„Elsők között is első”. Második rész

2022. december 16. 06:00 - nemzetikonyvtar

220 éve született Bolyai János

Mivel Bolyai János maga is úgy gondolta, hogy „jeleni körülmények között alig lehet jobbat tenni”, és egyértelműen megvolt a lehetősége gyógyulása után a visszatérésre, 1833 nyarán mint „nyugalmazott ingenieur kapitány” hazatért Marosvásárhelyre. A bécsi iskola, a végzettsége és későbbi munkatapasztalatai, maga a hadmérnöki tisztség, a kapitányi rang nagyon fontos volt neki, büszke volt rá és identitásának egyik alapját képezte. Apja ekkorra másodszor is megözvegyült, János féltestvére, Gergely még csak hétéves, így az együttélésük alapjaiban is nehézségekkel volt teli. 1833 augusztusában felmerült, hogy Döbrentei Gábor közbenjárásával a Magyar Tudós Társaság tagjává válassza mindkét Bolyait, ami nemcsak elismerést, de anyagi biztonságot, éves fizetést jelentett volna. Ennek érdekében el is kezdődött a munka, de a körülmények megváltoztak, a két Bolyai viszonya pedig megromlott. Végül abban egyeztek meg, hogy János kiköltözik Domáldra gazdálkodni, erről szerződést kötöttek egymással. Bolyai János 1834 és 1838 között élt Domáldon, ahol igyekezett megfelelően vezetni a kis birtokot, de nehezére esett elviselni az ingerszegény, zárt falusi világot. Bolyai Antal közvetítésével gazdasszonyának fogadta Orbán Rozáliát, aki gyerekeinek anyja lett, és akivel ellentmondásos viszonyát nagy igyekezettel próbálta törvényesíteni. Ennek az volt az akadálya, hogy János tisztként csak kaució megfizetése és külön engedély mellett köthetett volna házasságot, ezt az összeget viszont saját maga nem tudta előteremteni, apja pedig továbbra sem adta ki neki az anyai örökséget. De valószínű, hogy az anyagiaktól függetlenül az engedélyt sem kapta volna meg. A köztudatban az él, hogy Bolyai az Appendix kudarca után visszahúzódó, mogorva remeteként tengette napjait, és hogy a későbbi tevékenysége meg sem közelíti a tér új tudományának színvonalát. Ez így azonban az újabb kutatások fényében durva leegyszerűsítésnek tűnik. 1837. október 8-án született meg legidősebb fia, Dénes. Apja levelezéséből tudjuk, hogy János ebben az időben algebrai egyenletekkel is foglalkozott, és ekkor írta meg a Responsio című, komplex számokról készült művét is, a lipcsei Jablonowski Társaság pályázatára. Ez a pályázat ugyan újabb feszültséget okozott Farkas és János között, azonban megmutatja, hogy egyikük sem hagyott fel a matematikai kutatással, és hogy Bolyai János az Appendix után is számottevő munkákat készített. Ugyanakkor a tudós nyilvánosság a Responsio jelentőségét sem ismerte fel, a pályázaton nem díjazták. Bolyai Jánost megviselte az újabb kudarc, egészsége megromlott, Rozáliával is rossz, de legalábbis hullámzó volt a viszonya, ezért egyre gyakrabban járt be Marosvásárhelyre, ahol a 1834 és 1845 között a Kövecses utcában volt bérelt szobája. 1840. július 29-én megszületett Amália nevű lánya, 1841–42-ből is több matematikai problémával kapcsolatos jegyzete maradt fenn. Ebben az időben kezdett el komolyabban foglalkozni a magyar nyelv kérdésével is. Megállapította, hogy a magyar nyelv alkalmas a tudományos eredmények leírására, és elhatározta, hogy munkáit, különösképpen az ekkor már érlelődő, az egész emberiségnek szánt Tan vagy Üdvtan címet viselő értekezést már magyarul fogja kiadni. A magyaron alapuló tökéletes nyelv megalkotásának lehetőségét is kereste, amelynek elsajátításával az egész emberiség elkerülhetné az egymás meg nem értéséből fakadó konfliktusokat, mert meggyőződése volt, hogy a megfelelő nyelv a megfelelő államformához, kiegyensúlyozott társadalomhoz és így általános boldogsághoz vezetne. Írásaiban azért használt egymás után több szinonimát is, mert így törekedett gondolatai lehető legpontosabb kifejezésére. 1843-ban egy hosszabb zeneelméleti tanulmányt írt Muzsika-tan címmel, 1843. május 4-én pedig kétszer is fellépett egy hangversenyen: Paganini-műveket adott elő. Ekkor újra megpróbálja törvényesíteni a kapcsolatát Rozáliával, de Farkas még mindig nem biztosította számára a kaucióhoz szükséges örökségrészt, a domáldi birtok teljes tulajdonjogát. Ez újabb vitákat eredményezett apa és fia között. 1844-ben Orbán Rozáliának egy Klára-Eliza nevű lánya született. A kislányt Bolyai nem ismerte el a sajátjának, de a többiekkel együtt tanította írni, olvasni, számolni és gondoskodott róla anyagilag is – Orbán Erzsébet néven ő is szerepel azon a takarékbetéten, amelyet Bolyai János gyermekei számára az első marosvásárhelyi takarékpénztárban váltott.

„Annyi pénzt szerezni tehát, mennyi az embernek magának és magáéi tisztességes megélhetésére szükséges: igen is kötelesség; azon túl lépni pedig s az elégségessel meg nem elégedve, meggazdagodni, azaz fölöslegesnek, vagyis szükségtelennek s haszontalannak birtokába jutni akarni: józan cél elleni; s a maradék maradéka iránt is határtalanul epekedni, helytelen-, esztelenség és hiábavaló; midőn oly messze emberi erő biztoson alig működhetik; és elég, ha mindenki, amellett, hogy magáról okoson gondoskodik, a netaláni gyermekeknek jó növelést szerez, s megélhetésöknek biztos erős alapot vet”

Bolyai János marosvásárhelyi kéziratai I., Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2003, 281. – Magyar Elektronikus Könyvtár

János szerette volna taníttatni a gyerekeket, de mivel nem tudta fizetni a költségeket, Dénest 1847-ben ki kellett vennie a nagyszebeni fiúintézetből. Mivel Farkas vitáik következményeként a domáldi birtokot másnak adta bérbe, János 1845-ben házat vett Orbán Rozáliának Marosvásárhelyen, amelyet aztán átépíttettek és János is a városba költözött.

Bolyai-tábla a marosvásárhelyi Vársétány egyik házán – Digitális Képarchívum

1845 végén, vagy 1846 elején egy hosszabb kéziratba ékelve írta meg önéletrajzát.

„Bolyai János jellemére vonatkozólag is bőven van adatunk. Hullámzó lelkiállapot, kirobbanó jókedv és borúlátó zárkózottság, meleg szeretet és rideg magatartás, makacsság és engedetlenség, melyet szinte átmenet nélkül váltott föl a szülők és a barátok iránti gyöngédség. Egy dologban azonban mindig következetes és tárgyilagos volt: az igazságérzetben és a bátor szókimondásban, még akkor is, ha ez rá nézve hátránnyal járt.”

Szénássy Barna: Bolyai János (A múlt magyar tudósai) Budapest, Akadémiai, 1978, 24–25. – REAL-EOD – Az MTA Könyvtárának Repozitóriuma

Az is bizonyos, hogy mind a közvetlen környezetében élő emberek, mind pedig a kisebb-nagyobb közösségek jólétéről igyekezett gondoskodni elméleti és gyakorlati munkásságával egyaránt. Unokaöccse, Bolyai Gáspár szerint:

„Bolyai János humoros, jó kedélyű társadalmi ember volt, nem tűrt, de nem volt kötekedő.”

ÁcsTibor: Bolyai János új arca – a hadi mérnök, Budapest, Akadémiai, 2004, 493. – Törzsgyűjtemény

Saját bevallása szerint egyik jellemhibájának tartotta a „szerelmességet”, és azt, hogy a nagy igyekezettel megtartott aszkézis mellett „időről időre mégis nem tudtam egészen meggyőzni a némberi báj ostromát”. Az ostrom oka megnyerő személyisége mellett kiemelkedő szépsége lehetett – katonai egyenruhás mellképét épp azért szaggatta össze, mert „annyira nem vágytam az afféle, mások által vadásztatni szokott, külső halhatatlanságra”. Volt egy másik arcképe, amely valószínűleg tönkrement, a harmadik ábrázolás Bolyai Jánosról egy porcelán miniatűrkép volt, ezzel Dénes fiától született unokái játszottak és felismerhetetlenné vált.

„Másik hibám bizonyos, az igazság kiszolgáltatása mellett, hasonló szigorú igazságot váró, nem éppen nemtelen ambitiom (minek ugyan már egy része előbb a gyermeki s később a katonai nevelésemben gyökerezik, de csakugyan jó rendén, részint a véremben is van, velem született): mi szerént Kristus, érzésem s ítéletem szerént csak tiszta tökélyes isteni, de nem véges lény, s tehát a Kristus által sem valósítható tanja szerént a kővel hajtót [!] (megbántót) kenyérrel hajtani s több affélét nem tanálok második természetté változtathatóvá; hanem a megbántóra meg szoktam haragunni (megmérgelődni, fölindulni, -lobbanni), s csak miután megalázhattam vagy megalázódott, alázta magát, igazán átlátva helytelenségét; megbánta, megtért: engesztelődhetek (nehezecskén s csak későbbre) ki. Azért azonban semmi rosszat ellenfelemnek nem kívánok, hanem csupán annyit s azt: hogy világosodjék föl, helytelen magaviseletét lássa át, s térjen jó útra, s legyen egyesség.”

Bolyai János marosvásárhelyi kéziratai I., Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2003, 106. – Magyar Elektronikus Könyvtár

1848-ban három felszólítás is érkezett hozzá, amelyekben azt kérték tőle, hogy csatlakozzon a magyar sereghez. Az egyik régi jóismerőseként számon tartott Dobolyi Sándortól, marosvásárhelyi országgyűlési képviselőtől, akinek hosszabb terjedelmű levéltervezetben válaszolt, és más iratokban is kifejti a véleményét és javaslatait. Betegségére hivatkozva nem vett részt a szabadságharcban, és bízott abban, hogy V. Ferdinánd jó uralkodóhoz méltóan kezeli majd a helyzetet és méltányolja a magyar követeléseket. A szabadságharchoz ellentmondásos volt a viszonya: a törekvésekkel egyetértett ugyan, de a megvalósítás bizonyos módjai (a szerinte elhibázott politikai döntésektől a nála elszállásolt honvédek felháborító viselkedéséig), és a siker kétséges volta, és nem utolsó sorban családja megélhetésének veszélyeztetettsége miatt óvatos volt. Az aggodalmak és a nagy nehézségek ellenére sem hagyott fel a matematikai vizsgálódásokkal, miközben folyamatosan figyelemmel kísérte az eseményeket. Igyekezett a gyorsan változó helyzethez alkalmazkodni, illetve meglátni a lehetőségeket még ilyen körülmények között is. Ennek egyik eredményeként, miután 1849 májusában ismét jelentkezésre szólították fel a nyugdíjazott tiszteket, beadványt fogalmazott a városi térparancsnoksághoz, amelyben azt írta, kész a megnyitásra készülő Magyar Hadi Főtanodán hadi mérnökkari tanárként szolgálatot vállalni. A Magyar Hadi Főtanodát végül a szabadságharc alakulása miatt nem tudták újra megnyitni. Ugyanígy kihasználta a rendkívüli körülményeket családi állapotának rendezésére: 1849. május 18-án, öt héttel a trónfosztás után feleségül vette Orbán Rozáliát – kapcsolatuk azonban már ettől sem lett jobb. Egy beadványt írt Kossuth Lajosnak, amelyben beszámol saját életéről és katonai szolgálatot vállal. Nem tudjuk, elküldte-e végül valamilyen formában ezt a túlzásoktól sem mentes, de rá jellemző alapossággal elkészített iratot, de valószínűbb, hogy már nem volt rá érkezése. A szabadságharc leverése és a megtorlás nagyon megviselte:

„előre úgy nyilatkoztam az oroszok berohanása hírére, hogy azt megérnem, hogy az oly szép és harcos magyar hadsereg a fegyvert letegye, tán ki nem tudnám lábolni; s valóban érzettem is, egy év alatt belül mindinkább sínlettem, s gyászoltam a magyar s vele az ember-Nemzet megbuktát, romlását, pusztulását s halálát; s akkor reményvesztve -tűnve már testileg is készültem sírba szállni.”

ÁcsTibor: Bolyai János új arca – a hadi mérnök, Budapest, Akadémiai, 2004, 443. – Törzsgyűjtemény

Később úgy gondolta, hogy az emberiség számára jószolgálatot tévő egyes személyeknek kötelességük saját maguk megőrzése, hogy ezt a feladatot el tudják végezni, így ő a szabadságharcban való részvételével saját épségét, és így az emberiség javát kockáztatta volna. A katonai hatóság nem talált indokot arra, hogy elvegyék a nyugdíját, így továbbra is megkapta a csekély összeget. A matematikával töretlen lelkesedéssel foglalkozott, ebben az időben többek között a ma topológiaként ismert tudomány alapjait vetette meg Raumlehre című befejezetlen munkájával, emellett részt vett a közösség életében is: építészmérnökként kidolgozta a marosvásárhelyi városi gát és malom javítási munkálatainak tervezetét. Közben megkörnyékezték a hatalom részéről, és elterjedt róla, hogy besúgó. Az erdélyi katonai és polgári kormányzó, Ludwig von Wohlgemuth altábornagy János nyíltságát félreértelmezve be akarta szervezni:

„(…) magán viszonyaimról, hogy létemről s a többi is méltatott tudakozódni, mint a Város szelleméről is, még pedig oly hangon: melyből azonnal észrevettem azt, hogy nyílt alkalmam van titkoskémnek ajánlanom magamat, s terhes házam népét jelen már alig élhető állapotjából jobba helyeznem: mire azonban tántorít(hatlan) és szédíthetlen szilárd jellemmel azt feleltem: »Kegyelmes úr! én részint keveset járok ki, részint kimenve is kevés társalgásam van: csakugyan amennyiben észrevehettem és hitem szerint úgy látszik, hogy az egész Város merő csendben van«, mire aztán többöt nem tudakozódott.”

Bolyai János marosvásárhelyi kéziratai I., Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2003, 250. – Magyar Elektronikus Könyvtár

János hitte, hogy az erőszak és az önkény felszámolásához a népművelésen keresztül vezet az út, mégpedig az ő, Üdvtan címmel ellátott művében részletezett elvei alapján. Ez annyira erős meggyőződése volt, hogy amikor Ferenc József 1852. július 31-én Marosvásárhelyre tett látogatásakor egy terjedelmes beadványt intézett az uralkodóhoz. Ebben megírja javaslatait az Üdvtan rendszere alapján az állam megreformálására, amelynek megvalósításával az általános közboldogságot elérve a forradalmak és válságok elkerülhetők. Ezt valószínűleg hivatalos helyre is benyújtotta, mert az eredeti tisztázaton egy ügyiratszám is szerepel. A beadványra azonban nem hogy válasz nem érkezett, de a házasságát sem ismerték el. A viszonya feleségével tovább romlott, ezért elhatározták, hogy elválnak, és a közös háztartást felszámolva szétköltöznek. 1852 decemberében írták meg az erről szóló szerződést – ez azonban nem jelentett teljes és végleges szakítást, mert 1855-ben megszületett negyedik gyerekük, Gyula, a családi perpatvarok János és Rozália között pedig még ezután is folytatódtak, főleg a gyerekek nevelése és Rozália állandó pénzkövetelései miatt, míg végül 1856-ban Rozália elköltözött Marosvásárhelyről. János 1852 végétől 1857 januárjáig a Kálvária utcában bérelt szobát. 1852-től kezdve szolgált nála Szőts Juliska (hivatalosan Julianna, aki református volt, tehát nem román vagy csángó származású), aki nem csak a cselédje, hanem életének utolsó éveiben a társa is volt, aki Bolyai Gergelyhez írt levelében beszámolt Bolyai János haláláról, és aki 1893-ban egyedüliként meg tudta mutatni János sírját. A válás hatására apja megbékél vele, a kapcsolatuk innentől többnyire kiegyensúlyozott és szeretetteli, szakmailag pedig elismerő.

A két Bolyai szobra – Digitális Képarchívum

Továbbra is intenzíven foglalkoznak matematikai kérdésekkel, János kutatásaihoz a marosvásárhelyi Teleki Téka köteteit is használja. 1856. május 31-én a Vörösmarty Mihály özvegye és árvái megsegítésére rendezett hangversenyen Bolyai János ismét Paganini-darabokat adott elő. Bolyai Farkas egészsége közben jelentősen leromlott, kétszer is agyvérzést kapott. János gyakran látogatta és gondoskodott róla. Bolyai Farkas 1856. november 20-án, egy harmadik agyvérzést követően meghalt. Halála közelebb hozta egymáshoz a két fiát, János többször és hosszabb időt töltött Bolyán Gergelynél és jóbarátjánál, Dobiecki Józsefnél. Továbbra is dolgozott az Üdvtanon, és sokat betegeskedett, de a matematikában igazán örömét lelte:

„hosszas elme- és testi tehetetlenségem után (miről írtam volt) vére bele kezdvén kapni újból a mathematisi speculatiókba, a dolog úgy elragadott és oly rengeteg gazdag aratást tettem ez isteni mezőn, hogy félbeszakítni nem volt könnyöbb föladat, mint a sexualis actust közepette phlegmatice félbeszakasztani, vagy a Niagara hatalmas, kolossalis vízomlását megállítani s számtalan más efféle példa.”

ÁcsTibor: Bolyai János új arca – a hadi mérnök, Budapest, Akadémiai, 2004, 489. – Törzsgyűjtemény

Tábla Bolyai János utolsó lakhelyén – Digitális Képarchívum

Házat szeretett volna venni, hogy a rossz állapotú Kálvária utcai szobából jobb körülmények közé kerülhessen, vagy Bolyára költözése esetén mint sajátját kiadhassa. Erre már nem csak elhatalmasodó betegsége, de rossz anyagi helyzete miatt sem volt lehetősége. 1860 januárjában valószínűleg tüdőgyulladást kapott. 18-án nagyon rosszul lett, 26-án este tíz órától már nem tért magához és másnap reggel meghalt.
Szőts Juliska kétségbeesésében János akarata ellenére készült értesíteni Gergelyt a betegségről, de már csak a halálhírrel együtt tudta elküldeni az üzenetet.

„Míg a levelett meg írtam adig meg hólt így már nints mit tagadni a kapitány Úr nints többé.”

ÁcsTibor: Bolyai János új arca – a hadi mérnök, Budapest, Akadémiai, 2004, 503. – Törzsgyűjtemény

Bolyai János nyugalmazott mérnökkapitány holttestét a katonakórházba vitték, bérlakását a holmijával együtt lepecsételték. Katonai szabályok szerint temették a marosvásárhelyi református temetőben, a kivezényelt katonai díszkiséret mellett Szőts Juliska és három marosvásárhelyi ismerőse kísérte utolsó útjára. Sírja fölé ideiglenes fejfa került. Péterfi Károly esperes ezt jegyezte be a marosvásárhelyi református egyház halotti anyakönyvébe:

„1860. 29. Jan. tem. Bolyai János nyugalm. Ingenieur kapitány – m. a. agy és tüdőgyulladásban. Híres nagy elméjű mathematicus volt, az elsők között is első. Kár, hogy nagy talentuma használatlanul ásatott el.”

ÁcsTibor: Bolyai János új arca – a hadi mérnök, Budapest, Akadémiai, 2004, 503. – Törzsgyűjtemény

A fejfa hamar tönkrement, így amikor 1893-ban a sírját keresték, csak Szőts Juliska tudta megmutatni a helyet, ahová 1894-ben a Mathematikai és Physikai Társulat sírkövet állíttatott.
1911-ben Bolyai Farkast és Bolyai Jánost is exhumálták, azután a Magyar Tudományos Akadémia költségén 1911. június 7-én, a marosvásárhelyi református temetőben külön koporsóban, az apa sírhelyén készült közös sírba temették őket.

A két Bolyai sírja – Digitális Képarchívum

Bolyai János sorsa, személyisége és korát messze meghaladó szemlélete több irodalmi alkotásnak is ihletője lett. Láng Zsolt Bolyai és Barabás Gyula Domáldi jegenyék című regénye, Babits Mihály verse, Kocsis István és Németh László drámái és utóbbi filmtervei mellett olyan művek is születtek róla, mint például a csillagász-meteorológus Tolnay Lajostól a Gradus ad Parnassum című drámai költemény vagy Mikes Jenőtől A Bolyaiak című színdarab.

Felhasznált irodalom: