Vécsey Jenő a nemzeti könyvtár Zeneműtárának vezetését 1945-től haláláig látta el. Blogbejegyzésünk első részében a kevéssé ismert zeneszerzői portréját rajzoljuk meg, második részében a zenetörténész-könyvtárosra emlékezünk.

Vécsey Jenő (1909–1966)

1964 márciusában papírra vetett önéletrajzában olvashatjuk a következőket: 

A szikár szűkszavúsággal megfogalmazott összefoglaló azonban az életút néhány jellemző momentumával adósunk marad. Írója szükségtelennek tartotta megemlíteni azt a nem elhanyagolható tényt, hogy akadémiai tanulmányai idején Kodály Zoltán zeneszerzésóráit látogatta, s arról sem szól, hogy ugyanekkor hangszerismereteket is szerzett: klarinétozni is tanult.
Vécsey nem volt termékeny zeneszerző, első ismert opusai csak harmincesztendős korán túl, az 1940-es évek elején keletkeztek. Zeneműtári hagyatékában alig negyedszáz eredeti kompozíciója maradt fenn. Finomhangú kamaraműveiről, nagyobb lélegzetű zenekari műveiről életében méltatlanul kevés szó esett, darabjai nyomtatásban nem jelentek meg: 1956-ban komponált Vonós szextettje csak halála után nyolc évvel, 1974-ben jelent meg. Pedig jelentékeny költő volt a maga zárt mikrovilágában, s habár Kodály zeneszerző-iskolájából indult, nem vált a mester epigonjává. Kezdetben inkább Debussy pasztellszíneit, később Bónis Ferenc szavaival élve: Stravinsky Sacre-jának, Bartók Mandarinjának ritmus-robbantásait, Ravel Daphnisának vagy Muszorgszkij hangszerelésének orkesztrális bűvöletét érezte sajátjának. Darabjai ritkán szólaltak meg a koncertpódiumon: bécsi tartózkodása alatt született Vonósnégyesét (1942) a Végh-kvartett mutatta be az osztrák fővárosban, zongorára írt bagatelljeit (1941–42) az egykori Dohnányi-tanítvány, Dániel Ernő játszotta el ugyancsak Bécsben, Vonósintermezzóját (1942) a Székesfővárosi Zenekar tűzte műsorára 1944 februárjában – ezen a bemutatón a zeneszerző már mint a nemzeti könyvtár nyomtatványi osztályának beosztottja vehetett rész.
Néhány év alkotói szünet után Vécsey nagyobb szabású zenekari kompozíciókkal lépett a nyilvánosság elé. Ezeket a darabjait a Magyar Rádió tűzte műsorára, elsőként az 1953-ban komponált a Boldogkő vára című háromrészes szimfonikus költeményét, a zeneszerző gyermekkori emlékeket, hangulatokat idéző, személyes ihletésű kompozícióját.

Boldogkővára látképe a zeneszerző által készített akvarellen. Melléklet a szimfonikus költemény autográf partitúrájához. Jelzet: Ms. Mus. 4.288 – Zeneműtár

Két versenymű, egy nagybőgőre és egy zongorára készült Concertino, valamint a fentebb már említett vonóshatos után a szerzői életművet az 1958-ban komponált nyolctételes Szimfonikus concerto Krúdy emlékére zárja. Vécsey ebben a nagyszabású szimfonikus költeményben kedvelt írójának szellemét idézi, finoman elmosódó zenei zsánerképeiben megfestve 

A zeneszerző zongorára és zenekarra írt Concertinoja két változatban is elkészült. Az eredeti verzió bemutatójára 1954-ben került sor a Rádióban, a zongoraszólamot Hajdú István játszotta. A versenymű néhány évvel későbbi átdolgozása ugyancsak a Rádióban hangzott fel először, 1958-ban. A mű szólistája ez alkalommal Szabó Zsuzsa volt, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát Lehel György vezényelte. Utóbbi előadás felvétele később hanglemezen is megjelent: s az érdeklődők ezáltal bepillantást nyerhetnek a zeneszerző Vécsey Jenő oly kevéssé ismert művészi világába.

• 
• 
• 

Felhasznált irodalom:

• Kelemen Éva: Az járt oda, aki kottát is tudott olvasni. Fejezetek az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtára történetéből, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2020.
• Kecskeméti István: A nemzet zenekönyvtárosa. In. Muzsika, XXXII/10, (1989), 44–45.
• Vécsey Jenő hátrahagyott írásai. Zeneműtár, gyűjteménytörténeti dokumentumok

Kelemen Éva (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Elmélyült zenész – kitűnő könyvtáros. 2. rész

Ha a Vaskapu-szorosról beszélünk, sokaknak minden bizonnyal Jókai Mór Az arany ember című regényének első fejezete jut eszébe, amelyben igen érzékletes képet festett a veszedelmes zúgókról és a hajósokra váró nehézségekről. Ha az Al-Duna szabályozását említjük, legelőször Széchényi István és Vásárhelyi Pál munkásságára gondolunk, holott még a 20. század második felében is jelentős építkezések folytak a folyamszakaszon annak hajózhatóvá tételére.
Már az elején tisztáznunk kell, hogy ez az átkelés szempontjából igen veszélyes rész nemcsak magából a Vaskapu-szorosból állt, azt megelőzően is számos akadályt kellett legyőzniük a hajósoknak, s ezek mindegyikét szabályozni kellett. Az első, 1833 és 1837 közötti munkálatok után hosszabb időre lekerült a napirendről az Al-Duna rendezése. Több bizottság is megvizsgálta a kérdéses szakaszt, különböző javaslatokat is tettek, de a következő érdemi megmozdulás 1890-ben indult és – bár az ünnepélyes megnyitót, ahogy a címből is kitűnik, az ezeréves rendezvénysorozatra időzítették és díszes keretek között meg is tartották – egészen 1898-ig tartott. A szabályozás utolsó szakasza 1964-ben kezdődött az egykori Jugoszlávia és Románia közös vállalkozásaként. A szorosban vízlépcsőerőmű épült, ezt 1972-ben fejezték be (Vaskapu I.), majd további fejlesztések következtek (a Vaskapu II. 1977 és 1984 között). Ekkor, jelentős környezeti átalakításokkal nyerte el a folyamszakasz a mai állapotát.
Térjünk vissza a második szabályozáshoz, bejegyzésünk témájához! Az elvégzendő feladatokról Gonda Béla (1851–1933) főmérnök, a munkák vezetője Az al-dunai Vaskapu és az ottani többi zuhatag szabályozása címmel már 1892-ben könyvet adott ki, ráadásul három nyelven (németül és franciául is), így nemzetközi szinten is felhívta a figyelmet mind az elvégzendő feladatokra, mind azok megoldására, a technikai fejlesztésekre, a komoly mérnöki teljesítményre. A mű 1896-os, második kiadásában már a csatorna átadásáról is olvashatunk:

Ebben a kötetben is szerepel egy térképmelléklet a szóban forgó területről, de megjelent egy önálló kiadvány is hosszmetszetekkel, statisztikai kimutatásokkal. Erről a térképről szeretnénk részletesebben írni, mivel valószínűleg kevésbé ismert a nagyközönség számára. A mű szintén több kiadást ért meg 1892 és 1912 között. Mi a harmadik, 1896-ik évi kiadásból közlünk képeket, bár az tartalmilag megegyezik a korábbi munkákkal.
Az Alduna hajózási akadályainak átnézete (Orsova, Al-dunai Vaskapu-szabályozási m.kir. Művezetőség, 1896.) című térkép készítője Rakssányi Gyula (1851–1928) mérnök, aki karrierje kezdetén részt vett a felvidéki tagosítási munkákban, a Vág szabályozásának előmunkálataiban. 1889 és 1899 között állami szolgálatban, Orsován az aldunai szabályozáson dolgozott. Itt bemutatott műve mellett még úgynevezett ’synchronistikai’ térképeit ismerjük, amelyek nem valós területeket, hanem történelmi eseményeket mutatnak be. Magyarország történetéről (Rakssányi Gyula, szerk. és rajz.: Magyarország történetének synchronistikai térképe, [Budapest], Szerző, 1879.), a napóleoni háborúkról és az 1848–1849-es szabadságharcról (Rakssányi Gyula, szerk. és rajz.: Az 1848-1849-iki magyar szabadságharc synchronistikai térképe, Budapest, Rakssányi Gyula, 1880.) szóló munkái nyomtatásban is megjelentek, míg az 1870–1871-es német–francia háborúról csak kéziratban maradt fenn ilyen ’térkép’.
A szabályozás akkor kapott nagy lendületet, amikor az akkori közlekedésügyi miniszter, Baross Gábor (1848–1892) is felkarolta az ügyet, így már 1888-ban elkészültek a tervek és a költségvetés, a munkák koordinálására pedig létrehozták az Aldunai Vaskapuszabályozási Vállalatot. Amerikai, angol és francia fúróhajókat próbáltak ki, de végül saját fejlesztésű zúzóhajókkal, fúrófejekkel és mélységmérő eszközökkel küzdötték le az akadályokat. A szállításhoz iparvasutat használtak, amihez természetesen sínpályákat kellett kiépíteni.
Az egyes szakaszok más-más feladat elé állították a mérnököket és a munkásokat, eltérő időben és különböző technikai megoldásokkal rendezték az igen szeszélyes folyómedret és partvonalat. Most csak három folyószakaszt mutatunk be, kezdve a torkolattól legtávolabb eső Sztenka zuhataggal, amin 1893 szeptembere és 1895 októbere között dolgoztak. A sziklapadból a robbantások, zúzások után 57000 m³ laza anyagot emeltek ki, 60 m széles csatornát alakítva, ami a legalacsonyabb vízállásnál is 2 m mély volt.

• 
• 

A Grében csúcsnak nemcsak a víz feletti, de a víz alatti részét is el kellett hordani, a szikla lerobbantása, a törmelék elszállítása 1890 szeptemberétől egészen 1898 februárjáig tartott. Az egyik legproblematikusabb szakasz volt, hiszen hirtelen kiszélesedett a folyam és igen sekély is lett, és meg kellett kerülni a kiemelkedő sziklacsúcsot is. Így három feladatot kellett megoldani, amit végül egy, a korban egyedülálló, majdnem 6 km hosszú párhuzamművel és 327000 m³ szikla eltávolításával sikeresen megoldottak. A párhuzammű egy, a vízfolyással párhuzamos gát, ezt a kitermelt kövekből építették. Ahol ez nem volt elég, oda a környező kőbányákból szállítottak anyagot. Bár külön kezelték, a lentebb látható térképen ide tartozik az Izlás-Tachtália-Vlas szakasz is, ahonnan 32000 m³ sziklát és mintegy 66000 m³ laza anyagot emeltek ki 1893 és 1897 között.

A Grében-csúcs, valamint az Izlás és Tachtália zuhatagok, részlet. Jelzet: TM 4.374 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Mint azt ezen a melléktérképen is láthatjuk, a folyam összeszűkült, majd hirtelen kiszélesedett, ezt orvosolták a csúcs – a satírozott terület – elhordásával és a meder szabályozásával.
Végül bemutatjuk a legismertebb szakaszt, a Vaskapu-szorost is, itt 1890 augusztusa és 1896 februárja között összesen közel 390000 m³ sziklát távolítottak, el, ennek nagy részét azonban szárazon, hiszen, mint kiderült, egy ideiglenes bal oldali gát építésével a kritikus részről a Duna elterelhető, így a zátonyokat külszíni fejtéssel el lehet bontani.

• 
• 

A végeredmény magáért beszél: az Al-Duna korábbi, évi 150 nap helyett 258 napon át lett hajózható 180 cm merülésű uszályokkal, jelentősen fellendítve a forgalmat és a kereskedelmet. Az utolsó, itt bemutatásra kerülő ábrán egy előzetes kimutatást láthatunk, mind a bontási munkákról, mind az építkezésekről. A táblázat mindegyik kiadásban változatlan számokkal jelent meg, a későbbi történeti munkák egyik forrása, máig használt adatokkal.

A bontási- valamint építési munkák kimutatása az egyes szakaszokon, részlet. Jelzet: TM 4.374 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Ha már azt hinnénk, teljesen kimerítettük a témát a különböző tanulmánykötetekkel, térképekkel és cikkekkel, nagyot tévedünk. A Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár még számos érdekességet tartogat a megnyitóról, ezekből szeretnénk még néhány kiadványt felsorolni, a teljesség igénye nélkül.
Találhatunk különböző jegyzékeket az ünnepély résztvevőiről, így például az ’Ő császári és apostoli királyi Felsége és a fenséges Főherczeg urak kisérete’ címűt, ami egy 32 oldalas névsor, de az esemény 11 oldalas programját is elolvashatjuk.
A rendezvényre külön vasútjáratokat is indítottak, ezek menetrendjét és ábráit is megtalálhatjuk a nyomtatványok között.

Vásárhelyi Pál folyamszabályozó munkásságáról szóló korábbi blogbejegyzésünk itt érhető el.

Felhasznált irodalom:

• Tőry Kálmán (szerk.): Az Al-Duna szabályozása, Budapest, VízDok. (Vízügyi Történeti Füzetek 5.), 1972.
  
  

Samu Botond Gergő (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Zacsek mindent tud – többek között ebben a Nádasi László által írt tréfasorozatban is felejthetetlen volt Benedek Tibor színész, konferanszié.

• 
• 

Zacsek és Kulhanek – később Cicvarek – a két világháború közti Hacsek és Sajó mintájára jött létre. Az ismert tréfaszerző, Nádasi László (1907–1978), a közismert kabarészerző, Rejtő Jenő barátja és szerzőtársa kifejezetten Benedek Tibornak írta a szerepet, melyet a címszereplő saját rögtönzéseivel s egyéni stílusával is kiegészített. Először a Fiatalok és öregek kabaréműsorban mutatták be a Zacsek mindent tud című szatírát, melyet Kalmár Tibor rendezett.

Fiatalok és öregek. Zenés kabaré 2 részben. Rendezte Kalmár Tibor. Bemutató: Vidám Színpad, 1961. március 16. Színlap – Színháztörténeti és Zeneműtár

Az új politikai kabaréjelenetről a korabeli sajtó is megemlékezett felhíva rá az olvasó figyelmét. Már a műsorszám keletkezésekor így tudósított a Népszava:

Benedek Tibor mellett Kulhanek, illetve később Cicvarek szerepében Pánczél Pál, a harmadik szereplő, Dömösében pedig Gál Sándor töltötte meg élettel és tette felejthetetlenné a kis jeleneteket.

• 
• 

 Maga a legilletékesebb pedig így vallott erről:

• 
• 
• 
• 

S bár előképe, a Vadnay László (1904–1967) által kitalált „Hacsek és Sajó” 1929-től kezdve aratott töretlen sikert, először a Terézkörúti Színpadon, de 1953. szeptember 11-én a Vidám Színpadon a Nem a tükör görbe című előadásban egy röpke pillanatra még 1945 után is felelevenítették. Hacseket Herczeg Jenő, Sajót Komlós Vilmos játszotta. Ennek a műsornak több kabaréjelenetében is szerepelt Benedek Tibor.

• 
• 

Egyik vidám színpadi alakításáról tudósít a Film Színház Muzsika 1961. december 15-i száma:

• 
• 
• 
• 
• 

De láthatták a kabarérajongók Zacseket még a Normafánál, a Kimegyünk az életbe zenés kabaré egyik jelenetében (bemutató: Vidám Színpad, 1963. február 14.), vagy akár a „középkorban”, a »Lótej« vendéglőben Főinkvizítorként (Vidám kínpad, Középkori kabaré fiatalok, öregek és középkorúak részére. Rendezte Várady György. Bemutató: Vidám Színpad. 1962. október 23.)

• 
• 
• 
• 

Benedek Tibor természetesen emellett számos színdarabban és filmben is játszott. Jellegzetes orgánuma ma is sokaknak a fülében cseng…
Nevét, Benedikt, a színészpályát választó ifjú, apja, a kereskedelmi utazó kérésére változtatta meg. Törzs Jenő tanítványaként végezte el az Országos Színészképző Iskolát. 1931-től az érsekújvári színház, vagyis a Földes Dezső által igazgatott Nyugatszlovenszkói Magyar Színház tagja. Itt – az érsekújvári „Arany Oroszlán” színháztermében – többek közt 1932-ben Ábrahám Pál Haway Rózsájában ő Kaluna, az öreg hawai, Erdélyi Mihály Csókos regimentjében ő gróf Lichtenstein huszárkapitány és a „Vaszary Piroska, a Nemzeti Színház tagjának vendégfelléptével” bemutatott Móricz-regény, a Légy jó mindhalálig színpadi változatában is játszott: Nyilas Misit Vaszary Piri, Ghymessyt, a vasfejűt pedig Benedek Tibor alakította.
1934-től a részben színvonalas műsorszámai révén határainkon túl is nagy hírnevet szerző Arizona Mulató „fekete” dzsesszénekese volt, aki tehetségével és angol tudásával – ha igaz – a walesi herceget, a későbbi VIII. Eduard angol királyt is lenyűgözte a mulatóban, aki 1935 szeptember 11–16-ig tartózkodott Budapesten. A walesi herceg állítólag még Angliába is meghívta. (Egyed Zoltán: A velszi herceg 5 szép pesti napja. In. Színházi Élet, 1935. 39. szám, 7–17.)

Arizona Csodabár.  Műsorfüzet, 1936. Aprónyomtatvány. Címlap – Színháztörténeti és Zeneműtár

Ezt az új keletű, népszerű modern mulatót, az Arizonát Rozsnyai Sándor (1896–1944) és felesége, Senger Mária (1896–1945), azaz a híres „Miss Arizona” hozta létre 1931-ben. Rozsnyai nemcsak igazgatta a híres lokált, hanem annak zeneszerzője is volt.
Conny Hansen és Gergely Vilma társaságában Benedek Tibor a „legújabb külföldi és magyar jazz-slágerekkel” szórakoztatta az Arizona közönségét. A későbbiekben a hozzájuk társult Czauner Ferenccel együtt „egy percig sem hagyták unatkozni a közönséget”.

• 
• 
• 
• 

Az Arizona két alapítójának élete 1944-ben, illetve 1945-ben sajnos tragikus véget ért. Benedek Tibornak, bár 1938-tól hivatalosan már ő sem játszhatott, sikerült valahogy átvészelnie a vészkorszakot. 1942-ben munkaszolgálatra vitték az orosz frontra, ahonnan csak négy év múlva tért vissza.
A háború után egy ideig hivatalnok volt, némi politikai szerephez is jutott a kultúrpolitika, illetve a szórakoztatóipar átszervezésében a népművelési osztályon belül működő színházi alosztályon. Feltehetőleg a budapesti Angolpark nevének Vidámparkra változtatásában és átalakításában is része volt.
A színpadra 1948-ban tért vissza. A Kamara Varietébe, a Vidám Színpadra, a Fővárosi Vígszínházba, közben rövid időre vidékre, a Veszprémi Petőfi és a Békéscsabai Jókai Színházba szerződött. 1951-től a Vidám Színpadon szerepelt, többek között Gobbi Hildával is fellépett a Ki a ludas? című varietéműsorban.

• 
• 

Színpadi szerepei közül több más mellett Edmond Rostand Sasfiókjában Dietrichstein, Molnár Ferenc Olympiájában mint Albert herceg volt kiemelkedő.
Ezek mellett számos színdarabban, 1954 és 1961 között tucatnyi filmben is szerepelt, felejthetetlen alakítással. Ezek között a Gerolsteini kalandban (1957) mint vendég; a Felmegyek a miniszterhez című filmben (1961) mint Veleznay ügyvéd, és a Jó utat autóbusz (1961) egyik, görögországi epizódjában ő Mavropaulosz, 1962-ben pedig a rádió szilveszteri kabaréjában szerepelt.

Sajnos még ez év szeptemberében megdöbbentő hírt közöltek a napilapok:

Ma, 2019-óta a XIII. kerületben lévő Visegrádi utca 36-os számú épület alatt emléktábla hirdeti:

Fia, Benedek Miklós, a mindnyájunk által ismert, szeretett Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, unokája pedig Benedek Tibor, a háromszoros olimpiai bajnok, Európa- és világbajnok vízilabdázó, ki 2013–2016-ig a férfi vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya volt. 

Végezetül idézzük fel Benedek Tibor sikeres alakításainak egyikét, az „Én csak gyalogos vagyok” című különszámot, zenés tréfajelenetet, melyet a Kalmár Tibor által rendezett Mindent egy helyen című kabaréműsorban adott elő. (Bemutató: Vidám Színpad, 1960. november 9.) A jelenet, amelynek írói Harsányi Béla és G. Dénes György voltak, később belekerült a Már egyszer tetszett 1962. június 10-én bemutatott kabaréválogatásba is.

Én csak gyalogos vagyok. Előadja Benedek Tibor. Zenés kabaré 2 részben mindabból, ami Már egyszer tetszett. Rendezte Zsudi József. Bemutató: Vidám Színpad, 1961. június 10. Jelzet: KC 14.018.– Színháztörténeti és Zeneműtár

Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Az ördög pilulái zongorakivonata, Pest, Rózsavölgyi és Társa, 1863. Jelzet: Mus. pr. 3.376 – Színháztörténeti és Zeneműtár

A bohózat cselekményét – utalásokkal fűszerezve az 1863. év világpolitikai eseményeire – legrészletesebben Jókai Mór élclapja, Üstökös ismertette.

A francia bohóság színpadtechnikai praktikákkal mesterien teletűzdelt előadása (bemutató: 1863. dec. 10.) volt az utolsó sikere a Budai Népszínháznak (élt két ciklusban, 1861 szeptemberétől 1864 szeptemberéig, illetve 1867 júniusától 1870 februárjáig). A színház a Lánchíd budai hídfőjénél állt, nagyjából ott, ahol ma Borsos Miklós szobra, a Budapestről induló főutak kilométer-számozásának kezdőpontját jelző 0 kilométerkő.
Molnár György (1830–1891), a színház alapító-igazgatója gazdag életművet alkotott. Rendezései újszerűen és szokatlanul nagy súlyt helyeztek a látványosságra. Színészként klasszikus drámákban romantikus pátosszal megformált alakításokkal vendégszerepelt a vidéki társulatoknál, Othello, III. Richárd, Coriolanus, Lear király (William Shakespeare) Tartuffe (Molière) voltak kedvelt szerepei.

Molnár György mint III. Richárd király, Nemzeti Színház, 1873, Szentkuty felvétele, SZT KA 6.196/13 – Színháztörténeti és Zeneműtár

1870 és 1875 között a Nemzeti Színház társulatában játszott, művészeti vezetőként Debrecenben (1865–66), a budapesti Népszínházban (1875) és Kolozsvárott (1879–80) haragította magára kollégáit, illetve a színház- és a városvezetést. Becsvágyó volt, lendületes és fegyelmezhetetlen; bőkezű és könnyelmű, összeférhetetlenül és kegyetlenül kritikus másokkal, önmaga hibáival szemben azonban tökéletesen vak. Ő teremtette a Budai Népszínházat.
A kettős város – Buda és Pest – második, magyar nyelven játszó színházának létrejöttét több körülmény szerencsés találkozása segítette. Az első Molnár lelkesedése és ambíciója volt. Harmincas évei elején járva a vidéki színigazgató pozícióját kevésnek vélte, a főváros meghódítására vágyott. Az októberi diploma (1860) kiadása utáni szabadabb légkörben azonnal kérte a budai működési engedélyt, a Horváth-kertbeli nyári színkörben pedig 40 estére szóló fellépési lehetőséget „vásárolt” a színkört bérlő Carl Alsdorf német színigazgatótól. Molnár azonban nem albérletet, hanem saját színházat akart, és a felszabadult, reménykedő, hazafias légkörben a budai (majdnem pesti, hiszen a Lánchíd lábánál állt) magyar nyelvű színház ötlete ugyan kevesebb adakozóra talált, mint 25 évvel azelőtt a Nemzeti Színház, de Buda város tanácsának adminisztratív és anyagi támogatását mindenesetre megkapta. A gyorsan felhúzott épület és a telek Buda városáé lett, a felszerelés, a díszletek nagy része Molnáré.

A Budai Népszínház, ismeretlen mester színezett fametszete Frank József M. litográfiája után, 1861. Jelzet: SZT KE 5.694– Színháztörténeti és Zeneműtár

Molnárnak az új színház programját és műsorát a Nemzeti Színházhoz képest kellett meghatároznia. Annak, amit célként kiemelt, egy részét (a nemzeti műveltség emelése, a főváros magyarosodásának elősegítése, a nemzeti drámairodalom új tehetségeinek támogatása) már jó fél évszázada a magyar nyelvű színjátszás missziójaként tartotta számon a közgondolkodás. Új lehetőségként ajánlotta fel, hogy színháza a nemzeti színházi utánpótlás „előszobája” lesz. Molnár azt is felkínálta, hogy átveszi a népszínmű-repertoárt, bár a Nemzeti Színház nem jelezte, hogy azonnal lemond róla. Azt azonban, ami valóban megkülönböztette a Budai Népszínházat a Nemzeti Színháztól, még nem tehette, de nem is tudta volna közzé tenni, mert az ötlet csak a Budai Népszínház megnyitása után született. A szórakoztató színház gondolatát és gyakorlatát – mely a mindennapokban természetesen létezett – a kor nem is fogadta volna el nyilvánosan meghirdetett színházprogramként, közpénzt használó intézmény (a budai tanács 1000 ft szubvenciót, működési támogatást is ígért), közadakozásra is számító színház programjaként pedig semmiképpen.
A Budai Népszínház 1861. szeptember 14-én díszelőadással nyitotta meg kapuit: Jókai Mór prológja, Molnár György felolvasása (a színház létrejöttének történetéről tartott előadást), karénekek, táncszámok, élőkép. Szeptember 17-én Katona József Bánk bán című tragédiáját adták elő, ugyanezen az estén a Nemzeti Színház Erkel Ferenc Bánk bán című operáját játszotta. Szinte elkerülhetetlen volt, hogy a pest-budai közvélemény és sajtó ne versenyeztesse a két színházat, és a budai igazgatónak ez nem is volt ellenére:

A repertoár a színház első, majd második ciklusában is rendkívül változatos volt, és részben valóban ütközött – kivédhetetlenül – a Nemzeti Színház műsorával (Mélesville–Charles Duveyrier: A szép molnárnő, William Shakespeare: III. Richárd, Szigligeti Ede: Két pisztoly). Újabb és már ismert krónikásdrámák előadásaival (Dobsa Lajos: István, első magyar király, Szigligeti Ede: Gritti) az új intézmény a Nemzeti Színház műsorának egyik elidegeníthetetlennek tartott részéhez nyúlt hozzá. A konfrontációt csillapítandó Budán előkerültek olyan színművek is, melyek az 1830–40-es években voltak igazán népszerűek, s amelyeket a modernebb ízlés elfeledtetett (Franz Ignaz von Holbein: Kronstejni harcjáték, Charlotte Birch-Pfeiffer: Szapáry Péter). Igaz, ezekre se Budán, se Pesten nem volt senki igazán kíváncsi. Népszínművek? A kevés izgalmas darab az 1840-es évekből és a szintén kevés érdektelen mű az 1850-es évekből nem tartotta el a Budai Népszínházat. Ám az operettekre a Nemzeti Színház kevesebb figyelmet fordított. Az 1860-as évek elején operettet Pest-Budán a német színházakban lehetett látni, Offenbach Orfeusz az alvilágban című művét például a Horváth-kertbeli nyári színkörben 1862. május 6-tól játszotta Carl Alsdorf társulata. Molnár meglátta a rést: sorra mutatta be Jacques Offenbach egyfelvonásos zenés játékait (A dajka, Choufleury úr otthon lesz), majd a második ciklusban a nagyoperetteket, A gerolsteini nagyhercegnőt és a Genovévát.
A budai színház vegyes műsora és hullámzó színvonalú előadásai mellett a jövedelem módjával csordogált, és ezen Molnár György és gróf Batthyány Artúrné Apraxin Júlia románcáról keringő pletykák sem segítettek. A grófné pénzzel, bérletvásárlással támogatta Buda magyar színházát, ez pedig teret adott színésznői ambícióinak: 1963 februárjában három estén lépett színpadra.
A fizetetlen színészek és a felhalmozott adósságok nyomására Molnár szenzáció után nézett: 1863. január 17-én a Dunanan apó és fia utazása elképesztette Pest-Budát, a színház fennállása alatt, 1870. február végéig, csaknem 100-szor játszották.

A fergeteges párizsi kartánc, melyet mindenki látni akart, megosztotta a közvéleményt, legalábbis a sajtóban. Arany János a Koszorúban a színházprogramban megfogalmazott célok és a valóság közti ellentmondásról írt:

A cancan. In. Üstökös, 14. évf., 1863. 8. sz., aug. 22., 64. – Elektronikus Periodika Archívum

Kánkán ide vagy oda, 1864 júliusában Molnár ellen a budai törvényszék csődeljárást indított, a színház üresen állt, újranyitására csak 1867-ben került sor. A krisztinavárosi nyári színkörrel együtt pályáztatták, és a számos jelentkező közül a budai önkormányzat ismét Molnárt választotta művészeti vezetőnek. Nem volt sikeres. Utolsó látványos előadása, a színkörben rendezett Bém hadjárata című harci játék volt. Az 1849-es erdélyi hadjáratot felidéző zenés látványosságot 64-szer játszották. 1869 februárjában Molnár György lemondott a színház vezetéséről.
A Budai Népszínházban 1870. április 10-én volt az utolsó előadás, Szigligeti Ede Két pisztoly című népszínművét játszotta Miklósy Gyula társulata. Az épületet 1870. szept. 16-án lebontották.
Végül álljon itt néhány színész neve azok közül, akik 1861 és 1867 között a Budai Népszínház tagjai voltak: Boér Emma, Beődy Balogh Gábor, Bényei István, Együd István, Kassai Vidor, Szöllőssy Szabó Lajos, Harmath Emma, Jászai Mari, Szerdahelyi Νelli, Szöllőssy Piroska és Szöllőssy Róza, Török István, Krecsányi Ignác, Simonyi Károly, Szentgyörgyi István, Kocsisovszky Borcsa, Vincze József.

• 
• 

 Felhasznált irodalom:

• Czékmány Anna: Életszínház: Molnár György látványosságai. In. Alternatív színháztörténetek. Alternatívok és alternatívák, szerk. Imre Zoltán, Budapest, Balassi, 2008.
• Kassai Vidor: Emlékezései, sajtó alá rend. Kozocsa Sándor, [Budapest], Egyetemi ny., [1940.] 
• Mályuszné Császár Edit: Molnár György, a rendező, Budapest, Színháztudományi Intézet Országos Színháztörténeti Múzeum, 1964. (Színháztörténeti könyvtár 16.)
• Molnár György: Emlékeimből, II, Világostól Világosig: a budai népszínház második ciklusáig: 1849–1867, Szabadka, Schlesinger ny., 1881.
• Molnár György: Emlékeimből, III, Világos után, Szabadka, Schlesinger ny., 1881.
• [Molnár György]: Népszinház a lánchíd mellett. In. Hölgyfutár, 112. évf., 1861. 73. sz., (jún. 18.), 584.
• Pukánszkyné Kádár Jolán: A Budai Népszínház története, Budapest, MSZI, 1979.

Rajnai Edit (Színháztörténeti és Zeneműtár)

A közelmúltban, augusztus első két hetében volt 88 éve annak, hogy Gödöllőn megrendezték a 4. nemzetközi cserkész világtalálkozót, amelyre annak idején nem csupán a Magyar Cserkészszövetség, hanem jóformán az egész ország serényen és izgalommal készült. Az 1933-as 4. Cserkész Világdzsembori (vagy akkori írásmóddal jamboree) Magyarország „nagy dobása”, jó előre megtervezett és beharangozott, széles körű publikációs tevékenységgel kísért, példásan szervezett és – a képekből és kiadványokból ítélve – kifogástalanul levezényelt rendezvénye volt. A főszervező és táborparancsnok, gróf Teleki Pál tiszteletbeli főcserkész már egy 1932-ben tartott előadásában világosan és tömören megfogalmazta az akkor már bőven szervezés alatt álló dzsembori indítékait, tervezett tevékenységeit, óhajtott eredményeit és a létszámmal, résztvevőkkel kapcsolatos elképzeléseket.
Előadásában elmondta, hogy a rendezvény nem titkolt célja – a „cserkésziesség” megélése és tökéletesítése, a különböző nemzeti csapatok vidám együttléte, barátkozása, valamint különféle feladatokban való együttműködése mellett – az ország, és benne a cserkészszervezet, legfőképpen pedig „a fiúk” jó hírének nemzetközi propagandája volt. Teleki kitért a helyszínválasztásra és a kialakítandó táborrészekre, valamint azok elhelyezésére is. Kiemelte, hogy Horthy Miklós, Magyarország kormányzója nagylelkűen hozzájárult a nemzetközi nagytábornak Gödöllőn, a királyi kastély parkjában és annak környékén történő lebonyolítására, azzal a kikötéssel, hogy ez olyan időszakban legyen, amikor ő maga is ott tartózkodik.

E blogposzt apropóját az a dzsembori-fényképalbum adja, amely 2020 júniusában került vásárlás által a Történeti Fénykép- és Videótár gyűjteményébe (FAlbum 1198). A lapokon összesen 114 fénykép sorakozik, amelyek nagy többsége a gödöllői helyszínen készült, de az utolsó oldalakon van néhány eltérő témájú kép is: egy nagyobb csoportkép síelőkről, illetve katonákról készült kis csoportképek – ezek bizonyára személyes vonatkozásban állnak az előző felvételekkel, talán a több fotón is szereplő kis bajuszkás férfi révén. Magát az albumot zöld, a gerincén és a sarkokon megerősített vászonkötés borítja, és fekete zsinórral van összefűzve. Belső előzéklapjai arany márványozott mintásak; az album lapjai sötétszürke kartonlapok. A belső borítón található a temperával festett címszöveg és díszítés. Képaláírások, magyarázatok sajnos egyáltalán nincsenek az albumban.

• 
• 
• 
• 

A címlapon a balra szökkenő fehér szarvas a magyar mondák csodaszarvasa, amelyet a dzsembori jelvényéül választottak, és egyúttal szellemiségének is jelképéül szolgált. Ezt a mozgalmat alapító Lord Robert Baden-Powell, „B-P”, „Bi-Pi” így öntötte szavakba:

Baden-Powell a díszemelvényen a magyar vezetőség néhány tagjával. In. Jamboree Budapest–Gödöllő 1933, szerk.: Radványi Kálmán, Budapest, IV. Világjamboree Táborparancsnokság, 1933., 4. – Törzsgyűjtemény.  Elektronikus változat: OSZK Digitális Könyvtár

E kötet címlapja meglepően hasonlít a fényképalbuméhoz, csak éppen jobb irányba ugró szarvassal. Feltételezhető, hogy a fényképalbum készítője előképként használta a hivatalos tábori albumot. Nem csupán emiatt, hanem fényképes és szöveges tartalma miatt is hasznos összevetni ezt a nyomtatott kiadványt az egyedi, fényképes példánnyal, mivel ez utóbbinak számos helyszínéhez, szereplőjéhez megfejtést nyújtanak a hivatalos kiadvány fejezetei és képaláírásai. Másfelől pedig ez a kötetbe foglalt fényképsorozat nagyszerűen kiegészíti az itt és másutt nyomtatásban megjelent képeket és leírásokat, illetve az egyéb, magán- és köztulajdonban (pl. Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár – Budapest Gyűjtemény; Fortepan) lévő fényképekről ismert tábori környezetet és a résztvevőket.

• 
• 
• 
• 
• 

A cserkészek által csak „Mártonka” becenéven emlegetett, népszerű Márton Lajos pedig, aki rengeteg riportgrafikát készített a tábor résztvevőiről és kisebb-nagyobb epizódjairól, egy szubjektív, rajzos albumban tette közzé beszámolóját.

• 
• 

A képek egymásutánja, csoportosítása a mai néző számára kissé következetlennek tűnik, de lehet, hogy ez csak az információ hiánya, a világtábor eseményeinek felületes ismerete miatt van így. Összefoglalóan mindenesetre elmondható, hogy a találkozó számos aspektusáról láthatunk felvételeket: az ünnepélyes díszfelvonulás csapatairól; az emelvényen beszédet tartó Baden-Powellről és Horthyról, valamint a tribünök közönségéről; tanácskozó cserkészvezetőkről és fiatal cserkészekről; a cserkészek hétköznapi tevékenységeiről, jókedvű időtöltéséről; a vezetőség néhány tagjáról és pár egyházi személyről; az üzletváros épületeiről és a tábor érdekes építményeiről, táborkapuiról, kerítéseiről.

• 
• 
• 
• 

A gödöllői helyszín nagyon jó döntésnek bizonyult: itt kényelmesen jutott hely a tábor összes alkotóelemének, és megközelíthetősége is kiváló volt. Négy fő részre tagolódott a tábor: a királyi kastély külső parkja – ezt engedte át kegyesen a kormányzó Őfőméltósága a cserkésztalálkozó céljára –, a város kezelésében álló Erzsébetliget, az e körül fekvő erdő- és mezőparcellák, valamint egy nagyobb terület (akkoriban: három koronauradalmi tábla az országút jobb oldalán), ahova a díszfelvonulásokat, bemutatókat, nagyobb nemzeti játékokat szánták. Könyvtárunk Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtára több, a cserkésztalálkozó alkalmából kiadott térképet is őriz, amelyek segítségével a fényképek között is jobban tájékozódhatunk, és képzeletünkben megelevenedhet a bő kéthetes dzsembori.

• 
• 

Az egyik különleges tábort – amelyekből egyébként összesen kilenc volt, köztük a kisfiúk (farkaskölykök) tábora és a rövidebb időre érkező vendégeké –, a Csepel-szigeten elhelyezkedő vízitábort természetesen nem tüntették fel ezek a térképek, noha ez is szerves része volt a cserkésztalálkozónak. A külföldi vendégek nem csupán ide, hanem szervezett kirándulások során az ország jó néhány nevezetes tájára és városába, a fővároson kívül pl. Esztergomba, Pannonhalmára, Tihanyba, a Mátrába és a Hortobágyra is eljutottak ittlétük idején. Az „egész ország legyen jamboree” jegyében a magyar cserkészcsapatok mindenütt felkészülten és barátságosan fogadták a külföldi csoportokat.
A gödöllői dzsembori kb. 26 000 résztvevőjének napjait a szervezett programokon, istentiszteleteken és bemutatókon kívül maga a táborozás, azaz a sátrak felverése, a táborhelyek körülkerítése és csinosítása, a főzés és egyéb „házimunka” töltötte ki. Cserkészek lévén már eleve jó néhány praktikus fogásnak és lényeges tudásnak birtokában voltak, de a világ minden tájáról érkezett csoportok sok-sok újdonságot tudtak mutatni egymásnak. A Magyar Cserkészszövetség igyekezett gyakorlatias, nem csupán a tábor idején, hanem a későbbiekben is haszonnal forgatható kiadványokkal segíteni a táborozókat: ilyenek pl. a Főzési receptek, illetve a Famunkák című könyvecskék. A nyelvi akadályok leküzdéséhez pedig egy négynyelvű kis zsebszótárt is összeállítottak, „extraként” az angol kiejtés fonetikus átírásával: ez utóbbi olykor elég mulattató olvasmány. A dzsemborin megszólaltatandó, kötelezően megtanulandó dalokat ismét egy másik kis füzet foglalta össze, Nézem az eget címmel.
A fényképalbumban és a másutt is megörökített ötletes táborkapuk, kerítések és egyéb faépítmények bizonyítják, hogy a cserkészek nem csak elméletben értettek a részben hozott, részben talált anyagokból rögtönzött alkotásokhoz.

• 
• 
• 
• 
• 

A Jamboree különlegességek című kis könyvben a különféle csapatok kreatív és újító megoldásait gyűjtötték egybe műfajokra tagolva, számtalan rajzzal és fotóval illusztrálva. A fényképalbum felvételeiről egyebek közt a dánok „wigwam-sátra” és több magyar csapat aprólékosan díszített kapuja is visszaköszön itt. Az építményekről szólva nem maradhatnak említés nélkül a gödöllői tábor nagyobb, komolyabb – noha még így is ideiglenes – épületei, amelyek esetenként kimondottan haladó formákkal, az egykorú építészettel azonos felfogásban készültek el: ezt elsősorban az üzletváros zenepavilonján, a cserkészkiállítás épületén, valamint az Aréna-téren álló oltár építményén figyelhetjük meg.

• 
• 
• 

A vallásos szellem, amely a cserkészetnek elengedhetetlen része, áthatotta az egész világtábort; a misék, csoportos áhítatok végigkísérték a táborozás két hetét. A kiadványok között erről tanúskodik az Ordo caeremoniarum. A katolikus istentiszteletek rendje a IV. világjamboreen, illetve a Jamboree-szentbeszédek. A nagy létszámú istentiszteletek részére épült az imént említett szabadtéri oltár, és a tábor képének látványos eleme volt néhány óriási kereszt, mint pl. a franciák táborrészében felállított fehér feszület, amely a fényképalbumban is helyet kapott.

• 
• 

A katolikus csapatok táboraiban sok helyütt építettek kis oltárt. Magyar szempontból természetesnek tűnhet, hogy a katolikus egyház szertartásai és tagjai voltak a meghatározók – a fényképalbum egyik felvételén Szmrecsányi Lajos egri érsek és az irodaigazgatója látható (FTA 1671) –, de a többi keresztény felekezet, az izraeliták, valamint a muzulmán, illetve buddhista országokból érkező résztvevők is mind rendelkeztek vallásgyakorlatukhoz szükséges helyekkel és személyekkel. A magyar cserkészek benyomásait, tapasztalatait összefoglaló A magyar cserkész a jamboreen című füzetke egyik passzusában a ceyloni cserkészeknél tapasztalt erős (buddhista) vallásosságról tesznek említést. A Jamboree album, amely szerint tizenhat vallás hívei vettek részt a táborban, dr. Mattyasovszky Kassziánt idézve így összegzi a vallással kapcsolatos ügyeket: „a IV. Világjamboree megtanított bennünket hinni, – nemcsak Istenben, de megtanított hinni egymásban.”
Mindez átvezet a világdzsembori utólagos értékeléséhez, a tanulságok levonásának, a tapasztalatok felhasználásának és továbbvitelének kérdéséhez. Részletesebben megírt és képes formában a Radványi által szerkesztett hivatalos Jamboree-album őrzi a találkozó élményeit és tapasztalatait, de rövidített, adatokra szorítkozó – egyébként olvasmányos – beszámolót idegen nyelveken is kiadott a táborparancsnokság. A rendezők célkitűzéseinek legfontosabbika a kölcsönös tisztelet, megismerés, megértés és testvériesség lehetővé tétele és erősítése volt a résztvevő nemzetek között, képviselőiken keresztül. Az eszperantó nyelv, amelyet hasonló eszmék reményében fejlesztett ki kezdeményezője, Lazar Markovics Zamenhof, nem véletlenül szerepelt éppen itt először hivatalos nyelvként. Teleki Pál szavaival:

Amennyiben ezek az ideálok a társadalom szélesebb körében valóra válhattak volna és a politikai vezetők is őszintén magukévá tették volna őket, talán nem fordult volna néhány évvel a 4. cserkész világtábor után tragikusan rossz irányba Európa, majd az egész világ sorsa.

Felhasznált irodalom:

• Vitéz Faragó Ede: Jó munkát. Cserkész jótettek gyűjteménye, Budapest, Magyar Cserkészszövetség, 1933.
• Vitéz Faragó Ede: A magyar cserkész a jamboreen, Budapest, Jamboree Táborparancsnokság, 1933.
• Molnár Frigyes: Jamboree-zsebszótár. Cserkész és tábori szakkifejezések magyar-német-francia-angol nyelveken és az angol kiejtéssel, Magyar Cserkészszövetség, 1933.
• Márton Lajos: Jamboree: Gödöllő. 1933, Budapest, Magyar Földrajzi Intézet, 1933.
• Teleki Pál: A IV. világ Jamboree. In. Testnevelés, 5. évf., 1932. 1–2 sz.
• Radványi Kálmán (szerk.): Jamboree Budapest-Gödöllő 1933, Budapest, IV. Világjamboree Táborparancsnokság, 1933. Elektronikus változat: OSZK Digitális Könyvtár
• Szunyogh, Xavér Ferenc: Ordo caerimoniarum in Jamboree IV, Gödöllő, 1933.
• Windhaber Alajos (szerk.), Josvay László, Gábris István: Jamboree különlegességek, Budapest, 1934.
• Jánosy Albert, Jánosy István: Famunkák. 1.: Anyag és szerszámismeret. Összeépítések. Mit készíthetünk el. Befejező műveletek. (Ezermester ipari zsebkönyvtár 1-2. sz.). Jamboree Táborparancsnokság, 1933.
• Liptai János: Jamboree: főzési receptek, Budapest, Magyar Cserkész Szövetség, 1933.
• Official report: 1933 Jamboree Budapest – Gödöllő, Budapest, Jamboree Headquarters, 1934.
• Nézem az eget. A IV. Világ-Jamboree egységes magyar énekei. Összeállította a Jamboree-Táborparancsnokság, Budapest, Magyar Cserkészszövetség, 1933.
• Jamboree-szentbeszédek. Az 1933. gödöllői világjamboreen elhangzott beszédek, Budapest-Gödöllő: Élet Irodalmi és Nyomda Rt, 1934.

Sebő Judit (Történeti Fénykép- és Videótár)

Latinovits Zoltán (1931–1976), a „színészkirály” életéről, haláláról könyvtárnyi írás született. Most, fölidézve húszesztendőnyi színházi pályája és negyvenöt évnél is rövidebbre szabott élete emlékeit és nyomait, azt keressük, hogyan s miképp is lehetett az öntörvényű és összeférhetetlennek tartott autodidakta művész olyannyira meghatározó korának színháza és az utódok számára. Hogy kiátkozzák vagy „királlyá” emeljék, hogy különcségeit emlegessék csak vagy épp prófétának tartsák sokan máig is. Ki volt Latinovits? S miért a színház lett élet-halál terepe, munkáját, alkotó erejét miért éppen e pillanatnyi, múlandó, csak a jelen lévő nézők számára élményt adó összetett művészetben indította el és bontotta ki? S persze, az irodalomban. Miért nem maradt a „kaptafánál”: az építészetnél?

Latinovits Zoltán portréja 1969-ből – Színháztörténeti és Zeneműtár 

Latinovits a hatásra törekedett. Hatni akart az emberekre – közvetlenül, azonnal és mélyen. Az építőművészet ugyan hosszú távú alkotásokat hoz létre, de a tervező nem találkozik „közönségével”, nem fedezheti föl velük együtt a művet, nem fedeztetheti föl, szerettetheti meg a házát, nem teheti az embereket, a közönséget-közösséget kíváncsivá majd boldog-elégedetté személyesen. S ott az irodalom. A nyelv a legpontosabbnak gondolt kommunikációs eszközünk. De a szépirodalom nyelve művészi anyaggá lesz az író-költő-drámaszerző tolla alatt. Egyértelműsége, kognitív, értelmi befogadhatósága, érthetősége szinte elvész. Az elveszett jelentés helyére pedig a sajátos poétikai, formai és zenei eszközökkel is megteremtett érzelem lép. A nyelv, amelyen az irodalom megszólal, művészetté válik, személyes érzelmi kommunikációvá – de hiányzik az alkotó és a befogadó közti közvetlenség és az olvasók közösségi élménye. A színházban azonban mindazok a jegyek megvannak, melyekkel a fiatal Latinovits az emberekhez akart szólni.
Ezért indult hát a már kisgyerekkorában és diákszínpadokon megismert világ felé: színész lesz, előadóművész. A család és a tradíció okán aztán mégis volt asztalosinas és hídépítőmunkás is, mielőtt a Műegyetem építészhallgatója lehetett volna. Onnan azonban 1957-ben Debrecenbe szerződött segédszínésznek, s nem az évfolyamelsőnek kínált fontos állami állást választotta. (Építész énje a színpadi tér és díszlet iránti igényességében és hozzáértésében mindvégig megmaradt. Ruttkai Évával közös budai otthonukat is maga tervezte. És munkatársaival részt vesz az új Nemzeti Színház építésére kiírt 1964-es tervpályázaton is.)
Amit a kiemelkedően intelligens, sportos fiatalember a színházról, a világról és az életről megtanult – otthon, az iskolában, a színpadon és a munkások között – beivódott gondolataiba. Életelveit meghatározta a tisztesség, a hitelesség, a meg nem alkuvó bátor igazságkeresés, a saját és mások tálentumával való felelős gazdálkodás idealizmusa. S emiatt valóban összeférhetetlen volt a tehetségtelenséggel, a hazugságban élőkkel, a megalázkodókkal és megalkuvókkal. Fegyelmezetlensége mögött az alkalmatlan keretekkel való küzdelem, a saját emberi és művészi hiperérzékenysége miatti önvédelem kényszere, föllobbanó haragja, dühkitörései mögött jobbítani akaró indulatai álltak. Nem a botrányt, az összeütközést kereste, hanem a megoldást az adott emberi-művészi helyzetre, s emiatt került sokszor konfliktusba, bajba.

Latinovits Zoltán 1970-ben. A Képes Film Híradó 1970. augusztusi számának melléklete. Prímás Gyula felvétele – Színháztörténeti és Zeneműtár 

Valószínű, hogy az őt időről időre hullámokban depresszióba vagy hiperaktivitásba taszító pszichés betegsége, ami mind a kommunikációját, mind a hétköznapjait és halálának, öngyilkosságának körülményeit is meghatározta, legalább részben a színészi létezés nehézségeivel függ össze. Az autodidakta színész ugyanis – hogy hiteles és hatásos alakítást nyújtson – személyiségét a szélsőséges élményekig viszi, hogy elérje a kifejezés olyan érzelmi intenzitását, ami átsugároz téren és rivaldán a partnerekig és a nézőkig. A tehetség és elhivatottság nem elég e lelki megpróbáltatások elviseléséhez, a szereppel, a karakterrel való megküzdéshez. Szükség van olyan mesterségbeli fogásokra, melyek magát a színészt, az embert és a személyiségét megvédik az átlényegülés fázisaiban való „közlekedés” folyamatában. Latinovits nem volt minden ilyen mesterségbeli fogás birtokában, amikor 25-26 esztendősen a szolnoki, majd a debreceni színpadra lépett. A színpadi alakba való belépésben mesterei, barátai, kollégái példát adtak neki, tanították, nyesegették, terelgették (Lehotay Árpád, Galamb Sándor, Versényi Ida, Berényi Gábor, Téry Árpád, Vámos László, Szendrő József, a fiatal Mensáros László meg Hofi Géza Debrecenben, a kamaszkorától barát Cserhalmi György, aztán Várkonyi Zoltán, Radó Vilmos, Pethes György és Huszárik Zoltán és persze szerelme, Ruttkai Éva is). Amikor azonban a karakterből való kilépés, a saját személyiség és hétköznapi én visszavétele következnék, a társak, a közeg nem segítettek. A kocsmai „levezetés”, a hosszú éjszakák elvették az erőt a szerepek elengedési folyamatának végig vitelétől. A színpadi figurák és a költők ott maradtak „élőkként” Latinovits érzékeny idegpályáin, zsigereiben. Vitte őket tovább, teljes lelküket, fájdalmaikat, szenvedésüket, szenvedélyeiket mint a sajátjait. Így nem lehet élni. Nem lehet sokáig életben maradni. De égni és hatni lehet.

• 
• 

Színészi alakításai már a pályakezdet éveiben is figyelmet keltettek. Epizódszerepekben is jelentős figurákat formált (a híres, 1957-es debreceni Hamletben Francisco, Török Jancsi a Légy jó mindhaláligban, A dadában Viktor stb.), első főszerepeiben pedig sármos hódítót. Kohut Ilyen nagy szerelem című darabjának férfi főszerepében például megbabonázta a vendégszerepelni Miskolcra érkező sztárt, Ruttkai Évát. Aki mellett aztán a rádióban és később a Vígszínház színpadán is Rómeó lehetett. És az életben is.

Az 1978-ban kiadott Hol van az a nyár című kislemez borítóján Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán – Színháztörténeti és Zeneműtár 

Kapcsolatuk különös. Azt mondják – s az ellenkezője is igaz… –, az ellentétek vonzzák egymást. Köztük nem ellentét volt, de akkora különbség, hogy az emberi, szakmai téren egyaránt áthidalhatatlannak látszott. Hihetetlen energiák törtek föl szerelmükből, úgy tudták megtartani a hidat mégis. A színészkirály és a színészkirálynő.
1959-tól Latinovits a filmvásznat is meghódította. A legkülönbözőbb filmekben kapott szerepeket a kosztümös Jókaiktól a krimikig, a Tótéktól Karinthy szerepéig az Utazás a koponyám körülben, Jancsó-filmektől a Szindbádig. Ahogy a színházban, a filmen is megtalálták a lélekterhelt, torz, de legalábbis „fura” figurák. Latinovits emblematikus színházi főszerepei közt is sok ilyent találhatunk: Cipolla, a Tóték Őrnagya, Liliom, Ványa bácsi, Veszprémben A különc Teleki Lászlója és Willy Loman Miller darabjában, s az utolsó szerep: Dr. Edvardo Bozzi.

 Latinovits Zoltán A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak című előadás főszerepében. Fővárosi Operettszínház, 1976 – Színháztörténeti és Zeneműtár 

A színház mellett a legfontosabbnak a költők, a magyar költők, főképp József Attila, Ady és Illyés Gyula, Arany és mások szavainak megszólaltatását tartotta. Az irodalmat, a verset nem elsősorban olvasnivalónak gondolta Latinovits, hanem közvetlen és személyes kommunikációnak a szerző és a befogadó között. A színész-előadóművész, azaz az első olvasó közvetítésével akarta segíteni, hogy a költői szó, de leginkább a költői érzelem és indulat utat találjon a közönséghez. Versmondását a költői pozícióba való átlényegülés, valamint a versszöveg és a zeneiség emocionális átadása jellemezte. A pódiumon túl a rádióban, hanglemezeken és a televízióban teremtett új szavalói stílust. Fiatalokkal, az Irodalmi Színpadon és az Egyetemi Színpadon – ahol maga is számos alkalommal szerepelt – a későbbi Balassi Bálint Szavalókörrel rendezett színpadi versműsorokat, a Kalákával is föllépett.
A versmondás, a színészi előadás teoretikus és pszichológiai kérdései inspirálták előbb, aztán a színházi értékek, a színházművészet és a társulaton belüli munkamódszerek megújításának vágya arra, hogy maga is esszéket, majd könyveket publikáljon. S miközben színi pályája kiteljesedéseképp a veszprémi színházban rendezői feladatokat is kaphatott, megjelent a már korábban megkezdett írásának bővített változata, a Ködszurkáló (1973, 1994, 2020). Ahogy minden nyilvános megszólalása, szereplése és állásfoglalása, e kötet is vihart kavart. A fiatalok, és akik maguk is a színház, a kultúra és a közösség megújítására törekedtek, a Latinovits szigorú elveit és értékrendjét tükröző írásokat útmutatásként olvasták. A konzervatívok, akik a színházi életben nem akartak kilépni a realista játékmód és metodika már bevált és jól működő keretei közül, s akik a társadalmi kritikát is túl élesnek találták, elutasították, marginalizálták Latinovits minden megnyilvánulását.
Ma azonban másképp olvassuk a Ködszurkálót vagy a Verset mondok… (1978, 1983, 1985, 2002) és az Emlékszem a röpülés boldogságára (1985) címmel összegyűjtött írásokat. Képet adnak egy kivételes művész gondolkodás- és alkotásmódjáról és a korszakról, melyben értékrendjéért harcolni kényszerült – s elbukott. Latinovits „modernsége”, amit pályája elején sok kritika kiemelt, nem volt „korszerűség”. Sokkal inkább jelentett szembenállást az 1950–70-es évek hazai színházi munkamódszereivel és divatjaival. „Modernsége” konzervatív volt abban az értelemben, hogy évezredes, hagyományos emberi és művészi értékek védelméért emelt szót, az emberközpontú kultúráért, a magyar nemzet tradicionális és klasszikus, valamint a világirodalom és -színház 20. századi teljesítményeinek tisztelete mellett állt ki. S mindenekfelett a tehetséget, az érzékenységet és a teljesítményt meg az igazságot tisztelte.
Legendás színpadi alakításainak hatása elsősorban a nézők emlékeiben maradt meg, filmszerepeiben évtizedek múltán is frissnek látjuk figuráit. Verselőadásmódját, színpadi beszédét már lehet ugyan idejétmúltnak tartani, de értékrendje, gondolatai és tálentumának világjobbító energiái számunkra is maradandó fontosságúak.

Dr. Sirató Ildikó (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat hatvankettedik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Csányi Istvánt és gyűjteményét mutatja be.

Csányi István (1905–1991) budapesti orvos az édesapja révén – aki egy nagy nyomdavállalat vezetője volt – ismerkedett meg a sokszorosító eljárásokkal és a grafikával. Szülei őt is nyomdásznak szánták, ezért a bécsi Grafikai Tanintézetbe íratták be. Ottani működésére néhány rézkarc és heliogravűr emlékeztet. Aztán abbahagyta ezt a szakmát, és régi vágyának engedve elvégezte az orvosi egyetemet. Emellett a grafika is érdeklődési körében maradt, több mint 50 éven át gyűjtötte az ex libriseket, mindenféle témában.

Oriol M. Diví fametszete, 1968. Forrás: Oriol M. Diví ex-libris, 1960–2011., Barcelona, Granja Grafica, 2011., 67.

Ez irányú érdeklődését részben nagybátyjától, dr. Szécsi István orvostól örökölte, aki szintén hódolt e szenvedélynek – pár száz darabos, főleg régi ex librisekből álló kollekciója jelentette Csányi gyűjteményének alapját. Csányi levelezésekkel, széles körű cserekapcsolataival jelentősen gyarapította a kollekciót az évtizedek során. A gyűjtőtevékenységet a II. világháború idején szüneteltetnie kellett, de az állományt ekkor is sikerült megmentenie a széthullástól. Mindenféle technikájú és korú ex librist – magyar és külföldi lapokat is – gyűjtött. Kollekciójában kiemelt szerepet kaptak a régi, „antik” ex librisek, a 17–19. századból kb. 300 darabbal rendelkezett, ami – tekintettel a régi ex librisek kis számarányára – jelentős mennyiség. Teljes gyűjteménye kb. 35 000 darabot számlált.
Gyűjtési szempontjairól, kollekciója rendszeréről a következő tanulságos megállapításokat tette:

1970-ben feleségével részt vett a XIII. FISAE Nemzetközi Ex libris Kongresszuson, melyet Budapesten rendeztek. Jó alkalom volt ez a magyar és külföldi gyűjtőkkel, grafikusokkal való találkozásra, sok érdekes és értékes emberrel ismerkedhettek meg, zajlott az ex librisek cseréje és a rendelések leadása.
A Csányi számára ex librist készítő magyar és külföldi grafikusok közt említhető Andruskó Károly, Nagy István, Nagy László Lázár, Trojan Marian József, Repcze János, Gerard Bergman, Oriol M. Diví, J. Ny. Tyihanovics. Több könyvjegy orvosi szakmájára utal, például betegét vizsgáló orvossal, kehely köré tekeredő kígyóval. Utóbbi jelkép az ókori görög mitológiából eredeztethető. Aszklépiosz – a gyógyítás istene – attribútuma a bot köré tekeredő kígyó, illetve lánya, Hügieia – az egészség, a tisztaság és a közegészségügy istennője – tart a kezében csészét az ábrázolások szerint, melyből egy kígyót itat. A kígyó a megifjodás, a megújuló életerő szimbóluma; a csészéből ivó kígyó a gyógyszerészet, az orvosi tevékenység emblémája a mai napig.

Andruskó Károly linómetszete, 1970. Jelzet: Exl.Cs/27 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A nagy lengyel csillagász, Nikolausz Kopernikusz (1473–1543) – a heliocentrikus világkép kidolgozója – születésének 500. évfordulójára Csányi a lengyel származású Trojan Marian Józseftől rendelt emléklapot.

Trojan Marian József fametszete, 1973. Jelzet: Exl.Cs/30 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A montserrati kolostorban élő Oriol M. Diví (1924–2013) spanyol bencés szerzetes, grafikus jó néhány fametszetű ex librist alkotott magyar gyűjtők, így Csányi nevére. Ezek kompozíciói világosak, egyszerűek, jól áttekinthetők. Diví több ex librisén szerepel a különleges sziklaképződményekben gazdag hegyvidék, a Santa Maria de Montserrat bencés kolostor.

Oriol M. Diví fametszete, 1975. Jelzet: Exl.Cs/26 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A spanyol szerzetes több alkotása Isten hatalmát, dicsőségét hirdeti, az abban gyönyörködő embert mutatja be. A természet, a növények és az állatok tisztelete, szeretete fejeződik ki a következő grafikán.

Oriol M. Diví fa- és linómetszetű grafikája, 1973. Jelzet: Exl.Cs/32 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Csányi Istvánt 1991. augusztus 21-én helyezték örök nyugalomra Budapesten a Farkasréti temetőben. Emlékére Vén Zoltán grafikusművész alkotott in memoriam lapot, gyertyát tartó szárnyas angyallal és Csányi portréjával. A nevére készült grafikák a kép nyelvén idézik fel kivételes személyiségét.

Vén Zoltán rézmetszete. Forrás: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Irodalom:

• Csányi István, Dr.: Így kezdődött – egy ex libris gyűjtő visszaemlékezései, Kisgrafika, 1973/3. sz., 20–22. és Kisgrafika különszám, 1994, 5.
• A kongresszus résztvevői, Kisgrafika Értesítő, 1970. december, 743–745.
• Nagy Ágota: A selyemkóró esete a kígyóval, avagy: hogy kerül a kígyó a patikai cégérbe?, A Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár honlapja
• Oriol M. Diví ex-libris, 1960–2011., Barcelona, Granja Grafica, 2011., 67., 90., 97., 100., 116.
• Soós Imre: Elhunyt Dr. Csányi István, Kisgrafika, 1991/3. sz., 15.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Csányi István (1905–1991). Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 37.
• Vasné Tóth Kornélia: Oriol M. Diví, avagy a katalán ex libris fénykora, Kisgrafika, 2013/1. sz., 13–14.
  
  

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész

[Veredy Gyula] Könyvtárosi pályáját a Fővárosi Könyvtárban kezdte 1922-ben, később 1947-től 1961-es nyugdíjazásáig az Országos Széchényi Könyvtár munkatársaként hódolt hivatásának. Többek között a magyar küldöttség tagjaként részt vett az első dokumentációs világkongresszuson Párizsban 1937-ben. Neve szorosan kapcsolódik a tizedes osztályozás terjesztéséhez, és a magyar nyelvű ETO-kiadások gondozásához. A címadó mondat Schneller Károly tollából származik, aki ily módon emlékezett meg róla és munkájáról, amit a hazai könyvtárügyért tett.

Schneller Károly: Veredy Gyula. Portré. In. Könyvtáros, 1976. 11. sz., 662. – Törzsgyűjtemény

Veredy Gyula 1897. május 5-én született Apatinban, a Vajdaság területén és 1976. szeptember 7-én Budapesten halt meg. Már fiatalon, jogtudományi diplomájának megszerzését követően, a könyvtárosi pályát választotta, 1922-ben a Fővárosi Könyvtárban (mai nevén Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár) helyezkedett el. Munkája során korán felismerte a szakdokumentáció jelentőségét, a tudományos igényű tájékoztatás fontosságát, amely Veredy Gyula figyelmét közvetve a tizedes osztályozás felé irányította. Szabó Ervin (1877–1918) halála után Veredy az ő kezdeményezését folytatva az Egyetemes Tizedes Osztályozás (röviden ETO) hazai elterjesztésének egyik elkötelezettjévé vált. A kitűzött célra összpontosítva felismerte, hogy az elődje által átdolgozott decimális rendszer továbbfejlesztésre szorul. Az 1929-ben Brüsszelben megjelent második kiadás mintájára, az ügy nemzetközi jelentőségét felismerve Veredy Gyula munkatársaival együtt közel másfél évtizeden keresztül, 1941-ig dolgozott adecimális rendszer továbbfejlesztésén, melynek eredménye a Fővárosi Könyvtár osztályozási táblázatait tartalmazó házi sokszorosítással készített kilenckötetes munka- Veredy mindeközben 1926 és 1948 között a Városi Szemle című folyóirat állandó szakbibliográfiáját, a Városügyi bibliográfiát is szerkesztette.
Szakmai tevékenysége mellett, Babiczky Béla szavait idézve, röviden megismerhetjük Veredy Gyula személyiségének egy szeletét és céljait is:

1937-ben Káplány Gézával (1880–1952) és másokkal együtt részt vett a Párizsban tartott dokumentációs világkongresszuson, mivel Magyarország ebben az évben csatlakozott a szövetséghez. 1938-ban szintén tagja volt a magyar küldöttségnek az eseményen, az átszerveződő Nemzetközi Dokumentációs Szövetség (más néven FID) kongresszusán. A megismert nemzetközi fejlődésről és irányzatokról előadásokon és cikkeiben tájékoztatta a hazai könyvtárosokat.
Nagy Károlyné így jellemezte Veredy Gyula munkáját:

Veredy Gyulát 1939-ben a Magyar Könyvtárosok és Levéltárosok Egyesületének főtitkárává nevezték ki ünnepélyes keretek között, mely pozícióját 1945-ig tartotta. Munkája során a kor nyújtotta szűkös lehetőségekhez mérten igyekezett nemzetközi kapcsolatokat ápolni, például szakmai tanfolyamokon, előadásokon és írásban terjesztette a tizedes osztályozás alapjait, fejlődését és gyakorlatba való átültetését. 1946-ban befejezte a munkát a Fővárosi Könyvtárban és 1947-ben csatlakozott az Országos Széchényi Könyvtár munkatársaihoz, ahol 1961-ben történő nyugdíjazásáig dolgozott. Először a nemzeti könyvtár szakozó csoportjának revizora volt, később 1959-től pedig a Bibliográfiai Osztály vezetőjévé vált.
Nagy Károlyné így emlékezett vissza munkatársa, Veredy Gyula az Országos Széchényi Könyvtárban töltött idejéről:

Nem csupán az intézmény falain belül tevékenykedett, hanem 1949-ben bekapcsolódott az Országos Dokumentációs Központ munkájába, többek között az osztályozás oktatásába, az Egyetemes Tizedes Osztályozás magyar nyelvű táblázatainak elkészítésébe, szerkesztésébe és publikálásának folyamatába. Ennek eredményeképpen 1950 és 1955 között megjelent az ETO magyar nyelvű, rövidített táblázatait tartalmazó 4 kötet, amely elősegítette a tizedes osztályozási rendszer szinte valamennyi hazai könyvtárban való gyakorlati bevezetését. Az 1950-ben megalakult Országos Osztályozási Bizottság tagja volt, később pedig 1952-től 1967-ig elnökként vett részt a szervezet életében, mivel ugyanebben az évben a központi könyvtárügyi feladatok jelentős részét és Magyarország képviseletét az OSZK vette át a Nemzetközi Dokumentációs Szövetségben. Az OOB főbb feladatai között említhetjük az osztályozás során felmerült vitás esetekben hozott döntések meghozatalát, illetve irányító szerepét az Egyetemes Tizedes Osztályozás magyarországi könyvtárakban való alkalmazásában is. Végül 1958-ban megjelent a nemzetközi táblázatok magyar nyelvű kivonata, amelynek szerkesztésén Veredy Gyula is dolgozott, illetve a hazai osztályozó könyvtárosok jelesebb képviselőit is bevonta a kiadás elkészítésébe.

Veredy Gyula: Egyetemes tizedes osztályozás. Rövidített táblázat. Betűrendes mutató III., Budapest, Országos Széchényi Könyvtár 1954. – Törzsgyűjtemény

1955-től 1961-ig a Magyar Nemzeti Bibliográfia felelős-, illetve főszerkesztője volt. 1961-ben, többek között egészségi állapota miatt, nyugdíjba vonult de a nemzeti könyvtárban töltött munkájával együtt nem ért véget a tizedes osztályozás ügyéért folytatott tevékenysége. 1967-ig az Országos Osztályozási Bizottság elnöke maradt, és betegsége ellenére is szerkesztőként aktívan részt vett a teljes, magyar nyelvű ETO-kiadás előkészítésében, elősegítve az 1968 és 1972 között megjelent 42 kötetes munka megjelenését. A teljes kiadást megelőzve 1966-ban, ugyancsak az ő közreműködésével adták ki az első nemzetközi táblázatokkal megegyező szövegű, hivatalos FID-kiadványként elismert, rövidített magyar ETO-táblázatot.
1976. szeptember 7-én bekövetkezett haláláról lánya, dr. Balázs Sándorné Veredy Katalin dr. adott hírt az alábbi gyászjelentésben:

Veredy Gyula gyászjelentése – Pannon Digitális Egyesített Archívum

Babiczky Béla az alábbi sorokkal búcsúzott Veredy Gyulától:

Felhasznált és válogatott irodalom:

• Babiczky Béla: Veredy Gyula (1897–1976). In. Tudományos és Műszaki Tájékoztatás, 23. évf., 1976. 10. sz., 399–400.
• Babiczky Béla: Az Egyetemes Tizedes Osztályozás három évtizede Magyarországon. In. Tudományos és Műszaki Tájékoztatás, 23. évf., 1975. 3. sz., 189–208.
• Lázár Péter, Veredy Gyula: Nemzetközi konferencia az Egyetemes Tizedes Osztályozásról Budapesten. In. Magyar Könyvszemle, 75. évf., 1959. 4. sz., 387–391.
• Schneller Károly: Veredy Gyula (1897–1976). In. Könyvtáros, 26. évf., 1976. 11. sz., 662–663. 
• Magyar Életrajzi Lexikon 1978–1991. Szerk.: Barabás Éva [et al.], Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994.
• Veredy Gyula: A dokumentáció fejlődése és időszerű kérdései a könyvtáros szemszögből, Budapest, Magyar Könyvtárosok és Levéltárosok Egyesülete, 1944.
• Veredy Gyula: A könyvtári osztályozás újabb kérdései, különös tekintettel a tizedes rendszer fejlődésére, Budapest, Országos Könyvtárügyi Tanács, 1961.
• Egyetemes Tizedes Osztályozás. Szerk.: Veredy Gyula, Budapest, Bibliotheca, 1958.
• Kalapis Zoltán: Emlékezzünk régiekről, Zombor, Publikum, 2007.
• Veredy Gyula 1897–1976. In. Könyvtáros, 26. évf., 1976. 11. sz., 662–663.

Opálka Tamara (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

Neve ma is mosolyt csal az idősebbek arcára, s talán a filmjeit, televíziós és rádiós felvételeit megismerő fiatalokéra is, pedig már negyven éve nincsen közöttünk.
Bilicsi (Grawatsch) Tivadar 1901-ben Budapesten született, apai családja származott a morvaországi Bilicsről, innen a színészi név. A kispolgári, iparos-, kereskedőfamília sarja (akinek színházjáró felmenői között többen is érintkeztek a művészetekkel, ha nem is a színészettel, hanem inkább a zenével) már korán elárulta tehetségét a játék, a színpad iránt, gyerekként azonban nem a tanulás volt az erőssége. Később aztán nagyobb hangsúlyt kapott életében a művelődés, olvasás, persze, akkor is inkább a választott szakmájának műfogásait, pályatársainak összegyűjtött tapasztalatait tanulmányozta kedvvel és gyűjtőszenvedéllyel: a színészet szakirodalmának egész könyvtárát halmozta föl otthonában. S hozzá gyűjtötte a színházi relikviákat is – a játék emlékeit.

Bilicsi Tivadar portréja az 1960-as évekből – Színháztörténeti és Zeneműtár

Az ifjú postatisztviselő ahelyett, hogy a nehezen megszerzett érettségi utáni nyugdíjas állásában maradt volna, kardalosnak állt és színészeti tanulmányokba kezdett az 1920-as évek elején. Valódi tálentumát a színésztársak és a rendező-direktorok is fölismerték és támogatták, hamar jutott a kisebbek után nagyobb szerepekhez a miskolci és a szegedi színpadokon. A közönség és a kritika is gyorsan megszerette, elismerte.
Hogy mihez volt a legnagyobb tehetsége? A nevettetéshez. A boldogságszerzéshez. S mindvégig. Maga parafrazeálta a madáchi mondatot ekképp: Mulattattam, de mulattam is. Ezt szánta halála előtt tervezgetett második könyve címéül. Már fiatalon így nyilatkozott: „Minden vágyam, minden törekvésem a mulattatás, a megnevettetés, a szórakoztatás öröme volt. Talán az a vágy hajszolt erre, hogy másokat boldoggá tegyek? Valahol egyszer olvastam: igazán boldog csak az lehet, aki másokat is boldoggá tud tenni.”
De nemcsak a legjelesebb nevettetők, színpadi clownok egyike volt Bilicsi Tivadar, az énekes-táncos operettvilágban a táncoskomikusságig, sőt a bonvivánságig vitte és a mindenkori kisemberek tragikumba hajló hétköznapjait is hitelesen mutatta meg. Groteszk figurái a közép-európai abszurd oly ismerős, mégis érthetetlen és értelmezhetetlen közegében mozogtak a legnagyobb természetességgel már akkor, amikor az 1930-as években e fogalmakat nem is használták.

Színpadról színpadra vidéken és Budapesten a direktorok csábításának és a mind nagyobb, mind izgalmasabb szerepek vágyának engedve szerződött, első pályaszakaszának fontosabb helyszínei a városligeti Feld Színház, Miskolc, Szeged és az Országos Színészegyesület színiiskolája (1923–1925) után a Király Színház, a Belvárosi Színház, a Fővárosi Operettszínház, majd a Terézkörúti Színpad, az Andrássy úti Színház és a Magyar Színház voltak. 1945 után játszott a Művész, a Magyar, a Medgyaszay és a Modern Színházban és újra az Operettszínház színpadán. A Fővárosi Víg Színházban is tag volt s utána szerződött a Magyar Néphadsereg Színház névre átkeresztelt Vígszínházba, mely 1961-ben vehette vissza patinás nevét. Ott Bilicsi 1954 és 1968 között, nyugdíjba vonulásáig volt tag, de utána is a Víg- és a Pesti Színház színpadain láthatta őt a közönség. A hatvanas-hetvenes években magyar közönség előtt az USA-ban, Kanadában, Svédországban turnézott és fellépett Csehszlovákiában, Jugoszláviában is.
A filmek ifjú sztárja az első, még némafilmbéli statisztálás (1920) után az 1930-as évek elején indult hódító útjára, a háború végéig hetvennyolc mozidarabban szerepelt. Voltak ezek között kevésbé jelentős filmek és szerepek, de maradandó élményt adók is. Utóbbiak sorában említhetjük az Ez a villa eladó (1935), Az aranyember (1936), A Noszty fiú esete Tóth Marival és a Két fogoly (1938), a Halálos tavasz, a János vitéz, a 3:1 a szerelem javára (1939), a Semmelweis (1940), a Bob herceg (1941), a Katyi (1942) címűeket. A háború után azonban kevesebb filmes feladatot kapott. Emlékezetes a Déryné (1951) és az újabb Semmelweis című filmben (1952) nyújtott alakítása. Ezeket követően aztán a televíziós szerepek sora váltotta föl a vásznon való megjelenéseket. A legismertebbé talán A szabin nők elrablásának Rettegi Fridolinja és a Csinn-Bumm Cirkusz fehér bohóca, Bruhaha Kelemen vált, akik Bilicsi színi alakítását követően a tévéképernyőkön és a rádióközvetítések útján eljutottak minden otthonba.
A játék, az életigenlő karakterformálás volt a legfontosabb a színész számára. A legkisebb szerepben is teljes és hiteles embert formált, a komikus alak fájdalmát és tragikumát épp úgy meg tudta mutatni, mint a komoly drámai figura groteszk humorát, bumfordi kisemberek szerethető hétköznapiságukban lettek a nézők „szomszédai”, „családtagjai”. S ezenközben a színész a színjátszás művészetének és esztétikájának elmélyedt és tapasztalt tudósa lett. A sokoldalú színpadi gyakorlat és az elméleti vizsgálódások, fölfedezések „önképzőkörében” kristályosodott ki Bilicsinek a színházról, a játékról és az emberségről alkotott saját esztétikája. Így fogalmazott:

Bilicsi Tivadar mint Beppo A néma levente című Heltai Jenő-darabban, 1955 (?), Fotó: Escher Károly – Színháztörténeti és Zeneműtár

Idoljai és ideáljai Jászai Mari és Pethes Imre voltak. A pályáját később végig kísérő szerepében, Beppóként (Heltai Jenő A néma levente, 1936, 1946, 1955) Törzs Jenőtől kapta azt a tanulságot, hogy miként is működik a színész és a szerep kettőssége és egysége a játékban. Utóbb azt mesélte, mikor az 1936-os Magyar színházi előadásban a nála fejjel alacsonyabb nagy színész, Törzs Jenő először kapta föl, s pörgette meg a helyzethez illő önfeledséggel a szolgáját játszó Bilicsit, s ő gratulált partnere erőnlétéhez, Törzs Jenő azt felelte, nem ő van jó erőben, hanem Agárdi Péter. Bilicsi Tivadar örökre megjegyezte ezt a mondatot, s hozzáillesztette a színpadon megszerzett és a könyvekből kiolvasott meg a nézőtérről megfigyelt szakmai, mesterségbeli tudásához. Partnereit is mestereinek tekintette a kezdetektől idős koráig. A nagy tehetségeket csodálta és tisztelte. Élete végén egész kötetet szentelt színészkollégái emlékének. A „Hol vagytok ti, régi játszótársak?” című Bilicsi könyv a halála utáni esztendőben, 1982-ben látott először napvilágot.

Bilicsi Tivadar: „Hol vagytok, ti régi játszótársak?” Emlékezések volt pályatársaimra, ill.: Hauswirth Magda, Budapest, Magyar Könyvklub, 2001. – Színháztörténeti és Zeneműtár

A színpadi létezést és a színészi munkát számos színészkarakterben mutatta meg – a kulisszák mögött is a legfontosabbnak érzet emberségbe engedve betekintést a nézőknek. Ahogy a szerzők közül például Molnár Ferencet, Bilicsit is izgatták a titokzatos összefüggések a valóság és a látszat, a színpadi alak és a civil alkat, a színi hitelesség és a valódiság egymásba oldódó megjelenítésének misztériuma. Bilicsi Tivadar volt Szellemfi Szigligeti Ede vígjátékában, Talma a Josephine című darabban (Csortos Gyula helyett), Rettegi Fridolin ripacs-színidirektor A szabin nők elrablása múlhatatlan sikerű színházi és tévés produkcióiban. Utóbbit a legkedvesebb szerepének mondta. Adta Osztrovszkij Erdő című komédiájának Vidorovját, Almádyt A játék a kastélyban című mesteri Molnár-darabban 1946 (Művész Színház) után 1961-ben is (Vígszínház). Cirkuszi bohóc vagy kiöregedett artista is volt – porondon és színpadon. Bruhaha Kelemen és O’Neill Eljő a jeges című darabjában Ed Mosher.

Bilicsi Tivadar mint Rettegi Fridolin. A szabin nők elrablása (?), 1963/64 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Drámai karakterszínészként szintén maradandót alkotott. A színikritika és a színházcsinálók emlékezete is megőrizte a legfontosabb alakításait: Shakespeare-től Trinculót (A vihar), Lőrinc barátot (Rómeó és Júlia), a Bánk bánban Simon bánt, az Esőcsináló (Richard Nash) öreg Currey-jét és a revelatív Alfred Illt Dürrenmatt Az öreg hölgy látogatása című, a Vígszínházban 1959-ben bemutatott előadásában. A kortárs magyar szerzők pedig egyenesen lelkesedtek az idős Bilicsiért, egyesek direkt neki írtak szerepeket. Az öreg (a szerző, Gyurkovics Tibor így nyilatkozott Winter házmester alakjáról: „Bilicsi Tivadarról külön kell szólnom. Amit a darabomban produkál, az a színjátszás magasiskolája. Az örökös vitát, hogy mi az abszurd, mi a reális, mi a modern – egy csapásra eldöntötte. Felejthetetlen!!!”) és a Nagyvizit (Badari Zoltán) a pálya záró csúcsai voltak. És Bereményi Gézától a Légköbméter Biró Mártonja, valamint Csurka István darabjai, a Szájhős és az Eredeti helyszín fémjelzik ezt az időszakot az 1970-es években. A Film Színház Muzsikában jelent meg Sas György ide kapcsolódó Bilicsi-interjúja:

Bilicsi Tivadar, a nagy formátumú és univerzális színész a Víg tagjaként kapta 1962-ben az érdemes, majd 1975-ben a kiváló művész kitüntető címet.
Mindezek mellett számos könnyed sanzonsláger is fűződik a nevéhez – a legismertebb talán az önéletrajzi indításból született „Apu, hod med be…” kezdetű dal (zeneszerző: Garai Imre). Ennek születését a négy közül a legkisebb lányával, Évával megélt állatkerti „kalandjai” inspirálták. Bilicsi Tivadar ugyanis nemcsak kiváló színész és közönségkedvenc volt, hanem „hivatásos” családapa is. Színésznő feleségével, Timár Lizával (1916–1993) 1938-ban a Dinasztia című darab szerelmespárjaként hozta össze a sors és a szereposztás a Magyar Színház színpadán. A játékból néhány hónap után valóságos kapcsolat lett és 1942-ben megköttetett az élethosszig tartott házasság. A négy gyermek közül ketten indultak szüleik nyomdokain, a legidősebb, az 1943-ban született (és ötvenéves korában elhunyt) Mária és a harmadik, 1946-os születésű Erzsébet, aki színészi tanulmányait elhagyva jeles televíziós rendező lett (ő hetven évet élt). Katalin (1944) és Éva (1948) civil pályát választott, a népszerű dalocskában főszereplő Éva Svájcba ment férjhez.

Bilicsi Tivadar feleségével és lányaival – Színháztörténeti és Zeneműtár

Bilicsi Tivadar 1981 nyarán hunyt el, miután az előző évadot még végigjátszotta kis szerepekben. Tüdőrák támadta meg a szervezetét, már nem tudták meggyógyítani. A család siófoki nyaralójában, 79 éves korában csendesen elaludt.
Színész édesapjuk születésének 100. évfordulójára a lányai kiállítással és Billennium című gálaműsorral emlékeztek, valamint megalapították a Bilicsi-díjat, melyet évente a névadó művész születésnapján adnak át. A díjat olyan művészek kaphatják, akik mosolyt csalnak az emberek arcára és derűt fakasztanak a szívükben, ahogyan „Bill” tette egész életében és pályáján.

Dr. Sirató Ildikó (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Az Oltáriszentség világkongresszusok rendezésével való ünneplésének gondolata a III. Francia Köztársaságban, a 19. század végének erős antiklerikális-ateista áramlataival való szembeszállás igényével született meg a katolikus közösségben. A kezdeményezésben nagy szerepet játszott egy világi asszony, Marie-Marthe Tamisier, aki laikus támogatóival először zarándoklatokat, helyi, majd nemzeti szintű eucharisztikus kongresszusokat szervezett. A kezdeti sikereken felbuzdulva 1881-ben az észak-francia iparvárosban, Lille-ben hívták össze az első Eucharisztikus Világkongresszust, amely megteremtette a máig élő hagyományt. Összeállításunk harmadik része azt mutatja be, hogy a magyar nyilvánosság 1938-ban hogyan értékelte az eseménysorozat hatásait.

Az 1938-as világkongresszus megrendezésére feszült politikai helyzetben került sor. A keresztényellenes eszméket hirdető német nemzetiszocializmus közép-európai erősödését kézzel foghatóvá tette a független Ausztria német megszállása 1938 márciusában, míg a magyar nyilaskeresztes mozgalom egyes csoportjai azzal riogatták a közvéleményt, hogy a világkongresszus után forradalmi úton megdöntik a kormányt, és magukhoz ragadják a hatalmat. 1938 januárjában a német kormány megtiltotta saját állampolgárainak a világkongresszuson való részvételt, noha addigra már mintegy tizenötezer fő jelentkezett. A tiltás „csupán” arra vonatkozott, hogy a Magyarországra utazók legfeljebb tíz márka készpénzt vihettek magukkal – ez azonban gyakorlatilag lehetetlenné tette a kiutazást. A hír a magyar katolikus sajtó egyes olvasóit szolidaritási akcióra sarkallta. Egy budapesti plébános például ingyen szállást és ellátást ajánlott fel német zarándokoknak, remélve, hogy példája ragadós lesz. A felhívás talált is néhány követőre, azonban a lelkes felajánlások természetesen nem segíthettek a probléma lényegén. Nagyobb jelentőséggel bírt, hogy a magyar katolikus közvélemény befolyásolása érdekében azonnal megindult a szélsőjobboldali propaganda. A Láthatatlan Front nevű szerveződés például röpiratban bizonygatta, hogy a magyar katolikusok többsége megértéssel fogadta a német tiltást, mivel belátta, hogy a világkongresszus voltaképpen a Harmadik Birodalom elleni tüntetés lesz. A Turáni Roham című kiadvány pedig egyenesen a „németellenes provokációnak” tartott rendezvény betiltását követelte.

A világkongresszus főoltára a Hősök terén a magyar nemzeti hagyomány és a katolicizmus összefonódását is jelképezte. A kép forrása: Új Nemzedék, 20. évf., 1938. május 19., 10. – Törzsgyűjtemény

A kényes helyzetben a magyar szervezők szimbolikus gesztusok segítségével közvetítették a rendezvény üzenetét a nyilvánosság számára. A szervezőbizottság tagjaként Bangha Béla jezsuita szerzetes például már 1937-ben kifejtette:

1938 januárjában, a kongresszust beharangozó nemzetközi sajtótájékoztatón Bangha azt mondta, a rendezvény néma tiltakozás lesz a „harcos ateizmus és az istentelen bolsevizmus”, illetve mindazon üldözési akciók ellen, amelyek különböző országokban folynak a kereszténység ellen.

Magyar Világhíradó 732. (1938. március). A világkongresszus szervezőbizottsága bemutatja az előkészítő munkát a kormányzónénak. Az Eucharisztikus Kongresszus előkészítő munkálatai Forrás: Nemzeti Filmintézet Magyarország. Filmarchívum

Érthető tehát, hogy a kiélezett kül- és belpolitikai helyzetben a magyar sajtó az ünnepélyes megnyitó előtt komoly várakozásokat fogalmazott meg. A konzervatív írófejedelem, Herczeg Ferenc például elsősorban morális példamutatást remélt a katolikus összejöveteltől:

A liberális sajtó népszerű orgánuma, Az Est szerint a kongresszust nagy örömmel üdvözli az egész magyar nemzet, amely:

Egy másik liberális lap, az Esti Kurír lelkesen üdvözölte a legátus megérkezését. A cikk szerint XI. Pius pápa:

Még az egyébként általában harciasan antiklerikális irányú szociáldemokrata napilap, a Népszava is visszafogottan várta a megnyitót, bár rendszeresen beszámolt azokról az apró kényelmetlenségekről, amelyeket a budapesti polgároknak a rendezvény miatt kellett elszenvedniük – például arról, hogy az angol kupagyőztes futballcsapat kénytelen volt lemondani tervezett vendégszereplését, vagy hogy a Munkás TE tornászainak a szabadban kellett megtartaniuk edzéseiket, mivel tornatermükben ideiglenes tömegszállást hoztak létre a zarándokok számára. A világkongresszus lefolyását a magyar sajtó igen intenzív figyelemmel követte, az újságok rendkívül terjedelmes tudósításokat közöltek a színpompás eseményekről, a rádió élő egyenes adásban közvetített az ünnepségekről. Az eseménysorozat lezajlása után a magyar nyilvánosság azonnal megkezdte az értékelést, a tanulságok levonását.

A kongresszus jelvénye virágokból a Krisztina téren. A kép forrása: Új Nemzedék, 20. évf., 1938. május 26., 7. – Törzsgyűjtemény

A szervezőbizottságban is szerepet vállaló politikus, volt miniszterelnök, Huszár Károly a Magyar Kultúrában közzétett cikkében kijelentette, hálásak a Mindenhatónak, hogy a katasztrofális helyzetben is diadalra vezette a kongresszust. Szerinte a magyar katolikusok elmélyült hitélete, komoly vallásossága Budapesten valóságos revelációt jelentett a világegyház számára, és a kongresszus politikai szempontból is kedvező hatással járhat.

Az Estnek egy másik szervező, Mihalovics Zsigmond plébános adott interjút. Elismerte: az illetékesek áprilisban még attól tartottak, hogy a világkongresszus teljes bukás lesz.

A szervezők ezután céltudatos tájékoztató kampányt, „ellenoffenzívát” indítottak, amelynek sikerült megnyugtatnia a zarándokokat, akik ezután mégis vállalták az utazást, majd a kongresszus után nagyon kellemes emlékekkel távoztak Budapestről. Mihalovics szerint:

Herczeg Ferenc szintén elégedetten dicsérte a világkongresszus résztvevőit, elsősorban a magyar vidékről érkező zarándokokat. Úgy látta, hogy a hatalmas tömegek tanúságtétele katolikus hitük mellett egyértelműen bebizonyította: „népünk tiszta és nemeslelkű, minden jóra hajlamos”. Ezért aztán attól sem kell félni, hogy a forradalmi törekvések társadalmi támogatásra találnak: 

A Népszava szerzői elsősorban a világkongresszus internacionalizmusában lelték örömüket: abban, hogy a Budapest utcáin hömpölygő tömegek, dacára a nemzeti és nyelvi különbségeknek, mennyire jól megértették egymást. Úgy vélték, hogy az európai népekben – a totalitárius ideológiákat képviselő politikusok állandó háborús uszítása ellenére – elevenen él a béke, az igazságosság és a testvériség iránti vágy, ezért a világkongresszus szónokai jól tették, hogy kiemelték ezeknek a gondolatoknak az időszerűségét.

Gáspár Antal: A világ közepe. In. Pesti Hírlap, 60. évf., 1938. május 26., 14. – Törzsgyűjtemény

A sajtó kritikát elsősorban a szomszédos államok magatartásával kapcsolatban fogalmazott meg. A Magyarság például interjút közölt a kongresszus egyetlen izlandi résztvevőjével, Solvejg Guomundsdottir tanárnővel. Ő eredetileg egy negyvenfős norvég csoporttal jött volna, ám társai végül lemondták a programot, így egyedül kellett megtennie a hosszú utat. A hölgy elmondta: 

A riporter ehhez megjegyzésként a következőket fűzte hozzá: „A cseh propaganda, úgy látszik, jól dolgozik.” A világkongresszus összességében elérte azt a célját, amit a szervezők részéről a katolikus arisztokrata politikus, Zichy János gróf fogalmazott meg. 

A látványos eseményekben bővelkedő rendezvénysorozat összességében azt a képet sugározta a résztvevők felé, hogy Magyarország a béke szigete, a Nyugathoz kötődő, erős katolikus ország, amely történelmi örökségéhez híven továbbra is a kereszténység védőbástyájaként szolgál.

A világkongresszus látványos ünnepségei mély hatást gyakoroltak a magyar közvéleményre. A kép forrása: Pesti Napló, 89. évf., 1938. május 26., 8. – Törzsgyűjtemény

Felhasznált irodalom:

• Az egész világ. In. Az Est, 29. évf., 1938. május 24. 1.
• Bangha Béla: Mit várhatunk az Eucharisztikus Világkongresszustól?, In. Magyar Kultúra, 24. évf., 1937/5. 131–133.
• Ezer és ezer külföldi zarándok küld dicsérő levelet Mihalovits [sic!] kanonoknak, az Eucharisztikus Kongresszus rendezőjének. In. Az Est, 1938. június 4. 5.
• Herczeg Ferenc: „Harmónia és nyugalom”. In. Pesti Hírlap, 60. évf., 1938. június 5. 1.
• Herczeg Ferenc: Világkongresszus. In. Pesti Hírlap, 60. évf., 1938. május 22. 1.
• Hetényi Varga Károly: Pásztor volt vagy béres? A Magyar Katolikus Egyház a Harmadik Birodalom árnyékában. Dokumentumok 1938–1941., Budapest, Szent István Társulat, 2012.
• Horváth Béla: A pápa követe Budapesten. In. Esti Kurír, 16. évf., 1938. május 24. 7.
• Huszár Károly: A kongresszus után. In. Magyar Kultúra, 25. évf., 1938. 11. sz., 325–326.
• Klestenitz Tibor: Lelki érték és politikai propaganda. Az Eucharisztikus Világkongresszusok megítélése a magyar katolikus közvéleményben (1912–1938). In. Pannonhalmi Szemle, 2020/2. 35–44.
• Solvejg hat napig utazott Izlandból Budapestre. In. Magyarság, 1938. június 1. 4. 

Klestenitz Tibor (MTA–OSZK Res Libraria Hungariae Kutatócsoport,
19. századi Könyv- és Sajtótörténeti Műhely, ELKH)

A sorozat további részei: 1. rész, 2. rész