62 éves korában hosszan tartó, súlyos betegség után 2015. január 14-én elhunyt Andrassew Iván.

A Magyar Elektronikus Könyvtár hőskorában, a 90-es évek közepén Andrassew Iván itthon és Erdélyben is rengeteget segített az elektronikus könyvtár népszerűsítésében. Sok írót mozgósított, hogy publikáljanak az interneten.

„Van ez az írói szerep, ami a gyerekkoromtól kezdve megváltozott. Gyerekkoromban az író megbecsült, tisztelt valaki volt és elsősorban a sorok között kellett tudni olvasni, mert hihetetlen nagy bölcsességeket mondott a világról. Eredetileg én úgy képzelem az írót, hogy leül a tűz mellé és mesél. Én számot vetettem azzal, hogy ezt el kéne felejteni. Nem tisztelik az írókat, a kutyát nem érdekli, hogy mi a véleményük, óriási szereptévesztésben vannak. Ez meg abban csapódik le, hogy egymást gyűlölik. Én ebből szerettem volna kiszállni, szerettem volna író lenni, de kis író. Vannak a nagy írók és van egy lábjegyzet, hogy vannak még mások is. Szerintem az bőven elég, ha három jó novellát megírok, az elég teljesítmény. Kettőt már megírtam szerintem.”

Várad 2013. 9. – EPA-változat

Sajnos a betegsége miatt nem tudott már eljönni a MEK tavalyi 20 éves találkozójára.

„A királyság ahhoz a paraszthoz hasonlít, aki egyszer meg merészelte tagadni, hogy a rendőrnek pacsit adjon. Olyan jó nagy pacsit. A rendőr nem volt szolgálatban, és a kocsmában csak viccből nyújtotta a tenyerét a földműves elé, de az fölemelte a szemeit, mélyen a rendőr arcába nézett és azt mondta: nem.”

Andrassew Iván: Peremkirályság 1995 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Andrassew Iván: 

A ló, amit adtál 

A ló, amit adtál, nem működik.

Andrassew Iván: Peremkirályság 1995, Tettamanti Béla képeivel - Magyar Elektronikus Könyvtár

Megőrizzük emlékét, írásait:

• Aljasa meg a Mumuska kölyök
• Angyalok
• A szárnyas
• Az ártatlanság
• Beszélések (részletek)
• Königreich am Rande
• Peremkirályság
• Vert ember álma (néhány szabálytalan haiku)

Moldován István 

2015. január 10-én elhunyt Hankiss Elemér, aki 1953 és 1962 között könyvtárunkban dolgozott, előbb a Gyarapítási Osztályon majd a Színháztörténeti Tárban.

Hankiss Elemér Debrecenben született 1928. május 4-én. Édesapja, Hankiss János irodalomtörténész, egyetemi tanár. Ő maga egyetemi tanulmányait Eötvös-kollégistaként az ELTE angol-francia szakán végezte. 1950-ben szerzett diplomát, majd 1953-ig a Ferunion exportelőadója volt. 1953 és 1962 között az Országos Széchényi Könyvtár tudományos munkatársaként dolgozott, utóbb Keresztúry Dezső mellett a Színháztörténeti Osztályon. Az 1956-os forradalom után hűtlenség és államellenes összeesküvés vádja miatt hét hónapot töltött vizsgálati fogságban; bizonyítékok hiányában felmentették.

A kronológiánkban erről az időszakról ezt találtuk:

1956. december 15. Hosszú szünet után újra összeült az OSZK igazgatótanácsa. Varjas Béla főigazgató bejelentette, hogy a legutóbbi időkben felmerült ügyeket az osztályvezetői értekezleteken intézték el, de ettől a naptól kezdve ismét rendszeresen meg fogják tartani az igazgatótanácsi értekezleteket. beszámolt a lezajlott harci eseményekről, a Nemzeti Bizottság megválasztásáról, a Bizottság határozatairól. Javaslatára elfogadták, hogy az igazgatótanácsot négy nemzeti bizottsági taggal (Veredy Gyula, Belia György, Hankiss Elemér, Borsa Gedeon) egészítsék ki. OSZK történet

A Színháztörténeti Tár munkatársaként földolgozott zsebkönyvek, majd ezek katalógusának publikálása a magyar színháztörténeti forráskutatás és -közlés egyik alapműve. A diszciplína hazai és külföldi kutatói által csak "Hankiss-Berczeliné"-ként emlegetett kötet (és kiegészítései) színháztörténetünk különleges forráscsoportját tárják föl, segítve a történettudományokat és a művelődés- és művészettudományok sok területét.

Hankiss Elemér, Berczeli A. Károlyné: A Magyarországon megjelent színházi zsebkönyvek bibliográfiája: XVIII-XIX. század, [közrem. Jordáky Lajos], Budapest, OSZK, 1961.
 
Pótlásai jelentek meg Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1961/1962-es kötetében (p. 384-386.), valamint az 1974/1975-ös kötetben (p. 633-639.).

Hankiss Elemér kutatási területe az 1960-as, 1970-es években elsősorban az irodalomelmélet, az 1970-es évek eleje óta a szociológia, főként az értékszociológia, majd az 1980-as években a politikai szociológia és a filozófiai antropológia. Egyik úttörője volt a hazai strukturalizmusnak, irodalom- és művészettörténeti kutatásaiban alkalmazott kései strukturalista elemzésein generációk nőttek fel.

Sokan felfigyeltek már arra, hogy manapság emberek milliói és százmilliói élnek úgy, mint annak idején csak a nagyon gazdag kevesek éltek, élhettek. A reneszánszban például csak a kiváltságosak, a nemesurak, magas rangú papok jártak hintón vagy lóháton. A polgárok többségének és a parasztoknak legfeljebb szekérre tellett, de többnyire gyalog jártak. Ma az emberek többsége olyan hintóban ül, amelyet a reneszánsz leggazdagabb és leghatalmasabb urai is megirigyelnének. Úgy hívják ezt a hintót, hogy automobil. De a hajdani emlékét azért az még őrzi, hogy a karosszériát karosszériának hívják, a hintót meg annak idején "carosse"-nak nevezték. Ma van Volkswagen. A reneszánszban nem volt Volkspferd vagy Volkscarosse.

Korunk, 3. folyam, 9. évf. 9. sz. (1998. április) - Elektroniks Periodika és Archivum 

Legutóbb megjelent kötetei: 

• Csapdák és egerek - Magyarország 2009-ben - és tovább (2009), 
• Te rongyos élet... - Életcélok és életstratégiák a mai Magyarországon (2010), 
• A Nincsből a Van felé - Gondolatok az élet értelméről (2012), 
• Egy ország arcai. Válogatott szociológiai írások, 1977-2012, Budapest : L'Harmattan : Könyvpont, (2012). 
• A befejezetlen ember. Gondolatok a világról, az emberről, a szabadságról, Budapest, Helikon, (2014).

Hankiss Elemér pályájának utolsó szakaszában, 80 éves kora körül is örömmel és szívesen emlékezett a Színháztörténeti Tárban töltött éveire, s erre a jeles munkára is, s minden beszélgetésünk, találkozásunk alkalmából üdvözletét küldte a kollégáknak. Kiemelkedő tudása és áttekintőképessége, nagy szelleme fog igazán hiányozni utókorából, hisz hasonlóak a fiatalabb generációkban már nem teremnek.

Munkásságáért 2006-ban Széchenyi-díjat kapott. 2007-ben a Prima Primissima-díjjal tüntették ki. Rövid, súlyos betegség után, 86 éves korában 2015. január 10-én hunyt el.

Biró József (Nagyvárad, 1907. július 8. – Budapest, 1945. január 7.) művészettörténész, könyvtáros halálának 70. évfordulóján Elbe István emlékezik. Az első rész itt olvasható.

Biró József tehetséges festőpalántaként került a budapesti Képzőművészeti Főiskolára, majd a művészettörténet mellett köteleződött el. Még egyetemista korában kis kitérőt tett a kézírás tanulmányozásának területén. Első önálló kötete is ebben a témában jelent meg 1930-ban „A modern grafológia” címmel. A könyv egyértelmű sikerét mutatja, hogy gyors egymásutánban négy kiadást ért meg.

Biró József: A modern grafológia, [Budapest], Pantheon, [1930]. – Törzsgyűjtemény 

Az egyetem elvégzése után minden biztosítéka meg lett volna arra, hogy Budapesten is karriert fusson be, mentorai Gerevich Tibor és Lyka Károly mindenben támogatták, a legjobb fővárosi körökben mozgott (erről unokatestvére, Hegedüs Géza irodalomtörténész vallott visszaemlékezésében), de ő inkább a hazatérést, a kisebbségi sorsot választotta. Amikor néhány évre rá a magyar határ a kincses város déli magaslataira érkezett, így üdvözölte: „A magyar nap újra rásütött a magyar Kolozsvárra.”

Biró József: Kolozsvári képeskönyv, Budapest, Officina, [1940]. – Törzsgyűjtemény 

A háború utáni zűrzavart követően a magyar közélet Lyka Károlynak az Új Idők hasábjain megjelent nekrológjából értesülhetett arról, hogy az erdélyi barokk művészeti emlékek feltárásának nagymestere nincs többé.

„Csak másfél évtizeden át élhetett tudományának Biró József, de e viszonylag rövid idő alatt mégis egy sor olyan munkával gazdagította a mi művészetünk kincstárát, amelyeket nem fog nélkülözhetni senki, aki Erdély régi művészete iránt érdeklődik. Ezekben a könyveiben az új adatok, ismeretlen tények, elfelejtett mesterek egész seregét ösmertette, de egyben művész-szemmel értékelte a ránk maradt építészeti, festett és faragott emlékeket, főképp azokból az érdekes időkből, amidőn a 18-ik században a különleges erdélyi barokk-stílus lassú változatokban átsimul a szintén erdélyies zamatú klasszicizmusba, s a parókás, hajporos divat átalakul a táblabíró-világ divatjává. […]

A kutatás fáradságos munkájára, az értékelés művészi készségére tehetségén kívül kettős nevelkedése készítette föl: Biró festő volt és művészettörténész egy személyben. Az előbbi pályára már öt-hatéves korában mutatkozott hajlandósága. Atyja – gimnáziumi igazgató – egy vakációban el is vitte Nagybányára, ott Thorma Jánosnál tanult. Az érettségi után pedig egy másik nagybányai mester, Réti István keze alá került, ezúttal a Képzőművészeti Főiskolán. Amit ott tanult, arról néhány arckép, tájkép, csendélet ad bizonyságot. De már a Főiskolán nagy kedvet kapott a műtörténeti munkához.”

Lyka Károly: Egy magyar tudós élete és halála (részlet). In. Új Idők, 1947. augusztus 16. , 149. o. – Törzsgyűjtemény

Biró József: Európa festészete, Budapest, Officina, [1941]. – Törzsgyűjtemény 

„Ilyen tanulmányokat később az Egyetemen végzett, ahol megszerezte a doktori oklevelet is. Ez a kettős nevelkedés nagy előnyére vált későbbi munkálkodásának, kivált a régi művészeti alkotások megítélése dolgában. Bőséges tárgyismeret, biztos ítélet s nem utolsó sorban írói készség eredménye egy sor könyv, amelyeket a kolozsvári Szent Mihály templomról, a gernyeszegi és zsibói kastélyokról, Erdély művészetéről írt.”

Lyka Károly: Egy magyar tudós élete és halála (részlet). In. Új Idők, 1947. augusztus 16., 149. o. – Törzsgyűjtemény

„Utolsó munkája egy szélesen megalapozott mű, Az erdélyi gubernium története. Ez volt hivatva betetőzni erdélyi kutatómunkáját. A kézirat már elkészült, de a nyilasok elrabolták tőle és máig sem került elő.
S ezzel elérkeztünk a fiatal tudós tragikus végéhez. Biró Józsefnek két évvel ezelőtt nyoma veszett. Mi, akik kiváló és önzetlen munkálkodását ismertük és nagyra tartottuk, egyre reménykedtünk, hogy talán egy napon mégis csak előkerül. Most azonban vége lett reményünknek. Hiteles helyről kaptunk erről hírt, amelyet itt idézünk:
»1945. január 6-ikán délelőtt az Oktogonon édesapjával együtt elfogták, az Andrássy út 47. sz. alatti nyilas házba vitték… másnap éjszaka a Duna-partra az Akadémia elé, hol sortűz vetett véget életüknek. Megmenekült szemtanúk elmesélték haláluk hősi és megrázó történetét: apa és fiú egymást igyekeztek védeni és mindegyik csak a másik életéért könyörgött.«”

Lyka Károly: Egy magyar tudós élete és halála (részlet). In. Új Idők, 1947. augusztus 16., 149. o. – Törzsgyűjtemény

Elhagyatott parti sáv a Lánchíd tövében, ropog a kavics a láb alatt. Parkoló turistabuszok mögött az Akadémia épülete, átellenben Ybl palotája, feljebb Pecz Samu református temploma. Csupa neoreneszánsz és neogót, sehol egy kapcsolódási pont. Távolabb a Szent Anna templom tornyai, végre valami barokk! Közbül a széles folyó. Ez a kis liget itt a Duna-parton, talán ez őrizhetné Biró József nevét és emlékét Budapesten.

Elbe István

Felhasznált irodalom:
Biró József: Erdély beszélő kövei. Vál., sajtó alá rend. és szerk. Sas Péter. Kolozsvár, Kriterion, 2008.
Sas Péter: Egy erdélyi művészettörténész munkássága leveleinek tükrében (Biró József levelei Lyka Károlyhoz). In: Ars Hungarica, 1995/1. 95–105.
Löwy Dániel: Az erdélyi kastélyok szerelmese.

 Biró József (Nagyvárad, 1907. július 8. – Budapest, 1945. január 7.) művészettörténész, könyvtáros halálának 70. évfordulójára

Vízkereszt hajnalán havazott, a beállt csendben a Farkasréti temető irányából egyesek hallani vélték az orosz katonák karácsonyi énekét, az erőddé nyilvánított főváros körül a gyűrű bezárult. Az ostromlott budai vár házai és lakói pusztultak, Pesten a nyilasterror tombolt. Délelőtt az Oktogonon egy Nagyváradról elszármazott rikkancs elkiáltotta magát: „Ez a kettő zsidó, ismerem őket”. Ujjával egy szikár, magas fiatalemberre és egy idősebb úrra mutatott, a nyilas járőr azonnal lecsapott rájuk. Biró József művészettörténészt és édesapját, Biró Márk nagyváradi iskolaigazgatót a közeli nyilas házba hurcolták, majd másnap éjszaka a Duna-partra, az Akadémia elé. „Az apa és a fiú egymást igyekeztek védeni és mindegyik csak a másik életéért könyörgött” – nem volt kegyelem, a sortűz végzett velük, mint sok száz sorstársukkal azokban a napokban.

Biró József arcképe. Forrás: Holokauszt Emlékközpont (Emlékkönyv)

Biró József érdemeire tekintettel mentesült a zsidótörvények és így a sárga csillag viselése alól is. Barátai, pályatársai, szakmai mesterei, mecénásai eszközölték ki ezt a számára. Mégis – Radnótit parafrazeálva – olyan kor volt az, amelyben bizonygatni kellett a nyilvánvalót. Olyan kor volt az, amelyben a katonai szolgálatra kétszeresen alkalmatlannak minősített, gyermekkora óta mindkét fülére teljesen süket fiatalembernek kérvényeznie kellett a munkaszolgálat alóli felmentését.

Biró József nagybaconi Nagy Vilmos honvédelmi miniszternek címzett, 1943. április 2-án kelt folyamodványából megismerhetjük egész életútját. Ha néhol úgy érezzük, a kérvényező talán felnagyítja saját érdemeit, gondoljunk arra, hogy egzisztenciája, és végső soron puszta léte forgott veszélyben.

„1907 évi július hó 8-án születtem Nagyváradon s mind a mai napig állandó nagyváradi lakos vagyok; a trianoni döntéstől a visszacsatolásig román polgár voltam s mind családunk, mind magam azok közé tartoztunk, akik a magyar nemzeti eszme iránt soha el nem tántorodó hűséggel viseltettünk, s ennek minden lehető alkalommal és minden kockázat vállalásával tanújelét adtuk. Édesatyám, Biró Márk, nagyváradi gimnáziumi igazgató, immár 42-ik éve szolgálja a magyar művelődés ügyét; a megszállás alatt mindvégig és lelkes tagja volt a Magyar Pártnak, magyarsága miatt a román közoktatásügyi hatóságok állandóan üldözték, vizsgálatokkal zaklatták és iskolái éléről több ízben el akarták mozdítani. […]
Érettségi vizsgálatom után a budapesti M. Kir. Tudományegyetemre iratkoztam be s itt tettem bölcsészdoktori szigorlatot kitűnő eredménnyel 1932-ben. […] Doktori értekezésemet Fiedler István, akkori nagyvárad-szatmári rom. kat. székeskáptalan adta ki.”

Biró József kivételezettségi igazolványt kérelmező levele nagybaconi Nagy Vilmos vezérezredesnek, honvédelmi miniszternek (részlet). In. Biró József: Erdély beszélő kövei. Vál., sajtó alá rend. és szerk. Sas Péter, Kolozsvár, Kriterion, 2008. (Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központ, Biró-hagyaték) – Törzsgyűjtemény

Biró József: Nagyvárad barok és neoklasszikus művészeti emlékei, Budapest, Centrum Ny., 1932. – Törzsgyűjtemény

„Ugyanez évben megválasztottak a Bihar vármegyei és Nagyváradi Régészeti és Történelmi Egylet Múzeumának könyv- és levéltárnokává s e tisztséget mind a mai napig viselem. Ez időtől kezdve igen kiterjedt tudományos és kultúrpolitikai tevékenységet folytattam és bekapcsolódtam a revízióért folytatott magyar szervezett mozgalmakba is.[…]
Ezt a sokirányú, rengeteg utazással, a határ számtalan átlépésével s így súlyos kockázatokkal járó tevékenységemet összes fölöttes hatóságaim teljes megelégedésére és lehető sikerrel teljesítettem.”

Biró József kivételezettségi igazolványt kérelmező levele nagybaconi Nagy Vilmos vezérezredesnek, honvédelmi miniszternek (részlet). In. Biró József: Erdély beszélő kövei. Vál., sajtó alá rend. és szerk. Sas Péter, Kolozsvár, Kriterion, 2008. – Törzsgyűjtemény

Biró József: Az erdélyi magyar műemlékpolitika feladatai, Cluj-Kolozsvár, Glória Ny., 1940. – Törzsgyűjtemény 

„Tudományos és kultúrpolitikai tevékenységem természetesen nagymértéken felkeltette a románok figyelmét és ellenszenvét. A Curentul c. bukaresti lap már 1935. jún. júl.-i számaiban cikksorozatban támadta a nagyváradi múzeumban kifejtett irredenta tevékenységemet (A nagyváradi múzeum, mint a magyar irredentizmus tűzfészke). Ugyanis fontos szerepet vittem a múzeum magyar jellegének megőrzéséért folytatott szívós küzdelemben és fenntartottam a Budapesttel való kapcsolatokat. „Magyar művészet és erdélyi művészet” címen Kolozsvárt, 1935-ben megjelent munkám, amelyben a román egyetemi tanárok magyarellenes tévtanait támadtam meg nyíltan és határozottan, általános kavarodást keltett.”

Biró József kivételezettségi igazolványt kérelmező levele nagybaconi Nagy Vilmos vezérezredesnek, honvédelmi miniszternek (részlet). In. Biró József: Erdély beszélő kövei. Vál., sajtó alá rend. és szerk. Sas Péter, Kolozsvár, Kriterion, 2008. – Törzsgyűjtemény

Biró József művei – Törzsgyűjtemény

„Megemlíteni vagyok még bátor, hogy a visszatérés után is a régi szellemben folytattam tevékenységemet; azóta is számos könyvem és tanulmányom jelent meg Erdély műemlékeiről […] Az Erdélyi Múzeum Egyesület pedig megbízott »Az erdélyi Gubernium átköltözése Nagyszebenből Kolozsvárra és annak művészeti hatása« c. nagyszabású történelmi munka megírásával, amelynek alapján az Országos Levéltárban és másutt dolgozom.”

Biró József kivételezettségi igazolványt kérelmező levele nagybaconi Nagy Vilmos vezérezredesnek, honvédelmi miniszternek (részlet). In. Biró József: Erdély beszélő kövei. Vál., sajtó alá rend. és szerk. Sas Péter, Kolozsvár, Kriterion, 2008. – Törzsgyűjtemény

E történeti témájú munkáján dolgozva tartózkodott Biró József 1944 őszétől Budapesten a nagyváradi gettóból nem sokkal azelőtt kimenekített édesapjával együtt. A kézirat elveszett, vagy a nyilasok pusztították el, vagy szerencsés esetben lappang valahol. Kiemelkedő művészettörténeti munkássága mellett ne feledkezzünk el arról sem, hogy Biró József hivatalos állását tekintve könyvtáros volt. Mesterének, Kelemen Lajosnak példáját és útmutatásait követve, ő is hangyaszorgalommal tárta fel Erdély főúri könyvtárait. Sas Péter művelődéstörténész szavait idézve: „Lehetősége és módja volt megismerkedni Erdély jelentős közgyűjteményeivel, családi könyvtáraival és levéltáraival. Szakmai és emberi hitelességének elismerése és bizonyítéka, hogy a családi gyűjteményét gondosan féltő és őrző főúr, losonczi gróf Bánffy Miklós megbízta bonchidai kastélyában elhelyezett 30.000 kötetes családi könyvtárának a rendezésével. Ilyen nem mindennapi szakmai gyakorlat után lett 1937-től 1939-ig a »székely fővárosban« a marosvásárhelyi Teleki Téka könyvtárigazgatója. Ottani munkáját széki gróf Teleki Domokos irányításával végezte. Könyves szakemberként felkérték a nagyercsei gróf Toldalaghi család koronkai kastélyában lévő könyvtár rendezésére is.” Ma már csak Biró József precíz leírása nyomán alkothatunk képet a bonchidai kastély pompájáról és gazdag gyűjteményéről. A második világégés végén a kastély teljes berendezése elpusztult.

Biró József: Erdélyi kastélyok – Törzsgyűjtemény

Rövid életútja során kifejtett tevékenységéért Biró József is méltán megérdemli a „szembejövő ember” címet. (Eredetileg Benedek Eleket nevezték „szembejövő ember”-nek. Akkor, amikor az impériumváltást követően Erdélyből százezrek menekültek, a nagy mesemondó, biztos egzisztenciáját, hírnevét Budapesten hagyva elindult haza Kisbaconba, szembemenve a menekülőkkel. Példáját nagyon kevesen követték.)

Elbe István

A 2. rész itt olvasható >>>

Egyik legnépszerűbb magyar karácsonyi énekünk, a „Mennyből az angyal lejött hozzátok...” kezdetű dal, melynek szövegét több mint kétszáz esztendeje jegyezte le Szentmihályi Mihály boconádi plébános. Magát a melódiát mintegy ötven évvel későbbről, az un. Gimesi énekeskönyvből ismerjük, azonban szinte bizonyos, hogy már a 18. század folyamán is a mostanihoz hasonló formában énekelték. A nép ajkán élő változatok egyikét Vikár Béla rögzítette fonográfhengerre, s a dallam fordulatai még ma is felfedezehetők a Bodrogköz hangszeres népzenészei által megszólaltatott „karácsonyi kánták” némelyikében. Az ének beemelése a hivatalos egyházi gyűjteményekbe már viszonylag korán megtörtént. A többnyire orgonakísérettel ellátott, megharmonizált dallamot számos katolikus énektárban megtalálhatjuk, így Kersch Ferenc Sursum corda! Föl a szivekkel! 1902-ben megjelent kétkötetes kántorkönyvében is. A népénekeket és a legszükségesebb „chorálokat” tartalmazó gyűjtemény előszavában Kersch a következő szavakkal fogalmazta meg a népénekek liturgikus használatának lényegét:

„A szorosan vett liturgikus ténykedéseken kívül, tehát csendes sz. misénél,litániánál, hálaadó istentiszteletnél, bizonyos körmeneteknél stb., egyszóval mindenilynemű ájtatosságoknál a népénekek használatát nemcsak megengedi, de sőt óhajtja azegyház [...] a míg ez nem gyönyörködtetésre, hanem a hívők lelki épülésére, a szíváhítatának fokozására s Istenhez való felemelésére szolgál. [...] Midőn ezért anépének gyűjtését foganatba vettem, nem számbeli túlsúlyra törekedtem, hanem arra, hogy a számtalan, részint csak könyvtárakban feltalálható régi énekeskönyvekből, részint az újabb termékekből csak azokat használjam föl, a melyeknek vagy egyházi szellemtől áthatott jellege, vagy általános és megérdemelt elterjedéseadja meg belső értékét.”

Sursum corda! / Föl a szivekkel! / Kath. kántorkönyv. / [...] / Orgonakíséret-, elő- sutójátékokkal ellátta / Kersch Ferencz / [..] / Szerző tulajdona (PestiKönyvnyomda), 1902. VII.

A „Mennyből az angyal...” Kersch Ferenc-féle megharmonizálása a Sursum corda-ból – Zeneműtár, Z 38.255

A rendkívül népszerű melódiát a hangrögzítés első évtizedeiben számos lemezfelvételen is megörökítették. A Nagy Háború második évéből fennmaradt „Karácsony otthon” című jelenet végén a távollévő szeretteik biztonságáért imádkozó, s mielőbbi hazatérésükért könyörgő itthon maradott asszonyok, a beszűrődő harangszó mellett harmónium-kísérettel éneklik el a melódiát.

A Karácsonyi otthon hangfelvétele meghallgatható a beillesztés bal alsó sarkára kattintva:

Ezt a szép dallamot dolgozta fel a kiváló zongoraművész és jeles zeneszerző, az 1920-as – 30-as évek hazai zenei életében központi szerepet betöltő Dohnányi Ernő, Pastorale című zongoradarabjában. A kompozíció keletkezésének körülményeiről a művész második felesége, Galafrés Elsa így emlékezik:

1920 decemberében Demény Dezső, a Szent István bazilika karnagya „azzal kereste meg Ernőt, hogy meghívja egy karácsonyi koncertre, melyet a Zeneakadémián rendeznek. Egyúttal új műveket is remélt tőle: egy zongorára komponált átiratot a ’Mennyből az angyal’ című karácsonyi énekre, s megkérte az újonnan meghirdetett ’Nemzeti hiszekegy’ megzenésítésére is.” A művész elfogadta a felkérést, s habár a mű nem készült el teljes egészében a bemutató napjáig, az említett zeneakadémia koncerten, 1920. december 27-én óriási sikert aratott – a pianista a tőle megszokott nagyvonalúsággal, a pódiumon improvizálta a befejező taktusokat.

Elsa Galafrés: Lives...loves...losses. Vancouver : Versatile, 1973. 266-268. OC 45.679,

Az ekkor még Változatok egy magyar karácsonyi énekre címet viselő darab két évvel később, immár mint Pastorale jelent meg nyomtatásban, s egyike lett a művész által kiváltképp kedvelt, gyakran játszott kompozícióknak. Elkészültét követően az 1943/1944-es hangversenyévaddal bezárólag – a hivatalos koncertműsorok tanúsága szerint – Dohnányi 72 alkalommal játszotta koncertpódiumon, számtalanszor adta ráadásként, s több alkalommal megszólaltatta a Magyar Rádióban.

A kompozíció kezdete a szerző kézírásával a Rádióélet című hetilap olvasóinak dedikálva,1929 Karácsonyán. – Hírlaptár, H 18.464

Pastorale. (Ungarisches Weihnachtslied). Budapest 1922, Rózsavölgyi & Tsa. – A borítón a szerző Manninger Vilmos orvos-professzornak szóló dedikációja 1931 Karácsonyán – Zeneműtár, Z 47. 188

Életének emigrációban töltött negyedszázada alatt sem hiányzott hangverseny-repertoárjából a Pastorale: nyilvánosan utoljára 1955. május elsején az Ohio-beli Athensben (USA) játszotta el. Az életének hetvenvenyolcadik esztendéjében járó Dohnányi „briliáns könnyedségű” zongorarajátékával valósággal megbűvölte közönségét, s művészi kisugárzása – tengerentúli kritikusa szavaival élve – ez alkalommal is magával ragadta hallgatóságát, megidézve számukra egy rég letűnt kor nosztagikus, boldog hangulatát.

Dohnányi Ernő (1877-1960) Az 1950-es évek második fele, Egyesült Államok -- Zeneműtár,  Dohnányi-hagyaték

Dohnányi Ernő 1955. május 1. Athens (Ohio) – koncertfelvétel
A hangfelvétel meghallgatható a beillesztés bal alsó sarkára kattintva:

Kelemen Éva

Farkas Gábor Farkas még februárban mutatta be a Budai Krónika egy eddig ismeretlen 18. századi kéziratát. Kommentben folytatta a cikket december közepén, amit most önálló bejegyzésbe is átemeltünk.

"Hasonlóan érdekes a szintén az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött kézirat Kaprinai István jezsuita történetíró gyűjtéséből, mivel – feltehetően tévedésből – 1483-at írt a másoló a nyomtatás idejére."

Sajnos, amikor egy évvel ezelőtt hegesztettem ezt a szöveget, nem jutott eszembe az alábbi régi történet.

Vértesy Miklós, az ELTE Egyetemi Könyvtára Kézirattárának egykori vezetője pontosan 50 évvel ezelőtt írt egy rövid cikket a Magyar Könyvszemlébe egy feltételezett 1483-as magyar krónikáról.

A nagyszombati egyetem könyvtárának 1690-es katalógusában, amit Szentiványi Márton jezsuita példamutatóan vezetett azokban az időkben, egy érdekes bejegyzés olvasható: "Hungarorum Cronica, Typo Veteri, quarto, Venetiis. 1483, membrana scripta, 1632".

www.academia.edu/5420029/Magyarorsz%C3%A1gi_jezsuita_k%C3%B6nyvt%C3%A1rak_1711-ig._II._Nagyszombat_1632-1690._Jesuits_Libraries_in_Hungary_till_1711_

A katalógus a fenti linken olvasható, a bejegyzés pedig megtalálható a 249. oldalon.

Tehát Szentiványi szerint 1483-ban megjelent egy magyar krónika Velencében, negyedrét formában, kódextöredékbe kötve, amit Némethi Jakab 1632-ben írt össze a nagyszombati jezsuita kollégium bibliotékájában. Vértesy is megkockáztatja, hogy talán mégis lehetett egy újabb kiadása a Hess-féle magyar krónikának, amit egy évtizeddel később már a megszűnt budai nyomda helyett az itáliai Velencében adtak ki.

Ez akár még igaz is lehet, hiszen, a Chronica Hungarorum 1473-as kiadás elérhetetlenné vált az 1480-as évekre Európában, s ennek is (no meg a szép metszeteknek) köszönheti Thuróczy János történelmi munkája a sikerét (három hónap alatt kétszer is megjelent: Brünnben és Augsburgban 1488-ban.

Érdekes, hogy a Némethi-féle 1632-es és az utána jövő bejegyzésekben sem lelhetjük nyomát az 1690-ben hirtelen felbukkant (valószínűleg latin nyelvű) 1483-as magyar krónikának, amire az lehet talán a magyarázat, hogy egy hagyatékból kerülhetett a jezsuiták tulajdonába 1632-ben, s a bibliotéka mélyén lapult Szentiványi 1690-es könyvtárrendezéséig. Szentiványi olvashatta Némethi jellegzetes bejegyzését a könyv első lapján, de a katalogizálás tényét már ő vezette be abba a nagyszombati katalógusba, amit a jezsuiták egészen a rend feloszlatásáig használtak.

Pray György jezsuita történész - rézmetszet. A magyarok krónikája. Szerkesztette: Glatz Ferenc.
Officina Nova, Budapest, 1995, 330. oldal

Ha valóban létezett ez az 1483-as krónika, akkor feltételezhetően elpusztult még az Egyetemi Könyvtár Budára, majd Pestre való költöztetése (1786) előtt, hiszen Pray György, a tudós jezsuita biztosan megemlítette volna ezt a példányt nevezetes művében (Index rariorum librorum bibliothecae Universitatis regiae Budensis).

Összefoglalva: még az is megtörténhet, hogy a másik jezsuita, Kaprinai István nem is tévedett az 1483-as évszámot illetően.

Hosszú évek óta először lehetőségünk van arra, hogy a könyvtár által nyújtott szolgáltatások bevételéből történő vásárlással mérsékeljük az olvasótermekben elhelyezett tudományos szakirodalom hiányosságait.

Miért van szükség vásárlásra, hiszen az OSZK-ba kötelespéldányként beérkeznek a kiadványok – merülhet fel a kérdés. A 60/1998. (III. 27.) Kormányrendelet valóban előírja az adott mű hat példányának a beküldését (de vannak olyan típusok, amelyekből hármat, vagy egyet), azonban az OSZK-ban a hat példányból csak kettő marad.

Egy példányt minden esetben a Debreceni Egyetem Egyetemi és Nemzeti Könyvtár rendelkezésére bocsátunk, illetve tudományterülettől függően a Pécsi Tudományegyetem Könyvtára és a Szegedi Tudományegyetem Könyvtára osztozik egy további példányon, a maradék kettőből pedig a budapesti szak-és felsőoktatási könyvtárak válogatnak.

A nálunk maradó két példány egyikét a nemzeti bibliográfiába történő feldolgozást követően archiváljuk – ez azt jelenti, hogy a továbbiakban nem szolgáltatható. A másik példány a raktárba kerül, mivel csak így biztosítható az épségének megőrzése, hogy a jövőben is az olvasók rendelkezésére állhasson.

Ahhoz, hogy a nagy olvasótermeinkben a szabadpolcról vehessék le az olvasók a legfontosabb műveket, többes példányok beszerzésére van szükség, amelyeket nagyrészt meg kell vásárolnunk.

A beszerzésre fordítható keret kötött, így szeretnénk a lehető legköltséghatékonyabban megoldani a feladatot. Számos egyeztetés, tárgyalás eredményeképpen segítségünkre vannak ebben a munkában az érintett könyvkiadók, de egyetemi tanszékek és könyvkereskedő cég is.

Együttműködésüknek köszönhetően nem csak kedvezményes áron tudjuk beszerezni a művek többségét, de ajándékként, vagy az általunk megjelentetett kiadványokért cserébe is kapunk köteteket.

A most megrendelt hiánypótló művek folyamatosan érkeznek be, és feldolgozás után a jövő év elején ezek az új kötetek már várakozás nélkül, közvetlenül elérhetőek lesznek az olvasótermekben.

2014-ben a Magyar Elektronikus Könyvtár újabb hét, könyvtárunk Kézirattárában őrzött magyar nyelvemléket tett közzé digitálisan. A nyelvemlékek html és pdf formátumban tekinthetők meg. E nyelvemlékek között van a llegkorábbi összefüggő magyar nyelvűszövegemlékünket, a Halotti Beszédet tartalmazó – MNy 1 jelzetű – Pray-kódex (1192–1195), mely több különálló részből még a 13. század folyamán egybekötött kézirat. Tartalma középkori művelődéstörténetünknek szinte valamennyi ágát érinti. Legterjedelmesebb része liturgikus tartalmú, a legkorábbi magyarországi használatra szerkesztett sacramentarium (azaz a miséző pap könyörgéseit tartalmazó szerkönyv). Ehhez kapcsolódnak olyan misén kívüli szertartások szövegei, mint az esketés, a templom alapkövének letétele és a temetés. A magyar nyelvű Halotti beszéd a temetési szertatás végén olvasható, egy bővebb, latin nyelvű temetési beszéd kíséretében.

Toldy Ferenc irodalomtörténész Pray György jezsuita történészről nevezte el a kódexet, aki 1770-ben először adott hírt róla. A pozsonyi káptalan 1813-ban a Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtárának adományozta.

Halotti beszéd és könyörgés. (1195 körül). Pray-kódex, f. 136r – Kézirattár, MNy 1 – Magyar Elektronikus Könyvtár 

A hét nyelvemlékkódexünk közül három – a Gömöry-kódex, (MNy 5), a Domonkos-kódex (MNy 6) és a Horvát-kódex (MNy 7) – a Nyulak szigeti, Domonkos-rendi apácák kolostorában készült. A Gömöry-kódex (1516) imádságoskönyv, amely egy Krisztina nevű, feltehetően Nyulak szigeti domonkos apáca megrendelésére készült. A kézirat tizenegy kéz munkája. A kódexet a szigetről az apácák a török elől való meneküléskor magukkal vitték. Útjuk Nagyszombaton keresztül Pozsonyba vezetett. A kéziratot a pozsonyi klarisszák tovább használták. A 19. század elején az evangélikus vallású pesti patikárius, Gömöry Károly birtokolta a kódexet, aki 1821. ápr. 30-án a magyar nemzeti könyvtárnak ajándékozta; ezért viseli ma az ő nevét.

A Szent Domonkosról és rendje életének kezdeti szakaszáról szóló Domonkos-kódex (1517) 130 hosszabb-rövidebb legendát és példát tartalmaz. A kódex másolója a magyar középkor híres domonkos rendi nővére, Ráskay Lea, aki maga jegyezte be kézirata végére a befejezés időpontját. A Gömöry-kódexhez hasonlóan a 17. század elején ez a könyv is a pozsonyi klarisszákhoz került. A kódexet végül a besztercebányai káptalan ajándékozta 1815-ben a Nemzeti Múzeum Könyvtárának.

A Horvát-kódex (1522) 137 levél terjedelmű magyar nyelvű kézirat, másolója szintén Ráskay Lea volt. A kódexet Toldy Ferenc nevezte el Horvát Istvánról. A kódex a Jankovich-gyűjtemény megvételével került a magyar nemzeti könyvtár tulajdonába.

Gömöry-kódex. (1516), 95. p. – Kézirattár, MNy 5 – Magyar Elektronikus Könyvtár  

A Vitkovics-kódex (1525) 54 levél terjedelmű, magyar nyelvű kézirat. Eredetileg összetartozott a Miskolci töredékkel (6 levél), amely a Vitkovics-kódex 72. és 73. lapjai közül hiányzó ívfüzet maradványa. Ferences apácák, talán az óbudai klarisszák számára másolta egy kéz. A Vitkovics-kódex Bonaventura Regula novitiorum c. művének fordítását, breviáriumi hórákra beosztott passióelmélkedést és Krisztus utolsó szavairól szóló imádságot tartalmaz. A kódex végén Szent Brigitta 15 imájának fordításából csak a bevezető sorok maradtak meg. A kódexet 1803-ban Vitkovics Mihály fedezte fel Egerben, 1836-ban Jankovich Miklós birtokából került a magyar nemzeti könyvtárba.

Vitkovics-kódex (1525), 54. p. – Kézirattár, MNy 10 – Magyar Elektronikus Könyvtár  

A Peer-kódex, (16. század első negyede) Szent Elek és Remete Szent Pál legendáin kívül vegyes imádságokat, énekeket tartalmaz. Eredetileg egy ember személyes használatára, nem pedig kolostori célokra készült kilenc kéz munkájaként, ám nem egy időben és nem egy helyt. Valószínűleg, de nem egyértelműen bizonyíthatóan a nagyvázsonyi pálosok készítették. Nevét Peer Jakab piarista tanárról, egykori tulajdonosáról kapta, akihez a szerzetesrendek feloszlatása után, könyvtáraik felszámolásakor juthatott valamilyen módon, akinek hagyatékából került Jankovich Miklós birtokába, majd onnan 1852-ben a magyar nemzeti könyvtárba.

Peer-kódex, 49v, részlet Remete Szent Pál legendájából – Kézirattár, MNy 12 – Magyar Elektronikus Könyvtár  

A hetedik digitalizált nyelvemlék, a Simor-kódex (16. század eleje) 7 levélnyi töredék, amely a Szent Ferenc-legenda részleteit tartalmazza magyarul. Az óbudai klarisszák számára készülhetett, ugyanaz a kéz írta, amelyik a Nádor- és a Nagyszombati kódexet és a Debreceni kódex egy részét. Szövege néhány szó eltéréssel azonos a Virginia-kódex szövegével. Simor János esztergomi érsek adományozta az Országos Széchényi Könyvtárnak.

2014-ben a Bajor Állami Könyvtár, München (Bayerischen Staatsbibliothek) digitalizálta és a Müncheni Digitális Könyvtárban közkinccsé tette az 1466-ban elkészült Müncheni kódexet is (Cod. Hung. 1).

Készült Haader Lea, Komlóssy Gyöngyi, Madas Edit, Oszkó Beatrix és Vekerdi Lilla szócikkeinek felhasználásával a Magyar Nyelvemlékek című tematikus tartalomszolgáltatás alapján.

2014. november 25-én, a Széchényi Emléknap keretében ismét megrendeztük a Nemzedékek kézfogása című programunkat. A rendezvény keretében a nemzeti könyvtár egykori és mai munkatársai találkozhatnak egymással. Az idei év szomorú aktualitása, hogy a közelmúltban elhunyt Botka Ferencné Lakatos Éva.

A Lakatos Évával 2006-ban készült interjúrészleteket a Történeti Interjúk Tára munkatársai, Hanák Luca és Tamási Balázs állította össze.

Felidézzük néhány percben a jelenlegi és a régi nemzeti könyvtáros kollégák hagyománnyá vált találkozásait. Készíttette: Szécsényi Anikó, a Történeti Interjúk Tára munkatársa.

Katona Anikó, a Plakát- és Kisnyomtatványtár kutatója megírta az OSZK legújabb könyvének történetét. Hogyan, mikor és miért? A fantasztikus albumot december 10-én mutatjuk be az Ars Librorum kiállítótérben.

Az első világháború nemzetközi képes emlékei az Országos Széchényi Könyvtárban – A kötet címlapjának részlete

100 évvel ezelőtt tört ki a Nagy Háború, amely átformálta a világot, megváltozatta a társadalmakat, államokat söpört el, és több millió ember halálát okozta. A századik évfordulóra kiállítások, könyvek, cikkek, internetes oldalak jöttek létre, úgy tűnik, már mindent elmondtak az első világégésről, amit lehetett. És miért érdekes egyáltalán, pláne egy könyvtárban miért áll neki egy csapatnyi nő (Szarka Anita, Csillag Katalin és én) világháborús relikviákból, mindenféle képekből albumot szerkeszteni?

A magam részéről rég tudom a választ: éppen azért érdekel a téma, mert nem értem. Egyáltalán nem értem, hogyan és miért támadtak egymás torkának Európa kultúrnemzetei 1914 nyarán. Amikor a modern művészet születőben volt, Bécsben a zene, Párizsban a festészet virágzott, és így tovább – vajon hogyan és miért kezdték el engesztelhetetlenül gyűlölni egymást németek, franciák, osztrákok, angolok, magyarok és a szláv népek? Különösen érthetetlen az, ahogy a gyűlölet egyfajta tömegpszichózisként megjelent, ahogy százezrek énekelve vonultak a harctérre, hogy aztán négy éven át ne is másszanak ki a lövészárokból. A pszichózis (egyik) okozója nyilvánvalóan a tömegekhez szóló média volt, a világméretekben megjelenő politikai propaganda. De (ekkor még) nem létezett egy központból, tervezett módon irányított propagandagépezet, hanem a mindennapi élet legkülönbözőbb termékeiben jelentek meg harcias, patrióta, egyúttal az ellenség ellen uszító üzenetek, a kampányok alulról szerveződtek.

Az ellenséget gúnyoló német plakát
Louis Oppenheim: "Népfelkelők, lőjetek – minden lövésnek találnia kell!!" Németország, 1914. Plakát- és Kisnyomtatványtár PKG.ger/311t

A propaganda legkülönbözőbb termékeiből kezdtünk el száz évvel később válogatni a Könyvtár egy – méltatlanul kissé elfeledett, de nagyon fontos – gyűjteményében, a Plakát- és Kisnyomtatványtárban. A nagy első világháborús gyűjteménynek itt rejtőzik a képeket tartalmazó, igen sokszínű része. Sokféle képes dokumentumot választottunk: képeslapokat, aprócska levélzáró bélyegeket, ételjegyeket, gyerekeknek szóló mesekönyveket és színezőket, de nagyméretű plakátokat is. Csillag Katalin, a Fotótár vezetője a korabeli fotóriporterek képeiből válogatott.

Hálásak lehetünk elődeinknek, hogy MINDENT, ami akkoriban megjelent, eltettek: a legapróbb papírfecnitől, a repülőgépből ledobott röplaptól a kétíves plakátig, a kis zászlócskáktól a Ferenc Józsefes kirakóig. Még nagyobb szerencse, hogy gyűjtési tevékenységük nem korlátozódott hazánkra, hanem az ellenségek és a szövetségesek kiadványait is bekérték, megszerezték, és gondosan eltették.

Német háborús társasjáték
A népek háborúja Németország, 1914-1918. Plakát- és Kisnyomtatványtár, első világháborús gyűjtemény

Ahogy Anitával válogattuk az anyagot, és alakult a könyv szerkezete, egy dologban egyre biztosabbak lettünk: az, amit a képek nekünk mutatnak, NEM a háború képe. Vagyis: nem, nem ilyen volt, csak így kellett ábrázolni. Ez okozta, hogy a könyv végére olyan nehezen találtunk a borzalmakat valóban bemutató ábrázolásokat – nagy megtalálás volt minden egyes olyan kép, amelyen halottakat lehet látni – hiába tudjuk, hogy milyen sokan pusztultak el ebben a kataklizmában. Ennek a tapasztalatnak a hatására született meg a kötet címe. „Képpé formált háború” – vagyis: ilyen képet formált a háborúról a korabeli média, dacára annak, hogy nem ilyen volt. Úgy tűnik, a média álságos természete nem függ attól, melyik ország dokumentumait nézzük, a legkülönösebb tapasztalat az, hogy minden hadban álló nemzetnél nagyon hasonló ferdítéseket látunk.

Az egyszerű ember világától és szenvedésétől a nagy hazafias jelszavak és a harci kedvet szító rigmusok fájóan távol lehettek. Erre sok ekkoriban létrejött irodalmi alkotás ad bizonyítékot, ezek közül álljon itt a kötetben is szereplő idézet a halhatatlan Švejk-ből:

„... a pályaudvar épülete mögött egy lámpásnál meglátta Svejket, aki érdeklődve nézegette egy jótékony célú katonai sorsjáték plakátját. A plakát egy osztrák katonát ábrázolt, amint szuronnyal a falhoz szegez egy szakállas kozákot. Dub hadnagy a vállára ütött Svejknek, és megkérdezte tőle, hogy tetszik neki a plakát.

- Lajtant úrnak alázatosan jelentem – felelte Svejk - , hogy ez hülyeség. Már láttam egypár hülye plakátot, de ilyen marhaságot még nem láttam.”

E „marhaságok” közül összegyűlt most egy kötetnyi kép. Gyűjteményünk több tízezer darabból áll, így áttekinteni is nehéz volt, most mindössze körülbelül 600 képet mutathatunk meg belőle. Mégis különleges válogatás, hiszen ennyire sokszínű, nemzetközi anyagot kevés magyar gyűjtemény mutathat fel. Azért választottuk a képes albumot mint formátumot, hogy a lehető legtöbbet mutathassuk meg ebből a fantasztikus képanyagból, a lehető legszélesebb közönségnek. Nagy szerencsénkre az Osiris kiadó és az OSZK vezetői láttak ebben fantáziát.

Svejkre hivatkozva ismétlem: ne higgye senki, a vígan masírozó hadoszlop, vagy a tábortűznél Az Est-et olvasó kackiás bajszú huszár képe bármilyen értelemben a háború „valódi arcát” tükrözi. Azt azonban jól jelzik számunkra, az utókor számára, hogy mikor és hogyan kezdődött a tömegkommunikáció kora.

Megsemmisített település Orosz-Lengyelországban, egy hírügynökségi fotón. H.n., 1914-1918. Dannenberg&Co. Fénykép. Fotótár, FVB 479

Katona Anikó