Tóth Árpád születésnapja – 1886
Április, ó, Április,
Minden csínyre friss!
Faun-bokáju, vad suhanc,
Újra itt suhansz!
Vásott cigánykereked
Porozza a tereket,
Repül a szemét,
Levegőbe parazsat
Hintegetsz és darazsat,
Illatot s zenét!
Tóth Árpád: Április. [1918.] (Részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár
A kétségkívül és vitán fölül nagy, de szerény és halk szavú költő életműve a magyar irodalom talán legegységesebb hangú költészete. Babits Mihály ritkaságát is kiemeli, azt az egységességében rejlő harmonikusságot, amely Berzsenyivel, Kölcseyvel rokonítja Tóth Árpád költészetét:
„Tiszta volt, egységes, töretlen, az első pillanattól kész, az utolsó percig változatlan. [...] Gáncstalan, nemes és magas poéta, mindvégig hű a költő igazi hivatásához, amely mégis csak a »szépségek teremtése«, s amelyhez mind többé-kevésbé hűtelenek lettünk e »káromkodó és nyers-dalú« korban. Szépséget teremteni abból az anyagból, ami éppen van – kicsiny és szomorú életünk anyagából!”
Babits Mihály: Tóth Árpád arcképe. In: Nyugat, 1928. 22. szám, november 16. (Tóth Árpád-emlékszám)
———
Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
Üveges szemmel aludtak a boltok,
S lomhán söpörtek a vad kővidék
Felvert porában az álmos vicék,
Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.
Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
A keleti ég váratlan zsarátja:
Minden üvegre száz napocska hullt,
S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
A Végtelen Fény milliom karátja.
Tóth Árpád: Körúti hajnal. [1923] (Részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár
Tóth Árpád, Beck Ö. Fülöp, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Osvát Ernő, Gellért Oszkár. A budapesti múzeumkertben (Budapest, 1923. május 30.) Fotó: Török Sophie; az eredeti, sérült üvegnegatívról készített digitális kép – Kézirattár
Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.
Tóth Árpád: Meddő órán. [1921] (Részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár
———
„Uralkodó hangja kezdettől végig a fájdalom, a szeretetre, boldogságra hiába váró ember szomorúsága. Állandó gesztusa a lemondás. Az állandóság s a meg-megújuló búcsú azonban maga is jelzi, hogy a költő ragaszkodása álmaihoz sohasem lankad el, hogy bármily befejezettnek tűnik is a lemondás, az élet varázsa változatlanul fogva tartja. A tüdőbaj és a szegénység nyomása alatt él egész életében, de egy nagyszabású haladó szellemi mozgalom, a Nyugat vonzásában, és gazdag belső forrásaiból: a jóságból, az emberségből, a szelídségből is haláláig futotta újulásra. Az egyazon tónus mögött tehát a gazdagodás biztos folyamata zajlik, a lemondás mögött csendes hódítás.”
Kiss Ferenc: Tóth Árpád. In. A magyar irodalom története 1905-től 1919-ig V. kötet. Főszerk.: Sőtér István, szerk.: Szabolcsi Miklós, Budapest, Akadémiai, 1965.
Babits Mihály: Tóth Árpád arcképe. In: Nyugat, 1928. 22. szám, november 16. (Tóth Árpád-emlékszám)
Az Öröm illan, ints neki,
Még visszavillan szép szeme,
Lágy hangja halkuló zene,
S lebbennek szőke tincsei.
Itt volt hát? jaj, nem is hiszem,
Már oly kusza a tünde rajz.
Mint visszafénylő, kedves arc
Szétrezgő képe vad vizen.
Mint lázálomkép, lenge árny,
Cikázó galambsziluett
Lánggal égő város felett:
Füst közt vonagló gyenge szárny.
Tóth Árpád: Az öröm illan. [1919] (Részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár
———
„Az elégia a líra műfajának az ókor óta ismert műneme: a szomorúság emelkedett hangú kifejezése, a bánat költészete. A XX. század legnagyobb magyar elégiaköltője Tóth Árpád. A szomorúság olyan egyértelműen jelenik meg költészete nagyobbik részében, mint keveseknél. Ez a bánat azonban pompás, zeneien zengő, gondosan csiszolt formában nyer megfogalmazást. Tóth Árpád a XX. század egyik legnagyobb magyar formaművésze, e téren egyenrangú Babitscsal és Kosztolányival. Ő is a Nyugat nagy nemzedékének első gárdájához tartozik.”
Hegedűs Géza: Tóth Árpád – A magyar irodalom arcképcsarnoka. (Arcképvázlat), Budapest, Trezor, 1995 – Magyar Elektronikus Könyvtár
———
Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fűbe fekve,
S tömött arany diszét fejem fölé lehajtja
A csónakos virágú, karcsú, szelíd rekettye,
Sok, sok ringó virág, száz apró légi sajka.
S én árva óriásként nézek rájuk, s nehéz
Szívemből míg felér bús ajkamra a sóhaj,
Vihar már nékik az, váratlan sodru vész,
S megreszket az egész szelíd arany hajóraj.
Tóth Árpád: Elégia egy rekettyebokorhoz. [1917] (Részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár
Tóth Árpád Hajnali szerenád című kötetének borítója (Budapest, Nyugat kiadás, 1913.) – Törzsgyűjtemény
Virrad. Szürkül a város renyhe piszka,
De túl, az enyhe, tiszta messzeségben
Új rajzlapját kifeszíti az égen
A hajnal, a nagy impresszionista.
Ezüst ónnal szeszélyes felhőt rajzol,
És álmodozva pingál enyhekéket,
S ragyogva tűzi az isteni képet
Az űrbe a hold, nagy rajzszög, aranyból.
Tóth Árpád: Hajnali szerenád. [1912] (Részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár
Tóth Árpád műfordításai a magyar irodalom remekei, Babits szerint „a legszebb magyar vers” Shelley Óda a nyugati szélhez című költeménye Tóth Árpád fordításában. Babits Mihállyal és Szabó Lőrinccel megalkották a magyar Baudelaire-kötetet, A romlás virágait (1923). Az ő fordításában ismerjük Arthur Rimbaud versét, A magánhangzók szonettjét és Paul Verlaine Őszi chansonját. Bár Babits és Kosztolányi mellett ő is a „szép hűtlenekhez” tartozott, fordításaiban nemzedéktársainál nagyobb mértékben törekedett az eredeti visszaadására. Egyikük, Szabó Lőrinc, szintén a műfordítás mestere, aki Tóth Árpád összes verseit 1935-től több kiadásban nagy gondossággal rendezte sajtó alá, így írt barátja műfordítói munkásságáról:
„Tóth Árpád külföldi antológiája így is gyönyörű gyűjtemény, kétségtelenül egy nagy és tudós költő jelentős műve. Éppúgy beletartozik irodalmunkba, mint Babits vagy Kosztolányi munkáinak megfelelő kötete. Mennyit szegényednék a magyar nyelvű líra, mennyit előadóművészeink műsora, mennyit az a versanyag, amely az új meg új költői nemzedékeket neveli, ha nem beszélne magyarul az a nyolc Milton-vers! Ha nem zengene nyelvünkön az ötvenhárom Baudelaire-darab rengeteg érett, majdnem törvénynek ható lélektani vagy művészi szépsége és igazsága! Gondoljunk az öt emberi érzék minden mámorától csurranó Keats-ódákra! [...] Minden nagy költő-műfordító nevel, könyve talán iskolát nyit, mindenesetre szemeket nyitogat. Látjuk, tapasztaljuk, hogy a tolmácsolt művek nyelvi, formai és szerkezeti nehézségek megoldásával a nemzeten belül éppúgy hatnak a fejlődésre, az új költőnemzedékek gazdagodására, mintha eredeti versek volnának. Így tartozik Tóth Árpád a magyar ifjúság európai irodalmi nevelői közé, túl azon a hatáson, azokon a még fontosabb eredményeken, melyeket az eredeti verseivel tett és elért.
Szabó Lőrinc: Tóth Árpád, a versfordító. In. Uő.: Könyvek és emberek az életemben. Prózai írások, Budapest, Magvető, 1984. – Törzsgyűjtemény
A Nyugat folyóirat Tóth Árpád-emlékszámának címlapja (1928. 22. szám, november 16.) – Törzsgyűjtemény
Előttünk már hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.
Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú. [1923] (Részlet) – Magyar Elektronikus Könyvtár
