195 évvel ezelőtt, 1821-ben ezen a napon született Feszl Frigyes (megh. 1884) építész, festő- és grafikusművész, Ybl Miklós mellett a magyar romantikus építészet legjelesebb képviselője, aki európai viszonylatban is e stílus egyik legjelentősebb alkotója volt.

Sterio Károly: Feszl Frigyes portréja, 1847. . In. Haza és haladás. A reformkortól a kiegyezésig (1790–1867), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2000 (Encyclopaedia Humana Hungarica 7.) – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Müncheni képzőművészeti akadémiai tanulmányok után 1845 táján telepedett le végleg Pesten. Ekkor a pesti Országháza pályázatán újszerű romantikus tervével általános elismerést és első díjat nyert, végül azonban egy későbbi pályázat után a Millennium évére épülhetett fel az Országháza, akkor már Steindl Imre tervei alapján. 1851-től Kauser Lipóttal és Gerster Károllyal társulva építette Budán a vízivárosi volt kapucinus templomot és kolostort, az alagút krisztinavárosi bejáratát, és Pesten a Nádor utcai Oszwald-házat, Pán Józseffel pedig a kiskörúti volt London Szállót. 1855-ben részt vett a bécsi Votivkirche tervpályázatán.

Fő műve a hosszú és küzdelmes tárgyalások után 1859–64 között épített Pesti Vigadó, amely az 1849-ben Hentzi ágyúival elpusztított, Pollack Mihály által készített Redut alapfalaira épült.

Pesti Vigadó a felújítás utáni mai állapotában – Digtális Képarchívum

„Nem túlozunk, ha azt állítjuk, hogy ez az épület az egész romantikus architektúrának egyik legkiválóbb alkotása. Benne van ugyan ezen építészetnek alaphibája, mely minden feladatot – pályaudvart, bérházat, középületet egyaránt – valami fantasztikus középkori várideál szellemében, nehéz, komoly formákkal oldott meg; de ha ebbe belenyugszunk, s ha ez egyoldalúságot az általános korszellem rovására írjuk, el kell ismernünk, hogy a Vigadó tömegelosztása, formái igazán nagyszabásúak, s hogy erőteljes fantáziájú tervezője a monumentális hatásnak mestere. A magyar romantika szellemében Feszl a magyar stílus megteremtésére törekedett; e tendenciája főleg a díszítő elemekben vehető észre s az épület korjellemző erejét növeli.”

Meller Simon: A magyar művészet kialakulása a XIX. század első felében Részlet a római magyar művészeti kiállítás katalógusából. (Forrás: Művészet, Tizedik évfolyam, 1911. Negyedik szám 174–186. o.). In. Barabás Miklós: A Lánchíd alapkőletétele. Száz szép kép; szerkesztő Laskay Gabriella (Száz szép kép, 17.) – Magyar Elektronikus Könyvtár

M. J. (szerk.)

Csiby Mihályt 2016. február 10-én, szerdán délután kísérték utolsó útjára a Budapest 5. kerületi Szent Mihály-templomban. A festő- és grafikusművész 2010-ben 270 kisgrafikát ajándékozott a Plakát- és Kisnyomtatványtárnak. 2011 folyamán Vasné Tóth Kornélia elkészítette Csiby Mihály teljes kisgrafikai alkotásjegyzékét. Az anyagból 2012-ben, 90. születésnapján A kisgrafika nagymestere, Csiby Mihály címmel kiállítást rendeztünk a Plakát- és Kisnyomtatványtár előtti térben.

A könyvtárunk és a Kisgrafika Barátok Köre képviseletében Vasné Tóth Kornélia által elmondott nekrológ szövegével emlékezünk a művészre!

In memoriam Csiby Mihály

Megrendüléssel hallottuk a hírt, hogy Csiby Mihály (1922. április 9. – 2016. január 6.) festő- és grafikusművész, a „kisgrafika nagymestere”, mindannyiunk szeretett Miska bácsija 94 éves korában elhunyt.

Csiby Mihály különleges személyisége és munkássága több forrásból táplálkozott, ezek a hit, a humánum, az általános emberi értékek mélységes tisztelete. Vezérelvét leginkább a Homo sacra res homini (Az ember a legszentebb dolog az ember számára) és a Iustum amore! (Igazságot szeretettel!) szentenciák fejezik ki a leghitelesebben.

Alkotói sokrétűségét mutatja, hogy tevékenységi köre a festmények, táblakép-festmények, freskók, templomdíszek, üvegfestmények, üvegablak-tervezés, az illusztrációk, kisgrafikák, ex librisek, alkalmi grafikák készítése mellett még plakátokra is kiterjedt. Művészi munkásságát a múlt, kulturális értékeink őrzésének, megörökítésének fontossága jellemezte, mely belülről átérzett felszólítás, feladat volt a számára. Kivételes gondolati tömörségű, hatalmas kultúrtörténeti tudásról számottevő, letisztult formanyelvű alkotásai az egyéni emlékezeten túlmutatva a kollektív emlékezet részét képezik.

Csiby Mihály, a művész – a szovjetunióbeli elhurcoltatás, a „malenkij robot” éveit (1945–1949) hittel túlélő ember – művein keresztül neveli, formálja közönségét: mélységes életigenlésre, humanizmusra, a Teremtő és a teremtett világ megismerésére, szépségeinek felfedezésére. Erről tanúskodik a Szu-rágta 1459 nap (1995) c. prózai műve is. Magáénak érezte és hirdette a Teilhard de Chardintól származó, a Keresztény Művészek Nemzetközi 1969-es Kongresszusa mottójául is választott gondolatot: „A cél egy emberhez méltó föld – egy megformált környezet –, ami lehetővé teszi az embernek, hogy képességeit a legnagyobb mértékben kibontakoztathassa – teljes énje személyiséggé váljék.” E vezérgondolat jegyében teljesedett ki művészeti munkássága.

Tudományos illusztrátori pályája során foglalkozott az erdő állat- és növényvilágával, a vízi élet titkaival. A Magyar Természettudományi Múzeum Állattára munkatársaként pókokról, bogarakról, lepkékről, legyekről, poloskákról készített tudományos igényű, aprólékos rovarillusztrációkat. Műveivel egyaránt szolgálta a tudományt és az ismeretterjesztést.

Csiby Mihály témavilágának egy másik fontos vonulata az elvont, transzcendentális mondanivaló kifejezése, vallásos tartalmak formába öntése. Hitvilága szorosan kapcsolódott természettudományos látásmódjához, alkotásai sok esetben ún. transzmateriális képek. A művész vallásos érzékenysége, a Teremtő és a teremtett világ dicsérete szólal meg ezeken keresztül. Számos templomban láthatók murális egyházművészeti alkotásai, díszítőfestményei, freskói, színes ablakai, stációk és általa tervezett ornamentika. Vallásos tárgyú, Jézus születését, szenvedéstörténetét, az eukarisztiát, a szentségeket, a Szentlelket, a magyarországi szenteket bemutató illusztrációi rendszeresen helyet kaptak az Új Ember c. katolikus hetilapban és a Párbeszéd Istennel: Imakönyv katolikus híveknek c. könyvben.

Munkásságában tekintélyes részt tett ki a kisgrafikák, ex librisek, alkalmi grafikák készítése. 1979–1980 folyamán vállalta körünk, a Kisgrafika Barátok Köre titkári teendőit. Alapítója volt a belgiumi Nemzetközi Ex libris Centrumnak. A könyvjegy műfajához való vonzódását a következőkkel indokolta: az ex libris „az ember legbensőbb énjének tömör kifejezője; ismeretterjesztést és közművelődést szolgáló forrás; kis mérete miatt a mívesség, a lelkiismeret, a szakmai tudás művészete; a művészi szép terülj-terülj asztalkája; házi képtár, valóságos múzeum.” Példaként említhetjük történelmi–irodalmi–egyházi témákat feldolgozó ex libriseit és alkalmi grafikáit, a híres természettudósokról megemlékező in memoriam lapjait, a karácsonyi-újévi ünnepkört felidéző PF lapokat.

Csiby Mihályt kimagasló munkásságáért többször díjjal tüntették ki. A hazai múzeumok közül kiemelem a Magyar Természettudományi Múzeumot, az Országos Széchényi Könyvtár Plakát- és Kisnyomtatványtárát, a Ráday Múzeumot, a Szabó Ervin Könyvtárat, mint amelyek fontos egységet őriznek életművéből.

Sokoldalú munkásságát néhány percben összefoglalni lehetetlen vállalkozás lenne. Hadd idézzem fel végezetül, az emléke előtt való tisztelgésül egy ex librisét Tóth Sándor nevére, mely Goethe: Vándor éji dala c. költeménye nyomán született:

„Immár minden bércet
Csend ül,
Halk lomb, alig érzed
Lendül:
Sohajt az éj.
Már búvik a berki madárka,
Te is nemsokára
Nyugszol, ne félj...”

Miska bácsi! Nyugodj békében!

Vasné dr. Tóth Kornélia

Válogatás Csiby Mihály ex libriseiből.

A „szomszéd várban”, a Magyar Nemzeti Galériában február 13-án tartják az El Kazovszkij kiállítás finisszázsát, ahol többek között egy emlékkoncert erejéig fellép a Fölöspéldány csoport is. A meghívóból az is kiderül, hogy a művészcsoport 1979-ben alakult El Kazovszkij részvételével. Az elmúlt hetekben közösségi oldalakon művészek találgatták, mit rejthet ez a szó: fölöspéldány?

Könyvtáros körökben ellenben azon csodálkoztak, milyen intenció alapján öltötte magára a művészcsoport ezt a könyvtári szakszót?

Az Országos Széchényi Könyvtár keretében 1954-től működött egy osztály, amely országos szinten az államosított könyvek újraelosztásával, valamint a könyvtárak számára fölöslegessé vált kiadványok hasznosításával, illetve selejtezésével foglalkozott. Az osztályt 1973-ig Könyvelosztónak (röviden, és könyvtáros körökben általánosan KEO-nak) hívták. 1958 novemberében a KEO keretén belül hozták létre a Fölöspéldány csoportot. Az 1973-as átszervezés során ebből a csoportból nőtt ki és jött létre a Fölöspéldány Központ, amely 2000-ben önállóságát elveszítve, a Raktári Osztály keretében újra csoportként működött 2008-as megszűnéséig. Az osztály létrejöttéről és működésének első éveiről bővebben itt olvashatunk.

Az avantgárd művészcsoport névválasztására a tömör magyarázatot Havasréti József Punk/rock kultúra és az avantgárd „élő folyóiratok”. A Fölöspéldány csoport című tanulmányában találjuk, amely ebben a kötetben jelent meg:

Né/ma? Tanulmányok a magyar neoavantgárd köréből. Szerk.: Deréky Pál és Müllner András. Budapest , Ráció, 2004. – Törzsgyűjtemény

A csoport tagjai közül ketten – Kemenczky Judit és Györe Balázs – az OSZK Fölöspéldány-központjában dolgoztak, ebből származott a csoport neve.

„A Fölöspéldány név úgy ragadt ránk, hogy 1979-ben [Györe] Balázs és [Kemenczky] Judit az Országos Széchényi Könyvtár Fölöspéldány Központjában dolgoztak. Ők nyomogatták a pecsétet a kiselejtezett könyvekbe: fölöspéldány. A név szinte magától tágult ki képzeletünkben, magától nyert egzisztenciális és ontológiai vonatkozást személyes és irodalmi sorsunkra, magától kínálkozott a haldokló évtized szellemének megnevezéséül.”

Szilágyi Ákos 1998-ból származó kommentárjai jól megvilágítják a csoport neve és a csoport működését meghatározó történelmi, társadalmi, kulturális, szellemi, spirituális kontextusok természete közötti összefüggéseket. Érdemes közelebbről is megvizsgálni mindezt, ugyanis a Fölöspéldány névben, illetve Szilágyi Ákos ahhoz kapcsolódó, a nyolcvanas évek elején írott A fölöspéldány szomorúsága című esszéjében koncentrált formában fogalmazódnak meg egyrészt a korszak depressziós szellemi közérzetéhez, másrészt az avantgárd felforgató szellemiségéhez kötődő képzetkörök és észrevételek.

Deréky Pál és Müllner András: A Fölöspéldány csoport (1979–1982). In. Uők (szerk.): Né/ma? Tanulmányok a magyar neoavantgárd köréből, Budapest, Ráció, 2004. – Digitális Tankönyvtár portál – Törzsgyűjtemény

Szkárosi Endre, József Attila-díjas költő 2008-ban írta meg a Fölöspéldány csoport történetét:

1979-ben Kőbányai János, akit még a jogi karról ismertem, ahol ő eggyel felettem járt, a csöves kultúrával kezdett foglalkozni, és a Beatrice együttes egyik legnagyobb szószólója lett az értelmiség körében. Ezúttal egy olyan irodalmi-zenei estet akart összehozni a Fiatal Művészek Klubjában, amelyen egyrészt a Beatrice, másrészt olyan írók-költők vennének részt, akiknek a munkájában kitüntetten volt jelen a beat-zene tapasztalata. Ez lett a Beat-ünnep nevű rendezvény, amelyre Csató Károlyt, Györe Balázst, Kemenczky Juditot, Szilágyi Ákost, Temesi Ferencet, Turcsány Pétert és engem hívott meg. Az írók-költők többsége felolvasott, Ákos talán valamelyik hangosversét szavalta, én pedig, azt hiszem, a "Fogdadal"-okat és a "Militarista dal"-t adtam elő. A műsor előtt persze megbeszélést és némi próbát tartottunk a Beatricével, ennek során, mint az máskor is elő szokott fordulni, gondok támadtak az író-zenész kommunikációban. Kértem például egy feszes ritmust a "Militarista dal"-hoz, mire Feró kicsit tanácstalanul nézett rám: hát ezzel most mihez kezdjünk. Mire Donászi Tibi megszólalt: nekem annyi, hogy feszes ritmus, elég – és ütött valamit rögtön. Rengetegen voltak aztán az esten, az irodalmi része is kifejezetten jó hangulatban telt, utána pedig egy fergeteges Beatrice-koncert következett. Akkor még öten voltak, Gidófalvy Attila is ott műsorozott a billenytűs hangszerek fölött, valami űrhajóssapkában.

Már itt a fejébe vette Kőbányai, hogy csoportot kellene alapítani, amelynek az említett zenei érdeklődés közössége lenne az alapja, és utána közös koncerteket szervezni a Beatricével. Mivel láttunk fantáziát az ötletben, igen gyorsan neki is indultunk: egy hónap múlva – talán az őshonos Temesi közbenjárása révén? - már a szegedi JATE-klubban volt a Beatricével közös fellépésünk. Nem jöttek rá sokan, de erős volt a hangulat. Akadt egy-két közjáték is: Temesi például nagyon berúgott, alig bírt menni, de amikor fent volt a színpadon, gyönyörűen olvasott fel az első kötetéből egy novellát. A műsor végén a közönségből valaki megrótta az ittassága miatt, amit a színpadi fellépéshez méltatlan állapotnak tartott, de megvédtük Ferit: az ivás magánügy, a lényeg, hogy az előadása több, mint hibátlan volt - megrázó. Utánunk ismét egy fergeteges Beatrice-koncert következett, saját számaik mellett eredeti punk-nótákat is játszottak, mi meg táncoltunk rá bolondul.

Ekkor tájt már folyt a vita a névválasztásról, ami sehogyan sem akart osszejönni, valami miatt minden névötlet alkalmatlannak bizonyult. Végül valahogyan szóba került az Országos Széchenyi Könyvtár Fölöspéldány Központja, ahol Kemenczky és Györe is dolgozott, és abban a pillanatban rácsodálkoztunk: ez az! Ennél tökéletesebb nevet keresve sem találhattunk volna.

Szkárosi Endre: Fölöspéldány. Részlet – Litera.hu

A Fölöspéldány csoportnak 1986-ban, a Magvető kiadó JAK füzetek sorozatában antológiája jelent meg KÁ! KÁ! KÁ! címmel.

Ká! ká! ká! A Fölöspéldány gyűjtése. Szerk.: Parti Nagy Lajos, írta: Kemenczky Judit et al., Bp., Magvető, 1986. – Törzsgyűjtemény

Az antológia fülszövegében az alábbiakat olvashatjuk:

A csoport idáig csak „élő” irodalmi koncerteken lépett fel – több ízben az azóta feloszlott Beatrice együttessel közösen –, ez a füzet első nyomtatott „fellépésük”.

Ká! ká! ká! A Fölöspéldány gyűjtése. Szerk.: Parti Nagy Lajos, írta: Kemenczky Judit et al., Bp., Magvető, 1986. – Törzsgyűjtemény

A ká! ká! ká! dalszövege:

Györe Balázs

ká! ká! ká! (II.)

e zitt a ká! be tü
be tü za nap a zab lak on
be tü zi a te tü a be tü ket
pon tot rak o da ho va nem le het
köz pon toz za za a szö szö ve get
köz pon ti ti ter vet szö szö vö get
e szi nyel i a na po kat be lő lem
e melt fő vel el e szi e lő lem
ez ál la tot ál lo mány oz e köz pont
pont os abb ne vén a FÖLÖSPÉLDÁNY
ma gá ba v esz mint egy dö gös vén lány
ma gá ból es té re min dig ki hány

haladni szépen be tü ről te tü re
pontosan hányni te tü ről be tü re
csak ugy érdemes

Ká! ká! ká! A Fölöspéldány gyűjtése. Szerk.: Parti Nagy Lajos, írta: Kemenczky Judit et al., Bp, Magvető, 1986. – Törzsgyűjtemény

A Fölöspéldány csoport a Beatrice együttessel 
Ká! ká! ká! A Fölöspéldány gyűjtése. Szerk.: Parti Nagy Lajos, írta: Kemenczky Judit et al. Bp.: Magvető, 1986 – Törzsgyűjtemény

Elbe István

50 éve hunyt el Rideg Sándor (Törtel, 1903. február 12. – Budapest, 1966. február 8.)

Rideg Sándor. Hegedüs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Bár a 30-as évektől jelennek meg rövidebb novellái különböző lapokban (Népszava, Gondolat, Korunk, Magyarország, Híd), nevét mindenki az Indul a bakterház című regénye miatt ismeri.

Rideg Sándor: Indul a bakterház, Budapest, Móricz Zsigmond Könyvkiadó, 1943 – Törzsgyűjtemény 

Az irodalomtörténet széljegyzetben emlékezik meg róla – ha egyáltalán megemlékezik –, a lexikonok-életrajzok ugyanazt a pálya- és életképet hozzák (öt elemit végzett, volt vöröskatona, csikós, gyári munkás, vasúti alkalmazott, pék, katonatiszt, rendőri megfigyelés alatt állt, internáló táborba hurcolták), tipikus „egykönyvű” szerzőnek tartják. 

Rideg Sándor: Urak országa, Budapest, Athenaeum, 1945 – Törzsgyűjtemény

Pedig a 40-es évek második felétől sorban adják ki egybegyűjtött elbeszéléseit (Urak országában, 1945; A tükrösszívű huszár, 1950; Históriás idők, 1955; Csongrádi hun király, 1957; Lelkek szakadékai között, 1963; Hűvös csillag alatt, 1965; halála után az Érchangú kakas, 1978); regényeit (Tűzpróba, 1949; Sámson, 1951; Daruszegi vasárnapok, 1953; Tizenkét lépcsőfok, 1954; Kristóf rózsafái, 1960), és egy mesekötetét is (A szegény ember és az ördög, 1957 – a műfajmegnevezés becsapós, hiszen szinte minden novelláskötete tartalmaz meséket, feldolgozott népmeséket.). Bár az Írószövetség tagja volt, munkái nagy része visszhangtalan maradt.

Rideg Sándor: Kristóf rózsafái, Budapest, K. O. – Produkció Bt., 2003 – Törzsgyűjtemény  

A korban kötelező „termelési regényeket” letudva (Tűzpróba, Sámson) a mesének titulált szövegeiben hozza vissza azt a stílust és segítségével azt az ábrázolt világot, melyet a Bakterházban bemutatott. Említett két önéletrajzi ihletésű regénye közül a Tűzpróba – melyben bemutatja, miként éltek a kommunizmus előtt a sanyarú sorsú cselédek, munkások – több nyelven is megjelent: oroszul, bolgárul és szlovákulis megjelent.

Rideg Sándor: Tűzpróba, Moszkva, 1958 – Törzsgyűjtemény   

Mesélgetős elbeszéléstechnikája, népies fogalmazásmódja, humoros beszédmódja egyéni hangot adnak szövegeinek.

„Most már akár el se mondjam, hogy mekkora öröm volt ezen a napon a király palotájában. A király azon nyomban fölajánlotta koronáját Kapanyányi Monyónak, a leányával együtt, de Monyó azt mondta, hogy ő csak olyan együgyű foltozó varga fia, nem illik fejére a királyi korona és arra sincs eset a mesében, hogy ilyen szegény varga rokonságba került volna a királlyal. A király bölcs ember volt és nem erőszakolta sem országát, sem leányát Monyóra, úgy gondolta, akad herceg is, aki elveszi leányát. Ebben aztán igaza volt.”

A kapanyányi Monyó, In: A tükrösszívű huszár, Budapest, Atheneum, 1950 – Törzsgyűjtemény    

Rideg Sándor: A tükrösszívű huszár, Budapest, Athenaeum, 1950 – Törzsgyűjtemény    

Tájszólás(ok)ban előadott történetei nemcsak a falusi nyelvet idézik, hanem ezek stílusában furcsa keveredés mutatható ki a külvárosok munkásnyelvével, sok helyütt az argóval is. E sajátos nyelvezet mögött találkozik a valóság és a mesevilág, a történelem és a folklór.

Rideg Sándort egyéni meseszövése, áradó stílusa érdemessé tennék arra, hogy műveit ne csak „Az indul a bakterház írójától” címkével lássák el, hanem önálló kötetekként újra felfedezzék.

Rideg Sándor: Ifjúkori törtenetek Bakterház előtt, bakterház után: ifjúkori történetek, Budapest, K. O. – Produkció Bt., 2004 – Törzsgyűjtemény  

Szerk.: KE

Nézz meg további tíz magyar és idegen nyelvű könyvborítót lapozható galériánkban :)

Ex libris és képkultúra. Modern magyar ex librisek címmel hiánypótló kötet jelent meg munkatársunk, Vasné dr. Tóth Kornélia szerzőségével és szerkesztésében, az Országos Széchényi Könyvtár és a Kossuth Kiadó közös kiadásaként. A képes album 352 oldalon 1054 magyar ex librist mutat be, 14 fő tematikus fejezetben, a képeket magyarázó szövegekkel, tartalmas bevezetővel, képjegyzékkel, névmutatóval. A könyv gazdag ex libris anyagát részben kiállításon is szemlélhetjük. A kiállítással egybekötött könyvbemutató 2016. február 24-én 15 órakor lesz az OSZK 7. emeleti katalógusterében.

Vasné Tóth Kornélia: Ex libris és képkultúra. Modern magyar ex librisek. Borító. – Törzsgyűjtemény

A könyv bevezetőjében Vasné Tóth Kornélia megállapítja, hogy az Országos Széchényi Könyvtárban az 1960-as években volt az ex libris fénykora, ekkoriban ugyanis számos ex libris kiállítást rendeztek az akkor még a Nemzeti Múzeum épületében működő könyvtárban. 

A sort 1961-ben Bordás Ferenc (1911–1982) grafikusművész kiállítása nyitotta. Kiemelkedő tematikus tárlat volt a Magyar írók, művészek és tudósok ex librisei 1964-ben, kísérő katalógussal. Ezen híres magyar írók, művészek és tudósok ex librisei voltak kiállítva. E tárlat több szempontból a mostani előzményének tekinthető! 1965-ban került sor Fery Antal (1908–1994) szerencsi fametsző, 1966-ban Diskay Lenke (1924–1980) ex libriseinek kiállítására, utóbbi hagyatékából egyébként a későbbiekben is rendeztek tárlatot, 1999-ben, majd legutóbb 2009-ben. A szovjet ex libris 1917–1967 c. kiállítás a nagy októberi szocialista forradalom 50. évfordulójáról emlékezett. 1968-ban került sor Meskó Anna–Póka György grafikusművész házaspár tárlatára. Ezt követte Stettner Béla, a KBK művészeti vezetője OSZK-beli kiállítása 1969-ben. 1970-ben a XIII. Nemzetközi Ex libris Kongresszushoz kapcsolódóan régi magyar ex libriseket állítottak ki.

Ex libris és képkultúra. Modern magyar ex librisek – Törzsgyűjtemény

Stettner Béla: OSZK Irodalomtudományi Olvasótermének könyve, papír, linómetszet, fekete-fehér, 70x64 mm – Plakát- és Kisnyomtatványtár

Az ex libris újabb virágkorának tekinthető az OSZK-ban az utóbbi évtized: 2009-ben Diskay Lenke, 2012-ben Csiby Mihály grafikusművész ex libris kiállítása. Ezt a sort folytatja a mostani, 2016-os, modern magyar ex libriseket tematikusan bemutató tárlat, az Ex libris és képkultúra c. könyvhöz kapcsolódóan. E kiállítást a képes album teszi teljesebbé, mely a modern magyar ex librisek eddigi legteljesebb körű összegző bemutatását nyújtja.

Válogatás ex libris kiállítások katalógusaiból

A szerző, Vasné dr. Tóth Kornélia 2008 óta dolgozik az Országos Széchényi Könyvtár Plakát- és Kisnyomtatványtárában, azóta egyre jobban elmélyült a több tízezres 20–21. századi ex libris anyag feldolgozásában és kutatásában, a publikálásban. Több ex libris kiállítás kurátora az Országos Széchényi Könyvtárban (2009. Diskay Lenke, 2012. Csiby Mihály tárlata). A témából doktorált 2014-ben az ELTE Művelődéstörténeti Tanszékén. Szerkesztője és rendszeres szakírója a Kisgrafika folyóiratnak, ez ideig megközelítőleg száz cikke, tanulmánya jelent meg az ex librisekről, pl. a Magyar Könyvszemlében, a Magyar Grafikában, a 3K-ban, az OSZK tanulmányköteteiben stb. Számos előadást tartott, kiállítást nyitott és szervezett a témában. A Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület elnökségi tagja, nemzetközi ex libris kongresszusok rendszeres résztvevője.

2015-ben megjelent a nemzetközileg is nagy érdeklődésre számot tartó A moszkvai Rudomino-könyvtár hungarika ex librisei hazai és nemzetközi kontextusban c. monográfiája (OSZK–Gondolat Kiadó). Tóth Kornélia hivatásának érzi az ex librisek mint művelődéstörténeti dokumentumok széles körű ismertté tételét – ezért is született meg ez az újabb, tág olvasóközönségnek szóló Ex libris és képkultúra. Modern magyar ex librisek c. kötet, és a kapcsolódó kiállítás.

Gratulálunk a szerzőnek!

142 évvel ezelőtt jelent meg az Erdélyi Múzeum Egyesület enciklopédikus jellegű tudományos folyóirata, az Erdélyi Múzeum első száma. A folyóirat 1874 és 1917, valamint 1930 és 1947 között jelent meg. Újabban 1991-től napjainkig ismét megjelenik. Legelső szerkesztője Finály Henrik (1825–1898) történész, filológus volt, aki 1882-ig látta el ezt a feladatát. A folyóirat nemcsak kiadójának legrégibb kiadványa, de a legidősebb erdélyi magyar tudományos orgánum is.

Erdélyi Múzeum, (Kolozsvár), 1. évf. (1874), 1. sz. – Törzsgyűjtemény 

A kezdetben enciklopédikus jellegű, elsősorban irodalomtörténeti, történettudományi és nyelvészeti cikkeket közlő folyóirat az 1930-as évektől egyre inkább a társadalomtudományok felé tolódott el, akkori szerkesztőinek figyelmét követve. Ekkortól közölt néprajzi cikkeket is nagyobb számmal. A néprajz szempontjából fontosak az Erdélyi Múzeumban megjelent helytörténeti, művészettörténeti, építészettörténeti tanulmányok is.

„A kolozsvári tudomány-egyetem felállítása nagyon tetemesen szaporította a tudományos erőket; még mindig oly erőkkel, amelyeknek nem kevésbé óhajtása mint kötelessége a világ előtt is megmutatni, hogy a tudomány érdekében működnek és sikeresen működnek. Ez óhajtás az egyetemi tanárok körében abban a több ízben és több oldalról felmerült indítványban lelte kifejezését: hogy alapítani kellene egy közlönyt, amely komoly, tudományos irányban szerkesztve, kiválóan az egyetemi tanároknak nyitna tért tudományos működésükről értesíteni és e működés sikeréről meggyőzni a közönséget.”

Finály Henrik: A szerkesztőség bémutatja magát az olvasó közönségnek. In. Erdélyi Múzeum, (Kolozsvár), 1. évf. (1874), 1. sz., 4. o. – Törzsgyűjtemény 

Az „Erdélyi Múzeum-Egyesület” az év őszén éri meg alapításának félszázados évfordulóját, Kolozsvárt, Stief J. és Tsa, 1909. Kisnyomtatvány – Plakát- és Kisnyomtatványtár 

A Kolozsvárott 1859-ben alakult Erdélyi Múzeum-Egyesület a legrégibb erdélyi magyar tudományos egyesület. Alapítója Mikó Imre volt, titkára pedig Finály Henrik. Tudományos szakosztályai (bölcsészeti, nyelvi, történettudományi, természettudományi, orvostudományi, jog- és államtudományi) az erdélyi tudományos és irodalmi élet fellendítésén dolgoztak. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület előadásokat, vándorgyűléseket és kiállításokat rendezett.

Barabás Miklós: Gróf Mikó Imre, 1884. In. Haza és haladás. A reformkortól a kiegyezésig (1790–1867), Enciklopédia Humana Egyesület, 2000 (Encyclopaedia Humana Hungarica 7.) – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Az Erdélyi Múzeum digitalizált változata az Elektronikus Periodika Archívum állományában: Erdélyi Múzeum. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi, valamint Jog-, Közgazdaság- és Társadalomtudományi Szakosztályainak közlönye, 1874. 4. sz. – Elektronikus Periodika Archívum 

M. J. (szerk.)

Amint leírtam a címet, rögtön kétségek fogtak el, hisz lehet-e valakire emlékezni, aki tegnap még itt volt közöttünk szellemi-fizikai valójában, életünk folyamatában. Akire úgy gondolunk, hogy felhívjuk, felugrunk hozzá, megkérdezzük. A cím nem különösebben eredeti, de mégis mélyen személyes, mert arra a kiállításra utal, amelynek anyagát ő gyűjtötte össze évtizedek alatt, és az a megtiszteltetés ért, hogy a rendezője lehettem: Fiume magyar emlékezete, Skultéty Csaba gyűjteménye… 

Fiume magyar emlékezete. Skultéty Csaba gyűjteménye, Országos Széchényi Könyvtár, 2009. május 8 – 2009. július 12., a gyűjt. anyagát rendszerezte, a katalógust szerk. és a kiállítást rend. Benkő Andrea, Budapest, Skultéty Cs., OSZK, 2009. – Törzsgyűjtemény 

Egy emberről és egy városról van szó. A város életállomásként nem kapcsolódik a személy sorsához, nem ott születik, dolgozik, él, alkot, sőt, idős koráig nem is jut el odáig. De valamilyen rejtélyes módon a lélek mélyében folyamatosan jelen van a gyermekkor óta, mint valóságos álomkép: szüleitől hallotta a nevét, mert velencei nászútjukra menvén megálltak a városban. Valószínűleg sokan átutaztak Fiumén, fiatalok és idősek, szülők és gyermekek, nászutasok és szökött diákok. De mégsem keresték, kutatták, próbálták kincseit felkutatni és megőrizni, életre kelteni a magyar emlékezet felejtéstengerében.

A párhuzam a város és az ember között az Atlantiszként elsüllyedt magyar világ emlékezete – ilyen értelemben szükségeltetik a jelző a jelzett szó elé.

Skultéty Csaba életének minden napjában következetesen mint magatartás, hit, alkotás, életerő és napi munka jelen volt a szándék, hogy a történelmi emlékezet folyamatosságát helyreállítsa, kifejezze, bizonyítsa, mint a túlélés, továbbélés zálogát a közösségnek, amelyhez teljes szívével tartozott, amelynek csak adott, akár szellemiekről, akár anyagiakról volt szó. Nagykapos, Késmárk, Budapest, Párizs, München mellé tartozik Fiume, mint életének folyamatosan létező helyszíne a lélekben.

Születésének dátuma, 1920 szilvesztere maga is történelmi jelkép – szülei, felmenői Magyarországa megszűnik, szétesik, soha többet nem lesz. Ötödik gyermekként, Mécs László keresztfiaként nő föl „az utca közepén”, a gyermekkori paradicsomban, amelynek történeteit felnőtt koráig megírta a Vannak vidékek, féltett kishazák. Az én Ung megyei Nagykaposom című önéletrajzi könyvében.

Skultéty Csaba: Vannak vidékek, féltett kishazák. Az én Ung megyei Nagykaposom, Budapest, Szerző, 2014. Borító. – Törzsgyűjtemény 

A szülőktől való korai és fájdalmas elszakadás, a késmárki evangélikus gimnázium kitűnő nevelése és jó értelemben vett nyitottsága érzelmileg is megedzették arra, hogy az élet nehezét, a változást türelemmel, bátorsággal és jó kedéllyel viselje, a történelmi fordulatok, a család szétszóródása pedig arra tanította, hogy a tulajdon mulandó, amit birtoklunk, egy perc alatt elveszhet, nem a miénk, kaptuk és továbbadjuk. Szerette a viccet, az anekdotát, a legnehezebb percekben is fel lehetett vidítani vele, vagy ő mondott egyet – a jó humor és a nevetés éppúgy sajátja volt, mint ahogy bosszankodott a nyelvi romláson a közmédiában vagy hazugságon a történelmet, udvariatlanságon a magatartást illetően.

Szinte az utolsó percig követte a világ eseményeit, latolgatta Magyarország esélyeit, egy pillanatra sem szűnt meg szerkesztő, kommentátor – Ambrus Márton – lenni.

Ekecs Géza, Skultéty Csaba és Borbándi Gyula, 1953

A Szabad Európa Rádióban használt álnevet nagyapja és fia nevéből tette össze azért, hogy kilétére a kommunista Magyarországon ne derüljön fény és itthon maradt családtagjait ne érje retorzió. A Szabad Európa Rádió gongja, amellyel a magyar adást jelezték, asztalán áll, féltett kincsei közé tartozott. Müncheni évei a szolgálat, a gyerekei és a honvágy hármasában teltek – a gyerekeket megtanította magyarul, a honvágy pedig arra késztette egy véletlen kapcsán, hogy műgyűjtővé váljon: összegyűjtötte, felkutatta az antikváriumokban a Pest-Budát ábrázoló régi metszeteket – ez a számos ritkaságot tartalmazó gyűjtemény később az Országos Széchényi Könyvtárba került.

„... Magyarországon megtörtént a rendszerváltás. A híráramlás már nem tilos, megjelennek az első szabad újságok, jön a széles sajtószabadság. A Szabad Európa Rádió már nem olyan fontos. Ott, a rádión belül is merőben új a helyzet... Az új helyzet új felkészültséget, állásfoglalásban gondos árnyalatokat kíván, ezzel München már nem tud lépést tartani... A műsorsugárzás és ezzel a Szabad Európa Rádió magyar adásának a története végül 1993. október 31-én zárul.” 

Elhunyt Skultéty Csaba - NEMZETIKONYVTAR BLOG

Így gyűjtögette folyamatosan össze, mintegy szülei, egyúttal Magyarország emlékezetére a fiumei vonatkozású tárgyakat, dokumentumokat, újságokat és könyveket, képeslapokat, metszeteket, térképeket, reklámcédulákat és egyéb aprónyomtatványokat. Ezek az idők folyamán komoly gyűjteménnyé kerekedtek, amelynek ismét az Országos Széchényi Könyvtár adott otthont. Egy katalógus és hat kiállítás valósította meg a gyermekkori képzeletben nagyra nőtt vágyat, köztük az egyik Fiuméban, ahol a muzeológus kollégák rácsodálkoztak egy-egy darabra, dokumentumra: nem ismerték. Nagykapostól Fiuméig – egy szétszakadó világban élt teljes élet, amely értéke tudatában odaadatott annak, akinek szüksége volt rá.

Köszönjük.

Skultéty Csaba gyászjelentése

Benkő Andrea

Interjúrészlet 1999-ből – Történeti Interjúk Tára

Az Örkény István-említéseket figyelő Twitter-alkalmazásunk az elmúlt napokban folyamatosan küldött több spanyol nyelvű híradást. Rákattintva a találatokra egy mexikói hírt olvashattunk. 

Aristegui Noticias

Elérhetővé tették Örkény István Egyperces novellák című művét a Mexikói Kulturális Minisztérium Nemzeti Olvasóterem programjában – Programa Nacional de Salas de Lectura. A latin-amerikai kulturális projekt egy törvényileg szabályozott olvasásnépszerűsítő program. Az egyik cikk első bekezdésben kiemelik, hogy a magyar hadsereg katonájaként szolgált Örkény, és hadifogoly is volt Szovejtúnióban.

EL SIGLO DE TORREóN

Örkény groteszk novelláinak méltatása folytatódik a cikkekben. Azt írják, hogy azért is jó Örkényt olvasni, mert mindössze egy percig tart egy-egy novella, ezért időt takaríthat meg az olvasó. Többször is idézik Örkényt a hírekben.

Mientras se cocinan los huevos pasados con agua o mientras logramos comunicarnos con el número telefónico que estamos marcando, sentados o de pie, en medio del viento o bajo la lluvia

Amíg a lágy tojás megfő, amíg a hívott szám (ha foglaltat jelez) jelentkezik, olvassunk el egy Egyperces Novellát.

Örkény István művet nagyon sok nyelvre fordították le, spanyol nyelvű fordítását is ismerjük az egyperceseknek.

• Cuentos de un minuto. [Egyperces novellák], sel. de Zoltán FRÁTER , trad. de Judit GERENDAS, [Barcelona], Thule, Micromundos sorozat, 2006;

További fordítások az Orkenyistvan.hu oldalon találhatók.

95 évvel ezelőtt, 1921-ben született Mészöly Miklós író, a tömörítés, a határozott szituációrajzú fegyelmezett szerkesztés művésze. Írásait erőteljes atmoszférateremtés, parabolisztikus jelentéssűrítés jellemzi, művei alkotójuk filmes látásmódjáról tanúskodnak.

Mészöly Miklós. In. A Dunánál. Magyarok a 20. században (1918–2000), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2001 (Encyclopaedia Humana Hungarica 9.) – Magyar Elektronikus Könyvtár 

„Világosan a homályt.
Szándéktalanabbul, mint lehet.
Keskenyebben, mint a pillanat.
Kívülről nézd,
hogyan tépik szét –
széttépve magad.”

Mészöly Miklós: Ars poetica. In. Uő.: Esti térkép. Kiemelések, Budapest, Szépirodalmi, 1981. – Törzsgyűjtemény 

Első jelentős műve, a Magasiskola című kisregény (1956) egy solymásztelep kisközösségét ábrázolja tényszerű dokumentarizmussal és a parabola utalásosságával. A kisregényből 1970-ben film is készült Gaál István rendezésében és forgatókönyve alapján. A film operatőre Ragályi Elemér volt.

„Emlékszem az élményre, amikor – több évtizede – a Magasiskolát először olvastam. Elkészült aztán Gaál István filmje ebből az írásból. A mozi nézőterén nem is tudtuk, mit kezdjünk az akkori magyar filmes „új hullám”-nak ezzel a jó szándékú, de totálisan félresikerült produkciójával, pontosabban: a magunk zavarával. Mint amikor valami nagyon finomat, utalásszerűt otrombán felerősítenek, olyan volt a diktatúramodellé növesztett solymásztelep a filmvásznon. (A korra jellemző, hogy még éles kritikát se lehetett írni róla; az írón is csattant volna, aki pedig elég ártatlan volt a mozifeldolgozásban.)”

Fogarassy Miklós: Kutyafül, madárszem. Mészöly Miklós természetszemléletéről. In. Ex Symposion, (Sólyom-szám), 1995. 13–14. sz. Ex Symposion, (Sólyom-szám), 1995. 13–14. sz. 

A Magasiskolához hasonlóan példázat az először franciául, majd a magyar kiadással egy időben németül is megjelent Az atléta halála (1966) című kisregény. Őze Bálint története a tartás és kitartás eszméjének, a felsőfokú emberi teljesítmény vágyának és lehetetlenségének, s egyúttal a kórosan egyoldalú, teljesítményt hajszoló civilizációs életforma kudarcának a parabolája.

„A főoldalon helyezkedtem el most is, de úgy, hogy a célegyenessel legyek szemközt, ahol majd négyszer láthatom Bálintot, amint szembefut velem. De ugyanakkor a falura, az ikoncsillogású szoborra is odaláttam az új helyemről, és ki a rétre is messze, ahonnét a szél fújt, meg ahol a szekerek táboroztak. És a két futballkapuról is jobban látszott innét, hogy a felső keresztrúdjuk kicsit görbe. Ebbe az egyszerű és különcködés nélküli tágasságba robbant bele az a féktelen iram, amit Bálint már az első körnél diktált. Elég nehéz feladatra vállalkozott: úgyszólván semmiből kellett kicsikarnia az elismerést és a jó eredményt, de éppen ezt akarta. Nemcsak a közönség volt laikus, de a pálya se bizonyult valami rugalmasnak. Azonkívül az erős oldalszél is nagyon zavarta. És az ellenfelei is kidőltek hamar, kettő a második kör után, a harmadik pedig az ezredik méternél, annyira túlfeszítették magukat Bálint példájára. Viszont a csönd épp azután kezdett igazi csönd lenni, a harmadik kör végénél. Akkor már alig volt mozgás a közönség között, csak a lovak nyihogtak fel időnként – és mindez együtt hatott úgy, mint ami többé nem ismételhető meg és tovább nem fokozható.”

Mészöly Miklós: Az atléta halála, Budapest, Magvető, 1966. (Részlet) – Törzsgyűjtemény 

Mészöly Miklós: Az atléta halála, Budapest, Magvető, 1966. Borító. – Törzsgyűjtemény 

Elbeszélései a kiszolgáltatottság korának atmoszféráját sűrítik realisztikus pontosságú, szilárd szerkesztésű s egyben példázatos történetekbe a klasszikus magyar novella hagyományait követve. A Jelentés öt egérről (1967) című elbeszélése is a tökéletes kiszolgáltatottságról és pusztulásra ítéltetésről szól.

„December huszadikán költöztek be az egerek a kamrába, szám szerint öten, két nőstény és három hím. A kopasz vadszőlőn kapaszkodtak föl a második emeletig, az indák odáig felnyúltak. Mint valami izomrostpreparáció, olyan volt a fal, s ez a hálózat volt az egyetlen biztos út a pincétől a kamraablakig.
Vándorlásuknak nem volt különösebb oka, csupán a megszokott. Az élelemhiány, a mindennapos szénlapátolás robaja, s hogy nem akadt üreg, ahová behúzódhattak volna. Ösztöneikben az rögződött, hogy a védett üregekben egyúttal jóllakottak is.
A pince cementes volt, sehol egy rés. Nyáron faládák álltak az egyik sarokban, de ezek eltűntek ősszel. Maradt a szén. Ha lapátoltak belőle, a villanyt is felgyújtották, s ez ideges futkosásra késztette őket. Csak a széndarabok között bújhattak el. A szén viszont porlott – az egyetlen, ami mállott a pincében –, s a legváratlanabb pillanatban zúdult rájuk a fekete lavina. Sok így pusztult el közülük, de hogy hányan, azt soha nem érzékelték, csak azt, hogy ők még élnek. Legtöbbjük az éhségtől hullott el. De ezeknek a pusztulását sem érzékelték másképp, mint azokét, amelyeket a szén temetett be, s így meg se szagolhatták őket döglötten. Közömbösen surrantak el mellettük.”

Mészöly Miklós: Jelentés öt egérről. Budapest, Magvető, 1967. (Részlet) – Törzsgyűjtemény

A 60-as évek második felében a magyar irodalomra jellemző példázatos művek érdeklődésének középpontjába a történelemmel szemben distanciát teremtő vagy tartó személyiség áll. Az elkötelezettség irracionalitásba torkolló drámájáról szóló Saulus (1968) című Mészöly-regényben a bibliai hős saját nyugtalanságát fojtja az üldözés szenvedélyébe – nem annyira a történelem látszik formálni a személyiséget, mint inkább a személyiség a történelmet.

„Este, mikor letáboroztunk, Kedmahék elmentek gallyat keresni. Megörültem a váratlan magánynak. Először körbejártam a táborhelyünket, aztán ledobtam az egyik sarut a lábamról, és beleharaptam a talpába, mint egy kutya. Közben jöttem rá, hogy egy keményre taposott gyűrődést akarok letépni a belsejéről. A számban nyálkás péppé állt össze a por meg piszok, de ha már elkezdtem, folytattam. Később vettem észre, hogy a négy szamár hátrafordul, és figyelmesen nézi, mit csinálok. Odamentem az egyikhez, és megszagoltattam vele a sarut. A nedves orrlyukak mentén lerakódott a vörös kőpor; mintha véres húsba szagolt volna. Megpróbáltam letörölni, de elkapta a fejét. Erre a szeméhez hajoltam, de úgy, hogy szemgolyója érintse a szempillámat; s akkor már nem húzta el a fejét, csak az egész testén összerándult a bőr. Egy pillanatig azt hittem, hogy megszólal. Tétován hátrálni kezdtem.
Lehet, hogy ez volt az első lépés?
Mikor mondhatja az ember, hogy a juhom, szamaram, kecském megváltozott?
Mikor mondhatja a juhod, szamarad, kecskéd, hogy megváltoztál?”

Mészöly Miklós: Saulus. [Történelmi regény], Budapest, Magvető, 1968. – Törzsgyűjtemény 

Mészöly Miklós: Saulus [Történelmi regény], Budapest, Magvető, 1968. Borító. Huszárik Zoltán rajza. – Törzsgyűjtemény 

A Film (1976) című regényben, melyben „a kamera és rendezés reális fikcióként” jelenik meg, már jóval áttételesebb a példázat: a többrétegű szerkezet csaknem elrejti a legfontosabb látomást, amely a történelmet végtelen erőszaksorozatnak mutatja.

Film, Budapest, Magvető, 1976. Borító. – Törzsgyűjtemény 

Az Öregember helyben állva is csoszog még párat, s ezt egyéb zajokból kiszűrve, mellékesen felerősítjük. Az Öregasszony fején matt csillogású, fekete szalmakalap, pereme rágottan cakkos. Selyemszürke szalagján lefelé szálkásodó elszíneződés, zsír és nedvesség-szivárgás. Néhol vonallá élesedik a rajzolat, s az elektrokardiogramok reszketős csíkjára emlékeztet. Ruhája elöl gombolódik, le a szoknyaaljig, ötkoronás nagyságú, 6színtelen szarugombokkal. Hátul derékmagasságban külön egy gomb. A magasan záródó nyakrészt lila bársony díszíti. Maga a ruha fakult zöld, nem szövet, nem is vászon, valószínűleg egy már nem gyártott anyagminőség. Nyaka pigmentfoltos. Tésztafehér benyomást kelt, pedig inas, és nem látszik, hogy reszketne. Néhány hosszanti ín a félig nyitott ernyők acéldrótjának bizonytalanságával nyomja föl a petyhüdt bőrt, s kétoldalt visszaejti. Ez a részlet mikroközelből tájképként is értékelhető.

Film, Budapest, Magvető, 1976. – Törzsgyűjtemény 

Film. Rendezte Surányi András, a fotó Kalászi György felvétele. Darvas Iván Temessy Hédi kettőse. – Fotótár

A Pontos történetek útközben (1970) című regény a nouveau roman leírás iránti fogékonyságának hatásáról tanúskodik. A 70-es évek második felének prózakoncepciójában változatlanul megtartja jelentőségét az utalásos beszéd, ám mindinkább a helyzetek, idősorok rétegessége, a folyamatos narrációt, az epikus kontinuitást felváltó töredékesség lesz jellemző. A különböző időkben-terekben folyó eseménysorok párhuzamos, egyidejűsítő elbeszélése válik meghatározóvá a Megbocsátás (1984) című kisregényben, a kilencvenes évek rövidprózájában és a Családáradás (1995) című regényben is. Ez utóbbi a kései Mészöly-próza tapasztalatának összefoglalása, kisregénybe sűrített nagyepikai történet.
A magyar történelem más-más pillanatait idéző mozzanatokból egy virtuális Közép-Európa- (Volt egyszer egy Közép-Európa, 1989), és egy igen személyes Dunántúl-panoráma (Az én Pannóniám, 1991) bontakozik ki.
A Variations désenchantées (1994) után magyarul is megjelent a korábbi novellák új formarendjét, szerkezetét megteremtő, „alternatív” Hamisregény (1995).

Az átkötő szövegeket Thomka Beáta szócikkei alapján (Új Magyar Irodalmi Lexikon, Digitális Irodalmi Akadémia) szerk.: M. J.

Mészöly Miklós művei a Digitális Irodalmi Akadémiában 

Mészöly Miklós további műveinek első kiadásai a Törzsgyűjtemény állományában:

• Vadvizek. Novellák, Pécs, Rákóczi Ny., [1948]. 
• Sötét jelek, Budapest, Magvető, 1957.
• Jelentés öt egérről, Budapest, Magvető, 1967. 
• Alakulások. [Elbeszélésgyűjtemény], Budapest, Szépirodalmi, 1975. 
• A tágasság iskolája. Tanulmányok, Budapest, Szépirodalmi, 1977. 
• Érintések. Esszék, Budapest, Szépirodalmi, 1980. 
• Otthon és világ. Esszék, tanulmányok, Pozsony, Kalligram, 1994.
• A pille magánya. Esszék, naplójegyzetek, Pécs, Jelenkor, 1989. 
• A negyedik út. Esélyek és kockázatok az ezredvég küszöbén. Esszék, tanulmányok, Szombathely, Életünk, Szerk.: M. Írók. Szövets. Nyugat-Mo. Csop., 1990. 

A Reindl Ludovika néven 1850. szeptember 8-án Rimaszombat első faluszéli házában világra jött vándorszínészgyermek élete dicsőséges pályája lezárultával 1926. január 18-án ért véget a róla elnevezett fővárosi tér körúti sarkán álló házban, otthonában. Évfordulós bejegyzésünk sűrű összefoglalása egy hosszú, kalandos, sikeres színészpályáját befutott 19. századi magyar sztár életének, akinek alakja és szerepei nemcsak a színpadon voltak nagy hatásúak, hanem a magyar kultúrhistóriában maradandónak is bizonyultak.

Egy színésznő három arca, 1883-ban. Strelisky felvétele

A „nemzet csalogánya” négy esztendősen már statiszta volt szülei vándorszínházában, majd első szereplésére 1856. április 22-én került sor. Gyerekként játszott Esztergom, Szabadka, Debrecen közönsége előtt, majd Pest-Budán, s az 1873-ban Budapestté egyesült székvárosban is. A vidéket sokáig járta a nyári színpadok vendégsztárjaként, s Bécs színpadain sem volt ismeretlen. Blaha Lujzát (aki első férje nevét mindvégig megtartotta, bár még két alkalommal házasodott) a Nemzeti Színházba Szigligeti Ede szerződtette 1871-ben, igazi otthona azonban az 1875-ben megnyitott Népszínház lett.

A leghatásosabban a magyar népszínművek ekkoriban divatos asszonyszerepeit adta, ő lett a legnagyobb népszínműénekes, bár drámai szerepekben is sikert aratott, s a polgári életmód nyilvánosság előtti példái közt is sokat szerepelt a társaságban, a sajtóban. Még filmekben is feltűnt (1901 A táncz, 1916 Csiky Gergely Nagymama), előadásmódja hangfelvételen is hallható.

Blaha Lujza balatonfüredi nyaralója teraszán az 1910-es évek elején. Ismeretlen fényképész felvétele. – Színháztörténeti Tár

A teret, melyen a Népszínház épületében 1908-tól a Nemzeti Színház működött, s ahol ő maga is lakott, Blaha Lujza 70. születésnapjára nevezte el a művésznőről a Főváros Tanácsa.

Blaha Lujzát hetvenedik születésnapján köszöntik szerepei. Mühlbeck Károly tollrajza – Színháztörténeti Tár

E különleges ajándékon kívül is sok elismerésben volt része a színpadon – ő lett például a Nemzeti Színház elsőként kinevezett örökös tagja 1901-ben – és hatalmas szeretetben a közönség részéről. Életét és pályáját igaz és kissé túlzó legendák egyaránt kísérik, s valamiképp még ma is, 90 esztendővel halála után része kulturális, színházi emlékezetünknek, csakúgy, mint neves és nevezetes kor- és pályatársai közül az a két színésznő, kikkel rendszerint együtt emlegetjük: Jászai Mari (1850–1926) és Márkus Emília (1860–1949), vagy tán még inkább...

Sirató Ildikó