220 évvel ezelőtt született Bölöni Farkas Sándor (Bölön, 1795. dec. 14. – Kolozsvár, 1842. febr. 3.) útirajz- és naplóíró

Észak-Amerika egyik korai magyar leírója, a reformkor kiemelkedő gondolkodója, jogi tanulmányai végeztével, 1817-ben lépett írnoki szolgálatba Kolozsvárott az erdélyi főkormányszéknél. 21 évi iratmásolás után, miközben bejárta Európát és Észak-Amerikát, és miután a Magyar tudós Társaság és az Akadémia tagja lett, nevezték ki fogalmazónak. Kazinczy hozzá írt versében a „A nagy merő”-nek nevezi.

Bölöni Farkas Sándor. Litográfia, 19. század második negyede – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Ragyogó futással kezded a futást
Olympiádnak síkjain, s a tömött
Sokaság Paeant kiált a nagy merőnek.
Hová futsz? Megállj! Itt az Euripidesz
Hermája, s a Götheé; s itt közöttük
A hármas istennő szent szobra kél.
Hullj térdre, lelkes ifju, s mondd az igét:
„A szépet a nagy mellé!” Már repülsz?
El, el a határig, vagy ne, nagy merő!
El, el a határig! Vár a hős iker!”

Kazinczy Ferenc: Bölöni Farkas Sándorhoz. In. Kazinczy Ferenc összes költeményei, s. a. r.: Gergye László, Budapest, Balassi, 1998, 130. o. – Törzsgyűjtemény 

Bölöni barátai, Döbrentei Gábor és Wesselényi Miklós révén került kapcsolatba a reformmozgalom radikális szárnyával. Kolozsvárott kaszinó, vívóiskola, segélyegylet, olvasókör létrehozását kezdeményezte, szorgalmazta a városi világítás bevezetését, az utcakövezést. Megalapította a Vasárnapi Újság című néplapot és a kolozsvári színház titkári teendőit is ellátta. Dédelgetett útitervei – például India beutazása Kőrösi Csoma nyomdokain – jó darabig nem valósulhattak meg anyagi források hiányában. Végül 1830-ban egy erdélyi főnemes, Béldi Ferenc fogadja útitársául. Először Európa nyugati részét utazzák be, majd áthajóznak New Yorkba. Bejárják az Egyesült Államok keleti részét és Dél-Kanada keleti vidékét. Érdekes élmény lehetett, hogy a jobbágyrendszerből olyan különleges közösségekbe csöppentek, ahol utópisztikus elvek alapján próbáltak az emberek kommunisztikus közösségeket létrehozni. Ilyen volt a „shakerek” telepe, „Economy”, a „harmoniták” faluja vagy Owen angol utópista-szocialista közössége. Mindezekről Bölöni Farkas beszámolóiból kap először hiteles leírást a nagyközönség. Életének főművében, az Utazás Észak-Amerikában (Kolozsvár, 1834) című útleírásában közölte a Függetlenség Nyilatkozat szövegét is:

Függetlenség Kinyilatkoztatása.

1776-ban július 4-én tartott kongresszusban az Amerikai tizenhárom
Egyesült Státusok egyakaratú kinyilatkoztatások:

Midőn az emberi történetek folyamatjában egy népre nézve a szükség azt kívánja, hogy elszaggassa azon politikai köteleket, melyek őtet egy más néphez csatolták, és hogy a földi hatalmasságok közt azon megkülönbözött s egyenlőség helyzetébe lépék, melyre őtet az Isten és a természet törvényei meghatalmazták; akkor az emberi nem vélekedése iránti tisztelet azt kívánja ezen néptől, hogy kinyilatkoztassa azon okait, melyek a megválásra kényszerítették. Mi a következendő igazságokat nyilvánosok és csalhatlanoknak hisszük, úgymint: hogy minden ember egyenlőnek teremtetett, s a Teremtőtől mindnyájan bizonyos velök született s elidegeníthetlen jussokkal ruháztattak fel; és hogy ezen jussuk közé tartozik az élet és szabadság jussa s a boldogság utáni szabados törekedhetés. Azt is hisszük: hogy az emberek közötti igazgatóságok ezen jussok bátorságosítására állíttattak fel, melyeknek a néptől eredő bizonyos hatalmak az igazgatottak megegyezésöknél fogva adattak által. Azt mondja ugyan az okosság, hogy a régi idők ólta alkotott igazgatóságok csekély és elmúló okokért ne változtassanak meg; és valóban a tapasztalás is azt mutatta, hogy az emberi nem képes inkább tűrni és szenvedni, míg a terhek hordozhatók, mintsem hogy a régen megszokott formák eltörlése kedvetlenségeinek kitegye magát.

Bölöni Farkas Sándor: Utazás Észak-Amerikában. VIII. fejezet. Utazás Massachusettsen által – Amerikai fogadók – Az amerikai függetlenség aktája – Thököli Bostonban Uő.: Napnyugati utazás, Napló, [Bp.], Helikon, 1984. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Bölöni Farkas Sándor: Útazás Észak Amérikában, Kolozsvártt, Tilsch János, 1835. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Útleírásában foglalkozik a pusztuló indiánok sorsával és a néger rabszolgakérdéssel is.

Szinte hasonlít az irokézekéhez a több számtalan amerikai indus tribusok története is. Az első megtelepedéskor erőszakos foglalás volt a birtok igazolása. De miután sokszor vérrel kellett megírni az ily keresmény contractusát, csaláshoz folyamodott a fejér, s ez a mód igenis elsült neki; mert annak minden nemeivel pusztította, megvesztegette s elszegényítette az egyszerű vadat, s az elnyomottak önként odahagyták birtokaikat, vagy csekélységért eladogatták, s hátravonultak. Az Egyesült Státusokban széjjel még 69 indus tribus lakik, mintegy 77.402.318 hold földön. A kongresszus különböző egyezésekre lépett velök. Némely tribus bizonyos fizetésért földjét egészen odaadta, s hátravonult a Missouri vadonjaiba. Mások megmaradtak az Egyesült Státusokban, s eladott földjeikért határozott esztendőkig megállított fizetést vonnak a státustól. Némelyek pedig, mint a cherokees és choktaw (cserokíz és csoktau) leghatalmasabb tribusok, semmi egybeköttetésben nem akarnak lenni a fejérekkel, magok kormányozzák magokat respublicai formában; külön iskolákat állítottak, földmívelés és kézmívekre adták magokat.

Bölöni Farkas Sándor: Utazás Észak-Amerikában. XVII. fejezet Buffalo – Az irokéz indusok – Indus tribusok az Egyesületben – Indus iskolák – Buffalói fogadó – Lafayette utolszori utazása Amerikában Uő.: Napnyugati utazás, Napló, [Bp.], Helikon, 1984. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az Utazás Észak-Amerikában című könyve 1835-ben második kiadásban is megjelent, összesen több mint 2000 példányban, ami akkoriban hallatlan sikernek számított és igen nagy hatást tett a közvéleményre. A hatóságok a reformszellem élesztését látták írásában és hamarosan betiltották a könyvet.

Európában a rabszolgaság az emberiség históriájával kezdődik. Amerikába 1620-ban vitte az első hollandus hajó Virginiába az Afrika pusztáin elfogott szerecseneket, s oly hidegvérrel adta el pénzért, mint a barmot; mert az akkori vélekezés szerint őket az Isten már csekélyebb anyagból teremtette, mint a fejért - és mint pogány nem is érdemelt emberi nevet. Áhítozva rohant az angol is ez új kereset nemének, s ezerenként hordta által a szegény szerecsent Amerika vadonjaiba, mint a marhát. Ez a kereskedésmód törvényesnek s igen természetesnek látszott akkor minden európai nemzeteknél. A virginiaiak voltak elsők, kikben felébredt végre az emberiség érzete, s 1680-ban nyomós és szívre ható kérelmekkel folyamodtak az angol udvarhoz, hogy az emberhússal való ezen gyalázatos kereskedésnek vettessen véget. A több gyarmatok is támogatták e kérelmet, de az angol parlamenttől azon emberiségtelen feleletet kapták, hogy a rabszolgákkal kereskedés sokkal jövedelmezőbb Angliának, mintsem hogy az amerikaiakért arról lemondjon. [...] Íme, a rabszolgaság története az Egyesült Státusokban, a azon dicső lépések, melyek ennek eltörlésére tétettek! Igenis dicső lépések, mert az emberi gyarlóságok története azt mutatja, hogy az ember könnyen szokott ugyan szabados és nagylelkű elveket megállítani ott, hol vagyoni vagy személyes áldozat nem forog fenn, de mihelyt e kettőnek akármelyike jön játékba, ott azonnal folyamodik kimeríthetetlen sillogizmusai tartalékjához önhasznát színezni és támogatni; s csak az oly ember kész vagyoni és személyes önhasznát a szabad elvekért feláldozni, kiben a szabadság érzete vérré vált, mint az amerikaiaknál. Hogy fáj az egyesült státusbelieknek a rabszolgaság szemrehányása, azt hiszem, és érzettem is, mert az európai nyugoti országokban közönségesen elterjedt hiedelem az, hogy Európában még csak Muszka- és Magyarországban divatoz rabszolgaság, s ezen hiedelem mindig mélyen fájt nekem is.

Bölöni Farkas Sándor: Utazás Észak-Amerikában. XXI. fejezet. Pittsburgh – Találkozás Báró Wesselényi Farkas és Balog Pállal – Alleghany és Monongahella vizei – Alleghany-hegyek – Marylandi státus – Szerecsen rabszolgák állapotja  Uő.: Napnyugati utazás, Napló, [Bp.], Helikon, 1984. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Útinaplójának európai része csak mintegy 100 évvel halála után, 1943-ban jelent meg.

Könyve miatt „veszedelmes” ember hírébe került, magányossá, csalódottá vált, egyre súlyosbodó betegség is gyötörte. Ebben a depresszív korszakában (1835–36) írt naplója ma is forrásértékű műnek számít.

1. 200 éve született és 120 éve hunyt el Veres Pálné író, pedagógus, nőmozgalmi vezető. (Lázi, 1815. XII. 13. – Váchartyán, 1895. IX. 28.).

A vele kapcsolatos szokásos közhelyek: a 19. század iskolaalapító magyar nagyasszonya, a magyar nőnevelés úttörője, az Országos Nőképző Egyesület alapítója. De igazság szerint kevesen tudnák ki is ő valójában, ha a különleges életrajzok gyűjtögetője nem tette volna bele népszerűvé vált könyvébe (Nyáry Krisztián: Igazi hősök – 33 magyar,). Jelen alkalom a megemlékezésre nemcsak születésének kerek évfordulója, hanem az oktatás évének zárása is.

Veres Pálné, Beniczky Hermin szobra, Budapest, Franklin Ny., 1906. – Törzsgyűjtemény

Veres Pálné, leánykori nevén Beniczky Hermin, korán elvesztett szülők és ingerszegény nagyapai neveltetés után Pestre kerül, ahol rokoni kapcsolatainak hála, megismerkedik az irodalomtörténész Toldy Ferenccel, az esztéta-kritikus Szontágh Gusztávval, a jogász-író Tóth Lőrinccel, s nem utolsó sorban az akkori nógrád megyei főjegyzővel, Veres Pállal. „A házasságban a teljes boldogság a szerelem választásán múlik.” 1839-es esküvőjük egy 46 évig tartó boldog házasság kezdete, s a pesttől 70 km-re lévő kis település, Vanyarc nevének bevezetése a politikai, kulturális életbe. A vanyarci kúrián nagy társasági életet vittek. Régebbi barátaik mellett szoros kapcsolat alakult ki Madách Imrével, valamint Kossuth Lajossal és családjával. A drámaíró gyakran választotta a ház asszonyát első hallgatóságául, sőt, Az ember tragédiájának egyik példányát is neki dedikálta: „Ahogyan híve vagyok Önnek, úgy dedikáltam e könyvet” – írta az első oldalra. Állítólag a tragédia utolsó jelenetében Veresnéről példázta a nőről írottakat:

„S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd
Szünetlenül, mely visszaint s emel,
Csak azt kövesd. S ha tettdús életed
Zajában elnémúl ez égi szó,
E gyönge nő tisztább lelkűlete,
Az érdekek mocskától távolabb,
Meghallja azt, és szíverén keresztűl
Költészetté fog és dallá szürődni.”

Madách Imre: Az ember tragédiája. Drámai költemény, Madách Irodalmi Társaság – Magyar Elektronikus Könyvtár

Veres Pálné 1860-ban. In. Andor Csaba: Madách Imre és Veres Pálné, Szeged, Madách Irodalmi Társaság, 2015. – Törzsgyűjtemény

1841-ben, lányuk, Szilárda születése és nevelése erősítette meg Veres Pálnéban a nők oktatásának, taníttatásának szervezett formában történő szükségességét. Ő maga gyermekkorában inkább autodidakta módon szerezte műveltségét, s nem módszeres oktatás révén. Így – miután lányát maga tanította írni-olvasni – megszervezte gyermeke oktatását, s magyar tanárokat fogadott fel mellé nevelőnek, mivel a lányok/nők teljesen ki voltak zárva a rendszerszerű, intézményesített oktatásból. (A nőkkel szemben támasztott legfőbb elváráshoz – vagyis a művelt háziasszonyi szerepnek való megfelelés – elegendőnek tartották a polgári iskola elvégzését.) Általában ő maga is részt vett ezeken az órákon, együtt tanultak, nagy hangsúlyt fektetve a legkorszerűbb tudományos eredmények valamint a magyar szépirodalom megismerésére. (Ez különösen fontos volt számára, mert a német nyelvet ekkor még jobban beszélte a magyarnál.)

Nemcsak lánya oktatásának nehézségei, a nőknek a műveltségtől való elzárása érlelte benne egy iskola létrehozásának gondolatát. Miközben ő maga Rousseau és Pestalozzi nevelési elveit tanulmányozta, a régi barát, Madách, 1864-ben megtartja Akadémiai székfoglalóját: A nőről, különösen aestheticai szempontból. A székfoglaló Arany János lapjában, a Honban jelent meg nyomtatásban:

„A nő korábban fejlődik, de teljes férfiúi érettségre sohasem jut, könnyebben felfog és tanul, de teremtő géniusz hiányával az emberek irányadó szellemei közé nem emelkedik. Ő mindig csak a szenvedő, sohasem a beható elemet képviseli, s innen, míg a dilettantizmus legkedvesebb kontingensét szolgálja, a művészetet és tudományt előre nem viszi. A nő alárendelt, testi és lelki ereje védelmet, ápolást keres, az erősebb férfiú lelkében éppoly érzéseket költ, mint az elhagyott gyermek, a hervadó virág, megdermedt madár.”

Madách Imre: A nőről, különösen aestheticai szempontból. Székfoglaló értekezés az Akadémián, 1864. – A Madách Irodalmi Társaság honlapja

Veres Beniczky Hermin válaszlevélben cáfolta Madách állításait, melyben felhívta a figyelmet arra, hogy bizonyos kor után Magyarországon, akkor sem tudnak tanulni a nők, ha akarnak:

„A Koszorúban közzétett Madách Imre székfoglaló beszédét olvastam. Ha ezen értekezlet nem csupán humorisztikus, de tudományos észleleten alapuló valóságos igazságot akar felmutatni: ez ellen a leghatározottabban tiltakoznunk és mint valótlant visszautasítanunk kell! Madách azt mondja: »A nő korábban fejlődik, de teljes férfiúi érettségre soha nem jut, könnyebben felfog, de teremtő genius híjával az emberiség irányadó szellemei közé nem emelkedik, soha a művészetet és tudományt lényegesen előre nem vitte. E cáfolatlan tényt nem tulajdoníthatjuk ellenkező irányú nevelésének.« Madách szerint tehát a nő, ha szellemi fejlődését másképpen intéznék is, (…) szabadon tanulhatna, (…) soha a férfiakat utol nem érhetné, mert már a természet kevesebb szellemi tehetséggel ruházta fel. (…) De már most nézzük a két nem szellemi fejlődésének szokásos eljárást és húzzunk párhuzamot. A nő 15 vagy legfeljebb 16 éves korig tanul némely gyakorlati tudományt. 16 éves korban a tanulástól elvonatik, társaságba viszik, ott a férfi csak a szépet és ízlésesen öltözöttet tünteti ki. (…) De ha nem megy ily korán férjhez, fiatal korában legkevésbé ízlik a fáradtságos tanulás, de nincs is mi őt erre buzdítsa, nem int neki babérkoszorú, sem a lehetőség magának állást kivívhatni, vagyont szerezni politikai, ügyvédi, pap, tanári állás által, hisz politikai és komolyabb tudományos térről ezeréves szokás és a férfiak által tökéletesen le van szorítva. Nincs oly köre, hol tanulása eredményéről, felfedezéseiről rokon lelkűekkel kedélyesen társaloghatna, (…) éppen ellenkezőleg, gúnyolnák azon lányt, ki óráit a tudományos kísérleteknek szentelné.

Veres Beniczky Hermin Madách akadémiai székfoglalójáról. In. Koszorú, 1864. julius 3. – Törzsgyűjtemény

Veres Pálné kéziratából, melyben Madách Imre akadémiai székfoglalójáról megírta nézeteit. In. Andor Csaba: Madách Imre és Veres Pálné, Szeged, Madách Irodalmi Társaság, 2015. – Törzsgyűjtemény

Felhívás a nőkhöz címmel röpiratot írt, melyet férje támogatásával – s az egyenlőség jegyében Veres Beniczky Hermin aláírással – elküldött a Pesti Naplónak, ahol visszautasítják a közlést. Ezután Jókai Mór Hon nevű lapjában szeretné leközölni, de az író olvasatlanul fekteti a levelet, majd fél évig. Végül 1865. október 28-án megjelenik a cikk, de különösebb reakciókat nem vált ki. Mégis ezt a momentumot tekintik a magyarországi szervezett nőmozgalom nyitányának.

Veresné úgy vélte, csak széles körű összefogással lehet megteremteni a nők művelődésének, művelésének ügyét, így Buzdító szózat címmel újabb felhívást tesz közzé. Ebben olyan egylet megalapításának gondolatát veti fel, mely gondoskodna a tudományok nők körében történő terjesztésről, iskolák alapításáról. 1867. május 24-én összejövetelt szervezett a Tigris Szállodában, ahová meghívta az általa ismert, szellemi dolgokkal is foglalkozó magyar nőket („főrangú hölgyek és polgárnők”), hogy megvitassák az eljövendő feladatokat: „A társadalomban mai napig uralkodik azon előítélet, hogy a nőnek az alapos műveltség szükségtelen. Ezen előítéletet legyőzni volna fő feladatunk” – mondta megnyitó beszédében az összegyűlt mind a 22 főnek.

1868. március másodikán már 200 nő előtt tartott beszédet az Országos Nőképző Egyesület alakuló közgyűlésén, ahol őt elnökké, gróf Teleki Sándornét pedig alelnökké választották. A belügyminiszteri engedéllyel létrejött egyesület jelszava a „Haladjunk!” lett.

Nézetek a női ügy érdekében. Röpirat. Pest, 1868. – Törzsgyűjtemény

Alapszabályukban lefektetett céljuk, hogy megélhetésre esélyt adó képesítést nyújtsanak a nők számára. E cél érdekében felsőbb leányiskola alapításáról határoztak: „Egyesülésünk főindoka: A nőnevelés hiányain segíteni s a vagyontalan nők számára önfentartási módok előmozditásán munkálni. ... a nőnek is szükséges közhasznú ismeretek alapos megszerzése, értelmének s itélő tehetségének nagyobbmérvű fejlesztése, ... hogy az életben reá váró sokoldalú feladatnak, – mint gyermekei műlegvalódibb nevelője, háztartásának vezetője és gyakran mint özvegy, gyermekeinek egyedüli fenntartója – kellő és czélszerű szellemi kiképeztetés által megfelelni képesitve legyen.”
Személyesen járták az országot, tagokat toboroztak, kérdőíveket készítettek, így egy év alatt 9000 főre nőtt a támogatók létszáma. Csak a hivatalos politikai elit nem igyekezett melléjük állni. Eötvös József közoktatásügyi miniszter nem támogatta a kezdeményezést, „egy országos női főtanodának” állami költségen történő felállítását. Egy kormánytag, egy képviselő sem vállalta, hogy benyújtsa a kérvényt a parlamentnek. Nem, még a sokat emlegetett támogató, Deák Ferenc sem. Először. Aztán nem tudni mi történt, de tény, hogy a kérvény 12 aláírója a politikus irodája elé vonult, aki ezek után még aznap benyújtotta a kérvényt, amit akkor már Eötvös is megszavazott.

Veres Pálné szül. Beniczky Hermin és Gróf Teleki Sándorné szül. Teleki Jozefin grófnő emlékezete. az Országos Nőképző Egyesület emlékünnepélyei, összeáll.: Gönczy Béla, Budapest, Országos Nőképző Egyesület, 1915–1916. – Törzsgyűjtemény

1869. október 17-én, az akkori Ország úton (ma: Múzeum körút), a Vachott Sándornétól bérelt 2 szobában, 14 lány részvételével elindul a felsőbb leányiskola, amely a nők szellemi fejlődését, a magasabb ismeretek megszerzésének lehetőségét tűzte ki céljául. A tantervet Veres Pálné készítette, főként óradíjas gimnáziumi tanárok tanítottak, az intézmény első igazgatója pedig Gyulai Pál volt. A hallgatók magyar, német, francia nyelvet és irodalmat, számtant, természetrajzot, lélektant, művészettörténetet, esztétikát tanultak, valamint könyvvitelt és kézimunkát is. 14 lány kezdett, de csak 7-en maradtak az év végi vizsgákra. A többieket hazarendelték, hiszen a birtok fontosabb, mint a női tanulmányok. A második évfolyamon már 37 növendéke volt az intézménynek, 13-an pedig csak bizonyos tárgyakat hallgattak.

Ahogy nőtt a tanulók száma, úgy kellett bővíteni az intézményt. Az 1870-es évek elején a felsőbb leányiskola már internátussal is rendelkezett, és megindult a négyosztályos alsóbb népiskolai oktatás is. 1873-tól Trefort Ágoston kultuszminiszter támogatásával a népiskolai és a felsőbb leányiskolai szint közé illesztették be a polgári iskolai képzést. 1880-ban meghalt Veresék egyetlen fiú unokája, akinek emlékére saját iskolaépületet építtetett: „Alapítványt teszek drága unokám emlékére, arra, hogy intézetünknek saját otthona legyen.” Megvásárolták hát a Zöldfa utcai telket, alapítványokból, sok rendezvényből, bálokból, tombolákból és kölcsönökből, és 1882-ben ünnepélyesen felavatták az új épületet, ahol már a 11 osztályterem mellett ének-, rajz- és tornaterem, valamint játszótér és korcsolyapálya is helyet kapott.

Kertész Erzsébet: Zöldfa utcza 38. Veres Pálné regényes élete, Budapest, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1987. – Törzsgyűjtemény

Adományokból kiépült a könyvtár és az ásványgyűjtemény. Az 1890-es évek elejére lehetővé vált az intézetben a nevelőnői vagy tanítónői oklevél megszerzése. Közben a tanodának külföldön is híre ment, sokan jöttek megnézni Németországból, Sziléziából, Franciaországból, majd vitték el jó hírét. Maga Erzsébet királyné háromszor is meglátogatta az intézményt. Az Országos Nőképző Egyesület fennállásának 25 éves jubileumát 1893. március 25-én ünnepelték meg: Veres Pálnénak az uralkodó koronás arany érdemkeresztet adományozott. Az általa és az egyesület által elért eredmények nagyságát az is jelezte, hogy az ünnepségen személyesen megjelent a kultuszminiszter és a főpolgármester. Ennél magasabb kitüntetést nő a korban nem kaphatott.

Veresné, amíg fizikai ereje engedte, a családi birtokot is igazgatta, majd leánya váchartyáni kastélyába vonult vissza. Még ekkor is élénk társadalmi életet élt, állandó vendégeinek egyike volt Jókai, aki kitüntetése alkalmával a beszédet tartotta

A váchartyáni kastély állandó vendégei közé tartozott Gyulai Pál, Vámbéry Ármin és Mikszáth Kálmán is. Utóbbi több művében, levelében is említi:

„Nógrádban pompásan telt el időm. Ilonka igen megokosodott, amióta elvált tőlem, s most kellemes társalgó, és igen jó házigazda. Veres Pálné dettó. Ezen a két helyen voltam.”

Mikszáth levele Zsótér Mariskának, Budapest, 1883. augusztus 29. In. Mikszáth Kálmán levelezése (Mikszáth Kálmán összes művei CD-ROM, Budapest, Arcanum, 1998.) – Magyar Elektronikus Könyvtár

---

„Tavaly, 1851-ben »A hulla férje« című darabját adták, de két előadása után már az is lekerült a színpadról. Jókainé maga is játszott benne s néhányszor kissé akadozott, mire mosolyogva jegyzé meg Veres Pálné:

»Jól teszi, hiszen nem kívánhatja tőlünk senki, hogy mindig csak azt mondjuk, amit férjünk előnkbe ír.«”

Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora (Mikszáth Kálmán összes művei CD-ROM, Budapest, Arcanum, 1998.) – Magyar Elektronikus Könyvtár

 M. Bagossy Éva: Veres Pálné. Írta, válogatta és összeállította ükunokája, Budapest, 1996. – Törzsgyűjtemény

Még megérte, hogy az új vallás és közoktatásügyi miniszter, Wlassics Gyula 1895. január 31-én bejelenti: időszerű a nőknek a tudományos pályán való részvételével foglalkozni. Ennek megvalósulását már nem követhette. Veresné Beniczky Hermin szeptemberi halála után, november 18-án történt meg a legfelsőbb engedélyezés, és december 19-én kelt 65.719/1895. sz. VKM rendeletével Wlassics értesíti a budapesti és kolozsvári egyetemi tanácsot, hogy a bölcsészeti, az orvosi és a gyógyszerész pálya – még ha csak eseti engedéllyel is – megnyílt a nők előtt.

És mindezek egyik kezdeményezőjének, elindítójának nevét 1905-től utca viseli az egykor általa alapított iskola utcájában, az iskola pedig 1915-től máig az ő nevét őrzi.

Sírkövére Váradi Antal írta a búcsúsorokat:

„Pihenj nyugodtan. Munkád arany-magvát
Magyar nők szép lelkén hintetted el.
Adj nekünk, Isten, aki el nem hagytál
Egy ezredév orkánjai között, –
Olyan magyar nőt, olyan tiszta lelket,
Oly munkást, mint e szent elköltözött!”

Kertes-Kollmann Jenő: Ex libris Halmai Béláné. Veres Pálné portréja, könyvvel, [post 1900] – Exl.H/65 / Kisnyomtatványtár

Kötél Emőke

Veres Pálné további munkái a Törzsgyűjtemény állományában:

• A nőképző egylet tantárgyai. Néptanítók Lapja, 1869;
• Tapasztalati lélektan felnőttek számára. Több lélektani munka alapján szerkesztette. Budapest, 1895.

Luca napja, eredendően Szent Lúcia szűz és vértanú ókeresztény szent ünnepe a hagyományban. Legendája szerint a lány előkelő szicíliai családból származott. Már fiatal korában felvette a kereszténységet, szüzességet fogadott, s mártírhalált halt (Siracusa, †304 körül). Egyes legendaváltozatok szerint szemét – melyet a kérő oly szépnek talált – önmaga tépte ki. Ezzel a legendaelemmel kapcsolatos Lúcia leggyakoribb attribútuma: a fiatal nőalak egy tálban tartja maga előtt a saját szemeit. Nevének a latin fény (lux, lucis) jelentésű szóval való etimológiai kapcsolata révén a középkorban Szent Lúciát a temetők védőszentjének választották (vö.: a halottaknak szóló imádság szövege: et lux perpetua luceat eis, azaz: és az örök világosság fényeskedjék neki).

Dante Alighieri különösen tisztelte Szent Lúciát, mint a Megvilágosodás, a fény szentjét. Hozzá fordult szembajában is. Divina Commedia (Isteni színjáték) című művében többször elő is fordul Szent Lúcia alakja: Pokol II. ének 97– 115., Purgatórium IX. ének, 55., 61., Paradicsom XXXII. 136–139 ének. A Paradicsomban a Mennyei Rózsa leírásnál is találkozunk Szent Lúcia alakjával: „S a Legnagyobb Család atyjával szemben/ül Lúcia, ki Hölgyed’ küldte hozzád,/mert vakon jártál a veszedelemben.”

Szent Lúcia, szentkép [ante 1945] – Plakát- és Kisnyomtatványtár

Szent Lúcia a Legenda Aureában elbeszélt szenvedéstörténete egyáltalán nem említi a lány szemének elvesztését. A középkori legendagyűjtemény története szerint Lúciát vőlegénye, egy pogány ifjú hurcolta a bíróság elé bosszúból, mert Lúcia nem akart hozzámenni, s így a fiú elesett a hozománytól. A bíró, Paschasius parancsot adott arra, hogy nyilvánosházban gyalázzák meg Lúciát, ha már nem akar férjhez menni. Lúcia teste azonban olyan nehézzé lett, hogy semmi módon nem tudták elmozdítani őt a helyéből.

„Akkor Paschasius bordélyosokat hozatott, azt mondván nékik: »Hívjátok ide az egész népet, és addig szórakozzanak vele, amíg belepusztul!« Ám amikor meg akarták ragadni, a Szentlélek olyan súllyal rögzítette oda, hogy meg se tudták mozdítani. Paschasius ezer férfit hívatott, kezét-lábát összeköttette, de képtelenek voltak megmozdítani. Akkor a férfiak mellé ezer pár ökröt is adott, de Isten szüze mozdíthatatlan maradt. Hívta a mágusokat is, hogy ráolvasásaikkal megmozdítsák, de semmire nem mentek. Elcsodálkozott Paschasius: »Mi ez a rontás, hogy egyetlen leányt ezer férfi sem tud megmozdítani?« Luca így felelt: »Nem rontás ez, hanem Isten jótéteménye. Ha még tízezret hoznál is, ugyanoly mozdíthatatlannak fogsz látni, mint az előbb.« Egyesek kitalálták, hogy vizelettől megszűnik a rontás. Megparancsolta Paschasius, hogy öntsék le vizelettel, de mikor így sem tudta megmozdítani, szorultságában roppant tüzet rakatott körülötte, s szurkot, gyantát és lobogó olajat öntetett rá.”

Szent Luca szűz [december 13.], fordította: Déri Balázs, részlet– In: Legenda Aurea, Budapest, Helikon, 1990 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Legvégül a bíró parancsára karddal döfték át Lúcia torkát, de a lány addig nem halt meg „míg el nem jöttek a papok, és Krisztus testét nem adták neki.” – írja a Legenda Aurea. Szent Lúcia története a magyar hagyományban is korán megjelent. Az Érdy-, a Debreczeni-  és aCornides-kódex szövegeiben is olvashatjuk történetét.

„December tizenharmadik napja a Gergely-naptár életbelépte (1582) előtt az esztendő legrövidebb, egyúttal a téli napfordulat kezdő napja volt. A szegedi, zalaszentbalázsi kalendáriumi eredetű mondás szerint Szent Lucának híres napja a napot rövidre szabja. Ez az archaikus néphagyományban, amely a természeti jelenségeket és változásokat pontosan számon tartja és szimbolikus-mágikus összefüggésekben is szemléli, igen jelentős időpont. Ebből érthető tehát, hogy Luca napja méhében hordozza az új esztendő reménységeit, de gondjait, próbatételeit is. Tele van főleg asszonyi kezdeményezésekkel és változatos tilalmakkal, amelyeknek hatása, következménye a primitív népi felfogás szerint azután az egész új esztendőben érvényesül. Most leghosszabbak az éjszakák, amelyeken a gonoszoknak, bűbájosoknak bőven van idejük arra, hogy téteményeikkel megrontsák az embereket, de a föld fiaiban is az elhárítás és előrelátás készsége is ilyenkor a legelevenebb. A Luca napjához fűződő hagyománynak e végletességéből következik, hogy az oltáron tisztelt Luca mellett a közép-európai néptudatban egy boszorkányszőrű, rontó-bontó nőalak is él, akit a magyarok lucapuca, luca; lucaasszony [...]”

Bálint Sándor: December 13., részlet – In: Uő.: Ünnepi kalendárium – Magyar Elektronikus Könyvtár

Fény – Digitális Képarchívum

„Nálunk, Magyarországon például ezen a napon nem engedtek idegent a házba – hiszen Luca napján különösen mozgalmasak a szellemek és a boszorkányok, s nem lehessen tudni, az idegen képmásában nem valamilyen gonosz lélek settenkedik- e be a házba, s aztán elviszi magával a házbeliek szerencséjét. Somogyban csak az idegen asszonynépet nem engedték be (ezek voltak a boszorkánygyanúsak). Komáromban pedig éppenséggel úgy vélték, hogy idegen férfi látogatása szerencsét hoz. Luca napján – lehetőleg lopott holmi segítségével – mindenféle varázslatot kell művelni, hogy a tyúkok jól tojjanak. Ezen a napon minden egyes családtag számára külön kalácsot sütnek, s ebbe tollut dugnak; ha a tollu elég a kemencében, akkor az illető családtag a rákövetkező esztendőben meg fog halni. A Luca napja különösen alkalmas arra, hogy a lányok kitudakolják jövendőbelijük nevét vagy legalábbis foglalkozását. Erre a célra szolgál a különböző fafélékből ötágú csillag alakúra mesterségesen faragott Luca-szék: aki erre a székre ráül, az meglátja jövendőbelijét. Luca napja éjjelén a szellemek csöndes, remegő fénykévék formájában suhannak el a falusi házak fölött, de ezt a fényt csak bizonyos, arra alkalmas emberek láthatják meg, akiknek a Luca-fénye megmutatja, hol vannak kincsek a föld méhébe rejtve.”

Supka Géza: Az idő újjászületik, részlet a Futó évek margójára című fejezetből – In: Uő.: Kalandozások a kalendáriumban, Budapest, Helikon, 1989 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Luca napjához kapcsolódó hagyomány az ún. lucabúza sarjaztatása, amikor meleg helyen, egy lapos tányérkában maréknyi búzaszemet kezdenek csíráztatni. A karácsonyig tartó 12 nap alatt a búzaszemek kizöldülnek, állapotukból pedig a következő év termésére következtetnek. A hagyományos népi kultúrában számos egyéb hiedelem, szokás kapcsolódik a lucabúzához: sok helyütt pl. oltárt díszítettek vele, vagy odatették a karácsonyfa alá. „Apokrif hagyományokra megy vissza az a mi magyar népünknél is elterjedt hiedelem, hogy a búzaszemen rajta van az élő kenyérnek, Krisztusnak képmása.” – írja Bálint Sándor. 

Luca-szék, Göcsej, fotó – In: Néprajzi Lexikon, Harmadik kötet, Luca napja – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Luca napján kezdik készíteni a Luca székét, amelynek segítségével karácsony böjtjén felismerik a boszorkányokat. Alig van olyan falu, ahol nem ismerték a Luca székéről szóló babonás történeteket. A lucaszéken készítője mindennap dolgozik valamit, úgy, hogy éppen karácsony estéjére készüljön el. Akkor elmegy az éjféli misére, és ott megismeri a falu boszorkányait, mert ilyenkor szarvat hordanak. Utána azonban menekül haza, különben széttépnék a boszorkányok. Legjobb, ha mákot szór el az úton, mert a boszorkányok kötelesek a mákot felszedni, s így a történet hőse megmenekül a bosszújuktól. Az ország nyugati részében – főként azonban Dél-Dunántúlon – Luca-nap hajnalán »kotyolni« járnak a kisfiúk. Szalmát vagy fadarabot visznek magukkal (legjobb, ha ezeket valahol elcsenik), s arra térdelve mondják el köszöntőjüket. Utána kukoricával vagy vízzel öntik le őket a háziak, ők pedig a szalmával, fával »megvarázsolják« a tyúkokat, hogy egész évben jól tojjanak. A köszöntőt mondó gyerekek ezután ajándékokat kapnak.”

Dömötör Tekla: Őszi népszokások. A gazdasági élet ünnepei, részlet – In: Uő.: Magyar Népszokások, Budapest, Corvina, 1983 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Lucázó gyerekek, 1969., Újkér, Győr-Sopron megye, fotó – In: Néprajzi Lexikon, Harmadik kötet, Luca napja – Magyar Elektronikus Könyvtár

„A juhászbojtárok hozzáfogtak a Luca-székek faragásához, a kocsisok kereszteket pingáltak fokhagymával az istállóajtókra, a gonosz boszorkányok hatása ellen - mi, gyerekek, pedig remegve néztük: hogyan esteledik, mint veszik át az éjt hatalmukba a tüzes seprű szörnyetegei. Félelmem azonban egészen eloszlott, midőn este vendégünk érkezett: apám nővére a kisleányával. Felbátorított az a tudat, hogy a szomszéd szobában is aludni fog valaki. Most már a boszorkányok csak azon keresztül jöhetnek be. Ebben a hitben aludtam el édesdeden, tovább szőve álmomban édesanyám meséit. Szüleim semmitől sem féltek, és én akkor úgy csodálkoztam ezen. Ők észre sem látszottak venni Luca-napját, legalább említésbe sem jött.”

Mikszáth Kálmán: Galandáné asszonyom, részlet – In: Uő.: Tót atyafiak, A jó palócok, Budapest, Móra, 1978 – Magyar Elektronikus Könyvtár

–s–

120 éve született és 60 éve hunyt el Török Sophie (Tanner Ilona) író, költő (1895. december 10.–1955. január 28.), aki tudatos választásként publikált Kazinczy Ferenc feleségének nevén.

Kazinczy Ferenc 45 éves volt, amikor 1804 nyarán feleségül kérte a 24 éves gróf Török Sophie-t. Az agglegény lépése nagy meglepetést okozott környezetében, pláne az, hogy a híres szépségű lány igent mondott neki. Az már csak hab a tortán, hogy huszonhat éves házasságuk meglepően jól sikerült: a Bécsben nevelkedett, művelt, franciául és németül kitűnően beszélő Sophie egyenrangú társa volt Kazinczynak. A korban szokatlanul nem az alárendelt feleség, hanem a kölcsönös megbecsültségen alapuló partner szerepét „játszotta”. Alakja felbukkan Weöres Psychéjében, Péterfy Gergely Kitömött barbár című regényében, s Tanner Ilona szerzői álneveként.

Tanner Ilona Irén Lujza Kamilla pont 120 éve, 1895. december 10-én született. Török Sophie 1921. január 15-én, Babits Mihállyal kötött házasságát követően. Így dedikálja neki az író A literátor. Érzékenyjáték egy felvonásban című művét. (S nem véletlenül nevezi magát aláírásában Francinak. A mű egyébként Kazinczy nősülésének története…) A költőnő innentől kezdve e néven publikál:

Török Sophie – a Nyugat-barátok Köre fotósorozata 1931, fotó: Rónai Dénes – Kézirattár: Fond III/2133

Első versei az Új Időkben és A Hétben jelentek meg, később a Nyugat rendszeres szerzője lett. Itt megjelent kritikái, bírálatai is – az eddigieknél nagyobb – figyelmet érdemelnének. Elbeszéléseit a kortárs kritika nagyra tartotta. „Eszményem Ady és Lesznai Anna, a Babits-versek elkápráztattak nagyszerűségükkel, de ebben az időben még nem voltam elég intelligens megértésükre.” Pedig 6 éves koráig nem tudott magyarul, az elemi iskolában tanult e nyelven meg írni-olvasni. Pestre kerülvén először színiiskolába, majd balettintézetbe iratkozott, egyetemre vágyott menni, majd gépírónői, titkárnői állásokból tartotta el magát. Útkereséséről, szerelmeiről, (szexuális) kalandjairól, Babits mellett töltött éveiről, fogadott lányukkal való kapcsolatáról regények, színdarabok, visszaemlékezések, tanulmánykötetek születtek. Költészetéről, prózájáról – a korabeli recepciót leszámítva – elvétve néhány írás. Inkább volt megnevezve, mint Babits felesége, majd Babits özvegye.

Költészetének összefoglalásául írja Sőtér István irodalomtörténész:

„Gondolat és érzés izgatott vitái bonyolódnak köteteiben, melyek formailag is valóságos lírai naplóknak tetszenek. Intellektuális, sőt »lélektani« költészet, – e jelzők azonban nem gyengeségét és elvontságát, hanem feszültségét és erejét jelzik.”

Sőtér István: Négy nemzedék. Élő magyar költők, Budapest, Parnasszus, 1948. – Törzsgyűjtemény 

Első verseskötetében – Asszony a karosszékben – kritikusai még ott érzik Kaffka Margit „hatását”, ösztönző példáját – nem véletlen dedikál verset emlékének –, s a verseket az expresszionista hatásra született szabadversek kategóriájába sorolják.

„Azt hittem: érdemes igy: irni, irni
fénytelen szavakat formák zenéje
nélkül, rimeknek édes csipkéje nélkül.
Fénytelen szavakat, mert csak sietve
akartam beszélni.”

X. Szabadvers a rímről

Asszony a karosszékben, Versek, Budapest, A Nyugat folyóirat kiadása, 1929. – Törzsgyűjtemény 

Örömre születtél című kötetéről Lesznai Anna ír bírálatot (Török Sophie, a félelem költője, Nyugat 1934. 22. szám), felhívva a figyelmet az ellentétes érzelmi pólusok ügyes váltakozására, azok versszervező erejére; a lélektani önelemzés elmélyülésére.

„Idegen vagy és ijesztő semmiből
teremtetted magadat. Bár egyetlen névvel
jelöl a sors hosszu életen át: minden nap
más testben keltél, száz élet véglete
hullámzott benned oktalan.”

Arcok egy név felett

Örömre születtél. Uj versek, Budapest, Nyugat kiadás, 1934. – Törzsgyűjtemény

Harmadik verseskötete 1940-ben jelenik meg.

„A vers annyi nekem, mint jajgatni
kibírhatatlan fájdalomban.”

Kiáltás

Ha líráját lélektani költészetnek nevezték eddig, akkor ez a kötet egyetlen egybefüggő mélykúszás saját bezárt belső világában. Ahogy Keresztury Dezső találóan megfogalmazta:

„Ennek a nőköltőnek nem a forma a fontos, hanem a mondanivaló; a versek alakzatait inkább ösztöne, mint mesterségbeli tudása formálja. Ezért tart ki oly makacsul primitívnek tetsző zenéjük mellett, amelynek egyhangú csobogásában csak a finom fül veszi észre az ezernyi árnyalatot. […] Nem a vers szépsége s befejezettsége érdekli, hanem a kifejezés maradéktalan hűsége.”

Keresztury Dezső: Török Sophie-ról. In. Uő. Kapcsolatok, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1988. – Törzsgyűjtemény

Kritikusai – szinte kivétel nélkül – hiányolták műveiben a konkrét tapasztalati élményt. Az 1948-ban, Babits Mihály születésének 65. évfordulójára kiadott, limitált példányszámú (500 számozott példány), viszonylag kevés verset tartalmazó Sirató című kötete válasz a hiányolóknak s kétkedőknek. Lírája csúcsaként is szokás emlegetni a Babits halála után született alkotások kis gyűjteményét, melyeknek zöme 1941-es datálású.

„Kés nem vágja. Fény nem világítja. Értelem
nem érti. Sötét és konok. Savra nem bomlik,
ütéstől nem omlik, pokoli gubanc! rendje e
káosz, értelemzavar, célja a semmi!”

Sugárzik tovább…

Az eddigi életművet lírai monológként, egyetlen öntörvényű áradásként aposztrofálók megkapták a dialógust, még úgy is, ha a másik fél explicit nem hallható bennük; de témáiban, „tárgyaiban”, jelentésében megjelenik.

„Téged minden érdekel: gyerekek, nők, fák és
kirakatok, még a hontalan ténfergő
kiskutyák is.”

Sétálni vittelek…

Sirató, Budapest, Baumgarten Ferencz Irodalmi Alapítvány, 1948. – Törzsgyűjtemény

Verseskötetei között megjelentek elbeszéléseit, novelláit tartalmazó kiadások, illetve Hintz tanársegéd úr című regénye (utóbbi olasz fordításban is 1943-ban).

Könyvborítók. Boldog asszonyok. Elbeszélések, Debrecen, Nagy Károly és Társai Kiadása, 1933. (Novellák); Hintz tanársegéd úr. Regény, Budapest, Káldor Könyvkiadóvállalat, 1935.; Sofia Török Il professor Hintz. Romanzo, trad.: Nelli Vucetich, Milano, Garzanti, 1943. 

A Nem vagy igazi! kötet címadó kisregényében dolgozza fel a gyermektelenség érzését, bemutatja nőalakjának vergődését a szociálisan elfogadott normák között.

Nem vagy igazi! Budapest, Nyugat Kiadó és Irodalmi R. T., 1939. (Kisregény, elbeszélések) – Törzsgyűjtemény

A 40-es években előszót ír gyűjteményes kötetekhez: Kotzián Katalin: Szerelmes szonettkoszorú. Budapest, Cserépfalvi, 1946.; maga szerkeszti, ill. kísérő tanulmánnyal látja el a Költőnők antológiája. Sappho-tól napjainkig kötetet. Budapest, Cserépfalvi, 1944..

Kotzián Katalin: Szerelmes szonettkoszorú, Budapest, Cserépfalvi, 1946.; Török Sophie és Kotzián Katalin: Költőnők antológiája. Sappho-tól napjainkig, Budapest, Cserépfalvi, 1944.

Terveiben szerepelt még egy életrajzi kötet Babitsról – nem készült el. Elkezdte – s részeiben publikálta is – Majthényi Flóra XIX. századi költőnőről készült könyvét. Ezt élete utolsó éveinek barátnője, Koháry Sarolta írja majd meg (Flóra és Ilonka, Budapest, Magvető, 1973.; Török Sophie életregénye címmel, Budapest, Éghajlat Könyvkiadó, 2. kiadás, 2006.) A megtagadottak cím alatt Török Sophie összegyűjtötte kiadatlan verseit. (Török Sophie: Kiadatlan szerelmes versei. Budapest, Éghajlat Könyvkiadó, 2006. )

Koháry Sarolta: Török Sophie életregénye, Budapest, Éghajlat Könyvkiadó, 2. kiadás, 2006., Török Sophie: Kiadatlan szerelmes versei. Budapest, Éghajlat Könyvkiadó, 2006.

Török Sophie hagyatéka – Babits Mihályéval együtt – 1952-ben került az OSZK állományába. Jelentős, különböző típusú dokumentumok gyűjteményéről van szó, melynek része a mintegy 4000 darabos fotóanyag (üveg és celluloidnegatívok, papírképek, albumok), mely a 2009-ben történt teljes restaurálás után került digitalizálásra.

„Én, a céltalan élő, lassan hűlök és
ízenként halok el. S minden küzködő
atom bennem cseppenként issza
öldöklő italod
Magány…”

A magányhoz

Kötél Emőke

A versidézetek Török Sophie: Csontig meztelen. Válogatott versek (Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1988. Válogatta, az utószót írta és sajtó alá rendezte: Koháry Sarolta.) című kötetéből valók.  

Török Sophie oldala a Nyugat 100 című tartalomszolgáltatásunkban.

100 éve született Benjámin László (Budapest, 1915. december 5. – Budapest, 1986. augusztus 18.)
Művészetéről – főleg a korábbi évtizedekben – számtalan cikk és két nagyobb monográfia is megjelent. Mégis, alig van magyar költői életmű, amelynek értékelésében ennyire dominánsan megjelenne a „politizáló művész”, illetve a „verselgető politikus” dogmája. Még akkor is politikai szándékú (akár támadó, akár védő) a kritikai fogadtatása, mikor éppen a politika miatt mellőzik az irodalomból. Nehéz ilyen háttérrel megközelíteni magát az életművet…

Benjámin László: Összegyűjtött versek, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1982. Címlap – Törzsgyűjtemény 

„Valaha, némi kajánsággal, megkérdezte tőlem egy közeli ismerősöm: – Te azt írod, amit akarsz, vagy azt, amit lehet? Erre azt feleltem neki: – Azt írom, amit akarok, úgy, ahogy lehet.”

Benjámin László: Vallomások, viták. Tanulmányok, cikkek, interjúk, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1979. – Törzsgyűjtemény 

Pedig maga a pálya sem indult egyszerűen. Nehéz anyagi helyzetükre való tekintettel be kellett fejeznie a gimnáziumot és fiatalon dolgozni kezdett: volt nyomdász, szűcs, szövő villanyhegesztő, galvanizáló vasas is.

„Egyhangúnak igazán nem mondhatom az életemet. Harmincöt év alatt – amióta az iskolát elhagytam –, voltam betűszedő és házitanító, kötszövő és hírlapíró, villanyhegesztő és szőrmekikészítő, triciklis kifutó és folyóiratszerkesztő stb. stb. Összesen talán 35-40 mesterséggel próbálkoztam.”

Benjámin László: Vallomások, viták. Tanulmányok, cikkek, interjúk, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1979. – Törzsgyűjtemény 

1938-tól jelentek meg versei különféle folyóiratokban: Szép Szó, Kelet Népe, Népszava. Első verse, az Ínségmunkások, pont az Anschluss napján.

„Petőfi-rajongó voltam kicsi gyerekkoromtól, és olvasó is attól kezdve, hogy egyáltalán olvasni tudtam. És, azt hiszem, hogy Petőfi nyomán, őt utánozva kezdtem írni. […] Komolyabban és tartósabban úgy 17–18 éves korom tájt kezdtem verselni. Akkor már elég sok irodalmi élményem volt, már az Ady-élmény is bennem volt. […] Mondom, úgy 17–18 éves koromban írtam rendszeresebben, de aztán igazán csak 37-től, sőt 38-tól, mert a 37-ben írt verseimet, amiket először fogadott el a Népszava, visszakértem, mert nem találtam elég jónak őket…”

Benjámin László: Vallomások, viták. Tanulmányok, cikkek, interjúk, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1979. – Törzsgyűjtemény 

Kora ifjúságától részt vett a szakszervezeti mozgalomban, a szociáldemokrata „munkásköltők” csoportjához csatlakozott.

„Nem eleve elhatározottan, nem tudatos szervezkedéssel indult, inkább spontán csoportosulásként. Volt egy baráti körünk, és egyszer csak ráébredtünk arra, hogy mennyien vagyunk fiatal írók, költők, akik fizikai munkásként dolgozunk, és belülről ismerjük a munkásosztályt és a munkásmozgalmat.”

Benjámin László: Vallomások, viták. Tanulmányok, cikkek, interjúk, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1979. – Törzsgyűjtemény 

A Tollal és szerszámmal (1941) című antológia meghatározó egyénisége.

„Fegyver és páncél az írott szó,
Nem játék, nem farsangi jelmez.”

Benjámin László: Om mani padme hum. In. Uő.: Összegyűjtött versek, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1982. – Törzsgyűjtemény 

A II. világháborúban kétszer vitték be katonának, ahonnan 1944 októberében megszökött. 1945–1947 között vidéken lesz újságíró. Különböző lapok munkatársa Debrecenben, Székesfehérváron, Győrben. Az 1940-es és 1950-es évek fordulóján az Írószövetség Nevelési Osztályának vezetőjeként nagy szerephez jut irodalomszervezőként és szerkesztőként. 1952-ben és – rövid ideig – 1954-ben az Új Hang főszerkesztője, amíg össze nem rúgja a port Révaival a Déry-vita kapcsán. Egyre többször kerül sor verseiben az elmúlt időszakkal való szembenézésre, a csalódottság, az önvizsgálat kifejezésére:

„Lenyűgöztek az óriások?
Álmodtál, Gulliver.
Lepisáltad a törpe-várost?
Álmodtál, Gulliver.”

Benjámin László: Álmodtál, Gulliver. In. Uő.: Összegyűjtött versek, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1982. – Törzsgyűjtemény 

Zelk Zoltán, Csanádi Imre, Benjámin László: Tűzből mentett hegedű. Válogatott versek, Budapest, Papirusz Book Kiadó, 2004. Címlap – Törzsgyűjtemény 

1955-ben megírta a Haraszti Sándornak ajánlott önmarcangoló versét:

„Így vagyunk, Sándor: Téged egy hazug vád
Döfött le akkor, poklokra vetett…
Poklokból száll ki hangom, szólni hozzád –
Bűnös vagyok: elhittem bűnödet.
[…]
Az Eszményt kell – rá tettük életünket,
Ha körömmel, kikaparni a sárból.
És felmutatni tisztán a világnak!
A szégyenből ez engem is kiválthat,
Halálomig vívni a lehetetlent,
Jóvátenni a jóvátehetetlent.”

Így vagyunk. In. Zelk Zoltán, Csanádi Imre, Benjámin László: Tűzből mentett hegedű. Válogatott versek, Budapest, Papirusz Book Kiadó, 2004. – Törzsgyűjtemény 

Már 1953-tól a Nagy Imrét támogató ellenzékhez csatlakozik, s 1955-ben aláírja a novemberi memorandumot, melyben a kulturális élet anomáliai ellen tiltakoznak. 1956-ban a parlamentben tárgyaló írószövetségi küldöttség tagja, ő kéri telefonon Nagy Imre – akkor már miniszterelnököt – a statáriumrendelet visszavonására. A forradalom első napjaiban megírja Elesettek című versét, mely a sajtónak köszönhetően villámgyorsan elterjed és ismert lesz:

„Lánctalpakon, egyenruhában jött a HALÁL értetek. Szerelem, munka, remény, jó és rossz már tőletek elvétetett. De már emléketektől is veszik el a becsületet.
Élők és holtak: fosztogatónak Titeket gyaláz, aki
Ezt a szomorú országot utolsó kincseitől akarja megfosztani.
Hát jöjjön a lánctalpas Hatalom! Szívünket fossza ki!
Ágyúszó, könnyűzene búcsúztatja az elesetteket, nem sírás. Mi lesz velünk? Már csak a sírban a szabadulás? Nincs felelet. Csak a vér van, csak a gyász.”

Benjámin László: Elesettek. In. Irodalmi Újság, 7. évf. 43.sz. 1956. november 2. – Törzsgyűjtemény 

A forradalom leverése után tiltakozik az ellenforradalmi titulus ellen. A Kortárs szeptemberi számában, másokkal együtt, aláírja az 56-os eseményekben játszott szerepéért bűnbánatot gyakorló nyílt levelet. Börtönbe nem csukják, de 1962-ig nem jelenhet meg önálló kötete. Szerkesztőségekben, majd a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban dolgozik:

„No, nem a trónt, csak a könyvespolcot.
A legkülönb társaságban forgok:
Asztalomnál ül mind, aki számos;
Az asztalfőn maga Arany János.”

Benjámin László: Írom ráadásnak. In. Uő.: Összegyűjtött versek, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1982. – Törzsgyűjtemény 

A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban állítja össze a Stendhal és Sarkadi bibliográfiát.

Benjamin László: Stendhal: 1783–1842. Bibliográfia, Budapest, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, (A világirodalom klasszikusai) 1962. – Törzsgyűjtemény 

„Bátran légy tenmagad, akárhogy ráncigálnak,
vezérnek lássanak bár, vagy muzsikus cigánynak,
fölemel tisztelettel a világ, vagy legyűr,
a páholyban, a porban az vagy, ami belül.”

Nem adhatsz többet. In. Zelk Zoltán, Csanádi Imre, Benjámin László: Tűzből mentett hegedű. Válogatott versek, Budapest, Papirusz Book Kiadó, 2004. – Törzsgyűjtemény 

Az ezekben az években született verseit az illúziók szertefoszlása miatti kemény önvizsgálat és egy nemzedék csalódottságának hangja jellemzi.

„Elcsitulnak a szertelen indulatok,
Düheinket felfalja a föld;
S az utódok lemérik:
Hány grammot nyomnak mázsás pöreink.

Okosan, emberséggel akartam élni,
Látni s ítélni a pillanatot
Olyan ember szemével is, aki nálam
ezer évvel tudósabb és nemesebb.
[…]
Nem akarom, hogy a világ
Másnak is fájjon! Megtizedelt
Nemzedékek iszonya idegeimben.
Nem támadok és nem védekezem már.”

Benjámin László: A farkasok-nevelte fiú. In. Uő.: Összegyűjtött versek, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1982. – Törzsgyűjtemény 

1963-tól tér vissza – kimondottan és elfogadottan – az irodalmi (köz)életbe: a Kortárs munkatársa, majd 1968-tól a Magvető Könyvkiadó lektoraként dolgozott. 1976-ban kinevezték az Új Tükör szerkesztőjének, majd 1980-tól 86-ig, haláláig, főszerkesztőjének. 1975 és 1980 között országgyűlési képviselő.
Benjámin költészetének sokkal kevésbé ismertebb oldala a feleségéhez írt versei:

„Ó, asszonyi karok, lábak, ti kulcsolódók,
Összefogók a férfit, mint abroncsok a hordót!
Lágy voltál és megedzett, fonódtál rám tüzesen,
Magad hajlítva hozzám, tartottál: szét ne essem!
S mivel tölt meg a kor? Szerelmed mire őriz?
Nemes bor lesz-e éltem, vagy poshadó esővíz?”

Két évtized. In. Zelk Zoltán, Csanádi Imre, Benjámin László: Tűzből mentett hegedű. Válogatott versek, Budapest, Papirusz Book Kiadó, 2004. –Törzsgyűjtemény  

Szintén kevéssé ismertek a gyerekeknek szóló képeskönyvekhez írott meséi.

Benjámin László: Vidám abc, rajz: Würtz Ádám, Budapest, Minerva, 1964. Címlap – Törzsgyűjtemény 

Az ezekben a versekben megfogható derűsebb hang jelenik meg a Kis magyar antológia című kötetében, melyben a magyar irodalom, filozófia – régiek és kortársak – jeles alkotóit, eseményeit teszi paródiái tárgyává:

„Amint megbízható forrásból értesültem, egyik írótársam szóbeli kritikájában paródiáimat olyan karinthyádáknak nevezte, melyekből hiányzik a humor és a szeretet; nem a parodizáltakra, hanem a szerzőre jellemzőek. Kérem Önöket, olvasóim, hogy – mint én is – fogadják el ezt a meghatározást, melynek igazságát az sem rendítheti meg, ha Önök mégis nevetni fognak a könyv olvasása közben…”

Benjámin László: Kis magyar antológia. Irodalmi karikatúra. Bp. Magvető, 1966. – Törzsgyűjtemény 

Kis magyar antológia. irodalmi karikatúra, [ill.]: Réber László, Budapest, Magvető, 1966. Címlap – Törzsgyűjtemény 

Talán a fentiekből is látszik – ha a keretek miatt csak halványan és felvázoltan is –, hogy Benjámin László költészete sokkalta színesebb és szélesebb, mint ha csak a politikában, a közéletben játszott szerepe felől közelítenénk hozzá, abból a narratívából értékelnénk.

„Nem siratóéneket hallasz.
Jegyzőkönyv ez: hiteles vallomás,
Történelmi adat.”

Benjámin László: Elveszett nemzedék. In. Uő.: Összegyűjtött versek, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1982. – Törzsgyűjtemény 

Kötél Emőke

Benjámin László művei a Magyar Elektronikus Könyvtárban:

• Ötödik évszak. Versek és fordítások, Budapest, Szépirodalmi, 1962. 
• Világ füstje. Versek, 1938–1963, Budapest, Szépirodalmi, 1964. 
• Kis magyar antológia. Réber László karikatúráival, Benjámin László, Budapest

Szerencsére az ISSN-t „feltalálták” 40 évvel ezelőtt, és az eltelt évek alatt az időszaki kiadványok és elektronikus források világában kulcsszereplővé vált. 2015-ben ünnepelte az ISSN Nemzetközi Központ és a hálózat 40. évfordulóját – 1975-ben írta alá az UNESCO és a Nemzetközi Központot fenntartó Franciaország az alapításról szóló hivatalos egyezményt.

A 40. évfordulóra rendezett koktélparti meghívója

Az elmúlt 40 évben az ISSN Nemzetközi Központ a tagországok hálózatát 88-ra növelte, mind az öt kontinensre kiterjedően. Az ISSN Nemzetközi Központ felel az ISSN Nemzetközi Regiszter és a hozzá kapcsolódó melléktermékek karbantartásáért és közreadásáért. A Nemzetközi Központ egyúttal támogatást és továbbképzést nyújt az ISSN központok számára. Koordinálja a meta-adatok harmonizációját a bibliográfiai hálózaton belül, valamint a könyvtárosok és a kiadók szélesebb közösségében. Mindemellett elvégzi az ISSN azonosítószám megállapítását a nemzetközi kiadványok és azon országok kiadványai tekintetében, ahol még nem működik ISSN központ. A Nemzetközi Központ új stratégiai tervének alkalmazásakor az ISSN rendszer fenntarthatóságára és kiterjesztésére fókuszál.

Alapvető tények és adatok

• Az ISSN Regiszter több mint 1,8 millió bibliográfiai rekordot tartalmaz
• Mintegy 60 000 új ISSN rekord születik évente;
• 100 000 rekord módosul évente;
• 88 nemzeti központ alakult világszerte;
• Az ISSN rekordok több formátumban elérhetők (MARC 21-UTF 8, UNIMARC, MARC XML);
• Az ISSN Regiszter online formája az ISSN Portál, továbbá hozzáférhető OAI-PMH és Z39.50 protokollal is;
• A ROAD szabad hozzáférést nyújt azokhoz az ISSN bibliográfiai rekordokhoz, melyek tudományos tartalmú és teljes mértékben nyílt hozzáférésű forrásokat írnak le: folyóiratokat, konferencia-kiadványokat, tudományos blogokat, monografikus sorozatokat és akadémiai adattárakat.

A 40. évforduló ünnepi eseménysorozatát 2015. április 29-én egy koktélparti nyitotta meg Párizsban, ahol a hálózat jelenlegi és korábbi igazgatói, igazgatótanácsi tagjai, stratégiai partnerei, nemzeti központjainak képviselői és az ISSN Nemzetközi Központ munkatársai gyűltek össze egy kis visszaemlékezésre és egy koccintásra.

A 40. évfordulóra rendezett koktélparti helyszíne

A párizsi ISSN Nemzetközi Központ (akkori nevén ISDS Nemzetközi Központ) igazgatói posztját – az ISDS Nemzetközi Központ alapítója és első igazgatója, Marie Rosenbaum váratlan halálát követően – egy éven át Szilvássy Zoltánné, az OSZK akkori osztályvezetője, a magyar ISDS központ vezetője látta el ügyvezetőként 1987-ben. (A nemzetközi központ igazgatói a 40. évforduló blogján.)  

A 40. évforduló kapcsán a brazil ISSN központot fenntartó IBICT (Instituto Brasileiro de Informação em Ciência e Tecnologia) felvállalta, hogy az intézet folyóirata, a Ciência da informação tematikus különszámot jelentet meg. Az „ISSN 40th anniversary” címet viselő lapszám a folyóirat 44. évfolyamának 1. számaként jelent meg 2015 nyarán. A mintegy 150 oldalnyi angol nyelvű tanulmány és cikk felvázolja az ISSN rendszer múltbéli és jelenkori fejlődéstörténetét. A kiadványban helyet kapott egy interjú is, amelyet a párizsi ISSN Nemzetközi Központ igazgatója, Gaëlle Béquet telefonon keresztül készített 1987. évi elődjével, Szilvássy Zoltánnéval, Judittal: Interview with Judith Szilvássy by Gaëlle Béquet.

A folyóirat online olvasható változata

A párizsi ISSN Nemzetközi Központ igazgatójában az interjú készítése kapcsán érlelődött meg az elhatározás, hogy Budapestre látogasson, és felkeresse az Országos Széchényi Könyvtárban a Magyar ISSN Nemzeti Központot, egyúttal személyesen is találkozzon interjúalanyával, Szilvássy Judittal. A könyvtárlátogatásra végül 2015. október 9-én, a Judittal való találkozásra pedig a rákövetkező szombati napon került sor.

Gaëlle Béquet és Szilvássy Zoltánné, Judit budapesti találkozása

Szilvássy Zoltánné, Judit és Gazdag Tiborné

A Magyar ISSN Nemzeti Központ 40 éves történetét felvázoló összeállítás eredeti, angol nyelvű változata elérhető a nemzetközi blogon.

A bemutató magyar nyelvű verzióban is elkészült. 

Az ünnepi 40. évet nyereményjáték színesítette, amelyen az ISSN hálózat 88 központja egy-egy résztvevővel képviseltethette magát. A játékban egy ISSN számot kellett megtalálni az ISSN Regiszter segítségével. Az azonosítószám egyúttal szerepelt az ISSN hálózat 40. évfordulójának szentelt blog egyik képgalériájának valamely fotóján is, ahol több fotó is rejtett magában valamilyen kódot vagy ISSN azonosítószámot. A megfejtés birtokában egy online adatlapot kellett kitölteni.

A REJTVÉNY – A kiadvány ISSN tétele 2014-ben került az ISSN Regiszter adatbázisába. A kiadvány indulási éve 2013. A cím olyan szót tartalmaz, amely 2014 előtt nem szerepelt a nemzetközi adatbázisban, és egyelőre csak egyetlen rekordban fordul elő. A rekord ezt a szót kétféleképpen leírva, kétféle címváltozatban tartalmazza, ami minden bizonnyal egy szójátékra utal. A kiadvány élelmezéstudományi kísérletekről szól.

A MEGFEJTÉS – A keresett ISSN azonosítószám: ISSN 2372-6504; a kiadvány, melyet azonosít, egy távoli hozzáférésű, félévenként megjelenő online folyóirat, a címe: Food phreaking.

Ez a megfejtés magyarázata A ’phreaking’ szleng és egyben szójáték, a ’freak’ (’megőrjít’, ’megbolondít’) elegyítése a ’phone’ (’telefon’) szókezdetével – így összességében a távközlési rendszerek működésének tanulmányozását és a vele történő kísérletezést jelenti. A folyóirat azonban ezt a kifejezést az élelmiszerek vonatkozásában használja – tematikájához talán közelebb visz a kiadvány mottója: ’Food Phreaking is where food, technology & open culture meet.’ (’Food Phreaking: ahol az élelmiszer, a technológia és a nyitott kultúra találkozik.’). Alcíme is ad némi támpontot: ’the journal of experiments, exploits and explorations of the human food system’ (’az emberi élelmezési rendszer terén végzett kísérletezés, kiaknázás és feltárás folyóirata’). A kiadvány távoli elérésű. 

A keresett ISSN szám a hálózat évfordulós blogjának egy fotójában, annak elérési címben volt elrejtve: http://40years.issn.org/wp-content/uploads/2015/03/10_2372-6504_001-5.jpg
A fotó az ISSN Központok Igazgatóinak 38. Ülése alkalmával, a bukaresti nemzeti könyvtárban készült, 2013-ban. A kép az adott képgaléria nyolcadik képe.

A megfejtők közül három nyertest húztak ki 2015. július 15-én, a párizsi ISSN Nemzetközi Központban. A nyertesek Marokkó, Magyarország és India nemzeti központjai, illetve megfejtői, akiket egy-egy e-könyvolvasóval díjazott a nemzetközi központ.

Kép a nyereményről

Gazdag Tiborné
Magyar ISSN Nemzeti Központ

Xavéri Ferenc előkelő navarrai család sarjadéka, a Jézus Társaság egyik leghíresebb tagja, az Egyháznak Pál után alighanem legnagyobb térítő apostola (1506–1552), aki Távol-Keleten, főleg Indiában és Japánban töltötte élete java részét. Az indiai Goa városában temették el. Az itt dühöngő pestis elmúlását mindjárt az ő közbenjárásának tulajdonították. 1622-ben avatták szentté. Xavér a jezsuita barokk egyik legtiszteltebb szentje: tengeri utazás, pestisjárvány idején, halál óráján szoktak folyamodni hozzá. Jellegzetes attribútuma nincs, legtöbbször mégis vándorbottal és kezében kis feszülettel, vagy nyomorúságos kunyhóban, magára hagyott haldoklóként ábrázolják.

Bálint Sándor: December 3. (részlet) In. Uő: Ünnepi kalendárium 1.: A Mária-ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágából: December 1. – június 30., Budapest, Szent István Társulat, 1977. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Xavéri Szent Ferenc szobra a kolozsvári piarista templom homlokzatán – Digitális Képarchívum 

Mennyen és földön uralkodó Isten,
Nagy hatalmadat jártatod tengeren:
Csudálatos vagy a' te Szenteidben,
Minden idöben.
Minden idöben a' bünös embernek,
Attál olly eszközt, hogy bünös fejének:
Oltalmat venne egész életének,
Gyenge szivének.
Igy mi idönkre gyámolúl engedted,
Szent Xaverius Ferenczet rendelted:
Szép fényes Napúl hogy ismérjen téged,
Minden te néped.
Szent Xaverius Ferencz, Indiának,
Lön Apostola az alsó Világnak:
Fényes fáklyája nagy sok Tartománynak,
Es pogányságnak.

Szent Ferencz Xaverius confessorrol (részlet) In. Katolikus egyházi énekek, jegyzetek: Holl Béla, Budapest, Argumentum, Akadémiai, (Régi magyar költők tára XVII. század), 1992. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Trencsén városának emlékei a kéttornyú Xavéri Szent Ferenc piarista templommal – Digitális Képarchívum 

A kastélyszínházak közül az Esterházyak kismartoni (Eisenstadt) és eszterházi színháza, operája, házizenekara szerezte a legnagyobb hírnevet. Az Esterházyak pompakedvelése Miklós (1582–1645), majd később Pál (1635–1713) nevéhez fűződik. Miklóst még Bethlen Gábor is arra kérte, hogy ha valamennyi zenészét nem is, legalább hárfaművészét küldje egy gyulafehérvári ünnepségre. Előfordult olyan eset is, amikor a soproni jezsuitáknak adta kölcsön zenészeit. A művészetek kedvelését illetően még nevesebb volt Esterházy Pál, az ország nádora. 1711-ben Harmonia Coelestis címmel jelentette meg a kor legjobb színvonalán álló zenekari és énekes szerzeményeit. Az ő idejében erősödött meg Kismartonban a színházi élet is. Eziránti érdeklődését Esterházy Pál még jezsuita iskoláztatása során nyerte. 1647-ben Joas királyt, a következő évben a bibliai Juditot alakította. Egy nagyheti látványos körmenetben az isteni szeretet Geniusa volt, később Szent Katalint, Krisztust, Xavéri Szent Ferencet személyesítette meg. A rendkívül gazdag főúr később is szívesen adakozott a jezsuita színjátékok díszleteire, jelmezeire. Halála után a család pompakedvelése, kultúra iránti igénye nem csökkent.

Kastélyszínházak Magyarországon. In. Magyar színháztörténet. Első kötet 1790–1873 főszerkesztő: Székely György, szerkesztő: Kerényi Ferenc, Budapest, Akadémiai, 1990. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Szentháromság-szobor a Szentháromság téren a budai várban. A második párkányon Szűz Mária és Keresztelő Szent János mellett Xavéri Szent Ferenc szobra is látható, akit a pestisjárvány idején Buda védőszentjének választottak. A szenteket Ungleich Fülöp mintázta. – Digitális Képarchívum 

Hát még azok az igazi vallásosak, akik nem is inaszakadtan mentek a Krisztus lakomájára (mert világos, hogy ilyenek is vannak), hanem már a természettől is sokat kaptak s már eredetileg is úgyszólván szenvedélymentesen, jó idegzettel és a legelőnyösebb adottságokkal felszerelt nyersanyagot adtak át kiképzésre a Krisztus iskolájának! Olyanok is szolgálnak ugyanis Istennek és mennek papnak vagy szerzetesnek, igazi áldozatból, akik a világban is karriert tudtak volna csinálni s tehetségeikkel, jó fellépésükkel, vonzó egyéniségükkel, jó modorukkal már természetes adottságaiknál fogva is mindenkit meghódítanak. Xavéri Szent Ferenc például 19 éves korában a párizsi egyetem 4000 hallgatója közt még táncban is a legelső volt.
Elképzelhetjük, milyen sokra viszik az ilyenek a Krisztus iskolájában! Ezekből lesznek a szentek. Jómódú szülőktől s nemesi családból származott is a szentek legtöbbje (Xavéri Szent Ferenc is) és az egészséges, jó idegzet bizonyítékaként még az is írva maradt róluk, hogy jó kedélyűek, víg természetűek is voltak valamennyien. Istennek ugyanis nemcsak azoknak s elsősorban nem azoknak kellene szolgálniuk, akik szomorúak, azaz, akiknek az élet úgyse tud örömet adni, mert hiányzik hozzá az egészséges testalkat vagy a jó idegzet, hanem azoknak, sőt elsősorban azoknak, akiknek van miről lemondani, és akik valóban önként mondanak le a világról és örömeiről, akik nemcsak azt hagyják el, amitől már anélkül is meg vannak fosztva, s akiknek áldozata nemcsak látszólagos.

Pezenhoffer Antal: Egyes sokat vitatott egyházi kérdések: Miért rosszak sokszor a vallásosnak tartott emberek is? In. Uő: A katolikus hit igazsága (Hitvédelem). Apologetika III. kötet, Pilisszentlélek, „Béke és Igazság Pilisszentléleki Modell” Alapítvány Út, Igazság, Élet Kiadója, 2009. – Magyar Elektronikus Könyvtár

–––

Ferencz világ dicsösége,
S-második égö lámpása;
Kinek olly nagy fényessége
Ignatz után hogj nincs mássa.
Halgasd búzgo szeretetböl
Téged dicsirö verseket:
Segítsd igaz tiszta szivböl
Téged ohaito lelkeket.
Azon tüzzel lángodozzék
Szivünk; melljel te geriedtél:
Es hogy Jesus dicsértessék
Mindenekben, búzgon égtél.
Add, hogy Isten szent malasztya
Gyökerezzék bé lelkünkben:
Melly azt nékünk meg adhattya
Hogy éllyünk örök életben.

Szent Xaverius Ferencz officioma (részlet) In. Katolikus egyházi énekek, jegyzetek: Holl Béla, Budapest, Argumentum, Akadémiai, (Régi magyar költők tára XVII. század), 1992. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

 Dörnyei Sándornak, könyvtárunk nyugalmazott főkönyvtárosának eszébe jutott egy régi történet, melynek főszereplői Árpád-házi-királyok, spiritiszta médiumok, lappangó corvinák, egy Bugi nevű középkori apát és egy szanszkrit nyelvű papirusztekercs.

• Egy 1944-es OSZK-nak címzett levél utal elrejtett corvinákra.
• Borsa Gedeon 1956 tavaszán utánajárt a levél eredetének.
• A levél írója szerint egy spirituális szeánszról származik a történet.
• Szellemek meséltek az elrejtett corvinák titkáról.
• A történetről egy időre elfelejtkeztek.
• Borsa Gedeon tíz évvel ezelőtt talált a várban egy lezárt ajtót.
• Lehet, hogy ezúttal a régészek kinyitják a lezárt ajtót?

Dörnyei Sándor egy hosszú levélben írta meg az általa ismert történetet blogunknak.

A Várhegy barlangjaihoz, épületeihez számos legenda kapcsolódik. Ezek sorát bővíthetjük az alábbi történettel, amelyet az események mellékszereplőjeként éltem át, s amelynek lettem – barátaim unszolására – krónikása. Ne számítsanak azonban pontos, a részletekre kiterjedő leírásra, az egyre ködösülő múltból előráncigált emlékfoszlányokat igyekeztem elfogadható formába összefűzni.

Úgy kezdődött, hogy valamikor 1956 tavaszán Borsa Gedeon azt mesélte, hogy a Könyvelosztó egyik munkatársa érdekes adatot talált. Markos Béla bácsi a Széchényi Könyvtár történetével foglalkozott, s az irattár anyagának átnézése során egy levél került a kezébe. A levél írója a Könyvtár figyelmét hívta fel arra, hogy tudomására jutott, hogy a Vár egyik barlangjában korvinák találhatók, amelyeket a XVI. században a törökök elől rejtettek oda. A levél 1944-ben született. Így nem csoda, hogy a Könyvtár főigazgatója, Fitz József azt válaszolta, hogy most az értékeknek a háború, a bombázások veszélyei elől történő elrejtésével és nem a rejtett kincsek felszínre hozásával foglalkoznak.

Borsa Gedeon bibliográfus, az Országos Széchényi Könyvtár bibliothecarius emeritusa, az MTA doktora

Borsa Gedeon rögtön arra gondolt, hogy talán már elérkezett az idő, hogy érdemes a levélben foglaltaknak utána menni. A levélen a feladó neve és lakcíme is szerepelt. A cím valahol a Stefánia út körül volt. Engem is beavatott a „vállalkozásba”, így elhatároztuk, hogy amikor legközelebb valamelyik válogatott labdarúgó mérkőzésre vagy atlétikai viadalra a Népstadionba megyünk, hazafelé jövet megkíséreljük, hogy a postacím alapján megkeressük a levélírót.

A szerencse mellénk szegődött. A levélíró nemcsak túlélte az 1944 óta eltelt viharos évtizedet, hanem továbbra is a korábbi címen lakott, sőt „látogatásunk” idején, egy derűs vasárnap délután, otthon is volt. Eleinte – természetesen – nagyon bizalmatlan volt, nem tudta, hogy nem fenyegeti-e veszély valamilyen hatóság részéről, hiszen bejelentés nélkül törtünk rá. Hosszas győzködés után elárulta értesülése forrását. Elmondása szerint valahogyan ismeretségbe került a kommunista ideológus Rudas László (1885–1950) leánytestvérével, aki spiritiszta médium volt. A hölgy nemcsak spiritiszta összejövetelek, „szeánszok” alkalmával lépett kapcsolatba az elhunytak szellemével, hanem olykor napi háztartási munkája közben is „átment a transzba”. A szellemekkel folytatott beszélgetéseket a szeánszok résztvevői lejegyezték egy iskolai irkába. Látogatásunk során annyira sikerült megnyernünk levélírónk bizalmát, hogy ezt az irkát – a további sikeres nyomozás érdekében – nekünk is adta. Az elmúlt néhány évtized alatt az irka többnyire Borsa Gedeonnál volt, de megfordult az én kezemben is. Ma már egyikünk sem találja, valahol elkallódott.

Dörnyei Sándor és Borsa Gedeon a Széchényi Könyvtárban

Borsa Gedeon jegyzetei közül azonban előkerült egy „Bugi” feliratú irattartó. Ebben feltehetően az említett piros fedelű irkából kicédulázott, a Bugi-üggyel összefüggő szövegrészek gyűjteménye van. A feljegyzések több kézből származnak. A „szellemekkel” társalgó baráti kör tagjai között férfiak és nők is voltak. A szövegben található ugyanis olyan megszólítás, hogy „Ön uram”. Másik alkalommal viszont az egyik „szellem” bejelenti, hogy Bugi apát jelentkezik. Ehhez hozzáteszi: „remegj, asszony, ha itt lesz.” Az olykor egymásnak ellentmondó részletek különböző időben keletkeztek, a spiritiszta szeánszokat tehát rendszeresen tartották. A feljegyzések megőrzője, akitől mi a füzetet megkaptuk, feltehetően ennek a baráti társaságnak egyik vezetője volt. Néhány más név is felbukkan, ezek a személyek ma már aligha élnek. Ezekből a beszédtöredékekből először emeljük ki a föld mélyén rejtőző „kincsek” említését. Az egyik „szellem” elmondja:

„1390-től 1471–72-ig bezárólag találunk majd koporsókat. Köztük két Árpád-házit, kik 1117–19-ből lettek eltemetve, de mi is ott hagytuk, mi oda mentünk le a félelem és a baj elől. Ott aztán több helyről összegyűjtött kincsek vannak, amik részben előbbi, részben későbbi eredetűek. Apát uram koporsója látványosság: színezüst, de ettől eltekintve sok érték: az ország sorsát irányítandó levelek és a papságra vonatkozó dokumentumok.”

Másik alkalommal azt jegyezték le, hogy az egyik járaton:

„megtalálják az átlót, mely a kör alakú természetes barlangtermet átszeli. Az út hosszú, de ha végig követik, eljutnának oda, ahol az apát által jelölt dolgok vannak: Elena királynő, Endre és még két Árpádházi király. Bugi apát lesz a legboldogabb, ha meglesz a magyar kódex… maga a terem 1491 óta érintetlen. […] A teremszerű kiszélesedés 8 koporsót rejt magában, ezek közül 4-ben tényleg halott van, de négy telve van a legkülönbözőbb kincsekkel, értve alatta olyan magyar vonatkozású okmányokat és Corvinákat is, amelyeknek nyoma veszett. Van egy-két papirusztekercs, amely a magyarok származására is fényt vetne. A papirusz szanszkrit nyelven van írva.”

A papirusztekercsről máskor azt mondják, hogy az ázsiai magyarság történetét foglalja magában. De milyen úton juthatunk ezekhez a kincsekhez? A „szellemekkel” folytatott beszélgetések nagy része a különböző lejáratokról szól.

Az egyik kiindulópont a „régi templom”. Ez lehetne a lebombázott, majd lebontott Mária Magdolna templom, amelynek ma csak a tornya áll a Kapisztrán téren. A főoltártól „balra és jobbra is folyosók vezetnek, de ezek a folyosók lenn vannak, most már erre nincs utunk, mert már 1690-ben be lettek építve. Ellenben a 17 szoba fala lefelé azonos a mai pince, illetve természetes barlangunkhoz vezető út falával, de egy rész leomlott. Most már ha eltakarítják a romokat, lefelé… nem egyenesen előre, kissé ferdén lefelé rá fognak bukkanni a még régebbi lépcsőfokokra”.

A romos Kapisztrán tér a Magdolna-toronnyal a budai Várban, 1945 tavaszán In. A Dunánál. Magyarok a 20. században (1918–2000), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2001. (Encyclopaedia Humana Hungarica 9.) – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Ilyen útmutatásokat találunk még a jegyzetekben: mindenhol a „régi templom” szentélye vagy a „17 szoba” a kiinduló pont. Ez a szoba feltehetően a régi Belügyminisztériumban volt. Visszatérően beszélnek a járatokat lezáró omlásokról, „görgetegekről”, de hangsúlyozzák, hogy ezek több-kevesebb munkával eltávolíthatók, s a megtalálható kincsek megérdemlik a fáradságot. Egy alkalommal említenek egy rejtekutat, amely a Dunához vezet: „Ez folytatása egy sokkalta jobban kiszélesedő alagútnak a fehéregyházai királyi várba. El van állítva, keressétek meg, könnyű lesz”.

Talán érdekesek a szövegben felbukkanó személyek. Ilyen a több helyen szereplő Bugi apát. Neve egy helyen „Bugiostro” alakban található. Róla elmondják, hogy „élt 1217-ben, meghalt Budán a mai Capistran templom helyén álló kolostor lazaretjében… sok helyen járt életében.” Bugi „maga is jegyzett és minden furcsaság mellett az ő írásai is érdekesek a magyar múlt számára”. Vannak olasz nyelvű szövegrészek, ezekben megjegyzik: „ő nem írhat más nyelven, mert egyrészt nem volt magyar, másrészt az akkori magyar ma már nem érthető”. A gyakran Bugi helyett beszélő személy magáról azt mondja: „Hogy tulajdonképpen ki vagyok, arról ma nem beszélhetek. Én még Mátyás előtt éltem”.

A megszólalók egyike többet árul el magáról: „Amadeus apát vagyok, a régi Budavár minden kövét ismerem”. Egy másik megszólaló Bugi apát unokaöccse lehet. Egy helyen ugyanis azt mondja: „A sírok közül kérek kettőt nem bolygatni. Az egyikben én, a másikban fiatalon elhunyt asszonyom pihen. De eltemetni a budai hegyekben eltemethettek. Feleségem neve Elvigna, az anyám Bugiostro, nem átszármaztunk”. Egy alkalommal a Jó Pásztor apátságot is említik. Ennek az apátja lehetett Bugi is, de Amadeus is. A „szellemek” nemcsak saját koruk eseményeit ismerték, hanem a korábbiakat és későbbieket is megszólalásuk idejéig.

A várbarlang – Építészfórum.hu

Mindezeket közel hatvan évvel ezelőtt néhány barátunknak is elmondtuk a Könyvtárban. Így aztán elhatároztuk, hogy valamilyen „terepszemlét” kellene tartanunk a kikövetkeztetett helyszínen. 1956 egyik verőfényes tavaszi vasárnap délelőttjén valóban össze is jött egy kis „kincskereső” csapat: Borsa Gedeon, Markos Béla bácsi, a Könyvtár kézirattárában dolgozó Windisch Éva a férjével, a történész Vörös Károllyal, valamint egyik barátjukkal, aki a Rádióban volt hangmérnök (a nevére már nem emlékszem). Ő a régi Belügyminisztérium egyik gondnokának a fia volt, így közülünk neki volt bizonyos helyismerete az épületben. Az ő vezetésével aztán le is jutottunk ennek az épületnek a pincéjébe. Ott aztán az egyik sarokban csakugyan találtunk egy befalazott ajtót. Azt gondoltuk, hogy itt nyílik a lejárat a corvinákat rejtő barlangba. Ez a kirándulás le is zárta buzgólkodásunkat, hiszen tudtuk, hogy egyetlen hatóság vagy intézmény sem fog engedélyezni, támogatni olyan elképzelést, amely egy spiritiszta médium összefüggéstelen „látomásain” alapszik.

Közben történt egy és más velünk és körülöttünk, az egész esetet emlékezetünk lomtárába helyeztük. Vagy tíz esztendővel ezelőtt azonban Borsa Gedeon telefonhívást kapott a Budapesti Történeti Múzeum egyik régésznőjétől. Ő elmondta, hogy valakitől meghallotta ezt a Bugi történetet, ezért aztán a Bécsi Kapu téren folyó felújítási és feltárási munkákhoz kapcsolódóan a barlangrendszer mélyebben fekvő részein szeretne kutatásokat végezni. Hívta Gedeont, hogy a régi Belügyminisztérium épületében egy terepszemlén vegyen részt. Ő pedig magával vitt engem is.

Az épület gondnokságának emberei nem az általunk már látott pincébe, hanem az udvar sarkában lévő lejáraton a barlangrendszer mélyebb rétegeibe kísértek le. Több szinten botorkáltunk lefelé. A járatok elég jól használhatók voltak. Az egyik szinten egy korábbi titkos telefonközpont (?) nyomait láttuk. Itt több helyiségben a berendezés maradványai voltak. A legalsó szinten, ahová még lemerészkedtünk, ismét találtunk egy befalazott ajtót. Ez régi lehet, hiszen az utolsó századokban ilyen mélyen nem építenek faragott szemöldökfás kaput. Az ismételten talált ajtónyílásokat elképzelhetően akkor falazták be, amikor a barlangokat már nem kellett menedékül használni. Meg kellett viszont akadályozni, hogy a pontosan nem ismert, de összefüggő járatokon át a mélyből illetéktelenek hatoljanak be a békés lakóépületekbe. A tervezett régészeti feltárásból nekünk ennyi jutott. Nem hallottuk, hogy a régésznő pályázata sikerrel járt volna. A történetnek azonban még mindig nincs vége…

Dörnyei Sándor

András apostol, Péter bátyja. Életéről, pályájáról keveset tudunk. A hagyomány szerint X formájú kereszten szenvedett vértanúságot. Ez az andráskereszt, amely ikonográfiai ismertetőjele is egyúttal. Legendájával kódexeink alig foglalkoznak, középkori misekönyveink azonban számon tartják. Azt kell hinnünk, hogy András apostol tekintélyét, népszerűségét elsősorban névünnepének kalendáriumi helye határozza meg. Erre utal több középkori misekönyvünk és a szegedi ihletésű Pozsonyi-kódex András-himnusza is.

Bálint Sándor: November 30. (részlet) In. Uő.: Ünnepi kalendárium 2. A Mária-ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágából. Július 1. – november 30., Budapest, Szent István Társulat, 1977. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Szent András apostol ábrázolása a Szent Koronán. In. Katona Tamás: A korona kilenc évszázada, Corvina 1979. Forrás: Wikipédia (Szent Korona szócikk) 

Amikor Jézus a Galileai-tó mellett járt, látott két testvért, Simont, másik nevén Pétert és testvérét, Andrást. Halászok voltak, s épp hálót vetettek a tengerbe. Megszólította őket: „Gyertek, kövessetek, s én emberek halászává teszlek benneteket!” Azon nyomban otthagyták hálójukat és csatlakoztak hozzá.

Biblia – Mt 4, 18-20 – Jézus Kafarnaumban, Szent István Társulat, fordító Gál Ferenc – Magyar Elektronikus Könyvtár

A hidegségi Szent András templom, amelynek XIII. századi körkápolnájában korabeli freskók találhatók – Digitális Képarchívum 

Szent András Innepe-napja,
Ma vagyon nagy vigasságba:
Örvendez a' bóldogságba,
A' Szentekkel Menyországba.

Kájoni János: Szent Andras apostolrol. In. Katolikus egyházi énekek, jegyzetek: Holl Béla, Budapest, Argumentum, Akadémiai, (Régi magyar költők tára XVII. század), 1992. – Magyar Elektronikus Könyvtár

András apostol az úrkoporsóról. (Faszobrok a garamszentbenedeki római katolikus templomból) Bélyeg. Tervező: Zombory Éva 1980. – Digitális Képarchívum 

Nem tudni, a legendát szülte-e névünnepe, vagy legendája miatt lett a hónap apostola, mindenesetre senki sem illik a tizenkettőből nála jobban Nyilas havának első dekádjába. Eleink a hónapot is róla nevezték el. András (nov. 30.), a halász Péter apostol fivére, maga is halász volt. Elsőként követte Krisztust. Életrajzát az apokrif András cselekedetei (III. sz.) tartalmazza, és az Arany legenda szerzője költi újra. Eszerint térítő útján eljut a sztyepplakó szkíták közé is, ezért hagyományosan őt tekintik a „szkíták térítőjének”. A „szittyák” – bármilyen népcsoportot is fedjen e név – már az ókorban hírhedt nyilazó nép voltak, magukat a „Szarvas népének” nevezték, és legfőbb istennőjüket, aki nagy vadász hírében állott, a görögök Artemisszel azonosították, ősanyjuknak pedig egy görög rege szerint kígyófarka volt (a Kígyófarok a Nyilas csillagkép felett látható).

Jankovics Marcell: Szkíták térítője. In. Uő.: Jelkép-kalendárium (részlet), Debrecen, Csokonai, 1997.  – Magyar Elektronikus Könyvtár

Debrecen, Szent András-templom, 1802 után In. Pannon reneszánsz. Hunyadiak és a Jagelló-kor: 1437–1526, Budapest, Enciklopédia Humana, 1998. (Encyclopaedia humana Hungarica 4.)  – Magyar Elektronikus Könyvtár

Válaszolt András: „Ha félnék a kereszthaláltól, nem prédikálnám a kereszt dicsőségét. Azt akarom, hogy halld a kereszt titkát, hátha elhiszed, és fölismervén tiszteled, hogy üdvözülj!” Akkor elkezdte föltárni előtte a szenvedés titkát, és öt érvvel próbálta meggyőzni, hogy az mennyire illő és szükséges. Az első ok az, hogy mivel az első ember fa által vétkezett s hozta a halált a világba, illő volt, hogy a második ember fán szenvedve űzze el azt. A második, hogy mivel a szeplőtelen földből alkottatott a törvényszegő, illő volt, hogy szeplőtelen szűztől szülessék a megbékéltető. A harmadik, hogy mivel Ádám zabolátlanul a tiltott étel felé nyújtotta ki a kezét, illő volt, hogy a második Ádám a kereszten nyújtsa ki szeplőtelen kezét. A negyedik, hogy mivel Ádám a tiltott édes ételt megízlelte, illő volt, hogy Krisztus epét egyék, s így a rosszat az ellenkezőjével űzze el. Az ötödik, hogy mivel Krisztus nekünk adja a maga halhatatlanságát, illő volt, hogy magára vegye a mi halandóságunkat. Ha ugyanis Isten nem lett volna halandóvá, az ember nem válhatott volna halhatatlanná.

Jacobus de Voragine: Szent András apostol [november 30.] Legenda Aurea (részlet). Budapest, Helikon, 1990. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Kínvallatás. (Szent András kínzatása.) Oltárszárnykép Liptószentandrásról. 1512. In. Magyar művelődéstörténet, szerkesztő Domanovszky Sándor, Balanyi György, Szentpétery Imre, Mályusz Elemér, Varjú Elemér, Budapest, Magyar Történelmi Társulat, [1939]–[1942]. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

A' Christus Iesusnak elsö követöje,
Szent András Apostol, Hitünk nevelöje:
A' szent kereszt fának buzgó szeretöje;
Lelkönk ferdöje.

Ismeretlen XVII. századi szerző: XXX. novemb. Szent Andrasról (részlet) In. Katolikus egyházi énekek, jegyzetek: Holl Béla, Budapest, Argumentum, Akadémiai, (Régi magyar költők tára XVII. század), 1992.– Magyar Elektronikus Könyvtár

A számos tudomány számára igen fontos francia tudós, a kulturális antropológia egyik legfontosabb képviselője, Claude Lévi-Strauss 1908. november 28-án született, a napokban lenne 107 éves. Születésének évfordulója alkalmából az 1952-ben megjelent Faj és történelem (Race et Historie) című munkájából idézünk néhány gondolatot.

Claude Lévi-Strauss. In. Lévi-Strauss, Claude: Faj és történelem, [ford. Bojtár Péter], Boglár Lajos kísérőtanulmányával, Budapest, Napvilág, 1999. – Törzsgyűjtemény 

Összefoglalva Lévi-Strauss e műben azt mondja, hogy az emberiség fejlődését vizsgálva arra jutunk, hogy a fejlődésben, kulturális javak felhalmozásában mindig azok a civilizációk jeleskedtek, amelyek több, egymástól minél eltérőbb kultúrával rendelkező népcsoport által kifejlesztett kulturális innovációt tudtak működésük/szellemi eszköztáruk részévé tenni. Érvelése szerint azért öngól valamely népcsoportnak magára úgy gondolni, mint amely valamilyen tiszta, keveredés nélküli állapotában magasabb rendű, mint a többi, mert az emberiséget előrevivő találmányok legtöbb esetben több eltérő kultúra közös munkájaként jött létre, és rengeteg az átvétel. A változatosság miként a biológiában, itt is fontos feltétele a folyton változó környezetre adott megfelelő válaszadás képességének. Az eltérő világlátású, más kultúrájú emberek ezért értékesek számunkra, mert új gondolatokat kaphatunk tőlük, ugyanannak a problémának egy más, esetleg jobb megoldását tanulhatjuk el tőlük és ők tőlünk.

Az, hogy egy embercsoport, egy törzs, egy falu, egy nemzet úgy gondol magára, hogy csak az ő csoportjába tartozók az emberek, az egy régi, és általános vélekedés, ami viszont mára inkább problémák forrása.

Lévi-Strauss, Claude: Faj és történelem, [ford. Bojtár Péter], Boglár Lajos kísérőtanulmányával, Budapest, Napvilág, 1999. Címlap – Törzsgyűjtemény 

„Tudjuk, hogy az emberiségről alkotott azon kép, amely a faji és civilizációs hovatartozásra való tekintet nélkül magában foglalja az emberi faj valamennyi tagját, a történelemnek csak egy késői szakaszában alakult ki (…) Az emberi nem nagy részében azonban sok tízezer évig fel sem merült az efféle gondolat. Az emberiség határát a törzs, a nyelvi csoport vagy néhány esetben a falu határánál húzták meg, s ezért sok ún. primitív nép a mai napig is csak önmagát nevezi »embernek« (esetleg – bár ez sem kevésbé bántó – »jónak«, »kiválónak«), s ezzel burkoltan azt tudatja, hogy a többi törzsnek, csoportnak vagy falunak nincsenek emberi erényei, sőt emberi természete sincs, valamint hogy ezek tagjai legjobb esetben is »rosszak«, »gonoszak«, »két lábon járó majmok« vagy »undorító tetvek«. Gyakran azonban még ennél is messzebbre mennek, s a kívülállótól még valós létének ezt a kis morzsáját is megtagadják, és csupán »szellemnek«, vagy »jelenésnek« tekintik. Mindez nemegyszer különös helyzetekhez vezethet (…) Néhány évvel Amerika felfedezése után, miközben a spanyolok vizsgálóbizottságokat küldtek a Nagy-Antillákra, annak megállapítására, hogy van-e lelkük a bennszülötteknek, a szigetlakók fehér foglyaikat vízbe fojtották és módszeres megfigyelésnek vetették alá őket, azt kiderítendő, hogy vajon az ő testük is oszlásnak indul-e.”

Amerikai népfajok – Digitális Képarchívum 

Az ilyen etnocentrikus gondolkodás a Nyugatot is jellemezte, bár talán most, hatvan évvel később talán kisebb mértékben jellemzi. A Fejlett Világ lakóiként a haladás központjaként tekintünk magunkra. Lévi-Strauss példákat hoz ennek cáfolására. Azok a kulturális javak, amelyekre oly büszkék vagyunk, korántsem kizárólagosan a mi „fejlesztésünk”. Példa az Újvilág hozzájárulásáról:

„E hatalmas teljesítmény értékeléséhez elég, ha sorba vesszük mindazt, amit Amerika az Óvilág civilizációjának adott, kezdve az Óvilág négy alappillérével: a burgonyával, a gumival, a dohánnyal és a kokával (a modern fájdalomcsillapítók alapanyagával), folytatva az afrikai gazdaságot forradalmasító, noha mindennapos élelmiszerként Európában valamivel később elterjedő kukoricával és földimogyoróval, és zárva a sort a kakaóval, vaníliával, paradicsommal, az ananásszal, a paprikával, a különféle babfajtákkal, a gyapottal és a tökkel. Végül hadd jegyezzem meg, hogy a mértan és áttételesen a modern matematika műveléséhez elengedhetetlen nullát (zérust) a maják már legalább ötszáz évvel korábban ismerték és használták, mint azok az indiai tudósok, akiktől az arabokon keresztül Európa is átvette. […] … egyáltalán nem olyan egyszerű szabályos és folyamatos sorba rendezni az emberiség eredményeit. […] Őstörténeti és régészeti ismereteink gyarapodásával egyre inkább hajlunk arra, hogy a kultúrákat ne az időben, hanem inkább a térben különböztessük meg egymástól.”

Másrészt, kérdés, hogy ha a különféle társadalmakat teljesítmény szerint sorba akarjuk rendezni, akkor mit mérünk?

A szent háború. Lóhátról tüzelő beduin – Digitális Képarchívum 

„Amennyiben az elsődleges szempont az lesz, hogy egy társadalom mennyire volt képes felülkerekedni az ellenséges környezeten, aligha férhet kétség ahhoz, hogy az eszkimóké, illetve a beduinoké az elsőség. India viszi el a pálmát, ha a filozófiai és vallási rendszerek kidolgozása jelenti a rangsorolás alapját, és egyetlen ország sem tudta olyan sikeresen minimalizálni a túlnépesedés pszichológiai következményeit, mint Kína. Az iszlám által 1300 évvel ezelőtt kidolgozott elmélet szerint az emberi élet valamennyi – műszaki, gazdasági, társadalmi és szellemi – vonatkozása között szoros kapcsolat áll fenn. Ezt az elméletet csak nemrégiben fedezték fel újra nyugaton a marxizmus és a modern etnológia egyes elemeiben. Noha Nyugat a gépek ura, mégis nap mint nap tanúbizonyságát adja, hogy milyen kevéssé ismeri és használja az egyik legtökéletesebb gép, az emberi test által kínált lehetőségeket. Ezen a területen, valamint a fizikai és szellemi világ összekapcsolását illetően a Kelet és a Távol-Kelet több ezer évvel előrébb jár; ők teremtették meg azt a hatalmas elméleti és gyakorlati ismeretanyagot, amelyet Indiában a jóga, Kínában az úgynevezett »légzéstechnikák«, míg a maoriknál a belső szervek fölött gyakorolt uralom testesít meg. Egyes polinéziai népek évszázadok óta termesztenek növényeket föld nélkül, noha mi csak nemrégiben figyeltünk fel erre a lehetőségre, és ugyanezek a népek leckét adhatnának nekünk a hajózás művészetéből. Ugyanők jelentős megrázkódtatást okoztak a 18. században az európai kultúra számára egy minden addigi elképzelésnél szabadabb és önzetlenebb társadalmi és erkölcsi életvitel felmutatásával.”

Amerika néprajzi térképe – Digitális Képarchívum 

Lévi-Strauss új nézőpontot fogalmaz meg elődeinkkel kapcsolatban is. Álláspontja szerint teljesen félrevezető azt gondolni, hogy az ősember vívmányainak létrehozásában több a véletlen elem, mint a kortárs újításokban. Ilyen módon a szerző ki akarja terjeszteni az egyenrangúságot az ősemberekre is. Elődeink hozzánk hasonló szellemi képességekkel rendelkeztek és kitartó kísérletezéssel, igen összetett eljárásokkal alakították ki például kőből készített eszközeiket:

„Sajnos tagadhatatlan tény, hogy néhányan csupán az újabb időkben tett felfedezéseket tekintik az emberi erőfeszítés, intelligencia és képzelőerő termékének, és a „barbár” korszak felfedezéseit hajlamosak a véletlen szerencse számlájára írni, melyekben az emberiségnek nem sok érdeme volt. Ez a súlyos és közkeletű tévedés akadályozza a kultúrák között létrejött kapcsolatok helyes értékelését is.”

Képek Ausztráliából – Digitális Képarchívum 

„Egy használható kőszerszám elkészítéséhez nem elég, ha addig ütünk egy szikladarabot, míg a kívánt méretre hasad. Erre akkor derült fény, amikor először próbálták utánozni az őskorban használatos szerszámokat. A kísérlet (…) bebizonyította, hogy ezek az eszközök rendkívül bonyolult eljárások során készültek, melyekhez némely esetben valóságos »pattintószerszámokat« kellett készíteni: ellensúllyal ellátott kalapácsot, amellyel szabályozni lehetett az ütés irányát és nagyságát, rezgéscsillapítót, amely megakadályozta, hogy a rezgéstől a kődarab szilánkokra hasadjon. De szükség volt a szerszámok anyagával kapcsolatos ismeretekre is, hol lehet ezeket helyben felelni, hogyan lehet kibányászni őket, milyen az ellenálló képességük és a szerkezetük. Szükség volt még bizonyos testi adottságokra és gyakorlás útján elsajátítható »fortélyokra« is. Ezeknek a szerszámoknak az előállításához valóságos »liturgiát« kellett kialakítani, amely, mutatis mutandis, a fémmegmunkálás főbb ágazataiban használatos eljárásokkal vethető csak össze.”

Lévi-Strauss állítása szerint nem is annyira az egyes népek által elért vívmányokra kell figyelnünk, hanem annak a szituációnak a fontosságára, amikor az eltérő kultúrájú népek pont különbözőségükből fakadóan megtermékenyítik egymás gondolkodását. Szerinte kifejezetten törekednünk kell az ilyen helyzetek kialakítására, mi több, valamilyen módon késleltetni kell az egymással kapcsolatba kerülő kultúrák szükségszerű egymáshoz hasonulását, mert azzal pont az egymást kölcsönösen inspiráló szellemi környezet erőtlenedik el.

Lévi-Strauss szerint az emberi társadalmak sokféleségét vizsgálni kell, hisz egyrészt mindenütt azt látjuk, hogy folyton újratermelődik, másrészt amellett, hogy problémák forrása is, egyúttal nagyon jelentős szellemi erőforrás az emberiség egésze számára.

Őskori leletek a maróti múzeumból. Blahó Ede felvétele – Digitális Képarchívum 

„Egyes kultúrák most különböznek egymástól, ha azonban közös tőről fakadnak, akkor eltérésük nyilvánvalóan nem ugyanolyan, mint azoké a kultúráké, amelyek fejlődésük egyetlen szakaszában sem találkoztak egymással (…) ennek ellentéte is igaz, azok a társadalmak, amelyek bizonyos idő óta nagyon szoros kapcsolatot tartanak fenn, egyetlen civilizáció benyomását keltik, noha jelenlegi állapotukat nagyon is eltérő módon érték el, és nincs jogunk figyelmen kívül hagyni ezt a fejlődést. […] A sokféleség problémája nemcsak a kultúrák egymás közötti kapcsolatában mutatkozik meg; ugyanez a kérdés megjelenik minden egyes társadalmon belül is a társadalmat alkotó csoportok egymáshoz fűződő viszonyában: a különböző kasztok, osztályok, szakmai vagy vallási közösségek olyan különbözőségek köré szerveződnek, melyeket mindegyikük rendkívül fontosnak tart. […] Világos tehát, hogy a kultúrák sokféleségének a fogalma nem lehet statikus. Nem élet nélküli múzeumi gyűjteményekről vagy száraz katalóguscédulákról van itt szó! A földrajzi távolság, a sajátos környezeti körülmények vagy az emberiség többi részétől való elzártság következtében az ember kétségtelenül különböző kultúrákat hozott létre; mindez azonban csak akkor lenne fenntartás nélkül igaz, ha minden egyes társadalom a többitől elzárva, mindenfajta kapcsolat nélkül született volna meg és fejlődött volna. Ilyesmivel azonban nem találkozhatunk, talán csak a tasmánok kivételes esetében.”

Ezekről és más vitára indító gondolatokról olvashatunk Claude Lévi-Strauss: Faj és történelem című írásában (ford. Bojtár Péter, Boglár Lajos kísérőtanulmányával, Budapest, Napvilág, 1999. – Törzsgyűjtemény 

Gondos Gábor

További kulturális antropológiai vonatkozású szakirodalom a Magyar Elektronikus Könyvtárban:

• Etnikai-antropológiai kutatásmódszertan. Válogatott tanulmányok 1., [szerk. A. Gergely András], Budapest, MTA PTI Etnoregionális Kutatóközpont, 1996. (MTA PTI Etnoregionális Kutatóközpont munkafüzetek, 29.) 
• Antropológiai, etnológiai, kultúratudományi kislexikon, szerkesztő Gergely András, A., Papp Richárd, Szász Antónia, Hajdú Gabriella, Varga Andrea, Budapest, MTA PTI Etnoregionális és Antropológiai Kutközp., 2010. (MTA PTI Etnoregionális Kutatóközpont munkafüzetek 108.) 2., bővített, javított (online) kiadás. 
• A nemzet antropológiája. Hofer Tamás köszöntése, szerk. A. Gergely András, Budapest, Új Mandátum, 2002.