3. nap: 2015. július 1.

Semmelweis-nap, A magyar egészségügy napja. Reméljük, nem ma akarja összetörni magát valamelyik lurkó. Nehézkes lenne nyitva tartó rendelőt találni. Amikor április-májusban összeraktuk a programot, Joli jelezte: ha már úgyis felügyelő-kísérgető tanár lesz, akkor szívesen tartana egy foglalkozást is. Mondjuk az anyák megmentőjéről, úgyis itt van alattunk a róla elnevezett Orvostörténeti Múzeum. Kérdeztem tőle, és mégis mit fog nekik mutogatni meg mesélni? Teljesen természetesen felelte, hogy alapvető dolgokat: milyen volt a szülőhelye, egy korabeli patika berendezve, mit tett az anyákért stb. Ja, és – tette hozzá – felhívom a figyelmüket arra, hogy boncolás után alaposan kezet kell mosni. Többek között. – Kétségem sem volt felőle, hogy komolyan beszél. Rögtön meggyőzött. Az ötleteimet tekintve nekem is lehet néhány csapágy az agyamban, de ez mindent visz!

Reggel felkelve viszont – kivételesen – komolyan elgondolkodom: hova is visszük a gyerekeket? Lehet, körül kellett volna néznünk előtte, hátha van ott valami korhatáros dolog is. Mondjuk, Joli feltérképezte a terepet. Mégis aggódom. Ebben a lelkiállapotban suhanok be a terembe. Rápillantok Minka csodásan kivitelezett, ámde változatlanul horrorisztikus halál ereklyéi tablójára, és rögtön tudom, ez stílszerűen egy ilyen nap lesz.

Különben is gyanús, hogy a fiúk szép csöndben elvannak. Tényleg, hol is?! A kártyaasztal körül megpillantom a Gengszterek Clubját: mint a nagyok, verik a blattot, csak a szivar hiányzik a szájukból. Néha valamelyik felcsattan: „Ne csalj! Nem mondtad, hogy solo!”

Majd hirtelen felbukkan egy vigyori kép. Megjött Brúnó! Ő is régi motoros. Na, pont a legjobb napon állított be. Ariella rögtön a nyakába borul. Nem is hagyják ki a megjegyzést: „Ti szerelmesek vagytok?” – „Nem, csak osztálytársak.”

Joli, pontosabban a kezén egy arab orvos – aki tegnap még József volt a jászolból, előtte meg egy szegény vándor – megtartja a bevezetőt: mutogat mindenféle könyvet, végül is, elég nagyok már.

Nem hiszek a szememnek: érdeklődve figyelnek… Hol a fényképező?! Ezt úgysem fogja elhinni nekem senki… Közben próbálgatják a betadint, a színes kencéket – kézfertőtlenítőnek ekkora sikere még nem volt soha… Aztán elindulunk. Nagy levegő, hiszen pont oda megyünk. Csak nem a járt úton. Hanem végig, a 3. emeleti kerengőn, kívül. Az első lépéseknél érzem, hogy baj lesz. Tériszonyom van. Amíg hátul kullogva azon vagyok, hogy ne akarja senki kipróbálni a szárnyait, még minden oké. De amikor észreveszik a hullasápadt képem… még szép, hogy elkezdenek froclizni: „Ugye milyen magasan vagyunk? Félsz? Szédülsz?”… és ragozzák… piszok egy banda, én mondom, büdös kölkök… Joli sem hagyja ki a ziccert, oda az imidzsem… Végre nyílt terepre érünk, fűnek-kavicsnak ritkán tudok így örülni. A csipet csapat is végighentergi a szép zöld gyepet. Nem halkan. Nem baj. Ha akarnék se tudnák rájuk förmedni. Még levegőt keresek a tüdőmbe. És legalább hallja mindenki, hogy végre van élet a környéken!

Több zebrás kaland után megérkezünk.

Felcsattogunk az emeletre. Míg intézzük a belépőket, már suhannak a tárlók felé. Suhannának, de a teremőr nénik – rutinos, öreg róka módjára – sorfalat állnak eléjük. Rögtön kapunk egy tárlatvezetőt. Nyilván önvédelemből: azt hiszik, így könnyebb kordában tartani bennünket. Jelzem, hogy ez nincs betervezve a költségvetésbe, de semmi gond, az „imádnivaló édes kis csöppségeknek” ez grátisz jár. Zsófikát beültetjük egy karosszékbe. A nénik majd jól elolvadnak tőle, és ez némileg kompenzálja, hogy a kemény mag már a kibillenthetetlennek titulált patikamérleg felé lopakodik. Az első teremben rögtön koponya, mumifikálódott maradványok, ősi és kevésbé ősi gyógymódok, koponyalékelés és hasonló nyalánkságok.

Fordul velem egyet a szoba. Mióta öregszem, nem bírom az ilyen stresszeket, az a gyengéd lelkem, az… A gyerkőcök ellepik a teret. Imádják. Kérdeznek. Érdeklődnek. Visonganak. Avicenna feljegyzése senkit nem köt le, viszont az a hegyes, szúrós valami, amivel nyilván böködték anno a jóembert, na, annak nagy sikere van. Még hogy nem lehet ma kiskölköket beimádkozni a múzeumba…. nem a fenét nem! Hö! Vagy ott van a fektetett üvegtárlóban az a kibontott guminémber.

Amit el akartunk kerülni. Aztán rájöttünk, hogy ezek a srácok több Helyszínelőket néztek, mint amennyi hullát mi a törikönyvben összesen láttunk. Körbe is állják, és magyarázzák nekünk bőszen, hol mi lóg ki belőle. Vezetőnk megkérdezi: „Honnan is lehet ismerős ez a póz?” Ők sorozatcímeket puffogtatnak, mi turkálunk az agyunkban. „Ez, és minden orvosi bábu, tanítási eszköz, Botticelli Vénusza alapján készült.”

Puff, ciki. Mondjuk, ki gondolta volna?! Sic transit gloria mundi. A fogorvosi szék és a már említett mérleg kibillentése után valaki fölveti, hogy keressük meg Semmelweis maradványait, mert azok is itt vannak. Erről nagyon gyorsan lebeszélünk mindenkit. Ez nem régésztábor.

Búcsúzóul inkább megölelgetjük a kapuőrző csontvázat, és elindulunk ebédelni.

Útközben kapunk hideget-meleget. (Előbbiből sajna kevesebbet.) Lili nem tesz lakatot a szájára: „Hogy lehet már ilyet kitalálni, hogy 40 fokban, fölfele, ennyit gyalogoljunk!” Teljes igazsága vagyon. Reménykedünk, hogy ettől majd jól kifáradnak. Hiú ábránd. Ebéd után vissza az OSZK-ba, ahol rekordidő alatt ürülnek a vizes flakonok. És ha már évfordulót ünneplünk, akkor jeles napok. Bár Sudi korábban feltette a kérdést: „A délelőtt után lesz még olyan, aki be mer jönni?” Szerintem erre ő sem számított. Szóval, a tavalyi tapasztalat az volt, hogy a kölkök imádják, a takarítónő kevésbé. Ezért már két hónapja járok a nyakára, és igyekszem beharangozni neki csütörtök reggeli első élményét. Nem fogalmazok eufemisztikusan: törmelék lesz, malaj és dzsuva. Költőibben: az aratásos, rétes, mezős, virágkötözős délutánnak lesznek látható nyomai a padlón és a legeldugottabb résekben is.

Idén sincs másként. Számomra döbbenet, hogy a fiúk ugyanúgy élvezik. Biztos meg lettek fenyítve otthon: „Hozol ajándékot a tesódnak, fiam, mert…!” Hát visznek. Gyártanak. Ezerrel. Szépeket. Ügyesek.

És rendben megy is az aratás kezdetének ünneplése, míg ketten ki nem találják, hogy ők bizony kicséplik a betakarított gabonát. És lőn. Megteszik. Erre a pillanatra érkezek vissza a terembe. Hatalmas piros pont a kreativitásnak, lórúgás az idegrendszernek. Odasúgom Sudinak: „Akkor most elmegyek, és szerzek valahonnan még lapátot meg söprűt.”

Közben persze uzsonnáznak, és a takarítóeszközöket megpillantva kezdenek elszivárogni. Kezdenének, de a szülőknek is tetszik a dolog, úgyhogy meg kell várniuk, míg ők is befejezik saját csokrukat. Mondtam én, hogy a kollégáknak kéne tábort szervezni!

A pakolászás után úgy érzem magam, mintha féltéglával ütögették volna a fejem egész nap. Megy is a szokásos telefon a kiszolgáló személyzetnek: „Egyetlenem, ugye csinálsz nekem hosszúlépést? De ne olyan lazát, mint tegnap. És ha lehet, rögtön kettőt.” Hiába, ma is nehéz napunk volt.

Kötél Emőke

1. nap: „Miért nincs idén itt a bagoly? Amivel tavaly báboztunk? Meg a béka?” – Gyerektábor 2015
2. nap: „Pocok! Anyád azt mondta, hordanod kell a szemüveget!” – Gyerektábor 2015. 2. rész

2. nap

Üdén, frissen ismét bevetésen. A folyosón loholtamban megállítanak: „Te, a kollégám kislánya lejött tegnap és élménybeszámolót tartott. Hol a fenében van itt a várban halas szobor?!

Eltátogom és rohanok. Jolit már a teremben szórakoztatják a korán jövők, a többiek szép lassan, most még halkan csordogálnak befelé. Aztán szülők el-, gyerekhangok kifele. Ami csak a csövön átfér… Alapos népszámlálás. Bakker, kettővel kevesebben vannak! Johanna up to date: „Azért nem jöhettek, mert az egyik nagyon rossz volt tegnap.” Hm… Nem értem. Ilyen alapon már a második napon kihalna az ország összes gyerektábora. Ja, és Brigi se jön, mert reggel hányt. Jézusom! Tiszta survivor leszünk…

Kaja közben megjelennek a délelőtti áldozatok. Hegedüs Kriszti kezébe nyomom a zseblámpákat és önnön nagyszerűségünket fényezve közlöm, hogy vigyázzon rájuk, jól jönnek még Múzeumok Éjszakáján. Könnyekig meghatódik. Teljes joggal. Idén végre nem kellett összetarhálni a cuccost, hanem az idegbaj határára kergettük az 1 eurós bolt eladóját, mire minden egyes darabot kipróbáltattunk vele, no és persze az új elemeket is betetettük. Herendi Laci is megérkezik, rutinos körséta vezető. Nem fognak unatkozni mellette a srácok. Bár mintha némi rettenetet észlelnék az arcán. A hóna alatt meg egy ugráló kiskrampuszt. Aha, máris fogott egy csatangolót. Megegyezünk, hogy nem kell csoportbontás, mehet egyben a banda. Az egyik legnépszerűbb program: Irány a raktár mélye! Kis könyv meg legkisebb, nagy könyv meg még nagyobb, sötétség meg vaksötét. Ha néhányat elvesztenek, legalább megvan a következő turnus feladata is. És persze az örök sláger, a telelift. Fel is rohanok a hetedikre, szólni a kollégáknak, ne csodálkozzanak, ha néhány csille plüssmacival megtöltve érkezik majd.

Lepasszoljuk a skacokat és megyünk dolgozni. Joli fullra van melóval, és én is rég örültem már ennyire egy teljes délelőttnyi képernyőbámulásnak. Aztán bevillan valami. Gyors telefon: „Figyu, szóltál Lajosnak, hogy menjen fotózni?... Jó, mert én sem…” Irány a második, dokumentálás elrendezve. Liftre várva észreveszek egy lehajtott fejjel fal mellett suhanó alakot. Eléugrok és ráförmedek: „Tényleg nem engedted el a kölköket?!” Tényleg. No de a kislányt miért nem? „Az egyik rossz volt, a másik meg részletesen kitálalt otthon. Ne árulkodjon!” Mondom: „Te hülye vagy! Ha tudnád hány kolléga szólt már, hogy szívesen hozná a gyerekeket, de kicsit elevenek, inkább mégse, mert égés lenne. És őket is lehülyéztem, nyugi. Az jobb lenne, ha ülne vigyázban és mindenre bólogatna? ” – „De a földön feküdtek és gurultak az utcán. Tiszta ciki volt nektek is!” – „Nekünk aztán nem! Amíg nem mi mossuk a ruháikat, tőlem ott gurulnak ahol csak akarnak.” Meggyőző képességem egy világszám. Délután már itt van mindkét büntetett. (Bölcsen elhallgatom, hogy idén én sem kockáztattam. A kiskamasz végül is átmeneti kategória: nehezen regulázható veszélyforrás.) Lehet, inkább a szülőknek kéne valami tábort szerveznünk. Akkor kevesebbet foglalkoznánk azzal, ki mit gondol rólunk. ☺ Amúgy is felháborodott hangokat hallani a büfé előtt: „Én még sosem voltam a raktárban! Nekünk miért nem csináltok tábort?”

Ebéd. Rutinosan osztjuk az evőeszközöket. A fiúk közben tanítják a lányokat, hogyan kell a széttárt ujjaik között villámgyorsan cikázni a kés hegyével. Utoljára a Bolygó neve Halál-ban láttam ilyet, és attól is frászt kaptam. Hálát adok a vendéglátósok védőszentjének, hogy nem ismerik a vágásra alkalmas, éles eszközt. Soha többé nem teszem szóvá étteremben. Közben szorgalmasan töltögetjük a kancsókat a kis törpevízműveknek. Odamegyek a „nagyok” asztalához: „Janka, légy szíves neveld a kicsiket, ne szórják szét a rizst!” Aztán lepillantva látom, hogy bokáig köretben állok. Innentől kezdve csak és kizárólag krumplit rendelünk. Akár megy a kajához, akár nem.

Visszaindulunk. Egy hirtelen mozdulattal bevágom a lábszáram a jó kis masszív fémasztalba. Piszkosul fáj és már lilul. Lili és Bori belecsimpaszkodnak Joliba és nyúzzák. (Kész szerencse, hogy a tanárkodás bizalmi állás. Mindent tudunk a családról és a birtokukban lévő összes kisállatról.) De legalább őket nem kell szemmel tartani. A többieket félpercenként megszámoljuk. Tiszta frászban vagyok. Ezek szaporodnak! Többen megyünk, mint jöttünk! És az egyik sír! – Aztán megoldódik a rejtély. A kis svéd kölköt gyorsan visszaadom a szüleinek. Bocs, véletlenül bevágtam őt is a sorba. Hiába, jó az idő, nagy a tömeg.

Ismét a teremben. Gabiék már berendezték a diavetítéshez. És diafilm készítéshez. Remek. Sok szerencsét kívánva átadjuk a gyerkőcöket.

Reménykedünk, hogy másfél órára leköti őket a mi gyerekkorunk modern technikája. Néha visszamegyünk segíteni és nosztalgiázni. Klassz! Mekkora répákat rajzolnak már, és micsoda vérnyulat! Azért az a róka meg az egér se kutya. Csak hasonlít.

A legerősebb állat by Országos Széchényi Könyvtár

További szuper diafilmek ITT.

És végre csoportokban melóznak, így nem lóghat meg senki.

Azért, hogy rend legyen, néha megdörrenek: „Pocok! Anyád azt mondta, hordanod kell a szemüveget!” Na, van az a bizonyos nézés. Amivel köztudottan ölni lehet. Asszem most meghaltam. Nem kicsit.

Uzsonna után gyors egyeztetés a holnapról. Délelőtt kimegyünk, sapka kell. Nem, nem áruljuk el hova. Majd meglátjátok. Na, szép jó napot mindenkinek, akiért későn jönnek, segít elpakolni a cerkákat, filceket, aztán a székeket. A kárörvendő mosollyal betérő kollégákat megdobjuk kenyérrel, és szétosztjuk köztük a megmaradt szendvicseket. Hazafelé a vonatról felhívom az otthoniakat: „Szívem, mindjárt hazaérek, behűtenél nekem egy jó laza hosszúlépést?” A teljesült kívánság után szokás szerint eldőlök az ágyon. Életem tapintatos párja ránéz kék/zöld/lila lábamra és blazírt képpel megkérdi: „Mi van, már vernek is?” Nem állok neki magyarázkodni. Gőze sincs a pedagógusi pálya nehézségeiről.

Kötél Emőke

1. nap: „Miért nincs idén itt a bagoly? Amivel tavaly báboztunk? Meg a béka?” – Gyerektábor 2015

Szóval, úgy kezdődött az egész, hogy néhány éve pár kollégával kitaláltuk. Mert hátha működhet, és mert jó a gyerkőcöknek, és mert segítség a szülőknek, és mert csak. Elsőre nem jött össze. Aztán tavaly már igen. És a visszajelzéseket hallva sima ügy volt, hogy idén is megpróbáljuk. Megpróbáltuk. És összejött. Három nap alatt betelt mindkét turnus. Újakkal és visszatérőkkel. Néhány tavalyi program frissítésével és teljesen új foglalkozásokkal. Nem volt könnyű, de túléltük. Remélem, mindenki.

1. nap

Borzalmas a hetet hajnali ötkor kezdeni, és így is leizzadni, elérjük-e a vonatot vagy sem. Kész szerencse, hogy pénteken már berendeztük a termet és felcipeltük a cuccokat. Vagy csak akartuk? (Hangodi Ági nagyon bátor, hogy idén is megkaptuk a termüket.) Mindegy, a nagyját úgyis most kell kipakolni. Joli úgy vigyorog, mint aki nem tudja, mi vár rá.

Pedig az ismerkedős délelőtt rázós. Készülni kell. Figyelni kell. Neveket tanulni. Széken és kordában tartani a kölköket. Abban bízva, hogy első nap még meg vannak illetődve. Na, bumm… ez a felhozatal nem. Rögtön az első pofon: „Miért nincs idén itt a bagoly? Amivel tavaly báboztunk? Meg a béka?” Mondom, van helyettük más, sok is, szép is, aranyos is. Végül feladom, holnap behozom, megígérem. És akkor érzem szükségét az első ciginek. Visszafele betálcázom a reggelit. Az éhező had addig is csöndben van, aztán nekikezdhetünk. Székek körbe, gyerkőcök nemigen. Hiába, kemény meló a fegyelmezés. Hosszas küzdelem után megismerkedünk, kitűzőt gyártunk, néhány mackót megröptetünk, illetve röptetnek egyesek. Hm… Az egykori Heckenast-kiállítás legmaradandóbb darabjai, a betűs párnák már a végüket járják.

És ez még csak az első nap… Irigy vagyok: engem miért nem vittek soha olyan táborba, ahol büntetlenül lehetett püfölni a másikat?! Mert itt van például Botix. Olyan lelkesen tanítja a többieknek, hogy két játék között miként kell ívben hajítani úgy a párnát, hogy az célba érve a babzsák fotelbe döngölje a kiszemeltet. És egyre több tanítványa lesz! Mint ez a Milos gyerek. Aki focitáborból jött. Ahol túl sok energiát hagytak a lábaiban. Már csak egy toll hiányzik a füle mögül és Asterixnek fogom hívni. De neki nem kell varázsital, hogy beinduljon. 

Persze, mindig van egy nyugodt mag. Még a szoba másik felében. Sokan már másodszor, vagyis majdnem őslakosok. És mivel visszatérő lelkek, nagyok, komolyak, így szép lassan megtöltődnek a hungarocell táblák képekkel. Meg is szemléljük jó alaposan. Aztán egymásra nézünk. Na, ne… tele a fal Harry Potteres jelenetekkel. Kizárólag a sötét oldalról. Akinek nem mondjuk ki a nevét és összes híve.

Nem hiszem el. Kész szerencse, hogy a legkisebbek még nem olvasnak annyit. Nagyon várjuk az ebédet.

Joli megy elől, én zárom a sort. Reménykedem, hogy útközben sikerül pár kollégát összekanalazni, akik segítenek egyben tartani a zsák bolhát. Hiú ábránd. Csak az ebédlőben futunk össze. Csevegni nincs idő, meg kell akadályoznunk, hogy a Bistró teljes sókészlete a vizes poharakban végezze. Mire mi is nekikezdenénk a kajának, az aprónép rég végez. Ez a mi formánk. Fogyókúrás hét lesz. Vissza az OSZK-ba. Felhajtom Jakab Timit, hogy a labdának kinevezett plüss vackokat hozza már vissza a terem lezárt részéből. Nagyot sóhajt: „Kezdődik!” Megegyezünk: bevárjuk, míg ipari mennyiség repül át a szekrények felett, aztán szólunk csak neki. Aztán megjelenik az új múzpedes kolléga, és irány a Vár!

A tavalyi kívánságlistán szerepelt, hogy menjünk ki a várba és ismerkedjünk meg a környékkel. Előre dörzsölöm a tenyerem: jó meleg van, ebéd után, két és fél órás program… tutira elfáradnak! Erika kéri, hogy vigyünk vizet. Ebben tök igaza van, no de miért nekem kell cipelni?! Öt perc séta után úgy érzem, nem bírom tovább. Szeretnék beugrani a szökőkútba. Ehelyett ráng a szemem jobbra-balra, mint az ideges macskának: vajon ki fog először beugrani a szökőkútba?! Hát ezért nem nyerek soha a lottón. A legkisebb, Zsófika, hirtelen ötlettől vezérelve önállósítja magát és már mászna bele. Vagy valami hasonló mozdulat. Teljesen igaza van amúgy, de ezt nem mondhatom meg neki. Erika közben lelkesen magyaráz mindenféle állatról, amit a kölkök – szintén lelkesen – össze is számolnak. (Soha nem hittem volna, hogy ennyi dögöt sikerül abszolválni egy kúton.)

Megyünk tovább. A szobor talapzatának szélén egy szoborember ücsörög, keresztbe vetett lábakkal, órákon át ugyanazzal a mélabús tekintettel. Van egy sejtésem, hogy ennek most vége szakad. Nyolcévesen én is kíváncsi lennék, hogy tényleg szobor-e, vagy élő ember… és mire észbe kaphatnék, már körbe is veszik, érdeklődve nézegetik… persze, nem ez a kérdés a tesztlapon, de elhiszem, hogy sokkal érdekesebb… és pár másodperc múlva meg is oldódik a rejtély: valaki megcsikálja a mezítlábas talpát… a fickó kiáltva ugrik egy marha nagyot… több órás önuralomnak vetve véget ezzel. Iszonyatosan kell röhögnöm, pedig tudom, hogy pedagógiailag helytelen. Hehe… Mellettem szegény Míra fegyelmez: „Milos! Megmondalak anyának!” No, ejnye-bejnye. A gyerek meg büszkén mutogatja a mancsát: „Nézd, tiszta arany lett a kezem!” Közben kattognak a vakuk a japán turistacsoport részéről. Ilyet még ők se láttak. Remélem, a műemlékfelügyelet emberei sem. Mert időközben mindenki közelről akarja szemügyre venni a lovast. („Kit ábrázol a szobor?” – Kórusban: „Róna József!”)

Egy japán kisgyerek kedvet kap a dologhoz és csatlakozik hozzánk. Tiszteletbeli taggá fogadjuk.

A Mátyás-templomnál páran lefekszenek a földre és napoznak. Erika nem bírja tovább: „Én még ilyet… soha… nem láttam!” Megpróbálom vigasztalni: Ugyan, amíg a turisták nem tipornak rájuk, nincs baj! – Azt hiszem, nem kellett volna megszólalnom. Pedig tényleg nem kell őket félteni. Meg tudnak csinálni bármit. Most például infót szereznek. Melyik királyunk van itt eltemetve? – A srácok, Bálinttal és Lukáccsal az élen, szépen odatrappolnak a kigyúrt biztonsági őrökhöz és lazán megkérdezik. Vigyorogva jönnek vissza a helyes válasszal. Aztán gurulunk tovább a levéltárhoz. Ott felállítunk mindenkit, végül is a várbusz más kategória, mint a minket udvariasan kerülgető turisták.

Uzsonnaidőre visszaérünk a kiindulási ponthoz. Lerogyunk, a gyerekek tápolnak, Erika arcán még látszik, hogy nem tért magához, én speciel egy doboz xanaxról álmodozom. A szülők pedig kezdenek beosonkodni, hogy elvigyék a csemetéket. Az utolsó után gyorsan összepakolunk, aztán vágta haza. Bár tegnap este előrelátóan behűtöttem egy doboz sört, nincs erőm kivenni a hűtőből. Eldőlők az ágyon és utolsó leheletemmel annyit hörgök: keltsetek ötkor!

 Kötél Emőke

Az egyik kedves kollégánktól csodálatos ajándékot kaptunk most kedden délelőtt. Egy régi kalendáriumot nyújtott át nekünk, amely bár csonka, de különösen ritka nyomtatvány. Eddig mindössze egy példányát ismertük a világon, tudomásunk szerint az Akadémia Könyvtára őriz egy töredéket (csupán két levelet) az 1655-ben Kassán nyomtatott könyvecskéből.

Új és ó kalendárium Krisztus urunk születése után 1656. esztendőre (Kassa, 1655).

Ez a mostani töredékes példány a teljes „A” füzetet tartalmazza, vagyis nyolc levél terjedelmű, és az 1656-os év július közepéig tartó napjait foglalja magába. A tulajdonosától egykorú bejegyzéseket is olvashatunk a kalendáriumban. Ezek között találunk eltévedt juhokról, szőlőkről, adósságról szóló feljegyzéseket is. Az egyik apró történetet érdemes megosztani a nagyközönséggel. A kalendárium tulajdonosa január 3-án a következőt írta bele a könyvébe: „Die 3 loptak el Breczo Giörgj emberemet leaniostul minden ezközit el uittik szanon az Berzenkeiek.”

Új és ó kalendárium Krisztus urunk születése után 1656. esztendőre (Kassa, 1655).

Tehát Breczó Györgyöt lányával és szerszámaival együtt elrabolták a Kassától nagyjából 40 kilométerre lakó berzenkei emberek. Alig telt egy hónap, már ez került be a kalendáriumba: „Die 6 Feb. Uolt menieghzö az Breczko Giorgj leanianak Berzenken.”

Új és ó kalendárium Krisztus urunk születése után 1656. esztendőre (Kassa, 1655).

Vagyis a lányrablás olyan jól sikerült, hogy február elején már lagzit ült a „rabló”. A kalendárium további bejegyzéseit – a digitalizált oldalakkal együtt – a későbbiekben közölni fogjuk.

Farkas Gábor Farkas

A világ közkönyvtárai nagy értékű térképgyűjteményeket őriznek. E gyűjtemények régi térképeinek digitalizálása számos lehetőséget nyit a nagy értékű művek online használata révén a potenciális használóknak, régészeknek, építészeknek, tájépítőknek, művészettörténészeknek és bárkinek, akik a régi térképek tartalmai iránt érdeklődnek.

Fotó: Associated Press http://www.crainsnewyork.com/

A digitalizálás azonban költséges és munkaigényes folyamat, s ez igencsak hátráltatja a térképgyűjtemények online elérhetőségének a megvalósítását. Ezért olvastuk örömmel a friss hírt, hogy a New York-i Közkönyvtár (The New York Public Library) ez évben mintegy 110 millió forint (380 000 $) adományhoz jutott, amelynek segítségével a majd félmilliós térképállományának (435 000 mű) digitalizálását elindíthatta.

Orbis terrae compendiosa descriptio : quam ex magna universali Gerardi Mercatoris Domino Richardo Gartho, geographie ac ceterarum bonarum artium amatori ac fautori summo, in veteris amicitie ac familiaritatis memoriam Rumoldus Mercator fieri curabat A0. M.D. LXXXVII. – The New York Public Library Digital Collection

A közkönyvtár hírszolgáltatásából megtudtuk, hogy a 2015 januárja óta zajló digitalizálási projektben mintegy 1000 önkéntest is sikerült bevonniuk, akik fontos térképi tartalmak manuális beolvasását végzik. De még e hatalmas, és bizonnyal lelkes önkéntesek munkájával is ez idáig (aug. 26) a könyvtár térképanyagának csak mintegy 10 %-át sikerült digitalizálniuk. Azért irigykedünk…

Danku György
Térképtár

„Amit a hontalan a hazába üzen”

Könyvborító részlet. Reményik Sándor összes verse. Kolozsvár, 2005. – Törzsgyűjtemény 

A trianoni döntés sokkhatását követő években az erdélyi magyar líra egyre erősödő többszólamú, de jól összehangzó kánonná alakult. A helikoni triász (Áprily Lajos, Tompa László, Reményik Sándor) fölülemelkedve a sorcsapáson a „Tetőn” mint „Magányos fenyő” megfogalmazta a megmaradás himnuszát.

„Nekünk csak ott szabad
Énekelni a tiltott éneket,
Ahol a szél szalad,
Ahol a zerge jár,
A völgyi köd felett.
Ahol a sziklafalnak füle nincs,
Csak visszhangja van, százezerszeres,
A kimondott szó: eltemetett kincs,
Titok, amelyet senki sem keres,
Nekünk csak ott szabad ...

És a dalnak a megszokott-simának
Ott a magasban örvénylése támad,
Soha nem hallott felséges zengése,
Könnyes és rettenetes üdesége:
"Isten, áldd meg a magyart!"

Nekünk csak ott szabad,
Ahol a zerge jár,
Ahol a szél szalad,
Ahol a sziklafalnak füle nincs,
S a kimondott szó kőbe hantolt kincs.

Nekünk csak ott szabad ...
Nekünk már az örök hóig kell menni,
Az Isten zsámolyáig,
Ha ezt a dalt akarjuk énekelni...”

Reményik Sándor: Himnusz a csúcsokon – részlet. Reményik Sándor összes versei – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az erdélyi magyarságban csak lassan tudatosodott, hogy hontalanná vált saját szülőföldjén. A triász tagjainak érzékeny lelki alkata nem bírta sokáig ezt a terhet: Áprily repatriált, Tompa begubózott székely magányába, Reményik belső vívódásai felemésztették idegrendszerét, amely végül korai halálához vezetett. A sors különös fintora, hogy Magyarországon született és halt is meg, pedig egész életét szeretett szülővárosában, Kolozsváron élte le. A köztes időszakot legtömörebben „Magyar miniatűr” című verse jellemzi:

Írok haza…

Ó, ezek az új magyar bélyegek!
Illesztgetem gondolattalanul
Egymás mellé, – s egyszer megdöbbenek
Széchenyi és Kossuth
Néznek itt is merőn farkasszemet
Örökkévalóság magyar egébe
Feltornyosult két óriási Hegy:
Ugye kibékültök e kis levélen?
Mert ez a levél…
Mert ez a levél haza – Cluj-ba – megy.

Reményik Sándor: Magyar miniatűr. Reményik Sándor összes versei – Magyar Elektronikus Könyvtár

Ragaszkodását szülőhelyéhez a „Benéz a havas” című versében fogalmazta meg.

Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
A nagypiacról tisztán látható,
Amint a Monostor-utat bezárja.
Most úgy érzem: ott vége a világnak.
Azokra, kik rám túl a hegyen várnak,
Úgy gondolok, mint mesés más-világra.

Benéz a havas kéken, Kolozsvárra.
Öreg fején már megmozdult a hó,
Tövében vadul árad a Szamos,
A Szamos, ez az egyetlen folyó.
A Szamos, ez a megfordított Léthe...
Mondják, ki belekóstolt a vizébe,
Az felejteni nem tud sohasem.

Túl a gyalui havas hegyeken
Hiszen – kékek a budai hegyek,
Kékek, s lilák is tán, ha jő az alkony,
De nincsen mégsem olyan alkonyat
Sehol a földön, mint a Szamosparton.

S ez nem elég, hogy idehaza tartson?!

Reményik Sándor: Benéz a havas. Reményik Sándor összes versei – Magyar Elektronikus Könyvtár

A transzilvanizmus eszméjét „Kiáltó szó”-val meghirdető Kós Károly felszólítására megkondultak a „régelsüllyedt ország” harangjai. Reményik 1925-ben megjelent kötetének címét így magyarázta:

„Rákosi Viktor „Elnémult harangjai”-t vettem elő sok esztendő múltán… Mi megértük a költő lázálomnak hitt látását százszorosan meghaladó valóságot. Transsylvania elsüllyedt és harangjai elnémultak. De a valóság kegyetlen regénye nem itt végződik. Isten különös kegyelméből, elváltozott, elfinomult, átszellemült hangon „Elnémult harangok” újra megszólaltak a mélyben. Azóta egyre szólnak. Atlantisz harangjai: gyászban győzelem.”

Mint Atlantisz, a régelsüllyedt ország,
Halljátok? Erdély harangoz a mélyben.
Elmerült székely faluk hangja szól
Halkan, halkan a tengerfenéken.
Magyar hajósok, hallgatózzatok,
Ha jártok ottfenn förgeteges éjben:
Erdély harangoz, harangoz a mélyben.

Reményik Sándor: Atlantisz harangoz Reményik Sándor összes versei – Magyar Elektronikus Könyvtár

Néhány évvel Reményik halála után, az újabb történelmi sorsforduló hosszan tartó zaja elnyomta a mélyből jövő harangszót. Több évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy hangja újra hallhatóvá váljon.

Elhallgatott: elmúlt a pillanat,
Melyben – a mélyből – hangja felszakadt.

A nagy Perc hulláma továbbfutott,
Akkor az Idővel találkozott.

Kihunyt a máglya. És jól tudta ő:
Az a tűz újból nem törhet elő.

Elhallgatott, – mert visszás valami:
Daltalan szívvel tovább dallani.

Elhallgatott, mert új parancsok jöttek,
Új rendelése az otthoni rögnek.


Elhallgatott s a röghöz visszatért,
Mint földmíves, – a harc ha véget ért.

A sors kiáltott: válasszatok hát:
A szülőföldet-e, vagy a hazát?

Ő túl régi s mai határokon:
Zászlót bontott egy magyar csillagon.

Hisz abban, ami örökkévaló,
Fegyverrel, csellel ki nem irtható.

Abban, mi bennünk oly magyar s oly mély,
Hogy idegen kéz odáig nem ér.

Nem a mi dolgunk igazságot tenni,
A mi dolgunk csak: igazabbá lenni.

Elhallgatott, – mert vad tusák közül
Immáron Istenéhez menekül.

Vele köt este-reggel új kötést.
És rábízza az igazságtevést.

Reményik Sándor: „Mért hallgatott el Végvári?”. Reményik Sándor összes versei – Magyar Elektronikus Könyvtár

Elbe István

2013. november 25-én éppen delet harangoztak. Ott álltam kissé elbizonytalanodva az Országos Széchényi Könyvtár (továbbiakban: Széchényi Könyvtár) VIII. emeletének előadótermében, hogy egy félnapos előadással tisztelegjek Széchényi Ferenc (1754–1820) emléke előtt a bibliotéka alapításának 211. évfordulóján. Jó ideje gondolkodtam már azon, hogy van egy tucat történetem a régi könyvek világából, melyeket titokzatos szálak kötnek össze. Vajon van-e értelme, és legfőképpen kivitelezhető-e, hogy egymás után elmondva ezeket a históriákat, kényelmes fotelekbe szögezzem hallgatóimat?

Egykorú német nyelvű röplap a mohácsi csatáról (1526) OSZK, Röpl. 68.

Csaknem három évtizeddel korábban, 1985 őszén a nagykanizsai laktanyában egyik katonatársam (aki később történelem-német szakos tanár lett) kezembe nyomta Perjés Géza (1917–2003) hadtörténész művét. Feladatul kaptuk ugyanis, hogy bemutassuk a magyar hadtörténetet – mint két történelem szakos előfelvételis honvéd – a sorállománynak egy csendes októberi délután. Neki jutott a 18–20. század, nekem meg az eleje. Mind a ketten követtünk el hibákat – amint erre F. L., a III. zászlóalj politikai tisztje rá is mutatott –, B. G. barátom véletlenül kihagyta a tanácsköztársaságot és a felszabadulást, én pedig a kelleténél több mondatot szántam olyan tragikus fordulatokra, mint Zrínyi Miklós (1506 körül–1566) hadvezér kirohanása, vagy a mohácsi vereség.

Szimpózium a mohácsi csata évfordulóján a Budai Várban 2015. augusztus 29. (szombat) 13.00–18.00 Országos Széchényi Könyvtár, Díszterem (VI. emelet)

Majd úgy adódott később, hogy beleszerelmesedtem a török korba a szegedi egyetemen, így különös súllyal bírt az olvasmányaim között 1526. Meghatározó szerepet játszott ebben M. I., aki hatalmas szakállával felejthetetlen jelenség volt a Dugonics téri könyvtár Dexion-salgó polcai között. Eredetileg nem hozzá jelentkeztem, hanem Pirnát Antal (1930–1997) irodalomtörténészhez, de hamarosan kiderült, hogy neki nincs kedve szemináriumot tartani, inkább beszélne egy órát a nagyelőadóban Kristó Gyula (1939–2004) történész előadása előtt. Szenzációs péntekek lettek: nyolctól kilencig Pirnát mesélt a 19–20. századi irodalom régi magyar gyökereiről, utána Kristó következett egy őstörténettel és két Árpád-korral, majd Sz. L. koronázta meg a napot görög és latin irodalommal. Az 1986/87-es évfolyamból csak a legelvetemültebbek utaztak haza csütörtök este Szegedről, kihagyva a három zseniális előadót. Szóval így megkaptam M. I.-t, aki rá jellemző belépővel szerezte meg a figyelmemet: „Nem tudjátok, hogy Erdély micsoda valójában??? Nagyvárad nem E R D É L Y! Kezdjük a földrajzi határokkal!” Aztán jött a következő kérdés. „Mi a humanizmus?” A mellettem ülő kislány megszólalt egérhangon (mi, katonaviselt fiúk inkább hallgattunk, mint a tejbetök, lévén az a kevés is kimosódott az agyunkból egy év alatt, ami addig benne volt): „A feltörekvő polgárság eszmeáradata…” M. I. felüvöltött: „Na, akkor majd én elmondom!” Így is lett, onnantól kezdve maradtam a kora újkorban.

Részlet az első nyomtatott Magyarország-térképből: a mohácsi csata (1528) OSZK, App. M. 136.

Az egyetemi évekből őrzöm az 1926-os szép kötetet (mely a mohácsi csata 400. évfordulójára készült tanulmányokat tartalmazza bibliofil kiadásban). A könyv eredetileg – pecsétje szerint – a kőszegi rk. tanítónőképző intézet, a Szent Domonkos-rendi nővérek tanári szakkönyvtárában hevert 1926-ban, de nem sokáig, mert az iskolát hamarosan Szegedre költöztették. Így került rá a példányom címlapjára 1929 után a ma már halványan olvasható tulajdonbélyegző: „Domonkos-rendi apáczák Szeged”. A történelem ismét közbeszólt, ezúttal 1950-ben. Az ÁVH-sok (őróluk lesz szó a könyvem végén) először rossz helyre csöngettek be a rendtagokat keresve, és így az apácák civil ruhát öltve még el tudtak menekülni aznap éjjel. Ám másnap már a rendházba ment a fegyveres különítmény az apácákért és az ott található értékekért. A következő pecsét ezt az új időt mutatja: „Országos Könyvtári Központ szegedi raktárából – nem adható el!”. Aztán valahogyan a szegedi, vagy a pesti könyvelosztóból a zalaegerszegi könyvtárba került a kötet az 50-es években, melynek tulajdonbélyegzőjére ráütöttek később egy másikat: a „Duplum Venditum Megyei Könyvtár” pecsétjét. Ezután a könyv – hogy úgy mondjam – kikerült a közgyűjteményi rendszerből, és megjárhatott különböző antikváriumokat. Az olvasható dátumbélyegzők az 1961., az 1968. és az 1980. éveket jelölik. Az utolsó dátum 1988. október 22-i. Úgy tűnik, hogy ekkor vehettem meg a példányt a Kárász utcai antikváriumban 500 forintért, ami igen magas összegnek számított akkoriban egy egyetemistának.

Egykorú német nyelvű röplap a mohácsi csatáról (1526) OSZK, Röpl. 66.

Tíz évvel később B. J. barátommal a Ferenciek terén álló könyvtárpalotában ügyeltünk. Ebédszünet volt, így egyedül ültem az olvasókkal a régi kutatóteremben. A mellettem lévő öreg asztalt kineveztem Szerb Antal (1901–1945) íróénak, és azt lódítottam minden könyvtári vezetésen a betérő látogatóknak, hogy itt írta a mester a magyar- és világirodalom történetét. Ez akár igaz is lehetett volna, mert a művelt filosz gyakori látogatója volt a könyvtárnak a 30-as években. Az 1990-es évek végén sok hűséges olvasónk között volt egy darukezelő is, aki egy építkezésen dolgozott húsz méterrel a föld fölött, és bejárt hozzánk megfejteni a magyarok eredetét szabad idejében. Nem tudom, hogy végül megtalálta-e azt, amit keresett, de egy alkalommal felnézett a Fehér Mátyás Jenő (1913–1978) domonkos-rendi szerzetes, történetíró által alapított Magyar Történelmi Szemléből, és váratlanul nekem szegezte a kérdést: „Azt ugye tudod, hogy II. Lajost meggyilkolták?” Óvatlanul besétáltam a csapdába. „Szegény Lajos belefulladt…” – folytattam volna a lecke fölmondását, mire a szavamba vágott és negyedóra alatt felvázolta nekem a háromélű cseh kardot, az álnok Szapolyai Györgyöt, aki fegyverrel tör utat az erdélyi vajda bátyjának, és a „hiteles” krónikásokat, legfőképpen derék Szerémi György (1490 körül–1546 után) krónikaírót, akinél szórakoztatóbb bolondot nem ismer a magyar történetírás. Türelmesen végighallgattam – a jó könyvtárosnak empátiával is kell rendelkeznie –, s ígéretet tettem, hogy másnap elolvasom a vonatkozó sorokat II. Lajos „meggyilkolásáról”.

Egykorú német nyelvű röplap a mohácsi csatáról (1526) OSZK, App. H. 190.

Akkor már három éve hevert olvasatlanul a polcomon Szerémi siralmas krónikája a Magyar Helikon szép kiadásában: Izsépy Edit (1919–1995) történésztől kaptam ajándékba. Edit néni 1945. május 1-jén lépett be az ELTE Egyetemi Könyvtárba (továbbiakban: Egyetemi Könyvtár) és 1995. május 31-én távozott végleg az épületből. Így volt alkalmam néhány évet együtt dolgozni vele, bár az utolsó két hónapot – immár szeretett bibliotékája nélkül – otthon, betegen töltötte. Pár héttel halála előtt, az utolsó látogatásomkor kezembe nyomta ezt a példányt: „Olvassa el Gábor, biztosan talál majd benne valami érdekeset”, nekem meg nem volt szívem visszautasítani. Edit néninek igaza lett, de erre 1998-ig várni kellett.

Tatai Miklós leírása a királygyilkosságról (1545–1547 körül) OSZK, Fol. Lat. 4020.

Kifejezetten jó kikapcsolódásnak tűnt azon a nyáron a II. Lajos halálára vonatkozó forrásokat végigböngészni. Gondoltam, ha már ennyi szó esett róla, akkor eljött az ideje, hogy kezembe vegyem a Szerémi-kódexet, amit fent őriznek a Budai Várban. Megkaptam a kéziratot a kutatóteremben és rögtön a Tatai-féle fiktív levélhez lapoztam (itt olvasható az állítólagos királygyilkosság), ám nehezen haladtam a latin szöveggel. Egyszer csak belém csapott a villám: Ez hosszabb a kelleténél! Gyorsan felrohantam a VII. emeletre, hogy ellenőrizzem a latin szövegkiadást és a magyar fordítást.

Borsos József: II. Lajos halála (1810–1840 körül) OSZK, Lit. 164.

Wenzel Gusztáv (1812–1891) jogtudós rendezte sajtó alá Szerémi krónikáját a 19. század közepén. Döbbenten láttam, hogy mindegyikből (a latin szövegkiadásból és a későbi magyar fordításokból is) hiányzik a Szerémi-kódex vége. Wenzel beírta a latin szöveg végére, hogy „és így tovább”, nyilván folytatni kívánta később, aztán elfelejtette befejezni. Maga Szerémi is gyakran élt ezzel a zárófordulattal egy-egy története végén. Így jelent meg tehát a kódex szövege a Monumenta Hungariae Historica-sorozatában (1857). Majd Erdélyi László (1868–1947) bencés szerzetes, művelődéstörténész, illetve Juhász László (1905–1970) klasszika-filológus ebből a Wenzel-kiadásból fordította le magyarra Szerémi szövegét, amely három kiadásban (1941, 1961 és 1979) is kézbe vehető. Visszatérve az Egyetemi Könyvtárba egész nap az járt a fejemben, hogy ha Wenzel tévedett is, miért nem korrigálták ezt később? Kizárt dolog, hogy erre nem figyelt fel senki sem. Kikértem az összes vonatkozó szakirodalmat – ez az előnye annak, ha az ember könyvtáros – és megleltem a választ: Szádeczky Lajos (1859–1935) történész tanulmányát, aki már 1892-ben felhívta a figyelmet Wenzel és Erdélyi tévedésére. 1998–1999 között gyakori olvasónk volt D. I. Z. történész, aki néha megkérdezte tőlem, hogy éppen mivel foglalkozom. Egy alkalommal elmeséltem neki a történetet II. Lajos haláláról. Érdekesnek találta a históriát, és kérte, ha készül valami szöveg erről, akkor azt mutassam meg, szívesen elolvassa. Aztán egy év múlva meghívott, hogy számoljak be a munkámról a Goethe Intézetben, ahol egy szimpóziumon mutatják be a magyar történelem „agyrémeit”.

Térkép a mohácsi csatáról (1823 után) OSZK, TK, 397.

A rendezvény után még pár percig álldogáltunk az intézet előtt Kulcsár Péterrel (1934–2013) és Marót Miklóssal (1928–2006) az Egyetemi Könyvtár két legendás főigazgató-helyettesével. Ők cigiztek, én zavartan toporogtam, mire Kulcsár egy korabeli forrásra utalva hozzám fordult: „Ammazzato dai suoi amici – megölték a barátai, ez tényleg korai szövegnek tűnik, nézd meg alaposabban. Talán ez az első forrása a királygyilkosság legendájának.” Odajött hozzánk B. S. irodalomtörténész is, akinek édesanyjával 15 évig dolgoztam együtt, és nevetve hozzátette: „Látszik, hogy protestáns családból származol, mert más nem írta volna le azt, hogy pápai bula”. Megjegyeztem, hogy ezt ki kell javítanom a leadandó kéziratomban, de a nyomda ördöge kifogott rajtam, és ez a hibás szó olvasható a Magyar Könyvszemlében. Így lett az oklevélből (bulla) feslett nőszemély (bula). A szimpóziumon ugyancsak részt vett Gy. Gy. régi katonatársam is, aki később agrármérnökből politológussá lett. Vele felidéztük az egyik devecseri emlékünket, mikor három hónapra őrszolgálatba vezényeltek bennünket Nagykanizsáról a Bakonyba. Egyik katonatársunk kiszökött a laktanyából (ami bent volt az erdő mélyén, lőszerraktárak között), és két nappal később kapta el a katonai rendőrség Pápán. Megbilincselve hozták vissza Devecserbe. A laktanyaparancsnok kiszabta rá a 30 napos elzárást az önkényes eltávozás miatt. Mikor elvezettük a fogdába, az őrizetes csak annyit szólt oda: „A pápai bula megérte”.

Hieronymus Wierix: II. Lajos magyar király portréja (1619 előtt) OSZK, App. M. 17.

Mohács története valahol mélyen elraktározódott bennem a katonaság alatt. 1986 májusában végre hazamehettem pár napra. L. J-vel (civilben folyami matróz volt Esztergomtól Bajáig) meg sem vártuk a Budapestre induló hajnali vonatot, hanem nekivágtunk este nyolckor stoppolni, így éjjel kettőkor már Kőbányán dörömböltünk szüleim lakásajtaján. A másnapi kávé mellett édesapám megszemlélte kopasz fejemet – a hegyi kiképzés előtt mindenki lenyomatta nullás géppel a fejét az ütegben – és rátért friss olvasmányélményére, Kosáry Domokos (1913–2007) történész rövid Mohács-kötetére. Akkoriban vehette meg fillérekért a Központi Antikváriumban a vékony kötetet, és igen érdekelte ez a téma. Beszélgettünk egy sort, s azzal zárta, hogy néha a vereség biztos tudatában sem szégyen fegyvert fogni és felvenni a harcot. Ezt akkor nem különösebben értettem, míg elő nem került 2006-ban először egy fotó, majd 2013-ban egy film, amin édesapám szerepel harmadikos gimnazistaként az októberi forradalomban. Akkor már régen halott volt, így nem adódott alkalom arra, hogy átbeszélhessük Mohács és 1956 kapcsolatát.

2015. augusztus 29-én szimpóziumot rendezünk a mohácsi csata évfordulóján. Vajon a korabeli források új nézőpontú elemzése és a modern tudományok (antropológia, sebészet, igazságügyi orvostan) alkalmazása választ adhat-e arra, hogy mi történhetett II. Lajossal és holttestével?

Az utóbbi évek kutatásai azt bizonyítják, hogy igen, mindig akad valami nóvum, amire rácsodálkozhatunk. Legutóbb felvetődött ismét az a legenda, hogy a magyar királyt megölték a vesztes csata után, és egészen másvalaki holttestét temették el pár héttel később Székesfehérvárott a későbbi magyar király, Szapolyai János jelenlétében.

Az előadók között megtalálható lesz sebész, patológus, antropológus, igazságügyi orvosszakértő, irodalomtörténész, klasszika filológus, történész és könyvtáros. A szimpóziumon való részvétel ingyenes, mindenkit szeretettel várunk!

Szimpózium a mohácsi csata évfordulóján a Budai Várban 2015. augusztus 29. (szombat) 13.00–18.00 Országos Széchényi Könyvtár, Díszterem (VI. emelet)

Az idő mindig rövidebb, a szöveg mindig hosszabb a kelleténél és csak az egyikkel tudunk valamit kezdeni. Összesen huszonnégy évet töltöttem el az Egyetemi Könyvtár, illetve a Széchényi Könyvtár raktáraiban, és ott találkoztam ezekkel a történetekkel. Az olvasó számára eklektikus válogatásnak tűnhet a kötet első pillanatra, váltakozik benne a tudományos komolyság a könnyed tartalommal, de az élet maga is ilyen, hol ezt hozza, hol meg azt. A blogsorozatunkban bemutatott históriákat biztosan összeköti egy dolog: a kíváncsiság.

Minden jó történet a könyvtárban kezdődik!

Farkas Gábor Farkas
Ferencváros, 2015. augusztus 29.

Papp László (1903–1973) régész hagyatékából néhány napja egy magát megnevezni nem kívánó blogolvasónk könyvtárunknak adományozta az édesapja hagyatékából előkerült, most bemutatásra kerülő fotókat.

 A 2015. augusztus 26-án beérkezett hagyaték egy részéről készített első felvétel.

Ezek a képek Papp László, a neves régész özvegyétől kerülhettek az adományozóhoz. A különleges sorozat Mohács első, 1960. évi archeológiai ásatását mutatja be megdöbbentő részletességgel. A fotókat feltehetően Susits László készítette, aki az 1960-as években számos régészeti feltárást fotózott végig az MTA Régészeti Intézete megbízásából.

Szimpózium a mohácsi csata évfordulóján a Budai Várban 2015. augusztus 29. (szombat) 13.00–18.00 Országos Széchényi Könyvtár, Díszterem (VI. emelet)

MTV levél

A hagyatékból előkerült levél alapján úgy tűnik, hogy a 22 db 77 mm x 114 mm-es és 44 db 93 mm x 65 mm-es fotó nagyítását a Magyar Televízió kérésére készítették el, mivel 1976. augusztus közepén egy emlékműsor készült a csata évfordulójára, és ott szerepelhettek vágóképként. A dokumentumfilm megtalálható és megnézhető az OSZK filmarchívumában.

Az ásatás helyszíne korabeli panorámaképen

Az első kutatóárok

A második tömegsír

Kollázs a fotókból

Néhány kép jól ismert a Mohács-kutatók előtt, mert ezek szerepelnek Papp László 1960-ban és 1961-ben a pécsi Janus Pannonius Múzeum Évkönyvében megjelent tanulmányaiban, illetve feltűnnek az 1976-ban Katona Tamás és a 2006-ban B. Szabó János által szerkesztett Mohács-kötetekben is. A mohacsi-csata.hu honlapon látható a legtöbb kép a tömegsírokról. 

15 további felvétel Papp László hagyatékából

A teljes sorozatot az OSZK Fotótárában helyezzük el és a szakszerű feldolgozás után mindenki számára elérhetővé tesszük.

Néhány cikket, honlapot ajánlunk az olvasóink figyelmébe erről a témáról:

• Az elveszett falu 
• Dr. Papp László: A mohácsi csata halottai
• A Mohacsi-csata.hu honlapon publikált tömegsírok fényképei
• Máshol publikált képek a tömegsírokról
• A hősöket méltó módon kell eltemetni
• Lehet még feltáratlan tömegsír a tragikus mohácsi csata helyén

A képeket Horváth Csaba Péter digitalizálta.

Farkas Gábor Farkas

2015. augusztus 29-én szimpóziumot rendezünk a mohácsi csata évfordulóján. Vajon a korabeli források új nézőpontú elemzése és a modern tudományok (antropológia, sebészet, igazságügyi orvostan) alkalmazása választ adhat-e arra, hogy mi történhetett II. Lajossal és holttestével?

Blogsorozatunkban bemutattuk az előadókat és röviden ismertettük az előadások tartalmát. A részletes programot itt találják. A konferenciát keerkasztal-beszélgetés zárja, melyen aktív közreműködés várható a hallgatóságtól.

2015. augusztus 29. OSZK, Díszterem
15.30–18.00 
Kerekasztal-beszélgetés és vita Mohácsról, moderátor: Dr. Bárány Attila (MTA-DE Lendület-kutatócsoport) egyetemi tanár

Bárány Attila 1971-ben született Cegléden. 1996-ban a Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerzett történelem-angol szakos középiskolai tanári diplomát. 1992-93-ban Angliában, a University of Hull-on hallgatott középkori angol történelmet. 1995-ben a budapesti Közép-Európai Egyetem medievisztika szakán szerzett MA-oklevelet. 2001-ben védte meg PhD-disszertációját a Debreceni Egyetemen, 2009-ben habilitált.
Felsőoktatási intézményekben több mint két évtizede tanít. 1994 óta tart órákat a KLTE, majd a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Kara Történelmi Intézetében, 2015-től egyetemi tanár. 1995 és 2004 között a Miskolci Egyetemen, 1998-99-ban a KLTE Angol Irodalmi Tanszékén oktatott.
A DE Történelmi és Néprajzi Doktori Iskola törzstagja. 2 végzett és 9 aktív doktorandusza van. Vendégoktatóként dolgozott az Universität Rostock, valamint az Otto-Friedrich Universität Bamberg Történelmi Intézeteiben. Egy évig oktatott Tudor-kori angol történelmet a National University of Ireland, Galway Történelem Tanszékén. Az 1990-es évek elején a középkori Anglia politika- és hadtörténetével kezdett el foglalkozni. Érdeklődése Nagy Alfréd korától Becket Tamáson át egészen a lollard eretnekségig terjed.
Később a középkori Magyarország és Anglia politikai kapcsolatainak a kutatása felé fordult. Ma fő kutatási területe a 14-15. századi, 16. század eleji Magyarország diplomáciatörténete, azon belül is leginkább a nyugat-európai (angol, francia, burgundi) kapcsolatokkal foglalkozott, elsősorban a Zsigmond-, Mátyás- és a Jagelló-korban.
Régóta foglalkozik a Százéves Háború korának hadtörténetével, a hadi logisztikától kezdve a zsoldoskompániákig; illetve a keresztes hadjáratokkal. Kutatásainak egy másik iránya a 13. századi, elsősorban a II. András-kori Magyarország külpolitikája, különösen a nyugati, vagy a keresztes államokkal való viszony, továbbá a mongol előretörés elleni védekezés európai háttere. Kutatásai részben érintették a művészet- és mentalitástörténetet, s a Debreceni Egyetem hagyományait követve foglalkozott társadalom- és településtörténettel is.
Több egyetemi tankönyv munkálataiban működött közre. Több mint száz tudományos közleménye született, amelyek a magyar mellett eddig három idegen nyelven, hat országban jelentek meg. 12 hazai és nemzetközi konferenciát szervezett Debrecenben és Budapesten, 8 magyar és idegen nyelvű tanulmánykötet, köztük több emlékkötet szerkesztője volt. Több mint 70 tudományos konferencia-előadást tartott, nagyobb részét idegen nyelven, 10 országban.
1996 óta többször folytatott kutatásokat Nagy-Britanniában (London, Oxford, Cambridge, Edinburgh). 2002-05 között Bolyai-ösztöndíjas volt. Ezen kívül kutatásait több elnyert pályázat is segítette (OTKA, Campus Hungary, TÁMOP, Debrecen Kultúrájáért Alapítvány, TEMPUS Comenius, Open Society Institute). 2010-től vezeti Debrecenben a „Magyarország a középkori Európában” nevű munkacsoportot, amely – a Szegedi, Pécsi Tudományegyetem, illetve a MTA BTK TTI munkatársaival kiegészülve – 2014-ben elnyerte az MTA Lendület-pályázatát.
A Történelmi Tanulmányok. Acta Universitatis Debreceniensis - Acta Historica főszerkesztője. 2001 óta egy könyvkiadó szerkesztőjeként dolgozik. A Közép-Európai Egyetem MA- és PhD-képzésében volt külső témavezető és opponens. Részt vett a román Felsőoktatási, Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alap bölcsészettudományi zsűrijében.

Szimpózium a mohácsi csata évfordulóján a Budai Várban 2015. augusztus 29. (szombat) 13.00–18.00 Országos Széchényi Könyvtár, Díszterem (VI. emelet)

2015. augusztus 29-én szimpóziumot rendezünk a mohácsi csata évfordulóján. Vajon a korabeli források új nézőpontú elemzése és a modern tudományok (antropológia, sebészet, igazságügyi orvostan) alkalmazása választ adhat-e arra, hogy mi történhetett II. Lajossal és holttestével?

Az utóbbi évek kutatásai azt bizonyítják, hogy igen, mindig akad valami nóvum, amire rácsodálkozhatunk. Legutóbb felvetődött ismét az a legenda, hogy a magyar királyt megölték a vesztes csata után, és egészen másvalaki holttestét temették el pár héttel később Székesfehérvárott a későbbi magyar király, Szapolyai János jelenlétében.

Az előadók között megtalálható lesz sebész, patológus, antropológus, igazságügyi orvosszakértő, irodalomtörténész, klasszika filológus, történész és könyvtáros. A szimpóziumon való részvétel ingyenes, mindenkit szeretettel várunk!

Blogsorozatunkban bemutatjuk az előadókat és röviden ismertetjük az előadások tartalmát. A részletes programot itt találják. 

2015. augusztus 29. OSZK, Díszterem
13.05–13.15 Dr. Pálffy Géza (MTA BTK Történettudományi Intézet, Lendület-kutatócsoport  vezető) az MTA doktora, a szimpózium elnöke

Mohács – fordulópont Magyarország és Közép-Európa történetében

„Nekünk Mohács kell…” Adytól napjainkig, újra meg újra, mégis, mégis és mégis… Vajon mi magyarázza, hogy 20. századi sorsfordulóink és sokat vitatott őstörténetünk mellett mind a mai napig Mohács jelenti az egyik legnagyobb nemzeti tragédiát, amelyet sohasem tudtunk teljességgel feldolgozni? Valóban ekkora sorscsapás, ennyire kiemelkedő fordulópont volt a mohácsi csatamezőn 489 esztendeje lezajlott küzdelem? Mi és ki veszett ott, s mi változott meg Mohács mezején? A korszak ismert kutatója, Pálffy Géza ezekre a meghatározó kérdésekre keresi a választ, igyekezve történelmünk e kulcsfontosságú témakörét és néhány toposzát új megvilágításba helyezni.

Dr. Pálffy Géza (szül. Veszprém, 1971) tanulmányait – a veszprémi Lovassy László Gimnázium speciális matematikai szakát követően – a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem történelem és levéltár szakjain végezte. 1994 óta dolgozik a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Történettudományi Intézetében, jelenleg tudományos tanácsadó és a „Lendület” Szent Korona Kutatócsoport vezetője. 2010-től a MTA doktora. Kutatási területe a Magyar Királyság és a Habsburg Monarchia 16–17. századi története, elsősorban a törökellenes védelmi rendszer, a királyság katonai elitje és arisztokráciája, a magyar rendek és a bécsi udvar kapcsolatrendszere.
A politika-, had- és társadalomtörténet mellett kiemelten érdeklődik a Szent Korona históriája és a magyar uralkodókoronázások, a sírkőkutatás és térképtörténet, valamint a horvát–magyar és szlovák–magyar kapcsolatok iránt. E témakörökben angol, horvát, magyar, német és szlovák nyelven több mint 20 önálló kötete, illetve angol, cseh, francia, horvát, magyar, német, orosz, osztrák és szlovák folyóiratokban és tanulmánykötetekben közel 300 közleménye jelent meg. Idézettsége meghaladja a 3500 hivatkozást. Tagja számos magyar és közép-európai (cseh, horvát, morva és német) történeti folyóirat szerkesztőbizottságának, továbbá az Osztrák–Magyar Akció Alapítvány kuratóriumának. 1999 őszétől négy esztendőn át főtitkárhelyettese volt a Magyar Történelmi Társulatnak. Tudományos kutató- és oktatómunkája elismeréseként 2002-ben elnyerte a Talentum Díjat, 2011-ben pedig a Kárpát-medencei népek tudományos-kulturális együttműködésének fejlesztéséért a Magyar Kultúra Lovagja címet. 2012-ben a Szent Korona és a magyar uralkodókoronázások 1526 és 1916 közötti kutatására elnyerte a Lendület kutatói ösztöndíjat, amelynek segítségével e kiemelkedően fontos téma vizsgálatára önálló kutatócsoportot (MTA BTK TTI „Lendület” Szent Korona Kutatócsoport) alapíthatott.

Szimpózium a mohácsi csata évfordulóján a Budai Várban 2015. augusztus 29. (szombat) 13.00–18.00 Országos Széchényi Könyvtár, Díszterem (VI. emelet)