segítségével, hosszú tanulmányok témáját képezheti.

Hivatkozott irodalom:

• Puskás Julianna: Magyar menekülők, emigránsok – „DP-k” és „56-osok” 1944-1957, Aetas 1996. 67–102.
• Nyári Gábor: „45-ösök”. A német és osztrák területeken élő magyar emigráció története. 1945–1956, PhD-disszertáció, Budapest, 2017. 53–57.
• K. Horváth Zsolt: Az életrajzi térről, Korall 44. 2011. 154–176.

A Mikes Kelemen Program margójára című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11/1. rész; 11/2. rész