A ma a Köztársasági Elnöki Hivatalnak otthont adó Sándor-palota a budai Várban és a Komárom‒Esztergom megyei Bajnán most felújított és december elején átadott Sándor‒Metternich-kastély őrzi emlékét a Sándor családnak és két különc, saját korukban Európa-szerte ismert tagjának.
Paulina egész életét végigkísérte a zene szeretete, férjével együtt nemcsak zeneszerető, hanem zeneértő is volt és ő maga is zongorázott. (Olykor a színielőadásokon énekelt is, a fáma szerint időnként népszerű – és kissé pikáns – kuplédalokat is.) Számos zeneszerzőt személyesen ismert, játszott a szalonjában Liszt Ferenc, Richard Wagner és Johann Strauss is. Többen ajánlottak a tiszteletére szerzeményeket, így Wagner zongoradarabot, Strauss és Lehár Ferenc keringőt, Carl Michael Ziehrer pedig gavotte-ot. Fontosnak tartotta, hogy zeneszerzőket, előadóművészeket vagy zeneműveket ismertessen meg a vendégeivel vagy a szélesebb közönséggel. Így nem sokkal Párizsba érkezésük után elhatározta, hogy megismerteti a francia fővárosban Richard Wagner zenéjét és bemutattatja a Tannhäusert. Meggyőzte a zeneszerzőt és a császárt, és a darabot 1861-ben színre vették. A közönség tartózkodását azonban már az előkészületek idején érzékelni lehetett, majd a bemutatón – bár a Metternich házaspár barátai is jelen voltak – a darab megbukott. Három előadás után levették a műsorról.
„Wagner Richard, mint mondják, barátai sürgetése folytán elhatározá magát Tannhäuser című operájában jelentékeny rövidítéseket tenni. Az új terv szerint körülbelül egy órai zene fog elesni. Párizsban ez opera első előadatása éppoly számos, mint fényes közönség jelenlétében történt. […] Franciaország minden nevezetes zeneköltője jelen volt az előadáson. A pikánt megjegyzések közül, melyek e műre tétettek, egyet idézünk. Egy szép fiatal hölgy panaszkodék, hogy e zenét nem ismeri. »Ah, asszonyom – viszonzá egy zeneműértő –, Wagner műveit nem lehet az első hallásnál fölfogni. Majd ha [az] ön hajszálai őszülni kezdenek, meg fogja érteni.« Egyébiránt a lapok, valamint a közönség véleménye is, megoszolt e zenemű fölött; kifogást tettek, nem ugyan a mű rosszasága, hanem németsége ellen, mi annyival inkább fokozódott, minthogy híre futamodék, hogy ez operát Metternich hercegné nagyban pártolja.”
Wagner Tannhäusere. In Hölgyfutár, 1861. március 28. – Törzsgyűjtemény
A bukás után Jules Janin színikritikus azt írta, hogy az előadás alatt a hercegné idegességében és dühében eltörte a legyezőjét. A történetet, amelynek hitelességét Paulina az évtizedekkel később megjelent visszaemlékezéseiben cáfolta, a párizsi közönség azonnal felkapta, és számos paródia született róla a színházakban. Sőt, néhány évvel később az osztrák nagykövetség szalonjaiban is bemutattak egy kínai árnyjátékot Tannhäuser Párizsban címmel, amely előtt a ház egyik, színházi páholynyitogatónak öltözött barátja olcsó legyezőket osztogatott a vendégeknek, ha esetleg a hölgyek sajnálnák a sajátjukat… Amikor harminc évvel később, 1895-ben ismét műsorra tűzték Wagner operáját Párizsban, elsöprő sikert aratott.
A II. császárság idején az udvari élet fontos helyszínei voltak a vidéki kastélyok is. Fontainebleau-ba nyáron, Compiègne-be ősszel kaptak meghívást a vendégek (a meghívottak gondosan összeválogatott csoportjai hetente – vetésforgószerűen – váltották egymást). Napközben vadászatok, erdei séták, lovaglás, kocsizás, csónakázás szerepelt a programban, míg este vagy rossz idő esetén színházi előadások, élőképek, hangversenyek, különböző játékok, rejtvények mulattatták a vendégeket. (A szórakozásnak Párizsban, a vidéki kastélyokban és később Bécsben is kiemelt részét jelentették a különböző színielőadások, amelyekben a társaság tagjai léptek fel, és amelyek egy részét jótékony céllal rendezték.)
„Villásreggeli után lementünk a kertbe és csónakázással mulattunk a kis tavon, ahol mindenféle hajó, sőt, még egy velencei gondola is egy vérbeli velencei gondolással a vendégek rendelkezésére állt. A kis lélekvesztők számos katasztrófát okoztak, de mivel mindig jó úszók voltak, akik megkockáztatták a vízre szállást, baj nélkül megúszták annyival, hogy csuromvizesen jöttek ki a vízből. A császárné különösen a gondolát kedvelte, és gyakran több mint egy órán keresztül vitette magát széltében-hosszában, hol ezt, hol azt kérve, hogy kísérje el. Állította, hogy sehol nem lehet jobban társalogni, mint a vízen ringatózva.”
Princesse de Metternich: »Je ne suis pas jolie, je suis pire« Souvenirs (1859‒1871), Tallandier, 2008, 94, ford.: D. F.
A spanyol határ mellett fekvő Biarritz-ban is többször pihent a császári pár, ahol a császárné hegymászással egybekötött sétákat és hajókirándulásokat szervezett.
III. Napóleon uralkodása idején két világkiállítást is rendezett Franciaország: 1855-ben és 1867-ben, ez utóbbi a Metternich házaspár kiküldetésének idejére esett. A nagykövet és felesége ez alkalomból nagyszabású bált adott a nagykövetségen.
„Az 1867 májusában, a világkiállítás alkalmából a követség által adott nagy bál említésével fejezem be ezt a történetet. Az osztrák kormány százezer frankos hitelt nyitott, és mi hatvanötezer frankot költöttünk erre az ünnepségre, amely, merem állítani, megelőzte a többi követség összes bálját. […] Építtettünk egy hatalmas, kertre néző termet. A díszítése elragadó volt. A falak fehér és arany színűek, a kárpit félig rózsaszín, félig zöld selyem. A csillárok hatalmas virágkosarakat mintáztak. A falikarok puttony alakúak voltak. A gyertyák ezekből a virágokból emelkedtek ki. Az egyik luszter teljesen rózsaszín, a másik vörös, a középső csillár vegyes színű gerániummal volt borítva. Csodálatos zöldnövények töltötték meg a sarkokat. Hatalmas foncsorozatlan tükrök nyíltak az elektromos fénnyel megvilágított kertre, világító léggömbökkel a fák között. Minden ablakból és e hatalmas tükrök mindegyikéből más-más látványt élveztünk. Így az egyikből csodálatosan elrendezett virágos teraszra láttunk, a másikból egy virágbölcsőbe helyezett szoborra, aztán egy virágzó narancsfasorra, végül egy hatalmas pálmákkal és páfrányokkal körülvett építményre, arannyal hímzett kárpittal borított fotelekkel és székekkel… De a fénypont vitathatatlanul a terem vége volt, ahol egy foncsorozatlan tükör mögött sziklák emelkedtek, amelyeken a legcsodálatosabb rózsák tömege virított. Vízesés hullott e sziklák tetejéről e tündéri táj fölött: az elektromos világítás segítségével a víz ezer fényben szikrázott, ragyogott. A fénylő vízeséssel félig eltakart rózsák és növények egyetlen cseppet sem kaptak. […] A császár, a császárné és a hercegek szupéját az első emeleti lakosztályokban szolgáltattam fel. A többi vendég a kertben felállított hatalmas, piros-fehér csíkos vászon sátorban vacsorázott, ahová beállíttattam egy nyolc nagy gesztenyefából álló facsoportot, köréjük asztalokat állíttattunk oly módon, hogy a fák, amelyeknek a törzse teljesen fel volt díszítve, egyfajta hatalmas asztaldíszként szolgáltak. A virágokat Párizs város üvegházai biztosították, mert egyetlen virágárus sem lett volna képes hasonló díszítésre. Haussmann báró azzal a feltétellel kölcsönözte számunkra, hogy mi fizetjük a szállítást és a károkat. Kár nem volt, de a szállítás és a borravaló, amelyet a hadseregnyi kertésznek adtunk, több ezerfrankos bankjegyet jelentett, három vagy négyezret, amennyire emlékszem.
Johann Strauss, aki ekkoriban hangversenyeket adott Párizsban, azt a kegyet kérte tőlünk, hogy a követségi bálon vezényelhesse a zenekart, amibe, érthető módon, a legnagyobb örömmel beleegyeztünk. Mindenkit elbűvölt a játéka utánozhatatlan lendületével, csak azon a lassúságon csodálkoztunk, amellyel a négyeseket vezényelte, és számos alkalommal oda kellett mennünk, hogy kérjük, hogy gyorsítsa a taktust.”
Princesse de Metternich: »Je ne suis pas jolie, je suis pire« Souvenirs (1859‒1871), Tallandier, 2008, 73‒74, ford.: D. F.
A francia császári pár a világkiállítás idején számos külföldi uralkodót is vendégül látott. Ferenc József, akkor már az Osztrák‒Magyar Monarchia uralkodója – fivére, a Mexikóban akkor kivégzett Miksa császár halála miatt – csak ősszel látogatott el a kiállításra (Erzsébet királyné gyermeket várt, ezért nem kísérte el). Tiszteletére a Metternich házaspár vacsorát adott a nagykövetségen.
Folytatjuk…
Dede Franciska (Kutatási és Különgyűjteményi Főosztály)
A sorozat további részei: Első rész; Harmadik rész
