Mit árul el Velence a színpadon? 2. rész

2020. október 19. 08:00 - nemzetikonyvtar

Mit árul el…? Kilencedik rész

Mit árul el…? alcímmel hétfőnként jelentkező blogsorozatunkban munkatársaink arra a kérdésre keresik a választ, hogy egy-egy dokumentum(részlet) mi mindent árulhat el magáról a dokumentumról, a készítőjéről, a korszakról. Ez alkalommal Kis Domokos Dániel, a Színháztörténeti- és Zeneműtár munkatársa tesz fel kérdéseket a gyűjtemény egyik díszlettervéről.

Valódi ritkaság: az „opera varázslója”, Oláh Gusztáv saját kezűleg szignált díszletterve került úgy tizenöt éve a Színháztörténeti Tárunk Szcenikai Gyűjteményébe, mondhatni, a véletlennek, s tegyük hozzá, a figyelő, műértő szemnek is köszönhetően. Folytatjuk előző heti blogbejegyzésünket.
Az OSZK Színháztörténeti- és Zeneműtárában megvannak az Othello 1929-es bemutatójához kapcsolódó dokumentumok: eredeti színpadfotók és a bemutató színlapja. Ezek alapján sikerült egyértelműen beazonosítani a jellegzetes Oláh Gusztáv-tervet, mely színeivel, s építészi precízséggel megalkotott lenyűgöző térhatásával nemcsak a színpad legjobb ismerőjéről, hanem a korábban építészeti stúdiumot is folytató igazi művészről árulkodik.
Othello, a velencei mór. Új betanulással, először” – áll a Nemzeti Színház színlapján vörös betűkkel – „Írta: Shakespeare. Fordította: Harsányi Kálmán. Az új díszletterveket ifj. Oláh Gusztáv tervezte.” Az első előadás: „Pénteken, 1929. október 25-én.” – Még az eredeti szövegkönyv is megvan. A korabeli fényképeken pedig egy az egyben a terv jelenik meg.

 

A díszlettervező jellegzetes „kék korszakából” két alkotása közelít valamiképp az Othellóhoz a színpadi térábrázolás szempontjából is: az Operaházban 1932. december 18-án bemutatott Offenbach-darab, a Hoffmann meséi velencei, valamint az ugyanott 1933. február 14-én bemutatott Wagner-opera, a Lohengrin az antwerpeni vár udvarát ábrázoló díszletterv.

Érdekességképp megjegyezzük, hogy az Othello Nemzeti Színházi bemutatójával egy napon volt az Operaházban Wagner Tannhäuserének a bemutatója az akkori főrendező, az amúgy többek közt díszlet- és jelmeztervező Márkus László (1881‒1948) rendezésében. Az előadáshoz készült díszleteket, sőt a jelmezeket is Oláh Gusztáv tervezte.
Shakespeare Othellóját később, 1937. május 14-én is bemutatta a Nemzeti, a jelmezeket ekkor már Nagyajtay Teréz tervezte.
Az MTI tudósítása szerint:

Othello. A Nemzeti Színház Shakespeare-repertoárjának új gazdagodását jelenti az Othello új előadása. Harsányi Kálmán utolsó munkája a Shakespeare-i tragédia új fordítása, amely teljesen új rendezésben és új szereposztással kerül színre. A címszerepet Ódry Árpád alakítja, a többi főszerepeket pedig N. Tasnády Ilona, Gömöry Vilma, Palágyi Lajos, Lehotay Árpád, Kürti József, Bodnár Jenő, Forgács Antal, Fehér Gyula, Cserépy és Barsi játsszák.”

M. T. I. Magyar Távirati Iroda, Kéziratnak tekintendő. Házi sokszorosítás. Felelős szerkesztő: Zimmer Ferenc. Kiadó: Magyar Távirati Iroda Rt. 1929. október 22. – Hungaricana Könyvtár

A másnapi, október 23-i híradás szerint pedig:

Othello. Az Othello új előadásához pénteken este a Nemzeti Színházban természetesen új díszletek is készültek, amelyeket ifj. Oláh Gusztáv tervezett. A tragédiából holnap, csütörtökön zártkörű sajtófőpróbát rendez a színház. Az Othello címszerepét az új előadásban Ódry Árpád játssza, a többi főszerepet pedig N. Tasnády Ilona, Palágyi Lajos, Gömöry Vilma, Lehotay Árpád, Kürti József Bodnár Jenő, Forgács és Cserépi alakítják. Kisebb szerepekben Gabányi, Turányi, Barsi, Eőri Kató, Losonczy, Szőke Sándor, Somody, Tapolczai, Onody, Greguss, Szatmáry és Gyenis vesznek részt az előadásban.”

 M. T. I. Magyar Távirati Iroda, 1929. október 23. – Hungaricana Könyvtár

S egy ellentmondás is mindjárt tisztázódik, nevezetesen az, hogy a színlap szerint október 25-én, pénteken volt a bemutató, a korábban Nemzeti Színház könyvtárában, ma az OSZK Színháztörténeti- és Zeneműtárában lévő eredeti szövegkönyv, rendezőpéldány bejegyzése szerint viszont november első napján:

SHAKESPEARE
OTHELLO
fordította: Harsányi Kálmán

„Ebben a formában először játszották a Nemzeti Szín-
padon: 1929. nov. 1-én.
Pataki József
könyvtáros

Rendező-példány.

S van egy másik példánya is:
„Ezt a példányt Harsányi Kálmán számlapozta és javította. A beírások is az ő kezétől származnak.” – jegyzi a címlapra Pataki József, a Nemzeti Színház könyvtárosa.

11_a_harsanyi_kalman_forditasa_sajat_bejegyzeseivel.jpg

Othello. Harsányi Kálmán fordítása saját bejegyzéseivel – Színháztörténeti Tár: NSz O 128/1

S a hivatalos tudósítás is ezt támasztja alá:

„Ódry Árpád meggyógyult. Ódry Árpád, akinek betegsége miatt az Othello múlt heti repríze elmaradt, ma egészségesen hagyta el a betegszobát, s így az Othello új inszcenálása az ő alakításával a címszerepben pénteken színre kerül. A többi főszerepet N. Tasnádi Ilona, Palágyi, Gömöry Vilma, Lehotay, Kürti József, Bodnár Jenő, Fehér Gyula, Cserépy és Forgács játsszák.”

M. T. I. Magyar Távirati Iroda, 1929. október 29. – Hungaricana Könyvtár

Tehát az Othellót alakító Ódry Árpád nélkül valóban nem lehetett volna megtartani az előadást, ezért betegsége miatt csak egy héttel később, valóban november 1-jén volt a darab bemutatója
.
A Nyugat 1929. 21. számának „Színházi figyelő” rovatában csak Kürti Pál színikritikus, dramaturg, rendező és műfordító lesújtó, sok tekintetben igaztalan véleménye olvasható, melyből érződik a „hivatalosnak” és „konzervatívnak” tartott Nemzeti Színház elleni támadás:

„Ebben az Othello-előadásban egyetlen vigasztaló mozzanatot sem leltünk. Shakespeare-nek ezt a grandiózus komédiáját sok színnel, sok mozgalmassággal, sok hangos és szilaj élettel kell a mai nézőnek hihetővé tenni. S Shakespeare ad is rá bő alkalmat. Az éjszakai Velence, a Signoria hevenyészett éjféli ülése, a ciprusi kikötő, egy vad dorbézolás, melynek páráiból száll fel Jago ördögi intrikája, tőr és kard és vér egy szűk sikátorban: mennyi szép lehetőség s mindez unalmas sablonokon döcög a Nemzeti Színház előadásában. Nem hallottunk egyetlen megmarkoló akcentust, nem láttunk egyetlen életteljes mozdulatot, csak kongó ürességgel beszélő, modorosan mozgó színészeket és mosolyognivaló merevséggel beállított statisztákat. Semmitmondók a díszletek is, ezek a «fontolva haladó» és a drámával semmi belső kapcsolatot nem tartó, immár megszokott nemzeti színházi díszletek. Olyan «hajnalodást» pedig, amilyet az ország első színháza a kikötő-képben produkált, csak a Műszínkörben láttunk. Rossz a dramaturgiai beállítás is, hevenyészettek a szövegösszevonások és logikátlanul van több jelenet egy színhelyre dobva. És prominens színészek ajkán elsikkadó gyönyörű sorok, máskor értelmetlenül kiemelt mellékességek, hamis hangsúlyok és főképpen: unalom, unalom, unalom...
Vértelen és lélektelen itt minden: Egyetlen nyereség: a Harsányi Kálmán posztumusz fordítása, kemény, szép dikció, egységes s fékezetten szenvedélyes, néhány egyenesen elragadó erejű sor.”

Kürti Pál, Othello. Impressziók a Nemzeti Színház főpróbáján. In. Nyugat, ·1929, 21. szám – Elektronikus Periodika Archívum

A fordító, Harsányi Kálmán (1876‒1929) már nem érhette meg fordítása színpadra vitelét, 1929. május 31-én elhunyt.
Shakespeare akkori egyik legjobb értője, fordítója, Kosztolányi Dezső Herczeg Ferenc hetilapjában, az Új Idők november 3-i számában megjelent Othello. Fölújítás a Nemzeti Színházban című írásában magáról az előadásról – az amúgy színikritikáiban tőle megszokott módon – alig mond valamit, a fordítástól azonban el van ragadtatva:
„Az Othello új fordítása: nemzeti kincs” – zárja hosszas, elismerő fejtegetését.

„Sajnos az előadásról és szereplőkről már vajmi keveset írhatok. Ódry Árpád a fekete arcából kivillanó kék szemeivel sugallatos jelenség. Egy ideges, új Othello ő, a soványságában különösen hitető, egy őrjöngő keleti, aki fejét a földön görgetve keserüli csúfos megcsalattatását s színes fajtája szégyenét. Páratlan színészi lendülete úgy röpíti előre, mint valami orkán. Tasnády Ilona a haldoklójelenetben az egyszerűség csöndes magaslatáig emelkedik. Magáról a darabról majd máskor. Egyelőre annyit, hogy az újabb, kicsinylő bírálatok ellenére is mindinkább bámulom. A féltékenység, amennyiben nincs alapja, idegbetegség vagy elmebaj. Ezt a színpadon bemutatni lehetetlen, egyszerűen azért, mert minden, ami kórtani, hovatovább érdektelenné válik. Shakespeare azonban mindig pompás ürügyet talált arra, hogy a bennünk lappangó sötét mélységeket is megjelenítse.”

Kosztolányi Dezső: Othello. Fölújítás a Nemzeti Színházban. In. Uő.: Színházi esték. A kötet anyagát összegyűjtötte, a szöveget gondozta, és a jegyzeteket írta Réz Pál, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978, 1. kötet, 93. – Törzsgyűjtemény

Kosztolányi szakértelme nem kétséges, s nem véletlen, hogy a legfontosabb számára a fordító volt, hisz ő maga is több Shakespeare-drámát is lefordított: Rómeó és Júlia (1930), Téli rege (1930), Lear király (1936). A díszlettervezőt nem említi. Korábban viszont, a Szentivánéji álom felújításáról írva, róla is megemlékezik:

„Hevesi Sándor tudós és művész egy személyben. Helyére állít mindenkit, elmésen összevonja a jeleneteket, bőségszaruból ontja tarka ötleteit, ifj. Oláh Gusztávval kellemes díszleteket, új köntösöket terveztet […]”

Kosztolányi Dezső, Szentivánéji álom. Jegyzet az új előadásról (Pesti Hírlap, 1928. május 26). In. Uő.: Színházi esték. A kötet anyagát összegyűjtötte, a szöveget gondozta, és a jegyzeteket írta Réz Pál, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978, 1. köt. 7475. – Törzsgyűjtemény

S míg Kosztolányi az 1931-ben megjelent Shakespeare-esték. Jegyzetek és észrevételek című írásában arról elmélkedik, nem tartja valószínűnek, hogy Shakespeare valóban járt Velencében („Ez az utazás merőben valószínűtlen.”), említsük meg, hogy Velencében a hagyomány mind a mai napig több épületet is kapcsolatba hoz a szereplőkkel. Az egyiket, a Canal Grandéra néző XV. századi impozáns gótikus palotát egyenesen úgy tartják számon, mint Desdemona házát. Ez a Palazzo Contarini Fasan, Casa Desdemona, amelyet egyes vélemények szerint csak az épületet ábrázoló festmény – Friedrich Nerlich Casa Desdemona – címéről kezdték így nevezni.

palazzo_contarini_fasan_venice_2.jpg

Palazzo Contarini Fasan, Velence. Desdemona palotája. Forrás: Wikimedia

Egy biztos: Oláh Gusztáv járt Velencében… mondhatni, Itália szerelmese volt ő is, a „lagúnák városát” is igen jól ismerte, s ez a díszletterve, ha nem is egy az egyben egy valós velencei tér, még talán az is, aki sohasem látta, mindjárt oda képzeli magát. 

Ajánlott irodalom:

Az idézeteket a mai akadémiai helyesírás szabályai szerinti átírásban adom közre. Tasnády Ilona maga is kétféle írásmóddal használta a nevét.

Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti- és Zeneműtár)

A sorozat további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr7216241618

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása