Tóth Árpád születésnapja – 1886

Április, ó, Április,
Minden csínyre friss!
Faun-bokáju, vad suhanc,
Újra itt suhansz!
Vásott cigánykereked
Porozza a tereket,
Repül a szemét,
Levegőbe parazsat
Hintegetsz és darazsat,
Illatot s zenét!

Tóth Árpád: Április. [1918.] (Részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár 

A kétségkívül és vitán fölül nagy, de szerény és halk szavú költő életműve a magyar irodalom talán legegységesebb hangú költészete. Babits Mihály ritkaságát is kiemeli, azt az egységességében rejlő harmonikusságot, amely Berzsenyivel, Kölcseyvel rokonítja Tóth Árpád költészetét:

„Tiszta volt, egységes, töretlen, az első pillanattól kész, az utolsó percig változatlan. [...] Gáncstalan, nemes és magas poéta, mindvégig hű a költő igazi hivatásához, amely mégis csak a »szépségek teremtése«, s amelyhez mind többé-kevésbé hűtelenek lettünk e »káromkodó és nyers-dalú« korban. Szépséget teremteni abból az anyagból, ami éppen van – kicsiny és szomorú életünk anyagából!”

Babits Mihály: Tóth Árpád arcképe. In: Nyugat, 1928. 22. szám, november 16. (Tóth Árpád-emlékszám) 

———

Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
Üveges szemmel aludtak a boltok,
S lomhán söpörtek a vad kővidék
Felvert porában az álmos vicék,
Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.
Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
A keleti ég váratlan zsarátja:
Minden üvegre száz napocska hullt,
S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
A Végtelen Fény milliom karátja.

Tóth Árpád: Körúti hajnal. [1923] (Részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Tóth Árpád, Beck Ö. Fülöp, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Osvát Ernő, Gellért Oszkár. A budapesti múzeumkertben (Budapest, 1923. május 30.) Fotó: Török Sophie; az eredeti, sérült üvegnegatívról készített digitális kép – Kézirattár 

Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.

Tóth Árpád: Meddő órán. [1921] (Részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár 

———

„Uralkodó hangja kezdettől végig a fájdalom, a szeretetre, boldogságra hiába váró ember szomorúsága. Állandó gesztusa a lemondás. Az állandóság s a meg-megújuló búcsú azonban maga is jelzi, hogy a költő ragaszkodása álmaihoz sohasem lankad el, hogy bármily befejezettnek tűnik is a lemondás, az élet varázsa változatlanul fogva tartja. A tüdőbaj és a szegénység nyomása alatt él egész életében, de egy nagyszabású haladó szellemi mozgalom, a Nyugat vonzásában, és gazdag belső forrásaiból: a jóságból, az emberségből, a szelídségből is haláláig futotta újulásra. Az egyazon tónus mögött tehát a gazdagodás biztos folyamata zajlik, a lemondás mögött csendes hódítás.”

Kiss Ferenc: Tóth Árpád. In. A magyar irodalom története 1905-től 1919-ig V. kötet. Főszerk.: Sőtér István, szerk.: Szabolcsi Miklós, Budapest, Akadémiai, 1965. 

Babits Mihály: Tóth Árpád arcképe. In: Nyugat, 1928. 22. szám, november 16. (Tóth Árpád-emlékszám) 

Az Öröm illan, ints neki,
Még visszavillan szép szeme,
Lágy hangja halkuló zene,
S lebbennek szőke tincsei.
Itt volt hát? jaj, nem is hiszem,
Már oly kusza a tünde rajz.
Mint visszafénylő, kedves arc
Szétrezgő képe vad vizen.
Mint lázálomkép, lenge árny,
Cikázó galambsziluett
Lánggal égő város felett:
Füst közt vonagló gyenge szárny.

Tóth Árpád: Az öröm illan. [1919] (Részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár 

———

„Az elégia a líra műfajának az ókor óta ismert műneme: a szomorúság emelkedett hangú kifejezése, a bánat költészete. A XX. század legnagyobb magyar elégiaköltője Tóth Árpád. A szomorúság olyan egyértelműen jelenik meg költészete nagyobbik részében, mint keveseknél. Ez a bánat azonban pompás, zeneien zengő, gondosan csiszolt formában nyer megfogalmazást. Tóth Árpád a XX. század egyik legnagyobb magyar formaművésze, e téren egyenrangú Babitscsal és Kosztolányival. Ő is a Nyugat nagy nemzedékének első gárdájához tartozik.”

Hegedűs Géza: Tóth Árpád – A magyar irodalom arcképcsarnoka. (Arcképvázlat), Budapest, Trezor, 1995 – Magyar Elektronikus Könyvtár 

———

Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fűbe fekve,
S tömött arany diszét fejem fölé lehajtja
A csónakos virágú, karcsú, szelíd rekettye,
Sok, sok ringó virág, száz apró légi sajka.
S én árva óriásként nézek rájuk, s nehéz
Szívemből míg felér bús ajkamra a sóhaj,
Vihar már nékik az, váratlan sodru vész,
S megreszket az egész szelíd arany hajóraj.

Tóth Árpád: Elégia egy rekettyebokorhoz. [1917] (Részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Tóth Árpád Hajnali szerenád című kötetének borítója (Budapest, Nyugat kiadás, 1913.) – Törzsgyűjtemény 

Virrad. Szürkül a város renyhe piszka,
De túl, az enyhe, tiszta messzeségben
Új rajzlapját kifeszíti az égen
A hajnal, a nagy impresszionista.
Ezüst ónnal szeszélyes felhőt rajzol,
És álmodozva pingál enyhekéket,
S ragyogva tűzi az isteni képet
Az űrbe a hold, nagy rajzszög, aranyból.

Tóth Árpád: Hajnali szerenád. [1912] (Részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Tóth Árpád műfordításai a magyar irodalom remekei, Babits szerint „a legszebb magyar vers” Shelley Óda a nyugati szélhez című költeménye Tóth Árpád fordításában. Babits Mihállyal és Szabó Lőrinccel megalkották a magyar Baudelaire-kötetet, A romlás virágait (1923). Az ő fordításában ismerjük Arthur Rimbaud versét, A magánhangzók szonettjét és Paul Verlaine Őszi chansonját. Bár Babits és Kosztolányi mellett ő is a „szép hűtlenekhez” tartozott, fordításaiban nemzedéktársainál nagyobb mértékben törekedett az eredeti visszaadására. Egyikük, Szabó Lőrinc, szintén a műfordítás mestere, aki Tóth Árpád összes verseit 1935-től több kiadásban nagy gondossággal rendezte sajtó alá, így írt barátja műfordítói munkásságáról:

„Tóth Árpád külföldi antológiája így is gyönyörű gyűjtemény, kétségtelenül egy nagy és tudós költő jelentős műve. Éppúgy beletartozik irodalmunkba, mint Babits vagy Kosztolányi munkáinak megfelelő kötete. Mennyit szegényednék a magyar nyelvű líra, mennyit előadóművészeink műsora, mennyit az a versanyag, amely az új meg új költői nemzedékeket neveli, ha nem beszélne magyarul az a nyolc Milton-vers! Ha nem zengene nyelvünkön az ötvenhárom Baudelaire-darab  rengeteg érett, majdnem törvénynek ható lélektani vagy művészi szépsége és igazsága! Gondoljunk az öt emberi érzék minden mámorától csurranó Keats-ódákra!  [...] Minden nagy költő-műfordító nevel, könyve talán iskolát nyit, mindenesetre szemeket nyitogat. Látjuk, tapasztaljuk, hogy a tolmácsolt művek nyelvi, formai és szerkezeti nehézségek megoldásával a nemzeten belül éppúgy hatnak a fejlődésre, az új költőnemzedékek gazdagodására, mintha eredeti versek volnának. Így tartozik Tóth Árpád a magyar ifjúság európai irodalmi nevelői közé, túl azon a hatáson, azokon a még fontosabb eredményeken, melyeket az eredeti verseivel tett és elért.

Szabó Lőrinc: Tóth Árpád, a versfordító. In. Uő.: Könyvek és emberek az életemben. Prózai írások, Budapest, Magvető, 1984. – Törzsgyűjtemény

A Nyugat folyóirat Tóth Árpád-emlékszámának címlapja (1928. 22. szám, november 16.)  – Törzsgyűjtemény

Előttünk már hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.

Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú. [1923] (Részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár 

1241. április 11–12-én Muhi mellett ütközött meg IV. Béla magyar király az országra támadó hatalmas tatár erőkkel. A néhány évtized alatt világméretű hatalommá növekedett Mongol Birodalom támadása voltaképpen nem érte váratlanul Magyarországot. 1223-ban az alánok, a kunok pusztulásáról, majd az egyesült orosz-kun haderő vereségéről, a Kalka menti csatáról is érkezett hír. Később a kun fejedelem (Kötöny, Kuten vagy Köten néven) maradék népével bebocsátást kért az országba, felvéve a keresztény hitet. 1240/41 telén elesett Kijev is.

„Én, a Kán, az égi király küldötte, akinek hatalom adatott a földön a nekem meghódolókat felemelni és az ellenállókat elnyomni, csodálkozom feletted, Magyarország királya, hogy midőn már harmincadik ízben küldöttem követeket hozzád, miért nem küldesz vissza közülük senkit, de még követeidet és válaszlevelet sem küldesz nekem. Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, sok katonád van, és egyedül kormányzol egy nagy országot. Ezért nehéz önként alám vetned magadat; mégis jobb és üdvösebb volna neked, ha önként behódolnál nekem! Megtudtam ezenfelül, hogy kun szolgáimat oltalmad alatt tartod. Ezért utasítlak téged, hogy ezeket a jövőben ne tartsd magadnál, és miattuk ne kerülj velem szembe. Nekik könnyebb elmenekülni, mint neked, mivel nem lévén házaik, sátraikkal vándorolva talán el tudnak menekülni, de te, aki házakban lakol, váraid és városaid vannak, hogy fogsz menekülni kezeim közül?”

[Batu kán levele Magyarország királyához] – Julianus második útjáról készült jelentése 1237–38-ból a Julianus barát és Napkelet fölfedezése című kötetben a Magyar Elektronikus Könyvtárban 

Magyarországon ekkor indult csak meg a kétségbeesett készülődés. 1241 márciusában a magyar határőrséget legyőzték a tatárok és a Vereckei-hágón át betörtek az országba. IV. Béla Pestre gyűjtötte össze a hadait. Közben a kunok pusztítva kivonultak az országból, mivel a magyar főurak – igaztalanul – a tatárokkal való összejátszással vádolták meg őket. A maradék magyar haderő a Sajó partján, Muhinál véres, megsemmisítő vereséget szenvedett: 1242. április 12-én hajnalban a 20-25 ezer főt számláló sereget bekerítették Batu kán seregei. A király is csak nagy nehézségek árán tudott megmenekülni.

A tatárjárás. Részlet a Képes Krónikából, 1358 után – A középkori magyar történelem eseményeit és egyéniségeit bemutató Képes Krónika 147 forrás értékű miniatúrával. Mind történeti, mind művészeti szempontból gyűjteményünk egyik legbecsesebb dokumentuma; Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár

„Maga Batu Magyarország közepébe nyomulva egy folyónál szembe találkozott a két testvérkirály hatalmas seregével: a Béláéval, aki most is uralkodik, és a megboldogult Kálmánéval, aki a folyó hídjáról saját kezűleg döntötte a halál poklába a tatárok fővezérét lovastól és fegyverestől. Így állott ellent másodszor és harmadszor is, mindaddig, amíg a tatárok futásnak nem eredtek. Időközben azonban Batu sereget küldött a folyón át, egy-két napi járóföldre magasabban, mely hátulról rohanta meg a hídnál harcolókat. Így történt, s a dolog szerencsétlen véget ért. A magyarok megvetették Kálmán király intését, s így a tatárok átkeltek a hídon. Maguk a tatárok mesélték, hogy a magyarok elől menekülő tatárokat Batu karddal kergette vissza csatára, és míg a magyarok biztonságban pihenve lebecsülték a tatárokat, az történt velük, mint az egymást lenéző és gyűlölködő lengyelekkel. A tatárok ugyanis megrohanva őket sokakat levágtak, és Béla királyt a tengerig üldözték.”

C. De Bridia jelentése 1247–ből – Julianus barát és Napkelet fölfedezése című kötetben a Magyar Elektronikus Könyvtárban 

IV. Béla magyar király egészalakos, baldachin alatt trónoló képmása; a háttérben, bal oldalon a tatár seregek és az égő város. – In: Nádasdy Ferenc: Mausoleum potentissimorum ac gloriosissimorum regni apostolici regum et primorum militantis Ungariae ducum. Nürnberg, 1664; Országos Széchényi Könyvtár, Régi Nyomtatványok Tára – A kép a Digitális Képkönyvtárban található. 

Ezután kezdődött az a hatalmas vérontás, amelyet a magyar nyelvi emlékezet tatárdúlásnak, tatárjárásnak nevez. 1242 januárjában a tatárok átkeltek a Dunán. A pusztításnak egyedül a jól megerősített kővárak tudtak ellenállni, mint pl. Pannonhalma vagy Esztergom. Az egyik sereg a magyar királyt vette üldözőbe, aki végül Trau (Trogir) váráig menekült.

Ah, kegyetlen tatárok,
Odavannak a várok,
A nemes uraságok,
A szegény jobbágyok,
Ifjak és leányok!
Ti kegyetlen tatárok,
Pokolbeli hóhérok,
Jöjjön rátok az átok!

[Ah, kegyetlen tatárok, …] – Magyar népdalok (Szerkesztette és a bevezetőt írta Ortutay Gyula) a Magyar Elektronikus Könyvtárban 

A kétségbeejtő helyzetben a tatár seregek azonban váratlanul kivonultak az országból vélhetően azért, mert teljesítették feladatukat: Megfélemlítették és kifosztották a hódításra kiszemelt országot. A mongol birodalom bomlásának köszönhetően nem került sor második támadásra, amellyel végleg alávetették volna Magyarországot. 

Az emlékmű Muhinál (Digitális Képarchívum)

A történészek körében ma is vita tárgya, hogy mit jelentett az ország számára a tatár pusztítás. Az egykorú források arra engednek következtetni, hogy szinte csoda, hogy újrakezdődött az élet Magyarországon. Ennek az újrakezdésnek fontos szerepelője a hazatérő király, IV. Béla, „a második honalapító.”

De micsoda képzetek, képek azok, amelyek az életérzést hordozzák! Ismerősök meg újak is, a legjellemzőbb, a legnagyobb József Attila-képek közül valók. Micsoda versszakkezdet ez például: Én a széken, az a földön / és a Föld a Nap alatt… Az a megdöbbentő ebben a két sorban, az a gyorsaság, a gondolatoknak a fénysebessége, ahogyan a széktől a naprendszerig eljut, a kicsitől, a mindennapitól a kozmoszig. Félek némileg a „kozmosz” szót használni, húzódózva írom le, mert jó ideje már túl gyakori lett, kényelmetlenül divatossá fakult. A „kozmosz” képzetének a megjelenése azonban nem utolsósorban József Attilának köszönhető a magyar irodalomban. Az ő képzelete űrhajósfantázia. Itt is, még a naprendszeren is túlfut a kép: a naprendszer meg a börtön / csillagzatokkal halad. – A börtön és a csillag: hányszor kapcsolódik össze az ő költészetében, rakásra lehet idézni a példákat. (A csillagok, a Göncölök / Úgy fénylenek fönn, mint a rácsok…) E képekben – mint másokban is – a determináltság kínja és boldogsága jelenik meg minduntalan; a meghatározottság félelmes tudata éppúgy, mint az örök emberi szabadságvágy. Többek között e kettőnek is csatatere József Attila versvilága.

Nemes Nagy Ágnes: József Attila: „Költőnk és Kora”. (Részlet). In. Nemes Nagy Ágnes: A magasság vágya. Összegyűjtött esszék II., Budapest, Magvető, 1992. – Digitális Irodalmi Akadémia

———

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

Reménytelenül. Lassan, tünődve. 1933. márc.  In. József Attila minden verse és versfordítása, Budapest, Szépirodalmi, 1980. – Magyar Elektronikus Könyvtár

———

Költő vagyok – mit érdekelne
engem a költészet maga?
Nem volna szép, ha égre kelne
az éji folyó csillaga.

József Attila: Ars poetica. (Részlet). 1937. febr.–márc.  In. József Attila minden verse és versfordítása, Budapest, Szépirodalmi, 1980. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Thomas Mann és József Attila. In: A Dunánál. Magyarok a 20. században (1918–2000), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Szállj költemény, szólj költemény
mindenkihez külön-külön,
hogy élünk ám és van remény, –
van idő, csipjük csak fülön.

Nyugtasd a gazdagok riadt
kis lelkét – lesz majd kegyelem.
Forrást kutat, nem vért itat
a szabadság s a szerelem.

Szólitsd mint méla borjuszáj
a szorgalmas szegényeket –
rágd a szivükbe – nem muszáj
hősnek lenni, ha nem lehet.

József Attila: (Szállj költemény...). 1937. márc.  In. József Attila minden verse és versfordítása, Budapest, Szépirodalmi, 1980.– Magyar Elektronikus Könyvtár

József Attila: Thomas Mann üdvözlése. (Az autográf verskézirat első oldala.) – Kézirattár 

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk – ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.

József Attila: A Dunánál. (Részlet). 1936. jún.  In. József Attila minden verse és versfordítása, Budapest, Szépirodalmi, 1980.– Magyar Elektronikus Könyvtár

A Dunánál, 1980. Marton László szobra a pesti Duna-parton – Digitális Képarchívum

Nem emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba.
Fogadj fiadnak, Istenem,
hogy ne legyek kegyetlen árva.

Fogj össze, formáló alak,
s amire kényszerítnek engem,
hogy valljalak, tagadjalak,
segíts meg mindkét szükségemben.

József Attila: Nem emel föl. (Részlet). 1937. febr.–márc.  In. József Attila minden verse és versfordítása, Budapest, Szépirodalmi, 1980. – Magyar Elektronikus Könyvtár

———

„Az ősfélelmek között didergő lélek szenvedélye a tisztánlátás. Minél vonzóbb a mélység csábítása, annál merészebb egyensúlyjátékokkal tesz bizonyságot fölötte szelleme erejéről. A rend zűrzavarban megvalósítható, csak makacsul hinni kell e lehelőségben és még akkor sem ábrándulni ki belőle, ha tömegmutatványként kínálják az egyén régi álmait. József Attila egy kiábrándult és fanatikus világban is hű tudott maradni az egyszerű meggyőződéshez, mert a társadalmi törvényeket éppen úgy magában hordozta, magából vonta el, mint felháborodásait és panaszát. Az ő igazságtalan és egyensúlytalan, elnyomatással, küzdelemmel és kétségekkel teli történelmi valósága a lelke volt, minden külső történés csak a belső sivárságnak felerősített, durvává nagyított képe; a külváros ő maga volt és jöhetett-e olyan forradalmi megoldás, amely ezen a sorson, alkaton, elrendeltségen segíteni tudott volna?

Halász Gábor: József Attila. Összes versei megjelenése alkalmából. Cserépfalvi kiadása. (Részlet).  In. Nyugat, 1938. 8. szám. – Elektronikus Periodika Archívum

———

Mióta éltem, forgószélben
próbáltam állni helyemen.
Nagy nevetség, hogy nem vétettem
többet, mint vétettek nekem.
Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot,
már végképp másoknak remél.

József Attila: [Íme, hát megleltem hazámat...] (Részlet). 1937. nov.  In. József Attila minden verse és versfordítása, Budapest, Szépirodalmi, 1980. – Magyar Elektronikus Könyvtár

———

Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris meg a szelid őz.

József Attila: [Csak az olvassa...]. 1937. máj.–jún.  In. József Attila minden verse és versfordítása, Budapest, Szépirodalmi, 1980. – Magyar Elektronikus Könyvtár

1964 óta József Attila születésnapján, április 11-én ünnepeljük a költészet napját. Ebből az alkalomból minden évben irodalmi előadóestekkel, könyvbemutatókkal, költőtalálkozókkal és -versenyekkel tisztelgünk a magyar líra előtt.

Reménységnek és tulipánnak
Kicsikis deszka alkotmányba
1905-ben ígyen
Iktattak be az alkotmányba.

A kártyás munkásnak fiúként,
S a szép, ifjú mosóasszonynak,
Ligetnek, sárnak, vágynak, célnak,
Fejkendőbe kötözött gondnak.

A szegényasszony rég halott már,
De fiát a szél el nem hagyja,
Együtt nyögünk az erdőn éjjel
S együtt alszunk el virradatra.

József Attila: Április 11. (Részlet). 1925. ápr. 11. In: József Attila minden verse és versfordítása, Budapest, Szépirodalmi, 1980. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

József Attila. Fénykép. [Hódmezővásárhely, 1929] – Kézirattár 

Lapulj a források tiszta fenekére,
Símulj az üveglapba,
Rejtőzz a gyémántok fénye mögé,
Kövek alatt a bogarak közé,
Ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben,
Te szegény, szegény.
Friss záporokkal szivárogj a földbe –
Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat.
Légy egy fűszálon a pici él
S nagyobb leszel a világ tengelyénél.

József Attila: Nem én kiáltok. (Részlet). 1924 első fele.  In: József Attila minden verse és versfordítása, Budapest, Szépirodalmi, 1980. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Pákozdy Ferenc, Gereblyés László, Illyés Gyula, Szántó Imre, József Attila és Székely Béla (Csillebérc, 1931. április 12.) fotó: Arató Tibor (?); fotómásolat – Kézirattár 

Ne légy szeles.
Bár a munkádon más keres –
dolgozni csak pontosan, szépen,
ahogy a csillag megy az égen,
úgy érdemes.

József Attila: (Ne légy szeles...) 1935–1937.  In: József Attila minden verse és versfordítása, Budapest, Szépirodalmi, 1980. – Magyar Elektronikus Könyvtár

———

Ő sose fabrikál verset, inkább a vers fabrikálja őt... nem egyszer volt az a benyomásom róla, hogy percről-percre ő maga is szívesen megváltozna, csakhogy az ihletnek kedvezzen. S ez a tulajdonsága olyannyira szeretetreméltó... de még annyira szuggesztív is: az ember egy pillanatig sem kételkedik benne, hogy költővel van dolga. S ez nagy szó csakugyan, ha meggondolom, hogy ma már, hogy az idő elmúlott felettem, egyre ritkábban győz meg engem efelől költeményes kötet ilyen ékesszólón. S e tekintetben nékem ő a legkedvesebb kortársai között. Nem hagyhatom továbbá szó nélkül azt sem, hogy mennyire rokonszenves előttem tehetségének eredetisége is. Mert csakugyan eredeti, csakugyan nem tartozik senkihez. Ő maga is tisztában van ezzel s dédelgetni látszik e tulajdonságát s nékem ebben igazat is kell adnom néki ama tiszteletnél fogva, amelyet bennem a megszokással, beidegzettséggel és előítélettel szemben való bátor kiállás mindenkor kelt. Mert mégiscsak megkapó e nagy magány, amelyre e fiatal lélek elszánta magát, – hogy támasz nélkül akar állni s az elődök és ősök minden segítő sugallatát elutasítja magától.

Füst Milán: József Attiláról. (Részlet). In: Nyugat, 1935. 3. szám. – Elektronikus Periodika Archívum 

József Attila: A Nagyon fáj című kötet borítója (Cserépfalvi kiadása [1936]) – Törzsgyűjtemény 

Magamban bíztam eleitől fogva –
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
Ha féltem is, a helyemet megálltam –
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
ki ingyen adott, azt szerettem érte.
Asszony ha játszott velem hitegetve:
hittem igazán – hadd teljen a kedve!
Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
Okos urak közt játszottam a bambát.
Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
ujságot, verset – mikor mi volt könnyebb.
Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
de ágyban végzem, néha ezt remélem.
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem – és ebbe más is belehalt már.

József Attila: Kész a leltár. (Részlet). 1936. nov.–dec.  In: József Attila minden verse és versfordítása, Budapest, Szépirodalmi, 1980. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A romák legfontosabb nemzetközi ünnepe. Az 1971. április 8-tól április 16-ig Londonban összeült I. Roma Világkongresszuson a világ romaságának Indiából és húsz országból érkezett képviselői elhatározták, hogy a jövőben folyamatosan együttműködnek, és a nemzetközi közéletben is közösen lépnek fel. A kongresszuson döntöttek a cigányság nemzeti jelképeiről is: a zászlóról, a himnuszról, és az „Opre Roma!” – „Fel, cigányok!” jelmondatot is elfogadták, valamint április 8-át a romák világnapjává, április 16-át pedig a roma kultúra nemzetközi napjává nyilvánították. Minden év áprilisának első hétvégéjén rendezik meg továbbá a „cigányság szent ünnepét”, a roma kultúra napját Magyarországon. Április 8-án folyami szertartásokkal, illetve gyertyagyújtással ünnepelnek a romák a világ mintegy 40 országában, ezzel emlékezve arra, hogy mintegy ezer évvel ezelőtt indultak Indiából máig tartó vándorútjukra. A hazai cigány szervezetek általában kulturális rendezvények (folklórműsorok, kiállítás-megnyitók, író-olvasó találkozók stb.) szervezésével emlékeznek meg a romák világnapjáról. A naphoz kapcsolódó érdekesség, hogy 1487. április 8-án adta ki Hunyadi Mátyás királyunk a sebesszéki cigányoknak szóló privilégiumlevelét, amely „régtől fogva fennálló” jogaikban erősítette meg őket a Nagyszeben város erődítési munkálataiban való részvételükért.

A bódvalenkei Herman Ottó iskola diákjai: Cigány népmesék. (Épületfestmény). – Digitális Képarchívum 

„Akkor a cigánylegény a feleségével együtt mindjárt fogta magát és kihirdette abban az országban, hogy ország-világ jöjjön el a lakodalmára, mert megesküszik a feleségével. Eljött az apja is, az anyja is, a cigánylány anyja is. Olyan ügyes pár lett belőlük, hogy országban-világon nem volt több olyan szép fiatal pár, mint amilyenek ők voltak. Szép lakodalmat csaptak, és az egész világ, az a sok nép, aki csak volt, akik megmenekültek a huszonnégy fejű uralmától, nagyon örvendtek, mindnyájan elmentek a lakodalmára, és köszönték neki, az új királynak, hogy felszabadította azt a világot, és ő hozta újra vissza a boldogságot abba a városba és abba az országba. Egy álló hétig tartott a lakodalmuk. Ott nem volt más, csak evés-ivás, mulatság, vidámság, békesség. Én is ott voltam közöttük, ettem-ittam, én is örvendtem, hogy új világ lett, új boldogság lett, új élet lett. Én is ott hallgatóztam közöttük. Mindenki mondott egy-két szót, s tőlük hallottam én is ezt a szép mesét, s becsületes embereknek mondtam most el. Ahonnét hallottam, én is úgy mondtam. Én mondtam el, Puci Sándor, Mezőbándról.”

A világ bölcse – O incelepto lumi.  (Részlet). In: A gömböcfiú. Erdélyi cigány mesék. Nagy Olga gyűjtése. Vekerdi József fordítása, Budapest, Terebess, 2002. – Magyar Elektronikus Könyvtár

———

Segítsd, Isten, a romát,
Lelhesse meg a hazát.
Segítsd meg az életét,
Mert a világba kell még.

Bejárták a világot,
Nem leltek csak bánatot.
Az életük csak a gyász,
Segítsd, Isten, a romát.

A bűnt, ha elkövették,
Azt már rég megfizették.
Megfizették szívükkel,
Tiszta piros vérükkel.

Choli Daróczi József: Himnusz. (Részlet). Forrás: Roma kincses kalendárium. Romano kalendari 2001. Vál.: Nagy Gusztáv, Choli Daróczi József, szerk. Mezey Katalin, Budapest, Széphalom Könyvműhely, 2001. 12. o. – Törzsgyűjtemény

———

„A költészet terén minden kétséget kizáróan Daróczi József, más néven Choli a legismertebb a magyarországi szerzők között; kötetei – mint a kétnyelvű Pel devlesqo bango muj (Isten homorú arcán, 1990); a Csontfehér pengék között (1991) vagy a csak rromani nyelven írt Ma kar lećhib dukhades (Nyelvek között fájón, 1994) nagy sikert értek el. Témái a bibliai utalásoktól a nagy egyetemes kérdésekig terjednek, a romák által megélt valóságon keresztül, akiket bűntelenül megbélyegeznek, s akik Istentől elfeledve kétségbeesésben élnek. Choli ügyes kézzel fordította rromani nyelvre a magyar és az egyetemes költészet számos remekét, valamint az Újtestamentumot. 1995 óta vezeti a Rrom som (Roma vagyok) című művészeti folyóiratot, melyet ő alapított. 1998-ban bekerült az Európai Unió európai kisebbségi nyelveket képviselő legjobb tíz költőt bemutató dossziéjába.”

Rajko Đurić: A rromani (cigány) irodalom. (Részlet). Forrás: Iskolakultúra 1998. 12. sz. 22–29. o. – OSZK, Elektronikus Periodika Archívum

Szabados Jenő: Kalapos cigánygyerek  (Miskolc). Fotó: Bíró Sándor – Digitális Képarchívum 

A budapesti Lakatos Menyhért (1926–2007) nemzetközi elismerést szerzett magyarul írt Füstös képek (1975) című első, eddig már öt kiadást megélt regényével, amelyet több idegen (bolgár, cseh, finn, francia, holland, lengyel német, szlovén, szlovák) nyelvre is lefordítottak. Életművét több kötetnyi vers, elbeszélés, mese és regény alkotja.

„Egyszercsak kaptam egy levelet. A Szépirodalmi Kiadó igazgatójától. Arra kért, hogy ekkor és ekkor menjek be hozzá. Bementem, leültetett, és legnagyobb meglepetésemre megkérdezte, nem volna-e kedvem most már egy nagyobb lélegzetű regény megírására. Őszintén mondom, hogy nem volt hozzá kedvem. Más egy novella, és megint más egy regény. Erre én nem lennék képes.
Elmentem a barátaimhoz, az ismerőseimhez. Mindegyik azt mondta, hogy üljek neki! Írjam meg! A gyerekeim is nagyon biztattak: menni fog, apu! Jó, hát legyen. Aztán hónapokon át nem is gondoltam rá, hogy mire vállalkoztam - de amikor a kiadó elküldte a fizetésemet – hű, hát most már tenni kell valamit! Nekiültem. Megírtam. Három hónap alatt.
Tele voltam félelemmel. Jó lesz-e? Mit szólnak hozzá? Egy kis igazítás - és a lányom barátnőjének az anyukája legépelte az első könyvemet. Füstös képek. Ezt a címet adtam a regénynek. Szétkapkodták, nagy sikere volt: százezer példányban kelt el a négy kiadás. És utána: novellák, újabb regény, mesék. Felsorolni se tudnám így hirtelenében. Író lettem. De minden könyvemben, novellámban azokat az élményeket vetettem papírra, amiket magam átéltem. S Kandhi nagybátyám csodás meséi voltak az ihletői ennek.

A narancsszínű nap birodalma. Juhász Júlia interjúja Lakatos Menyhérttel. (Részlet).  Forrás: Juhász Júlia (szerk.): Találkoztam boldoguló cigányokkal is, Budapest, Taninfo, 2003. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Gypsy Jesus [Cigány Jézus]  – Digitális Képarchívum

Bari Károly (1952) költő, műfordító, képzőművész, folklórkutató. Politikai tartalmú verseiért a hetvenes évek közepén meghurcolták és börtönbe zárták. Fontosabb kötetei: Holtak arca fölé (1970, 1971); Elfelejtett tüzek (1973, 1974); A némaság könyve (1983); Tűzpiros kígyócska (1985); A varázsló sétálni indul (1985); Az erdő anyja (1990). Díszletek egy szinonimához. Képversek (1994).
A József Attila- és Kossuth-díjjal kitüntetett költő versei külföldön is egyre ismertebbekké válnak.

„Keleti dallamra
Elámul egy rózsaszál.
Fényjáró fülemüle zeng.
Ajaj, sír az idő, a szép pásztorlány.

Sípja nincs, elveszett,
sár eszi.
Sár eszi a sípját.
Sziklákat terel.
Hajfonata a halál.”

Bari Károly: Keleti dallamra  Forrás: Holmi, 2004. november – Elektronikus Periodika Archívum

Elsorolni is nehéz azokat a híres épületeket, amelyek Ybl Miklós (1814–1891), a „mester” gazdag életművéhez tartoznak. Sok közülük építészettörténeti és kultúrtörténeti szempontból egyaránt máig meghatározó alkotás. Leghíresebb alkotása, az Operaház (1884) mellett – mely Európa egyik legszebb színházi épülete – nevéhez fűződik a Szent István Bazilika, a Vámház (ma Corvinus Egyetem) főépülete, a napjainkban megújuló Várkert Bazár, valamint számos magánpalota és kastély építése is.

A Magyar Királyi Operaház terve – fametszet után készült nyomat, Kronstein, August Stefan (rajzoló?), Paar A. (fametsző?); a Vasárnapi Újság melléklete (1879. 51. sz. 814. p.); OSZK Színháztörténeti Tár (Digitális Képkönyvtár) 

„Ybl drezdai, párizsi, bécsi operaépületek nyomán kialakult neoreneszánsz elképzelését 1875 októberében kezdték megvalósítani. Lassan haladt a munka. 1878-ban tarthatták csak meg a bokrétaünnepet, 1880-ban készült el a külső burkolat. 1881-ben viszont – a bécsi Ringtheater tűzkatasztrófája után – átmenetileg leállították a belső munkálatokat, majd Ybl javaslatára biztonságos színpadtechnikát, az úgynevezett Asphaleia-rendszert építették be. Végül 1884. szeptember 27-én megnyílhatott az Operaház. Méltóságos külleme, belsejének hivalkodástól mentes pompája, technikáinak újdonsága, nézőterének a régi Nemzeti Színháznál operai célokra sokkal megfelelőbb – bár nem tökéletes – akusztikai viszonyai méltán találkoztak teljes elismeréssel.”

Döntés az építkezésről, részlet – Magyar színháztörténet II. kötet (Magyar Elektronikus Könyvtár) 

A Magyar Királyi Operaház – Bécsben megjelent képeslap 1899-ből, Rosenberger (grafikus); OSZK Plakát- és Kisnyomtatványtár 

„Az operaház nézőtere értette meg velem először Ybl Miklós nagyságát és jelentőségét. Ez a tér nem mutat új dekoratív formákat, ez nem utal egy bizonyos művész egyéniségére. Nem is hívogató. Aki a maga kora architektúrájáról első művészi impresszióit abban az úgynevezett forradalmi időben szerezte, mely a régi formák közt általában s a renaissance-sablonok sorában különösen oly alapos rombolást végzett, annak szemében az operaház egész épülete is először mint lemásolt, átvett részletekkel teli kompozíció jelentkezik, s főként nézőterén támad fel az az érzése – midőn nem áll még vele szemben eléggé tájékozottan –, hogy idegen, távoli világba lépett.”

Lengyel Géza: Ybl Miklós, részlet – A Nyugat 1914. évi évfolyamának 9. számában az Elektronikus Periodika Archívumban 

Magyar Királyi Operaház nézőtere – fametszet után készült nyomat, Dörre Tivadar (rajzoló?), Angerer (metsző?), Goschl (metsző?); a Vasárnapi Újság melléklete (1894. 40. sz. 664–665. p); OSZK Színháztörténeti Tár (Digitális Képkönyvtár) 

Ybl Miklós utolsó munkája a budai várpalota krisztinavárosi szárnyának kiképzése volt. 1891-ben bekövetkezett halála után a munkálatokat Hauszmann Alajos vezetésével fejezték be. Az 1905-ben elkészült épületegyüttes a második világháború idején rendkívül súlyos károkat szenvedett. 1959-ben kormányzati döntés született arról, hogy a palotát kulturális célok számára állítják helyre, s hogy itt kap helyet az Országos Széchényi Könyvtár is. Többszörös határidő-módosítás után csak 1984 októberében kezdődhetett meg a könyvtár beköltöztetése, az intézmény pedig 1985. április 9-én nyitotta meg kapuit az olvasók előtt.

A kapu, melyen keresztül ma az OSZK épületét is meg lehet közelíteni – Hauszmann Alajos A magyar királyi vár (Budapest, 1912) című kötetének egyik fényképe (Digitális Képarchívum) 

Épp egy esztendővel ezelőtt, 2012. április 5-én, Örkény István 100. születésnapján kezdődött el hivatalosan is az Örkény-év a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Ezen a napon nyílt meg az Örkény-kiállítás (mely utóbb elnyerte az Év kiállítása címet is), mi pedig bemutattuk a sajtó képviselőinek a már 2009 áprilisa óta működő Örkény István-honlapunkat, mint az Örkény-év hivatalos oldalát, és meghirdettük a középiskolásoknak kiírt Örkény István Prózamondó Versenyt.

„Amikor megszülettem, olyan feltűnően szép voltam, hogy a főorvos karjára vett, és szobáról szobára végigmutogatott a klinikán. Azt mondják, még mosolyogtam is, amitől a többi mamák irigyen felsóhajtottak.
Ez röviddel az első világháború kitörése előtt történt, 1912-ben, s azt hiszem, ez volt egyetlen teljes értékű sikerem. Ettől kezdve életem folytonos dekadencia. Nemcsak szépségemből vesztettem, fogaimból s hajamból hullattam el, hanem a külvilággal szemben is egyre inkább alulmaradtam.”

Örkény István: Egyperces életrajz, részlet (1968) – A teljes szöveg az Örkény István-honlapon olvasható. 

Örkény István az 1930-as évek elején – További életképek honlapunk galériájában

A Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM), az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) és az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK), valamint Örkény István életműkiadásának gondozója, a Palatinus Kiadó összefogott, hogy különféle rendezvényeken keresztül minél többek számára méltó és érdekes, sokakat megmozgató programokat kínáljon az Örkény-évben. Az Örkény István Színházban és a Vígszínházban Örkény-emlékesteket, több helyen számos új Örkény-bemutatót láthattak az érdeklődők, honlapunkon pedig nyomon követtük az ünnepi év eseményeit, a teljesség igényével adva hírt a különböző programokról és a pályázati felhívásokról is. Az ünnepi év eseményeinek hivatalos koordinátora a Hungarofest Nonprofit Kft. volt.

Az Örkény Prózamondó Verseny hét területi versenyéből 22 diák jutott a döntőbe, s a Mácsai Pál vezette zsűri előtt mérte össze tehetségét.

További képek az Indafotó albumában

A verseny győztese, Ignácz Dániel, a váci Piarista Gimnázium, Szakközépiskola és Kollégium diákja két produkciót adott elő (Pepetuum mobile, Az állva maradás joga).

„Auspitz azt mesélte, hogy odahaza péksegéd volt a Veress Pálné utcában. Azt mesélte, hogy reggelente csak úgy a hóna alól befalt egy egykilós kenyeret. Akkor kilencvenkét kiló volt. – Mit gondoltok, most mennyi vagyok?
Ezt nem tudtuk megmondani. Tény, hogy már szükségre se járt ki, ami rossz jel, és csak vizet ivott, ami még rosszabb. Folyton itta a vizet. Nem is szomjazott, csak itta, mint egy lefolyó.”

Örkény István: Perpetuum mobile, részlet – Örkény István Válogatott egypercesek című kötete a Magyar Elektronikus Könyvtárban

Ma, 2013. április 5-én, Örkény István 101. születésnapján, a Thália Színházban megrendezett „Még egy perc Örkénnyel!” című minifesztivál és kerekasztal-beszélgetés zárja az Örkény-évet. A fesztivál kezdeményezője a Veszprémi Petőfi Színház, a kerekasztal-beszélgetés résztvevői az Örkény-évet megrendező intézmények képviselői.

Még egy perc Örkénnyel! – A minifesztivál szórólapja (2013. április 5–6.)

Örkény Istvánhoz kapcsolódó Facebook-oldalunkat szeretnénk az Örkény-rajongók virtuális találkozópontjává tenni. Időről-időre Örkény vonatkozású dokumentumokat, híreket kínálunk minden érdeklődőnek, s várjuk az íróhoz, életművéhez és a különböző rendezvényekhez, színházi bemutatókhoz kapcsolódó megszólalásokat.

 A Nyugat ún. első nemzedékének talán legszomorúbb életű költője a szegedi születésű Juhász Gyula (1883–1937) volt, aki – ahogy Babits Mihály fogalmazott – „Szegedet képviselte, még mikor elvágyódott is.”

„Adyhoz ő állt legközelebb, József Attila benne talált első mesterére, minden mozgalom magáénak vallotta, a kor legnagyobb költőihez szoros barátság fűzte, mégis a Nyugat perifériáján tengődött. Írásai zömét vidéki lapokban kellett közölnie, „falusi költőként” élte le életét, száműzöttnek érezte magát.”

Kiss Ferenc: Juhász Gyula. In: A magyar irodalom története 1905-től 1919-ig. V. kötet, Szerkesztette: Szabolcsi Miklós, Budapest, Akadémiai, 1965. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Juhász Gyula (Szeged, 1928). Fotó: Kilényi Irma (?) – OSZK Kézirattár 

Formát keresni minden gondolatnak
És elvérezni egy fonák igén,
A parfümét érezni a szavaknak
És tudni: minden szó gonosz szirén,

Mely holt szépségek barlangjába csábít
S az élettől, amely vár, eltakar
S megunni a szép formák orgiáit
S érezni: meddőn vergődtünk tavaly!

Juhász Gyula: Formát keresni… (Részlet). In: Juhász Gyula összes versei, s. a. r.: Ilia Mihály és Péter László, Budapest, Szépirodalmi, 1959. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

A Nyugat című folyóirat mellett a modern magyar irodalom indulásának másik fontos orgánuma a Nagyváradon két kötetben (1908, 1909) megjelent Holnap című költészeti antológia volt. Az antológiában az azonos nevű irodalmi társaság fiatal tagjainak versei jelentek meg. A társaság a magyar kulturális élet Budapest-központúságát kívánta ellensúlyozni, s célja helyszínének a századfordulón gyorsan fejlődő, lendületes Nagyváradot, a „Körös-parti Párizs”-t megfelelőnek találta. Amikor 1908 februárjában a Premontrei Főgimnázium tanáraként Váradra érkezett Juhász Gyula, maga is több neves költőtársát (Babitsot, Oláh Gábort, Balázs Bélát) nyerte meg e nemes célnak.

„A pogányoknak és keresztényeknek különös társasága került össze ebben a könyvben. Juhász Gyula a keresztények közé tartozik. Nem az erényei, hanem a hibái teszik ájtatossá, erkölcsössé. Az itt következő néhány sorban a szépről van szó. A Szép van artisztikusan leírva. Juhásznak főtémája a Szép, még pedig nem az a szépség, amit a természet nyújt, hanem amit más művész produkál. Ezek a megtalált szépségek megihletik őt, így születtek meg ezek a formájukban mindig művészi versek. […] Mi az oka ennek az előkelő krisztianizmusnak, amely felülemelkedik minden anyagi örömön és földi fájdalmon? Mi éleszti a gyönyörködésnek ezt a plátói lángját?”

Részlet Antal Sándor A Holnap (1908) című nagyváradi antológiában Juhász Gyula versei elé írt bevezetőjéből – Magyar Elektronikus Könyvtár 

A tápai templom öregebb apádnál,
Vénebb a kriptában pihenő apátnál,
De az Isten régibb, mint a régi oltár,
Idősebb ő minden kő-kövön templomnál.

A tápai lányok mennek a misére,
A tápai vének várnak az igére,
A földek esőre, a kaszák a nyárra,
Nincstelen szegények egy nagy aratásra.

Tápai nóta. (Részlet). In: Juhász Gyula összes versei, s. a. r.: Ilia Mihály és Péter László, Budapest, Szépirodalmi, 1959. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Juhász Gyula két tápéi gyerekkel (Tápé, 1923. május 21.), fotó: Török Sophie – OSZK Kézirattár 

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimből lassan, elfakult
Arcképed a szívemben, elmosódott
A vállaidnak íve, elsuhant
A hangod és én nem mentem utánad
Az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
Ma már nem reszketek tekintetedre,
Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!

Juhász Gyula: Anna örök. (Részlet). In: Juhász Gyula összes versei, s. a. r.: Ilia Mihály és Péter László, Budapest, Szépirodalmi, 1959. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Juhász Gyula szerelmi költészetének legfőbb ihletője Sárváry Anna színésznő volt. Az alábbi levele később íródott menyasszonyához, Eörsi Júliához.

Nekünk volt legszebb tavaszunk az idén, Kedves, és e tavaszt Magának köszönhetem. De most minden feldúlt, kifordult a világ, idegeimen rettentő erővel hárfáz e nagy, keserű idő. Néma és rab lett az egykor zengő és szabad egyéniség, a mi büszke, szép, új erőnk. Durate et vosmet rebus servate secundis – régi jelmondatomat újra szobám ajtajára kell függesztenem. Higgye el, hogy a vajúdó világ úgy megvisel, hogy felejtem szinte magamat. És higgye el, Magát nem felejtem soha.

Juhász Gyula: Eörsi Júliához, Makó, 1914. október. (Részlet). In. Szeretők és házastársak, vál., utószó és jegyzetek: Erdődy Edit, Budapest, Magvető, 1978. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

A rózsák és a vágyak haldokolnak,
Ha jő a két kertész, a tél s halál –
S a rózsák szólnak: ott leszünk maholnap
Az égi kertben, hol örök a nyár!
*
A tengeren eltűnnek a vitorlák
S a fellegek eltűnnek az egen.
Van valahol egy tenger és egy ország,
Mely vitorlátlan és felhőtelen.

Juhász Gyula: Japán módra. (Részlet). In: Juhász Gyula összes versei, s. a. r.: Ilia Mihály és Péter László, Budapest, Szépirodalmi, 1959. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Juhász Gyula halála előtti utolsó fényképe a Szegedi Idegklinika kopár őszi parkjában (1936–37) – OSZK Kézirattár 

Szól a telefón, fáj a hír,
hogy megölted magad, barátom,
hogy konokul fekszel az ágyon.
A bolondok között se bírt

szíved a sorssal. Sehol írt
nem leltél arra, hogy ne fájjon
a képzelt kín e földi tájon,
mely békén nyitja, lám, a sírt.

József Attila: Meghalt Juhász Gyula (Részlet). In: József Attila minden verse és versfordítása, Budapest Szépirodalmi, 1980. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Ma 28 éve, hogy az Országos Széchényi Könyvtár a Budai Várban működik.
„1985. április 2-án ünnepélyesen felavatták könyvtárunk új otthonát a Budavári Palota F épületében. E látszólag egyszerű megállapítás mögött hosszú évtizedek reménykedő várakozása, sok nehéz küzdelme, megfeszített iramú munkája áll. Az 1959-es kormányzati döntés nyomán építők és könyvtárosok egymást váltó nemzedéke dolgozott a tervek valóra váltásán, míg végre elérkezett a nap, amikor a Széchényi Könyvtár – fennállásának 183. évében – végre önálló székhelyhez jutott. Az ünnep mindnyájunké volt: azoké is, akik már nem lehetettek közöttünk, azoké is akik hosszú időn keresztül részesei voltak e nagyszerű munkának s a legfiatalabbaké, akik már az új épületben, a megváltozott körülmények között válnak majd igazán könyvtárosokká. Az ő munkájukon múlik, hogy a nemzeti könyvtár megújított szolgáltatásaival elfoglalja-e valóban az ország kulturális-tudományos életében azt a helyet, amely páratlan értékű gyűjteményei révén méltán megilleti.” – E szavakkal kezdi a krónikás az ünnepi nap összefoglalóját 1985-ben a nemzeti könyvtár korabeli belső újságjában, az OSZK HIRADÓ XXVIII. évfolyamának 3–4. számában.

Országos Széchényi Könyvtár - Fotóséta 2011, Indafotó

Az ünnepélyes megnyitó 11 órakor kezdődött. Felavatták a könyvtáralapító Széchényi Ferenc gróf mellszobrát, majd az OSZK énekkara elénekelte a Himnuszt. Ezt követően Sinkovits Imre színművész eredeti dokumentumokból összeállított szövegmontázst olvasott fel, amely felidézte a könyvtár múltját. Az általa elmondott szépirodalmi és egyéb részletek sorában szerepelt – többek között – Széchényi Ferenc gróf felterjesztése I. Ferenc császárhoz a Nemzeti Könyvtár alapításáról:

„Felséges Uram! Ifjúságomtól kezdve fáradhatatlan gonddal, nagy áldozattal szereztem meg magamnak azt a gyűjteményt, amely részint közvetlenül, részint közvetve Magyarországra vonatkozik, s amely a következő tárgyakból áll: nyomtatott könyvekből, kéziratokból, érmékből és régi pénzekből, rézmetszetekből, címerekből, földabroszokból. Méltóztassék kegyesen engedélyezni, hogy ezen gyűjteményt Magyarországnak adományozhassam. Szabadjon a gyűjteményt életem folyamán a sajátomból továbbra is gyarapítani és amennyire csak lehetséges, teljessé tenni. Ígérem, hogy e célból se a fáradtságot, sem az utánjárást nem fogom sokallani. Méltóztassék megengedni, hogy ezen intézmény az ország főkormányszékének joghatósága alatt álljon, hogy ezáltal is bizonyos tekintélynek örvendjen, fejlődése biztosíttassék és céljának megfelelően vezettessék és a közhasználat számára megerősödjék.”

A könyvtáralapító Széchényi Ferenc gróf 

„A nagyjelentőségű elhatározás valóra váltására csak kb. másfél év múlva került sor. Ez a halasztás nyilván a közállapotok megváltozásában leli magyarázatát. 1801 februárjában ti. a bécsi udvar közel egy évtizedes háborúskodás után békét kötött a francia köztársasággal s úgy látszott, hogy ismét békekor köszönt a Habsburg-birodalom országaira. 1802 tavaszára az uralkodó összehívta a magyar országgyűlést. A társadalmon bizakodó hangulat lett úrrá; mindenki azt várta, hogy immár megkezdődik az 1791-ben kiküldött országos bizottságok reformterveinek megvalósítása. Az általános megújulás várásának ezt az időszakát találta SZÉCHÉNYI alkalmasnak arra, hogy megtegye a szükséges lépéseket az Országos, vagy Nemzeti Könyvtár megalapítására.”

Berlász Jenő: Az Országos Széchényi Könyvtár története, részlet – a Magyar Elektronikus Könyvtárban

Sinkovits Imre aznap ezt jegyezte be a nemzet könyvtára Vendégkönyvébe: „Köszönöm a megtisztelő felkérést, hogy a Nemzet százados álma megvalósulásán itt lehettem! Legyünk tovább is rendületlenül hívek!”

„Hol menedéket leltem a viharban,
hol legtovább nyugodtan szolgálhattam,
bár a hurcolkodást nem helyeseltem,
s új könyvtárat építettem volna szívesebben: –
örülök, hogy mégis otthonra leltek
a könyvek, kéziratok s a mégszebbek:
a Corvinák s azok a régi ősi
nyomtatványok: sok kedves, drága ős;
s hol székelt az országos hatalom
most könyvtárat emel a király-halom,
katona-várból szellem vára lett:
legyen hatalma most már tietek:
őrizzétek, mit a sors meghagyott
és újra-sarjaszt: hű könyvtárosok!”


Keresztury Dezső 1985. április 2-án, a megnyitó napján „hű barátsággal és szeretettel” kelt bejegyzése Vendégkönyvünkben.

Az olvasóközönség számára április 9-én délelőtt 9 órakor nyitotta meg kapuit az Országos Széchényi Könyvtár.

„A könyvtár előcsarnokában dr. Havasi Zoltán mb. főigazgató köszöntötte a beiratkozó pultnál az első olvasót, Keresztury Dezső akadémikust, az OSZK ny. főosztályvezetőjét. A megnyitás napján a posta alkalmi levelezőlapot bocsátott ki Széchényi Ferenc arcképével és a könyvtár épületének rajzával. Az árusítás helyén elsőnapos bélyegzés volt.”

Somkuti Gabriella: Az Országos Széchényi Könyvtár működése 1984–1985-ben, részlet  – Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1984–1985. az Elektronikus Periodika Archívumban.

„Ha a márciust Romulus atyjának, Marsnak szentelték, csak méltányos volt, ha a rákövetkező hónapot Mars kedvesének, Venus-istenasszonynak dedikálták, annál is inkább, mert hiszen a naptárt reformáló Julius Caesar a maga családjának ősanyját tisztelte ebben az istenasszonyban. Márpedig Venus mellékneve »aprilis« volt. Ez a szó az »aperire«, »megnyitni« (tulajdonképpen ad-parire) igéből ered. Venusszal kapcsolatban eredetileg a szülési aktusra vonatkozott ez a »megnyitás«. Mint naptári fogalmat aztán úgy magyarázták, hogy ezen a napon hivatalba lépett konzulok, akikről tehát magát az illető esztendőt elnevezték, hivatalosan „megnyitották” hivatalba lépésük napján, »Aperilis« vagy »Aprilis« elsején az esztendőt.”

Supka Géza: A szerelem hónapja. In. Uő.: Kalandozás a kalendáriumban és más érdekességek, [Bp.], Helikon, 1989. – OSZK, Magyar Elektronikus Könyvtár

Falinaptár egy lapja. Az OSZK Plakát- és Kisnyomtatványtára falinaptár-gyűjteményének legkorábbi, 1897-ben kiadott, díszes darabja.

„Húsvéthétfő, egyes vidékeken vízbevetőhétfő, másként húsvét másnapja már a profán emberi örömnek, elsősorban a fiatalságnak ünnepe. […] Az erdélyi Nyárád mentén a múlt század végén minden valamirevaló székely legény kötelességének tartotta, hogy húsvét napjára virradóra kedvesének kapujára vagy más feltűnő helyre szép fenyőágat tűzzön. Ha a falunak nem volt fenyvese, elmentek érte a negyedik, ötödik határba is. Ha pénzért vagy szép szóért nem kaphatták meg, ellopták. Két-három fenyőágat szépen összekötöttek, és papírszalagokkal, tojásokkal díszítették föl. A legjobb táncosoknak vőfély volt a neve, az ő feladatuk volt húsvéthétfőn a hajnalozás. Minden házba, ahol fenyőágat találtak, bementek a legények, és a lányokat derekasan megöntözték. Azt mondogatták, hogy ez azért történt, hogy a ház virágszála el ne hervadjon.

Egyik háromszéki beköszöntő:

Feltámadt a Jézus, mondják az írások,
Vízöntő hétfűre buzognak források.
Eljöttem hezzátok ifiú létemre,
Hogy harmatot öntsek egy szép növendékre,
Mert ha meg nem öntöm ezen esztendőben,
Nem virágzik szépet nekünk jövendőben.
Virágozzék szépet, ékes virágokat,
Nyerjen az egekben fényes koronákat.”

Bálint Sándor: Húsvét másnapja. In. Uő.: Karácsony, húsvét, pünkösd. A nagyünnepek hazai és közép-európai hagyományvilágából,  Budapest, [Szent István Társulat], 1989. – OSZK, Magyar Elektronikus Könyvtár 

Mór húsvétkor. Országos Széchényi Könyvtár, Digitális Képarchívum 

„A húsvéti tojás a húsvéttal mint egyházi ünneppel szoros kapcsolatban van, az egyházi szimbolika szerint a sírjából feltámadó Krisztust jelképezi. A tojás díszítését és kultikus felhasználását azonban nem a kereszténység kezdeményezte; az egyház egy korábbi gyakorlat kereszténnyé tételére törekedett. A díszített húsvéti tojás elsősorban Európa keleti felén terjedt el, Közép- és Ny-Európában kisebb, körülhatárolt területeken van gyakorlatban, ahol a húsvéti tojást általában egyszínűre festik. Hazánk nagy részén ismert a húsvéti tojás hímzése; legkevésbé az Alföldön. Magyarországon és a tőle keleti, északi és déli irányban fekvő országokban a batikolás a húsvéti tojás díszítésének jellemző módja. Pálcára erősített fémcsövecskét, tollcsévét mártogatnak forró méhviaszba, ezzel írják rá a mintát a nyers vagy főtt tojás felületére, majd festéklében áztatják vagy főzik…”

Húsvéti tojás, hímes tojás, írott tojás, piros tojás  In. Magyar néprajzi lexikon. Főszerk.: Ortutay Gyula, Bp., Akadémiai, 1977–1982. – OSZK, Magyar Elektronikus Könyvtár

„Kelj fel párnáidról, szép ibolyavirág;
Nézz ki az ablakon, milyen szép a világ!
Megöntözlek szépen az ég harmatával.
Teljék a tarisnya szép, piros tojással!”

[Kelj fel párnáidról, szép ibolyavirág …]  In. Magyar népdalok. Szerk.: Ortutay Gyula, Bp., Szépirodalmi, 1976. – OSZK, Magyar Elektronikus Könyvtár

Hímes tojások. Országos Széchényi Könyvtár, Digitális Képarchívum 

„A húsvéti locsolás ősi katarktikus rítus keresztényiesített formája. Eredetének egyházi magyarázata részint a keresztelésre utal, részint arra a legendára, amely szerint a Jézus feltámadását hirdető jeruzsálemi asszonyokat locsolással akarták volna a zsidók elhallgattatni, ill. a Jézus sírját őrző katonák vízzel öntötték le a feltámadás hírét vivő asszonyokat. A gyermekek locsolkodása szagos vízzel, rövid versikék kíséretében, adománykérés céljából újabb keletű, városokon is ismert. A legények előre megszervezett köszöntős felvonulásai zászlóval, zenével szintén nem ősi formát tükröznek. A húsvéthétfő vízbevető, vízbehányó hétfő elnevezése utal a szokás eredeti jellegére. Szeged vidékén pl. a bandákba verődött legények a lányokat a kúthoz hurcolták, egész vödör vízzel leöntötték, nehogy kelésesek legyenek. Az Ipoly mentén szervezetten történt a húsvéti locsolás, öntözködés. A legények már vasárnap este tojást szedtek a lányos házaktól. Másnap reggel, előre megbeszélt helyen szalonnát kaptak, és ott tojásrántottát készítettek és elfogyasztották. A tojáshéjakat annak a lánynak az ablaka alá szórták, akire haragudtak valamiért. Ezután elindultak locsolni…”

Húsvéti locsolás. In. Magyar néprajzi lexikon. Főszerk.: Ortutay Gyula, Bp., Akadémiai, 1977–1982. – OSZK, Magyar Elektronikus Könyvtár

A sokak szerint dél-európai eredetű szokás, a komatál-küldés egy újkori példája. Horvátország ajándéka Budapestnek. Húsvéti tojás a Szent István téren. Országos Széchényi Könyvtár, Digitális Képarchívum 

A középkori egyházi írók a húsvéti tojást is beillesztették jelképrendszerükbe. Érdekes a Sándor-kódex leírása a „Mennyországban található igen szép dolgokról”. Az igen szép dolgok között említi a kókonyát, a húsvéti szentelt ételt is, melyet az emberek egymásnak is küldözgetnek. A tojásfehérjét Krisztus lelkéhez hasonlítja, a tojás sárgáját pedig Krisztus istenségéhez. A kókonyához tartozik még a „koszorúmódra csinált” húsvéti kenyér is. [...] A tojással kapcsolatos a húsvétot követő fehérvasárnap (mátkáló vasárnap) és az ezt követő hétfő, a már többször idézett dies concussionis ovorum szokásanyaga is. E napon a keresztszülők tojást küldöttek keresztgyermekeiknek, és az ifjúság is komatállal tisztelte meg egymást. A komálás, a mátkatál küldés szokása különösen Dél-Dunántúlon maradt fenn. Lényege, hogy az egymásnak ajándékot küldő lányok, fiúk az ajándékkal egy életre szóló kapcsolatot teremtenek:

Komatálat hoztam,
Fel is koszorúztam.
Koma küldte komának,
Hogy váltsa ki komának.
Ha nem váltsa magának,
Küldje vissza komának.

A szokás teljesebb formáira a románoknál és délszlávoknál bukkanunk. Eredetére nézve megoszlanak a vélemények; egyházi eredetűnek is tartják, mások régi délszláv korcsoport-társulások emlékének...”

Dömötör Tekla: Húsvéti tojás – Öntözés – Komatál küldés.  In. Uő.: Naptári ünnepek, népi Bp., Akadémiai, 1979. – OSZK, Magyar Elektronikus Könyvtár