Keresztelő Szent János. Illusztráció a Pannonhalmán őrzött Legenda Aurea Sanctorum című ősnyomtatvány 1482-es augsburgi kiadásából

Keresztelő Szent János halálát az Érdy-kódex így adja elő:

Caravaggio: Keresztelő Szent János lefejezése. 1608 körül. A kép forrása: Wikipédia

Tiziano: Salome, 1515 körül. Doria Pamphilj Gallery, Róma. A kép forrása: Wikipédia

Johann Erhard Gruber: Keresztelő Szent János a börtönben, 1700 Falfestmény Egykori jezsuita templom, Nagyszombat. A kép forrása: Képzőművészet Magyarországon

Strauss Richárd „Salome”-je az Operaházban. Balogh Rudolf fölvétele. Salome (Dömötör Ilona) a fátyol-tánc után. Mögötte Herodes (Gábor) és Herodiás (Fodorné). In: Vasárnapi Ujság, 59. évf. 51. sz., 1912. december 22. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Mann Jolán, szerk. (Főigazgatói Kabinet)

Szent Bertalan. Illusztráció a Pannonhalmán őrzött Legenda Aurea Sanctorum című ősnyomtatvány 1482-es augsburgi kiadásából

• 
• 

Dr. Beth Harris és Dr. Steven Zucker Michelangelo a Sixtus-kápolna (Vatikánváros, Róma) oltárfalán látható Utolsó ítélet című freskójáról, 1536–1541. In. YouTube

Frankfurt látképe a Szent Bertalan-templommal. In: Szilágyi Sándor (szerk.): A magyar nemzet története, Budapest, Athenaeum, 1895–1898. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A pécsi Szent Bertalan-kápolna. A kép forrása: Miserend.hu

A gyöngyösi szentélykörüljárós csarnok-rendszerű Szent Bertalan-plébániatemplom alaprajza, a 15. század vége. In: Pannon reneszánsz. A Hunyadiak és a Jagelló-kor: 1437–1526, Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 1998. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Mann Jolán, szerk. (Főigazgatói Kabinet)

Költő, prózaíró, drámaíró, műfordító. Szülőhazájában és Magyarországon napjainkban leginkább drámaíróként ismert, lévén, hogy költői életműve már a hatvanas-hetvenes évek fordulóján lezárult.

Székely János portréja a hetvenes évek elejéről. Erdélyi Lajos felvétele. In: Elek Tibor: Székely János. Monográfia, Csíkszereda, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2011. – Törzsgyűjtemény

1929. március 7-én született Tordán, itt végezte az elemi iskolát és a gimnázium első osztályát. 1940-ben szüleivel Marosvásárhelyre költözött, és a Református Kollégiumban folytatta tovább tanulmányait. 1943-tól a marosvásárhelyi Katonai Reáliskola huszárhadapródja volt. 1944 szeptemberében a leventeszázadot, amelybe ő is tartozott, bevagonírozták és a közeledő frontvonal elől nyugatra menekítették. A Dunántúlon, majd Csehországon keresztül a lengyelországi Brombergbe jutottak, majd a Balti-tenger partvidékén, Németország északi területein keresztül Bergenbe, a westfáliai Borghorstba, végül pedig az Északi-tenger partján fekvő Eselheide fogolytáborában töltöttek több hónapot, egészen 1946 második feléig. A fogolytábor viszontagságos körülményei, az örökös élelmiszerhiány és a rossz higiéniai viszonyok miatt hastífuszt is kapott, és napokig lázálomban vergődött. Itteni élményeiből született évtizedekkel később A nyugati hadtest (1979) című elbeszéléskötete.

Székely János hadapródként Marosvásárhelyen 1943–44-ben. In: Elek Tibor: Székely János. Monográfia, Csíkszereda, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2011. Törzsgyűjtemény

1948-ban tette le az érettségi vizsgát a marosvásárhelyi Református Kollégiumban. 1948–1952 között a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem filozófia szakos hallgatója volt, többek között Gaál Gábor, Nagy István, Szabédi László vitatkozó tanítványa. 1952 és 1956 között a bukaresti Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó kolozsvári szerkesztőségének volt a lektora (olvasószerkesztője), 1956-tól 1989-ig, nyugdíjazásáig a marosvásárhelyi Igaz Szó című szépirodalmi folyóirat versrovatának a szerkesztője. 1953-ban feleségül vette Varró Ilonát, aki később íróként és az Új Élet című képes hetilap szerkesztőjeként vált ismertté. 1954-ben született első gyermekük, Székely Ilona Julianna, 1956-ban a második, Székely János Jenő. Édesapját, aki a marosvásárhelyi néptanács költségvetési osztályának volt a vezetője, 1958-ban néhány, a bolsevik rendszert bíráló mondatáért letartóztatták és 8 év börtönbüntetésre ítélték. Ezt követően Székely János, hogy apja kiszabadulását előmozdítsa, számos verset és kötetet tett közzé az új pártállam javára, amelyeket később nem vállalt. Így végül 20 hónapi börtön után az édesapját szabadlábra helyezték.
1964-ben elvált Varró Ilonától, de 1970-ben ismét összeköltöztek és mindhalálig együtt éltek, immár házasság nélkül. Gyermekeik sokáig nem is tudtak szüleik válásáról. A hatvanas években vett egy vadászházat Ivóban, Székelyudvarhely környékén, ahol nyaranta két-három hetet töltött együtt a család, de az író gyakran kijárt oda egyedül is vadászgatni és alkotni. 1968-ban Szépfalusi István szervezésében egy nyugati körutazáson vett részt Kányádi Sándor társaságában Ausztriában, Németországban, Franciaországban és Olaszország területén. Caligula helytartója című, napjainkig legismertebb történelmi drámája az Igaz Szó 1972. júniusi számában jelent meg először. Ősbemutatója a Gyulai Várszínházban volt 1978-ban, Harag György rendezésében. 1980-ban A nyugati hadtest című elbeszéléskötetért az Utunk című irodalmi hetilap szerkesztősége neki ítélte a Pezsgő-díjat, amelyet ő visszautasított, mint ahogy a bolsevik rendszer kulturális szervezeteitől, intézményeitől érkező mindenféle későbbi díjat is. A nyolcvanas évek második felében beadványokat, segítségkérő leveleket írt mindenfelé annak érdekében, hogy fia az Olaszországba szökött felesége után mehessen, illetve az elválásuk után azért, hogy onnan Magyarországra települhessen. 1992 augusztusában túlélt egy infarktust, de néhány napon belül, augusztus 23-án meghalt. 1991-ben Alföld-díjat kapott, 1992-ben pedig posztumusz Ady Endre-díjat. 1994-ben jelent meg a még saját maga által szerkesztett Semmi – soha című verseskötete, 1948 és 1986 közötti verseiből válogatva. Ennek előszavában leszögezte: „előre kijelentem: ezt és csakis ezt a »költői korpuszt« tekintem a magaménak”.

Költészete. Az irodalom hatásának titka az igazmondás

Első versei a kolozsvári Utunkban jelentek meg. Költészete a nyugatos líra, Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc, Tóth Árpád nyomdokain indult el. A művészet, az irodalom hatásának titka Székely János szerint az igazmondás. Az igazság pedig nem sokarcú, nem viszonylagos fogalom. „Igaz az, ami megfelel a tényeknek”, vallja Arisztotelésszel együtt, és szerinte éppen a költőkre bízatott, hogy elválasszák az igazat a hamistól és:

Székely János jellegzetes alkotói pózban otthonában, a hetvenes évek elején. Erdélyi Lajos felvétele. In: Elek Tibor: Székely János. Monográfia, Csíkszereda, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2011. – Törzsgyűjtemény

Szilágyi Júlia ezt írta költészetéről 1975-ben:

Fény és sötétség, hit és kétely, bűn és bűnhődés

Gyertya című verse a fény és a sötétség kettős evangéliumi motívumán alapszik, az igaz hit és az ördögi eredetű kétely, alvilág és felvilág, éjszaka és nappal, bizalom és csüggedés dilemmája tűnik fel benne, hasonlóan Vajda János A virrasztók című költeményéhez:

Az emberi életút gondjait, gyötrelmeit, erkölcsi dilemmáit impresszionista hangulatú képekben sorakoztatja fel Önarckép, 1960 című versében is. Bűntudat, szörnylátás, vallatás kínja idéződik fel a költő emlékezetében. Eltorzult képet lát magáról a kínzó lelkiismeret tükrében. Foga kitört, bőre sárga. Tekintete félve rebben, szeme tüzén a megvert kutyák szomorúsága barnállik. A töredelem és bűntudat fájdalma alól a bűn és bűnhődés dialektikája, a földi élet után következő végítélet adhat feloldozást:

Verseiben is feltűnnek azok az értékdilemmák és konfliktusok, amelyek később történelmi drámáiban is nagy fontossággal bírnak. A hétköznapok valósága ritkán szól a tiszta értékek diadaláról. Inkább az az önzés, az érdek, a rettenet győz a valódi érték felett, a talpnyaló alázat hőssé hazudja magát. Az emberek nem az abszolút igazságot, nem a tényeket és a hiteles értékeket keresik a mindennapokban, inkább beállnak csaholni valamilyen magát világtörvényként reprezentáló hatalom mögé. Ebben az embertelen, velőt és csontokat tipró forgatagban Bach zenéje jelképezi a költő számára a tisztaságot, az emberséget, az el nem évülő, örök értékeket:

Történelmi drámái

Hasonló értékellentétek uralkodnak történelmi drámáiban is. Az istenfogalom a gyakran hitvitába átmenő drámai diskurzusok során nem egyszer profán értelmezést kap. A Caligula helytartójában például a politikai felsőbbrendűség, a szupremáció, a hatalomgyakorlás igazoló eszköze lesz az istenség:

Barakiás főpap kevés gondot fordít az isteni természethez, az Isten lényegéhez, a szeretethez, a gondviseléshez közelebb vivő teológiai érvekre. Inkább a vallás másodlagos funkcióira, nemzetformáló, összetartó erejére, kultúraépítő szerepére összpontosít ebben a vitában, amely tulajdonképpen nem más, mint két világbirodalmi eszme konfrontációja. Az igaz Isten ügye iránti buzgalom, a hit dolgaihoz, a valláshoz való értés fogalomköre egyfajta felszínes professzionalizmussá, szakmai féltékenységgé degradálódik ebben a vitában:

Az istenfogalom profanizálása, emberi álommá való lefokozása a Protestánsok (eredeti címén Hugenották) című tragédiában is feltűnik, már az első képben:

A szenvedélyes hitviták végeredménye a Protestánsokban is ugyanaz, mint a Caligula helytartójában: a vallás, az égi eredetűnek vallott eszme, a természetfölötti hit a hétköznapokban nem más, mint ürügy és eszköz a hatalom megtartására. Ez a gondolat kevésbé kifejtve már a Profán passióban is jelen van: Péter, akit Jézus kiszemelt az egyházalapításra, a tanítványokat katonáknak tekinti, akikkel együtt majd meghódítja a világot.

A keresztény kultúrkör hanyatlása. Az emberi bensőség kiüresedése

Székely János saját maga is úgy tekintette a történelmi drámáit, mint az európai keresztény kultúrkör értelmezési kísérleteit a keletkezésétől a felbomlásáig. A keresztény kultúrát olyan hatalmas kultúrkörnek tekintette, amely ma már egyenlő az emberiség történetével, a világcivilizációval. A Protestánsokban is megfogalmazódik, és interjúkban is hangsúlyozta Székely, hogy a kereszténységnek más kultúrkörökkel szembeni nagy előnyét a „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” krisztusi tétele adja, illetve adta. Ez biztosította sok évszázadon át a keresztény társadalom nagyobb kohézióját más világvallásokkal szemben. A múlt idő használata azért indokolt, mert Székely (leginkább az esszéiben kifejtett) nézetei szerint a posztmodern korban a keresztény vallás és kultúra különböző okok miatt elvesztette közösségformáló, társadalomépítő szerepét, és ennek következtében mindenféle erkölcsi rendszer relativizálódott, érvényét vesztette. A hagyományos európai lelkiség, emberi bensőség kiüresedett: a vallás helyére benyomult a természettudomány és az ideologikus áltudományok halmaza, az erkölcsi rendszer helyére pedig a politika, a hatalmi törekvések.
A nézők és olvasók ugyanúgy, mint Sütő András, Kocsis István, Páskándi Géza drámái esetében, a hetvenes-nyolcvanas években a jelentéses és jelképes helyzeteket keresték nagy előszeretettel Székely János drámáiban. Drámáit a kritikusok egy része, például Berszán István, tézisműveknek, tézisdrámáknak nevezte. Közös gondolat, vagy ha úgy tetszik, közös tézis valamennyi Székely János-drámában az, hogy semmilyen felsőbbrendű eszme nevében nem fogadja el az erkölcsellenes cselekvést. [Non sunt facienda mala ut veniant bona (Nem szabad jó végre gonoszt cselekedni). Alexander de Nevo, Consilia contra Judaeos fenerantes, Nürnberg, Friedrich Creussner, 1479, fol. 26^v]

Visszavetítés, felidézés, példamutatás

A Székely János-drámák jelentése is, mint minden irodalmi szövegé, idő teltével változik, módosul. Ma már, három évtizeddel a bolsevik rendszer bukása után, kevésbé halljuk ki belőlük azokat az aktuálpolitikai üzeneteket, amelyek a hetvenes-nyolcvanas évek olvasói számára úgyszólván maguktól értetődőek voltak. Jobban felfigyelhetünk ugyanakkor az általános emberi létkérdéseket modellező drámai helyzetekre, ezek örök érvényű kérdésfelvetéseire és válaszkísérleteire. Így például az ember és a hatalom, ha nem is mindig politikai, de morális problémákkal minden korban megterhelt viszonyát boncolgató színművek gondolati érvényessége mindaddig megmarad, amíg lesz hatalom és annak alávetett, kiszolgáltatott ember. A fentebb említett drámák hősei mindannyian az erkölcsi autonómia, a lelkiismereti szabadság igényével élnek és gondolkodnak, attól függetlenül, hogy van-e esélyük ezt az autonómiát, ezt a szabadságot megvalósítani. Az író életútja is ezt a szabadságigényt vetíti elénk: cselekvéseiben és irodalmi alkotásaiban örök értékeket és eszményeket állít elénk, komoly elhivatottsággal hirdeti a valódi művészet és hiteles emberség elsőbbségét az önpusztító, céltévesztő, önzésre hajló emberi magatartással szemben. Ezzel nemcsak felidézi a letűnt korok világát, apáink erkölcsét, hanem írói és emberi szabadságküzdelmeivel példát is mutat az utódok számára.

Csobán Endre Attila (Régi Nyomtatványok Tára)

1837. augusztus 22-én este nyíltak meg a legújabb pesti színház kapui. A frissen festett falak közé még építési területen át vezetett a közönség útja. De vajon hogyan jutottak el a magyar színházcsinálók első pesti színházuk színpadáig?

Carl Vasquez: A Magyar Nemzeti játékszín belsőjének tekintete. Ismeretlen mű szerelmi jelenete a Pesti Magyar Színház színpadán. In: Részlet a Buda és Pest szabad királyi városainak tájleírása című térképlapról [Wien], [1837] SZT KE 3.235 – Színháztörténeti és Zeneműtár. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

A nemzet felvilágosodás kori eszméje Európa közepén a 19. század első harmadában fokozatosan telt meg tartalommal és céllal. A tartalom elsősorban kulturális volt, a célok politikaiak. A nyelvi, művészeti és történeti tudatközösségben alakult ki az egyének identitása, melyből a nemzethez tartozás jegyeit desztillálhatjuk. A magyar nemzeti identitás építése az 1770-es, 1780-as években kezdődött, a nemzeti tudományok (nyelvészet, történettudomány, társadalomtudomány, művészetek története) eredményeire alapozva, melyek rámutattak, meddig terjed a magyar kultúra hatóköre térben és időben. Ekkoriban jöttek rá a gondolkodók arra is, hogy a közösség tagjainak összetartozását a leghatékonyabban művészi alkotások segítségével tudatosíthatják, mert azok érzelmi hatása kapcsolja össze az embereket a közös élményben. A századfordulón, bár a magyar nyelvű sajtó is fejlődésnek indult, mégis a művészetben, elsősorban a magasrendűnek tartott irodalomban, költészetben hittek a nemzeti gondolkodók. Ám a magyar anyanyelvűek nagyobb része nem volt írástudó ez időben, olvasni kevesen tudtak, s különösképp kicsi volt a művészi, metaforikus szövegek potenciális közönsége. Az irodalom tehát a hangzó nyelv útján terjedt, például a vándortársulatok alkalmi színpadairól. Amikor politikai mozgalom és cselekvési tervek is kapcsolódtak a nemzeti identitás építéséhez, az 1825-ben kezdődött reformkorban, elhatároztatott, hogy intézményeket alapítanak a magyar nemzeti és függetlenségi program támogatására, megtörendő az osztrák hegemóniát is. Ezen tervezett institútumok egyike volt a színház. Méghozzá a nemzeti.
Már a 18. században is megfogalmazódott, hogy a közösségeket három fontos intézmény tartja össze: a templom, az iskola és a színház. A vándortársulatok, már a legelső hivatásos, magyar együttesek is tudatosan vállalták a nemzetteremtő és nemzetépítő feladatokat, de sok megalkuvással, vagy legalábbis kompromisszumokkal tudtak csak haladni. Mindig ott volt előttük a cél, hogy állandó színházat alapítsanak a városokban a szórakozni és művelődni vágyó magyar és polgári közönség számára. Csakhogy előbb a városok népességének magyarrá és polgárrá kellett lennie. Az irodalmárok és politikusok részéről a tervekben, javaslatokban, ajánlásokban, fölhívásokban évtizedeken át nem volt hiány. S előbb-utóbb eljött a megvalósítás ideje is. Az 1837. augusztus 22-én megnyitott Pesti Magyar Színház már a nemzeti színjátszás igazi otthona lehetett.

Rohn Alajos: A Nemzeti Színház belseje. Jelenetkép és nézőtér a színpad felől, Pest, Walzel Ágost Frigyes, [1846]. Jelzet: SZT KE 3.238 – Színháztörténeti és Zeneműtár. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

A 19. század legelején, amikor Pesten a Kelemen vezette társulat bukása után újra megjelentek a magyar nyelven játszók, már fölmerült a magyar lakosság arányait tekintve Pest városánál jobb helyzetben lévő vármegye által szervezett gyűjtésből állítandó magyar játékszín gondolata, de ekkoriban még a Bécsből pártolt német színház tervei sem valósulhattak meg. Reményteljesebb volt a helyzet, amikor a Pesti Német Színház megnyitásával a néhány éve Pesten és Budán is próbálkozó magyarok beszállásolhattak a Rondellába. Az egyre erősebb és népszerűbb társulat vezetését 1813-ban Kultsár István vette át, s nyomban hozzá kellett látniuk a düledező szükségszínház külső-belső fölújításához. Az ekkor már a pesti magyar és szerb közönség számára egyaránt kedves történeti műveket is játszó társulat vágyott állandósulása azonban mégsem sikerült. A budai parton évekkel korábban lebontották a Reischl-házat, s 1815-ben ez a sors várt a Rondellára is, mely városi tulajdonban volt, így nem dönthettek róla sem a színészek, sem közönségük. Kultsár ugyan energiáit és pénzét nem kímélve nagy tervet dolgozott ki egy pesti magyar nemzeti teátrum mielőbbi fölépítésére. Kísérlete azonban kudarcot vallott. 1833-ig nem állomásozott tartósan egyetlen magyar társulat sem a városban. A Kultsár-terv azonban mégis figyelemre érdemes, mert mind a színházépület elhelyezését illetően, mind a színház célszerű működtetési módjának, üzleti tervének kidolgozásával példát adott az évtizedekkel későbbi utódoknak.
Az 1830-as évek elején a vármegyei anyanyelvi bizottság és az akadémia, a Tudós Társaság kezdeményezései nyomán újra megélénkült színházi röpirat-irodalomba Széchenyi István is bekapcsolódott. 1832-ben adta ki Magyar játékszínrül című dolgozatát. A pályázati beadványok és sajtócikkek sorozata csakhamar tisztázta a legfőbb kérdéseket a leendő magyar színházra vonatkozóan. Az építendő színház helyét és a színház nemzeti jellegét illetően majd minden szerző egyetértett. A magyar színháznak Pest-Budán kell fölépülnie. A többség arra a liberális álláspontra helyezkedett, hogy a színház nemzeti sajátosságát és függetlenségét közösségi fenntartással kell biztosítani. Volt, persze, aki még uralkodói segítséget remélt a pártolói összefogás mellé a magyar teátrum fölállításához, de Széchenyi határozottan elutasította ezt a változatot, írván: nem csatlakozik a vállalkozáshoz:

De a színház fölállításához és fölépítéséhez szükséges részvénytársasági pénzalap nagyságára vonatkozóan, valamint a németekkel közös vagy külön működés kérdésében eltért a pályázók véleménye. A már ekkor formálódó operapárt megfogalmazta, hogy az ikervárosok különböző nyelvű közönségét egyként csak az operával lehet a szükséges számban a színházba vonzani. A vármegyei bizottság és Széchenyi tervei nem tűntek összeegyeztethetetlennek, kivéve, hogy a gazdálkodás modern, Angliában megismert elveire támaszkodó gróf csakis akkor látta kivihetőnek a nemzeti játékszín létesítést, ha a pénzalapot előre összegyűjtik a vállalkozás megindításához, míg a vármegye szakértői – a megszokott feudális ügymenetben bízva – a gyűjtés megkezdését, az első fölajánlások vételét követően belevágtak volna a tervezésbe és építésbe.
1835 szeptemberében Gödöllőn a herceg kiállította az adományozó levelet, napokon belül aláírták a szerződést Zitterbarthtal, és az első kapavágás is megtörtént. A vezérvármegye az építkezés megindítására hivatkozva megszüntette a Várszínházban 1832 óta játszó s nehezen működő magyar társulat támogatását, de a pártolás dologi eszközeit, a színházat és berendezését, a könyvtárat, a kottákat és a jelmezeket továbbra is rendelkezésükre bocsátották. Ugyanakkor, tekintettel a Pesten folyó építkezésre, folyamatos jelenlétre és játszásra kötelezték őket, hogy a közönség ne szakadjon el a színháztól éppen a megnyitást megelőző hónapokban. Pest vármegye tehát nem a pénzügyi erők megosztása mellett döntött, hanem egyedül az építkezésre összpontosított. Abban is bízva, persze, hogy a munkálatok megkezdése az önkéntes összefogásnak és az adakozásnak is lendületet ad. Elképzelésük bevált. A színházi alap lendületesen gyarapodott, a vármegyei gyűjtés folytatódott.
Ezenközben a Kerepesi úton folytak a munkák, s egyidejűleg a vármegyei gyűjtés is. A Pesti Magyar Színház részvénytársaságként alapíttatott, s bár a Vármegye hagyományos feudális szerveződés volt, a gyűjtés adminisztrációja és nyilvánossága a polgári gazdálkodás szabályai szerint működött. A fölajánlások és adományok az ország minden részéből érkeztek. Az arisztokraták, a városok, községek, vármegyék, birtokosok mellett közösségek, céhek, testületek és a korábbi magyar társulatok közönségét adó polgárok és értelmiségiek is csatlakoztak, és a részvényjegyzésen kívül sok iparos és kereskedő termékeit és munkáját ajánlotta föl a színház javára. Ez már olyan összefogás volt, mely a nemzetté válás programjának megvalósulását bizonyítja: valóban működött a társadalmi érdekegyesítés.
A színház építése ütemesen haladt. Az új színházépület közepes méretű volt, azaz minden téren jóval felülmúlta a magyar színtársulatok számára addig emelt épületeket. A nézőtér 21,56 méter hosszúnak, 19,90 méter szélesnek és 14 méter magasnak épült. A színpad szélessége 18,70 méter, mélysége 13,80 méter, a színpadnyílás 12 méteres volt. Öt kulisszapár játszhatott, a színpad fölött magas zsinórpadlást hagytak. A színpadi gépezetekhez külföldi mestert szerződtettek, de később Telepi György vette át feladatait. Ő felelt az új színház díszleteiért is, melyeket a kisebb várszínházi színpadon használtaknál nagyobbra, mutatósabbra kellett tervezni. A színházak ekkoriban készletgazdálkodást folytattak a drága díszletekkel, melyeket típusokba sorolva tartottak nyilván raktárukban, s az egyes előadásokhoz csak kismértékben módosítottak. A Pesti Magyar Színház gázvilágítása kezdettől szerepelt a tervekben, de a közép-európai színháztechnikai újdonság bevezetésére végül csak a megnyitás után egy esztendővel, 1838 őszén került sor. Az épület közönségterei megfelelőek voltak, de a hátsó, a színházi munkát kiszolgáló területen voltak hiányosságok, melyek később egyre nagyobb gondot okoztak a társulatoknak.
A színház nézőtere a megnyitáskor a nemzeti színekben pompázott. A Honművész című folyóirat tudósítója így írt a látványról:.

A színház nézőterén 46 páholyt alakítottak ki, köztük az első emeleten, a színpad felőli baloldalon az uralkodó és a nádor kettős díszpáholyát. A földszinten, valamint a második emeleten és a karzaton is zártszékek és állóhelyek voltak. Mindösszesen 2312 fő volt ekkor a színház befogadóképessége. A színház megnyitása után még sokáig ünnepnek számított megjelenni a nézőtéren, akár a pesti polgároknak a zártszékeken vagy a földszinti állóhelyeken, akár a városba alkalmilag érkező környékbeli vásározóknak a karzati kakasülőn, akár a nemesi és arisztokrata páholybérlőknek.
A nézőteret megvilágító gázégős csillár és a páholyok fali lámpái fényében a nézők egymást is jól látták az előadások alatt, s élő kapcsolat volt a színpad és a közönség, s a nézőtér patkójának különböző részei között.

Egressy Gábor. Portré, körülötte 8 szerepkép. Pest, Deutsch testvérek, 1863. Jelzet: SZT KF 424 – Színháztörténeti és Zeneműtár. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

Az első pesti magyar színház működésének megszervezése a Vármegye által alapított részvénytársaság keretei között indult. A részvénytársaság – mai fogalmaink szerint – közhasznú volt, azaz nem ígért osztalékot a jegyzett részvények után, mert az esetleges működési nyereséget a színház javára kívánták fordítani. Így ez a vállalkozási forma lényegében a színházpártolás egy új, polgári megoldását jelentette. Mindenesetre az alapítók bíztak benne, hogy a következő országgyűlés majd véglegesen rendezi a színház kérdését, s nemzeti fenntartásba veszi azt. Az igazgatóválasztmány elnöke Földváry Gábor volt, s az első három esztendőre választott igazgatónak, Bajza Józsefnek sok gondot okozott az általa képviselt vármegyei gazdálkodási felügyelet. 1837 nyarán előbb a színház személyzetének tagjait szerződtette a választmány, s az igazgatót csak ez után jelölték, ezzel is megkötve Bajza kezét. Melléje Mátray-Rothkrepf Gábort választották zenei vezetőnek. A társulat magvát az 1833 és 1837 között a Várszínházban játszott együttes tagjai alkották, s melléjük a vándorszínházakból és a vidéki bérlőtársulatokból csak néhány színészt szerződtettek Pestre.
Részletek Bajza József, a Pesti Magyar Színház első igazgatójának 1839-es írásából.

A Bajza (és Földváry) által szervezett együttesbe való bekerülés legfőbb szempontja az volt, hogy a színész képes legyen az új, a romantikus színészet eszközeit elsajátítani és alkalmazni, esetleg korábbi gyakorlatától merőben eltérő követelményeknek, feladatoknak is megfelelni. A tapasztalat és a népszerűség csak másodsorban játszott szerepet a szerződtetéseknél. Ezen elvek, természetesen, komoly személyes sérelmeket okoztak. A nyáron éppen Székesfehérvárott és Balatonfüreden turnézó társulatot Bartha János képviselte a tárgyalásokon, Egressy Gábort bécsi tanulmányútjáról hívták vissza augusztus elsejére a színházba. Az első társulatba nyolc színésznőt, tizenöt színészt és egy súgót kívántak szerződtetni. A társulat végül huszonegy tagú lett, az aláírók között az ígért gázsit kevesellvén nem szerepelt Kántorné, a Lendvay házaspár, az Udvarhelyi testvérek és a Kassán játszó Déryné sem. De Laborfalvi Róza, Kovácsné, a kiváló komika, a Hubenay és a Parázsó házaspár, valamint Megyeri, Bartha, Egressy, Fáncsy Lajos, Szentpétery, Szerdahelyi, Telepi (aki játszott is), Szilágyi Pál és Szigligeti Ede igen.

Vidéky Károly: Lendvayné Hivatal Anikó,  Nemzeti Színház Múzeuma [Pest], [1836]. In: Honművész, 1836. 27. sz. melléklet. Jelzet: SZT KD 242 – Színháztörténeti és Zeneműtár. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

Kisebb szerepekre, majd kisegítő feladatokra a korábban vándortársulatokat igazgató Balog István és Komlóssy Ferenc érkezett, s a társulat legidősebb tagja az első magyar színésznemzedék képviselője, Láng Ádám János volt. A színház programjának meghirdetése után a fizetéseket illető viták egy része rendeződött, hiszen az a korábbi magyar színházak sok próbát kiállt tagjai számára nagyon inspiráló volt – épp egy ilyen, állandó magyar színházért harcoltak és küzdöttek. A megegyezésre sor került még a megnyitás előtt id. Lendvay Mártonnal és Lendvayné Hivatal Anikóval, s állandó vendégként Dérynével is. A tagok nemcsak szerepekre, hanem más feladatokra is szerződtek: rendezésre, darabfordításra és -írásra, adminisztrációra. A színészeknek ekkoriban szerepeikhez a kortárs ruhák biztosítása szerződésben előírt kötelessége volt, a vezető színésznők is maguk gondoskodtak jelmezeikről. Az új igényeknek megfelelő, egységes jelmezkészlet fölépítése érdekében azonban már az első szerződtetettek között volt Kostyál Ádám szabómester, aki a kor magyaros divatjának kialakításáért igen sokat tett divatlapokban megjelent rajzaival és a színpadon látható viseletekkel is.

Barabás Miklós: Bartha János mint Zrínyi Miklós Karl Theodor Körner Zrínyi című szomorújátékában. Álló, egészalakos szerepkép, Pest, Walzel Ágost Frigyes, [1846]. In: A Pesti Divatlap 1846. 43. sz. melléklete. Pest, Nemzeti Színház, 1837. okt. 14. Jelmezkészítő: Kostyál Ádám. Jelzet: SZT KE 3.113 – Színháztörténeti és Zeneműtár. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

A társulat összeállításában a szerepkörök kialakítása és a játékstílus kérdése okozta a legtöbb konfliktust. Kántorné vagy Déryné esetében éppúgy, mint a korábbi vándorszínészeknél. Az életkori, fizikai, hangi adottságok alapján, s főképp az új színház követelményei okán majd mindenkinek újra kellett gondolnia és építenie pályáját. Néhány éven belül a középkorú színészeknek ki kellett lépniük a fiatal hős vagy naiva szerepkörből. El kellett sajátítaniuk a karakterszerepek igényeinek megfelelő alakítási módot, el kellett dönteni, hogy a szószínházi vagy az operai szerepeiket vigyék-e tovább. A Pesti Magyar Színház működésének első éveiben sor került az alapítók játékstílusának lassú átalakítására, illetve az őket felváltó fiatal generáció befogadására.
A nyitóelőadás műsorának kiválasztása sem volt problémamentes, drámapályázat helyett végül egy alkalmi prológ előadása mellett döntöttek, melynek megírására Vörösmarty Mihályt kérték föl. Különleges alkalmakkor gyakran játszottak a helyzethez illő, formailag hagyományos prológusokat vagy tablókat (tableau vivant-okat, élőképeket, némázatokat). Vörösmarty színháznyitó egyfelvonásosának, az Árpád ébredésének mintáját a budai társulat Telepi által rendezett, 1834. január 1-jén előadott újévi tablójában találhatjuk. A szerzőt fölkérték a szép, de nehéz verses szöveg betanítására is, Mátray-Rothkrepf Gábort pedig megbízták a kísérőzene megírásával.

Vörösmarty Mihály: Árpád ébredése; Eduars Schenk: Belizár. A Pesti Magyar Színház nyitó előadásának színlapja, 1837. aug. 22. [Pest], Pesti Magyar Színház 1837. Jelzet: SZT SZL – Színháztörténeti és Zeneműtár. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

1837 nyarán már a közönség is készen állt az első pesti magyar kőszínház megnyitására. A polgárok kedves időtöltése volt az építkezés megtekintése, tudjuk, hogy Széchenyi is többször kilátogatott a Kerepesi útra. A színháznyitásra többszöri halasztás után 1837. augusztus 22-én került sor. A ház még nem volt teljesen befejezve, a közönséget homokbuckák, meszesgödrök fogadták a bejárat körül, a színészek is a festő-mázoló munkásokat kerülgették. A színháznak a közelgő szeptemberi nagy vásárok idején történő megtöltése is veszélyben volt a bérlethirdetés késése miatt. Elmaradt a soknyelvű üdvözlőversek kiadása, emlékpénz veretése, de, szerencsére, az Árpád ébredését sikerült megjelentetni a nyitó estére. S ezen az estén Pest-Buda joggal és méltán ünnepelhetett. Megvalósult a sok évtizedes terv, amiért színházcsinálók és közönség egyaránt küzdöttek: állandó magyar színház nyílt Pesten.
A színház hajdani helyén, a Rákóczi út elején, a forgalmas buszmegálló közönsége láthatja a Kelet-Nyugat Üzletközpont falán elhelyezett emléktáblát a színházról, melyet 1840-től Nemzeti Színháznak nevezhetünk. 1840 áprilisában az országgyűlés törvényt alkotott, mellyel létrehozott egy addig nem volt intézménytípust. A Pozsonyban ülésező országgyűlés az 1840. évi 44. törvénycikkben magyar Nemzeti Színház létesítéséről döntött. Az eddigi színházak az építők, a városok vagy a vármegyék tulajdonában voltak, míg a társulatok magánvállalkozásokként működtek, különböző társulási formákban. A Pesti Magyar Színház bár a székvárosban állt, a vármegye tulajdonában volt.
A Nemzeti Színház olyan új intézmény lett, melyet az országgyűlés, a nemzet legfőbb képviseleti szerve alapított, közösségi kezelésben tart, az országgyűlés finanszírozza mind a működési, mind produkciós költségeit. Az intézmény a nemzeti művészet és művelődés szolgálatában áll, műsorával és működésével mintát ad a többi színjátszó intézmény számára, teljesíti a nemzeti identitás kialakításának és fejlesztésének feladatait, biztosítja a magyar nyelv s a drámairodalom magas színvonalát. Műsorának négy alappillére, melyeknek a bemutatását a közönség szórakoztatásánál előbbre sorolva kell biztosítania: a hazai kortárs színművek és klasszikusok, valamint a külföldi színi irodalom klasszikus és kortárs alkotásai. A Nemzetinek a színjátszás minden elemét (a szövegen kívül a vizuális és zenei, technikai elemeket) tekintve elől kell járnia azok korszerű alkalmazásában. Mindezeken kívül a Nemzeti Színház olyan jogosítványokat is kapott, melyek más színházak számára nem voltak biztosítva: tagjai állami nyugdíjjogosultsággal rendelkeztek, a színháznak jogában állt örökös tagságot alapítani és ilyen címet adományozni, illetve színészeti tanodát működtetni. Mindaddig, amíg más színházi intézmények nem rendelkezhettek hasonló működési feltételekkel és kiváltságokkal, a Nemzeti Színház (és a majdani önálló Operaház) különleges szerepben volt az országos színházi struktúrában.
Amint azonban ez a szervezet bővülni, majd specializálódni kezdett, a Nemzeti Színház szerepe átformálódott, s különösen akkor, amint az 1949-es államosítással minden akkor működött színjátszó intézmény hasonló helyzetbe került, a Nemzeti Színház feladatainak újradefiniálására volt (lett volna) szükség. A Nemzeti későbbi válságkorszakait rendszerint a szerepének meghatározásában előálló bizonytalanság okozta.

Dr. Sirató Ildikó (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Szakirodalom:

Sirató Ildikó: A magyar színjátszás rövid története, Budapest, Holnap Kiadó, 2017.

Márai Sándor egyik írása címében „makacs embernek” nevezte Móhandász Karamcsand Gándhit, de emlegették prófétaként, szent emberként, vezérként, vagy Rabindranath Tagore (ejtsd Rabindranáth Thákur) megtisztelő elnevezésével, Mahátmaként (Nagy Lélek). India függetlenségének kivívásában Gándhi elévülhetetlen érdemeket szerzett. Alakját a korabeli újságok híradásai és Gándhi magyar látogatóinak visszaemlékezései alapján idézzük meg.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Magyarok Gándhinál

Baktay Ervin kiemelkedően sokat tett Gándhi magyarországi bemutatásáért. Sógora, Umrao Singh Sher-Gil révén először levélben vette fel vele a kapcsolatot. 1924. február 8-án írt neki Gándhi börtönből való kiszabadulása alkalmából. Ezt a levelét Gándhi közzétette lapjában, a Young Indiában, és március 24-én válaszolt neki, amit Baktay büszkén osztott meg a nyilvánossággal. Rabindranath Tagore neki írt levelével, és Muhammad Ikbál Petőfiről írt versével együtt közölte a becses dokumentumokat a Magyar Bibliofil Szemlében. A nagy érdeklődésre való tekintettel a hírt a napilapok is átvették. Elsőként a Magyarság 1924. július 10-én Mahatma Ghandhi levele magyar fordítójához címmel jelentette meg cikkét, amelyben Gándhi válasza mellett, Baktay Gándhihoz írt levelének fordítását is közreadták. A Pesti Hírlapban Gandhi levele az elnyomott magyarokról címmel jelent meg a cikk. Baktay ezt követően a Geniusban írt hosszabb tanulmányt Gándhi világjelentősége címmel. 1926-ban, Indiába való elindulása előtt néhány nappal jelent meg frissen Gándhi írásait és beszédeit tartalmazó válogatáskötete a saját fordításában, melyet természetesen az utazásra is magával vitt.

Gandhi Mahátmá válogatott írásai és beszédei, ford. és a bevezető tanulmányt írta Baktay Ervin, Budapest, Athenaeum (Gondolat és írás), [1926]. Fedőlap – Törzsgyűjtemény

Azt már a hajón tapasztalta, hogy Gándhiról még az angolok is tisztelettel beszéltek. Első indiai élményei közé tartozott, hogy mind Bombay-ban mind Elephanta-szigetén találkozott olyan indusokkal, akik a Young Indiát, Gándhi lapját olvasták. Baktay egyik legnagyobb élménye Indiában Gándhival való találkozása volt, amiről két írásában is beszámolt a Pesti Hírlapban, természetesen fényképekkel együtt. Gándhi mesterére, Hollósy Simonra emlékeztette őt:

Személyes találkozásuk során hamarosan a politikára terelődött a beszélgetés, Gándhi azon kérdésére, hogy Baktaynak német-e az anyanyelve, hosszasan el kellett magyaráznia, hogy mi a különbség Ausztria és Magyarország között, amit az indusok gyakran egy országnak véltek és szó került a trianoni döntésből adódó megpróbáltatásokról is. Bár nem tervezte, hogy hosszabb időt töltsön Szabarmatiban, de Gándhi ragaszkodott hozzá, hogy pár napig vendégül lássa a telepén. Így Baktaynak sikerült közvetlen közelről megismernie az ásram életét és az ott folyó munkát, amiről második cikkében írt nagyon lelkesen. Gándhi gyakorlati politikája, az eszméi és a cselekedetei közötti teljes összhang sokkal nagyobb hatást gyakorolt Baktayra, mint később Tagore-ral való találkozása. Csak távozása után tudatosodott benne, hogy ő volt az első magyar, aki Gándhit az ásramjában, saját környezetében kereste fel.
Hatalmas élményt jelentett számára személyes találkozója a Mahátmával, amelyről hazaérkezését követően több helyen, könyveiben, cikkeiben számolt be. A Rádióélet számára adott interjújában érdekességként említett meg, hogy Gándhi telepén egy magyar asszony is él, teljesen indus szokások szerint. A miskolci származású Vértessy Aladárnét Gándhi egyik legbelsőbb tanítványának nevezte. (India a budapesti Horthy Miklós úton. In: Rádióélet, 1930. augusztus 8., 12–13.) Ehhez képest a Magyarságban több, részben eltérő adatot közöltek a hölgyről.

Az aktuális indiai politikai helyzetről szerzett személyes benyomásait Baktay a Magyarország olvasóival is megosztotta.

Egy tüntetésbe ő is belekeveredett Kalkuttában, de nem volt számára kellemetlen élmény.

Baktay szerint Gándhiban inkább a szent életű remete tulajdonságai domináltak, nem volt egy tipikus, körmönfont politikus alkat.

Gándhi böjtjei is ezt a benyomást erősítették róla. A gyakorlatias, nyugati világban kevesen tudták helyesen értékelni ezt a szokását, és Baktay úgy érezte, hogy meg kell védenie őt.

Gándhi a lélek erejét többre tartotta, mint a fizikai erőt, és böjtje is az önmagán tökéletesen uralkodó ember példáját mutatta meg. Baktay szerint:

Gándhi politikai tisztánlátásáról szóló ellenséges mendemondákat is igyekezett cáfolni.

A Századunkban közölt tanulmányában kritizálta a sajtóban megjelenő, Indiáról és Gándhi mozgalmáról szóló hírek egyoldalú, vagy tájékozatlanságból fakadó beállítottságát is. Sokan – köztük Nagy Emil országgyűlési képviselő – hangoztatták azt a brit álláspontot, hogy India nem érett meg a teljes önkormányzatra. Velük szemben Baktay is úgy gondolta, hogy Indiának joga van megszabadulni az idegen gyámkodástól.

Gándhi fényképe és aláírása. In: Kelet és Nyugat, 1937. január, 21. – Törzsgyűjtemény

1937-ben a rövid életű, mindössze két számot megért Kelet és Nyugat című lapban Baktay elkezdte fordítani Gándhi önéletrajzát is (Kísérleteim az igazsággal – Gándhi önéletrajza. In: Kelet és Nyugat, 1937. január, 20–26.), amelyet egy hosszabb bevezetővel látott el (Mit jelenthet Gándhi műve a Nyugatnak? In: Kelet és Nyugat, 1937. január, 16–19. ) de amikor a folyóirat megszűnt, a fordítást sem folytatta.
1941-ben megjelent India szabadságot akar című művében érvelt a legrészletesebben India önkormányzatisága mellett. Ezt a könyvét 1945 után indexre tették.
1928 júniusában Balázs Ferenc unitárius lelkész világkörüli útja során jutott el Indiába, melynek során meglátogatta a Mahátmát is. Feleségének írt leveleiben május 31-i keltezéssel számolt be Gándhival való találkozásáról.

Majd ezt a következtetést vonta le:

Könyvében (Balázs Ferenc: Bejárom a kerek világot: 1923–1928. [útirajz] [bev., jegyz. Mikó Imre], Bukarest, Kriterion, 1975.) és az Erdélyi Helikonban írt cikkében szintén hosszabban írt Gándhiról. A három nap alatt, amíg Szabarmatiban a vendége volt, mindössze néhány kérdést tehetett fel neki, de legalább megfigyelhette mindennapi életét.

Gándhi önéletrajzának címéhez – Kísérleteim az igazsággal – elgondolkodtató és meglehetősen kritikus megjegyzéseket fűzött:

Merevnek és egyszerűségében kegyetlenül szűk felfogásúnak véli az elveket, amelyekhez Gándhi ragaszkodott. Gépies, hideg, lélektelen életnek tartja a magukat megrendszabályozó emberek életét. Csak Gándhi kitartását és akaraterejét ismeri el. Viszont azt, hogy Tagore-t többre tartja, ebben az írásában is hangsúlyozza:

Germanus Gyula 1929–1931 között élt Indiában, Sántinikétanban Tagore egyetemén tanított, ahol gyakran megfordult Gándhi is. Hazaérkezését követően több cikkében, tanulmányában tárgyalta Gándhi mozgalmát, az angol áruk elleni bojkottját, a böjtölését, és a mozgalomban meglévő megosztottságot, ellentéteket. Ez utóbbira a Budapesti Szemlében írt cikkében egy kirívó példát is megemlített.

A Magyar Külügyi Társaságban tartott előadásában Germanus is rámutatott arra a visszásságra, hogy az angol tőke a nyerstermények javát potom pénzért szerzi be Indiából, majd a gyáripari termékeikkel elárasztják az indiai piacokat. Továbbá beszélt a politikai reformokat sürgető mérsékeltebb hindukról és a radikális változásokat, India teljes függetlenségét, elszakadását követelőkről.

Gándhinak az indiai szövőipar fellendítésére tett erőfeszítéseiről 1934-ben a Textil Ipar számára írt cikket.

Gándhi mozgalmát egy Vámbéry Árminról szóló cikkében felforgatónak bélyegezte és bolsevik propagandát sejtett mögötte.

1948-ban Germanus Ivándy Ernőnek nyilatkozva beszélt Gándhi böjtjeiről is, amelyek révén híressé vált Európában. „Ezek azonban nem mindig a politikai eseményekkel álltak összefüggésben. Gandhi több ízben böjtölt saját lelki fejlődése érdekében. Valósággal középkori felfogású ember volt, akiben végtelen becsületesség párosult önzetlenséggel, önsanyargatási hajlandósággal, bizonyos naivitással, néha túlzott érzelgősséggel, máskor ravaszsággal.” – nyilatkozta róla. (Ivándy Ernő: A Mahatma igen hiú volt és feltűnően öltözködött… Az ismeretlen Gandhiról beszél Germanus professzor. In: Szabad Szó, 1948. február 8., 6.)
Germanus Gyuláékkal szinte egyidőben érkeztek Indiába Tagore-hoz Brunner Erzsébet és Sass-Brunner Erzsébet festőművésznők. Brunner Erzsébet Lukács Istvánnak mesélte el az Ujság című lapban, hogyan ismerkedett meg és készített portrét Mahátma Gándhiról (Két magyar festőművésznő csodálatos története. Lukács István riportja. In: Ujság, 1938. október 2., 14.). Nagy sikerű simlai kiállításuk után támadt az az ötlete, hogy szeretné lefesteni az akkor éppen börtönben ülő Gándhit. Ezért levelet írt a kormányzónak, hogy engedélyezze neki, hogy meglátogathassa őt a börtönben. S bár az engedélyt nem kapta meg, de a hír eljutott a Mahátmához, aki megígérte, hogy szívesen találkozna vele, ha majd kiengedik a börtönből. Kiszabadulása után nem sokkal beváltotta ígéretét és meghívta őt és édesanyját.

• 
• 
• 
• 

Később, amikor 1941-ben Brunner Erzsébet és édesanyja hazalátogattak Sümegre, kiállításon mutatták be Indiában készült festményeiket, köztük portréikat Tagore-ról és Gándhiról. Ekkor mesélte el Brunner Erzsébet, hogy Mahátma Gándhi az idáig egyedül neki ült modellt. (Kalamár Kálmán: Látogatás Rabindranath Tagore arcképfestőjének sümegi művészotthonában. In: Zalai Magyar Élet, 1941. szeptember 24., 2.)
A londoni kerekasztal-konferencián vagy közvetlenül azt követően találkozott Gándhival Apponyi Henrik, Fenyő Miksa és Seidner Imre is.
Apponyi Henrik nem indiai útja során, hanem 1931 őszén, a második londoni kerekasztal-konferencián találkozott Gándhival, akinek a bikanéri fejedelem mutatta be.

Apponyi ekkor adta át annak a térképnek egy másolatát Gandhinak, amelynek eredetijét Lord Irwin alkirálynak küldte el Delhibe, s amely útikönyvének belső borítóin is szerepel. Könyve előszavában írta:

Apponyi Henrik indiai indiai expedíciójának térképe, amelyen Lord Irwin és a Mahátma kezet fognak. In: Apponyi Henrik: Úti- és vadásznaplóm Indiából és a Himalayából, Budapest, Vajna Gy., 1931. – Törzsgyűjtemény

Hungaricus Viator, vagyis Fenyő Miksa Párizsban találkozott Gándhival egy francia asszony lakásában, aki csak tizenkét embert hívott meg, de egyikük sem volt újságíró. Fenyőnek is sikerült néhány percig beszélnie Gándhival, aki többek között a következőket mondta neki:

Gándhi Párizsból Svájcba ment tovább, ott találkozott vele Seidner Imre is. A Mahátma a lausanne-i Marterey templomban tartott előadására hívta meg egy hindu ismerőse. Első benyomásait a Gándhiról olvasott cikkek hamis állításaival vetette össze.

Az előadás végén személyesen is találkozhatott Seidner Gándhival, de ebből a beszélgetésből leginkább azt emelte ki, hogy Gándhi nem ismeri Erdélyt, de üdvözletét küldte az erdélyieknek.
Egy évvel később a genfi leszerelési konferencia indiai delegációjának vezetőjével, a londoni kerekasztal-tárgyalások  egyik résztvevőjével, Aga Khánnal is sikerült interjút készítenie Seidnernek, aki Gándhiról is nyilatkozott. Gándhi bebörtönzésével kapcsolatban napvilágot láttak olyan hírek, hogy büntetését Aga Khán palotájának börtönében töltötte.

Schöpflin Aladár ugyan nem járt Indiában, de a londoni kerekasztal-konferenciáról olvasott hírek alapján teljesen megérezte, megértette Gándhi személyiségét.

Fülöp Miller René több cikkében foglalkozott Gándhi mozgalmával, majd németül írt egy könyvet Lenin und Gandhi címmel. 1934-ben a Literaturában megjelent interjúban mondta el, hogyan született meg könyvének ötlete, bár az nem derült ki, hogy pontosan mikor és hol találkozott Gándhival.

Bendiner Heddy, Fülöp Miller René felesége a Brassói Lapoknak nyilatkozva mesélte el, hogyan kerültek kapcsolatba a Mahátmával. Bécsben, ahol éltek, néhány hindu diák és diáklány révén hallottak Gándhi munkájáról és mozgalmáról.

Bendiner Heddy 1937-ben járt Indiában. Előbb Tagore-t kereste fel, majd meghívást kapott Gándhihoz is. Erről a Színházi Élet hasábjain számolt be, ahol egy Tagore-ral készült fényképét és Tagore neki írt levelét is közzé tették.

Erről az utazásról további részleteket az Újság hasábjain tudhattak meg az olvasók. Wharda-ban tanúja volt annak az ünnepi szertartásnak, amikor egy gazdag hindu megnyitotta magántemplomát az érinthetetlenek előtt, amit Gándhi képeivel díszítettek fel, hiszen ő már évek óta küzdött a páriák jogfosztottsága ellen. Itt is leírta, hogy meghívást kapott a Mahátmától, aki Indiai benyomásain kívül arról is érdeklődött tőle, hogy mi van a Bécsben tanuló hindu diákokkal. Gándhi külsejéből Bendiner Heddyt is elsősorban sötét, élettel teli, átszellemült szemei ragadták meg. Beszélgetésük során szóba került a hindu parasztság helyzete.

Az Indiában élő Fábri Károly Lajos, akinek Charles Fabri néven jelentek meg régészeti, művészettörténeti, művészetkritikai vonatkozású cikkei, 1939-ben beszélgetett Gándhival a buddhizmusról, amely Bethlenfalvy Géza hivatkozása szerint a Harijan 1939. augusztus 19-i számában jelent meg.
India 1947. augusztus 15-én éjfélkor nyerte el függetlenségét, ahogy a Kis Újság újságírója fogalmazott, egy világtörténelmi „főbérlet” ért véget, de a cikk alcímében jelzett mámoros boldogság érzése sem Indiában sem Pakisztánban nem tartott sokáig. (Holly Jenő: Egy világtörténelmi „főbérlet” utolsó percei – Pakisztán és India mámoros ünnepségei. In: Kis Újság, 1947. augusztus 30., 4.)
India függetlenségének drámai történetét dokumentumok alapján két francia újságíró is feldolgozta (Larry Collins, Dominique Lapierre: Szabadság éjfélkor. India függetlenné válásának drámai története, [ford. Soproni András], [Budapest], Corvina, (Opus magnum), 2001.). Dzsaváharlál Néhru lett a független India első miniszterelnöke. Gándhinak 1948. január 30-án egy fanatikus hindu oltotta ki az életét.

Felhasznált irodalom:

• Apponyi Henrik: Úti- és vadásznaplóm Indiából és a Himalayából, Budapest, Vajna Gy., 1931.
• Baktay Ervin: Gandhi böjtjei. In: Pesti Hírlap, 1933. aug. 6., 8.
• Baktay Ervin: Gandhi és a börtön. In: Pesti Hírlap, 1932. január 24., 8.
• Baktay Ervin: Gándhi és az indiai brit uralom. In: Századunk, 1932., 24–34.
• Baktay Ervin: Gandhi, Tagore és Ikbál Magyarországról. In: Magyar Bibliofil Szemle, 1924. 3–4. sz., 139–142.
• Baktay Ervin: Gandhi világjelentősége. In: Genius, , 11–15.
• Baktay Ervin: India: India multja és jelene, vallásai, népélete, városai, tájai és műalkotásai. 1–2. köt., Budapest, Singer és Wolfner, [1931.]
• Baktay Ervin: India szabadságot akar, Budapest, Írás (Világpolitikai könyvek). [1942].
• Baktay Ervin: Látogatás Mahátma Gándhinál. In: Pesti Hírlap, 1928. július, 28., 48.
• Baktay Ervin: Gándhi telepén – A Szatjágraha-Asram élete és munkássága. In: Pesti Hírlap, 1928. augusztus 5., 40–41.
• Balázs Ferenc: Bejárom a kerek világot: 1923–1928: [útirajz] [bev., jegyz. Mikó Imre], Bukarest, Kriterion, 1975.
• Balázs Ferenc: Gandhi. In: Erdélyi Helikon, 1932., 236–242.
• Bendiner Heddy: Látogatás Mahatma Gandhinál. In: Ujság, 1938. január 1., 15.
• „Csillaghoz kötöttük szekerünk”: Balázs Ferenc levelei Christine Frederiksenhez, a szöveget gond. és az előszót írta Vallasek Júlia; ford. Vallasek Júlia és Vallasek Márta, Kolozsvár, Kriterion, 2002.
• Germanus Gyula: India világossága – Mahatma Gandhi. In: Budapesti Szemle, 1934. 677. sz., 79–94.; 678. sz. 183–216.; 679. sz. 308–339.; 680. sz. 38–61.
• Gandhi levele az elnyomott magyarokról. In: Pesti Hírlap, 1924. december 25., 55–56.
• Hungaricus Viator: Szemtől szembe a 240 milliós hindu mezítlábas urával, Mahatma Gandhival. In: Prágai Magyar Hírlap, 1931. december 25., 23.
• India a budapesti Horthy Miklós úton. In: Rádióélet, 1930. augusztus 8., 12–13.
• Ivándy Ernő: A Mahatma igen hiú volt és feltűnően öltözködött… Az ismeretlen Gandhiról beszél Germanus professzor. In: Szabad Szó, 1948. február 8., 6.
• Írók arcképcsarnoka. Hajsza egy életen át, a csoda nyomában. Kávéházi beszélgetés Fülöp-Miller Renével. In: Literatura, 1934. december 10., 355.
• Kalamár Kálmán: Látogatás Rabindranath Tagore arcképfestőjének sümegi művészotthonában. In: Zalai Magyar Élet, 1941. szeptember 24., 2.
• Két magyar festőművésznő csodálatos története. Lukács István riportja. In: Ujság, 1938. október 2., 14.
• Kristóf Károly: Gandhinál, az indiai forradalom fő fészkében. In: Magyarország, 1930. március 21., 5.
• Magyar operaénekesnő látogatása Rabindranath Tagorenál. In: Színházi Élet, 1937/47., 19.
• Mahátmá Gandhi, az indiai szabadsághős könyve, [vál., ford. és bev. Baktay Ervin]. 2. kiad., Budapest, Athenaeum, [1926 után].
• Mahátmá Gandhi válogatott írásai és beszédei. Ford. és bev.: Baktay Ervin, Budapest, Athenaeum (Gondolat és írás VII.). [1926].
• Mahatma Ghandhi levele magyar fordítójához. In: Magyarság, 1924. július 10., 4.
• Seidner Imre: Aga Khán, a hindu nábob, a leszerelési értekezlet haláltusájáról. In: Brassói Lapok, 1932. május 15., 3–4.
• Seidner Imre: Színek Gandhi európai tartózkodásának utolsó napjairól. In: Keleti Újság, 1931. december 25., 29.

Pap Ágnes (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

A sorozat további részei: Első rész, Második rész

Márai Sándor egyik írása címében „makacs embernek” nevezte Móhandász Karamcsand Gándhit, de emlegették prófétaként, szent emberként, vezérként, vagy Rabindranath Tagore (ejtsd Rabindranáth Thákur) megtisztelő elnevezésével, Mahátmaként (Nagy Lélek). India függetlenségének kivívásában Gándhi elévülhetetlen érdemeket szerzett. Alakját a korabeli újságok híradásai és Gándhi magyar látogatóinak visszaemlékezései alapján idézzük meg.

• 
• 
• 

Gándhi munkatársai Budapesten

Gándhi nem járt Magyarországon, de munkatársai közül többen eljutottak Budapestre, s így az olvasóközönség első kézből kaphatott tájékoztatást az indiai eseményekről, Gándhi mozgalmáról. A költő Szaródzsini Nájdu asszonytól (Sarojini Naidu), Szubhás Csandra Bósztól (Subhas Chandra Bose) vagy Dzsaváharlál Néhrutól (Jawaharlal Nehru).
India függetlenségéért folytatott harcában a teozófus, Annie Besant is támogatta Gándhit. 1928-ban a Nemzeti Kongresszus Kolkatában tartott többnapi tanácskozásán:

1930-ban az első kerekasztal-konferencia idejére Londonba utazott, hogy India domíniumi alkotmánya mellett fejtsen ki propagandát. (Megkezdődtek az első béketárgyalások Gandhi hívei és az angolok között. Anny[!] Besant Londonban – Az alkirály új, szigorú rendeletei. In: Prágai Magyar Hírlap, 1930. június 4., 1.) Korábban a Pesti Naplóban megjelent cikkében többek között azt írta, hogy:

• 
• 
• 
• 
• 

Egy évvel az első kerekasztal-konferencia előtt látogatott Budapestre Szaródzsini Nájdu, költő. Nájdu asszony Hajderábádban született, apja bengáli bráhmin volt, a hajderábádi Nizam College igazgatója, anyja pedig bengáli nyelven írt verseket. 1895–1898 között Londonban majd Cambridge-ben tanult az egyetemen filozófiát és történelmet. 1929-ben a Magyarországi Feminista Egyesület meghívására érkezett Magyarországra, hogy előadást tartson a nők helyzetéről Indiában. Nemcsak az indiai nőmozgalmak vezetője volt, hanem nagyszerű szónok, költő és Gándhi közvetlen politikai munkatársa is, de ez nem jelentette azt, hogy mindenben támogatta elképzeléseit, pl. nem értett egyet az angol szállítmányok, szövetek elégetésével. Az újságíró azon kérdésére, hogy az angol munkáspárt választási győzelme miként befolyásolta mozgalmukat, azt válaszolta, hogy szerinte semmilyen hatással nem volt rá, mert, ahogy fogalmazott, „a Labour-pártiak éppen olyan sovén, hű nacionalisták, mint a konzervatívok.” A Magyar Hírlap azt is megírta, hogy előzőleg Amerikában járt propaganda körúton és most az európai fővárosokat járja végig, hogy előadásokat tartson és eloszlassa a téves nézeteket az indiai nők helyzetéről. Saját életét hozta fel példaként arra, hogy a nők Indiában ma már egyetemre járhatnak, igaz, hogy ő is angol egyetemen tanult, Cambridge-ben végzett. (Az indiai özvegyégetésről és Ghandiról nyilatkozik Sarojini Naidu, az indiai nőmozgalom vezére, aki hétfőn Budapestre érkezett. In: Magyar Hírlap, 1929. július 2., 3.) „Gandhi India prófétája, szent ember.” – nyilatkozta a Mahátmáról, Nem prédikál, a legmagasabb dolgokról is egyszerűen tud beszélni és nagyon kedves, szeretetreméltó ember. Majd az angol hatalommal és intézményekkel szembeni harcuk eszközéről, az együtt-nem-működésről (non-cooperation), a passzív rezisztenciáról fejtette ki nézeteit határozott, rövid mondatokban, amelyek az újságíró szerint úgy hangzottak, mint a „kalapácsütések”. Nájdu nézete szerint a nőket Indiában egyáltalán nem nyomják el, sőt több joguk van, mint Európában, hiszen politikailag is egyenrangúak a férfiakkal. Az özvegyégetésről szólva pedig elmondta, hogy a dédanyja is elégettette magát a férjével, de nem kényszerből, hanem hitvesi szeretetből. Az újságírónak úgy tűnt, hogy Nájdu egyetértett ezzel az ősi hagyománnyal. Az indiai függetlenség megoldásában az angoloktól nem várt semmit, „MacDonald nekem jó barátom ugyan, de azért tudom róla, hogy Indiával szemben ő mindig 100 százalékos angol marad, aki meg akarja őrizni Indiát a brit birodalom számára.” Ahogyan Oroszországtól sem várt semmit, jóllehet a hírekben gyakran bolsevista felfogással illették az indiai függetlenségért küzdőket. Kiállt amellett, hogy idegen segítség nélkül, egyedül akarják kivívni szabadságukat. (B. Gy.: Gandhi munkatársa Budapestre jött és beszél India néma szabadságharcáról, az indiai nők életéről és az „özvegyégetésről” Sarojini Naidu asszony Budapesten. In: Pesti Napló, 1929. július 2., 4.) A Feministák Egyesületének felkérésére tartott előadásában, a Kereskedelmi Csarnok Szabadság téri dísztermében, úgy fogalmazott, hogy „a magyar nép lelki rokona az én népemnek”. Itt is megemlítette, hogy Indiában teljes demokrácia van, és a nők előtt nyitva áll minden életpálya, nagy filozófusok, fizikusok és matematikusok vannak az indiai nők között, leánya is egyetemi tanár. Szerinte éppen ezért Indiában nincs szükség a feminizmusra. Gándhiról szólva azt jegyezte fel az újságíró, hogy mozgalmában a nők és férfiak együtt küzdenek, és Nájdu szerint a nőknek is részt kell venniük a kormányzásban. (A magyar nép lelki rokona az én népemnek – mondta előadásában Naidu asszony, az indiai nők vezére. In: Magyar Hírlap, 1929. július 3., 3.) A Magyar Hírlap újságírója (B. Gy.) cikke címében találó szavakkal jellemezte Nájdu asszonyt, amikor a hindu Jeanne d’Arc-nak nevezte (B. Gy.: A hindu Jeanne d’Arc. Budapesti beszélgetés a hindu szabadságmozgalom asszonyvezérével. In: Az Est, 1930. május 14., 11.). A beszélgetést még az előző évben készítette, Szaródzsini Nájdu budapesti látogatásakor. A cikk annak apropóján született, hogy 1930-ban a sómenetben részt vevő vezetők letartóztatását követően Nájdu is vezetőszerephez jutott. Korábbi beszélgetésükben már célzott az újságírónak egy újabb nagy akcióra, amikor azt mondta, hogy „egy éven belül megint sokat fognak beszélni Indiáról.” Valószínűleg a sómenet tervét készítették elő. „Egyébként költőnő és akik ismerik a hindu irodalmat, nevét Rabindranath Tagore mellett emlegetik. De irodalomról nem beszélt, amikor itt volt” – jegyezte meg a cikkíró. A Prágai Magyar Hírlap 1930. május 16-án megjelent cikkében az előző napi eseményekről írt, amikor Nájdu asszony 230 önkéntessel együtt rohamra indult a dharaszana-i sóművek ellen. Elutazása előtt a United Press munkatársának a következőket nyilatkozta: „Tudom – mondotta –, hogy utam végénél a halál vagy a győzelem vár reám. Barátaim megpróbáltak visszatartani. Azt mondták, beteg és öregasszony vagyok, de én úgy érzem magam, mintha az orléansi szűz lennék, akinek agyát és lelkét az Isten megvilágította.” A cikkben megemlítették a szolápuri tüntetők ellen bevetett katonaságot is, akiknek az volt a dolguk, hogy a nacionalisták fejéről botjuk kampójával levegyék a Gándhi-sapkát, amit a hatóságok provokációnak tekintettek. (Az indiai nacionalista mozgalmat vezérlő Naidu asszony csütörtökön este 230 önkéntese élén rohamra indult a dharasanai sóművek ellen. In: Prágai Magyar Hírlap, 1930. május 16., 1.) Az Új Keletben újból előkerült az a téma, hogy mit várhat India Ramsay MacDonald munkáspárti kormányától. (Az indiai kérdésen fordul meg Macdonald sorsa. Mit várhat India Macdonaldtól? Az igazi helyzet Indiában. In: Új Kelet, 1930. július 12., 2.). Semmit – válaszolta röviden Nájdu erre a kérdésre. A cikk névtelen szerzője kétségeit fejezte ki India függetlenségért folyó harcával kapcsolatban, amikor megjegyezte, hogy:

Brunner Erzsébet festménye Szaródzsini Nájduról. In: Mystic India through art ..., reprod. of paintings by Mrs. Elizabeth Sass Brunner Farkas, Elizabeth Brunner; Foreword by Kanaiyalal H. Vakil; introductions by Rabindranath Tagore [et al.], [Tokyo], [s.n.], [1937]. – Törzsgyűjtemény

1934-ben látogatott Budapestre Szubhás Csandra Bósz, aki szintén Angliában végezte az egyetemet. 1921-ben visszatérve Indiába csatlakozott az Indiai Nemzeti Kongresszushoz, de kezdettől fogva szélsőséges álláspontot képviselt, India teljes önkormányzata mellett tette le voksát. Európai tanulmányútja során érkezett Budapestre, ahol Új India címmel tartott előadást. Kalkutta volt polgármestere a polgármesteri széket cserélte fel a pánindiai kongresszus elnöki székével. A kongresszus munkájáról elmondta, hogy:

A Magyar Hírlap arról tudósított, hogy Zajti Ferenc (a cikkben tévesen Zajty Géza néven szerepel) India-kutató fogadta érkezésekor a vendéget, aki a hindu nacionalista mozgalomról tartandó előadásán kívül Budapest városgazdasági berendezkedésével is szeretne megismerkedni.

Az Esti Kurír cikkéből az is kiderült, hogy Angliában nemcsak filozófiát tanult, de foglalkozott az európai államok történetével és jól ismeri „a magyar történelem nagy fejezeteit”.

A Friss Újság tudósítójának:

Bósz Bécsből érkezett Budapestre, az ott élő Fülöp Miller René író és felesége Bendiner Heddy operaénekes társaságában. A cikkhez mellékelt képen valószínűleg ők láthatók, valamint Zajti Ferenc. Déri Imrével, a Magyarország tudósítójával folytatott beszélgetésben Bósz megjegyezte, hogy Európában az újságolvasókat valószínűleg nem a valós indiai helyzetről tájékoztatják, mert „a távirati ügynökségek angol kézen vannak, és az indiai eseményeket angol szűrőn keresztül kapja az európai olvasóközönség.” Cáfolta, hogy Gándhi megállapodott volna az angolokkal, csak taktikai okokból szüntette be a polgári engedetlenségi mozgalmat, mert ezt az Indiában állomásozó angol hadsereg könnyen le tudta törni. Bósz elmondása szerint Gándhi most minden erejével az ország általános jólétének emelésére, a társadalmi visszásságok enyhítésére és a higiénikus berendezések fejlesztésére törekszik. Az interjú során Déri Imre India társadalmi helyzetéről kérdezte Bószt, az érinthetetlenekkel kapcsolatban pedig szóba került Katherine Mayo könyve is, amit Bósz rosszindulatú ferdítések tömkelegének tartott. Szerinte bizonyosan hazugság, hogy az érinthetetleneket a walesi herceg közelébe engedték volna, ahogyan azt Mayo állította. Hasonlóképpen a gyermekházasságokkal kapcsolatban is túlzott, mert Bósz szerint gyermekkorban csak eljegyzésről volt szó, nem házasságról. Ahogy korábban az Esti Kurír újságírójának nyilatkozta, jól ismeri az európai államok történetét, foglalkozott a magyar történelemmel is.

Szubhás Csandra Bósz fotója. In: Baktay Ervin: India szabadságot akar, Budapest, Írás (Világpolitikai könyvek), [1942], a 160. oldal melletti kép. – Törzsgyűjtemény

1941-ben eltűnése kapcsán közölt Bószról cikket a Pesti Hírlap, melyben röviden írtak Gándhival való ellentétéről is. Bósz New Delhiben a börtönből szökött meg, és Olaszországból üzent híveinek, hogy ott kívánja folytatni a harcát. A cikkben közölt életrajzban azt írták róla, hogy 1917-ben, amikor Cambridge-ben végzett, az Indian Civil Service szolgálatába lépett. Az alkirály előkelő állással kínálta meg, de ő nem fogadta el, amit a hindu újságok kitörő örömmel üdvözöltek.

Két évvel később, magyarul Égő India címmel megjelent könyvében (eredeti címe: The Indian Struggle), részletesen taglalta a hindu–angol ellentéteket és Gándhi politikai lépéseit is kritizálta. A londoni kerekasztal-konferenciával kapcsolatban írta a következőket:

Dzsaváharlál Néhru 1938-ban látogatott Budapestre. Apja, Mótilál Néhru a Nemzeti Kongresszus vezetője volt. Természetesen Dzsaváharlál is Angliában járt egyetemre, a cambridge-i Trinity College-ban végzett, természettudományt és jogot is tanult. 1929-ben, apja visszavonulását követően lett a Nemzeti Kongresszus vezetője, 1947. augusztus 15-én pedig a független India első miniszterelnöke. Önéletrajza szerint 1916 karácsonyán találkozott először Gándhival, a laknaui ülésen.

Néhru fényképe Önéletrajzának fedőlapján. In: Dzsavaharlal Nehru: Önéletrajz [ford. Gábor Jozefa, Auer Kálmán], Budapest, Szikra, 1956. – Törzsgyűjtemény

1938-as budapesti látogatásakor a Népszava tudósítója arról kérdezte Néhrut, hogy Anglia háborúba keveredése esetén kit támogatnának az indiaiak. Ő esélylatolgatások helyett egyenesen kijelentette, hogy:

Pár nappal később India függetlenségéről és a hindu–muszlim ellentétről kérdezte őt a Népszava, amelyre azt válaszolta, hogy azt valójában az angolok és a mahárádzsák használták ki. Szerinte a társadalmi tisztánlátás növekedésével csökkenni fognak a vallási ellentétek is. Az angolokat egyébként kedveli, de csak mint egyenrangú felet. (Biztos vagyok benne, India gyarmati sora néhány év alatt megszűnik. Pandit Néhru elvtárs nyilatkozata a hindukról és az ázsiai szocializmus jövőjéről. In: Népszava, 1938. augusztus 31., 12.) Néhru budapesti tartózkodásának valójában magánjellegű oka volt, amit az Esti Kurír említett. Leánya betegsége miatt kellett két hétig Budapesten maradniuk Az újságíró Gándhi állapotáról is faggatta, mert a sajtóban elterjedt, hogy Gándhi súlyos beteg, bár az előre megjövendölt haláláról szóló hírek alaptalanoknak bizonyultak. Tisztséget már régóta nem viselt a nemzeti mozgalomban, de India népének változatlanul ő volt a vezére. Jelentőségét így összegezte Néhru:

Gándhi Néhruval 1942. augusztus 8-án. A kép forrása: Mohandas K. Gandhi. In: Wikipédia (angol nyelvű kiadás)

Az Új Keletben megjelent cikkben Gándhi világpolitikai jelentőségét békés módszereivel magyarázta Néhru.

Arra kérdésre, hogy ha Gandhi meghalna, ő lesz-e a nemzeti mozgalom hivatalos vezére, ezt válaszolta:

Felhasznált irodalom:

• Ázsia feltámadt! A Pesti Napló számára írta Annie Besant. In: Pesti Napló, 1928. augusztus 2., 42.
• B. Gy.: Gandhi munkatársa Budapestre jött és beszél India néma szabadságharcáról, az indiai nők életéről és az „özvegyégetésről” Sarojini Naidu asszony Budapesten. In: Pesti Napló, 1929. július 2., 4.
• B. Gy.: A hindu Jeanne d’Arc. Budapesti beszélgetés a hindu szabadságmozgalom asszonyvezérével. In: Az Est, 1930. május 14., 11.
• Subhas Chandra Bose: Égő India, ford.: Balogh Barna, Budapest, Stádium, [1943].
• Déri Imre: Gandhi barátja Budapesten. In: Magyarország, 1934. május 9., 5.
• Gandhi barátja Budapesten. In: Friss Újság, 1934. május 9., 3.
• Gergely István: A haldokló Gandhiról beszél Budapesten vezértársa, Jawaharlal Nehru. In: Esti Kurir, 1938. szeptember 2., 9.
• Germanus Gyula: India világossága – Mahatma Gandhi. In: Budapesti Szemle, 1934. 677. sz., 79–94.; 678. sz. 183–216.; 679. sz. 308–339.; 680. sz. 38–61.
• A haldokló Gandhiról beszél vezértársa, Jawaharlal Nehru. In: Új Kelet, 1938. szeptember 17., 7.
• Az indiai kérdésen fordul meg Macdonald sorsa. Mit várhat India Macdonaldtól? Az igazi helyzet Indiában. In: Új Kelet, 1930. július 12., 2.
• Az indiai nacionalista mozgalmat vezérlő Naidu asszony csütörtökön este 230 önkéntese élén rohamra indult a dharasanai sóművek ellen. In: Prágai Magyar Hírlap, 1930. május 16.,1.
• Az indiai özvegyégetésről és Ghandiról nyilatkozik Sarojini Naidu, az indiai nőmozgalom vezére, aki hétfőn Budapestre érkezett. In: Magyar Hírlap, 1929. július 2., 3.
• Kalkutta főpolgármestere ma Budapestre érkezett. In: Esti Kurir, 1934. május 9., 5.
• Kalkutta főpolgármestere Budapestre érkezett. In: Magyar Hírlap, 1934. május 9., 4.
• Megkezdődtek az első béketárgyalások Gandhi hívei és az angolok között. Anny[!] Besant Londonban – Az alkirály új, szigorú rendeletei. In: Prágai Magyar Hírlap, 1930. június 4., 1.
• Mi történik Indiában, ha Anglia háborúba keveredik? – erre válaszol dr. Pandit Jawaharlal Nehru, Gandhi utódja. In: Népszava, 1938. augusztus 28., 3–4.
• Sir Subhas Chandra Bose, Gandhi barátja és a pánindiai kongresszus elnöke Budapestre érkezik. In: Pesti Napló, 1934. május 4., 4.
• A százarcú hindu apostol. In: Pesti Hírlap, 1941. december 30., 4.

Pap Ágnes (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

A sorozat további részei: Első rész

Márai Sándor egyik írása címében „makacs embernek” nevezte Móhandász Karamcsand Gándhit, de emlegették prófétaként, szent emberként, vezérként, vagy Rabindranath Tagore (ejtsd Rabindranáth Thákur) megtisztelő elnevezésével, a Mahátmaként (Nagy Lélek). India függetlenségének kivívásában Gándhi elévülhetetlen érdemeket szerzett. Alakját a korabeli újságok híradásai és Gándhi magyar látogatóinak visszaemlékezései alapján idézzük meg.

• 
• 

Gándhi visszatérése Indiába

Baktay Ervin India szabadságot akar című művében mutatott rá arra a tényre, hogy maguk az angolok is hozzájárultak ahhoz, hogy az indiaiakban felébredjen országuk függetlenségének gondolata:

Baktay Ervin: India szabadságot akar, Budapest, Írás, [1942]. Címlap – Törzsgyűjtemény

A nemzeti gondolat csírái Bengálban, konkrétan Kalkuttában (ma Kolkata) jelentek meg, nem véletlenül, hiszen itt volt a brit-indiai kormány fővárosa. Az indiai öntudatra ébredés vallási keretek között bontakozott ki, olyan, a hinduizmus modernizálását célul tűző szervezetek kialakulásával, mint pl. a Brahmó Szamádzs, az Árja Szamádzs, a Rámakrisna Misszió és olyan neves újító szellemű, reformeszméket valló személyiségek színrelépésével és vezetésével, mint Rámmóhan Ráj (Rammohan Roy), Dvárkánáth Thákur (Dwarkanath Tagore), Dájánanda Szaraszvatí (Dayananda Saraswati), vagy Vivékánanda szvámi (Swami Vivekananda). Ezek a mozgalmak, bár vallási alapon szerveződtek, hamarosan politikai színezetet kaptak, a kulturális ellenállás formáját öltötték a gyarmati uralommal szemben és elősegítették a hindu egység és összetartozás gondolatának kibontakozását. S ami még nagyon fontos volt, hogy pozícióikat a kommunikáció modern formáival erősítették, a nyomtatott szó erejével, nyomdák létrehozásával, újságok alapításával, hogy ezáltal megfelelő tájékoztatást nyújtsanak a politikai és közéleti eseményekről és formálják is a közvéleményt, ellensúlyozva az angol újságok hatását. A politikai érdeklődés India-szerte fokozódott, egyelőre főként a hindu értelmiség körében, akik területi alapon szerveződő ligákban tömörültek. Amikor a britek látták, hogy a hindu nacionalizmus egyre nagyobb teret ölt, a muszlim kisebbséget állították szembe a hindu többséggel, megpróbálták egymás ellen kijátszani őket.
Fontos lépés volt 1885-ben az indiai nacionalizmus politikai szervezetének, az Indiai Nemzeti Kongresszusnak a létrehozása a nemzeti ligák képviselőinek részvételével. Alapításában tevékeny részt vállalt Szuréndranáth Banerdzsi (Surendranath Banerjee), Dadabhai Naorodzsi (Dadabhai Naoroji). A Kongresszus hamarosan egyfajta nemzeti parlamentté fejlődött, bár jogai nem voltak a kormánnyal szemben. Azonban 1906-ban, Kalkuttában tartott gyűlésükön, már határozottan állást foglaltak India önkormányzatisága mellett. Ekkor fogalmazódtak meg a később nagy szerephez jutó elvek és jelszavak, mint a szvarádzs (önkormányzat), a szvadésí (önellátás, a hazai ipar), és az általános bojkott. A szvarádzs irányzat élén Bál Gangádhar Tilak (Bal Gangadhar Tilak), a radikális nacionalizmus képviselője állt. Két helyi, maráthi nyelvű újság szerkesztőjeként az újságírást használta a gyarmati uralom elleni fegyverként. Közvetlenül nem vett részt erőszakos támadásokban, de többször megvádoltak terrorista cselekedetekkel. A nemzeti mozgalom történetében fordulópontot jelentett Móhandász Karamcsand Gándhi hazatérése Dél-Afrikából 1915-ben, fellépésével az indiai nemzeti mozgalom új szakaszába lépett.
Az első világháborúban Gándhi felszólítására az indiaiak az angol kormányt támogatták, mert erkölcsi elvei szerint nem támadhatták hátba a másutt lefoglalt brit erőket. Az angolok pedig 1917-ben ünnepélyes kormányhatározattal tettek ígéretet a helyi önkormányzatok támogatására, amely előkészítette volna India felelős önkormányzatának bevezetését a birodalmon belül, azaz olyan domínium státuszt ígértek, amely Ausztráliával, Dél-Afrikával és Kanadával egyenlő rangra emelte volna Indiát is. A világháború befejezése után a britek azonban már jóval szerényebb engedményekkel akarták beváltani ígéretüket, amit természetesen a Nemzeti Kongresszus elutasított. Hogy a nemzeti ellenállást csírájában is elfojtsák, érvényben hagyták a kivételes háborús rendelkezéseket tartalmazó Rowlatt-féle törvényt, amellyel bárkit ok nélkül őrizetbe vehettek, letartóztathattak. Erre válaszként indította el Gándhi erőszaknélküli ellenállását, a polgári engedelmesség megtagadását, amelyet szatjágrahának, az igazsághoz való ragaszkodásnak nevezett. Ennek értelmében megtagadták a kormányzattal való együttműködést, az adók megfizetését, bojkottálták a brit árukat, a brit-indiai törvényszékeket, az állami iskolákat. Szabarmatiban pedig megalapította a Szatjágraha-Ásramnak nevezett telepét, az állami börtön közvetlen közelében, hiszen, ahogy megjegyezte:

Gándhi politikájáról, mozgalmáról a magyar napilapok és folyóiratok bő terjedelemben számoltak be, gyakran állítva párhuzamba alakját és eszmerendszerét a Magyarországon is jól ismert Nobel-díjas költő, Rabindranath Tagore felfogásával, így a magyar olvasóközönség naprakészen követhette az indiai eseményeket. Részletesen tudósítottak az általa vezetett bojkottról, rokkájáról, szövőszékéről, sómenetéről, bebörtönzéseiről, a londoni kerekasztal-konferenciákról, valamint böjtjeiről és annak hatásosságáról.

Gándhi és Tagore 1920-ban. A kép forrása: Mohandas K. Gandhi. In: Wikipédia (angol nyelvű kiadás)

1920-ban a Nemzeti Újság címlapján közölte a hírt, hogy forradalom készül Indiában (Jávor: Forradalmi mozgalom Indiában. Vérfürdő után megalázás. In: Nemzeti Újság, 1920. október 6., 1.). Egész Angliában megütközést keltett Gandhi felhívása, hogy az indiaiak mondjanak le minden brit címről és kitüntetésről, tagadják meg a katonai szolgálatot és utasítsák el az angolok által felkínált állásokat. Az angol sajtó szerint az írektől kaptak vérszemet az indusok:

Egy évvel később Gándhi, a „prófétaként tisztelt vezér” a brit trónörökös indiai látogatásának bojkottjára is felszólította az indusokat. (Az indiai hazafiak az angol trónörökös ellen. In: Kis Újság, 1921. augusztus 7., 2.) A walesi herceg Bombay-ba (ma Mumbai) való megérkezésekor kitört zavargásoknak több halottja és sebesültje is volt.

1919-ben az a hír járta be a sajtót, hogy Tagore lemondott lovagi címéről, melyet nyílt levél formájában közölt India alkirályával. Lépését az 1919. április 13-i amritszári vagy Dzsallianvala Bágh-i mészárlással indokolta, tehát nem közvetlenül Gándhi felhívására tette. („Sir” Rabindranath Tagore lemond az angol nemességről. In: Világ, 1919. december 3., 5.). Bár Gándhi és Tagore politikai felfogása sok tekintetben eltért egymástól, amelyet több lap is elemzett, de határozottan jó viszonyt ápoltak egymással, kölcsönösen tisztelték egymást. A Világ egyik legkorábbi, 1921-ben megjelent írásában kifejtette, hogy mindketten meghatározó egyéniségei voltak Indiának, de másképp képzelték el jövőjét, más eszközökkel kívánták megvalósítani függetlenségét. A névtelenségbe burkolódzó cikkíró mély ellentétnek írta le a köztük lévő különbséget. Gándhi szervezőképességének, szuggesztív erejének tulajdonította az indiai nacionalista mozgalom kiterjedését, hatásának megsokszorozódását. A non-cooperation (együtt-nem-működés) jelszava éles ellentétben állt azzal a felfogással, amit Tagore képviselt, vagyis a nyugati és a keleti kultúrák egymásra hatásának és együttműködésének elképzelésével. A cikk szerint Tagore hatása már szinte nagyobb Európában, mint hazájában.

Ez utóbbi megállapítás erős túlzásnak tekinthető, hiszen Tagore hatalmas tiszteletnek örvendett Indiában, és Gándhival való barátságának bizonyítéka, hogy a Mahátma (Nagy Lélek) nevet is ő adta neki.
Tagore és Gándhi világnézetének és gondolkodásának összehasonlításával Fülöp Miller Renée is foglalkozott a Jövő című lapban megjelent publicisztikájában: 

Gándhi böjtje, 1924. A kép forrása: Mohandas K. Gandhi. In: Wikipédia (angol nyelvű kiadás)

A függetlenségért folytatott harc eszközeinek tekintetében nemcsak Gándhi és Tagore között volt különbség. 1924-ben Kepes Ferenc egy újabb politikai ellentétre világított rá a cikkében, amely Gándhi és Csittarandzsan Dász (Chittaranjan Das) doktor között feszült, mert míg az előbbi a fegyvertelen ellenállást, az utóbbi, Kepes Ferenc megfogalmazása szerint a nyílt terrort hirdette. Kepes kétségbe vonta Gándhi programjának megvalósíthatóságát is, mert szerinte a nemzeti és világszabadság eszménye erkölcsi elvekre alapozva bukásra van ítélve. (Kepes Ferenc: Gandhi és Dáz. In: Világ, 1924. június 28., 6.)
Ugyanezt a témát boncolgatta a Világ londoni tudósítója is, de már Dász halálát követően. (Anglia legnagyobb ellenfele, aki ötven éves koráig volt híres, gazdag ügyvéd: és azután apostol lett. In: Világ, 1925. június 25., 9.) A cikk Gándhi munkatársáról, Csittarandzsan Dászról szól, akit a kongresszus alvezérének neveznek a cikkben. Dász szintén Angliában végzett, akárcsak Gándhi és hosszú ideig praktizált ügyvédként, sokat foglalkozott az indiai nemzeti mozgalom vezérei ellen indított perekkel, majd egy idő után forma szerint is csatlakozott a mozgalomhoz. Sokáig kitartott Gándhi oldalán, börtönévei alatt ő vette át a nemzeti mozgalom vezetését és egyetértett az együtt-nem-működés elvével, de tovább ment, aktív eszközökkel kívánta helyreállítani India teljes önkormányzatát, de halála megakadályozta ebben.

Gándhi háza a nemzeti mozgalom központjában, Szbarmatiban. In: Baktay Ervin: India szabadságot akar, Budapest, Írás, [1942]. – Törzsgyűjtemény

Gándhit szelídebb módszerei ellenére is veszélyesebb ellenfélnek ítélte meg a brit kormányzat, mint az erőszak politikáját képviselőket, mert tudták róla, hogy mindenképpen keresztül akarja vinni India függetlenségének kivívását. Az Indián belüli vallási és társadalmi ellentéteket Gándhi időszakos böjtjeivel kívánta lecsillapítani. Módszereiről a magyar írók is véleményt nyilvánítottak a lapok hasábjain. Kosztolányi Dezső a Bácsmegyei Naplóban írta a következőket:

Márai Sándor is enyhe szkepticizmussal írt Gandhi böjtjeiről, szerinte ezeknek inkább egészségügyi, mintsem politikai okai voltak. Legutóbbi böjtölését az indiai gyarmati politika engedékenysége sem indokolta.

Hat évvel később Gandhi világpolitikai erővé nőtt aktuális böjtje kapcsán ragadott tollat Márai. Mikor naponta milliók halnak éhen, miért pont az ő böjtjére szisszent fel a világ? Valószínűleg ebben is közrejátszott a sajtó, a nyilvánosság ereje, hiszen az újságolvasók szinte naponta kaptak híreket tetteiről, szinte személyes ismerősükké lett.

• 
• 

1930-ban Gándhi sómenetével került a címlapokra, az angol sómonopóliumot akarta letörni azzal, hogy a tengerből párolt le sót követőivel. 1930. március 14-én indult el hetvenkilenc önkéntessel Ahmadábádból. Az Est első oldalán adta hírül:

Számított arra, hogy tettéért le fogják tartóztatni, ezért azt üzente híveinek, hogy ebben az esetben kövessék az Indiai Kongresszus utasításait.

A Magyarország szintén címoldalán írta a következőket:

Az eseményeket a helyszínről kísérték figyelemmel az újságírók. Útközben is tudósítottak a menetről, a Daily Expressnek Gándhi egy bivalyistállóban mondta el programját. Reálisan elemezte a helyzetet, és úgy nyilatkozott, hogy a sómenettel még nem fogják elérni India függetlenségét, de úgy gondolta, hogy azzal olyan válságot fognak előidézni, amely elkerülhetetlenné teszi egy konferencia összehívását (Gandhi, a heroikus zarándok egy bivalyistállóban mondotta el programját. In. Pesti Napló, 1930. március 15., 15.).
Erre a hírre Karinthy Frigyes is tollat ragadott és a Pesti Napló hasábjain üzent Gándhinak, hangot adva kétségeinek, hogy a Mahátmá megtalálta volna az egyedül üdvözítő utat, amely szerinte már számtalanul bizonyult zsákutcának. Talán szívesen csatlakozott volna nyolcvanadikként a menethez, már csak a kerek szám kedvéért is, de mégsem tette.

A menet április 5-én érte el a tengerpartot Dandinál, ahol Gándhi megbeszélte híveivel, miként viselkedjenek a rendőrökkel akkor, ha kordont vonnának köréjük (Gandhi elérte a tengerpartot. In: Az Est, 1930. április 6., 3.).

A sómenet, 1930. április 5. A kép forrása: Mohandas K. Gandhi. In: Wikipédia (angol nyelvű kiadás) 

Márai Sándor két cikket is szentelt Gándhi sómenetének. Először az Újság hasábjain számolt be a menet megérkezéséről. Az akció közvetett célja India angol uralom alól való felszabadítása volt, s várható következménye Márai szerint:

Az esemény élénk sajtónyilvánosságot kapott, hiszen a modern tájékoztatás eszközeivel felszerelt újságírók, riporterek helyszíni tudósítást adtak a történésekről.

Világpolitikai távlatokban Gándhi sólepárlása, tette nemcsak India sorsára lenne hatással, hanem az egész világ erőviszonyait, befolyási övezeteit is megváltoztatná, ahogyan Márai fogalmaz: „a sárga-vörös ázsiai és a fehér kapitalista európa-amerikai frontra.” Majd néhány mondatban felvázolta az angol gyarmatosítás sikerének titkát is, amiről szinte minden Indiában megforduló utazó csodálattal vegyes elismeréssel nyilatkozott, hogy miképpen lehetséges 240 millió indiait 70 ezer angol katonának sakkban tartani. Íme a titok:

A só minősége persze nem volt megfelelő, de nem is ez volt a lényeg. (Drága és emberi élvezetre alkalmatlan a Gandhiék által termelt só. In: Reggeli Hírlap, 1930. április 8., 1–2.) Az viszont komolyan ártott a mozgalom hírnevének, hogy a szent sót egyesek hamisították.
Erről Márai Sándor a Prágai Magyar Hírlapban írt. A Gándhi által lepárolt sóhoz, mint az indiai szabadságharc becses ereklyéjéhez nemcsak a hívők, hanem mások, főként a sznobok is hozzá akartak jutni. A „szimbolikus fűszert” a szerencsések apró vászonzacskóban, mint egy szent ereklyét, hordták a nyakukban.

A sómenet, 1930. március–április. Gándhi Szaródzsini Nájduval. A kép forrása: Mohandas K. Gandhi. In: Wikipédia (angol nyelvű kiadás)

Április 9-én már arról számolt be a Nemzeti Újság, hogy bekövetkezett, amiről Gándhi tartott, megkezdődtek a letartóztatások, először hívei körében (Gandhi híveinek vezetőit letartóztatták. In: Nemzeti Újság, 1930. április 9., 7.). De Gándhi ki akarta kényszeríteni a hatóságoktól, hogy őt is letartóztassák (Gandhi az állami sóraktár megtámadásával akarja kikényszeríteni letartóztatását. In: Pesti Hírlap, 1930. április 29., 4.), amelyre 1930. május 7-én került sor. (Gandhit letartóztatták, nyílt forradalom Indiában. In: Brassói Lapok, 1930. május 7., 3.)

A gándhista tüntetők sebesültjeit elsősegélyben részesítik (1931). In: Baktay Ervin: India szabadságot akar, Budapest, Írás, [1942]. – Törzsgyűjtemény

1930 decemberében pedig arról írtak a Brassói Lapokban, hogy Gándhi még a börtönben is dolgozott, miközben hívei Bombay-ban tüntettek azért, mert a londoni kerekasztal-konferencián India sorsáról, róluk döntöttek – de nélkülük. (Gandhi a börtönből is dolgozik. Ujabb uccai harcok Indiában. In: Brassói Lapok, 1930. december 10., 4.). A második kerekasztal-konferenciára viszont már meghívták Gándhit is.

Felhasznált irodalom:

• Anglia legnagyobb ellenfele, aki ötven éves koráig volt híres, gazdag ügyvéd: és azután apostol lett. In: Világ, 1925. június 25., 9.
• Baktay Ervin: India szabadságot akar, Budapest, Írás, [1942].
• Drága és emberi élvezetre alkalmatlan a Gandhiék által termelt só. In: Reggeli Hírlap, 1930. április 8., 1–2.
• Forradalom Indiában. In: Előre, 1919. augusztus 6., 2.
• Fülöp René: A gyarmatok ébredése. In: Jövő, 1921. december 30., 4–5.
• In: Világ, 1921. december 7., 5.
• Gandhi a börtönből is dolgozik. Ujabb uccai harcok Indiában. In: Brassói Lapok, 1930. december 10., 4.
• Gandhi, a heroikus zarándok egy bivalyistállóban mondotta el programját. In: Pesti Napló, 1930. március 15., 15.
• Gandhi az állami sóraktár megtámadásával akarja kikényszeríteni letartóztatását. In: Pesti Hírlap, 1930. április 29., 4.
• Gandhi éhségsztrájkja legyőzi a rajkoti maharadzsát. In: Új Magyarság, 1939. március 7., 9. 
• Gandhi elérte a tengerpartot. In: Az Est, 1930. április 6., 3.
• Gandhi híveinek vezetőit letartóztatták. In: Nemzeti Újság, 1930. április 9., 7.
• Gandhi ma végrendelkezett és elindult. Egy angol ezred állt elébe a zarándokúton. In: Az Est,1930. március 15., 1.
• Gandhit letartóztatták, nyílt forradalom Indiában. In: Brassói Lapok, 1930. május 7., 3.
• India egyetlen óriási börtön! – mondja Gandhi. Megindult szabadságharcára a fanatikus vezér. Forgalmi rendőrség csinál egyelőre utat kísérőinek. In: Magyarország, 1930. március 13., 1.
• Indiában igen súlyos a helyzet. In: Az Est, 1921. november 4., 4.
• Az indiai hazafiak az angol trónörökös ellen. In: Kis Újság, 1921. augusztus 7., 2.
• Jávor: Forradalmi mozgalom Indiában. Vérfürdő után megalázás. In: Nemzeti Újság, 1920. október 6., 1.
• Karinthy Frigyes: Nem megyek el Indiába. Levél Mahatma Gandhihoz. In: Pesti Napló, 1930. március 15., 43.
• Kepes Ferenc: Gandhi és Dáz. In: Világ, 1924. június 28., 6.
• Kosztolányi Dezső: Tere-fere. Mahatma Gandhi böjtje. In: Bácsmegyei Napló, 1925. január 11., 15.
• Márai Sándor: Napló és feljegyzés. In: Újság, 1930. április 6., 5.
• Márai Sándor: A só-csalók. In: Prágai Magyar Hírlap, 1930. április 16., 4.
• Márai Sándor: Tegnap és ma. Egy makacs ember. In. Pesti Hírlap, 1939. március 8., 5.
• (m.s.): A mahatma kúrája. In: Ujság, 1933. május 30., 10.
• „Sir” Rabindranath Tagore lemond az angol nemességről. In: Világ, 1919. december 3., 5.

Pap Ágnes (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

A sorozat további részei: Második rész

• 
• 

A maga korában igen népszerű és elismert zeneszerző, karmester és pedagógus 1817. augusztus 13-án született a Szepes vármegyében található Iglón. Nagyapja, aki „orgona- és zongora-csináló” volt, Salzburgból a protestánsüldözések elől menekülve telepedett le Magyarországon. Első zongoraleckéit a városi hivatalt betöltő édesapjától kapta, majd Gellen Ágostonnál, az iglói evangélikus karnagynál folytatta hangszeres és zeneelméleti tanulmányait. Sokat jelentettek számára ebben az időben a Fischer bárónál hetenként tartott zenei összejövetelek, ahol alkalma nyílt Haydn, Mozart és Beethoven kamaraműveit megismerni, mely alkalmakkor maga a báró játszotta az első hegedűt. Iskoláit Miskolcon folytatta, ahol az ott töltött két év alatt zeneegyletet alapított, majd az eperjesi főiskolán hallgatott bölcsészetet, mely időszak alatt szintén zeneegyletet alakított. Itt születtek első zeneművei is, melyek főként zenekarra írt indulók és tánczenék voltak.
Egy rövid ideig a balassagyarmati leánynevelő intézetben tanított, majd 1836-ban Pestre költözött, ahol teljes egészében a zene tanulmányozásának szentelte magát. Egy Budán élő rokonánál, Vásárhelyi Pálnál nyílt alkalma a kor irodalmi életének legjelesebb képviselőivel megismerkedni, így Vörösmarty Mihállyal, Bajza Józseffel, Garay Jánossal, Szontagh Gusztávval, Erdélyi Jánossal csaknem minden estét együtt töltött. Az egyik ilyen estén (1842. október 14-én) született meg az azóta híressé vált Fóti dal, melyről Bartalus István így ír:

• 
• 
• 

Tóth Dénes A magyar népszínmű zenei kialakulása című munkájában külön fejezetet szentel Thern Károly korai, színpadra írt dalműveinek. Eszerint Thern nem kis szerepet játszott Egressy és Szerdahelyi mellett a népszínmű zenei kialakulásában. Legnépszerűbb műve az 1838. október 8-án bemutatott Peleskei Nótárius, melynek szövegét Gaal József írta Gvadányi József nyomán. A bemutatóról szóló rövid, Kiss Iván által jegyzett kritika a Honművész 1838. október 14-i számában jelent meg:

• 
• 

Az 1841/1842-es évadban a Nemzeti Színháznál Erkel Ferenc mellett másodkarmester lett, ebben az időszakban került színre Gizul című operája. Egy év múlva azonban Németországba utazott, hogy még több zenei ismeretet és tapasztalatokat szerezzen.

• 
• 
• 

Díjkoszorúzott pályamű. Hegy-alján. Magyar ábránd. zongorára szerzé Thern Károly, Budapest, Rózsavölgyi és Társa, S. a. Jelzet: Z 64.155– Színháztörténeti és Zeneműtár

Igen nagy gondot fordított tehetséges fiai zenei nevelésére, így fontos volt számára, hogy külföldi mestereknél tanulhassanak, ezért 1864-ben elhagyta az országot, és fiaival Lipcsébe költözött, akik egy ideig Liszt Ferenc növendékei is voltak.

• 
• 
• 

Mindemellett művészi körutakat is tett fiaival. Egy ilyen körút alkalmából Thern Párizst elhagyva Londonból nyílt levelet írt a Zenészeti Lapok szerkesztőjének, id. Ábrányi Kornélnak, mely a lap 1867. május 5-i számában teljes terjedelemben meg is jelent. Ebben beszámol többek között egy új Verdi-opera, a Don Carlos párizsi bemutatójáról, illetve megfogalmazza a fiaival tett körutazás egyik fontos célját:

A levélben idézett francia folyóiratban megjelent recenzió szerint Thern Károly célkitűzése maradéktalanul megvalósult, hisz, mint a kritikus írja:

A hangversenykörútról hazatérve ismét zongoraoktatással és zeneszerzéssel foglalkozott. 1868-tól 1873-ig a Pesti Zenekedvelők zenekarának karmestere volt. Ebben az időszakban született zenekari műveit is a Pesti Zenekedvelők Egylete mutatta be. A Concordia és Aurora dalegyleteket is több évig vezette, számukra több négyest dolgozott át énekszólamra.
Utolsó éveit Bécsben töltötte. 1886. április 13-án bekövetkezett halálának hírére a Fővárosi Lapok 1886. április 14-i száma részletes nekrológban emlékezett meg Thern Károly munkásságáról:

• 
• 

Hanvay Hajnalka (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Napjainkban a mohácsi csata, a „mohácsi vész” képe összeforrt a középkori Magyar Királyság bukásával; Muhi és Trianon mellett, a nemzet legnagyobb tragédiáinak egyikeként, a régi dicsőség elmúlásának szinonimájává vált. A történettudomány is mérföldkőként, egy korszak végeként tekint 1526-ra. Mohács fogalommá, viszonyítási ponttá lett. Az 1526-os vereség mintájára „osztrák Mohácsnak” nevezett diakovári csatában egy jól felszerelt Habsburg-sereg semmisült meg. A visszafoglaló háborúk során pedig Nagyharsány mellett, a „második mohácsi csatában” az egyesült keresztény seregek fényes győzelmet arattak, mintegy lemosva a másfél évszázada esett szégyent.

1683-ban, Bécs sikertelen török ostromával az Oszmán Birodalom egy számára szinte végzetes kimenetelű háborút robbantott ki. A támadó sereg Bécs mellett, a kahlenbergi csatában súlyos vereséget szenvedett a III. (Sobieski) János lengyel–litván uralkodó vezette szövetséges (császári és lengyel) hadaktól.
1684-ben a császár, Lengyelország, Velence (majd a többi német fejedelemség és végül Oroszország) részvételével megalakult a Szent Liga, melynek tagjai vállalták, hogy a saját területeiken felveszik a harcot a törökökkel és nem kötnek különbékét, miközben a meghódított-visszahódított földeket megtarthatják. IV. Mehmed szultán így többfrontos háborúra kényszerült Magyarországon, a román fejedelemségekben, a Krímben és a Balkánon. A császári seregek Lotharingiai Károly herceg vezetésével még ebben az évben megostromolták Buda várát. Negyedév eredménytelen ostrom után a keresztény sereg visszavonult.

V. Károly, a francia megszállás alatt álló Lotaringia címzetes hercegének mellképe. Rézmetszet és rézkarc. In: Christophoro Boethio: Ruhmbelorberter triumpleuchtender und glantzerhöheter Kriegshelm dero Röm. Kaiserl…, Nürnberg, Johann Christoff Lochners, 1687. App. H. 3290 – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Régi Ritka tartalomszolgáltatás. Metszetgyűjtemény

1685-ben Érsekújvár Habsburg kézre került, majd a következő évben a császár újra ostrom alá vette Budát. A törökök hiába küldtek sereget a város felmentésére, az elsáncolt szövetségesek visszaverték támadásaikat. 1686. szeptember 2-án végül a keresztények visszafoglalták az ország egykori fővárosát, miközben a közelben táborozó nagyvezír tehetetlenül nézte végig a vilajetközpont elestét.
Ezután a törökök a Dráván túlra vonultak vissza. Lotharingiai Károly, a „csendes herceg” egymás után hódoltatta a demoralizált oszmán helyőrségeket. IV. Mehmed szultán békét ajánlott, de a császár az egész Hódoltság átadását követelte, így a háború tovább folytatódott.
Habsburg I. Lipót ezúttal Nándorfehérvár, az egykori fontos végvár visszafoglalását tűzte ki célul. Ezt a császári seregek két fővezére, Lotharingiai Károly és Lajos badeni őrgróf is ellenezte. Mindketten önálló parancsnoki hatáskört akartak, így végül az uralkodó Károly herceget 40 ezer fővel Eszék, Badeni Lajost pedig 20 ezer fővel Pétervárad ellen küldte. A „csendes herceg” sietve dél felé indult csapataival, hogy megelőzze az Eszék felé erősítést vivő nagyvezírt, de elkésett.
Menet közben csatlakozott hozzá a Tisza mentén vonuló, ellátási nehézségekkel küzdő Badeni Lajos is. A szövetségesek végül július 18-án tűntek elő a várost övező erdőkből.

Johann Azelt: Lajos Vilmos badeni őrgróf derékképe. Rézmetszet és rézkarc. In: Christophoro Boethio: Ruhmbelorberter triumpleuchtender und glantzerhöheter Kriegshelm dero Röm. Kaiserl…, Nürnberg, Johann Christoff Lochners, 1687. App. H. 3290 – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Régi Ritka tartalomszolgáltatás. Metszetgyűjtemény

Szulejmán nagyvezír Eszéknél 60 ezres sereggel és 60 ágyúval elsáncolva állta útját a keresztényeknek. A sáncrendszer mindkét szárnyával a Drávára támaszkodva, félkör alakban ölelte körül a várost, így azt csak szemből lehetett megtámadni. Károly nehéz helyzetbe került: az erdőből kiérve, a sáncokból és a várból leadott ágyútűz és a török lovasság megújuló támadásai közepette kellett csapatait rendezni és rohamra vezetni.

Július 20-án megkezdődött a támadás a sáncok ellen. Az előrenyomuló keresztényeknek ugyan sikerült visszaszorítani a török lovasságot, de a várból és a sáncok mögül heves ágyútűz fogadta őket. A császáriak puskalövésnyire közelítették meg az oszmánok állásait. Szilahtár török krónikás szerint:

Hat óra sikertelen küzdelem után a császáriak beszüntették a támadást és visszavonultak a Dunántúlra. A hadjáratban részt vevő itáliai hadvezér, térképész és természettudós, Luigi Ferdinando Marsigli szerint:

Károly Mohács felé hátrált seregével, mivel attól tartott, hogy Szulejmán nagyvezír esetleg elvágja az utánpótlásvonalát. Az oszmán sereg követte a császáriakat, majd Baranyavár mellett erődített táborba vonult.
Patthelyzet alakult ki. Mindkét vezér tanult az eszéki ütközetből: Károly nyílt csatában akarta legyőzni ellenfelét, aki inkább ismét védekezésre rendezkedett be, és kitért a nagyobb összecsapások elől. Idegőrlő várakozás kezdődött… A herceg végül felgyújtotta a mohácsi palánkvárat és Siklós irányába indult. Szulejmán nagyvezír ezt visszavonulásnak vélte és követte a császáriakat.

II. Miksa Emánuel bajor választófejedelem mellképe. Rézmetszet és rézkarc. In: Christophoro Boethio: Ruhmbelorberter triumpleuchtender und glantzerhöheter Kriegshelm dero Röm. Kaiserl…, Nürnberg, Johann Christoff Lochners, 1687. App. H. 3290 – Régi Nyomtatványok Tára. A kép forrása: Régi Ritka tartalomszolgáltatás. Metszetgyűjtemény

A szövetségesek, nyomukban a törökökkel, augusztus 11-én Nagyharsányhoz érkeztek. Itt a nagyvezír a Harsányi-heggyel szemben tábort vert. Erre a keresztények hadrendbe álltak.

A harcra kész szövetségesek 50 ezres serege 60 ezer oszmán harcossal nézett farkasszemet. A császári hadvezetés végül úgy döntött, másnap, 12-én átvonulnak a Siklós és Nagyharsány közötti, nyílt csatára alkalmasabbnak talált mezőre, ahol a szorongatott Siklóst megvédhetik. Hajnalban a Károly herceg vezette jobb szárny elindult, eközben a balszárnyat alkotó bajor csapatok helyben maradtak, hogy fedezzék a császáriakat.

Amikor a bajor sereg is elindult, a Karasica patak menti növényzet takarásában előrenyomuló törökök rájuk támadtak. A céljuk a bajorok bekerítése és a két keresztény sereg elszigetelése volt.

A bajorok felvették a harcot. Károly herceg, miután elrendezte csapatait, három lovasezredet küldött a török támadás megállítására. Ők, Bádeni Lajos néhány egységével együtt elzárták a két keresztény sereg közötti rést és végül sikerült visszaszorítaniuk az oszmánokat, akik visszavonultak a sáncaik mögé.
A harc szünetében mindkét sereg rendezte sorait és felkészült az újabb támadásra. Károly herceg a szárnyakra erős lovasságot rendelt Savoyai Jenő herceg és Bussy-Rabutin gróf vezényletével, a centrumba pedig a gyalogságot állította, szemben a törökök elsáncolt táborával. Szulejmán pasa végül újabb rohamra küldte harcosait. Az oszmán tüzérség erős ágyútűzzel nyitotta meg a csata második felvonását. A folyóparti bozót fedezékében a lovasság és a janicsárok oldalba támadták a keresztények bal szárnyát, miközben egy másik csapat a nagyharsányi templom melletti jobbszárnyra zúdult, ami a szövetségesek málháját is őrizte. A Karasica mentén elkeseredett harc kezdődött. A törökök rohama végül kifulladt és a szövetségesek ellentámadásba mentek át.

Ütközet az erdő szélén: a nagyharsányi csata ábrázolása Marsigli Az Oszmán Birodalom katonai állapotáról, felemelkedéséről és hanyatlásáról című művében – Régi Nyomtatványok Tára

A keresztény lovasság megfutamította a szpáhikat, miközben a derékhadban a gyalogság is rohamra indult. Az ellentámadás során a szövetségesek lerohanták a török sáncokat. A gyalogság elfoglalta a tüzérség állásait, miközben a lovasság bekerítette a sáncok mögött kétségbeesetten védekező oszmán gyalogosokat.

Többeket a környező erdőkbe, vagy a Karasica mocsaraiba űztek, ahol – az 1526-os mohácsi csatához hasonlóan – sokan vesztették életüket. A Dráva felé menekülők gyakran egymást taposták agyon, többen kétségbeesésükben megpróbáltak átúszni a folyón.

Végül a törökök rendezetlen tömegei alatt leszakadt a híd, tovább növelve az áldozatok számát.
A nagyvezír hatalmas vereséget szenvedett. A csatában és menekülés közben 8-10 ezer harcosa esett el. A tábor, a málhával, a kincstárral és a hadifelszereléssel a szövetségesek kezére került.

A Mohács közelében kivívott győzelem jelképes elégtétel volt az 1526-os katasztrófáért, Lajos király haláláért és a középkori Magyarország bukásáért. Még 12 évig dúltak a harcok, miközben XIV. Lajos francia király, tartva I. Lipót megerősödésétől, betört a Birodalomba, kétfrontos háborúra kényszerítve a császárt. A Habsburg uralkodó végül 1699-ben kötött békét a szultánnal. Magyarország (a Temesköz kivételével) és Erdély felszabadult az oszmán uralom alól.

Gyaraki Benjámin (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

Felhasznált irodalom:

• Hermann Róbert [főszerk.]: Magyarország hadtörténete II., Budapest, Zrínyi, 2020.
• Nagy László: A török világ végnapjai Magyarországon, Budapest, Zrínyi, 1986.
• Várkonyi Ágnes: Magyarország visszafoglalása 1683–1699, Budapest, Tankönyvkiadó, 1987.
• Sugár István: Lehanyatlik a török félhold, Budapest, Zrínyi, 1983.
• Szakály Ferenc: Hungaria eliberata: Budavár visszavétele és Magyarország felszabadítása a török uralom alól, 1683–1718, Budapest, Corvina, 1986.
• Zachar József: Magyarország felszabadítása és Európa, 1683–1718. Egy pogány? Két pogány? Három pogány! In: Zachar József: Válogatott hadtörténeti írások (XVII–XVIII. század), Budapest–Eger, EKF Líceum Kiadó, 2008.
• Cserei Mihály: Erdély históriája [1661–1711], Budapest, Európa Könyvkiadó,1983.
• Luigi Ferdinando Marsili (Marsigli): A Magyar Királyság történetének kivonata, Máriabesnyő–Gödöllő, Attraktor, 2009.
• Luigi Ferdinando Marsigli: Az Oszmán Birodalom katonai állapotáról, felemelkedéséről és hanyatlásáról, Budapest, Históriaantik Könyvesház, 2007.
• Miksa Emánuel bajor választófejedelem hadinaplójából (1687). In: Szita László [szerk.]: Budától Belgrádig. Válogatott dokumentumrészletek az 1686–1688. évi törökellenes hadjáratok történetéhez, Pécs, Pécsi Szikra, 1987.
• Részletek Lotharingiai Károly fővezér naplójából. In: Szita László [szerk.]: Budától Belgrádig. Válogatott dokumentumrészletek az 1686–1688. évi törökellenes hadjáratok történetéhez, Pécs, Pécsi Szikra, 1987.
• Szilahtár török krónikás leírása a Magyarországra küldött török felmentő sereg hadműveleteiről, a török uralom térvesztéséről. In: Sinkovics István [szerk.]: Magyar történeti szöveggyűjtemény 1526–1790, Budapest, Tankönyvkiadó, 1968.

Fiatal koromban nagyon érdekelt az alkohol, nagyapám lerészegedései nagy hatással voltak rám. Azt éreztem, mintha olyankor még jobban szeretne Boldi papa, valahogy az alkohol hatása felerősíti az ember jellemét vagy megerősíti, de mindenképpen óriási hatást tesz rá.
Egyszer annyira berúgtam Szkárosi Endre cserépfalui házában, hogy elaludtam a széken vagy a lócán, már nem is emlékszem. Sokat beszélgettünk Endrével Hajnóczyról, a Péterek nemzedékének legkiválóbb írójáról, a nyelvzseni Esterházy, a szorgos író Nádas mellett a harmadik Hajnóczy Péter volt, az állandóan részeg irodalmi zseni.
Hajnóczy Péter ivott. Sokat. Azt mondják fél liter bor után állt csak szóba bárkivel, ha irodalomról volt szó.
Mindig terveztük Endrével, hogy Hajnóczyról fogunk majd előadásokat tartani, hogy minél több emberhez eljussanak azok a novellák, melyek a magyar kultúra legszebb szövegei. Endre sajnos idén tavasszal meghalt, így most már nem lesz semmi a közös kultúrmissziónkból.
Hajnóczy Péter szövegeihez fordulok, ha valamire igazán szükségem van, szorgosan vásárlom fel a köteteit antikváriumokból, és ajándékozni is Hajnóczyt szoktam azoknak, akiket szeretek.

Mányoki Endre, Szkárosi Endre, Petri György és Hajnóczy Péter a Mozgó Világ Aszú-díjának átadásán (1980). Fotó: Helle Mária

Kötél Emőkével, a kecskeméti Neumann János Egyetem Könyvtár és Információs Központ igazgatójával, az OSZK egykori munkatársával, irodalomtörténésszel beszélgettem arról, hogy vajon miért nem lett Hajnóczyból Esterházy?

Tóth Péter.: Mit iszol? Én egy fröccsöt kérek, Kompa zengőjéből.
Kötél Emőke: Hosszúlépés. Rozé.

T. P.: Hajnóczy 39 éves korában meghalt, lehet, hogy ezért nem lett híres? Mindössze annyi lenne a titok, hogy túl keveset írt, ennyi szöveg nem volt elég? Petőfi 26 évet élt, mégis megy a Talpra magyar, de a Macska című brutális Hajnóczy-novellát kevesen ismerik.
K. E.: Marhaság. Nem kell ahhoz sokat írni, hogy beszéljenek rólad, vagy tanítsanak. És hány tehetségtelen marha van, aki nem bírja leállítani magát. Hajnóczy egyszerűen kiesett, vagyis inkább be sem került a „listákba”, kánon(ok)ba, vagy nevezzük bárminek. Mészöly ködlovagnak nevezte, s szerintem ez a legtalálóbb kifejezés rá.

T. P.: Hajnóczy elég erős személyiség is volt, már maga a megjelenése is odavert. A szövegei együtt éltek a személyiségével és a halála után magukra maradtak?
K. E.: Nagyjából igen, de így azért nem igaz. Reményi József Tamás kezelte a hagyatékot nagyon sokáig, majd átadta a szegedi Hajnóczy Hagyatékgondozó Műhelynek. És persze szépen jöttek ki a róla szóló tanulmánykötetek, s maguk a szövegek is. Nem tűnt el, csak nem ismerték, nem tanították, egy szűkebb körben tartották számon, ott is csak inkább a nagyivó státuszát, az életművet nem annyira.

Hajnóczy Péter A halál kilovagolt Perzsiából című művének kiadásai

T. P.: „Én ugyan egyetlen írót sem ismertem, de nem tartom valószínűnek, hogy részegen – remekműveket lehet írni.” Perzsia
K. E.: Hehe. Pont Endrével beszélgettünk erről pár pohárka mellett. Szerintem amúgy lehet. De kit érdekel, hogyan írta? Szülje meg a „remekművet” és kész. A többi nem tartozik ránk. Totál beszívva is lehetett ilyeneket írni. Ha a műben elhangzó mondatot viszont elemeznénk, akkor az sokkal messzebb vezetne az önreflexióban.

T. P.: A szépirodalom mellett a szociográfiái is nagyon jelentős igaz írások, lehet, hogy ezek miatt nem szerették, és nem tudott kedvelt író lenni? Lehet-e egy ilyen álnaiv kérdést feltenni, ismerve az akkori rendszert?

K. E.: Már akkor ezeket tartották elsődlegesen zseniálisnak. Persze, szociográfiák ritkábban lesznek bestsellerek, eladási példányszámot tekintve legalábbis, de nem véletlen, hogy a hagyatékgondozás során is ezek kerültek elsőként kritikai kiadásra. (Nagy Tamás: Egy arkangyal viszontagságai. Jog, irodalom, intertextualitás Hajnóczy Péter műveiben, Budapest, Gondolat, 2018.)

T. P.: Miért ment Hajnóczy a szociográfia felé, miért érdekelte őt a diliházak világa? Az elkülönítő a legpontosabb szociográfia, amit valaha olvastam.
K. E.: Megszállottan foglalkozott a diliházakkal, az elkülönített intézményekkel. Relatív, hogy ki a bolond, kit miért zártak be. Hajnóczy rengeteget írt az ilyen zárt intézményekben történő visszaélésekről, a lelki s fizikai abúzusokról, maga az ottlét folyamata is érdekelte. Nekem teljesen belefér a képbe, kafkai minden ilyen helyzet, főleg kintről nézve, s onnan belecsöppenve. Ahogy ugyanilyen Hajnóczy sok novellája is: amikor keresik a szereplők a saját igazukat, amikor a saját törvényeik, véleményük miatt szembe mennek bárkivel.

T. P.: Első kötete, az 1975-ös A fűtő fülszövegére írta.

T. P.: Sajnáltatta magát ezzel a fülszöveggel? Haragudott a sorsára?
K. E.: Biztos benne van ez is. De azért tudjuk, hogy a Hajnóczy-mítoszt sokszor ő maga táplálta.

T. P.: Pedig megírta a Bajnokot, tudta, hogy a magyar irodalom bajnoka.
K. E.: Fröccs mellett lehetünk elfogultak. 

T. P.: Hogyan írt Hajnóczy? Átírta szövegeit? Csiszolgatta, tökéletesítette, átdolgozta?
K. E.: Rengetegszer. Össze- meg visszafirkált, az utána maradt dobozok tele voltak fecnikkel, átírt kéziratokkal, számtalan variációval, egybeszerkesztett, majd különvágott, többször felhasznált szövegtöredékekkel. Imádom. Ha a magyar irodalomban a fragmentumszerűségnek van iskolapéldája, az Hajnóczy.

T. P.: Azt írta, hogy az alkohol minden rosszat még rosszabbá tesz, nem ugyanez van a jóval is?
K. E.: Úgy érted minden jót jóvá tesz?… Hát, a fene tudja… Egy ideig-óráig biztos…

T. P.: Hajnóczy nevelőotthonokban nőtt fel, talán ezért is érdekelték a kiszolgáltatottság formái, nem tudta magából kiírni?
K. E.: Ezt nem tudom. Azért nem véletlenül érdekelte őt a zárt intézetek abuzív világa. Ugyanakkor nála minden egyes novellaszereplő kiszolgáltatott valaminek, amivel általában nem tud megküzdeni.

T. P.: Azt mondta egy interjújában, hogy minden író saját életét írja minden szövegében, ennyire csodálatos élete volt ezek szerint.
K. E.: Pföj. Ne menjünk bele, mert a fröccsök ellenére megint össze fogunk ugrani. Irodalmárként nem azt válaszolnám erre, mint cinikus beszélgetőpartnerként.

Hajnóczy Péter művei

T. P.: Miért foglalkozunk Hajnóczyval egyáltalán? Nem elég olvasni minden nap?
K. E.: Mert jó. És mert még mindig nincs a helyén a szélesebb közönség előtt. Engem kifejezetten dühítenek a szövegei, ezért elég sokszor olvasom őket. Ez a mazochizmus.

T. P.: Melyik a kedvenc novellád, és miért, de erre nem kell válaszolnod, mert kit érdekel Emőke kedvenc novellája?
K. E.: Nem is válaszolok. Nem is tudnék.

T. P.: Szkárosi Endre verset is írt Hajnóczyhoz. Ők ketten talán éppen isznak valahol a túlvilágon és jót nevetnek mindannyiunkon.

Tóth Péter (Főigazgatói Kabinet)