Jövőre, 2014-ben lesz száz éve annak, hogy kitört a véres huszadik századot elindító első világháború. Bár mindenki biztos volt benne, hogy a nyáron kezdődött harcok néhány hónap alatt („mire a lombok lehullanak”) véget érnek, nem így lett – így több karácsony telt háború közepette.

A háborús karácsonyokkal kapcsolatban a legtöbbet idézett történet az 1914-es karácsonyi focimeccsé, amelyet egymással szembeni lövészárkokban gubbasztó angol és német katonák játszottak, valahol a Nyugati Fronton december 25-én. A békés esemény úgy kezdődött, hogy barátságosan átkiabált egymásnak a két fél („Hallo Tommy!” „Hallo Fritz!”), majd a két tábor közti senkiföldjén találkoztak, közösen cigarettáztak, és többen focizni kezdtek. (Így emlékezett vissza később egy német veterán). 

A karácsony háború idején megviselte a hátország lakóit, ilyenkor felerősödött az aggodalom a távol levő családtagokért. Vajon hogyan vészelik át az ünnepet a férfiak, a hóban, fagyban, a lövészárokban kuporogva?

Ne higgyük, hogy az érzelmeket nem használta ki száz éve az élelmes kereskedelem: a Képes Újság plakátján a megható jelenetben a lap címe a betlehemi csillag csóvájában jelenik meg: talán az újság ad egy kis melegséget a hideg őrségben. A kor plakáttervező nagymestere, Faragó Géza festette kompozíción a szecesszióra jellemző dekoratív felfogásban látható a téli jelenet.

A korszak egyik legjobb magyar plakátművésze, Faragó Géza sok háborús témájú hirdetést tervezett. – Fotó: Budapest Poster Gallery

Faragó plakátja igazi művészi munka, nem úgy, mint a hasonló érzelmekre rájátszó népszerű képeslapok, a szentimentális-patetikus háborús giccs mintapéldái. Ezeket a nagy mennyiségben (többnyire német vízfestmények felhasználásával) gyártott karácsonyi képeslapokat nagyrészt ajándékba kapták a katonák. A képeken jellemzően a hómezőben hősiesen helytálló baka felett feltűnik ábrándképe: a meleg otthon feleséggel, gyerekkel, karácsonyfával. Vallásosabb darabokon a havas erdőben a Kisjézus vagy Mária jelenik meg a hős katonának. A hátországban természetesen fordítva is gyakran ábrázolták az egymásra gondolás jelenetét: az együtt ünneplő család felett tűnik fel a távollevő férfi. Fényképes képeslapokon bájos fiatal lányok merengenek karácsonyfa-díszítés közben a katonának ment kedvesen. Több lap köti össze meglepő módon a harcot és a karácsonyt: egy versike például a srapnel tüze és a karácsonyi fények hasonlóságát emeli ki. De viccesnek tűnik az „egy kozák karácsonyi ajándékul” mottó is.

A képeslap rajzolója feltehetően nem járt a frontok közelében: a díszes huszáregyenruháról ott ugyanis hamar kiderült, hogy remek célponttá tesz. Ennek a katonának mégis sikerült elkapnia egyet a legrettegettebb ellenfelek közül. – Képeslap a Plakát- és Kisnyomtatványtárból

A megírt tábori levelezőlapokból olykor kirajzolódik a harctéri karácsony képe. Az 52. gyalogezred egy katonája a valószínűleg már hazatért társának (talán felettesének?) számol be az ő csomagjának gátlástalan elfogyasztásáról: „Igen tisztelt Fejes úr! A mai napon jött 2 kis csomag az ön részére, amint tetszik tudni vissza nem küldhetem, postán esetleg elkallódik, voltam oly bátor oszt felbontottam, a szalon czukorkát a mi karácsonyfánkra akasztottuk, czigarettát 3 részre, – czitromot pedig szardíniához Karácsony estén fogyasztottuk el, levelet borítékban küldöm. Kézcsók őnagyságának…”

Honti Nándor plakátja az egyik legnagyobb háborús jótékonysági szervezet, az Auguszta Alap mikulásnapi akciójához készült. – Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: PKG.én/1

Minden bizonnyal jól jött a potya szaloncukor 1915 karácsonyán. Sokan nélkülöztek az otthon maradt csonka családokban is. A karácsony a jótékonykodás ideje, nemcsak háborús időkben, a harcok eredményeképp azonban jelentősen nőtt a rászorulók száma. A különböző karácsonyi jótékonysági akciókra olykor színes, nagyméretű, litografált plakátok hívtak fel. Ilyen a rokkant katonák Mikulását hirdető darab is, amelyen, frappáns módon, a virgácson lóg az ellenség. A főúri hölgyek jótékonykodási szokását követte Stefánia, Rudolf trónörökös egykori özvegye, aki ekkor már nem hercegnő, hanem Lónyai Elemér feleségeként Magyarországon élő grófnő volt. Egy jótékonysági plakát az ő személyes felhívásával a hadbavonultak gyermekeinek 1000 karácsonyfájára gyűjtene.

1916-ra egyre több, ehhez hasonló segélyakció plakátja jelzi, hogy a megnövekedtek a háború okozta társadalmi problémák. – Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: PKG.1916/VH/13

Hasonló akciókra minden országban sor került, a franciák jótékonysági eseménye a december 25-én megtartott „Journée du Poilu”, a bakák napja volt. A plakátokon itt is érzelmes jelenetek: a frontról hazatérő, feleségét üdvözlő férj, vagy az otthonról jött csomagnak örülő frontkatonák képe jelent meg.

 Lucien Hector Jonas plakátja Léon Gambetta sorait is idézi, hogy jótékonyságra buzdítson. – Plakát- és Kisnyomtatványtár. Jelzet: PKG.fre/219

2014-re az Országos Széchényi Könyvtár egy nagy volumenű első világháborús kiállítást tervez, amelyen sok hasonló érdekességet mutatunk majd be.

Katona Anikó

 „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett. Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága. A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel. Föllépett egy ember, az Isten küldte, s János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról. (Az Ige) volt az igazi világosság, amely minden embert megvilágosít. A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl a világ. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek. Azoknak, akik hisznek nevében, akik nem a vérnek vagy a testnek a vágyából s nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. S az Ige testté lett, és közöttünk élt. Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be. János tanúbizonyságot tett róla, amikor azt mondta: »Ez az, akiről hirdettem: Aki nyomomba lép, nagyobb nálam, mert előbb volt, mint én.« Mindannyian az ő teljességéből részesültünk, kegyelmet kegyelemre halmozva. Mert a törvényt Mózes közvetítette, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által lett osztályrészünk. Istent nem látta soha senki, az Egyszülött Fiú nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van.”

János evangéliuma, 2,1–12 [Napkeleti bölcsek] Szent István Társulati Biblia – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Puer natus est nobis – Kisded született nekünk” (Izajás 9,6; a karácsonyi ünnepi mise kezdőéneke) – In: Pálóczy György misekönyve, 15. század, Cod. Lat. 359., f. 17v (P)uer – Kézirattár

„Mily csodálatos az Isteni gondviselés, amelyik napon a Nap született, jött a világra Krisztus is! – kiáltott föl Szent Ciprián, Karthágó III. századi püspöke, noha I. (Szent) Gyula pápa csak 350-ben nyilvánította december 25-ét a Megváltó születésnapjává. Addig az időpontig az évnek szinte valamennyi napját számba vették a teológusok Jézus Krisztus születésnapjaként. A Születés lehetséges történelmi időpontja ma sem tisztázott, de az örmény egyház kivételével, mely január 6-án ünnepli az eseményt, a többi egyház elfogadta Gyula pápa döntését.”

Jankovics Marcell: Karácsony fényei, részlet – In: Uő.: Jelkép-kalendárium – Magyar Elektronikus Könyvtár

MINDEN KEDVES OLVASÓNKNAK BÉKÉS, BOLDOG ÜNNEPET KÍVÁNUNK!

„Isten nem belépett a világba, hanem beleszületett, semmivel se másképp és különbül, mint ahogy a földbe rejtett és hó alatti mag megmozdul, kikel és szárat hajt tavaszkor. Semmivel se másképpen – de hogy ez a másképp önmagában is mekkora csoda, arról ma még alig tudunk valamit. Amikor Szent Pál azt írta, hogy az egész mindenség áhítozik a megváltás után, mélységesen többet tudott a mindenség természetéről, mint azok a »naiv« tudósok, kik gőgjük és depressziójuk csúcsán úgy vélték, hogy a mindenség egy nagy üresjáratú mechanikus szerkezet, afféle kozmikus vekker, aminek anyagában véletlenül és főként szervetlenül teng-leng a parányi emberiség, mint holmi kondérnyi ehetetlen masszában.
Ilyen értelemben Jézus születésének és fogantatásának csodája nemcsak önmagában szívmelengető titka létünknek – de egyúttal arra is ösztökéli az embert, hogy igyekezzen minél mélyebben, minél szervesebben és minél organikusabban érteni és szeretni az univerzumot, a teremtés egészét.”

Pilinszky János: Sarokkő, részlet – In: Uő.: Publicisztikai írások, szerkesztette, a szöveget gondozta, a jegyzeteket készítette, az utószót írta Hafner Zoltán, Budapest, Osiris Kiadó, 1999 – Törzsgyűjtemény Szabadpolcos állomány

–s–

December 24. a keresztény hagyományban karácsony böjtje, Ádám és Éva emlékezete, a Jézus születésére várakozó időszak utolsó napja, napszállat után pedig a Gyermek megszületésének ünnepe, szenteste. Régente a szentestében – a böjtös, egyszerű vacsora után – nem az ajándékozás (amely mai formáiban viszonylag késői fejlemény), hanem a Gyermek születésére való csöndes várakozás, a családi együttlét, az esztendő vége, a múlt és a jövendő találkozása, a téli napforduló volt a fontos. Az ünnepi ételekből is csak az éjféli mise után hazatérve fogyasztottak.

„Karácsony böjtje (dec. 24), másként Ádám-Éva napja, két ünnepi mozzanatot foglal magában, amelyet az Egyház liturgikus körültekintéssel kapcsolt össze. Egyrészt bibliai ősszüleinknek, Ádámnak és Évának nevenapja, emlékezete: a karácsonyi misztériumjáték és ünnepi szimbolika forrása. Másfelől az Ószövetség megváltatlan világából, Ádám és Éva örökségéből az új Ádám fogadására, egyúttal a halott természet életre igézésére, a kezdődő új esztendőre, továbbá az emberi megújulásra való előkészület, vigília: archaikus emberi követelményei szerint, de szakrális-liturgikus értelemben is. […]
Karácsony böjtjén gondosan rendbeteszik, kitakarítják a házat, udvart, a jószág helyét is, hiszen vendéget várnak, a világra születő Kisdedet, de most fordulnak az új esztendőbe is. Mindennek a helyén, otthon kell lennie. A kikölcsönzött tárgyakat legalább erre a napra sokfelé hazakérik. Mint Tófej göcseji faluban mondják: nehogy »megboszorkányozzák«. Nem adnak, nem kérnek kölcsönt. Nem örülnek a látogatónak, csak a köszöntőket: pásztorokat, gyerekeket fogadják szívesen. […]
Egész nap folyik az ünnepi előkészület: sütés-főzés, a karácsonyi asztal és az ajándékok elrendezése, a jószág ellátása, egyes vidékeken a hajlék »fölszentelése«.

Bálint Sándor: Karácsony böjtje, részletek – In: Uő.: Karácsony, húsvét, pünkösd – Magyar Elektronikus Könyvtár

[Vadalma télen] – Digitális Képarchívum

„Ez már régi kérdés s rendes feszegetés,
Hogy midőn Édenben lőn első teremtés –
Vajon mi lehetett Évának almája?
Ama híres gyümölcs, természet csudája,
Jónak és gonosznak tanító plántája,
Egyszóval: Istennek titkos almafája.”

Barcsay Ábrahám: Éva almájának eredete és értelme, részlet – Magyar költők, 18. század, a válogatás, a szöveggondozás és a jegyzetek Mezei Márta munkája, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1983 – Magyar Elektronikus Könyvtár

December 24-éhez kapcsolódik a betlehemállítás szokása is. Az első betlehemi jászolt Assisi Szent Ferenc állította a 1223-ban. Celanói Tamás írja le, hogy Ferenc testvér rendtársaival és a környékbeli, egyszerű emberekkel Greccio közelében egy barlangban jászol mellett mondatta az éjféli misét. Élő ökör és szamár is volt körülötte.
A keresztény világ egyik legnépszerűbb szentjének ez a gesztusa később elterjedt az egész világon, de leginkább azokon a vidékeken, ahol a ferencesek jelen voltak. Sok helyütt ma is élő állatokkal vagy bábokkal, szobrokkal jelenítik meg Jézus születéstörténetének egyik jelenetét ma is.

„Vígan zengjetek, citerák, Jézus született!
Harsogjatok dob, trombiták, Isten ember lett!
Azért is, pásztorok, örvendezzetek:
Közöttetek a kis Jézus, dicsekedhettek!

Cifra, pompás palotákat immár megvetett,
Rongyos istállót választott, melyben született.
Udvari szolgái: juhok-barmok pásztori,
Nem a tündér rossz világnak földesurai.” 

[Vígan zengjetek, citerák, Jézus született! …] – In: Magyar népdalok, szerkesztette és a bevezetőt írta Ortutay Gyula, válogatta és jegyzetekkel ellátta Katona Imre, Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1976 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Betlehemi jászol gémeskúttal – Digitális Képarchívum 

„Karácsonynak éjszakáján,
Jézus születése napján
Örüljetek, örvendjetek:
A kis Jézus megszületett!

A kis Jézus aranyalma,
Boldogságos Szűz az anyja.
Lábaival ringázgatja,
Két kezével ápolgatja.”

[Karácsonynak éjszakáján,…] magyar népdal, részlet, – In: Magyar népdalok, szerkesztette és a bevezetőt írta Ortutay Gyula, válogatta és jegyzetekkel ellátta Katona Imre, Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1976 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Csillogó karácsonyfadísz gyermekjátékok, ajándéktárgyak [1926], plakát, Plakát- és Kisnyomtatványtár – Digitális Képkönyvtár

„Karácsonyról hallván, a csillogó díszű, kivilágított fenyő képe jelenik meg először lelki szemeink előtt. Régebben a fenyőt nyalánkságokkal, almával, naranccsal aranyozott dióval, tarka papírdíszekkel és – láncokkal ékítették, tetején csillagba foglalt angyal – vagy kis Jézust tartó Mária-képpel koronázták. Gyertyáit először december 24-én este gyújtották meg, utoljára rendszerint vízkeresztkor. Úgy tudjuk, nálunk Brunswick Teréz grófnő állíttatott először karácsonyfát, 1825-ben. A szokás Németországból indult ki. A róla szóló első írásos beszámoló 1605-ből, egy strassburgi polgár tollából ered, de ábrázolását már a XVI. századból ismerjük. Egy legenda Luther Mártonnak tulajdonítja a karácsonyfa föltalálását. Annyi mindenesetre igaz, hogy elterjesztése a német lutheránusok érdeme, akik – talán a katolikus rítusokkal való szembefordulásuk kifejezéseképpen – adtak így új, keresztény értelmet a fenyővel kapcsolatos, néphagyományban továbbélő régi pogány germán hiedelmeknek. Sokáig nem terjedt el mindenütt, néhol ma is más örökzölddel: magyallal, fagyönggyel, borostyánnal díszítik az otthonokat, de az a szokás, hogy a téli napfordulót és az újévet zölddel köszöntsék, egykor Európa-szerte általános volt.”

Jankovics Marcell: Karácsony fényei, részlet – In: Uő.: Jelkép-kalendárium, – Magyar Elektronikus Könyvtár

–––

„Karácsonyfa minden ága
csillog-villog: csupa drága,
szép mennyei üzenet:
Kis Jézuska született.”

Dsida Jenő: Itt van a szép karácsony, részlet – In: Uő.: Összes költeményei – Magyar Elektronikus Könyvtár

–s–

Kodály Zoltán 1882. december 16-án született Kecskeméten. A vasutas édesapa többszöri áthelyezése miatt azonban gyermekkora meghatározó benyomásai mégsem az Alföldhöz, hanem elsősorban a Felvidékhez: Galántához, Nagyszombathoz gyökereztetik. A szülői házhoz: ahová mindig beszüremlett a vonatok ütközőjének összecsengése, ahol két vonat indítása közt apja hegedűjátékát hallgatta. De övé lehetett a neves galántai cigánymuzsikusok játéka: az első zenekari hangzás élménye, vagy a nagyszombati székesegyház kottatárának tanulmányozása, az önművelés öröme; ezek alapozták elköteleződését a zenei pálya mellett. Tizennyolc évesen mégis a budapesti Pázmány Péter Egyetem magyar-német szakára iratkozott be, ám bölcsész tanulmányaival párhuzamosan megkezdte stúdiumait a Zeneakadémián is. Ugyanekkor lett a francia mintát követő, friss, független szellemű és szabadon szolgáló, tudományos gondolkodásra serkentő Eötvös Collegium tagja. E három intézményben megtapasztalt szellemi hármasságban gyökerezik későbbi tevékenységének: népzenekutatói, tudományos, zeneszerzői és nevelői munkáságának az a messzire mutató párhuzamossága – szerves erővel egybefonódó egysége, mely személyét a huszadik századi magyar művelődéstörténet korszakalkotó, egyetemes rangú képviselőjévé avatta.

Kodály Zoltán, 1928. – Fotó, Zeneműtár

Népzenekutatói pályája A magyar népdal strófaszerkezete címmel 1906-ban megvédett disszertációjának előmunkálataival indult. Aligha meglepő, hogy első gyűjtőútjai ismerős tájakra, a Mátyusföldre, majd Galántára és annak környékére vezettek. „Ott bolyongtam kialakult rendszer nélkül, embereket fogtam meg az utcán, hívtam énekelni a kocsmába, és hallgattam az aratóleányok dalát.” – emlékezett később. Ekkoriban kötött életre szóló barátságot Bartók Bélával. A személyes rokonszenven túl a két fiatal muzsikus művészi hitvallása is hasonló volt: úgy gondolták, hogy az új magyar zene megteremtésének, egy igazi magyar stílus kialakulásának a népdal lehet az egyetlen szilárd alapja. Bár indíttatásuk kezdetben más, a gyűjtőutakon tapasztaltak mindkettejükben megerősítették a megőrzés és tudományos feltárás szükségességét, s ez zeneszerzői és népzenekutató munkásságuknak messzire mutató távlatokat adott. Bartók kompozícióiban integrálta a „tiszta, friss és egészséges forrásból” fakadó magyar, szlovák, román, arab dallamokat, Kodálynak pedig meggyőződése volt, hogy magyar népdalaink terjesztése a zenei közízlés nemesedését szolgálja. Hiszen olyan az, akár az ékszer: „mennél többet viselik, annál nagyobb lesz világító és melegítő ereje…”

„Zenei egyéniségét az ősprimitívségének a legfejlettebb kultúrával való egészen egyéni összeforrása teszi különállóvá. Zenéje egyanyagú, önmagában zárt, egységes szervezet, kölcsönzések, utánzások szinte minden nyoma nélkül. Ősei neki is vannak, de nem külsőségeken látszik a kapcsolat: a múlt nagy zenék lelke él benne, minden ami nem időhöz kötött, ami örökérvényű. De az átlagos zeneműveltség számára legnehezebben hozzáférhető benne az, ami a népzenével való kapcsolatából fejlődött.

A népmûvészetet szeretik újabban mint a mûvészet régibb fokának tökéletlen maradványát feltüntetni. Ha van is közte sok ilyen: ebben még nem merül ki. Igazi értéke az, amit az õs-zenébõl megõrzött s amire ösztönzõ példát ad: az érzésnek minden formulától mentes, sémáktól meg nem szorított s ezért roppant intenzitású kifejezése, a lélek szabad közvetlen beszéde. Aki nem ismeri ezt a népzenét - és hányan ismerik? - az nem ismerhet rá Bartókban, csak valami nagy idegenséget érez, mert ez az, aminek nincs analógiája sem a mûzenében, sem az eddigi magyar zenében.”

Kodály Zoltán: Bartók Béla első operája. (A „Kékszakállú herceg vára” bemutató előadása alkalmából). In. Nyugat, 1918. 11. szám - Elekronikus Periodika Archívum

Zeneszerző pályája viszonylag lassan bontakozott ki, saját műveivel 1910 tavaszán lépett a nyilvánosság elé. Bíztatóan induló hazai, de különösképp nemzetközi érvényesülését az I. világháború, illetőleg az azt követő hazai politikai változások megakasztották, majd a visszarendeződést követő felelősségre vonás (a tanácskormány alatt a Zeneakadémia aligazgatója volt) és az igazságtalan vádaskodások belső emigrációba kényszerítették. Elszigeteltségéből csak a Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 50 évfordulója alkalmából komponált műve, az 55. zsoltár, vagyis a Psalmus hungaricus sikere emelte ki. A Kecskeméti Végh Mihály szövegére komponált nagyszabású alkotás átütő hazai és jelentős külföldi fogadtatása, később pedig a Háry János daljáték népszerűsége nagyban segítette zeneszezői pályája – immár nemzetközileg is jegyzett – újraindulását.

Az 55. zsoltár brácsa és cselló szólamának nyolc ütemes korrekciója 1924-ből. A Zeneakadémia nagytermében december 1-jén – immár Psalmus hungaricus címmel – elhangzó mű sikere leírhatatlan volt: a közönség helyéről felállva negyedórás tapssal köszöntötte a komponistát. Szerzői kézirat – Zeneműtár

Az 1920-as években talált rá új zeneszerzői, és ettől elválaszthatatlan nevelői hitvallására, s munkálkodásával évtizedekre meghatározta a hazai zenei közösségi nevelés irányát. Felismerte a nemzeti kórusmuzsika, az énekelt népzene műzenévé formálásának fontosságát, s meggyőződésévé lett, hogy a gyermekek kezébe adott, népi dallamvilágba gyökerező apró darabok a magyar zenei anyanyelv széleskörű megalapozását, megerősítését szolgálják. Így lett művészi kifejezésének új médiuma a gyermekkar, s magyar népdalestjén (1925. április 2-án) Borus Endre vezetésével 100 tagú fiúkórus mutatta be első, néphagyományon alapuló kórusait a Villőt és a Túrót eszik a cigányt. A csengő gyermekhangokon megszólaló muzsika az est igazi szenzációja volt. Borus visszaemlékezése szerint a közösség nem tudott betelni a dalok újszerű, lélekbemarkoló szépségével, megérezte a magyar jövő új zenei távlatait.

A budapesti Wesselényi utcai polgár fiúiskola kórusa az 1920-as évek közepén. Kodály mellett Borus Endre karnagy ül. Fotó – Zeneműtár

Csodálatos vegyeskarokat is írt: az elesettekkel való együttérzés megrázó poémáját, az ifjú Weöres Sándor versére komponált Öregeket, az országépítőnek szentelt Ének Szent István királyhozt, az ugyancsak Weöres-versre készült Norvég leányokat, szolidaritása jelét a letiport norvég néppel. Férfikarra születtek nagyszabású történelmi tablói: többek közt a Huszt, a Fölszállott a páva, és a Zrínyi szózata.

Kodály Zoltán Weöres Sándor Norvég leányok című versére komponált kórusműve. Szerzői kézirat – Zeneműtár

„Nemzedékek munkáját végezte el egymaga; nemzedékek tudatát formálta újjá, nemzedékeknek adott hitet, bizalmat és távlatot, életcélt és meggyőződést. Az életnek azt a klasszikus teljességét, amelyet a magyar nép költészetében és zenéjében fedezett fel, művein és tanításán át rásugározta egész környezetére, minden tanítványára, – és tanítványa volt minden költő, művész és muzsikus, minden alkotó szellem, tanítványa volt egész Magyarország.” (Szabolcsi Bence)

Kelemen Éva

Luca napja, eredendően Szent Lúcia szűz és vértanú ókeresztény szent ünnepe a hagyományban. Legendája szerint a lány előkelő szicíliai családból származott. Már fiatal korában felvette a kereszténységet, szüzességet fogadott, s mártírhalált halt (Siracusa, †304 körül). Egyes legendaváltozatok szerint szemét – melyet a kérő oly szépnek talált – önmaga tépte ki. Ezzel a legendaelemmel kapcsolatos Lúcia leggyakoribb attribútuma: a fiatal nőalak egy tálban tartja maga előtt a saját szemeit. Nevének a latin fény (lux, lucis) jelentésű szóval való etimológiai kapcsolata révén a középkorban Szent Lúciát a temetők védőszentjének választották (vö.: a halottaknak szóló imádság szövege: et lux perpetua luceat eis, azaz: és az örök világosság fényeskedjék neki).

Dante Alighieri különösen tisztelte Szent Lúciát, mint a Megvilágosodás, a fény szentjét. Hozzá fordult szembajában is. Divina Commedia (Isteni színjáték) című művében többször elő is fordul Szent Lúcia alakja: Pokol II. ének 97– 115., Purgatórium IX. ének, 55., 61., Paradicsom XXXII. 136–139 ének. A Paradicsomban a Mennyei Rózsa leírásnál is találkozunk Szent Lúcia alakjával: „S a Legnagyobb Család atyjával szemben/ül Lúcia, ki Hölgyed’ küldte hozzád,/mert vakon jártál a veszedelemben.”

Szent Lúcia, szentkép [ante 1945] – Plakát- és Kisnyomtatványtár

Szent Lúcia a Legenda Aureában elbeszélt szenvedéstörténete egyáltalán nem említi a lány szemének elvesztését. A középkori legendagyűjtemény története szerint Lúciát vőlegénye, egy pogány ifjú hurcolta a bíróság elé bosszúból, mert Lúcia nem akart hozzámenni, s így a fiú elesett a hozománytól. A bíró, Paschasius parancsot adott arra, hogy nyilvánosházban gyalázzák meg Lúciát, ha már nem akar férjhez menni. Lúcia teste azonban olyan nehézzé lett, hogy semmi módon nem tudták elmozdítani őt a helyéből.

„Akkor Paschasius bordélyosokat hozatott, azt mondván nékik: »Hívjátok ide az egész népet, és addig szórakozzanak vele, amíg belepusztul!« Ám amikor meg akarták ragadni, a Szentlélek olyan súllyal rögzítette oda, hogy meg se tudták mozdítani. Paschasius ezer férfit hívatott, kezét-lábát összeköttette, de képtelenek voltak megmozdítani. Akkor a férfiak mellé ezer pár ökröt is adott, de Isten szüze mozdíthatatlan maradt. Hívta a mágusokat is, hogy ráolvasásaikkal megmozdítsák, de semmire nem mentek. Elcsodálkozott Paschasius: »Mi ez a rontás, hogy egyetlen leányt ezer férfi sem tud megmozdítani?« Luca így felelt: »Nem rontás ez, hanem Isten jótéteménye. Ha még tízezret hoznál is, ugyanoly mozdíthatatlannak fogsz látni, mint az előbb.« Egyesek kitalálták, hogy vizelettől megszűnik a rontás. Megparancsolta Paschasius, hogy öntsék le vizelettel, de mikor így sem tudta megmozdítani, szorultságában roppant tüzet rakatott körülötte, s szurkot, gyantát és lobogó olajat öntetett rá.”

Szent Luca szűz [december 13.], fordította: Déri Balázs, részlet – In: Legenda Aurea, Budapest, Helikon, 1990 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Legvégül a bíró parancsára karddal döfték át Lúcia torkát, de a lány addig nem halt meg „míg el nem jöttek a papok, és Krisztus testét nem adták neki.” – írja a Legenda Aurea. Szent Lúcia története a magyar hagyományban is korán megjelent. Az Érdy-, a Debreczeni-  és a Cornides-kódex szövegeiben is olvashatjuk történetét.

„December tizenharmadik napja a Gergely-naptár életbelépte (1582) előtt az esztendő legrövidebb, egyúttal a téli napfordulat kezdő napja volt. A szegedi, zalaszentbalázsi kalendáriumi eredetű mondás szerint Szent Lucának híres napja a napot rövidre szabja. Ez az archaikus néphagyományban, amely a természeti jelenségeket és változásokat pontosan számon tartja és szimbolikus-mágikus összefüggésekben is szemléli, igen jelentős időpont. Ebből érthető tehát, hogy Luca napja méhében hordozza az új esztendő reménységeit, de gondjait, próbatételeit is. Tele van főleg asszonyi kezdeményezésekkel és változatos tilalmakkal, amelyeknek hatása, következménye a primitív népi felfogás szerint azután az egész új esztendőben érvényesül. Most leghosszabbak az éjszakák, amelyeken a gonoszoknak, bűbájosoknak bőven van idejük arra, hogy téteményeikkel megrontsák az embereket, de a föld fiaiban is az elhárítás és előrelátás készsége is ilyenkor a legelevenebb. A Luca napjához fűződő hagyománynak e végletességéből következik, hogy az oltáron tisztelt Luca mellett a közép-európai néptudatban egy boszorkányszőrű, rontó-bontó nőalak is él, akit a magyarok lucapuca, luca; lucaasszony [...]”

Bálint Sándor: December 13., részlet – In: Uő.: Ünnepi kalendárium – Magyar Elektronikus Könyvtár

Fény – Digitális Képarchívum

„Nálunk, Magyarországon például ezen a napon nem engedtek idegent a házba – hiszen Luca napján különösen mozgalmasak a szellemek és a boszorkányok, s nem lehessen tudni, az idegen képmásában nem valamilyen gonosz lélek settenkedik- e be a házba, s aztán elviszi magával a házbeliek szerencséjét. Somogyban csak az idegen asszonynépet nem engedték be (ezek voltak a boszorkánygyanúsak). Komáromban pedig éppenséggel úgy vélték, hogy idegen férfi látogatása szerencsét hoz. Luca napján – lehetőleg lopott holmi segítségével – mindenféle varázslatot kell művelni, hogy a tyúkok jól tojjanak. Ezen a napon minden egyes családtag számára külön kalácsot sütnek, s ebbe tollut dugnak; ha a tollu elég a kemencében, akkor az illető családtag a rákövetkező esztendőben meg fog halni. A Luca napja különösen alkalmas arra, hogy a lányok kitudakolják jövendőbelijük nevét vagy legalábbis foglalkozását. Erre a célra szolgál a különböző fafélékből ötágú csillag alakúra mesterségesen faragott Luca-szék: aki erre a székre ráül, az meglátja jövendőbelijét. Luca napja éjjelén a szellemek csöndes, remegő fénykévék formájában suhannak el a falusi házak fölött, de ezt a fényt csak bizonyos, arra alkalmas emberek láthatják meg, akiknek a Luca-fénye megmutatja, hol vannak kincsek a föld méhébe rejtve.”

Supka Géza: Az idő újjászületik, részlet a Futó évek margójára című fejezetből – In: Uő.: Kalandozások a kalendáriumban, Budapest, Helikon, 1989 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Luca napjához kapcsolódó hagyomány az ún. lucabúza sarjaztatása, amikor meleg helyen, egy lapos tányérkában maréknyi búzaszemet kezdenek csíráztatni. A karácsonyig tartó 12 nap alatt a búzaszemek kizöldülnek, állapotukból pedig a következő év termésére következtetnek. A hagyományos népi kultúrában számos egyéb hiedelem, szokás kapcsolódik a lucabúzához: sok helyütt pl. oltárt díszítettek vele, vagy odatették a karácsonyfa alá. „Apokrif hagyományokra megy vissza az a mi magyar népünknél is elterjedt hiedelem, hogy a búzaszemen rajta van az élő kenyérnek, Krisztusnak képmása.” – írja Bálint Sándor. 

Luca-szék, Göcsej, fotó – In: Néprajzi Lexikon, Harmadik kötet, Luca napja – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Luca napján kezdik készíteni a Luca székét, amelynek segítségével karácsony böjtjén felismerik a boszorkányokat. Alig van olyan falu, ahol nem ismerték a Luca székéről szóló babonás történeteket. A lucaszéken készítője mindennap dolgozik valamit, úgy, hogy éppen karácsony estéjére készüljön el. Akkor elmegy az éjféli misére, és ott megismeri a falu boszorkányait, mert ilyenkor szarvat hordanak. Utána azonban menekül haza, különben széttépnék a boszorkányok. Legjobb, ha mákot szór el az úton, mert a boszorkányok kötelesek a mákot felszedni, s így a történet hőse megmenekül a bosszújuktól. Az ország nyugati részében – főként azonban Dél-Dunántúlon – Luca-nap hajnalán »kotyolni« járnak a kisfiúk. Szalmát vagy fadarabot visznek magukkal (legjobb, ha ezeket valahol elcsenik), s arra térdelve mondják el köszöntőjüket. Utána kukoricával vagy vízzel öntik le őket a háziak, ők pedig a szalmával, fával »megvarázsolják« a tyúkokat, hogy egész évben jól tojjanak. A köszöntőt mondó gyerekek ezután ajándékokat kapnak.”

Dömötör Tekla: Őszi népszokások. A gazdasági élet ünnepei, részlet – In: Uő.: Magyar Népszokások, Budapest, Corvina, 1983 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Lucázó gyerekek, 1969., Újkér, Győr-Sopron megye, fotó – In: Néprajzi Lexikon, Harmadik kötet, Luca napja – Magyar Elektronikus Könyvtár

„A juhászbojtárok hozzáfogtak a Luca-székek faragásához, a kocsisok kereszteket pingáltak fokhagymával az istállóajtókra, a gonosz boszorkányok hatása ellen - mi, gyerekek, pedig remegve néztük: hogyan esteledik, mint veszik át az éjt hatalmukba a tüzes seprű szörnyetegei. Félelmem azonban egészen eloszlott, midőn este vendégünk érkezett: apám nővére a kisleányával. Felbátorított az a tudat, hogy a szomszéd szobában is aludni fog valaki. Most már a boszorkányok csak azon keresztül jöhetnek be. Ebben a hitben aludtam el édesdeden, tovább szőve álmomban édesanyám meséit. Szüleim semmitől sem féltek, és én akkor úgy csodálkoztam ezen. Ők észre sem látszottak venni Luca-napját, legalább említésbe sem jött.”

Mikszáth Kálmán: Galandáné asszonyom, részlet – In: Uő.: Tót atyafiak, A jó palócok, Budapest, Móra, 1978 – Magyar Elektronikus Könyvtár

–s–

Advent várakozásteljes időszakába szépen illeszkedik a magyar hagyományba is mélyen belegyökerezett Mária-ünnep, a Szeplőtelen Fogantatás katolikus ünnepe. Az elnevezés arra utal, hogy Mária már anyja méhében való megfoganásától kezdve mentes volt az egész emberiséget terhelő ún. eredeti bűntől, s mint egyetlen ilyen a teremtények közül, ezért világra hozhatta a Megváltót. Az ünnep története messzire nyúlik vissza. IX. Pius pápa voltaképpen azt hirdette ki 1854-ben, ami már régen része volt az egyház hitének. A hittétel szentírási alapja, egyrészt az ún. protevangélium a Teremtés könyvében (Ter 3,15), másrészt a Jelenések könyve Napbaöltözött Asszony képe (Jel 12, 1)  – az asszony és ivadéka győz a kísértő, illetve a gonoszság hatalma fölött. Szintén hivatkozott szentírási hely az ünneppel kapcsolatban az angyali üdvözlet kegyelemmel (malaszttal) teljes kifejezése (Lk 1, 26–36). 

Az ünnep értelmét naptári időpontja is feltárja előttünk: december 8-ától szeptember 8-áig, Kisasszony napjáig, azaz Mária születésnapjáig, épp kilenc hónap telik el.

„Szeplőtelen Fogantatás latinul Immaculata Conceptio, a Tihanyi-kódexben Asszonyunk Máriának foganata, zalai, főleg göcseji nevén Földtiltó Boldogasszony, illetőleg Eketiltó Boldogasszony napja a legnagyobb Mária-ünnepek egyike: Máriát kiválasztottságánál fogva nem terhelte az eredeti bűn, mint minden más anyaszülöttjét. […]
A magyar egyház az egész középkorban nagy tisztelettel ünnepelte meg a napot, sőt Mátyás király uralkodása alatt Bécsre is kiterjesztette. Hazai miseváltozatait is megtaláljuk a középkor végén. […] Bonfini följegyezte azt a jámbor hagyományt, hogy 1495. december 8-án, tehát az ünnepen Buda népe a föllegek között megjelenni látta Máriát.”

Bálint Sándor December 8., részletek – In Uő.: Ünnepi kalendárium – Magyar Elektronikus Könyvtár 

[A Napbaöltözött asszony] – Festetics-kódex, 2v, MNy 73, Kézirattár – Digitális Képkönyvtár

A Festetics-kódex imádságoskönyv, amely a nagyvázsonyi pálos kolostorban készült 1492–1494-ben Kinizsi Pál felesége, Magyar Benigna számára. A kötet az egyik legszebb kiállítású nyelvemlékkódexünk. Díszítése a Mátyás király alatt létrejött, itáliai mestereket foglalkoztató budai könyvfestőműhely hatását tükrözi. A számos iniciálét és lapszéldíszt tartalmazó Festetics-kódex második oldalán a szöveg első hét sora melletti téglányban holdsarló fölött Szűz Mária mint Napbaöltözött Asszony látható, glóriával, kezében a gyermek Jézussal. Az oldal alján Kinizsi és a Magyar család címere található.

Miseruha a Napbaöltözött Asszony és Szent Jakab hímzett ábrázolásával 16. század elejéről – In: Pannonia Regia. Művészet a Dunántúlon 1000–1541. Kiállítási katalógus, Magyar Nemzeti Galéria, Szerkesztette: Mikó Árpád és Takács Imre, Budapest, 1994. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Szeplötelen Szüz MARIA,
Menyországnak vigasága:
Bünösöknek bizodalma,
Tisztaságnak Koronája.”

[Szeplötelen Szüz MARIA…], részlet – In: Katolikus egyházi énekek (Régi Magyar Költők Tára XVII. század) Budapest,: Argumentum, Akadémiai Kiadó, 1992 – Magyar Elektronikus Könyvtár

–––

„Nagy jel jelent meg az égen: asszonyállat Napba öltözve, és a Hold a talpa alatt, és a fején tizenkét csillagból való korona.
[…] Nagyboldogasszonynak (akinek dücsőségére magyarázzák ezt a látást a szentatyák) koronázása napjára mindennémű világosságok, égi ékességek összegyültenek: a Nap, Hold, csillagok. Az egek egyszer nem beszéllették inkább az Isten dücsőségét, és az ő kezeinek alkotmányát az erősség bővebben nem híresítette, mint amidőn e nagy jel jelent meg az égen. Valóban nagy jel! Mert Paradicsomban az átok és halál birtoka alá vettetett természet Krisztusban felmagasztaltatik, és azáltal az asszonyi méltóság is megtiszteltetik.”

Csete István jezsuita (1648–1718): A napba öltözött asszony, részlet – In: Mária aranyház, összeállította Lukácsy Sándor, Pécs, Jelenkor, 2000 – Magyar Elektronikus Könyvtár

A Napbaöltözött asszony lába alatt a holdsarló, feje körül 12 csillagból álló csillagkoszorú, fején a korona, jobbjában jogar, bal kezében a kis Jézus – A csíksomlyói kegytemplom hársfából készült szobra a XVI sz. elejéről – Digitális Képarchívum

„Elhiszem, észre vészitek, ájtatos lelkek, hogy a Szent Anna asszony méhében makula nélkül fogantatott tiszta liliomszálat, a szeplőtelen Szűz Máriát, akarom előtökbe ábrázolni.”

Telek József: Tiszta liliomszál, részlet – In: Mária aranyház, összeállította Lukácsy Sándor, Pécs, Jelenkor, 2000 – Magyar Elektronikus Könyvtár

–s–

„Myrai avagy Barii Szent Miklós (dec. 6.) a keleti egyház egyik fő szentje, a gyermekek Mikulása, Télapója, Karácsony Apója. Ma minden bizonnyal ő a legnépszerűbb, legismertebb szent az egész világon. Ugyanakkor Szent Miklósnak, a kis-ázsiai (lükiai) Myra püspökének (†350 körül) igaz arcát a Mikulás vattaszakálla eltakarja, azonosítását a köréje nőtt legendabokrok lehetetlenné teszik. Így aztán 1968-ban ő is a [római katolikus (szerk.)] naptárból száműzendő szentek listájára került, hallatlan közkedveltségének köszönhetően azonban helyi tiszteletét megengedte az egyház. Kultusza a bizánci, majd a kopt egyházban bontakozott ki a VI. században – azóta ülik temetése emléknapját december 6-án –, majd átterjedt Itáliára is. Ereklyéinek az olasz Bari városába vitelével (1087) vált valóban egyetemes szentté.”

Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium, részlet – Magyar Elektronikus Könyvtár

Kolozsvári Tamás: Szent Miklós gabonacsodája, oltárkép részlete, Garamszentbenedek, 1427 (ma az Esztergomi Keresztény Múzeumban látható) – In: Radocsay Dénes: Gótikus festmények Magyarországon, Budapest, Képzőművészeti Alap, 1963 (Törzsgyűjtemény, szabadpolcos állomány) 

„Egyszer Szent Miklós egész tartományát éhínség sújtotta, úgyhogy mindenütt elfogyott az élelem. Isten embere hallván, hogy búzával megrakott hajók kötöttek ki, rögtön odasietett, és kérlelte a hajósokat, ha többel nem, hajónként csak száz mérő gabonával segítsenek az éhínségtől elcsigázott embereken. Azok így válaszoltak: »Nem merjük megtenni, atyánk, mert lemérték Alexandriában, s hiánytalanul kell a császár csűrjeibe szállítanunk.« A Szent így válaszolt nékik: »Tegyétek csak, amit mondok, és Isten erejében ígérem néktek, hogy nem lesz károtok a királyi számtartónál.« Így is tettek, és ugyanazt a mennyiséget adták át a császár hivatalnokainak, amelyet Alexandriában fölvettek. Elhíresztelték a csodát, és nagy dicsérettel magasztalták szolgájában Istent. A gabonát pedig kinek-kinek szükséglete szerint osztotta szét Isten embere, úgyhogy az csudamód két éven át nemcsak hogy szükségleteiket elégítette ki, hanem bőségesen maradt vetőmagnak is.”

Szent Miklós püspök [december 6.], fordította: Déri Balázs, részlet – In: Legenda Aurea, Budapest, Helikon, 1990 – Magyar Elektronikus Könyvtár

A Legenda Aurea 13. századból való elbeszélése a Szent Miklós, illetve a Mikulás alakja körül kibontakozó gazdag hagyományanyag írott dokumentuma. Szent Miklós története több csodát említ, amelyből alább azt a részletet idézzük, amelyből a Mikulás napján való ajándékozás szokása eredeztethető.

„Szülei elhaltával [Miklós] azon kezdett gondolkozni, hogyan tudná roppant vagyonát az emberi dicséret helyett Isten dicsőségére fordítani.
Volt egy szomszédja, nemes ember, aki szükségre jutván, három szűz leányát utcalánynak adni kényszerült, hogy szégyentelen üzletük jövedelméből élelemhez jussanak. A szentnek tudomására jutott a dolog, és elborzadt a gyalázatos bűn miatt. Egy csomó aranyat rejtett egy kendőbe, és az éj leple alatt, az ablakon keresztül, titokban bedobta a házba, majd ugyanolyan titokban távozott. Reggel fölserkenvén az ember megtalálta az aranyat, és Istennek hálát adva, kiházasította elsőszülött leányát.
Nem sok idő múltán Isten szolgája hasonlóan cselekedett. A szomszéd ismét megtalálta az aranyat, és hangos ujjongásban tört ki. Föltette magában, ezentúl virraszt, hogy megtudja, ki volt segítségére szükségében. Néhány nap múlva Miklós kétszer annyi aranyat dobott a házba. Az ember fölébredt a zajra, a menekülő nyomába eredt, és ilyen szókkal szólította meg: »Állj csak meg, hadd lássalak, ki vagy!« Utolérte és fölismerte. Majd földre borulva meg akarta csókolni a lábát, amit ő elutasított, s szavát vette, hogy míg él, nem árulja el.”

Szent Miklós püspök [december 6.], fordította: Déri Balázs, részlet – In: Legenda Aurea, Budapest, Helikon, 1990 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Szent Miklóst rendszerint püspöki öltözetben ábrázolják, ahogy alább is a veleméri templom freskórészletén. Attribútuma gyakran három aranygolyó – utalva a fenti legendarészlet aranyaira.

Szent László alakja, Szent Miklós püspök és Kálvária-ábrázolás a veleméri templomban, falkép, 1378 – In: Dercsényi Balázs – Hegyi Gábor – Marosi Ernő – Török József: Katolikus templomok Magyarországon, Hegyi & Társa Kiadó, Budapest, 1991, 146. old. (Törzsgyűjtemény, szabadpolcos állomány) 

„December 6-a, Miklós napja, már a középkorban gyermekünnep, hiszen Szent Miklós az ifjúság és a vándorló diákok patrónusa volt. A Miklós-napi szokás első hazai előfordulásáról Bod Pétertől értesülhetünk. Az 1757-ben megjelent »Szent Heortokrates« című munkájában így írt: »Némely tartományokban a Szülők a gyermekeknek Sz. Miklós éjtszakáján ajándékotskákat tésznek el, s azt mondják, hogy Sz. Miklós hozta.«
Ez a nap azonban ősi gonoszjáró nap is volt, és a gonoszűzés szokása az előbbivel úgy keveredett, hogy az a gyermekek számára nem lett kedvező. Erről tanúskodik Csepreg 1785. évi statútuma is: »Mindekutána ősi időktől fogva tapasztaltatott, hogy némely lakosok közül Szent Miklós püspök napja előtt való estvéli vagy éjszakai időben különbféle öltözetekben és álarcokban járnak házról-házra, s a gyenge gyermekeket… csúfos figurákkal rettegtetik, keményen meghagyatik, hogy senki [ezentúl ilyesmire] meg ne bátorodjék.«
Ebből az „alakoskodásból” századunkra csak a krampusz és a gonoszűző virgács maradt meg, napjainkra a krampusz is kikopott, és Szent Miklós utódjának, a Mikulás-nak az alakja is átváltozott Télapó-ra, akinek viszont már semmi kapcsolata nincs az ősi hagyományokkal.”

Bogdán István: 5. A karácsonyolás, részlet – In: Uő.: Régi magyar mulatságok – Magyar Elektronikus Könyvtár

Mikulás, metszet – In: Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben, Budapest, 1887–1901 – Digitális Képkönyvtár 

A Mikulás-napi ajándékozás részben új keletű, városi eredetű szokás – osztrák kapcsolatokra utal (ablakba, cipőbe tett ajándék) –, a gyáripar népszerűsítésének is fontos szerepe volt elterjedésében (legújabban – szovjet hatásra – Télapóként emlegetik az ajándékozó Mikulást). – Maga a Mikulás cseh eredetű szó, a múlt században terjedt el. De a téli ünnepek ajándékozó lényeinek tulajdonképpen igen régi hagyományai vannak (ném. Frau Holle, fr. Père Noël, orosz ’fagyapó’ ’télapó’ stb. – részint szerencsét hozó, ajándékozó, részint ijesztő, démonikus lények).
Az ajándékozásnak vannak magyar paraszti hagyományai is: főleg a Dunántúlon és a magyarlakta területek É-i részén volt ismert a Mikulás-járás; hasonló formában német, osztrák, cseh, szlovák területeken, amely részben a diákok középkori aprószentek napi „püspökválasztási” játékából ered. E szokás a 13. sz.-tól Mikulás napjára került; plébániai diákság rekordációjával kapcsolódva Európa nagy részén elterjedt. A játék lényege az, hogy Miklós püspök kíséretével együtt betér olyan házakba, ahol gyerekek vannak, és ott vizsgáztatja, imádkoztatja, majd tudásuk és viselkedésük szerint jutalmazza vagy virgáccsal fenyíti őket, ill. sokszor a kíséretében lévő ördöggel fenyítteti (az ördög, ill. krampusz alakja a Szent Miklós-legendában gyökerezik)

Mikulás, Miklós napja (dec. 6.)  – In: Magyar Néprajzi Lexikon – Magyar Elektronikus Könyvtár

Gyermekek! Jön a Mikulás!..., grafikai plakát, ante 1914 – Plakát- és Kisnyomtatványtár

„Ekkor csöngettek. Kinyílt az ajtó, és három gyerek jött be komoly képpel, egy szeplős, egy dagi és egy nagy fülű. Látszott rajtuk, hogy küldöttségbe jöttek. Udvariasan köszöntek, majd megkérdezték, hogy jó helyen járnak-e.
– Attól függ, kit kerestek – mondta a Nagy Horgász felesége.
– A Nagy Ho-ho-ho-horgászt! – mondta a szeplős. – Itt lakik?
– Itt lakom – nyögte a Nagy Horgász. – Miért kerestek?
– Megszavaztuk, hogy ön legyen a Mikulás! – közölte a szeplős.
– A Főkukac meg a krampusz! – mondta a dagi.
– Láttuk önöket a tévében. És nagyokat röhögtünk – tette hozzá a nagy fülű.
– Vállalom! – rikkantotta a Nagy Horgász. – Óriási Mikulás leszek! Majd meglátjátok! Hohohohó!
– Én is vállalom! – vigyorgott a Főkukac. – Zseniális krampusz leszek! De előtte segítsetek kibogozni.”

Csukás István: A Nagy Ho-ho-ho-horgász télen, (részlet) Csukás István A Nagy Ho-ho-ho-horgász télen Budapest, Gesta, 1999 – Törzsgyűjtemény 

-s-

December vagy másként – karácsony hava, télelő vagy álom hava – a tél beköszöntének ideje és a karácsonyt megelőző előkészület hónapja. A keresztény hagyomány adventi időnek nevezi Jézus megszületésének ünnepét, a karácsonyt megelőző négy teljes hetet. Az adventi idő Krisztus jövetelére figyelmeztet (advenio = jövök, eljövök; adventus = megérkezés, Krisztus érkezése). Advent első vasárnapja az adventi idő és az egyházi év kezdete.

„Fordul az Hold: fordult tizenkét hónap már,
Fordult egy esztendő; egy tél, tavasz, ősz, nyár.
Így fordul a világ, amíg végére jár.”

Gyöngyössi János: Az esztendőben elé forduló 12 hónapok alá az 1766-ik esztendőre. December  – Magyar költők 18. század, Magyar költők, 18. század, Budapest, Szépirodalmi, 1983 – Magyar Elektronikus Könyvtár

[December] – Falinaptár egy lapja. Az OSZK Plakát- és Kisnyomtatványtára falinaptár-gyűjteményének legkorábbi, 1897-ben kiadott, díszes darabja

„Ez a komor állat borzas nagy szőrével,
Lompos, s messze nyúlik gyapjas üstökével.
Jeges harmat fénylik deresült szakállán,
Havas fergeteget hoz meg fagyott vállán.”

Bessenyei György: Az esztendőnek négy részeirül, Tél, részlet, In. Uő.: Bessenyei György összes versei – Magyar Elektronikus Könyvtár

–––

„Délben ezüst telihold
a nap és csak sejlik az égen.
Köd száll, lomha madár.”

Radnóti Miklós: Naptár, December. In. Uő.: Erőltetett menet. Válogatott versek – Magyar Elektronikus Könyvtár

Váli Dezső: Köd és padok. Fénykép. – Digitális Képarchívum

„A ködben madárhang, mint korcsolyák éle távol –
fönt ágak rácsozata, támasztalanul.
Jéghártya pattan.
Kifagyott nyomokba lépnek, visszafelé.”

Mészöly Miklós: Tél. Részlet. In. Uő.: Elégia, Pécs–Pozsony, Jelenkor–Kalligram, 1997. – Törzsgyűjtemény

Élet a jég alatt. Fénykép – Digitális Képarchívum 

„Ez a hónap az ünnep. Mintha mindig harangoznának, nagyon messze, a köd és a hó fátylai mögött. Gyermekkorunkban e hónap első napján árkus papírra, kék és zöld ceruzával, karácsonyfát rajzoltunk, karácsonyfát, harmincegy ággal. Minden reggel, dobogó szívvel, megjelöltük, mintegy letörtük e jelképes fa egyik ágát. Így közeledtünk az ünnep felé.”

Márai Sándor: December. Részlet. In. Uő.: Négy évszak, [Budapest], Helikon, (Márai Sándor művei), 2000. – Törzsgyűjtemény. Szabadpolcos állomány

A(d te levavi) inicialé a Pozsonyi missaléban advent első vasárnapjának introitusánál (a mise bevezető énekénél). Latin nyelvű pergamenkódex, 14. sz. – Kézirattár, Cod. Lat. 216 (11r) 

Advent 4 vasárnapos változatát az 5. század, Szent Simplicius pápa idejében fogadta be a nyugati egyház. Alapgondolata a megtestesülésben közénk érkező Krisztus várása volt. Az írországi kolostori liturgiában az advent az ítéletre érkező Krisztus várásával gazdagodott. A középkorban a 4 vasárnap további jelentéssel bővült, az Úr 4 eljövetelét állítja szemünk elé: először a megtestesülésben, másodszor a kegyelemben, harmadszor a halálunkban, negyedszer az ítéletkor jön el, és készülni kell az eljövetelére. Az adventi időszak az előkészület, várakozás, reménykedés ideje, amelyet régebben böjttel is megszenteltek. Hazánkban a 18. század vége óta 1918-ig szerdán és pénteken szigorú böjt volt, szombaton pedig húsételtől való megtartóztatás. Az advent igazi szakrális ízét, meghitt hangulatát a hajnali mise vagy angyali mise, a régiségben aranyos mise, liturgikus szóval roráté adja meg, amely még a középkori hazai liturgia maradványa. A hívek – a hajdani prófétákhoz hasonlatosan – hajnali sötétben várják a napfényt, a Messiást.

„A kéklő félhomályban
Az örökmécs ragyog,
Mosolygón álmodoznak
A barokk angyalok.

A gyertyák rendre gyúlnak,
A minisztráns gyerek,
Mint bárány a mezőben
Csenget. Az árny dereng.”

Juhász Gyula Rorate című versének részlete a Magyar Elektronikus Könyvtárban 

–––

„Az ádventi várakozás lényege szerint: várakozás arra, Aki van; ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk. Persze, erről a várakozásról és erről a vágyódásról csak dadogva tudunk beszélni. Annál is inkább, mivel Isten valóban megtestesült közöttünk, vállalva a lét minden egyéb súlyát és megosztottságát. És mégis, túl idő és tér vastörvényén, melynek – megszületvén Betlehemben – maga a teremtő Isten is készséggel és véghetetlen önátadással vetette alá magát. Ádvent idején mi arra várakozunk és az után vágyhatunk: ami megtörtént, és akit kétezer esztendeje jól-rosszul a kezünk között tartunk. Vágyódunk utána és várakozunk rá, azzal, hogy Isten beleszületett az időbe, módunkban áll kiemelkedni az időből.”

Pilinszky János: A várakozás szentsége, részlet. In. Uő.: Publicisztikai írások. Szerkesztette, a szöveget gondozta, a jegyzeteket készítette, az utószót írta: Hafner Zoltán, Budapest, Osiris (Osiris Klasszikusok), 1999. – Törzsgyűjtemény. Szabadpolcos állomány 

–s–

A címben idézett egy szó elég ahhoz, hogy felidézze Vörösmarty Mihályt (Nyék, 1800. december 1. – Pest, 1855. november 19.), a Szózat költőjét, akit kortársai már életében egyfajta piedesztálra állítottak.
A Szózat 1836-ban született, s az Auróra című almanachban, Kisfaludy Károly lapjában jelent meg 1837-ben. Vörösmarty költeményét ezekkel a szavakkal ajánlja az almanach olvasói figyelmébe: „...reményljük, nem fog elhangzani figyelem ’s hatás nélkül, és ohajtjuk is, hogy a szózat tettet szüljön...”

Vörösmarty Mihály: Szózat, 1837, autográf kézirat – A költő legismertebb verse hazánkban és számos műfordítása révén a nagyvilágban is – Kézirattár, Quart. Hung. 1409 

„E költemény az ifjuló Magyarország nemzeti himnusza lőn, ma is az, a létele- és jogaiért küzdő Magyarországé. A nemzet 1848-ig a jövendő jobb kor jóslatát hitte benne, s mennél követelőbb, hevesebb lőn vágyaiban, annál kevésbé háborította a nagyszerű halál sejtelme. Midőn a forradalom árja elzúgott, Vörösmarty alig találkozott valakivel, ki azt ne mondotta volna neki: a jóslat teljesült, a nagyszerű halál bekövetkezett. A költő mindig elkomorult ilyenkor, ingerülten mondá: a jóslat még nem teljesült, ez még nem a halál, nem ily halált értett. Gyermekeinek ama versszakok híján kellett megtanulniok a Szózat-ot. Megtört szívvel, de mély hittel nemzete jövőjében szállott sírjába. Nem csalatkozott. A magyart ama nagy csapás nem ölte meg, s midőn üdülni kezdett, a Szózat zendült meg ajkán, s az kíséri folyvást minden ünnepélyesb pillanatát.”

Gyulai Pál: Vörösmarty életrajza [1866], XI. rész, részlet, Budapest, Szépirodalmi, 1985. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Vörösmarty Szózat című költeményének – ahogy Kölcsey Himnuszának is – már az 1840-es évek első felében megszületett megzenésített változata, s gyorsan népszerűvé vált.

„Bartay Endre, a Nemzeti Színház igazgatója 1843. január 26-án tett közzé felhívást a Regélő Pesti Divatlapban, s 70 arany pályadíjat ajánlott fel »a legjobb népmelódiáért Vörösmarty Mihály, koszorús költőnk halhatatlan Szózatára, ének- és zenekarra téve«. A bírálóbizottság – tagjai között Erkel Ferenccel, Mosonyi Mihállyal, Vörösmarty Mihállyal és Szigligeti Edével – három művet érdemesített a nyilvános bemutatásra. Megszólalásukat óriási érdeklődés előzte meg, bizonyítván, hogy a nemzeti dallamok sorsa immár az országos közügyek rangjára emelkedett. A győztes mű – »Minden ember legyen ember és magyar« jeligével Egressy Béni alkotása lett. A szerző a pályázat időpontjában már a kor egyik legnépszerűbb népies műdalszerzője, Erkel munkatársa, szövegkönyvírója volt, akinek minden megmozdulásában megmutatkozott rendkívüli tehetsége akár dalokat komponált – hihetetlen termékenységgel – vagy színműveket fordított és népszínművet írt. A pályanyertes Szózat-dallam a kor hangszeres verbunkos stílusának hatása alatt keletkezett; éneklésének nehézségeit már a bemutatót követően felrótták neki a kritikusok. Nagy hangterjedelmű, hazafias pátosszal telített melodikája élesen tagolt dallamsoraival, gazdag ritmikájával mégis nagy tömegek tudatában vált igen hamar Vörösmarty Szózatának nagy hatású közvetítőjévé. (A pályázat történetének jellemző epizódja, hogy Erkel Ferenc is megírta a maga Szózatát, de bírálóbizottsági tagként nem nyújthatta be művét. Énekre és zongorára komponált, szép és máig alig ismert darabját 1843. május 30-án mutatták be a Nemzeti Színházban.)”

Részlet Erkel-honlapunkról – Szerző Katalin zenetörténész szövegének felhasználásával írták a honlap szerkesztői

Vörösmarty Mihály rövid pályaképe Hegedüs Géza A magyar irodalom arcképcsarnoka című munkájában.

„[Vörösmarty] Temetése [1855] nov. 21-én ment véghez, Kisfaludy Károly halála napján, délután három órakor. Pest emberi emlékezet óta nem látott ily népes temetést. Húszezer embernél több követte a koporsót, s a fogatok számlálhatatlan sora lepte el az utcákat. Az élet nemzetének áldozott férfiú halálával is a nemzeti érzelem nyilvánulására adott alkalmat. A főváros népe, midőn a hazafiság és nemzetiség nagy költőjének ily fényes végtiszteletet adott, egyszersmind ki akarta mutatni hazafiúi érzelmeit, hogy »megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán«.”

Gyulai Pál: Vörösmarty életrajza [1866], XII. rész, részlet, Budapest, Szépirodalmi, 1985. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Gerenday Antal: Vörösmarty Mihály síremléke a Kerepesi temető falánál – Állíttatta a költő felesége, Csajághy Laura, fotó: Varga József – A kép forrása: Digitális Képarchívum

„Öt sanyarú év nyomása után e temetésen lélegzett föl először szabadabban. A kormány érezte, hogy ez néma tiltakozás, s a hírlapokon bosszulta meg magát, melyek gyászszegélyben mert megjelenni. Azonban a nemzet részvéte nemcsak a temetésen nyilatkozott s kész volt anyagi áldozatokra is. Vörösmartynak özvegye s három gyermeke maradt: Béla, Ilonka és Erzsébet, kiknek nem hagyhatott más vagyont, mint munkáit és költői dicsőségét. Gyámatyjok, Deák Ferenc magánúton adakozásra szólította föl a tehetősb hazafiakat. Néhány hónap alatt százháromezer pfrt gyűlt be.
A nemzet súlyos körülményei közt is önmagához s a költő nevéhez méltó dotációval kívánta megtisztelni az elhunytat családjában. Tetemei ott nyugosznak a Kerepesi út melletti temetőben, síremlékét neje emeltette: szülőföldje, Fejér megye ércszoborral tisztelte meg, mely Székesfehérvár egyik főterén 1866-ban nagy ünnepélyességgel lepleztetett le. Örök emléke, munkái s neve együtt fog említtetni Magyarország újjászületési korszakának legnagyabb embereivel. E korszaknak küzdelme, dicsősége, gyásza egyszersmind az övé.”

Gyulai Pál: Vörösmarty életrajza [1866], XII. rész, részlet, Budapest, Szépirodalmi, 1985. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Vörösmarty Mihály 1866-ban közadakozásból emelt szobra Székesfehérváron, képes levelezőlap, 1906. – Plakát- és Kisnyomtatványtár, P24/079 – A kép forrása: Digitális Képkönyvtár

A Szózat szövege és a nemzet történelmében betöltött helye számos költőt, művészt megihletett. A Vörösmarty-kortárs Arany János kötészetében több alkalommal is felbukkan a Szózat szövegére való rájátszás. 1859-es Rendületlenül című verse vagy 1880 körül született Hasadnak rendületlenül című „játéka” mellett ezt olvashatjuk az egyik 1861-es keltezésű költeményében:

„Az nem lehet, hogy milliók fohásza
Örökké visszamálljon rólad, ég!
És annyi vér – a szabadság kovásza –
Posvány maradjon, hol elönteték.”

Arany János: Magányban, részlet. In: Uő.: Összes költeményei – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Fáklyások a szobornál az ünnepély estéjén. A székesfejérvári Vörösmarty-ünnepről” [a költő születésének 100. évfordulója] – Goró Lajos rajza a Vasárnapi Újságban, 1900 december 9. 47. évf. 49. sz. – Elektronikus Periodika Archívum

Későbbi irodalmunkra is termékenyítőleg hatottak Vörösmarty sorai és az általa is megjelentett gondolkodásmód. Radnóti Miklós Nem tudhatom című versének híres sora például – „s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály” – versbeli „következménye” a Szózat indítására rájátszó Radnóti-vers kezdő sorainak:

„Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.”

Radnóti Miklós: Nem tudhatom, részlet. In: Uő.: Erőltetett menet, Válogatott versek – Magyar Elektronikus Könyvtár

Ágh István költő a Szózatról írt sorait idézzük:

„A Szózatot időszerűvé halhatatlanítja a történelem, már alig látjuk mögötte a költő arcát. Néha megjelenik, mint őseink képe a falon, láthatjuk megnyerő férfinak, ahogy a költőfejedelemnek lennie kell, s élő halottnak, amint üres szemekkel tekint valahová az utolsó fotográfiáról.”

Ágh István: Szegény magyar költő, részlet. In. Uő.: Ahogy a vers mibennünk, Budapest, Széphalom Könyvműhely, 2000. – Törzsgyűjtemény

Sudár Annamária (szerk.)

Farkas Gábor Farkas hétfői 12 órás előadását mintegy négyszáz érdeklődő figyelte és hallgatta, sőt még éjfélkor is húszan tapsolták meg az utolsó mondatokat. Az izgalmas históriák szüneteiben több kérdést kapott könyvtárunk Régi Nyomtatványok Tárának vezetője, most át is adom neki a szót:

A hétfői előadások után többen érdeklődtek, hogy hol lehet ezekről a történetekről olvasni. Összeállítottam egy listát, ami talán segítheti az elindulást. Ransanus és a sárkány története hamarosan megjelenik az Erdélyi Múzeum 4. számában, La Pérouse és Verne históriája illetve Robert de Niro missziója megírásra vár. Nem is biztos, hogy ez az én feladatom lenne, van erre rátermettebb szaktörténész. Még egyszer köszönöm mindenkinek, aki akár egy-két percre is, de beugrott a VIII. emeleti társalgóba, s belehallgatott a 12 történet valamelyikébe.

Farkas Gábor Farkas délben és éjfélkor

SZAKIRODALOM AZ ELŐADÁSOKHOZ

• Ransanus és a sárkány – megjelenés előtt, Erdélyi Múzeum, 75(2013), 4. szám
• La Pérouse és Verne Gyula – nem jelent meg, kézirat
• Robert de Niro missziója – nem jelent meg, kézirat
• Kincs a Ferenciek tere alatt – Régi kövek, régi könyvek: A Budai Krónika Jankovich-példánya és az Egyetemi Könyvtár régi kőgyűjteménye, Művészettörténeti Értesítő, 62(2013), 1–17. (Mikó Árpáddal közösen)
• Egy királygyilkosság anatómiája – II. Lajos rejtélyes halála. 2. rész, Magyar Könyvszemle, 117(2001) 33–66.
• A Budai Krónika rejtélyei – A Budai Krónika. Iskolakultúra, 22(2012) 103–112.
• Cassiopeia fényes csillaga – Az 1572-es szupernóva magyar forrásai. Acta Historiae Litterarum Hungaricarum, Tomus XXIX. Ötvös Péter Festschrift. Összeáll. Font Zsuzsa, Keserű Gizella. Szeged, SZTE BTK, 2006. 47–57.
• A könyv, amit senki sem olvasott – A magyar Kopernikusz. Rövid áttekintés a Kopernikusz-példányok sorsáról a Kárpát-medencében. Magyar Könyvszemle, 125(2009) 305–322.
• Shakespeare és a szigeti veszedelem – Hamlet csillaga. Physics of Jaurinum 1. Szerk. Barla Ferenc. Győr, MTESZ Eötvös Loránd Fizikai Társulat, 2011. 37–51.
• Csillagok és a propaganda – Az 1595-ös rejtélyes csillag. Magyar Könyvszemle, 122(2006) 162–200. 
• Sidus Iulium és a stella magorum – Sidus Iulium és Dudith András. Az Egyetemi Könyvtár Évkönyvei, XIII. (2007) 137–144.
• II. Lajos és a Csele – II. Lajos rejtélyes halála. 1. rész, Magyar Könyvszemle, 116(2000) 443–463.

Farkas Gábor Farkas, a Régi Nyomtatványok Tárának vezetője egyedülálló előadássorozatot tartott november 25-én könyvtárunk alapításának ünnepén. Fél nap alatt 12 izgalmas históriát hallhattak, és 12 különleges nyomtatványt láthattak az érdeklődők.