Kossuth Lajos életének majdnem felét hazájától távol, emigrációban töltötte, ennek ellenére – látszólag paradox módon – kultusza itthon nemhogy fakult volna, hanem intenzív módon erősödött. Személyét még életében a szentek imádatával rokonítható kultikus áhítat övezte. Ennek az áhítatnak tükrözői könyvtárának azon kötetei is, amelyeket a száműzetés évei alatt ajándékba kapott. Különösen igaz ez a Magyarországról küldött, vagy egy személyes látogatás keretében átadott magyar, illetve magyar vonatkozású kiadványokra. A kiegyezés légköre sokakban felszabadította azt a gátat, amely addig megakadályozta őket abban, hogy Kossuthtal felvegyék a kapcsolatot. Az agg kormányzó könyvtára élete utolsó két évtizedében jelentős mértékben gyarapodott olyan kötetekkel, amelyeket szerzőik a nagy államférfi iránt érzett tiszteletük jeléül ismeretlenül is megküldtek neki. A köteteket lapozgatva az a benyomásunk támad, hogy a Ferenc József-i birodalomban, ha valaki valamit alkotott, azt „hódoló tisztelettel” igyekezett megküldeni Magyarország volt kormányzójának.
Kossuth halála után torinói könyvtára – végakaratának megfelelően – egyben őrzött gyűjteményként az Országos Széchényi Könyvtárba került. Születésének 220-ik évfordulója kapcsán, az elkövetkező hetekben könyvtárának olyan darabjait mutatjuk majd be, amelyek apró alkotóelemei ennek a gigantikus kultusznak.
Nemzeti ünnepeinken történelmi nagyjaink emléke előtt is tisztelgünk, ilyenkor jó érzés magyarnak lenni, büszkeséggel tölt el a történelmi események felidézése. Mivel érzelmi viszonyulásról van szó, nehéz objektíven megvonni a határt, meddig tart a tisztelet és az emlékezés, és mikor válnak kiüresedett kultusz tárgyává múltunk jelesei. Különösen érdekes folyamat a Deák Ferenc-i kiegyezés lágyuló légkörében élő polgár viszonya Kossuth személyéhez. Mennyire lehetett őszinte az a rajongás, az a hódolat, amely az élő Kossuth iránt megnyilvánult?
Ebben a korszakban nem ritka az a kettősség, amelyet jól érzékeltet a Kolozsvári Naptár 1862-ik évfolyamának összeállítása is. A kiadványban a Cs. Kir. Felséges Uralkodóház tagjainak és titulusainak felsorolása után „Történelmi mellképek” címmel megemlékeznek az 1848–49-es szabadságharc több ezredeséről és az aradi vértanúkról, majd befejezésként közlik a Klapka-indulót Thaly Kálmán tollából. A szabadságharc leverését így summázza a korabeli kolozsvári cikkíró:
„Közönséges emberek zsibbadni érzik karukat, ha legyőzőtt ellenök lábuknál fetreng. De itt nem ugy volt. A győztes nem tartá elegendő bünhödésnek egy egész hős nemzet halálát. Megboszulá magát a legyőzöttek főnökein. Szomorú dicsőség!”
Történelmi mellképek. In: Kolozsvári Naptár, 1. évf. (1862), 24. – Törzsgyűjtemény
Úgy tűnik, a naptár szerkesztője minden tekintetben megadta a császárnak azt, ami a császáré!
A kiegyezést követően Magyarország polgárai közül sokan megpróbáltak eljutni Kossuthhoz. A ceglédi százas küldöttség tagjaitól kezdve Udvary Feriig, a körmendi biciklitúrázóig számos ember felkereste őt. Politikai érdekektől és egyéni ambícióktól vezérelt emberek éppúgy hódolatukat fejezték ki levélben vagy személyesen, mint olyanok is, akik csak önzetlen módon tisztelegni akartak előtte. Igaz, ez utóbbiak talán kevesebben voltak, ezért is érdemli meg Nedoroszték János kolozsvári fodrász – Magyarország többi szorgalmas átlagpolgára képviseletében is – a kitüntető figyelmet.
Nedoroszték János arcképe. In: 1848-49. Történelmi Lapok, 2. évf. 3. sz. (1893. febr. 1.), 19. – Törzsgyűjtemény
Az 1879-es év Kossuth életében újabb fordulópontot jelentett. Ebben az évben alkották meg az új honossági törvényt, amelyet Ferenc József december 20-án szentesített. Az 1879. évi L. törvénycikk 31-ik paragrafusa kimondta, hogy a folyamatosan külföldön tartózkodó magyarok tíz év után elveszítik magyar állampolgárságukat, amennyiben annak megtartása érdekében nem fordulnak valamely osztrák–magyar külképviselethez. Kossuth kitartott elvei mellett, nem volt hajlandó olyan lépésre szánni magát, amelyben, ha csak formailag is, elismeri a Habsburgok uralmát Magyarország felett. Vérbeli politikusként azonban élt a közvélemény formálásának eszközeivel: ezt követően már következetesen gyászkeretes levelekre fogalmazta gondolatait, és gyakran hangoztatta hontalanságát. A környezetében élő, vagy nála sűrűn megforduló személyek is vitték a hírt Magyarországra, egészségi állapotáról és egyre erősödő anyagi gondjairól.
„Kossuth beteg. Ihász Dániel ezredes levelet intézett a »Kecskemét« egyik munkatársához, s ebben a többek közt a következőket mondja: Itt jelenleg oly hőség van, hogy nagyobbra még az olaszok sem emlékeznek […] Szegény öreg úr – Kossuth – daczára ezen hőségnek, nagyon szenved a rheumában, a balvállába annyira befészkelte magát, hogy balkarját csakis a jobbkéz segélyével emelheti az asztalra fel, aztán arcza is fel van dagadva, – e hó végével kénytelen, (daczára, hogy financziája a legrosszabb karban van) a Monn Summanoi barlang gőzfürdőjébe menni.”
Kossuth beteg. In. Magyar Polgár, 13. évf. 201. sz. (1879. szept. 3.), 3. – Törzsgyűjtemény
Ezt a hírt olvasta Nedoroszték János, és ez indította őt arra, hogy levelet írjon Kossuthnak, mellékelve egy könyvet és saját fényképét. A tört magyarsággal írt levelet eredeti formában, szöveghűen közöljük:
Kolozsvárt, 1879 Szept 20.
Tisztelt Apánk
Én mint a Magyar Nemzenek egy igénytelen fia ki hoszu Éveken keresztűl lestem egy Alkalmat, hogy szivem érzését elleget tegyek kőteleséknek érzem magamat e Gyogyszert ajánlani. A Métsg Ihász Dániel Ezredes Úr levelet intézett a Kecskemét egyik munkatársához abban a többek közt montja hogy Kedves Apánk a reumába szenved ezt a Cziket a Kolozsvári Magyar Polgár 201 számu Lappa Olvastam, én ennek a városnak 20 éve hogy Polgár vagyok az Űzletem Fodrász. 1832 Pesten születem, 1842 be lettem tanoncz 1848 Felszabadultam a Szabadcsák Harcz köteleségre hivot 1850 mint Fodrász Segét mentem Lembergbe mert a Denuncziálás Pesten nagyba fojt. 1856 kerűltem Aradra ot Szerencsés valék a Törvényszéki Elnöket Rabofszki mint vendég megnyerni, Ö is reumába szenvetet ugy hogy nem tudot mozdulni, ajálták neki a [olvashatatlan szó]. Ö azt hozata is és ugy használta hogy két hét idö közt ujbol igénybe vette, adik a még sikerűlt egy 12 éves reumátul megszabadulni.
Én ki szintén tögy éveken keresztűl Mej reumába Szenvetem és egy egyszeri Leczumffritirum megmentet engem is a használás egyszerű vért nem veszit a test, három nap kel a szobába maradni az alat. Mozsdani, se Savanyut enni nem szabat továbi magyarázat a könyv.
Kedves Apánk Esedezve kérem ne vegye rosz neven hogy én e kűldeményel alkalmatlankodok,
A köz Ohaitásunk az hogy engegyen az Isten még Számos Esztendöken keresztűl meg Tisztelhetni
kezet Csokolom Nedoroszték János
Fodrász
mellékelem a Fénykébemet 1864 béli
Baunschedt, Carl: Der Baunscheidtismus, Bonn, J. Wittmann, 1860. – Törzsgyűjtemény
Az elküldött könyv egy német gépész(!), Baunscheidt Károly gyógyászati módszereit tartalmazta, az ún. baunscheidtizmust. A gyógymód lényege, hogy egy erre a célra alkalmazott tűvel a kezelni kívánt területen felületi sebeket ejtettek a bőrön. A sebeket egy bizonyos általa forgalmazott olajjal bedörzsölték, amitől az gyulladásba jött. Ezt a „gyógymódot” különösen az ízületi betegségek és belső gyulladások kezelésére ajánlották. A gyógymód népszerűségét és Magyarországon való elterjedését mutatja az is, hogy a könyvnek 1865-ben és 1866-ban két egymástól független kivonatolt magyar nyelvű fordítása is megjelent. A Nedoroszték János által elküldött német nyelvű munka a hetedik kiadás volt, amely Bonnban jelent meg 1860-ban. A tulajdonosi bejegyzés szerint a könyv 1862-ben került a kolozsvári fodrász tulajdonába.
Nedoroszték János possessori bejegyzése
A levél rövid életrajzot is tartalmaz, ebből kiderül, hogy a messziről érkezett fodrásznak sikerült megtelepednie Kolozsváron. A gyorsan fejlődő városban feltehetőleg igény volt több fodrászra, legalábbis ez következtethető ki a Kolozsvári Naptárakban megjelentetett iparosok címjegyzékéből: míg az 1854-es évkönyv (Kolozsvári Naptár, 10. évf., 1854, 37.) csak egy fodrászt jelez (Reinhardt Györgyöt), addig a már említett 1862-esben már hárman szerepelnek (l. 55. o.).
Kolozsvár látképe a XIX. század második feléből. In: Kolozsvári Naptár, 1. évf. (1862), előzéklap – Törzsgyűjtemény
Nedoroszték János nemcsak megtelepedett, de alig két évtized alatt a város tekintélyes polgárává vált, aki aktívan részt vett az Iparos Egylet munkájában, sőt 1877-től a választmányának tagja lett. Anyagi támogatásával is hozzájárult az egylet aggmenházának létesítéséhez. A Polgári Dalegylet alelnöke, az Iparosok Hitelszövetkezetének aligazgatója, 1893-tól a Kolozsvári Honvédegyletnek választmányi tagja. Neve szerepelt a Kolozsvári Országos Történelmi Ereklye-Múzeum Egylet alapítói között is.
Kolozsvár főtere a századfordulón. (Balról az ötödik épület az Iparosegylet székháza). Képeslap – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. Piarista gyűjtemény. Jelzet: P 37/93.
Pesten született 1832. május 5-én, és ahogy a levelében írja, tizenhat évesen, 1848 júniusában beállt a pesti I. honvéd zászlóalj V. századába.
„Budavár ostrománál mint volonteur [önkéntes], Kápolna, Hatvan, Gyöngyös, Vácz, Branicska, Kassa, Miskolcz alatti ütközetekben mint honvéd küzdött.”
Honvédek albuma. In: 1848–49. Történelmi Lapok, 2. évf. 3. sz. (1893. febr. 1.), 19. – Törzsgyűjtemény
Negyvennyolcas honvéd múltját többek mellett maga Klapka György tábornok igazolta.
Kossuthhoz írt leveléből az is kiderült, hogy a kényszersorozás elől Lembergbe menekült, és már nem tért vissza Pestre, pedig családja többi tagja ott maradt. Négy évvel idősebb bátyja, Nedoroszték Jakab, aki szintén részt vett a szabadságharcban, később Pesten nyitott vendéglőt.
Nedoroszték János tehát 1859-ben érkezett Kolozsvárra, fodrászüzletet nyitott és 1864-ben feleségül vette Rotáridesz Emíliát (akkor készül róla a Kossuthnak elküldött fénykép). Közös gyermekük nem született, vagy nem érte meg a felnőttkort. A Veress Ferenc műtermében készült fényképen egy magabiztos, harmincas éveiben járó, biztos egzisztenciájú kolozsvári polgárt látunk.
Az utolsó adat Nedoroszték Jánosról halálozási dátuma: 1900. május 28-án hunyt el, 68 éves korában. Utolsó kolozsvári lakhelye a Kossuth Lajos utca 44. szám alatt volt, itt ravatalozták fel, majd a Házsongárdi temető lutheránus sírkertjében a római katolikus egyház szertartása szerint temették el. (L.: Gaal György: Magyarok utcája, Kolozsvár, EME, 1995, 71.)
Nedoroszték János gyászjelentése – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár
A levél stiláris jegyeiből egyértelműen megállapítható, hogy Nedoroszték János nem volt magyar anyanyelvű. Bátyjának, Jakabnak a gyászjelentése is kétnyelvű: magyar és német. Nem ritka jelenség ez az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején, hogy két nem magyar fiatal a haza védelmében beáll honvédnek! A Kossuth irányában tett gesztus, a levélnek – a magyar nyelv kerékbe törése ellenére is – közvetlen stílusa is azt bizonyítja, hogy Nedoroszték Jánosban igazi kolozsvári polgárt, a magyar nemzet hű fiát tisztelhetjük.
Ez a levél is – a Kossuth könyvtárában fellelhető számos társával együtt – a Kossuth-kultusz része, de tartalmát tekintve bensőséges, emberi és őszinte. Az, hogy ez a levél és a fénykép fennmaradhatott, egy kicsit annak a férfinak az emberi vonásait is felvillantja, akit „homo politicus”-ként aposztrofálnak, akit nem ismerhetünk meg igazán, mert valódi énjét eltakarja előlünk önnön nagyságának fénye. Kossuth a levelet a fényképpel együtt gondosan a kapott könyvbe helyezte, és az egészet eltette könyvtárába. Arról, hogy a „gyógymódot” kipróbálta volna, nincs tudomásunk.
Elbe István (Gyarapítási és Állománynyilvántartó Osztály)
Kossuth-sorozatunk további részei: Első rész; Harmadik rész; Negyedik rész; Ötödik rész
