Batthyány-Strattmann László magyar főnemes volt, akire az utókor mint a „szegények orvosára” emlékezik. Dunakilitiben született 1870. október 28-án és Bécsben halt meg 1931. január 22-én. A család eredetileg politikai pályára szánta; középfokú tanulmányait a kalocsai, valamint a kalksburgi jezsuitáknál végezte. A családi elvárásoknak engedelmeskedve rövid ideig gazdasági tanulmányokat folytatott. Jóllehet érdeklődött a tudományok iránt, de még kereste az útját. A gyógyítás és a szegények gyámolítása kora ifjúságától jelen volt életében. Batthyány Strattmann Lászlónak nem volt szép és boldog gyermekkora, édesapja korán elhagyta a családot, új házasságot kötött, édesanyja pedig meghalt. A nehéz gyermekkor tehette Őt alázatossá a szegények és elesettek iránt. 1896-ban megkezdte orvosi tanulmányait a bécsi egyetemen, diplomáját az 1900-as esztendőben kapta meg.

Ismeretlen szerző: Batthyány-Strattmann László. A kép forrása: Wikipédia (magyar nyelvű kiadás)

Magánéletében jelentős változást hozott az 1898-as esztendő, amikor házasságot kötött az apai ágon tiroli, anyai ágon orosz-francia ősöktől származó Coreth Mária Terézia grófnővel.

Coreth Mária Terézia és Batthyány-Strattmann László. A jegyesek. In: Dr. Gyürki László: Coreth Mária Terézia Dr. Batthyány-Strattmann László hitvese, Körmend, Körmend Város Önkormányzata, 2005. 9. – Törzsgyűjtemény

Boldog házasságukból összesen tizenhárom gyermek született, akiket féltő szeretettel és hittel nevelt a házaspár. A katolikus hit gyakorlása és valódi megélése nagyon fontos volt a szülők számára. A családi sorscsapások elviselésében (elsőszülött fia Ödön, mindössze 21 évesen vakbélgyulladás következtében meghalt). A katolikus hit volt számára a menedék. A vallásos érzület nem csupán magánéletében, de orvosi hivatásában is kiemelkedő szerepet töltött be.

Batthyány-Strattmann László, az orvos

1898-ban saját birtokán Köpcsényben mai nevén Kittsee (Ausztria), húszágyas kórházat alapított, amely minden igénynek megfelelt; az eredményes gyógyítást a korszerű eszközök segítették: villanyvilágítás, telefon, röntgen, boncterem, és orvosi lakás is tartozott a kórházhoz. Érdeklődése igen szerteágazó volt: kórházban szüléseket, sebészeti beavatkozásokat végeztek, szükség esetén belgyógyászati vizsgálatokra is sor került. Orvostanhallgató korában elhatározta – bizonyára ehhez hozzájárult, hogy a századfordulón a különböző szembetegségek népbetegségnek számítottak –, hogy életét a szembetegek gyógyításának szenteli. Szakirányú végzettséget 1906-ban szerzett Bécsben. Munkássága hiánypótló volt és óriási társadalmi igényt elégített ki, hiszen naponta nyolcvan, száz beteg fordult meg a rendelőjében. Részletes beszámolókat, orvosi feljegyzéseket készített. 1905-ben nyomtatásban is megjelent beszámolójából kitűnt, hogy kórházának fekvőbeteg osztályán 427, a járóbeteg-rendelésen pedig 1149 műtétet végeztek, és különböző kezelésekben összesen 5442 beteg részesült.

Batthyány-Strattmann László: Tizenkét kórtörténet, Budapest, Batthyány-Strattmann Egészségügyi Szakközépiskola és Gimnázium (Batthyány-füzetek 1. szám), 1990. – Törzsgyűjtemény

Az első világháborúban a köpcsényi kórházat kibővítette, és katonai kórháznak rendezte be sebesült katonák részére. Körorvosi teendőket is ellátott. 1915-ben meghalt nagybátyjától megörökölte a hercegi címet és a Strattmann nevet, mely azt is jelentette, hogy még inkább megnövekedett társadalmi szerepvállalása. Ezúttal a körmendi kastélyban szemkórházat rendezett be. Trianon után az Ausztriához tartozó köpcsényi kórházat Burgenlandnak adományozta és a körmendi szemkórházat fejlesztette tovább. A korszak egyik jelentős kórháza a körmendi szemklinika. Már a kortársak is haladó szellemiségű orvosként emlékeznek Batthyány-Strattmann Lászlóra, aki röntgenképekkel dokumentálta az eseteket. A klinikán modern laboratórium működött, kórszövettani vizsgálatokat végzett. A modern orvostudomány előfutárjaként, holisztikus szemlélettel vizsgálta betegeit. Nem tett különbséget szegény és gazdag között, mindenkire egyforma figyelem irányult. Egész életét, így a munkáját is a hit járta át; mi sem bizonyítja ezt jobban, mint, hogy hittankönyvet írt Nyisd fel szemeidet és láss! címmel, amely 1924-ben jelent meg először.

Batthyány-Strattmann László: Nyisd fel szemeidet és láss! Kalauz egész életre, Szombathely, Martineum Kny. 1926. Címlap – Törzsgyűjtemény

A kortársak csodálkozását kivívta jótékonykodásával, hiszen a főúri pompa helyett életútjának a szegények gyámolítását választotta. Politikával nem foglalkozott, jóllehet tagja volt a főrendi háznak, és Vas vármegye örökös főispánja címet viselte. 1918 után is hű maradt a Habsburg-házhoz, legitimista érzületét nem titkolta, de a legitimista pártba soha nem lépett be. Élete végén súlyos betegséggel küzdött, 1931. január 22-én Bécsben halt meg.

Boldoggá avatási eljárás

Halála után emlékét a katolikus hívek tisztelettel ápolták. 1944-ben kezdeményezték a boldoggá avatási eljárást a bécsi és szombathelyi hívek, de a második világháború közbeszólt, és később a hazai politikai helyzet sem tette lehetővé az eljárás folytatását. 1981-ben a bécsi érseki levéltárból előkerült egy eddig ismeretlen, az 1940-es években készült vizsgálati anyag, ezt az Apostoli Szentszék Szentté Avatási Kongregációja elé terjesztették. 1992-ben a teljes életút összegzése alapján a vizsgálatok megállapították, hogy Batthyány-Strattmann László hősiesen gyakorolta a keresztény erényeket. A boldoggá avatási eljárás befejezéséhez, már csak egy ima meghallgatásra volt szükség. A szombathelyi egyházmegyében egy középkorú férfi rákbetegségben szenvedett, családja imádkozni kezdte a Szent kilenced Dr Batthyány László közbenjárásáért című imafüzetet a férfi gyógyulásáért, ami csodálatos módon bekövetkezett. 2001-ben az orvosi vizsgálatok megállapították, hogy a gyógyulás orvosilag, tudományosan nem magyarázható. II. János Pál pápa ünnepélyesen kihirdette, hogy Isten a gyógyulást Batthyány László közbenjárására adta meg.
A boldoggá avatási szertartásra a vatikáni Szent Péter téren került sor 2003. március 23-án. A szentmisén jelen volt a teljes magyar püspöki kar, a Batthyány család, valamint hatezer magyar zarándok. II. János Pál pápa homíliájában ekként fordult a hívekhez:

Felhasznált irodalom:

• Gyürki László: A körmendi szemorvos, Batthyány Boldog László, Körmend, Szegények Orvosa Körmendért Alapítvány „Fidelitate et caritate”, 2004.
• Puskely Mária: Batthyány hercegorvos. Ősök elődök, kortársak, utódok körében, Szombathely, Martinus Kiadó, 2017.
• Batthyány-Strattmann László herceg: Nyisd fel szemeidet és láss! Kalauz az egész életre, Szombathely, Martineum Könyvnyomda, 1926.
• Gyürki László: Coreth Mária Terézia, Dr. Batthyány –Strattmann László hitvese, Körmend, Körmend Város Önkormányzata, 2005.
• Batthyány-Strattmann László: Tizenkét kórtörténet, Budapest, Batthyány-Strattmann Egészségügyi Szakközépiskola és Gimnázium (Batthyány-füzetek, 1. szám), 1990.
• Klemm Nándor: Csak eszköz vagyok. Dr Batthyány –Strattmann László élete, Szombathely, Egyházmegyei Hatóság, 1989, 183.

Szánthó-Rojas Mónika Daniella (Retrospektív Feldolgozó Osztály)

Madách Imre épp úgy 200 éve született, mint a széles hazában ünnepelt Petőfi. De ahogy Madách Imre életében szeretett a csesztvei krími hárs hűsében üldögélni, elmélkedni s írni, úgy halála után emlékezete is rendre kiemelkedő kortársai árnyékában marad.
A nagy gondolkodó és költő születésének 200. évfordulója sokkal kisebb hullámokat vet a mai közéletben, mint azt megérdemelné – de talán majd a fő mű, Az ember tragédiája színpadi ősbemutatójának 2023. szeptember 21-én következő 140. évfordulója… Vagy a világhírű magyar romantikus író-költő elhunytának 2024. októberi 160. fordulója. Hátha egyszer nem feledkezünk meg méltón emlékezni Madáchra.

Madách Imre: Az ember tragédiája. Nemzeti Színház, 1883. szeptember 30. (ősbemutató). Színlap – Színháztörténeti és Zeneműtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A birtokos nemesi famíliából származó törékeny alkatú, beteges, emiatt is magányosan élő, alsósztregovai dolgozószobáját „oroszlánbarlangnak” nevező fiatalember – mert hisz halála idején is alig múlt 41 esztendős – költőként, íróként is későn érő volt. Nem úgy, mint a vele egyívású, élénk tekintetű Petrovics-fiú. Mire Petőfi már be is fejezte földi pályafutását és ikonná vált, akkoriban kezdett már nem csak maga magának írni Madách Imre. Pedig ugyanaz az eszmény vonzotta mindkettőjüket: a szabadság, az emberhez méltó alkotó élet. Ugyanakkor családi örökségük, műveltségük más-más talajba gyökerezett. A nemzet polgári fölemelésének és a magyarság, a magyar kultúra európai egyenrangúsításának és befogadási programjának megvalósítását is eltérően tervezték, de a különböző utakon ugyanoda kívántak elérkezni.
Petőfi plebejus lendülettel, hevesen lobogva, kamaszos bájjal-hebehurgyasággal, Madách filozófiát, természettudományokat, élő jogot és társadalomelméleteket tanulva, a fönnálló rendi keretek között is működve elmélkedett nagy és mély kérdésekről, az emberélet céljáról és értelméről nagyon is érzékeny költő-lélekkel és nagyszerű látomásokkal. Az ember tragédiája a romantika irodalmának csúcsműfajában, drámai költeményként született – nem szánta színpadra szerzője. Petőfi költői és epikus tehetsége mellett drámaszerzőként, fordítóként, még színészként is színpadra vágyott – nem oda szólt a tálentuma. Világirodalmi léptékben azonban kettejüket mint a magyar romantika reprezentánsait mégis egy sorban említhetjük. Az ember tragédiája közel 40 nyelven olvasható, Petőfi költeményeit és epikáját szintén sok tucat nyelven adták ki. Az ő nevük ismert az egész világon, Helyenként és koronként népszerűségük is kiemelkedő – Kínában, Észtországban, s persze a német nyelvterületen.

• 
• 

A magyar romantika irodalmának két eltérő pólusán helyezhetjük el életműveiket – de nem szükségszerű az értéksorrendbe állításuk, egymáshoz vagy másokhoz mérésükkel hamis fényeket-árnyékokat vetünk zsenijükre és teljesítményükre.
Az ember tragédiáját emlegetjük most is, mintha csak ez született volna Madách tollán, pedig a Tragédia csúcsára el kellett jutnia 1859-60 fordulóján. A fiatal Madách költőként indult. Lírája nem mutat túl a korszak, az 1840-es évtized „közköltészetének” témáin és színvonalán, problémakörei és gondolatai azonban (amint utólag értékeljük) előlegezik a későbbi művekéit. A jogász és vármegyei tisztséget, valamint országgyűlési követi megbízást is betöltött Madách közéleti szereplései, (különböző nyelveken elmondott) beszédei sem pusztán felszínes aktualitással bírtak, amint a Tudományos Akadémián elmondott székfoglaló beszéde sem (A nőről, különösen esztétikai szempontból, 1864).
Korai, színpadra sosem jutott, a romantikus színházi gyakorlatban előadásra nem is alkalmas drámáinak némelyike is olyan kérdéseket feszeget, melyek – esetenként hosszú gondolkodási folyamat után akár az ott megfogalmazottaktól egészen eltérő kicsengéssel – a késői művekbe, a Tragédiába, a Mózesbe is beépültek.
Az érett Madách a forradalom, a szabadságharc, a családi tragédiák és a bukás-elnyomatás tapasztalatával kiküzdve mélyen humánus, s egyszerre pesszimista és utópikusan optimista álláspontjait emberiségköltemény, drámai költemény írásába fogott. Alsósztregovai dolgozószobájában fölhalmozta könyvtárnyi forrását, irodalmi példaképeinek műveit, majd lázas költői hévvel összegezte gondolatait „az” emberről. Nem drámát írt, karakterek konfliktusait bemutatva és megoldva, nem szórakoztatóan látványos jelenetekben demonstrálta alakjai tulajdonságait és céljait, hanem saját töprengéseit rendezte dialógusokba, pontosan kimérve a használható formákat és a lehetséges kimeneteleket, arányosan súlyozva reményeit és csalódásait istenben-emberben. Így született a művészi gondolatkonstrukció – hogy az olvasót együtt gondolkodásra hívja. Ha figyelmesen olvassuk (és olvassuk újra) Az ember tragédiáját, könnyű dolgunk van, hiszen mindhárom főszereplő, Ádám, Lucifer és Éva (!) szavaiban is Madách gondolatmenetét követhetjük: tézist, antitézist, szintézist és újabb kísérleteket az autonóm emberi döntések értékelésére. Van-e egyetlen helyes válasz és választás? S ha volna, az kinek a kezdeményezése, Az Úré-e vagy Ádámé, Luciferé-e vagy Éváé? Színről színre hullámzik ez a kérdés: merre és hová tartunk? No és miért? Mi az ok és a cél? Mivégre az ember?

Jelenet- és színpadkép Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeménye 2. és 3. színéhez (a Paradicsomban). Népszínház, 1908. Rendező Hevesi Sándor. Beregi Oszkár mint Ádám, Báthory Giza mint Éva és Kürti József mint Lucifer. Fényképész: Kossak József – Színháztörténeti és Zeneműtár. Jelzet: KA 5809/5. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A válasz is ott áll a Tragédia legvégén: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál.” Ahogy már korábban is többször, Az Úr a küzdést jelöli meg az emberi élet értelmeként. Az út fontosabb, mint a cél. A Tragédia majd minden színében megjelenik ez a motívum, s a záró mondattal kap különös súlyt – visszamenőleg is értelmezve a korábbi útkereséseket. Nincsen lényegi különbség, különösen nincsen ellentét a férfiember és a nő-ember céljában: „az” emberről beszélünk. A küzdésre való tehetség különbözteti meg a halandó (végének tudatában létező) embert mindenféle öröklétű istentől-angyaltól-ördögtől. A végtelen létezés tét nélküli, nincs küzdés, mert nincs miért. Az emberlét határaival való szembesülés késztet minket arra, hogy célunkat, céljainkat határozott, tudatos erőbevetéssel közelítsük meg, érjük el – küzdve a célért. A tizenötödik szín az autonóm embert állítja elénk, majd Az Úr elé, szembe vele. Ádám térdhajtása azonban nem meghunyászkodás, hanem a sorozatos bukások-csalódások során megszerzett öntudat és önértékelés gesztusa. (Az már csak mellékkörülmény itt, hogy Madách tudatosan egy olyan megoldást és záró pozíciót választ a teremtéstörténetből, ami egyszerre tekinthető optimistának az imént írtak okán, de elgondolkodtató is, hiszen a gyermek, aki megfogant és biztosítéka az emberlét folytatódásának, nem más, mint Káin. Azaz egy képzelt folytatás ismét fölveti az értékvesztés miatti pesszimizmust, a morális értékek, a bűn, a büntetés, a megbocsátás kérdéseit.)
És következett a Mózes (1861). Ismét egy bibliai, ószövetségi történet, igen határozott, kemény mondanivalóval a Madách-kor és mindenkori jelenünk közösségeihez. Ki az, aki kiérdemelheti az egy Isten kegyelmét, jóindulatát, ígéretének megvalósulását? Az egyén? A közösség? A bűnösök, a bűntelenek? A kiválasztottak, a „kisemberek”? Miért nem juthat a Kánaánba Mózes maga? S a fiatalok, az eddig különösen nagy teljesítményt, tehetséget nem bizonyított ifjak miért igen? Ki az, aki megérdemli, hogy megízlelhesse a változás, az új világ, az új rend gyümölcseit?
És ott A civilizátor (1859), a szatíra, a „komédia Arisztophánész modorában”. Ki gondolta volna, hogy Madáchot ilyen vérbő és maró szöveg megírására ragadja az aktuális világ állapotával kapcsolatos indulat? A komoly gondolkodó új kommunikációs formát, csatornát talált, hogy elérje az olvasókat…
Madách nagy gondolkodó, nagy költő volt – tudta, látta, érezte és láttatni volt képes kora legfontosabb problémáit, messze kitekintett a múlt tanulságainak és a 19. század közepi Magyarország aktualitásainak „buborékjából” előre, a mi korunk felé is. Nem jós volt, de érzékelte az új, jövendő idők régi és új feszültségeit, ha megoldást nem is adhatott, de megjelölte az utat, a küzdés útját. Hogy az alternatívák közül melyik világban kísérletezünk tovább az emberi élettel, nem az eleve elrendelésen, nem az irodalmon, csakis rajtunk, a Tragédia és más művek olvasóin múlik. A mi felelősségünk a választás, még Madáchra sem háríthatjuk. Legyen más befejezése, legyenek más, újabb színek a 21. századi emberiségkölteményben.

Sirató Ildikó (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Januárban egymást követi a naptárban Remete Szent Pál (január 15.), Remete Szent Antal (január 17.) és Esztergomi Boldog Özséb (január 20.) napja. A három katolikus szentet a remete hagyomány köti össze az emlékezetben. Szent Pál (Egyiptom, 228. – 341/343.) és Szent Antal (Egyiptom, 251/252.–356.) az ókeresztény időszak ún. sivatagi atyái közé tartozik, Boldog Özséb (Esztergom, 1200 körül – Pilisszentkereszt, 1270. január 20.) pedig a magyar föld szentje; a tatárjárás után remeteségbe vonult esztergomi kanonok, akit – az utóbb Remete Szent Pálról elnevezett – egyetlen magyar alapítású és máig működő Pálos Rend megszervezőjének tart a hagyomány.

Peer-kódex, a 18 versón Remete Szent Pál élettörténetének kezdete olvasható. (A Peer-kódex Szent Elek és Remete Szent Pál legendáin kívül imádságokat tartalmaz.) – Kézirattár, MNy 12. Magyar Nyelvemlékek honlap

A budaszentlőrinci (ma Budapest, Budakeszi út), egykori pálos főmonostor megmaradt záróköve Remete Szent Pál képével. In: A Budapesti Történeti Múzeum, főszerkesztő: Buzinkay Géza, Budapest, Corvina, 1995, 55. Fotó: Bakos Ágnes és Tihanyi Bence – Magyar Elektronikus Könyvtár

Remete Szent Antal alakját a Debreceni-kódex is megörökíti. A kódex szövegét Bálint Sándor idézi:

Remete Szent Pál és Remete Szent Antal életének egyik legismertebb részlete találkozásuk, majd Remete Szent Pál halálának története.

A Fráter György pálos szerzetes által kiadott misekönyv címlapjának részlete [Remete Szent Pál és Remete Szent Antal találkozása], 1537 – Régi Nyomtatványok Tára

Remete Szent Pál és Szent Antal. In: Magyar Anjou Legendárium, sajtó alá rendezte Levárdy Ferenc, Budapest, Magyar Helikon, 1973, LV. 161. (v: 98.r) – Magyar Elektronikus Könyvtár

Esztergomi Boldog Özséb (Esztergom, 1200 körül – Pilisszentkereszt, 1270. január 20.) nevéhez fűződik a magyar eredetű szerzetesrend, a pálos rend megszervezése, amely mind vallási, mind művelődésügyi téren igen jelentős szerepet játszott nemcsak hazánk, hanem a szomszédos népek kultúrájának történetében is. A végleges egyházi jóváhagyást 1308-ban kapta meg a rend. Ekkor tértek át a Szent Ágoston szabályai szerint való életre.

Boldog Özséb, szentkép (Feszty Masa festményéről készült fotó), ante 1945 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Sudár Annamária, szerk. (Főigazgatói Kabinet)

A Médiatörténeti mozaikok című konferencia meghívója

Médiatörténeti mozaikok címmel rendezett tudományos konferenciát a Médiatudományi Intézet 2022. december 9-én. A számos különböző intézményt képviselő tizenöt előadót három szekcióban hallgathatták meg az érdeklődők. A Politikatörténeti Intézet, a Debreceni Egyetem, az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem, az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Bölcsészettudományi Kutatóközpont több intézete és a Médiatudományi Intézet kutatói mellett könyvtárunk Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoportja is részt vett a tudományos tanácskozáson. A témák is rendkívül sokfélék voltak, így az érdeklődők hallhattak Moldován Gergely publicisztikájáról; a Vasárnapi Ujság bukovinai székelyeket megjelenítő írásairól és ábrázolásairól; a korabeli sajtó híradásairól a színpadi tánc alakulásáról a Magyar Királyi Operaházban Gustav Mahler működése idején; Polgár Tibor hanglemez-kritikáiról vagy éppen a „zugsajtóról”; a Magyar Lányok hetilap Tanácsköztársaság ideje alatt megjelenő számairól; a Kávésok Lapjáról; feminista folyóiratokról; képregényekről, valamint a Nemzeti Tábor‒Magyar Szocialista Mozgalom történetéről; Horthy Miklós kormányzói tevékenységének sajtómegjelen(ít)éséről és a katolikus sajtó helyzetéről a koalíciós időszakban. A nemzeti könyvtár három munkatársának előadása is ezt a tematikus sokszínűséget tükrözte.

Bárány Zsófia előadása. Fotó: Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság

Bárány Zsófia előadásában az 1848. évi vallás- és közoktatásügyi minisztérium működésének néhány sajtótörténeti vonatkozását mutatta be elsősorban a felekezetek és a miniszter közötti levélváltások alapján. (Jelenleg egy tízfős kutatócsoport dolgozik Eötvös József levelezésének teljességre törekvő kiadásán.) A minisztérium és a felekezetek 1848. évi viszonyában elsődleges szerepet játszottak a feudális állapotok felszámolását célzó törekvések, valamint a közrend fenntartása. Az elsősorban a hivatalos kapcsolattartás eszközeként funkcionáló sajtó javarészt ezeket a célokat szolgálta. Az aktuális sajtóviszonyok azonban egyéb módokon is megjelennek a levelezésekben, így például szó esik az eltörölt cenzúra (1848. évi 18. törvénycikk) által munkáját vesztett cenzor alkalmazásának lehetőségéről, a politikai lap hasábjain magyar nyelvű nyomtatványokat szorgalmazó hívekről vagy éppen egy vita kapcsán hivatkozási alapként szolgáló folyóiratról a frissen megválasztott polgármester tájékoztatást kérő soraiban.

Klestenitz Tibor előadása. Fotó: Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság

Klestenitz Tibor előadásában azt mutatta be, hogy a Debreczeni Protestáns Lap szerzői hogyan vélekedtek a nyilvánosság átalakulásáról a dualizmus korában. A református felekezeti orgánum szerzői az 1880-as évekig elsősorban hitéleti megfontolásokból, a belmisszió lehetséges eszközeként érdeklődtek a sajtó iránt. Később, az 1890-es évek egyházpolitikai küzdelmei, illetve a politikai katolicizmus megerősödése nyomán már a kérdés közéleti vonatkozásai is megjelentek érvelésükben. Bár számos debreceni publicista felismerte a felekezeti összefogás, a tudatos társadalomszervezés és ennek részeként a sajtófejlesztés fontosságát, azaz a polgárosodás következményeihez való alkalmazkodás elkerülhetetlenségét, gyakorlati téren a református közösség belső megosztottsága komolyan megnehezítette az előrelépést.

Dede Franciska előadása. Fotó: Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság

Dede Franciska előadásában a vizualitás került a középpontba. A „...miniszter, diplomata, fűzfapoéta, táncosné...” – A Hét címlapképei (1889–1914) című expozé a századforduló és századelő népszerű hetilapjának címlapjait vizsgálta, kitérve a szerkesztőség képekhez és szöveghez való általános viszonyára éppúgy, mint magukra a címlapokra és címlapképekre. A különböző ünnepek vagy jubileumok alkalmával megjelent, a megszokottól eltérő borítók rövid említése mellett az expozé a rendszeresen alkalmazott címlapok vizsgálatára helyezte a hangsúlyt. A címlapképek legtöbbször a köz-, társas-, irodalmi és művészeti élet neves szereplőit mutatták be, általában műtermi felvételeken és valamilyen aktualitáshoz kapcsolódóan. Az előadás kitért a címlapokon többször is feltűnő személyekre, a csoportképekre, valamint érintette a fényképek készítőit és a képekhez tartozó szövegek kérdését is.
Az előadások után és a konferencia szüneteiben további érdekes beszélgetésekre, hozzászólásokra került sor.

• 
• 

 Bárány Zsófia, Dede Franciska, Klestenitz Tibor (Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport)

Október közepén Tartuba utaztam, hogy előadóként részt vegyek az Észak-Európai Színházkutatók Egyesülete, az Észt Színháztudományi és Színikritikus Szövetség, valamint az Észt Színházi- és Drámaügynökség által szervezésében a Tartui Egyetemen 2022. október 13–15-én megrendezett Performativity and Transgression című nemzetközi angol nyelvű konferencián.

A Tartui Egyetemen 2022. október 13–15-én megrendezett Performativity and Transgression című nemzetközi angol nyelvű konferencia meghívója

A konferencia igen széles szaktudományos merítéssel és interdiszciplináris összefüggésrendszerben tárgyalta a megadott „Performativity and Transgression” [Performativitás és szabályszegés] témát. Mind a fogalmak értelmezésének, mind a témakörbe vont részkérdéseknek és esettanulmányoknak nagy figyelmet szentelt a kutatói közösség. A konferencia résztvevői között – akik széles körből érkeztek: a mesterszakos egyetemi hallgatóktól a doktoranduszokon át kiemelkedő és világszerte nagy tiszteletnek örvendő emerita / emeritus professzorokig, valamint a színházi-irodalmi és színpadi alkotókig – élénk beszélgetések, viták alakultak ki, még ha a párhuzamos szekciókban (is) folyó konferencia minden előadását nem is hallhatta mindenki. A programban két izgalmas Keynote, továbbá két színházi előadás is helyet kapott a kerekasztal-beszélgetések és közös vacsora mellett. Nagyon gazdag és sűrű három napot tölthettünk el az észt kultúra fővárosában régi barátokkal és új ismerősökkel (végre) személyesen is találkozva.
Az ANTS tudományos programja most először lépett ki a szorosan vett Skandinávia+Finnország földrajzi keretei közül s lépett a Balti-tenger déli partján fekvő, az észak-európai ethoszhoz régóta kapcsolódni vágyó és kötődő területre. Az ambiciózus témaválasztás és a remekül szervezett tudományos és társasági program jelentősen megerősíti az észt színháztudomány pozícióját a diszciplína nemzetközi színterén.

• 
• 
• 
• 
• 

Performing, speaking, and singing bodies. The physical theatre as a concept, a phenomenon, and practice of contemporary(?) transgression of genre borders (Előadó, beszélő és éneklő testek. A fizikai színház mint a műfajhatárok kortárs(?) átlépésének fogalma, jelensége és gyakorlata) című előadásomban az úgynevezett testszínház (Physical Theatre) hazai történetével, néhány mai előadás bemutatásával, valamint az Állami Operaház Eiffel Műhelyházában színre állított kortárs opera- és balettrendezések néhány „határáttörő” példájával foglalkoztam. (Az előadás absztraktja.)
Magam mint közép-európai kutató (fennista és esztológus) a néhány németországi alkotó-résztvevő mellett „megfigyelőként” is szerepeltem (a tudományos elfogadottságon túl), láthattam, miképpen sikerül egy kis kultúrának fölzárkózni a hagyományosan beágyazott, magas tudományos presztízsű kultúrák mellé.

Dr. Sirató Ildikó (Színháztörténeti és Zeneműtár)

1878-ban e napon látta meg a napvilágot Pesten, zsidó nagypolgári családban Neumann Ferenc, aki Molnár néven a 20. századi magyar irodalom és színház világhírű sikerszerzője lett. Életében és 71 évvel ezelőtt New Yorkban bekövetkezett halála után is hosszan viták kereszttüzében álltak művei, dramaturgiája, stílusa. Népszerűsége miatt a nemzeti irodalmi kánon csak nehezen fogadta be, színpadi virtuozitásának értékelése is ingadozott a két szélső pólus, a feltétel nélküli csodálat és a humorát, poéntechnikáját ürességgel vádoló fanyar kritika között. Ugyanakkor színpadi sikereit nem kérdőjelezhette meg senki, a rövid színházi szilenciumok után újra meg újra kirobbanó sikere volt és van. A „túlzott” népszerűség miatti kitagadás, majd a befogadás és tudományos elemzés, sőt, A Pál utcai fiúk iskolai kötelező olvasmánnyá emelése (degradálása?) jellemzik azt a folyamatot, melynek jelen pontján immár a 2022. december 31-én, a szerző elhunyta utáni 70. esztendő leteltével Molnár Ferenc alkotói jogai fölszabadultak, művei és pályája 21. századi irodalom- és színházkutatók, színházcsinálók, tanárok, olvasók és nézők számára kaphatnak új kontextust, „kortársunkként”.
A színpadi siker receptjét nézői élményei, majd a fordítói „szoros olvasás” révén kiküzdő Molnár Ferenc a 19-20. századforduló társadalmi és művészi átalakulásának sodrában lépett a közönség elé, amikor a magyar kultúrának a legnagyobb esélye volt fölzárkózni az európai trendekhez és életmódhoz. A kiegyezés után indult társadalmi-gazdasági-politikai mozgalom és a sok irányban új utakat kereső modern (polgári) művészeti élet azonban a világháború éveiben és 1918 után zsákutcába futott. A második világháborúig válságból válságba vergődve próbált visszatalálni saját hangjaihoz, ám ez az adott körülmények között ne sikerülhetett. Végül az 1980-as évekig kellett várni, illetve szorosabban vagy kevésbé szorosan gúzsba kötve táncolni és a sorok között olvasni, a közönséggel empatikusan összekacsintani, hogy újra lehetőség nyíljon autonóm gondolkodásra és alkotásra.

Molnár ugyan 1952-ben elhunyt, de próza- és drámaművei, valamint írói technikája tovább hatott, s amint életében, továbbra is vitákat indukált, táborokat inspirált. Már az 1930-as évektől szerveztek irodalmi-kritikai és tudományos ankétokat kitudni a siker receptjét vagy éppen megkérdőjelezni a Molnár által középpontba állított társadalmi és esztétikai témák érvényességét, titkai helyett azonban csak a technikáját, valamint a 20. század elejétől tárgyalt témáinak mindenkori, napjainkban is aktuális természetét tudták regisztrálni. Ami a leginkább foglalkoztatta Molnárt, az pályanyitó időszakának jellegzetességeiből fakadt: a régi és az új társadalom közti átmenet feszültségei, a mobilitás lehetősége-lehetetlensége, illetve a színház és a valóság, a maszk és az arc, az igazság és a művészi igazság viszonya. S bár a késő 20. század folyamán és jelen évtizedeinkben az értékrend és a társadalmi-generációs mozgás elévültté tehette volna az első témakört – az mégis relevánsnak tűnik. A művészet és az élet kapcsolata pedig éppúgy kérdésekkel és feszültségekkel teli ma is, mint bármikor.
Molnár irodalmi és színpadi sikerének kulcsa a mesterségbeli tudásban, a pontosságban, a fölösleges motívumok, a tautológiák és a túlírtság elkerülésében definiálható, másrészt abban a tehetségben, hogy plasztikus, mégis művészileg tipizált figurákat hozzon létre. Ugyanakkor a puszta „hideg” technikán túlmenően a Molnár-alakok és művek érzelemmel telítettek, közvetlenül hatnak olvasókra-nézőkre – időtlenül. A virtuóz dramaturgiát és poéntechnikát elismerő elemző így a lélektanilag is alátámasztott, szerethető karaktereket szintén Molnár érdemei közé számítja. Legnépszerűbb színpadi művei, Az ördög, a Liliom, A testőr, A hattyú, a Játék a kastélyban, az Egy, kettő, három számos példát ad Molnár sokszínűségére, s egyidejűleg témáinak fókuszáltságára.

Ékes Árpád: Az ördög. Molnár Ferenc színműve. Filmre írta: Siklósi Iván. Rendezte: Kertész Mihály. Phönix film. Apollo. Grafikai plakát, 1918. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

Olvasók, nézők, színházcsinálók mellett a mai fiatal tudósgeneráció is érdeklődéssel fordul Molnár Ferenc élete és művei felé, hogy a legkorszerűbb, akár interdiszciplináris módszerekkel tárja föl, elemezze, értelmezze a „titkokat”, hozza át a 21. századba a modern magyar irodalom és színház valóban világsikerű szerzőjét.

„Molnár-viták” 1928-tól

1928-ban a Nyugatban körkérdést intéztek a magyar irodalom jeleseihez Heltai Jenőnek Az Estben megjelent nyilatkozatára reagálva, mely szerint „a magyar drámaírás válságban van”. 33 író, kritikus reagált Heltai véleményére mintegy 50 folyóiratoldalon. Molnár Ferenc színpadi művei ekkoriban aratták a legnagyobb sikereket itthon és külföldön is, a vita tehát a színi siker és az irodalmi érték, maradandóság kérdésének polarizáltságát már itt megmutatta. A Nyugat-ankét nyitó írását is Heltai közölte (Nyugat, 21. évf. [1928] 3. sz. 173–175), amelyre Babits Mihály, Füst Milán, Karinthy Frigyes, Kassák Lajos, Lengyel Menyhért, Tersánszky J. Jenő, Barta Lajos, Bibó Lajos, -Harsányi Zsolt, Laczkó Géza, Földi Mihály, Rákosi Jenő, Szini Gyula, Zilahy Lajos, Kosáryné Réz Lola reagált. A színházi alkotók közül Bárdos Artúr, Jób Dániel, Márkus László, Moly Tamás, Nagy Endre, a kritika oldaláról Ignotus, Kárpáti Aurél, Miklós Jenő, Schöpflin Aladár, Mohácsi Jenő, Feleky Géza, Gergely István, Ignotus Pál, Pásztor Árpád, Révész Mihály, továbbá Hevesy Iván és Marsovszky Miklós ragadott tollat. Mindössze hárman mondtak ellent a válságot kiáltó Heltainak: Rákosi Jenő, Jób Dániel és Nagy Endre.
1930-ban, szintén a Nyugat hasábjain indult újabb vita A színház: üzlet címmel. Itt hét vélemény látott napvilágot. Három kritikus (Schöpflin Aladár, Kárpáti Aurél és ítészi szerepben Kosztolányi Dezső), két színházi alkotó (Hevesi Sándor, Lengyel Menyhért) és két jogász is (Dr. Simay Gyula és Vámbéry Rusztem) megfogalmazta álláspontját a korszerű színháznak mint egyidejűleg művészeti-társadalmi és üzleti intézménynek a szerepéről, működési módjairól. Kárpáti Aurél vonta le a konzekvenciát:

Ezeket követte az úgynevezett Molnár-ankét A Toll című lapban 1934–35-ben két folytatásban.
„Az élő magyar irodalom reprezentáns alakjairól” kérdezték kritikusok és írótársak véleményét, s ebben a sorban Molnár Ferencről Hatvany Lajos, Ignotus Pál, Karinthy Frigyes, Kosztolányi, Németh Andor, Zsolt Béla, Relle Pál és Hevesi András, valamint Sós Endre írt (utóbbi cikkét apológiának, védőbeszédnek is tekinthetjük). A későbbi időszakokban (a 40-es-az 50-es, sőt a 60-as években is) visszhangzó értékelések Molnár úttörő és világsikerű műveit a múltba (!) utalják, hiányolják tematikájának elmélyülését, kiszélesedését, aktualitását, keveslik a virtuóz humor és poéntechnika hátteréből a szatirikus, társadalomkritikai attitűdöt.
Molnár Ferenc ez után, 1937 őszén végleg elhagyta Magyarországot, utolsó vígszínházi bemutatója 1946-ban volt, mielőtt az új kurzus letiltotta volna műveit a színpadokról és a könyvespolcokról. 1950-ig még futottak darabjai a budapesti és vidéki színházakban, de a Színházművészeti Szövetség 1950-es konferenciáján túlhaladott és elítélendő polgári szerzőként lényegében kizárták Molnárt a repertoárról.
Rehabilitációja csak Az ibolya 1955. novemberi bemutatója (Vidám Színpad Kis Színháza) után kezdődött, majd a szilencium valódi feloldására az Olympia 1956. októberi, Petőfi Színházbeli premierjével került sor. Molnár sikerdarabjai visszakerültek a színpadokra, Molnár „ügyei” pedig ismét viták tágyát képezték. Legelőbb 1962-ben a Vígszínház bemutatta Kárpáthy Gyula és Orbók Endre Játék a bíróságon vagy a ’Molnár-ügy’ című, tárgyalótermi dramaturgiát mozgató előadását. Majd az 1960-as évek első felében újabb kritikai-szakmai viták következtek Molnár értékéről, jelentőségéről. A Kritika című, frissen indult folyóiratban Osváth Béla jelentette meg A Molnár-legenda címmel írását, a vitát azonban az 1961-ben kiadott Molnár drámakötet (Színház) előszavát publikáló Hegedűs Géza indította el.

Molnár Ferenc: Színház, [bev. Hegedüs Géza], Budapest, Szépirodalmi, 1961. – Törzsgyűjtemény

Osváth Molnárt elítélő cikkére az Új Írás hasábjain Gyárfás Miklós reagált, majd ismét a Kritikában Imre Katalin igyekezett egyensúlyt keresni az ellentétes álláspontok között a történeti körülményeket is a vitázók figyelmébe ajánlva. Az 1960-as évek érvei (melyek sok esetben A Toll-ankét szempontjait ismétlik) még a 70-es, 80-as években is fölbukkannak, mielőtt a drámatörténeti kritikai és tudományos diskurzus Molnár kánonból kivetettségét felülbírálta volna.
A Molnár-viták áttekintését legutóbb Karácsony Szilvia doktori értekezésében olvashattuk (2022)

Sirató Ildikó (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Szerkesztők és szerkesztőségek a századfordulón címmel rendezett tudományos konferenciát az Országos Széchényi Könyvtár és a Petőfi Irodalmi Múzeum. A nemzeti könyvtár alapításának 220. évfordulójához kapcsolódó ünnepségsorozat keretében, 2022. november 30-án, három szekcióban került sor a tudományos tanácskozásra.

A Szerkesztők és szerkesztőségek a századfordulón című tudományos konferencia meghívójának címlapja

A plenáris előadást Balázs Eszter történész, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közép-Európa Intézetének munkatársa tartotta Intenzív kölcsönhatásban: sajtó és irodalom a 19‒20. század fordulóján címmel. Egy rövid historiográfiai kitekintés után, melyben sorra vette a sajtó és az irodalom kapcsolódásait vizsgáló hazai kutatásokat, a sajtó és irodalom egymásra hatását vizsgálta a 19. század végén, a 20. század elején. Szó esett az újságírás professzionalizálódásáról, az írók újságírói gyakorlatáról, az 1891-ben alapított Otthon Írók és Hírlapírók Köréről és a Budapesti Újságírók Egyesülete almanachjairól.
Ujvári Hedvig, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kara Kommunikáció- és Médiatudományi Intézete habilitált egyetemi docense „Az Ön iránti érzéseim soha nem változnak” – Max Nordau és Kiss József szakmai-baráti kapcsolata újságírói pályafutásuk kezdetén című előadásában egy életre szóló barátságról beszélt, különös hangsúllyal Kiss és Nordau kapcsolatának sajtótörténeti vonatkozásaira. Az előadó hosszabban foglalkozott a tizenéves Nordau Kisshez írt leveleinek hangvételével és tartalmával, majd a két pályakezdő szerkesztő tevékenységének kapcsolódási pontjaira világított rá az 1870-es évek elején az Ungarische Illustrierte Zeitung, illetve a Képes Világ kapcsán.
Könyvtárunk Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoportjának munkatársaként „A dzsinnek. A Hét saját külön ördögei” – A szerkesztő és a belső munkatársak címmel tartottam előadást, melyet Szőllősi Zsigmondnak a hetilap készítése „titkait” felfedő idézetével nyitottam. Ezután azzal a kérdéssel foglalkoztam, hogy A Hét címlapján csak rövid ideig tüntették fel a „rendes dolgozótársakat”, és a különböző hirdetések, szerkesztői üzenetek, az egyes ünnepi alkalmakra írt szövegek, valamint a későbbi visszaemlékezések segítségével is nehéz kikövetkeztetni, hogy ki és mikor számítható a belső munkatársak közé. Beszéltem a munkatársak rendkívül gyakori és változatos álnévhasználatáról, a különböző rovatokban betöltött helyükről, a szerkesztőhöz, egymáshoz és a közönséghez fűződő viszonyukról, a lapnál elfoglalt helyükről és különböző megjelen(ít)éseikről, valamint más lapoknál betöltött szerepükről is.

A második szekciót Rózsafalvi Zsuzsanna, a Petőfi Irodalmi Múzeum főosztályvezetője és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem megbízott előadója tartotta Ambrus Zoltán írói (ál)nevei címmel. Ambrus Zoltán életműkiadásának szembetűnő vonása, hogy az író munkáit összegyűjtő tizenhat kötetes sorozat szövegei csak részben azonosak a korabeli folyóiratokban az írói névhez tartozókkal, több közülük vagy névtelenül, vagy álnév alatt lelhető fel. Ez ösztönözte az előadót arra, hogy az író szépírói-publicisztikai működéséhez kapcsolódó álnevek felkutatásával foglalkozzon. Előadásában kitért Ambrus álnévhasználata kialakulásának okaira, különös tekintettel írói indulására, A Héttel, Kiss Józseffel és Kóbor Tamással való szakmai kapcsolatára.
Bengi László, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara habilitált egyetemi docense Ante portas: Kosztolányi a Nyugat előtt című előadásában Móricz újságírói s ezzel együtt írói pályakezdését vizsgálta, részletesen kitérve a Bácskai Hirlapra és a Budapesti Naplóra. Az előadás arra összpontosított, hogy Kosztolányi mint kezdő író és újságíró milyen szerepet töltött be ezeknek a lapoknak a szerkesztőségében, és az ekként végzett munka mennyiben volt számára ösztönzés és lehetőség, illetve milyen hatással volt szemléletmódjának és pályájának alakulására.

A harmadik szekció Cséve Anna, a Petőfi Irodalmi Múzeum muzeológusa Móricz Zsigmond az irodalmi nyilvánosság küszöbén című előadásával indult. Móricz is azok közé a 20. század eleji szerzők közé tartozik, akiknek pályakezdésében összefonódott az írói kísérletezés, útkeresés a megélhetésért végzett hírlapírói munkával. Az előadó azt vizsgálta, hogy Az Ujság szerkesztőségében szerzett újságírói tapasztalatok és írói próbálkozások hogyan illeszthetők a századfordulós átalakulások folyamataiba, amelyek sodra az írót a Nyugat útjára terelte. A pályakezdés már ismert tényezőinek körét újrarendezhetik a korai levelezéséből feltáruló, az írás-újságírás modellértékűnek tekinthető viszonylataiba illeszthető kezdeményezések.
Szilágyi Zsófia, a Szegedi Tudományegyetem Magyar Irodalmi Tanszékének egyetemi tanára Na, mi újság? Újságok és újságírók Móricz Zsigmond századfordulón játszódó regényeiben című előadásában azt vizsgálta, hogy milyen módon jelenik meg az újság Móricznak a századforduló vidéki Magyarországán játszódó regényeiben. Az előadó, miután felelevenítette Nyilas Misi felolvasását Pósalaky úrnak, számos további példát hozott különböző Móricz-művekben szereplő újságokra és újságírókra, így említette a helyi sajtó képviselőjét a Vidéki hirekben és a Kerek Ferkóban vagy az újságírói pályát mint lehetőséget a Forr a borban és a Bálban. Vizsgálta, hogy a regényekben miként érkeznek meg a világ hírei az újságokon keresztül a mozdulatlannak tűnő kisvárosokba, és hogyan formálják a helyi hírek egy közösség életét, és azt is, hogy Móricz regényei miként tekintenek vissza a századforduló Magyarországának sajtójára.
A szekció záró előadásaként Mihály Eszter, a Digitális Bölcsészeti Központ csoportvezetője az újonnan fejlesztett platform, a dHUpla – dhupla.hu (Digital Humanities Platform) működését mutatta be. A platform elsősorban digitális szövegkiadások publikálására jött létre. A korszerű felület a közgyűjteményekben őrzött legkülönbözőbb szöveges források közzétételére ad lehetőséget, s egységes kutatói környezetet jelent az irodalomtudomány, a nyelvtudomány, és más humán tudományok számára. A szövegkiadások céljuknak megfelelően eltérő szintű filológiai feldolgozással, más-más megjelenítéssel, lekérdezési funkciókkal készülnek. Az előadó kiemelte, hogy a platformon elérhető úgynevezett kreatív tartalmak közül a Móricz Zsigmondhoz és Kiss Józsefhez kapcsolódó legújabb adatvizualizációk a nagyközönség számára is érdekes eredményekkel szolgálnak, ugyanakkor a kutatók számára is egészen új szempontok, stratégiák felé nyitnak meg új kapukat.

A konferencia mindhárom szekciója után élénk beszélgetés alakult ki a felmerült kérdésekről, amelyet a három szekcióelnök: Tverdota György professor emeritus, Szajbély Mihály egyetemi tanár és Buda Attila irodalomtörténész moderált.

• 
• 

A tudományos tanácskozás az Író, olvasó, szerkesztő a nagyvárosban című kerekasztal-beszélgetéssel zárult, amely során Fábri Anna művelődéstörténésszel, Gerő András történésszel és Mészáros Zsolt irodalom- és művészettörténésszel László Ferenc beszélgetett.

Dede Franciska (Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport)

A 2024-re, Európa Kulturális Fővárosai egyikének szerepére készülő (gyarapodó, épülő-szépülő) észt kulturális fővárosban, Tartuban 2022-ben is megrendezték a szokásos DRAAMA Fesztivált.

• 
• 
• 
• 

A DRAAMA 2022 fő-, illetve kísérőprogramjai a fesztivál hat napját meglehetős intenzitással töltötték meg. A tartui rendezvényeket megelőzte egy szeptember 5-én, Tallinnban kezdődött kortárs dráma-showcase, melyen két magyar kolléga, dramaturg-fordító is részt vett, majd szeptember 7-én délután ők is csatlakoztak néhány napra a tartui közönséghez. Ők és magam is örömmel és büszkeséggel említhettük az észt és a jelen lévő külföldi kollégáknak, hogy az idén tavasszal megjelent hét kortárs észt dráma magyar fordítása a Napkút Kiadó drámasorozatában, Valami igazi címmel.

Valami igazi. Kortárs észt drámák, szerk.: Sirató Ildikó, Budapest Napkút, 2022. – Törzsgyűjtemény 

A tartui fesztiválon 13 színházi előadást tekintettem meg, valamint további 7 egyéb szakmai programon vettem részt. Voltak kevésbé és jobban sikerült produkciók, a fesztiválhét végső összegzése azonban ismét pozitív lehet. Jellegzetes újdonság volt például az ún. dokumentumszínházi (inkább verbatim színházinak nevezhető) előadások megjelenése a műsoron, valamint a korábban nem tárgyalt vallási kérdések fölbukkanása színpadi témaként.
A fesztiválprogramban az előadásokon kívül számos elemző beszélgetés, fogadás, előadás, workshop is volt, melyek egy részén volt szerencsém részt venni. Talán a legérdekesebb és a legfontosabb a Paide Színház fiatal alkotóinak showcase-bemutatója volt, melyen egy különleges nemzetközi projektről számoltak be, melyet egy rigai színházzal hoztak létre az egyéni és a közösségi emlékezet működésének kérdéseit vizsgálva. Ez után két „alternatív” színházi alkotó, Henri Hütt és Jan Teevet mutatta be a nemzetközi közönségnek a kortárs észt színház néhány jellegzetességét, trendjeit.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Mindent egybevéve a 2022-es DRAAMA fesztivál jó hangulatban (és kellemes időben) zajlott, várjuk az újabb találkozás lehetőségét 2023 őszén.

Dr. Sirató Ildikó (Színháztörténeti és Zeneműtár)

2022. december 8. és 9. között zajlott a Debreceni Egyetem Egyén és hatalom című tudományos konferenciája a DE BTK Klasszika-filológiai és Ókortörténeti Tanszékének, az Ókortudományi Társaság debreceni Tagozatának és a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Moravcsik Gyula Intézetének szervezésében.
A már hagyományosnak tekinthető konferenciasorozat előadásai idén az egyén és a hatalom viszonyát járták körbe a legkülönbözőbb nézőpontokból az ókorban és a latin nyelvű irodalomban: több előadás foglalkozott a költő és a mecénás-uralkodó közötti kapcsolatokkal, az antik zsarnokképpel, de elhangzott előadás a többséggel szembeszálló ószövetségi prófétákról vagy az ókori orvosvizsgákról.

A Debreceni Egyetem 2022. december 8–9-én megrendezett Egyén és hatalom című tudományos konferenciájának résztvevői

Előadásom Keresztény túlélési stratégiák a diocletianusi keresztényüldözések alatt címmel hangzott el, és benne a keresztényüldözések néhány kevésbé ismert aspektusát ismertettem arra a kérdésre koncentrálva, hogy milyen élethelyzetekbe kerültek az üldözés évtizede alatt azok a keresztények, akik végül nem váltak mártírokká. A Diocletianus alatti üldözés volt a leghosszabb ideig tartó és valószínűleg legintenzívebb az ókorban, ennek ellenére a történettudományi feldolgozottsága még mindig több ponton hiányos. Az események bemutatása több, nem összeegyeztethető szemléletmód szerint történik a jelenlegi kutatásban, ezek egyike a hagyományos kép revideálására törekszik, és a vértanúk aránylag kis számára hivatkozva megkérdőjelezi az üldözések súlyosságát, és azt hangsúlyozza, hogy a mártírok részben vagy egészben saját viselkedésükkel provokálták ki a hatóság fellépését. Az előadás célja ennek a szemléletnek a cáfolata volt, ugyanakkor helyesbítve a hagyományos, alapvetően egyházi megközelítést is, amely a korai időktől csak a vértanúkat tartotta számon. Ezzel szemben az üldözés forrásaiban egy összetett, több fronton végrehajtott politikai kampány rajzolódik ki, ahol nagy szerephez jut a propaganda, a vagyonelkobzás, a halálbüntetés mellett számos büntetési mód, így például a különféle súlyosságú kényszermunkák, száműzetés és deportálás, s mindezek mellett a nyomásgyakorlás további eszközei is. A represszív intézkedések ezen rendszerében a vértanúk csak a piramis csúcsát képviselik, mivel a római államhatalom célja nem a keresztény állampolgárok megölése volt, hanem a politeista vallásgyakorlatra való visszakényszerítése.

Dr. Tóth Anna Judit, a Régi Nyomtatványok Tára Könyv- és Művelődéstörténeti Kutatócsoport munkatársa előadása a Debreceni Egyetem Egyén és hatalom című tudományos konferenciáján 2022. december 9-én

Dr. Tóth Anna Judit (Régi Nyomtatványok Tára Könyv- és Művelődéstörténeti Kutatócsoport)

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat kilencvennegyedik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Glück Frigyest és gyűjteményét mutatja be.

Hegedűs László grafikája. Jelzet: Exl.G/314 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Glück Frigyes (1858–1931) Budapesten született és élt. A magyar szálloda- és vendéglátóipar egyik vezető képviselője, a budapesti Pannónia Szálloda tulajdonosa, a Magyar Vendéglősök Országos Szövetségének elnöke volt.

Glück Frigyes portréfotója. Forrás. Magyar Nemzeti és Digitális Archívum

Sokat tett a szálloda- és vendéglátóipar fejlesztéséért. Irányításával a Pannónia Szállóban – a mai Rákóczi út 5. szám alatt – a budapesti szállodák közül elsőként vezettek be villanyvilágítást, a földszinti éttermi és kávéházi helyiségekbe központi gőzfűtést. A Hungária Szálló után itt alkalmaztak először liftet, és alakítottak ki a szállóvendégek részére fodrászatot, manikűrt és pedikűrt. A szálloda a színészek, művészek, írók, politikusok kedvelt találkozóhelye volt. A művészvendégekkel Glück baráti kapcsolatot ápolt.

Hotel Pannonia Szálló (képeslap). Jelzet: Klap 45e/Bp.2.498 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A hazai gasztronómia korszerűsítését szolgálta a magyarok részvétele nemzetközi szakácskiállításokon. Glück megalapította az első pincériskolát. Stadler Károllyal közösen írta Az inyesmesterség könyvét (1889), a pincértanoncok számára négy nyelven szakszótárat és nyelvtankönyvet adott ki.

Az inyesmesterség könyve, szerk. Glück Frigyes – Stadler Károly, Budapest, Franklin Ny., 1889. – Törzsgyűjtemény

A budai hegyek turisztikájának előmozdítása is foglalkoztatta, e téren nevéhez fűződik a budapesti János-hegyi Erzsébet-kilátó ötlete a turizmus fellendítése érdekében. Az építmény nevét Erzsébet királynéról, Ferenc József feleségéről kapta, aki 1882-ben többször időzött e helyen a panorámában gyönyörködve. Az 1910-ben átadott kilátó nem jöhetett volna létre Glück Frigyes kezdeményezése, az általa szervezett gyűjtés nélkül.

Erzsébet-kilátótorony a Jánoshegyen (képeslap). Jelzet: Klap.45e/Bp. 1.111 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Látó-hegyen (korábban: Gugger-hegy) található Árpád-kilátó is Glück Frigyes kezdeményezésére épült 1929-ben, a hegy délkeleti kiugrásán. A Friedrich Lóránt tervei nyomán megvalósított, népies stílusú építményt szinte kizárólag terméskő, fa és természetes kötőanyagok felhasználásával emelték.

Árpád-kilátó a Guggerhegyen (képeslap). Jelzet: Klap.45e/Bp. 1.135 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Glück Frigyes műgyűjtőként, mecénásként is ismertté tette a nevét. Festményeket, iparművészeti tárgyakat gyűjtött. 1897 óta a Magyar Iparművészeti Társulat vezetőségi tagja, alapító tagként a Szent-György-Czéh Magyar Amatőrök és Gyűjtők Egyesülete egyik alelnöke volt. Belépett a Magyar Numizmatikai Társulatba és a Magyar Bibliophil Társaságba. Antik iparművészeti és festménygyűjteményt, érmeket, bibliofil könyveket halmozott fel. Köztük a legértékesebb darabok a 12. századi arany evőeszközök, 13–17. századi serlegek, billikomok (nagyobb serlegek, ivókupák) és 17. századi holland festmények voltak. Kulcsgyűjteményét, evőeszköz-kollekcióját az Iparművészeti Múzeumnak ajándékozta.
Bár a Gyermekvédő Liga 1906-os iparművészeti múzeumbeli ex libris kiállításán iparművészeti tárgyakkal vett részt, ex libris gyűjtéssel is foglalkozott, támogatva a grafikusokat. Több könyvjegyet készíttetett a nevére, melyek közt kiemelkedik az osztrák Franz von Bayros alkotása: a dús ornamentikájú szecessziós ex librisen tűzhely előtt félmeztelen nőalak és Ámor alakja rajzolódik ki, utóbbi serpenyőjében megperzselődött szívek. A háttérben urna látszik virágfüzérrel.

Franz von Bayros grafikája (1914). Jelzet: Vastagh/G/35 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Tichy Kálmán grafikus, író, néprajzkutató és Hegedűs László grafikus is készített Glück Frigyes nevére szóló művészi ex librist, utóbbi többet is.

Hegedűs László grafikája. Jelzet: Vastagh/G/33 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A korabeli sajtó így írt Glück Frigyes jótékony cselekedeteiről:

Glück Frigyest társadalmi szerepvállalásáért, a közjótékonyság és az ipar terén szerzett érdemeiért a király a Ferencz József-rend lovagkeresztjével tüntette ki. Ex libris irányú műgyűjtői, mecénási tevékenysége is sokrétű érdeklődését igazolja.

Irodalom:

• Bányay Géza: „Nem volt fogalma róla, hogy kell urasan élni”. 90 éve halt meg a jótékony ínyesmester, Glück Frigyes, A Józsefvárosi Önkormányzat régi honlapja, május 29.
• Brettschneider, Rudolf: Franz von Bayros. Bibliographie seiner Werke und beschreibendes Verzeichnis seiner Exlibris. Mit einer biographischen Einleitung herausgegeben, Leipzig, Weigel Verlag, 1926, 45.
• Ex-librisz kiállítás az Iparművészeti Múzeumban, Vegyes közlemények, Magyar Könyvszemle, 1906/1. sz., 192.
• Glück Frigyes, In: Magyar életrajzi lexikon, főszerk. Kenyeres Ágnes, Budapest, Akadémiai, 1967–1994. 
• Glück Frigyes (1858–1931), Győri Szakképzési Centrum Glück Frigyes Turisztikai és Vendéglátóipari Technikum és Szakképző Iskola (Mosonmagyaróvár) honlapja
• Glück Frigyes kitüntetése, Budapest anno: több, mint nosztalgia…, 2012. 01. 25.
• Glück Frigyes kitüntetése, Országos Hirlap, 1899. január 25., 6. 
• Grafika és ex libris. Glück Frigyes evőeszközgyűjteménye, A Gyűjtő, 1912., 342. 
• Kovács Veronika: A János-hegyi kilátó kalandos története, Szeretlek Magyarország portál, 2015. október 2. 
• Pannonia Szálló, egykor.hu, 2011. július 14.
• A Szent-György-Czéh Magyar Amatőrök és Gyűjtők Egyesülete tagjai (lezáratott 1912. december 1.), A Gyűjtő, 1912., 447.
• Takács Gábor: Glück Frigyes (1858–1931). In. Uő.: Műgyűjtők Magyarországon a 18. század végétől a 21. század elejéig. Bibliográfiai lexikon, Budapest, Kieselbach Galéria és Aukciósház, 2012., 185–186.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Glück Frigyes (1858–1931). In. Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 68. 

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A blogbejegyzésben idézett szövegek korabeli helyesírással szerepelnek.

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész; 87. rész; 88. rész; 89. rész; 90. rész; 91. rész; 91. rész; 92. rész; 93. rész