Törvény jön a webarchiválásról? Több százezer weboldalt mentett már le egy csapat a nemzeti könyvtárban! Webhistográfia mint önálló segédtudomány? Lesz magyar webarchívum, kutatható lesz digitális kultúránk! Te is bekapcsolódhatsz az értékmentő munkába!

2018. november 15-én második alkalommal tartottunk workshop-szerű szakmai napot 404 Not Found – Ki őrzi meg az internetet? címmel, ami a webes és egyéb internetes tartalmak archiválásával kapcsolatos közgyűjteményi feladatokkal foglalkozott.

A rendezvényen áttekintést adtunk az OKR program keretében zajló webarchiválási pilot projekt tapasztalatairól, eredményeiről és jövőbeni terveinkről.

Drótos László, az OSZK webarchiválási projektjének témafelelőse beszámolt arról, hogy szelektív módszerrel eddig mintegy hatezer magyar webhelyet mentettek le, ezek között vannak a múzeumok, könyvtárak, galériák, egyetemek és kutatóintézetek oldalai is.

A munka többféle irányban folyik: létre kell hozni a webarchívum informatikai hátterét, és meg kell tanulni az archiváláshoz használható szoftverek működését. Ki kell dolgozni a válogatási elveket, majd a lementett anyag feldolgozásának, ellenőrzésének és szolgáltatásának módját, továbbá jogilag is szabályozni kell az egész folyamatot.

A projekt keretében a  webarchiválás másik módszereként megpróbálják félévente egyszer a egész webtéren szelektálás nélkül is lementeni a magyar webcímeket. 1995 óta hétszázharmincnégyezer nevet jegyeztek be a .hu országdomén alá, ezek közül szeptemberben kétszázkilencvenegyezerről töltöttek le weboldalakat az "aratógépnek" nevezett szoftverrel. Ez az anyag tömörítve jelenleg 5 terabájtnyi helyet foglal el. Egy domainen lehet, hogy egy webhely van, lehet, hogy egy sem, mert pl. csak levelezésre használják. Az is előfordul, hogy több tíz, vagy több tízezer webhely van rajta aldomain címekkel. 

A nemzeti könyvtár weboldala egy cím a hétszázharmincnégyezerből. De a Magyar Elektronikus Könyvtár,  vagy a digitális corvinákat bemutató oldalunk már aldomain címek, amelyek nincsenek országosan nyilvántartva. Viszont mi mentjük ezeket az oldalakat is.

"A magyar webarchívum célja a magyar webtartalom, ennek is nyilvános, illetve korlátozottan nyilvános részének összegyűjtése. Ezen belül is kiemelten a kulturális, tudományos, oktatási, közéleti jellegű dokumentumok és egyéb információs tartalmak képezik gyűjtőkörünk fő részét" - jelentette ki Drótos László. Forrás: MTI.

Moldován István, az OSZK E-könyvtári Szolgáltatások Osztályának vezetője a webarchívum üzemszerű működésének terveiről beszélt. Az ehhez szükséges hardvert várhatóan 2019 nyarán helyezik üzembe, a szoftvereket pedig összekötik a szintén fejlesztés alatt levő Országos Könyvtári Platformmal.

Dr. Halász Annamária, az OSZK jogásza a webarchiválás jogi keretének biztosításával kapcsolatos eddigi munkálatokat foglalta össze és elmondta azt is, hogy egy – előkészítés alatt álló – önálló törvény fogja szabályozni nálunk ezt a tevékenységet, ami világviszonylatban ritkaságnak számít.

Kokas Károly, a Szegedi Tudományegyetem Klebelsberg Kuno Könyvtárának főigazgató-helyettese előadást tartott arról, hogy a webhistoriográfia, vagyis az archivált webtartalmak kutatása ugyanolyan önálló segédtudománnyá fog válni, mint amilyen az oklevéltan vagy a címertan.

Végezetül Parti Ádám, az Országgyűlési Könyvtár csoportvezetője az állami és kormányzati online tartalmak megőrzésének külföldi gyakorlatát mutatta be, és külön kiemelte, hogy az ausztrál PANDORA archívumban a weboldalak mellett, a kormánytagok nyilvános Twitter üzeneteit, és a helyi önkormányzatok üléseiről interneten sugárzott videókat is gyűjtik.

A rendezvény egy kerekasztallal zárult, melyen a könyvtárosok mellett múzeumi és levéltári szakemberek beszélgettek egymással és a közönséggel a digitálisan születő tartalmak megőrzésének fontosságáról és lehetőségeiről.

Az előadások prezentációja hamarosan elérhető lesz a projekt oldalán.

Az OSZK-ban az internetes források hosszú távú megőrzését célzó kísérlet informatikai hátterét a Kormányzati Informatikai Fejlesztési Ügynökség biztosítja. 

Az értékmentő munkába már most bárki bekapcsolódhat úgy, hogy ezen az űrlapon keresztül javasol kevésbé ismert, de megőrzésre érdemes fontos magyar webhelyeket. Köszönjük a segítséget!

Drótos László

Ismét rangos kiállításon szerepelnek az Országos Széchényi Könyvtár Plakát- és Kisnyomtatványtárának kincsei, ezúttal Csehországban. Bortnyik Sándor hat plakátja utazott 2018 szeptemberében a morvaországi Olomoucba (Olmütz). Itt rendezte meg a városi művészeti múzeum A felbomlás évei című kiállítását, melynek alcíme - Szorongás és élvezet között: az új közép-európai polgár születése 1908-1928. A tárlat főszervezője az Olomouci Művészeti Múzeum, közreműködői a Krakkói Nemzetközi Kulturális Központ, a Pozsonyi Városi Galéria és a pécsi Janus Pannonius Múzeum.

A 2019. január 27-ig látható kiállítás az I. világháború végére, az egységes Közép-Európa fölbomlását megelőző, illetve követő tíz-tíz évre összpontosít, amikor az Osztrák–Magyar Monarchia szétesése során a Magyarország számára rendkívül tragikus trianoni döntés is bekövetkezett. A munka során azokat a feltételeket és sajátosságokat vizsgálják, amelyek a modern művészet megszületéséhez vezettek az egykori monarchiában majd az utódállamokban.

A felbomlás és az új államok kialakulása jelentős hatást gyakorolt az itt élő emberek életére. Ez a változás a képzőművészet területén is érződött: befolyásolta a művészek kommunikációját, érintette személyes és politikai magatartásukat, szerepet játszott témáik megváltozásában és az új formai megközelítések kialakulásában. A kiállítás foglalkozik az egykorú berlini művészeti élettel, ahol számos művésznek nyílt lehetősége publikálni és kiállítani, például Bortnyik Sándornak is; 1922-ben a Sturm Galériában. A kitekintés Párizsra is kiterjed, ami továbbra is a „fény városa” volt a művészek számára, ahol sokuk élt hosszabb ideig és szerzett fontos, inspiráló művészi élményeket. A művészek személyes ismeretségei kapcsolati hálót alkottak az Osztrák–Magyar Monarchián belül éppúgy, mint később Csehszlovákiában, Magyarországon, Ausztriában, Lengyelországban és Jugoszláviában. Így vált lehetővé a kommunikáció a modern művészet olyan központjai között, mint Bécs, Budapest, Prága, Krakkó, Kassa, Ljubljana, Lvov, Bukarest vagy Újvidék. Az együttműködés vándorkiállítások, különböző folyóiratok, a kiterjedt kölcsönös levelezés, a művészek utazásai, olykor pedig emigrációjuk révén valósult meg.

A kiállítás középpontjában az emberi egyéniség megváltozásának kérdése áll, amelyet mélyen befolyásolt az I. világháború. A modern és avantgarde képzőművészeti mozgalmak kialakulását Közép-Európában számos festmény, kollázs, plakát, szobor és más műfajú alkotás mutatja be. A kiállítás 12 tematikai egységből épül fel, amelynek „Vizuális beszéd” című részében láthatók például Bortnyik Sándor Modiano cigarettapapír-reklámjai mint a nyomdai tipográfiának a képi ábrázolásban megnövekedett szerepét bemutatni hivatott művek. Bortnyik Sándornak nemcsak plakátjai, hanem – számos kiváló magyar festő, többek között Moholy Nagy László, Kassák Lajos, Kmetty János, Dénes Valéria műve mellett – festménye is szerepel a kiállításon.

A felbomlás évei című kiállítást a Cseh Köztársaságon kívül Lengyelországban, Szlovákiában és Magyarországon is megrendezik 2019-ben és 2020-ban. A programhoz csatlakozni fog egy nagyszabású négynyelvű monográfia, amelyet az 1908 és 1928 közötti időszakkal foglalkozó közép-európai művészettörténészek nemzetközi csoportja készít.

Tasnády Attila

A több mint 120 éves mozgókép a XX. század első felétől kezdve az események megörökítésének és a múlt felidézésének, dokumentálásának egyaránt az eszköze lett. A múlt század második felében pedig már mindennapossá vált a mozgókép használata, és joggal merült fel a gondolat, hogy a szemtanúk emlékeit ne csak írásban vagy hangban, de filmen is megőrizzék a jövő kutatói számára. A Történeti Interjúk Tára, az OSZK audiovizuális gyűjteménye. Munkatársainak egyik alapfeladata a történeti értékű mozgóképes életútinterjúk, az úgynevezett oral-history interjúk készítése, gyűjtése és őrzése.

Egyik korai, gyűjtött, még 16 mm-es filmtekercsre forgatott interjúnk – mellyel Bokor Péter dokumentumfilmes nem csupán a napi műsorkészítési igényt próbálta kielégíteni, hanem hosszabban megőrizni az interjúalany történeteit, gondolatait, életéről, történelemről, a XX századról –, Cserépfalvi Imre magyar könyvkiadóval készült 1981-ben.

A most közreadott/bemutatott részletben Kovács Imre íróval, politikussal való találkozását meséli el Cserépfalvi Imre.

A Mikes Kelemen Program elmúlt 4 éve során dobozok ezreit bontottuk már ki. Kicsit mintha minden nap karácsony lenne raktárunkban, a legtöbb esetben ugyanis meglepetés, hogy mit találunk. Túlnyomó többségben könyveket és periodikumokat, kisebb mennyiségben zenei, hangzó anyagokat, VHS kazettákat, kéziratokat, aprónyomtatványokat, fotókat küldenek haza az adományozók; de akadnak meglepő tárgyak is, mint például táncversenyen nyert kupák, „Vote for Nixon” feliratú kitűző, szemüveg, dollárok, pengők vagy akár egy méretes csikóbőrös kulacs.

Mikor egy dobozt kinyitunk, az első lépés a benne lévő anyag dokumentumtípus szerinti szétválogatása. A feldolgozás során az egyes típusokba tartozó dokumentumok külön-külön utat járnak be, amely végén vagy a nemzeti könyvtár állományát fogják gazdagítani, vagy felkerülnek a honlapunkon lévő, hetente megújuló válogatólistákra, hogy a hazai és a határon túli közgyűjteményeket gyarapíthassák.

A feldolgozandó anyag nagy többsége könyv. A könyveket két csoportba soroljuk, mivel az ún. hungarica-könyvekre és a nem hungarica-könyvekre külön eljárási rend vonatkozik, illetve a honlapunkon a partnerintézményeink számára is e szempont szerint bontva kínáljuk fel a könyveket. Ennek az a gyakorlati magyarázata, hogy az OSZK gyűjtőköre a hungarikumokra terjed ki elsődlegesen, ennélfogva ezekről az online katalógusunk részletes leírást ad, a nem-hungarikumokról azonban csak más forrásokból tudunk adatokat szolgáltatni.

De mik ezek a hungarikumok? Magyarország mindenkori területén előállított, illetve az ország határain kívül megjelent, de nyelvében, közreműködője szerint vagy tartalmában hazai vonatkozású minden dokumentum hungarikum. Magyarán minden könyv, ami kicsit is magyar, az az OSZK gyűjtőkörébe tartozik, s megőrzik azokat.

Adott például egy 1965-ös kiadású New Yorkban megjelent könyv, George Orwell nagy hatású műve, az Animal Farm, ami első látásra semmiféle hungarica-tartalmat nem ígér. Angol nyelv, angol szerző, amerikai kiadás, és tartalmában sem magyar. Ez a kiadás a MOKKA nyilvántartása szerint Magyarországon egy könyvtárban sincs meg. Ugyan világirodalmi jelentősége miatt található amerikai megjelenésű Animal Farm a nemzeti könyvtár állományában (az 1946-os első kiadás), de tekintve, hogy nem hungarikum, nem gyűjtjük minden egyes kiadását. Így tehát hiába nincs meg nekünk, nevezett példányunk kiajánlásra kerülne a nem-hungarica listákon, hogy egy olyan könyvtárba kerüljön, ahol a gyűjtőkörbe tartozik. Igen ám, de alaposabb vizsgálat során észrevesszük , hogy a benne lévő nagyszerű illusztrációkat egy bizonyos John Halas készítette, így könyvünkről máris kiderül, hogy bizony hungaricum.

A világhírű grafikus és rajzfilmrendező John Halas, azaz Halász János, alapítója volt az első magyar animációs stúdiónak, a Coloritonnak 1932-ben, de a magyar mellett a brit rajzfilmipar úttörőjének is számított. A háború miatt Londonba költözött, ahol feleségével, Joy Batchelorral közös filmstúdiójukban számtalan reklámfilm, ismeretterjesztő és propagandafilm mellett rajzfilmeket is készítettek. A stúdió legnagyobb sikere az 1954-ben bemutatott, BAFTA-díjra jelölt animációs film, az Állatfarm volt az első egész estés film a kontinensen. Ez külön kuriozitást is ad a Halas által illusztrált könyvnek. Gyakorlati munkássága mellett animációs és filmes szakkönyvek írásával is nagyban hozzájárult a filmművészet fejlődéséhez. A nemzeti könyvtárban 14 szakkönyve található meg, és ezek mellett most már az első könyvillusztrációja is hozzáférhető, hiszen a fent említett könyvet természetesen állományunkba vettük, a szakma kutatói számára értékes forrást, az irodalom kedvelői számára élvezetes olvasmányt kínálva.

A könyv adatai online katalógusunkban. 

Wilfrid Michael Voynich, a Szibériát megjárt lengyel–litván nemes, majd szökését követően Londonban és New Yorkban antikváriumot nyitó könyvkereskedő jó száz éve jutott hozzá ahhoz a 15. századi kézirathoz, amiről a mainstream médiában újra és újra felröppen a hír, hogy most végre tényleg a megfejtésének küszöbén állunk. A kódexet ugyanis, ami számos növényi, asztrológiai ábrája alapján valamilyen fűvészkönyvnek tűnik, és a „világ legtitkosabb kézirata” címmel dicsekedhet, máig megfejtetlen nyelven írták.

Hírére mi sem jellemzőbb, mint hogy Umberto Eco, A rózsa neve szerzője, amikor előadást tartott a Yale Egyetemen, amelynek roppant gazdag könyvtárában a Voynich-kéziratot őrzik, semmi mást, csak ezt a kódexet kívánta látni.

Ezzel szemben kevesen, szinte senki nem tudja, hogy a Széchényi Könyvtár ugyancsak őriz egy Voynich-kéziratot. Mégpedig nem akármilyen kötetről, egy corvináról van szó!

Minden mást elmondunk november 6-tól látogatható corvinakiállításunkon – de addig is, részletek a kéziratból.

A CORVINA KÖNYVTÁR budai műhelye 

A nemzeti könyvtár november 6-tól látogatható nagyszabású corvinakiállítása egy eddig rejtett, kevésbé hangsúlyozott oldalát kívánja feltárni annak a gyűjteménynek, amely Hunyadi Mátyás udvari reprezentációjának egyik legkülönlegesebb része volt. 

Eddig kevés szó esett arról, hogy a pompás itáliai kódexek megrendelése mellett a királyi udvarban is készültek hasonlóan értékes, díszes kéziratok. A kiállítás célja, hogy feltárja és bemutassa azt a szisztematikus és nagyszabású vállalkozást, amely a budai udvarban szolgálta az uralkodói bibliotéka formálódását. 

Hogy a királyi könyvesházból egységes megjelenésű reneszánsz díszkönyvtár lett, az a budai könyvfestők, könyvkötők, másolók és a könyvtárat megálmodó humanisták együttes munkájának köszönhető. Az elkészült művek szétszóródtak a világban, de legalább nem pusztultak el. 

Számos különleges darab fog hazalátogatni a kiállításra, köztük a nemrégiben felfedezett, legújabb corvina is.

A kiállítás 2019. február 9-ig látogatható, keddtől szombatig 9 és 18 óra között.

A Corvina Könyvtár budai műhelye

2018. november 6. és 2019. február 9. között lesz látható az Országos Széchényi Könyvtár: A CORVINA KÖNYVTÁR budai műhelye című kiállítása.

Az 1559-ben kiadott, több példányban fennmaradt, a háborút is megjárt könyvet Tüske László, az Országos Széchényi Könyvtár főigazgatója október 3-án adta át Vargha Mihálynak, a Székely Nemzeti Múzeum főigazgatójának. A Székely-krónika visszakerül Erdélybe. 

Országos Széchényi Könyvtár

Farkas Gábor Farkas Visszakerül Erdélybe a Székely-krónika A könyvritkaságot Tüske László, az Országos Széchényi főigazgatója adja át Vargha Mihálynak, a Székely Nemzeti Múzeum főigazgatójának,...

Hosszú ideig a Régi Nyomtatványok Tára egyik páncélszekrényében őriztük a most visszaadott kötetet, amely Székely István krónikája a világ jeles dolgairól (Krakkó, 1559). Valamikor az 1940-es évek végén kerülhetett az Országos Széchényi Könyvtárba, sajnos nem tudjuk, hogy pontosan mikor. Ebben az is közrejátszhatott, hogy a könyvtárosok féltették a kincset, nehogy vissza kelljen szolgáltatni Romániának, mert esélye volt annak, hogy a példány örökre eltűnik és nem kerül vissza a Székely Nemzeti Múzeumba.

Képeink a mai eseményről:

Ilyen állapotban volt a Székely-krónika:: 

Érdi Marianne, az OSZK Restauráló és Kötészeti Osztály vezetője a kötet restaurálásáról:

Farkas Gábor Farkas, az Országos Széchényi Könyvtár Régi Nyomtatványok Tárának vezetője az október 3-i átadón felidézte, hogy amikor Kis Böndi János vasutas a romok eltakarítása közben rábukkant a könyvre és odaajándékozta az OSZK-nak, a régi nyomtatványok tárának akkori vezetője jól tudta, mekkora értékről van szó, ezért elrejtette, nehogy a történelmi körülmények miatt örökre eltűnjön, megsemmisüljön. Hosszú ideig az OSZK egyik páncélszekrényében lapult a kötet, amelynek létezése a könyvtár munkatársai között “fülbesúgásos módon” hagyományozódott tovább.
Az 1559-ben Krakkóban kiadott könyvritkaság tudományos értékei közül kiemelte: az első magyar nyelvű krónikáról van szó, másrészt ez a könyv volt egykoron a Csereyné-kódex őrző kötete, évszázadokon keresztül megőrizve az első magyar nyelvű kéziratos énekeskönyvünket, verseskötetünket. “Valóságos kincs, ami visszakerülhet most a helyére” – hangsúlyozta az OSZK munkatársa. Forrás: MTI

—

A Corvina Könyvtár budai műhelye / tudomány, mesterség, művészet

Bodor Ádám több művét, többek között A borbély és a Plusz-minusz egy nap című alkotását is megfilmesítették. A Sinistra körzetet viszont nem szeretné mozivásznon látni az író. A Kossuth-díjas művész az Országos Széchényi Könyvtár KönyvTÁRlat című irodalmi-kultúrtörténeti programsorozatának szeptemberi 27-i vendége lesz.

Szilágyi Magdolna beszélgetett az íróval.

Gothár Péter vitte filmre A részleg című elbeszélését, amely 1995-ben megnyerte a Magyar Filmszemle nagydíját. Egy korábbi interjúban viszont úgy nyilatkozott, nehezen viseli a sikert. Van ennek valami oka?

Bizonyára van, és az az alkatomban rejlik. Nem okoz különösebb örömöt, ha ünnepelnek, főleg ha ez nyilvánosan történik. De az említett esetben ez nem is történt meg. A filmet Gothár Péter rendezte, így teljes mértékben őt illeti a siker is. Nem is emlékszem, mozdult-e akkor körülöttem valami. Nem hiszem. Nem tekintettem magam a film társszerzőjének, a rendező sem tartott igényt számottevő együttműködésre. De ez nem is elvárható, a film szuverén műfaj, az ötlet, az alapmű szerzőjét legföljebb udvariasságból illik olykor meghallgatni, illetve beavatni az alkotás folyamatába. Egyébként hasonló okból kifolyólag még a szakmán belül sem szokás a film forrásvidékén különösebb vehemenciával kutakodni, illetve feszegetni például egy novella és az abból készült film kapcsolatának tartalmi, eszmei, végső soron morális összefüggéseit, mert ilyenek nincsenek, amennyiben a végeredmény döntő: jó filmről beszélünk vagy sem. A próza erényeit nem lehet a filmen számon kérni, mivel azok gyökeresen más természetűek, és annak csak külön örülni lehet, ha a film, bár történetesen sok mindenben eltér az ihlető anyagtól és más súlypontokat és hatásokat érvényesít, ám az eredeti mű szellemét valamelyest tovább viszi. Ez egyébként valójában kelepce, a próza látszólag filmre kívánkozó részei nem biztos, hogy ott valóban hasonló súllyal, méltó körülmények között megállják a helyüket, tovább is élnek. A részleg, mint film tehát nem az én művem. A film sikere természetesen megérinthet, főleg, ha valamelyest találkozik a saját elvárásaimmal is.

A Sinistra körzet című művével robbant be a magyar köztudatba, de ekkorra már több prózával jelentkezett. Ez a könyv hozta meg a közönségsikert, a regényt mintegy húsz nyelvre fordították le. Mi az, ami miatt ez a mű hozta meg az áttörést?

Egy sikeres mű életpályája nemegyszer rejtély. Kiszámíthatatlan, nem mindig tudjuk, min múlik. Ha most a korábbi köteteimet újra olvasom, azt látom, az életművem Sinistra előtti része legalább annyira jelentős. Bizonyos szempontól fontosabb is, mert egy elnyomó rendszer körülményei között keletkezett, fittyet hányva annak elvárásaira, mintegy egy írói magatartás és szemlélet deklarációja. Nota bene: A részleg is a múlt rendszerben keletkezett – és ott is jelent meg! Csak hát korábbi köteteim megjelenésükkor nem volt alkalmas a társadalmi-politikai légkör a méltatásukra. Írásaim kezdettől fogva egy megvert társadalomról, szorongásokról, egy elnyomó berendezkedés belső viszonyairól és kényszerű emberi magatartásokról szóltak, óvatlanság lett volna a kritika részéről erre felfigyelni. Hogy akkor egyáltalán hogyan jelenhettek meg? Úgy, hogy meg kellett őket írni és be kellett őket vinni egy szerkesztőségbe, majd a könyvkiadóba. A meg nem írt művek ugyanis valóban nem is jelennek meg soha.

Ez nem azt jelentette, hogy a magatartásom ugyanakkor ne ingerelt volna egyeseket, köztük pályatársakat, akik elfogadták a korabeli feltételeket, a rendszer elvárásait. És ahogy ez lenni szokott, azokat, akik nekem próbáltak úton-útfélen keresztbe tenni – voltak jó páran –, azóta is nagyobb becsben tartja számon az irodalmi emlékezet. Ez is oka lehetett, hogy bár a Sinistra megjelenésekor már József Attila-díjas voltam, mégis, íróként a hazai tájakon nem voltam eléggé ismert, így a regény feltűnést keltett. De hogy a kérdésre próbáljak mégis válaszolni, a Sinistra esetében talán az elbeszélés hangja volt újszerű, a történet belső viszonyai tűnhettek akkoriban annyira szokatlannak, hogy ez megkülönböztetett helyet jelölt ki számára. És talán nem mellékes, a legjobbkor jelent meg, mindjárt a rendszerváltást követően, amikor a történelmi emlékezetben még nem kezdett homályosulni a kommunista diktatúra élménye.

A főszereplő-elbeszélő Andrej Bodor autisztikus közönnyel, érdektelenséget mutatva dokumentálja a körülötte lezajló eseményeket, saját cselekedeteit. Párhuzamot von a főszereplő és önmaga között?

Nem, semmiképpen sem. Ez láttatás, előadásmód, írói eljárás, végső soron stílus kérdése. Ez a szenvtelen nézőpont tulajdonképpen nagyjából egész tevékenységemet végigkíséri. Elég ritkán tettem engedményeket ellenkező irányba. Azt tartom, a prózaíró legyen tárgyilagos, akkor is, ha alanyi köntösbe bújik, és nem szerencsés, ha érzelmeit, véleményét érzékelteti, és ha burkoltan is, de valamilyen formában kommentálja, minősíti történeteit, azok belső viszonyait.

Több művét, többek között A borbély és a Plusz-minusz egy nap című alkotását is megfilmesítették. A Sinistra körzetet is láthatjuk majd filmvásznon?

Remélem, nem. A könyv művészi értékei, azok az erények, amelyek miatt kedvelni lehet, a megfilmesítés során bizonyára elvesznének. A Sinistra körzet tizenöt, egymástól elkülönülő, lazán kapcsolódó novellisztikus fejezetből áll, nem lenne szerencsés ezeket szorosabbra kötve egyetlen filmbe sűríteni, abban elveszne a történetek egyéni hangulata. Van a regénynek néhány fejezete, amelyből valóban akár film is készülhetne, de úgy érzem, gondolkodásunk, így az érdeklődésünk is épp eltávolodóban van annak a korszaknak a gondjaitól. Egyszóval nem szívesen lesném, hogy mit kezd egy rendező ezzel a nem könnyű anyaggal.

Úgy fogalmazott, a képzelet a valóság elemeiből építkezik. Csak létező dolgokat bírunk kitalálni. Ez a könyveire is igaz?

Tényleg mondtam ilyesmit, beleértve azt is: ha valami a képzeletben létezik, az már része a valóságnak. Lehet, pontatlan voltam. Illetve, nehéz pontosan meghatározni a létezhető valóság és a képzelet határvonalát. Tehát korábbi állításom egyszerre igaz és hamis. Szemlélet kérdése. Amikor az ember a Bibliát olvassa, történéseit tényként kezeli, illetve kénytelen annak fogalmi rendszerében elhelyezkedni, egyszersmind elfogadni koordinátáit, másként értelmetlen lenne olvasni. A világnak ezt a fiktív, rendhagyó látványát képes az ember valóságként is kezelni, a látnoki pillanat, a prófécia beleépül a világképünkbe. A lét abszurditása végső soron minden korban apokaliptikus képzetekhez vezetett: az abszurditás feloldása csak kataklizma során teljesedhet be. Ennek sejtése végigkíséri az emberiség egész gondolkodását, ma is része félelmeinknek. Akkor pedig a létező dolgok közé tartozik.

Szilágyi Magdolna

Filmjáték-játékfilm - kerekasztal-beszélgetés az újraalkotásról

Az európai és tengerentúli diaszpóra veszélyeztetett hagyatékainak megmentését, megőrzését és hasznosítását célzó próbálkozások és kísérletek már korábban is léteztek, részeredmények is születtek például a Nemzeti Kulturális Alap Ithaka-program pályázatai nyomán 2001-től kezdődően. A külföldön található, a magyar művelődés- és tudománytörténet szempontjából jelentős hagyatékok és gyűjtemények megszerzésének, hazaszállításának és elhelyezésének célzott támogatására létrehozott Ithaka-program működéséről és részeredményeiről itt-ott olvashatunk ugyan beszámolókat, ám összegzés vagy értékelés tudomásom szerint nem áll rendelkezésre. Egy másik kezdeményezésről és felmérésről, amely a Rodostó nevet kapta, 2011-ben készült szakmai beszámoló, és ezt tekinthetjük a szervezett és támogatott hagyatékmentés előfutárának.

A Magyar Diaszpóra Tanács segélykiáltása nyomán 2013 októberében született az első ajánlás egy szisztematikus feltáró, gyűjtő, számbavételi, elhelyezési és felhasználási program kidolgozására és lebonyolítására, melyet Mikes Kelemen Programnak kereszteltek. Hiszen az egykor Rákóczi fejedelemmel együtt bujdosó menekült Mikes is így sóhajtott fel:

„Én úgy szeretem már Rodostót, hogy soha el nem felejthetem Zágont!”,

azaz szülőhazáját Erdélyben. Hazatalálnak tehát azok a kulturális javak a diaszpórából, amelyek további sorsa nincs biztosítva az adott közösségben, és amelyet az adományozó önként felajánl a Program számára.

A Program 2014. január elsején indult, és évről évre változik, alakul és fejlődik a tapasztalatok és igények nyomán. A Nemzetpolitikai Államtitkárság által koordinált program szakmai partnere kezdettől fogva az Országos Széchényi Könyvtár, de 2015-től az irathagyatékok kezelése céljából bevonták a Magyar Nemzeti Levéltárat is. Az első ciklusban

olvasható az OSZK aktuális projektjei között szereplő külön honlapon, ahol többek között hetente közzéteszik az ajánlólistákat is a hazai és határon túli könyvtárak által igényelhető dokumentumokról.

A program szakmai partnerei kamara- és időszaki kiállítások, előadások, kerekasztal-beszélgetések és minikonferenciák alkalmával már többször bemutatták az eddigi eredményeket. A Magyar Nemzeti Levéltár és a Magyar Levéltárosok Egyesülete például 2016. november 3-án tartotta „Bővülő történelem – Emigrációs iratok gyűjtése a Mikes Kelemen program keretében” címmel közös levéltári rendezvényét, ahol egy minikiállítást láthattunk korábban, az Ithaka Program keretében hazatért dokumentumokból. Az előadók között a Mikes Program levéltári koordinátora, két Mikes kiküldött, és a feldolgozásban részt vevő segédlevéltáros is szerepelt.

2017. május 4-én az OSZK-ban került sor A Mikes Kelemen Program tengerentúli hungarikumainak közgyűjteményi jelentősége című konferenciára, amelyen Kovács Ilonának a hungarika/diaszpóra kutatás hőskoráról szóló felvezető előadása után, a program munkatársai számoltak be a hazaérkezett dokumentumok sorsáról.

A konferencia közönsége Kovács Ilona előadását hallgatja

A Magyar Diaszpóra Tanács résztvevői részére a 2016-os ülés alkalmából minikiállítást rendeztek, ahol ízelítőt kaphattak a már hazaérkezett dokumentumokból. Hazatérő emlékeink címmel pedig már két füzet is megjelent összefoglaló kimutatásokkal, kutatói esettanulmányokkal és egyes hagyatékok vagy emigrációs gyűjtemények tudományos igényű bemutatásával, a Nemzetpolitikai Államtitkárság szerkesztésében és kiadásában.

A 2017–18. évi negyedik ciklus egyik újdonsága egy európai helyszín kijelölése volt, elsőként Németországba utazhatott kutató. A másik változás az volt, hogy nem gyűjtőközpontoknál zajlott az adományok szállításra előkészítése, hanem egyénileg kellett megoldani a tárolást a szállításig.  Az öt kutató számára, akik valamennyien egy-egy régiót – pl. az Egyesült Államokban Közép-Nyugat (Detroit, Chicago, Cleveland körzete), Nyugati-part (San Francisco és Los Angeles körzete), és Keleti-part (New Brunswick és New York körzete), valamint Ausztrália és Németország –  képviseltek, szervezeti hagyatékok felkutatása, számbavétele volt az elsődleges feladat. Mivel diaszpóraszervezetekkel és képviselőikkel álltunk kapcsolatban, így a magyar közösség tagjaival is könnyebben sikerült kapcsolatba lépni egy-egy ünnepség, vagy hétvégi esemény, cserkészrendezvény, klubest, vagy szentmise/istentisztelet alkalmával.

Számot adni a Mikes Kelemen Program negyedik évadáról egyszerre könnyű és nehéz feladat. 2017. december 1-én érkeztem az általam jól ismert New Brunswick-i közösségbe (New Jersey állam, Amerikai Egyesült Államok) azzal a küldetéssel, hogy a Magyar Diaszpóra Tanács által négy éve megfogalmazott célokhoz én is hozzájáruljak. Három hideg téli hónap állt rendelkezésemre, amelynek során kb. 5500 könyvet, 630 folyóiratot, 1275 videókazettát sikerült összekészíteni, összesen 168 dobozban New Jersey állam több településén, és New York körzetében. Ezeken kívül Buffalotól (NY) Sarasotáig (FL), Pittsburgh-től (PA) Westportig (CT) érkeztek megkeresések, felajánlások. Két diaszpóraintézménnyel – az Amerikai Magyar Alapítvány (New Brunswick, NJ), más néven Örökségközpontként ismert, és az Amerikai Magyar Könyvtár és Történelmi Társaság (New York City)10 - álltam kapcsolatban: egyrészt felesleges dokumentumaik összepakolása volt a feladatom, másrészt az előbbinél elkezdtem egy digitalizálási projektet.

Tizenkét oral history interjút készítettem több helyszínen a helyi közösség(ek) tagjaival, és két személytől van ígéretem, hogy Budapesten fogjuk az interjút elkészíteni, mert a terepmunka során nem maradt rá idő, illetve nem voltak alkalmasak a körülmények. Ezeket az OSZK Történeti Interjúk Tára archiválja. A Rutgers Magyar Öregdiák Szövetség által szervezett Tanúk – korukról előadássorozatból pedig sikerült több magnókazettát digitalizálni az Amerikai Magyar Alapítványnál (külső meghajtóra lementett fájlok mérete: 3,12GB), a folytatást és befejezést két helyi KCSP ösztöndíjas vállalta. Mivel kutatómunkám során elsősorban az audiovizuális, egyedi felvételek gyűjtésére helyeztem a hangsúlyt, a különböző típusú hang- és filmszalagok, magnó- és videókazetták kezelése, lejátszása, digitalizálása, korszerű adathordozón rögzítése, adatokkal történő ellátása, és közzététele nagymértékben az OSZK Történeti Interjúk Tára eszközeire és munkatársai szakértelmére fog hárulni. A magyar közösségek mindennapjait és ünnepeit, közszereplők és művészek előadásait, amatőr művészeti csoportok fellépéseit vagy éppen cserkészek bemutatóit megörökítő egyedi felvételek azt tükrözik, hogy hogyan adja át az egyik generáció a következőnek az elődök hagyományait, mit tartottak fontosnak az identitásuk fenntartásában, és hogyan reprezentálták önmaguk és a befogadó ország lakossága számára, hogy kik is ők, mit hoztak magukkal az Óhazából, és milyen értékekkel gazdagítják az Újhaza kultúráját.

Viszonylag jól dokumentált a Magyar Öregdiák Szövetség – Bessenyei György Kör (Hungarian Alumni Association) nevű szervezetnek a működése többek között Nagy Károly (1934–2011) szociológia professzor széles körű publikációs tevékenységének, magyar és angol nyelvű cikkeinek, tanulmányainak, szerkesztett és általa írt könyveinek köszönhetően. Az Öregdiák Szövetséget a Rutgers Egyetemen végzett magyar diákok alapították 1960-ban. A szövetség egyik fő küldetése volt a történelem résztvevőit és/vagy szemtanúit megszólaltatni. Az előadókra mint a leghitelesebb forrásra tekintettek, és szóbeli történelem címen megteremtették a későbbi oral history hagyományát.

– olvashatjuk a korábbi Mikes Kelemen Program kutatójának, Volekné Temesi Zsuzsanna tanulmányában.

Nagy T. Katalin tájékoztatása szerint a Magyar Öregdiák Szövetség (M.Ö.Sz.)/Hungarian Alumni Association (Rutgers Egyetem) anyagai Szegedre kerültek, ennek pontosítása érdekében felvettem a kapcsolatot Kórász Máriával (Somogyi-könyvtár, Szeged), aki megerősítette az értesülést. Mivel az Amerikai Magyar Alapítvány levéltárában is találtam időközben jelentős mennyiségű anyagot – többek között 131 db M.Ö.Sz. hangkazettát, beleértve 31 db Tanúk - korukról hangkazettát, és öt db videofelvételt szintén előadásokról –, feltételezésem szerint átfedésekről és/vagy kiegészítő dokumentációról lehetett szó. A kutatás egy későbbi szakaszában, az anyag feldolgozása során derült ki számomra, hogy itt nem véletlenről, hanem nagy részben tudatosságról is szó van: „A Magyar Öregdiák Szövetség – Bessenyei György Kör, Hungarian Alumni Association teljes archívuma Szegeden a Somogyi-könyvtár Vasváry-gyűjteményének része. Részletek és másolatok megtalálhatók többek közt a következő gyűjteményekben is:

• Hungarian Heritage Center, New Brunswick, NJ, USA
• Library of Congress, Washington D.C., USA
• Országos Széchényi Könyvtár, Budapest Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete, Budapest
• A Tiszáninneni Református Egyház Tudományos Gyűjteménye, Sárospatak
• Schweizerische Osteuropa-Bibliothek, Bern.

Ebben az esetben feltétlenül szükséges, hasznos, és minden bizonnyal egy izgalmas projekt volna a különböző gyűjtemények apparátusának virtuális összekapcsolása! Az audiovizuális anyagokról listát készítettem, és előkészítettem a kazettákat digitalizálásra. A legelső előadást Király Béla tartotta 1977-ben! A hangkazetták digitalizálása valós időben történt, az elkészült hanganyagról Excel táblázatban kimutatás készült (Előadó neve/Name, Előadás címe/Title, Előadás ideje/Date, Előadás helye/Location, Digit. Ideje/Recorded, Fájlnév/File name, Hossz/Length (min.), Méret/Size (MB).

A szó elszáll, az írás megmarad – a 21. században pedig az analóg technika digitálissá válik, és a rögzített szó tovább él és kutatható.

Az előkészületek során és menet közben egyaránt rengeteg szakirodalmi segítséget, kapcsolati tőkét, ötletet és javaslatot kaptam Kovács Ilonától, az OSZK Hungarika Dokumentációs osztályának nyugalmazott vezetőjétől, Kaposváriné Dányi Évától, az OSZK Gyarapítási és Állomány-nyilvántartó osztály vezetőjétől és a program szakmai részének kidolgozójától, és Fejős Zoltán etnográfustól, a Néprajzi Múzeum 1997 és 2012 közötti főigazgatójától, akinek egyik fő kutatási területe az amerikai magyar diaszpóra múltja és mai viszonyai. Egy másik érdeklődési köre a fotográfia, fotográfusok szerepe a tengerentúli emigrációs közösségek életmódjának, eseményeinek megörökítésében.

Fejős Zoltántól érkezett a Schüszler Alajosra vonatkozó kérés, aki építészmérnök létére az 1920–50-es években magyar eseményeken fényképezett. Többek között az 1928-as New York-i Kossuth-szobor állításról készített felvételei Vasváry Ödön szerint „három nagy kötetet kitevő gyűjteményben” vannak összegyűjtve, melyekről azonban nem tudni, mi lett velük és hova kerültek. Ennyi volt a rendelkezésre álló információ, ebből kellett kiindulnom. A kihívást azon nyomban elfogadtam! Tapasztalataim szerint az első, amit megnéz az ember, az a legkézenfekvőbb, legközelebbi helyi nyilvántartás. Mit mond/tartalmaz vajon az Amerikai Magyar Alapítvány könyvtári katalógusa? Meg a levéltári fondjegyzéke? Mert bizony, van mindkettő! És az évtizedek óta folyó gondos, az utóbbi időben bizony már csak önkéntes alapon részmunkaidőben végzett, leíró munkának és nyilvántartó rendszernek köszönhetően rátalálok a Schüszler névre az Archivist Toolkit programjában Aloysius Schuszler alakban. Ez biztató jel: a leírás szerint '3 scrapbooks', azaz fotó- és újságcikkalbum, melynek címe Kossuth Monument. Nagyot dobban a szívem... Csak nem?!

Nézzük csak: mi a jelzet (call Number/resource)? ARCH / 203. Irány az Archives, azaz a levéltári raktár! A polcokon savmentes, szabványos archivális dobozokban sorakoznak a hagyatékok, egyik a másik után: pl. az ARCH.1 a Bethlen Collection, ez a legnagyobb református egyházi iratgyűjtemény, a legtöbb dobozban a Ligonier, PA államból letétben elhelyezett dokumentumok találhatóak. És a többi személyi és szervezeti hagyaték között nicsak, ott a három fotóalbum!

A mustársárga, puha bőrre emlékeztető mintás borítójú albumok mérete – a levéltári leírás szerint – 11,5"x15,5" hüvelyk, azaz nagyjából 29x39 cm. A címe – The Kossuth Monument – és a kötetjelzés csupa aranyozott nagybetűvel szerepel a borítón. Az albumok összefűzött fekete kartonlapokból állnak: az első kötet 57, a második kötet 48, a harmadik kötet pedig 45 lapot, vagy oldalt tartalmaz. Minden lapnak csak az egyik oldalán vannak képek és cikkek beragasztva.

Szerencse? Igen, az is kellett hozzá. És még mi minden?! Például az, hogy legyen egy olyan intézmény, amely befogadja és megőrzi a magyarság szellemi értékeit az utókornak. Egy olyan egyéniség August J. Molnar, azaz Molnár Ágoston (1929–2016) professzor személyében, akiben a közösség közel s távol Amerikában megbízik. És szakember, aki feldolgozza, adatokkal ellátja az adományozott dokumentumokat, hogy kutatók számára hozzáférhetők legyenek. Arra vonatkozóan, hogy mikor és kitől származott az adomány, nem találtam a nyilvántartásban adatot, hiába nyomoztam utána. S hogy mi lesz a sorsa az eddig lappangó és most megtalált unikális fotó- és lapkivágat-gyűjteménynek? Az eredeti példányokat az Örökség Központ archívuma fogja továbbra is gondosan őrizni, hiszen fontos az, hogy létezik helyben egy magyar archívum, amelyik ott kell, hogy szolgálja a közösség érdekét, a közösség tagjainak tájékoztatását. Az időközben elkészült digitális másolatot pedig az Amerikai Magyar Alapítvány a Mikes Kelemen Program rendelkezésére fogja bocsátani. A Kossuth emlékhely-kutatás és egy eddig ismeretlen fotográfus magyar vonatkozású munkássága ezáltal egy újabb forrással bővül és válik megismerhetővé.

Deák Nóra ELTE Angol-Amerikai Intézet Könyvtára

A poszt itt is kommentálható:

Dániel András író és illusztrátor egy személyben. A kuflikról szóló történetei nem csupán a gyerekek, hanem a felnőttek körében is népszerűek. Az alkotó a KönyvTÁRlat című irodalmi-kultúrtörténeti programsorozatának szeptember 13-i vendége. 

Szilágyi Magdolna beszélgetett Dániel Andrással.

A rajzokhoz ír szöveget, vagy a könyvhöz készít képeket?

Mindig a szöveg van meg előbb, ahhoz készülnek el az illusztrációk, hiszen egy képeskönyvnél is a szöveg adja a vázat, amire felépül a rajzolt világ, de olyan is előfordult már, hogy a szöveg ötlete pont egy rajzból született. Legutóbbi könyvem, A nyúlformájú kutya esetében például így történt, itt egy rajzolt figura adta az ihletet. Őt szerettem volna megszólaltatni, a szöveg az ő monológja. Ha kifejezetten képeskönyvre készülök, már a szöveg írása közben alakul a fejemben a könyv látványvilága – ilyenkor már a történettel párhuzamosan készítek vázlatokat az oldalakhoz, az illusztrációkhoz.

Rajzolni, vagy írni szeret inkább?

Nem tudok erre a kérdésre határozott választ adni, ez mindig változik. Attól is függ, épp a munka melyik fázisában van egy könyv. Mindkét műfaj folyamatosan foglalkoztat – amikor épp rajzokon kell dolgoznom, a fejemben akkor is ott vannak az írással kapcsolatos ügyek, „működik" az is. És fordítva. Furcsa ez, valahogy olyan, mintha ketten lennék a fejemben, de nem zavarom egymást, békésen tudok dolgozni magam mellett. Csak az a kár, hogy ehhez mindössze két kezem van, többnek is tudnék feladatot adni. Mindig úgy érzem, lemaradásban vagyok. Vagy egyszerűen csak időből sosincs elég.

Fotó: Szöllősi Mátyás

Miért pont gyermekkönyveket kezdett el írni?

Ha az írás felől válaszolok, akkor a mesékben rejlő nagyfokú szabadság az, ami vonzott, hogy fél lábbal a valóságban, fél lábbal a képzeletbeli világban állva kedvem szerint dönthetem el, melyik lábamra „támaszkodom" jobban. Előszeretettel vegyítem a mesei helyzeteket a mindennapi valóság motívumaival. A szereplőim is többnyire hétköznapi karakterek, akikhez hasonló alakokkal – ha leszámítjuk furcsa kinézetüket – bárhol találkozhatunk ideát, a prózai mindennapokban is. A grafika szempontjából nézve pedig a képeskönyv sok irányba mutató műfaja izgatott és izgat ma is. Bár ez ügyben egyre jobban foglalkoztat egy felnőtteknek szóló képeskönyv lehetősége is.

Az illusztrációi, történetei rendhagyók a mesék között.

A történeteimben, amennyire tőlem telik, próbálom tágítani a mesék, a meseírás megszokott határait. Igyekszem olyan figurákat, témákat találni, a történetmesélés olyan megoldásaival kísérletezni, amelyek kevéssé megszokottak a hagyományos gyerekkönyvekben. Úgy gondolom, nagyon sok lehetőség rejlik ebben a műfajban, nyelvileg és tematikusan egyaránt. Ez igaz az illusztrációkra is. Vagy inkább mondanék könyveket, mert általában nem illusztrációkban, hanem egész könyvben gondolkodom, amelynek éppen úgy része a tipográfia, szöveg és kép adott könyvön belüli viszonya, mint az illusztrációk. Ebben is van még bőven lehetőség. Egy végtelen játszótér nekem a könyvkészítés, ahol senki sem szól rám, hogy: Azt nem szabad!

Fotó: Szöllősi Mátyás

A kuflikról szóló történetei rövid időn belül népszerűvé váltak. A könyv mellett animációs filmsorozat és diafilm is készült róluk. Honnan jött a kuflik ötlete?

Az egyik napon egy kukacszerű lényt ábrázoló firkát találtam a rajzaim között. Amikor ránéztem, máris tudtam, hogy ez egy kufli. Ez a kukac és kifli szavak összevonásából született név jutott rögtön az eszembe, amikor megláttam. Ha pedig egy rajznak hirtelen neve lesz, rögtön valakivé válik, elkezd élni, engem meg piszkálni kezd, hogy kezdjek vele valamit, de eltelt egy kis idő, amíg végül megszületett a mese ötlete is, az elhagyatott rétre tévedő hét kuflival. Úgy gondoltam, hogy a róluk szóló könyvben nem történik majd semmi eget rengető ezekkel a henye, leginkább a lusta heverészést kedvelő alakokkal. Pont ez volt a lényeg, hogy egy olyan történetet írjak róluk, amiben a hagyományos, mesei értelemben véve nem történik semmi, nincs legyőzendő ellenség, nincsenek nagy problémák, és ami a fő: nincs tanulság a mese végén. Úgy gondoltam, készül majd két, legfeljebb három kuflis képeskönyv. Aztán most ott tartunk, hogy hamarosan megjelenik a tizedik. Ebben persze jelentős szerepe van annak, hogy időközben készülni kezdtek a könyvek világára épülő animációs filmek. A rajzfilmsorozat – a különös, ritkán adódó kihíváson kívül – lendületet is adott a kufliknak. Ahogy egy animációs filmhez illik: mozgásba hozta az elhagyatott rét lakóit.

Milyen a jó illusztráció egy gyermekkönyvben?

Nincsenek pontokba szedhető szabályok. A gyerekkönyv-illusztráció nagyon sokféle lehet, sokféleképpen lehet jó. Egy biztos: nem az a feladata, hogy szóról szóra elismételje azt, amit a szöveg úgyis elmond. Az illusztrációnak inkább a rajzoló szempontjából kell értelmeznie, továbbgondolnia a mesét. Akkor van értelme, ha a maga eszközeivel tágítja a szöveg világát. A mesét kísérő rajzoknak lehetőségük van rá, hogy sajátos megvilágításba helyezzék a történetet, bevilágíthassanak a szöveg rejtett zugaiba. Ugyanakkor az sem jó, ha a szöveget kísérő rajz mindent meg akar mutatni. Fontos, hogy teret hagyjon az olvasó – a gyerek – fantáziájának.

A gyerekek mellett felnőttek is olvassák a könyveit. Mi az oka a népszerűségének a felnőttek körében?

Vannak „korhatár nélküli" könyveim, mint a Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém) című, amelyeknek szövegeit úgy írtam, hogy nem céloztam meg egy határozott korosztályt – ezeket, úgy tűnik, megtalálták némely, abszurdra fogékony felnőttek is. De a szándékom szerint „igazi" gyerekkönyveimbe is becsempészek ezt-azt, ami a meséket olvasó szülőket szórakoztathatja. Vannak effélék a Mit keresett Jakab az ágy alatt? (és mi történt ott vele?), az És most elmesélem, hogyan lifteztem című képeskönyveimben, de igazából felsorolhatnám az összeset. Néha kicsit kibeszélek a felnőtteknek a történetből – persze csak annyira, hogy ez ne zavarja a gyerekeket. Végül is a szülőknek is jár meseolvasás közben némi kikapcsolódás! Még az eredetileg óvodásoknak szóló kufli könyvekre is kapok lelkes reakciókat felnőttektől. Talán a történetek lazasága, humora az, ami megfogja őket. A néha elég agyament kufli-szövegelés mellett az illusztrációkba is bekerülnek mindenféle vicces dolgok, amikkel eredetileg rajzolás közben magamat szórakoztatom – úgy tűnik, ezek az apró, a történetre reflektáló, vagy attól épp teljesen független poénok hálás közönségre találnak a szülők körében. Ezzel egy ideje tudatosan játszom, megjelenés után kíváncsian figyelem a reakcióikat. Biztos nem véletlenül kapom meg mostanában egyre gyakrabban a kérdést, hogy mikor fogok felnőtteknek is írni. Úgy látszik, egyes szülők szeretnék, hogy végre a gyerekek helyett nekik is „meséljek" valamit…

Szilágyi Magdolna