A színpad varázslója

2021. december 19. 06:00 - nemzetikonyvtar

65 éve hunyt el Oláh Gusztáv

Az Operaház világhírű főrendezője, díszlet- és jelmeztervezője születésének 120. évfordulójáról (1901. augusztus 20.) is idén emlékezhettünk meg.
Oláh Gusztávot a színpad varázslójának először a halála után megjelenő megemlékezések nevezik.

„A színpad varázslója volt ő; fantáziája és rajzoló keze nyomán mindig az a kor kelt életre az Operaház színpadán, amely kort és hangulatát a zeneszerző megálmodta. Példátlan művészettörténeti jártassága az építész, a rajzoló, a kitűnő zeneelőadó, a nagyszerű szervező, a kulturált rendezőképességeivel egyesült s mindez a művészi ihletettség magas hőfokán jelentkezett, bármely operához nyúlt is.”

(n.): A színpad varázslója. In. Érdekes Újság, 1. évf., 2. sz., 1956. december 29., 9. Törzsgyűjtemény

1966-ban Staud Géza is ezt a címet adta Oláh halálának 10. évfordulójára írt, a Film Színház Muzsika című folyóiratban megjelent írásának.

ka7848_7szeged1934_opti.jpgOláh Gusztáv Szegeden, rendezés közben (1934, Az ember tragédiája a Szegedi Szabadtéri Játékokon). Fotó: László Henrik. Jelzet: SZT KA 7848/7 – Színháztörténeti és Zeneműtár

„Mintha ez a sokoldalú tehetség, ez a felhalmozott tudásmennyiség azért testesült volna meg egyetlen emberben, hogy annak szüntelen, fáradhatatlan munkájával párosulva egyik elindítója lehessen a magyar operaművészet eddigi – talán – legragyogóbb korszakának. Mert Oláh Gusztáv új korszakot nyitott: előbb a hely- és korhű díszletek és jelmezek tervezőjeként, majd a dalműveknek az összművészet szellemében tevékenykedő színpadra állítójaként.”

Sándor Judit: Most lenne 80 éves Oláh Gusztáv. In. Muzsika, 24. évf., 1981. 8. sz., 39. – Törzsgyűjtemény

„A M. kir. Operaház kötelékébe léptem 1921. okt. 20-án reggel 10-kor” – jegyezte fel naplójába éppen 100 évvel ezelőtt az akkor húsz esztendős ifjú Oláh Gusztáv, a kiváló díszlet- és jelmeztervező, operarendező. Kéméndy Jenő, az Operaház akkori szcenikusa hívta magához gyakornoknak. Oláh Gusztáv élete ettől a naptól kezdve összeforrott az Operaházzal: a gyakornokból hamarosan szcenikai főfelügyelő, főrendező, majd vezető főrendező lett, egy időben ő volt a balettigazgató is.
Oláh Gusztáv 1901. augusztus 20-án született, édesapja, id. Oláh Gusztáv a hírneves elmeorvos, a Lipótmezei elmegyógyintézet vezetője, édesanyja, Fodor Róza, festőművész. Kora gyermekkorától foglalkoztatta a színház, az építészet és a zene. Játékszínházat, babaházat készített testvérének, előadásokat, hangversenyeket rendezett az ápoltaknak az elmegyógyintézet kis színpadán.

kep01_opti.jpg
A Lipótmezei Színpad meghívója, 1917. Jelzet: SZT Fond 30/122/23 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Személyi és tervezői hagyatékában, amelyet a könyvtár Színháztörténeti tára őriz (SZT Fond 30), fennmaradt számtalan vázlatfüzete gyerek- és ifjúkori rajzaival, díszlet- és jelmezterveivel. Korai vázlatai, rajzai is arról tanúskodnak, hogy a kezdetektől tudatosan készült a színházi, tervezői pályára.

Érettségi után felvételt nyert a Zeneakadémia zongora tanszakára, majd beiratkozott a Műegyetemre is építészhallgatónak. Amikor 20 évesen az Operába került gyakornoknak, egy év múlva már önállóan tervezett, majd hamarosan a négy állami színház (Operaház, Városi Színház, Nemzeti Színház, Nemzeti Színház Kamaraszínháza) minden díszletét ő tervezte, ami évente 15–20 bemutatót jelentett.
A Nemzeti Színház számára készített munkái közül kiemelkedik Madách Imre Az ember tragédiája című műve, amelyhez Oláh hat alkalommal tervezett díszletet. Az első két bemutató Hevesi Sándor rendező nevéhez fűződik. Az 1923-as bemutatónál a rendezés fő célja a víziószerűség érzékeltetése volt. Oláh a színpadkép elé helyezett állandó, félkörnyílású keretet tervezett, amit két oldalról a paradicsom fái tartanak. Minden egyes történelmi képet egyéni színvilággal jellemeztek, minden jelenetet csak két-három szín képviselt. Egyiptom színpada sárga, kék, Athéné kék, fehér, Rómáé bíbor és arany, a bizánci kép arany és kék színű volt.

kep03_opti.jpg

Madách Imre Az ember tragédiája. A bizánci szín. Nemzeti Színház, 1923. jan. 22. Jelzet: SZT KE 24.515 – Színháztörténeti és Zeneműtár

A Nemzeti Színház 1926-os előadásában Hevesi Sándor misztériumjátéknak rendezte meg Madách művét. Ehhez Oláh hármas tagolású, monumentális, állandó építményt tervezett: a két oldalról felfutó lépcsősort középen egy emelvény fogta közre. Itt helyezték el az egyes színekben a történelmi korokra utaló tárgyi attribútumokat.

A színház 1929-ben, kisebb változtatásokkal felújította az előadást. A színpadon megmaradt az állandó építmény, amit további díszletelemekkel egészítettek ki, ezzel takarva el az építészeti vázat. A felújításról néhány díszletterven kívül Oláh írásos jegyzetei is fennmaradtak.

1934-ben a szegedi Dóm téren bemutatott Tragédia-előadásnál Oláh már a rendezésben is szerepet vállalt. Gróf Bánffy Miklóssal közösen állították színpadra Madách művét. A hatalmas szabadtéri színpadra Oláh többszintes lépcsős emelvényt tervezett, efölött több mint 30 méter átmérőjű félköríves vászonfelületre vetítették ki az egyes színek változó díszletelemeit. Itt alkalmaztak először vetített hátteret szabadtéri színpadon.

Oláh Gusztáv következő, 1944 szeptemberére tervezett újabb Tragédia-tervezése az ország német megszállása miatt soha nem került színpadra. Nyilatkozataiból és a hagyatékában fennmaradt vázlatokból tudjuk, hogy a bemutatóhoz vetítéssel és tüllfüggönyök alkalmazásával a történelmi jelenetekhez víziójellegű, álomszerű képeket tervezett.

kep07_opti.jpg

Madách Imre Az ember tragédiája. A prágai és párizsi színek. Nem kivitelezett tervek Oláh Gusztáv vázlatfüzetéből, 1944. Jelzet: SZT Limbus OG 66/43a és SZT Limbus OG 66/43b  – Színháztörténeti és Zeneműtár

Az 1955-ös nemzeti színházi előadás tervezésénél a korábbi bemutatók tapasztalatait összegezték. A történelmi színeket a paradicsomi képre utaló állandó, pálmafás keret kíséri. Megtartotta és továbbfejlesztette az 1926-os misztériumszínpad állandó építményét, de az emelvény egyes elemei színről színre változtak, átalakultak. Ismét szerepet kapott a színkorlátozás, illetve, az egyes álomképeket jellemző domináns színek használata.

Oláh a díszlet- és jelmeztervezés mellett az 1930-as évektől rendezéssel is kezdett foglalkozni, így tervezőként a Nemzeti Színházban már csak alkalmanként dolgozott. Az operarendezést részben Márkus Lászlótól tanulta, de igazi mestere Hevesi Sándor volt, akivel nemcsak a Nemzeti Színházban dolgozott együtt, hanem az Operaházban is munkakapcsolatban voltak. Hevesi Sándor a 1910-es években az Operaház főrendezője volt, így számos rendezése még az 1920-as években is tovább élt az Operaház műsorán, de együtt dolgoztak Mozart Mirandolina, illetve Dohnányi a Vajda tornya című operájának színrevitelénél. A közös munkák során Hevesitől megtanulta a rendezés legfőbb elveit: az érthetőség, a világosság, az egyszerűség és a színpadszerűség elvét. Mivel Oláh nemcsak építész, hanem zenész is volt, tehetséges zongorista, operarendezőként mindig a partitúrát vette alapul: első lépésként az egész operát lejátszotta zongorán.

„Mindig a zenéből indult ki. Ettől az elvétől nem lehetett eltéríteni. Feltette a kérdést saját magának: miképpen alakul át a színpadi játék, a cselekmény, sőt maga a színpadi kép, a jelmez, a díszlet, ha zenével párosul. Ebben a tekintetben teljesen Hevesi Sándor nyomán haladt és felismerte, hogy a zene megváltoztatja a színpadi játék stílusát. A színpad és a zene kapcsolatának elsőrangú elméleti és gyakorlati ismerője – akárcsak Hevesi Sándor.

Somogyi Vilmos: Oláh Gusztáv. In. Muzsika, 5. évf., 1962. nov., 21–22. – Törzsgyűjtemény

Az Operában ugyancsak az 1930-as években induló Nádasdy Kálmánnal együtt teremtették meg a realista operarendezést és operajátszást. Közösen alakították ki a színház arculatát az Operaház aranykorának nevezett évtizedekben.
Pályájának egyik legnagyobb sikerét Respighi A láng című operájának színpadra állításával érte el. Ottorino Respighi művét a római ősbemutató után egy évvel mutatták be a budapesti Operaházban. A premierre még a zeneszerzőt is meghívták. A VII. század végén, Ravennában játszódó történet színpadra állítása teljes mértékben Oláh Gusztáv nevéhez fűződik: rendezőként, díszlet- és jelmeztervezőként egy kézben tartotta az előadást. A ravennai mozaikok ihlette jelmezek tervezésében segítségére volt állandó munkatársa, a jelmeztervező Márk Tivadar, aki Oláh vázlatai alapján csodálatos figurineket készített.

„Ez az előadás a bizánci kultúra döbbenetes víziójú életrekeltése volt, a díszletek-jelmezek segítségével minden jelenet olyan hatást keltett, mintha egy mozaik-kép elevenedett volna meg.”

Mikó András: Oláh Gusztáv. In. Muzsika, 9. évf., 1966. 2. sz., 14–15. – Törzsgyűjtemény

Az Operaház társulata a budapesti bemutató után Olaszországban a Firenzei Ünnepi Játékokon (1938), majd a Milánói Scalában (1940) is vendégszerepelt az előadással, hatalmas sikert aratva. A rendkívüli eseményről Márai Sándor is beszámolt a Pesti Hírlap hasábjain:

„Százötven éve nem esett meg, hogy a milánói „Scala”, a világ e legelső operaháza külföldi vendégtársulat előadásában hozott volna színre olasz operát. (…) a pesti Operaház olyan élményt nyújtott a világ egyik legkülönb zeneértő közönségének a milánói „Scalában”, amelyhez fogható színházi élményt külföldi társulattól az olasz közönség egyáltalán nem kapott meg. (…) A magyar operai együttes világjelenetőségében a legelső hírű társulatok közé emelkedett e vendégjáték után.”

Márai Sándor: Egy megnyert ütközet. In. Pesti Hírlap, 62. évf., 1940. 14. sz. – Törzsgyűjtemény

Oláh Gusztáv neves külföldi operaházak számtalan felkérésének próbált eleget tenni operaházi munkája mellett. Dolgozott a Veronai Arénában (1938), a Müncheni Staatsoperben (1956), a Stockholmi Operában (1946) és a Milánói Scalában. A Scalában 1949-ben Bizet Carmenjéhez díszlet- és jelmezterveket készített. A bemutató után azonnal újabb három együttműködésre kérte fel Antonio Ghiringhelli, a Scala akkori igazgatója.
1956-ban váratlanul bekövetkezett halála is külföldön érte. Münchenben Muszorgszkij Hovanscsina című operájához tervezte a díszleteket, amikor váratlanul rosszul lett s egy epeműtét után néhány nappal elhunyt. Hagyatékában fennmaradt egy levél a Veronai Aréna igazgatójától, aki a következő évadra tervezett Carmen- és a Rigoletto-bemutatók megrendezésére kérte fel. A szerződést halála előtt néhány héttel írta alá. Az Arena 1957-es színlapján, talán tiszteletből, Oláh Gusztáv neve is szerepel, mint rendező.

kep10_opti.jpg

A Veronai Aréna 1957-es nyári játékainak színlapja. A kép forrása: Todocollecion online aukciósház

Szívéhez mindig nagyon közel állt a balett, mint műfaj. Az Operaházban a balettművészet 1930-as évekbeli fellendülésében Oláhnak fontos szerepe volt. A díszlet- és jelmeztervezés mellett új baletteket írt és íratott, kiváló balettmestereket és koreográfusokat hívott meg, mint Janine Charrat, Jan Ciepliński, Vaszilij Vajnonen. A balettelőadásokhoz sok esetben az előadások szövegkönyvét is ő írta (Bihari nótája, Keszkenő). Balett-tervezései közül nehéz kiválasztani a legfontosabbakat. kiemelkednek mégis az 1930-as években készült expresszionista vonásokat mutató, stilizált díszletei.

„Emlékszem, diákkoromban, egyszer azt mondta egy barátom, hogy két szép dolog van, amelyért érdemes élni: Az opera és az utazás. Ez a mondat úgy látszik, nagy hatással volt rám, mert nemcsak az operával léptem legközvetlenebb érintkezésbe, de legnagyobb szenvedélyem az utazás lett. Bejártam Európát Moszkvától Lisszabonig. Koppenhágától Athénig. Jártam Afrikában, a sivatagban. Egyiptomban a piramisoknál, a Szentföldön, a Genezareth-tó partján és Szíriában, a baalbeki romoknál...(…) Olaszországot, de különösképpen Velencét úgy imádom (negyvennégyszer voltam), hogy talán ezért vagyok most itthon és nem a new-yorki Metropolitanban.”

Ifj. Oláh Gusztáv: Az én oldalam. In. Film Színház Irodalom, 5. évf., 1942. 1. sz., 5. – Törzsgyűjtemény

Utazási szenvedélyéről árulkodik a hagyatékában megőrzött számos fotóalbum, fotónegatív, képes levelezőlap. Utazásai során nemcsak fényképezett, hanem rajzolt, vázlatokat készített. A fényképeken és a vázlatokon rögzített élményeket azután sok esetben felhasználta a tervezéseiben, így azok új életre keltek a színpadon.

„Nem rendezőzseni volt elsősorban, még csak nem is tervező-szcenikus fenomén: egyszeri és rendkívüli opera-színházi zseni. Az egész zeneszínház volt a sejtjeiben. Ha átnézett egy zongorakivonatot, vagy partitúrát, néhány rövid óra alatt mindent tudott a darabról. A stiláris és a technikai megoldásokon kívül még a költségvetést is meg tudta mondani, s hogy a műhelyek hány munkaóra alatt készíthetik el az előadáshoz szükséges munkálatokat.”

Huszár Klára: Operarendezés. Oláh Gusztáv, Budapest, Zeneműkiadó, 1970, 170. – Törzsgyűjtemény

Az 1950-es évek elejétől kezdett oktatással is foglalkozni: az Iparművészeti Főiskolán díszlettervezést tanított, majd életre hívta és öt évig vezette a Zeneművészeti Főiskola operarendezői tanszakát. Egyik tanítványa, Huszár Klára írta róla: „Mérhetetlenül sokat tudott és igen sokféle tehetséggel ajándékozta meg a sors”. Oláh Gusztáv valóban sokoldalú, igazi reneszánsz-ember volt: nagyszerűen rajzolt, kiváló zongorista volt, utazó, hegymászó, négy nyelven beszélt, növendékei pedig felejthetetlen pedagógusként emlékeznek rá.
Bár 65 éve nincs közöttünk, varázslatos színpadképeivel még a mai színházlátogató is találkozhat. Az 1937-ben bemutatott Bohémélet Nádasdy Kálmán rendezésében, Oláh Gusztáv díszleteivel a mai napig az Operaház műsorán szerepel. A harmadik felvonás kezdetén, amikor felmegy a függöny, a nézők tapssal köszöntik Oláh híres fasor-díszletét. Csajkovszkij Diótörő című balettjét 71 éve folyamatosan műsorán tartja a dalszínház: bár a jelmezeket néhány éve megújították, a díszletek változatlanul Oláh eredeti tervei alapján készülnek.

kep14_opti.jpg

Jelenetkép a Bohémélet 3. felvonásából. Vajda M. Pál felvétele, 1937. Jelzet: SZT KB 20.722 – Színháztörténeti és Zeneműtár

„Szívvel-lélekkel egy emberöltőn át egészen az Operaházé volt Ő és Operaházunk egészen az Ő operaháza volt. Géniusza a magyar színpadon új korszakot alkotott, melynek emléke sohasem fog elhomályosulni. Azoknak a kiválasztottaknak sorába tartozott, akik művészetük hatalmas körében sokat szenvedett kis hazánk kultúráját a legmagasabb európai színvonalra akarták és tudták emelni.”

Tóth Aladár nekrológjából. Fond 30/177/52 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Felhasznált irodalom:

Kovács-Burda Zita (Színháztörténeti és Zeneműtár)

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr4616759912

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása