Az abszurd humor, az irónia, az élőbeszédet imitáló, a stílusszinteket mesterien keverő művészet kedvelői számára örömteli hír, hogy az 1953-ban elhunyt Szép Ernő szövegei a védelmi idő lejártával, 2024 januárjától elektronikus formában mindenki számára elérhetővé váltak a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Ez adta az apropót a lírikusként, próza- és drámaíróként is tevékeny Szép Ernőről, valamint műveiről a könyvtárunkban 2024. május 15-én megrendezett szóló kerekasztal-beszélgetésnek.
A beszélgetés során számos kérdés merült fel, amelyre válaszokat kerestek az emlékest beszélgetőpartnerei: Gajdó Tamás, Győrei Zsolt, Jakab-Balogh Lilla, Pányik Tamás, Széchenyi Ágnes és Tverdota György. Hogy látja Szép Ernőt a ma olvasója, színházi közönsége, illetve az irodalomtudomány? Vajon hogyan befolyásolta a megítélését a kabarénál induló karrierje? Mi magyarázhatja a Szép Ernő-drámák hatvanas évek óta töretlen népszerűségét? Hova helyezzük Szép Ernőt a mai irodalmi palettán?
Szép Ernő verseit a Nyugat indulásának első évétől közölte. Az első nemzedék tagjaként és ismert kabarészerzőként sokáig nagy tekintély övezte. Mindig volt helye többek között a Nyugat Centrál, illetve New York Kávéház asztalainál, barátainak nagy része is a lap írógárdájába tartozott.

Szép Ernő dedikált portréja, Budapest, 1912. Képes levelezőlap. Jelzet: KA 4811/1 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Az 1920-as évek közepére két verseskötete, egy kisprózai, illetve egy egyfelvonásosokat tartalmazó gyűjteménye jelent meg, valamint bemutatták A hasbeszélőt (a Nyugat matinéján a Vígszínházban, 1912. március 10-én), illetve első egész estés színpadi darabját, Az egyszeri királyfit (1913. december 19, Nemzeti Színház), ugyan nem túl nagy sikerrel.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

1933-ban Baumgarten-díjat kapott. A nagy presztízsű Nyugat táborához való tartozása, újságírói tevékenysége, illetve folyamatosan műsoron levő kabarédarabjai ismert és elismert szerzővé tették.
Pályája és életútja az ígéretes pályakezdést követően azonban nem a várakozásoknak megfelelően alakult. Szép Ernőt mint magánembert az első világháború, a világválság, a zsidóság diszkriminációja és a második világháború krízisei egyaránt mélyen érintették. Helyzete a második világháború ideje alatt és az azt követő években válságossá vált: a zsidótörvények életbeléptét követően egzisztenciálisan veszélybe került, alig jutott publikálási lehetőségekhez. 1944 augusztusában csillagos házba internálták, csupán a svéd követség mentelmi útlevelével szabadult rövid időre. 1944. október 20. és november eleje között a nyilasok munkaszolgálatra hurcolták, családját is súlyos csapások érték, több testvére meghalt, Szép Ernőnek magának a fél lába megfagyott.
Vida Lajos így foglalja össze a kortársak főbb kritikai pontjait a szerzővel szemben:

Szép Ernő (Strelisky felvétele), Budapest, é. n. Jelzet: KC XVI 4. – Színháztörténeti és Zeneműtár

Szép Ernő utóélete sem zökkenőmentes. Az 1945 utáni irodalmi köztudatban róla kialakult kép változásait részletesen Vida Lajos fejtette ki (i. m., 238–265.) A szerző iránti ingadozó intenzitású, általában inkább halvány érdeklődés évtizedei után – talán Tandori Dezső kitartó figyelme nyomán, talán a centenárium dinamizáló voltának vagy a posztmodern irodalom új érdeklődési irányainak köszönhetően – a ’60-as, ’70-es évektől kezdődően a színházakban kisebb Szép Ernő-reneszánsz alakult ki, darabjai a kis- és nagyszínházak repertoárjának szerves részévé váltak. Ugyanakkor a színházi sikerek csak mérsékelten ösztönözték az irodalomtörténeti újraértékelést. Míg Szép Ernő az irodalmi kánonból kiszorulni látszik, a színházi kánonnak kétségtelenül szerves részévé vált. A primer szövegek hozzáférhetősége (immár online is) és a színházi sikerszériák ellenére a Szép Ernő-recepció meglehetősen hiányos. Az elmúlt évtizedben azonban szakmai közegben is egyre nő az igény műveinek értő újraolvasására. A Petőfi Irodalmi Múzeumban 2014-ben megrendezett Szép Ernő-konferencia iránt a kutatók részéről tanúsított érdeklődés mutatja, hogy megérett az idő a felülvizsgálatára annak a szerepnek, amelyet a szűkös szakirodalom a sokoldalú, próza- és drámaíróként egyaránt tevékeny szerzőnek szánt. Ehhez a kezdeményezéshez csatlakoztak a kerekasztal-beszélgetés tagjai, akik igyekeztek javaslatot tenni Szép Ernő irodalomtörténeti szerepének újragondolására, a kortárs irodalommal való kapcsolatrendszerének feltérképezésére, az ismert vagy kevéssé ismert szövegek újraértelmezésére. Reméljük, ez csak a kezdet…

Jakab-Balogh Lilla irodalomtörténész

Kovács András Ferenc 1959. július 17-én született Szatmárnémetiben. Itt érettségizett 1978-ban az 5. számú Ipari Líceumban (1948-ban történt alapításakor és jelenleg is Kölcsey Ferenc Főgimnázium). A kolozsvári egyetem bölcsészkarán szerzett magyar–francia szakos tanári oklevelet 1984-ben. 1984 és 1989 között Székelyudvarhely térségében, Szentábrahámon, Siménfalván, Székelykeresztúron tanított. A rendszerváltás után néhány hónapig a marosvásárhelyi Nemzeti Színház aligazgatója (a magyar társulat vezetője), illetve az Igaz Szó folytatásaként megindult Látó című szépirodalmi folyóirat versrovatszerkesztője, 2008-tól 2019-ig a lap főszerkesztője volt.

Kovács András Ferenc az Országos Széchényi Könyvtárban, Jékely Zoltán centenáriumi kiállítása megnyitóján. (2013. november 6.). A kép forrása: Indafotó

A negyedik Forrás-nemzedék kiemelkedő művészeként indult el a költői pályán a Kriterion Könyvkiadó Forrás-sorozatában 1983-ban megjelent Tengerész Henrik intelmei című verseskötetével. Lírájának legszembetűnőbb sajátossága már ettől az első színrelépéstől kezdve a versnyelv sokszínűsége, amely igen sok rétegből épül fel: archaikus-népies-régies, zsánerszerűen bájos, patetikus, könnyed vagy éppen földhözragadt, vaskos, vulgáris elemek egyaránt föllelhetők benne. Bemutatkozó kötetének első méltatója, Cs. Gyímesi Éva ezt írta róla:

Tudós rafináltság. Egzisztenciális költészet

A „tudós rafináltság” Kovács András Ferenc esetében valóban nem túlzás. Igazi „poeta doctus” volt ő, a nagy elődökhöz, Balassihoz, Csokonaihoz, Weöres Sándorhoz, Dsida Jenőhöz, Szilágyi Domokoshoz hasonlóan, aki az egyetemen verstanvizsgán, zárthelyi dolgozatként egy alkaioszi óda megírására és annak parodizálására is vállalkozott. Stílusának fontos karakterjegye a már fentebb elmondottak mellett, hogy egész költői pályája során a paródia, travesztia, az ironikus stílusmontázs mestere volt. Cs. Gyímesi Éva kritikájának címe arra utal, hogy ezen adottságának megfelelően verseiben sok nevet és sokféle szerepet öltött magára, mintegy elrejtvén ezáltal saját egyéniségét. Versalanyként újra meg újra azt a feszültséget élte meg, amelyben emberi létünk véletlenszerűségének érzése és lelkünk mélyén szükségszerűnek vágyott végső célja, rendeltetése között hányódva van részünk nap mint nap. Egyfajta egzisztencializmus az övé: a létbe dobott alany bizonytalanságát érzékeli, aki csak azt tudja, hogy nem ő akarta így, nem ő a végső oka, és még kevésbé célja önmagának. Az eszmélet rácsodálkozik a véletlenre, a pillanatra, amelyben megfogant és amelyben épp most cselekszik. Nem tud belenyugodni ebbe az esetlegességbe. Csak azt tudja, hogy egyedi léte csupán egy lehetőség a korlátozott emberi lét számára felfoghatatlanul sok esély közül, amelyben az emberi minőség megvalósulhat. Érzi a felelősséget, hogy ezt a nyitott, alaktalan lehetőséget szabad emberként neki kell egyetlen otthonává, személyes, megformált életévé alakítania.

A költői én magányos vívódásai. Kétség és bizonyosság

Ez a játékos nyelvi és formai gazdagság tehát egy létfilozófiai vívódás (dubito ergo sum) kivetülése. Mint például a Szélnek eresztett menazsériák című vers végén:

A magányos lét, a bizonytalan létbevetettség képsorait láthatjuk az Erdélyi töredék című költemény elején is:

A közvetlenül ezt követő költemény elején pedig már az a gondolat is megjelenik, hogy ezt a létbevetettséget nem a vak véletlen uralja, hiszen a történelem folyamán minden a Teremtő örök terve szerint történik. Ezek a sorok egyszerre utalnak a valamennyi történelmi keresztény felekezet által elfogadott, az isteni gondviseléssel kapcsolatos alapfogalmakra: létben tartás, egyetemes, természetes isteni együttműködés (conservatio, concursus), illetve arra, hogy a történelem és a személyes üdvtörténet gyakran hasonló, szinte pontosan ismétlődő epizódokból tevődik össze:

Kovács András Ferenc: Vásárhelyi vásár. Versek kicsiknek, nagyoknak, Kolozsvár, Koinónia, 2003. – Törzsgyűjtemény

Hasonló gondolatok köszönnek ránk pár évvel később, az Adventi fagyban angyalok, 1994–1997 című kötet két egymást követő verséből is. Fontos kiegészítés itt az előbbi szövegekhez képest, hogy a létbevetettség cudar magányát a megtört szív, az őszinte alázat képes feloldani:

A következő versből pedig azt is megtudhatjuk, hogy e fénylő, misztikus kezek a Teremtő kezei, a pengető ujjak az ő ujjai (Az Isten ujja ez. – Digitus Dei est hic. Exodi 8. v. 19.):

A közelmúltig Varró Dániel mellett szinte csak Kovács András Ferenc volt még olyan magyar költő, akinek a versei nem kerülik meg a hagyományos műfajmegjelölő szabályokat, ugyanakkor mégis posztmodernek – abban az értelemben, hogy ez a líra egy középpontját veszített, bizonytalan, szétesett világból indul ki, mégis visszatalál a biztos kiindulóponthoz, amely a szétzilált világot egésszé teszi. Az egzisztenciális rémület és bizonytalanság nála inkább csak a túl közeli perspektívából ered a költői pálya kezdetén. A kilencvenes évekre ez a nézőpont kitágul, beleépül az öröktől fogva való kezdet és vég, amelyek távlatában szinte minden emberi gond megszűnik, kisimul minden gyűrődés az Idő arcán.

Csobán Endre Attila (Régi Nyomtatványok Tára)

2024. június 11 és 14 között az olaszországi Santa Maria Capua Veterében rendezték meg a 2024-es Symposium Peregrinum konferenciát History Changing Prophecies (Történelemformáló jóslatok) címmel. A konferencia rendezői a Brandeis University, Boston, az Università degli Studi della Campania Luigi Vanvitelli és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem voltak.
A sok éve rendszeresen megrendezett vándorkonferencia témái a klasszikus antikvitás vallástörténetének egy-egy, az európai művelődést máig ható érvénnyel meghatározó kérdése köré épülnek fel, a helyszínt pedig olyan kisebb, ám kulturális értékekben gazdag városok biztosítják Olaszországban vagy Magyarországon, amelyek lehetővé teszik a résztvevők számára, hogy inspiráló környezetben, a nagyvárosokból elvonulva oszthassák meg egymással kutatási eredményeiket.
A 2024-es konferencia előadásai a jóslatok szerepét vizsgálták a mediterrán régió történelmében. Legyen szó akár az istenek intézményesült keretek között működő jósdáiról vagy magánszemélyek, politikusok égi üzenetnek tartott álmairól, a jóslatok gyakran alapvető mértékben befolyásolták Európa történelmét. Az ókoriak számára a jósisten első sorban Apollón volt, akinek delphoi jósdájában egy transzba esett jósnő, a Pythia válaszolt a hozzá fordulók kérdéseire. Hasonló jósdák léteztek a görög kultúrájú Dél-Itáliában is. Apollón jóslatai alapvetően formálták az államok és vezetőik döntéseit már a mítoszok korában is, ahogyan a valós történeti események idején is, kétértelműségükkel gyakran csak nagyobb bajba sodorva a kérdés feltevőjét. Apollón nyilatkoztatja ki Oidipusz király végzetes jövőjét, Delphoiból érkezik a biztatóan hangzó jóslat, amelynek hatására Kroiszosz király megtámadja Perzsiát, ám rá kell döbbennie, hogy a birodalom, amelynek pusztulását okozza döntésével, nem a perzsáké, hanem saját királysága. Ezzel szemben Themisztoklész helyesen értelmezi az apollóni figyelmeztetést, miszerint Athént fából ácsolt bástyák védhetik meg, és hajóflottát épít a perzsák ellen. Az ókori Rómában szinte semmilyen hivatalos ügybe nem fogtak az istenek akaratának kifürkészése nélkül: a madarak röpte, a szent csirkék étvágya vagy az áldozati állat májának deformitásai mind utalhattak az isteni tetszésre vagy éppen helytelenítésre. Apollón jósnői kerülőúton még a kereszténységben is megtalálták a maguk helyét: a hiedelem szerint ők is megjósolták Krisztus eljövetelét, így kerülhettek a Sixtusi-kápolna mennyezetére az ószövetségi próféták közé a pogány Sibyllák, azaz Apollón jós papnői. A jósdák titokzatos világa minden kor képzeletét izgalomban tartotta a maga sajátos romantikájával, mint azt Camillo Miala XIX. századi festő A jósda című festménye is tanúsítja, amely a jelen konferencia plakátjainak és meghívóinak is illusztrációjául szolgált.

Camillo Miala: A jósda, 1880. The J. Paul Getty Museum Los Angeles. A kép forrása: Google Arts & Culture

A konferencia helyszíne, Capua elsősorban Spartacus rabszolgalázadásáról ismert, de a Nápolyi-öböl közelében működött a cumae-i Sibylla is, akinek a jóslatai nagy jelentőséggel bírtak a rómaiak számára, és itt található az Avernus krátertava is, amelyet az Alvilág bejáratának hittek. A konferencia résztvevői továbbá megtekintették a környék néhány kiemelkedő jelentőségű régészeti lelőhelyét, hiszen Capuában áll Itália második legnagyobb amphitheátruma, illetve egy híres és különleges szépségű Mithras-szentély: a keleti istenség ezen kultuszhelyén a misztériumvallásban központi jelentőséggel bíró jelenetet nem szobor vagy dombormű formájában helyezték el, hanem freskóként, ám ennek ellenére épségben vészelte át az évszázadok viharait.

Capua római kori Mithras-szentélye. Fotó: A szerző

A vidéket középkori emlékek is díszítik: Capua közelében van Sant’Angelo in Formis apátságának XI. századi temploma, amelynek egész belső terét korabeli freskók ékítik.

Sant’Angelo in Formis apátságának XI. századi temploma. Fotó: A szerző

A konferencián előadásom címe Speaking Statues as Instruments of Politics (Beszélő szobrok mint a politika eszközei) volt. A római kor utolsó nagy keresztényüldözésére Diocletianus alatt került sor. A több fázisban, fokozatosan kibontakozó üldözés minden szakaszát egy-egy császári jóslatkérés vezette be, amelyekben az ókori jóslás minden módszere szerepet kapott: így a hagyományos béljóslás és a transzban jövendőt mondó jóspapnők mellett maguktól beszélő szobrokra is történik utalás. Előadásomban amellett érveltem, hogy a jóslatkérések motivációja nem csupán politikai számítás volt, hogy a jósdák tekintélyét a politikai manipuláció eszközeként használják a lakosság irányában, hanem a politikai elit azon félelme, hogy a keresztények jelenléte csakugyan veszélyeztetheti a politeista istenekkel való szakrális kommunikációt.

Tóth Anna Judit Speaking Statues as Instruments of Politics (Beszélő szobrok mint a politika eszközei) című előadása a Campaniai Egyetemem megrendezett Symposium Peregrinum 2024 című konferencián 

Tóth Anna Judit (Régi Nyomtatványok Tára)

Ismét mérföldkőhöz érkezett Kiss József (1843–1921) költő, szerkesztő levelezésének feldolgozása. A Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárában őrzött korpusz digitális feldolgozása 2021-ben kezdődött a PIM gyűjteményei, illetve az ott megalakuló Digitális Bölcsészeti Központ szakmai együttműködésében. A csaknem 1400 darabos gyűjteményből most újabb 336 levelet teszünk közzé a dhupla.hu (dHUpla – Digital Humanities Platform) oldalon, így mintegy 500 levél válik olvashatóvá, kutathatóvá a felületen. A kényelmesen böngészhető, kereshető, szűrhető, bőségesen metaadatolt digitális forráskiadás ezzel a jelentős bővüléssel izgalmas betekintést enged a 19. század végének, illetve a 20. század első évtizedeinek formálódó irodalmi, társadalmi és politikai életébe. A Kiss József által 1890-ben alapított és szerkesztett A Hét folyóirat hasábjain – és az irodalmi hetilap szerkesztőjéhez érkezett levelekben – nemcsak a Nyugat első nemzedékének vezéralakjai (Fenyő Miksa, Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Ignotus, Ady Endre) jelentkeztek írásaikkal, verseikkel és leveleikkel, hanem a korszak meghatározó szereplői: mecénások, miniszterek, politikusok, iparmágnások, műgyűjtők, képzőművészek, pénzügyi szakemberek, magas rangú katonatisztek, színművészek, polihisztorok, az izraelita felekezeti élet jelentős vezetői, a társadalmi (és éjszakai) élet legfontosabb szereplői, alakítói. A lüktető századforduló évtizedeinek irodalmi pezsgésére azonban már árnyékot vet a Nagy Háború és az európai társadalmi-politikai átrendeződések: a beérkező magánlevelekből kicseng egy aranykor vége, a Nyugat elindulásával (1908) és A Hét lassú megszűnésével (1921/1924) pedig a magyar irodalmi élet is korszakhatárhoz érkezett.
Kosztolányi Dezső 1912-ben így ajánlotta az általa nagyra becsült, sokat betegeskedő, idős Kiss Józsefnek a legfrissebb kötetét:

• 
• 

A projektben együttműködő Petőfi Irodalmi Múzeum és az immár az Országos Széchényi Könyvtár részeként működő Digitális Bölcsészeti Központ munkatársai örömmel tárják az olvasók elé Kiss József levelezésének újabb értékes részleteit és titkait – természetesen reagálva a 21. század digitális kihívásaira. A munka folytatódik: a következő időszakban feldolgozzuk a nemzeti bibliotékában őrzött teljes Kiss József-levelezést, valamint a friss forrásokra építve elkészül a magyar nyelvű gépi kézírásfelismerő modell újabb, 2.0-s verziója. 

Horváth István, Mihály Eszter (Digitális Filológiai és Webarchiválási Osztály)

A Fragmenta et Codices Kutatócsoport középkori kódexek és kódextöredékek vizsgálatával foglalkozik, hozzájárulva ezzel középkori írásbeliségünk és könyvkultúránk, valamint általában a magyar irodalom- és művelődéstörténet jobb megismeréséhez.

• Miért lehetnek fontosak a töredékesen fennmaradt kódexek is?
• Vannak-e híres kódextöredékek?
• Mennyiben sajátos a Corvina könyvtár?

Az OSZK 25. csevejében a HUN-REN–OSZK Fragmenta et Codices Kutatócsoport tudományos kutatóit, Lauf Juditot és Zsupán Edinát Ujhelyy Attila, a nemzeti könyvtár kommunikációs munkatársa kérdezte a középkori kéziratos könyvek vizsgálatáról.

Tartalom:

01:23 A kutatócsoport története
01:58 Papirusz, pergamen, papír
03:50 Híres magyar kódexek
04:40 Az OSZK-ban őrzött kódexek
08:30 Feltáratlan kódextöredékek
12:04 A kódextöredékek tartalma
16:15 Az OSZK legfontosabb kódextöredékei
19:16 Elveszett kódexek – meglévő töredékek
21:26 Stíluskülönbségek a középkori írásban
28:58 Mikor készült?
30:47 Ismertebb szkriptorok (másolók)
34:11 Kódexek tudományos feldolgozása, katalogizálása
38:20 Fizikai vizsgálat
39:40 Hogyan kell tárolni a kódexeket?
42: 17 Kálmáncsehi Domonkos kódexeiről
44:21 Hunyadi Mátyás budavári könyvtára
50:00 Bibliotheca Corvina Virtualis

Hallgassa a nemzeti könyvtár hangját, ahol tetszik!

SPOTIFY: https://spoti.fi/3VZCaEs
APPLE: https://apple.co/3W0iS23
PODCAST.HU: https://podcast.hu/podcast/orszagos-szechenyi-konyvtar
DEEZER: https://www.deezer.com/en/show/6149605
RADIOPUBLIC: https://bit.ly/RPOSZK
CASTBOX: https://bit.ly/CASTBPC
LISTEN NOTES: https://bit.ly/LNPODCAST
RSS: https://bit.ly/OSZKRSS

A Minden idők focija című időszaki kiállítás a labdarúgó-Európa-bajnokság idejére készült könyvtárunk, a Várkapitányság, a Nemzeti Sport és az Egészséges Nemzet Mindannyiunk Közös Ügye Alapítvány együttműködésnek keretében. A tárlat elsősorban grafikai plakátok segítségével idéz meg a labdarúgás, a kultúra és a történelem metszéspontján kibontakozó történeteket három tematikai egységben. A három rész térben is elkülönül: Az első részben (Várkert Bazár Gloriett) a múlt grafikai alkotásait állítjuk párhuzamba a jelen sportfotóival egy közös játékra invitálva a látogatót, hogy meglássuk, a régmúlt grafikai alkotásai és a jelen fotói között több a hasonlóság, mint elsőre gondolnánk. A kiállítás második része (az Oroszlános udvar bejáratánál) a futball népszerűvé válásának időszakát idézi meg népszerű grafikusok munkáin túl (pl. Macskássy Gyula és János, Kassowitz Félix) olyan érdekességeket felvillantva, mint egy szecessziós fociplakát. A könyvtárunk dísztermében látható harmadik részben a film és a futball kapcsolata kerül középpontba. Jelen cikkben ebből a tematikai egységből kaphat ízelítőt az olvasó. Sorozatunk befejező része következik.

1947-ben indult útjára az „embersport fogadás”, azaz a totalizatőr, amelyet rövidítve totó néven ismerünk. A külföldi példára indított, a futball népszerűségét meglovagoló játék bevételeiből kívánták finanszírozni az 1948-as londoni olimpián való részvételt. A 3 forint 30 fillérbe kerülő fogadás kötésekor először 12 mérkőzés (és 4 pótmérkőzés) végeredményét kellett megtippelni, majd 1964-ben vezették be a ma is ismert 13+1-es formát. A játék nagyon hamar komoly népszerűségre tett szert, az első játékhéten közel 21 000 darab szelvényt küldtek játékba, 1948-ban viszont volt már olyan hét, amikor 1 350 000 szelvénnyel próbáltak szerencsét. A játék népszerűvé válásában és társadalmi beágyazódásában nagy szerepe volt annak, hogy a nyerteseket az egész ország megismerhette, mivel a szelvények hátulján a játékosok feltüntethették nevüket és címüket a játékba küldéskor. A magyar válogatott sikerei folytán egyre nagyobb érdeklődés övezte a hazai csapatok mérkőzéseit is, ami a totózás népszerűségét is növelte.

Ismeretlen grafikus: Ön is ért a focihoz. Totózzon!, 1970. Jelzet: PKG.1970/522. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A 12 találatos totórendszerben a legmagasabb nyeremény, 644 243 forint kifizetésre 1956. október 23-án, a forradalom kitörésének napján került sor. A Népsport egy rövid hírben számolt be a játékos szerencséjéről:

Arról, hogy a nyeremény átvétele után mi lett a család sorsa, nem állnak rendelkezésre információk, viszont a történet megihlette a filmkészítőket. 2003-ban Gáspár Sándor főszereplésével, Telitalálat címmel készített filmet a történetből Kardos Sándor és Szabó Illés. A szürreális történetben a forradalom zűrzavarában próbálja pénzét biztonságba helyezni a főhős, Hackspacher Béla targoncavezető. Végül úgy dönt, hogy behúzódik egy kocsmába, de hamarosan megjelenik egy orosz tank…

Méhelyi Iván: Toto, 1962. Jelzet: TPKT PKG.1962/145. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Macskássy Gyula (1912–1971) és Macskássy János (1910–1993) grafikus testvérpár, számtalan ismert plakátot alkottak külön-külön és közösen is. Mindketten használták a vezetéknevükre utaló macskafejgrafikát szignónak, amelyben elrejtették a G és a J betűt, néha komoly kihívást adva a művészettörténészeknek, hogy egyértelműen beazonosítsák az alkotót. A szóbeszéd szerint néha szándékosan megtévesztve a közönséget, hogy melyikük készítette az adott művet. Macskássy Gyula, akit gyakran a magyar animáció egyik atyjaként is emlegetnek, főként pályája elején foglalkozott reklámgrafikák készítésével. 1951-ben ő készítette az első magyar rajzmesefilmet, A kiskakas gyémántfélkrajcárját. Testvére, Macskássy János elsősorban alkalmazott grafikával foglalkozott, a plakátművészet területén volt tevékeny, rengeteg plakátot készített a totó és a lottó népszerűsítésére. Az ő nevéhez fűződik a jellegzetes sárga ruhát és négylevelű lóherével ellátott kalapot viselő, Lottó Ottó nevű kabalafigura megalkotása.

Macskássy Gyula – Macskássy János: Szórakozás, nyeremény: toto, 1959. Jelzet: PKG.1959/238. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A közös totózás élménye köré szerveződik Makk Károly 1957 márciusában bemutatott filmje, a Mese a 12 találatról. A történet középpontjában olyan kisemberek állnak, akik a mesés nyereménytől várják életük szerencsésebb irányba való elmozdulását. A film a készítésének korához képest merész társadalomkritikát tartalmaz: anyagilag kilátástalan helyzetben lévő embereket mutat be, és egyúttal humorforrássá teszi a luxuskörülmények között élő focistákat. A Mese a 12 találatról visszanyúl az 1945 előtti filmes hagyományokhoz, ebben komoly szerepe lehet a film egyik forgatókönyvírójának, Békeffi Istvánnak, operatőrének, Eiben Istvánnak és Fényes Szabolcs zeneszerzőnek, akik már 1945 előtt is alkottak. A film forgatókönyvét Makk Károly készen kapta, eredetileg Gertler Viktort akarták kijelölni a rendezésre. A hagyományos történetvezetés mellett azonban felfedezhetünk filmnyelvi újdonságokat is. Makk Károly itt alkalmazza először az E/3. személyű narrációt, amely Várkonyi Zoltán hangján szólal meg. A narrátor nem egyszerűen elmeséli a történetet, hanem megszólítja a nézőt és a szereplőket, sőt, asztalt is foglal a szereplők számára, ha éppen szükséges.

K. Bócz István: Mese a 12 találatról, 1957. Jelzet: PKG.1957/390. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Sulics Fruzsina (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A sorozat további részei: Első rész, Második rész

Az elmúlt év végén néhány különleges és értékes portréval gyarapodott a Történeti Fénykép- és Interjútár gyűjteménye. Valamennyi új szerzemény már megjelent a Fotótér felületén is.
Ebben az írásban a Történeti Fénykép- és Interjútárunk gyűjteményében levő 1850–80-as években készült, színezett – tehát még nem fotótechnikailag színes! – fényképekről, korabeli kifejezéssel élve chromo-fényképekről lesz szó, s egyúttal a fényképszínezés elméletéről és gyakorlatáról ebben a korszakban. Folytatjuk múlt heti sorozatunkat.

Felsorolva az akkor ismert eljárásokat, Rottmann Farkas hol a tartóssággal, hol a költséggel, hol a valósághoz kevéssé hű képpel nem volt megelégedve. A fényképek színezése azonban a tartósságukhoz is hozzájárult azáltal, hogy a festék kevésbé érzékeny a fényre, jóval tovább megőrződik, mint a fényérzékeny oldatok által a papíron létrehozott kép. Az évtizedek során a fénykép annyira kifakulhat, hogy a rátett tempera- vagy vízfestékréteg miatt úgy tűnhet, egyszerűen festménnyel van dolgunk, nincs sehol a fotográfia.
A fényképek színezése tehát ismert eljárás volt, de mégsem tömeges, minthogy hozzáértést és türelmet igénylő, ezért költséges feladat volt. A fényképezés és a festészet ötvözéséből született művek felismerése, azonosítása nem mindig egyszerű, ezért nem állapítható meg egyértelműen, mekkora számban maradt fenn ilyen alkotás. A fényképgyűjteményekben viszonylag ritkák, de az akvarellel vagy más technikával finoman színezett, többnyire kisméretű portrék könnyedén megbújhatnak a képzőművészeti tárak kevésbé frekventált grafikái között, mivel oda sem sorolhatók be igazán. Ezért is különösen jelentős az a két ülő portré, amelyet 2023-ban vásárolt meg a könyvtár.

Marastoni Jakab (1804–1860), Venesz József (1832–?): Ismeretlen férfi színezett arcképe. Jelzet: FTC 95 –Fényképtár. A kép forrása: Fotótér

Az Ismeretlen férfi képmása első ránézésre egy kisméretű portréfestmény egy karosszékben ülő, háromnegyed fordulattal a néző irányában elhelyezkedő férfiról. Arra, hogy valójában fotográfiával van dolgunk, csak a jobb alsó sarokban olvasható szignó utal: Phot: Jos. Venesz 857. Venesz József (1832–?) ekkoriban fiatal festő volt, aki a Marastoni Jakab (Jacopo Antonio Marastoni) által alapított Első Magyar Festészeti Akadémián kezdte meg tanulmányait, amit 1852-től a bécsi Képzőművészeti Akadémián folytatott. Itt ismerkedhetett meg a fényképszínezés módszereivel. Mivel kevés adat áll rendelkezésre Venesz életéről, nem tudni, hogy tanulmányain keresztül csak közvetett, vagy közvetlen kapcsolata volt-e Marastonival, aki szinte bizonyosan a legelső a Magyarországon működő dagerrotípiát készítők sorában. Marastoni aránylag hamar, feltehetően 1844-re, már fel is hagyott ezzel a tevékenységével, s ismét a festészet felé fordult. Az, hogy valóban teljesen befejezte-e fényképészeti működését, vagy később kooperálhatott Venesszel, egyelőre nem bizonyítható. Az Ismeretlen férfi képmása portréhoz mindenesetre az az információ kapcsolódik, hogy Marastoni egykori fényképészeti műtermében készült, és amit látunk, az Venesz mint fotográfus szignója 1857-ből. Nem kizárt tehát, hogy Venesz József Marastoninál megtanult fényképezni is, és az elkészült portrék színezésével festői tudását kamatoztathatta.

Kawalky Lajos: Pöltl Mátyás vendéglős színezett portréja. Jelzet: FTC 94 – Fényképtár. A kép forrása: Fotótér

Gyakorlatilag ugyanilyen elrendezésű, csupán más színösszeállítású az a képmás, amelyet a szignó és a hátoldalra írt leírás is egyértelműen Kawalky („Kovalsky”) Lajoshoz, a magyarországi portréfényképészek másik korai alakjához kapcsol. A felirat az ábrázoltat is azonosítja Pöltl Mátyás vendéglős személyében. Közös jellemzője mindkét színezett képmásnak, hogy paszpartuzva, keretezve maradtak fenn, azaz eleve dekoratív szerepet is szántak nekik. Ugyancsak közös vonás, hogy az alapot képező fényképre látszólag semmi nem utal, a jelzetet kivéve. Melléjük sorolható Bulyovszky Gyula jóval kisebb méretű, és töredékesen – keret nélkül, kopottan, foltosan – megmaradt, finom vonalkázással színezett portréja. Ha nem lenne rajta a G. Mayer Pest szignó, vagyis Mayer György ismert pesti fotográfus jelzete, valószínűleg nem is feltételeznénk, hogy talán fényképpel van dolgunk. Fontos tudni, hogy Mayer kártyafestőként kezdte pályáját, tehát gyakorlott volt a kisméretű képek aprólékos festésében, színezésében. (Philpott 2018.) Ami azt sejteti, hogy a kiindulási alap fénykép lehetett, az az előbbi két portré esetében is látott, és Reisner színezett dagerrotípiáján, valamint Egressy Béni képmásán is visszaköszönő, hagyományos műtermi ülőportré-kompozíció.

Reisner Zsigmond: Ismeretlen hölgy színezett dagerrotip portréja. Jelzet: FTA 3963 – Fényképtár. A kép forrása: Fotótér

Magán a festésen kívül a különféle színezési eljárások része lehetett a viasszal, paraffinnal vagy fotóolajjal történő átitatás és az üveglapra történő kasírozás is. Ha pedig üvegre vagy akár kerámiára vitték fel a színezett képet – ez a két lehetőség két teljesen eltérő műveletet igényelt – fokozottan dekoratív és időtálló dísztárgy lehetett az eredmény. Tehát, ha valaki az átlagosnál, a legkönnyebben elérhetőnél valami különlegesebbet, egyedibbet, maradandóbbat szeretett volna, akkor az egyik opció, amit választhatott, a kromotípia volt. A kromotípia nem egy önálló technika, hanem a színezett, viasszal áttetszővé és csillogóvá tett, egy vagy két rétegben üveglap mögé helyezett és díszes kerettel ellátott fényképek összefoglaló elnevezése. Az 1860-as évektől az 1900-as évek elejéig készítették, de mindig különleges alkotások voltak az elkészítés munkaigényes és nagy precizitást igénylő folyamata miatt. Alapja lehetett sópapír vagy albumin másolat, melyből két egyformát készítettek ugyanazon negatívról. Az egyik példányt a hátoldalán akvarellel színezték, a színén pedig a legfontosabb részleteket arannyal vagy feketével kiemelték. Ezután a lapot olvasztott viasszal, esetleg fotóolajjal átitatták, és egy méretre vágott üveglapra tapasztották. A másik előhívott példányt elnagyoltabban, általában olajfestékkel színezték meg, majd kis hézagot hagyva az elülső kép mögé rögzítették, hogy valamelyes térhatást érjenek el. Paszpartu és keret tette teljessé a művet. Készíttetői a tehetősebbek köréből kerültek ki, esetleg kiemelt alkalmakra rendeltek ilyet a kliensek. Bizonyára nem is minden fényképész vállalt ilyen bonyolult megbízást, de jó néhány ismertebb, jelentősebb műteremből van adat kromotípia készítéséről: az egyik legelső Schrecker Ignác volt 1867-es Andrássy Gyula- és Deák Ferenc-portréival, de tudunk Strelisky Lipót, Ellinger Ede, Gévay Béla, Koller Károly, Goszleth István ilyen jellegű munkáiról is. A magyarországi köz- és magángyűjteményekben található kromotípiákról egyelőre nincs összefoglaló nyilvántartás. A műkereskedelemben mindig van esély újabb darabok felbukkanására, így pl. néhány hónappal ezelőtt Csókás László kecskeméti fényképész (működött 1872–1898) egy kromotípiája kelt el egy aukciós oldalon: őt az eddigi felsorolások még nem említették. Ezek sorába illeszkedik a közelmúltban vásárolt portrépár ifj. Divald Károlytól, 1886–87-es dátummal. Valószínűleg egy fiatal házaspár nászajándékának tartozéka lehetett, talán a fogadószoba falát vagy a hitvesi ágy fölötti felületet díszítette.

• 
• 

Végül megemlítendő a gyűjtemény töredékes, de figyelemreméltó darabja, egy eleven tekintetével, gyászruhájának finom részleteivel és mélabús hangulatával megragadó, nagy méretű női mellkép.

Csipkekendős asszony portréja. Ismeretlen alkotó. Jelzet: FTD 747 – Fényképtár. A kép forrása: Fotótér

A lap viaszos felülete, visszafogott színezése és ovális megsötétedése egyértelműen jelzi, hogy eredetileg egy keretezett chromotípia volt, amely valami módon szétesett, vagy szétszedték, talán mert a keretét másik képhez használták fel. Sajnos egyelőre azonosítatlan mind az ábrázolt özvegy, mind a fiatal pár.
Az 1850–1880-as évek színezett fényképei tehát olyan képmások, amelyekben az élethű színesség és az öröklét összeér. A korabeli technikai ismeretek erre adtak lehetőséget. Az emberi arc megörökítésére vágyó közönségnek „be kellett érnie” a színezett arcképek szemet gyönyörködtető kompromisszumával.

Felhasznált irodalom:

• Botár Imre: A fényképek színezéséről. In: Fényképészeti Lapok (Kolozsvár), 5. évf. 3. sz. (1886. március), 66–67. (1. rész); 5. sz. (1886. május), 115–117 (2. rész); 7. sz. (1886. július), 153–156. (3. rész); 8. sz. (1886. augusztus), 172–173. (4. rész); 9. sz. (1886. szeptember), 193–194. (5. rész)
• Farkas Zsuzsa: „Barabás Miklós (1810–1898). … hiány, mit ecsetjök pihenése okoz?” In: Fotóművészet, 49. évf. 5–6. sz. (2006), 122–129.
• Flesch Bálint: „Egy kromotípia restaurálása.” In: Papíripar, 33. évf. 5. sz. (1989), 196–197.
• Ketskeméthy Mihály: Levél a szerkesztőhöz Ámerikából. In: Fényképészeti Lapok (Kolozsvár), 4. évf. 3. sz. (1885. március), 56–58. (1885a)
• Ketskeméthy Mihály: A fényképek színezéséről. (Levél Ámerikából). In: Fényképészeti Lapok (Kolozsvár), 4. évf. 9. sz. (1885. szeptember), 176–179. (1885b)
• Kincses Károly: Levétetett Veressnél, Kolozsvárt. (A magyar fotográfia történetéből 1.), [Kecskemét], Magyar Fotográfiai Múzeum-VIPress Kft., 1993.
• Kincses Károly: Hogyan (ne) bánjunk (el) régi fényképeinkkel? Amit a régi fényképekről tudni kell. (A magyar fotográfiai történetéből 17.), [Kecskemét], Magyar Fotográfiai Múzeum, 2000.
• Kocsis Iván: A színes fényképezés története. A bíborcsigától az autochromig. (Váci Fotográfiai Könyvek), Vác, Dunakanyar Fotóklub (Váci Fotográfiai Könyvek), 2006.
• Philpott Beatrix: „Mayer György és az aktfényképezés kezdetei Magyarországon.” In: Fotóművészet, 61. évf. 4. sz. (2018), 58–67.
• Rottmann Farkas: A pigment-képről. In: Fényképészeti Lapok (Kolozsvár), 1. évf. 9. szám (1882. szeptember), 137–140.
• Rottmann Farkas: „Az olajföstékkel színezett fénykép.” In: Fényképészeti Lapok (Kolozsvár), 5. évf. 2. sz. (1886. február), 39–42.
• Sas Péter: Ónodi Veress Ferenc fényképész-műterme Kolozsvárt, Kolozsvár, Művelődés, 2014.
• Stemlerné Balog Ilona: „Színek és fényképek”. In: Kocsis Iván: A színes fényképezés története. A bíborcsigától az autochromig, Vác, Dunakanyar Fotóklub (Váci Fotográfiai Könyvek), 2006, 43–46.
• Szegedy-Maszák Zsuzsanna: Barabás Miklós és a fényképészet. Doktori disszertáció, 2019.
• Szilágyi Gábor: A magyar fotóművészek szakírói tevékenységének repertóriuma (1882–1978) és A magyar fotográfia tisztségviselői (1872–1945), Budapest, Magyar Fotóművészek Szövetsége, 1979 (1981).

Sebő Judit (Történeti Fénykép- és Interjútár)

A sorozat első része itt olvasható.

„Az emberi arcz megörökítése” – a 19. századi magyar portréfényképészet különlegességei című kiállításunk ajánlója honlapunkon

A Minden idők focija című időszaki kiállítás a labdarúgó-Európa-bajnokság idejére készült könyvtárunk, a Várkapitányság, a Nemzeti Sport és az Egészséges Nemzet Mindannyiunk Közös Ügye Alapítvány együttműködésnek keretében. A tárlat elsősorban grafikai plakátok segítségével idéz meg a labdarúgás, a kultúra és a történelem metszéspontján kibontakozó történeteket három tematikai egységben. A három rész térben is elkülönül: Az első részben (Várkert Bazár Gloriett) a múlt grafikai alkotásait állítjuk párhuzamba a jelen sportfotóival egy közös játékra invitálva a látogatót, hogy meglássuk, a régmúlt grafikai alkotásai és a jelen fotói között több a hasonlóság, mint elsőre gondolnánk. A kiállítás második része (az Oroszlános udvar bejáratánál) a futball népszerűvé válásának időszakát idézi meg népszerű grafikusok munkáin túl (pl. Macskássy Gyula és János, Kassowitz Félix) olyan érdekességeket felvillantva, mint egy szecessziós fociplakát. A könyvtárunk dísztermében látható harmadik részben a film és a futball kapcsolata kerül középpontba. Jelen cikkben ebből a tematikai egységből kaphat ízelítőt az olvasó. Folytatjuk múlt heti sorozatunkat.

Ismeretlen grafikus: Szépek és bolondok, 1976. Jelzet: PKG.1976/1053. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Szász Péter 1976-os Szépek és bolondok című filmjének főhőse Ivicz István (Kállai Ferenc), egy egykor szebb napokat is megélt kenyérkihordó, aki hétvégente a harmadosztályú labdarúgó-bajnokság megvesztegethetetlen bírója. Egyetlen vágya, hogy teljesítményéről írjon a Népsport. A nyitójelenetben megismert elgyötört arcú munkás sípját megfújva teljesen átlényegül komoly, szigorú bíróvá, a szürke kisember visszanyeri önbecsülését. Ivicz egy illúzióvilágot épít fel magának, hisz bírói hatalma is csak egy illúzió, és eközben észre sem veszi az iránta érdeklődő Ida szerelmét. Folyamatosan az Auschwitzba történt deportálása előtti időszakba vágyódik, és közben elmegy mellette az élet. A film szimbolikus jelentőséggel bíró tárgya Ivicz István sípja. Amikor megfújja teljesen átlényegül, kiszakad a hétköznapokból, lesz valaki. A látszólag történet nélküli film mondanivalóját szépen erősíti Koltai Lajos operatőri munkája. A Szépek és bolondok az 1970-es évek közérzetfilmje, a pangásé és a kilátástalanságé, a hiábavaló kiugrási kísérleteké. A film hangulata rokonítható Mándy Iván történeteinek világával, hiszen ez a film is a pálya szélére szorul kisember világáról mesél.

Ismeretlen grafikus: Szépek és bolondok, 1976. Jelzet: PKG.1976/384. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A film főszerepét játszó Kállai Ferenc, aki a Ferencváros szurkolója volt így nyilatkozott a szerep kapcsán:

Ismeretlen grafikus: Szépek és bolondok, 1976. Jelzet: PKG.1976/1016. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Sulics Fruzsina (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A sorozat további részei: Első rész; Harmadik rész

A Minden idők focija című időszaki kiállítás a Labdarúgó-Európa-Bajnokság idejére készült könyvtárunk, a Várkapitányság, a Nemzeti Sport és az Egészséges Nemzet Mindannyiunk Közös Ügye Alapítvány együttműködésnek keretében. A tárlat elsősorban grafikai plakátok segítségével idéz meg a labdarúgás, a kultúra és a történelem metszéspontján kibontakozó történeteket három tematikai egységben. A három rész térben is elkülönül: Az első részben (Várkert Bazár Gloriett) a múlt grafikai alkotásait állítjuk párhuzamba a jelen sportfotóival egy közös játékra invitálva a látogatót, hogy meglássuk, a régmúlt grafikai alkotásai és a jelen fotói között több a hasonlóság, mint elsőre gondolnánk. A kiállítás második része (az Oroszlános udvar bejáratánál) a futball népszerűvé válásának időszakát idézi meg népszerű grafikusok munkáin túl (pl. Macskássy Gyula és János, Kassowitz Félix) olyan érdekességeket felvillantva, mint egy szecessziós fociplakát. A könyvtárunk dísztermében látható harmadik részben a film és a futball kapcsolata kerül középpontba. Jelen blogbejegyzésben ebből a tematikai egységből kaphat ízelítőt az olvasó.

Kemény György: Régi idők focija, 1962. Grafikai plakát. Jelzet: PKG.1973/1262 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Mándy Iván A pálya szélén című regényének filmes adaptációja Sándor Pál 1973-as szatírája, a Régi idők focija. A film címe egyben utalás Mándy Régi idők mozija című művére. A szerzőről köztudott volt, hogy rajongott a némafilmekért és elsősorban Buster Keatonért, a film hangulata is ezt a némafilmes világot, elsősorban a burleszk hangulatát és Charlie Chaplin alakját idézi meg. A film különleges világának megteremtésében nagy szerepe van az operatőr, Ragályi Elemér munkájának, aki különleges snittjeivel, a szereplők felgyorsított mozgásával segít visszaadni a Mándy által megteremtett szürreális világot, a perifériára szorult kisember világát. Az 1924-ben játszódó film főhőse Minarik Ede (Garas Dezső), a Csabagyöngye nevű futballcsapat önjelölt és megszállott menedzsere, akinek a célja, hogy a szedett-vedett csapatát az élvonalba juttassa. Hiába a lelkesedés, a kérlelhetetlen végrehajtók miatt Minarik kénytelen eladni más csapatoknak egy-egy játékosát, a döntő mérkőzésen a mosodás álma szertefoszlik, és csapata nem jut fel az első ligába. A film zárójelenetében azonban felsejlik a remény, amikor Minarik mellé leül az a fiatal tehetséges játékos, akit korábban szeretett volna leszerződtetni a csapatába. A burleszkszerű történet hátterében felsejlenek az 1920-as évek Magyarországának társadalmi problémái.

Ismeretlen grafikus: Régi idők focija, 1973. Jelzet: PKG.1973/1319. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Sándor Pál, a film rendezője így nyilatkozott Minarik alakjáról:

A film főszereplőjét alakító Garas Dezsőt (1934–2011) gyakran faggatták a labdarúgáshoz fűződő viszonyáról és a futballmérkőzésekkel kapcsolatos véleményéről egyrészt ikonikus szerepe, másrészt pedig saját rajongása kapcsán. Ő azonban mindig hárította ezeket a kérdéseket. A Régi idők focija bemutatója előtt vele készült, a Népsportban megjelent interjújában mégis válaszolt a labdarúgás problémáit firtató kérdésre:

Ismeretlen grafikus: Régi idők focija, 1973. Jelzet: PKG.1973/1318. – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Sulics Fruzsina (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

A sorozat további részei: Második rész; Harmadik rész

Az elmúlt év végén néhány különleges és értékes portréval gyarapodott a Történeti Fénykép- és Interjútár gyűjteménye. Valamennyi új szerzemény már megjelent a Fotótér felületén is.
Ebben az írásban a Történeti Fénykép- és Interjútárunk gyűjteményében levő 1850–80-as években készült, színezett – tehát még nem fotótechnikailag színes! – fényképekről, korabeli kifejezéssel élve chromo-fényképekről lesz szó, s egyúttal a fényképszínezés elméletéről és gyakorlatáról ebben a korszakban.

Ezek a mi modern szempontunkból nézve azért izgalmasak, mert a festészet és a fényképészet közti széles határmezsgye képviselői. Egy átmenet, vagy inkább műfajötvözés dokumentumai.
A fényképészet mibenléte – azaz, hogy mesterség vagy képzőművészet-e – a megjelenése után még évtizedekig polémia tárgyát képezte. A fényképész a hallgatólagos közmegegyezés szerint a portréfestő utóda volt; ennek az örökségnek több oldala lévén, pro és kontra is lehetett érveket felhozni. Technikai tudást igénylő eszközei, a vegyszerek használatához szükséges ismeretek és ezeknek a közhiedelem szerint könnyen elsajátítható kezelése az „iparpártiak” érvelését erősítették. Ám jóllehet, a „levétel” elvileg független volt a szubjektív ízléstől vagy a lelkiállapottól, de az egész folyamathoz kellett a művészi érzék is, amit a korabeli szerzők és fotográfusok felismertek. Noha már az 1850-es évektől alkalmazták tudományos és illusztrációs célra is a fényképezést, a mindennapokban az arcképek túlnyomó többségben voltak abban a hosszú időszakban, amely a fotográfia megjelenésétől (1839) a századforduló tájáig eltelt. Ha a 19. századi fényképészeti műteremre gondolunk, szinte biztosan portrék fognak eszünkbe jutni.
Lássuk egy korabeli gyakorló fotográfus véleményét is. Rottmann Farkas szarvasi fényképész a Fényképészeti Lapok 1882. szeptemberi számában megjelent értekezésében taglalta az alapvető kérdést:

Írásában tehát ő is a portréművészet elsőrendű fontossága mellett tett hitet, azzal együtt, hogy elismerte a fényképezés megkerülhetetlen jelenlétét mind a tudomány, mind a hétköznapok gyakorlatában.
Már a múlté volt az az idő, amikor a képmás csakis festményt, esetleg valamilyen sokszorosított grafikát, azaz például litográfiát vagy xylográfiát jelenthetett. A 19. század második felére egyre egyszerűbbé és olcsóbbá vált a fénykép létrehozása.

• 
• 

Az egyetlen, egyedi példányt eredményező dagerrotípiát és a papírhordozóra nagyítható és sokszorosítható, de meglehetősen érzékeny sópapírt felváltották egyéb, könnyebben kezelhető és gyorsabb eljárások. A kezdetektől hiányzott viszont a fényképekből valami, ami tökéletessé, a valóság hiteles tükreivé tette volna azokat: a színek.

• 
• 

Az 1800-as években a fényképek még mind monokrómok voltak – a sokak által több helyen végzett kísérletezések eredményeként született kevés korai kivételtől eltekintve. A sárgulás vagy barnulás, amit az utókor a régiség szívmelengető jelének tart, a kortársakat sokszor inkább zavarta, mivel a gyors állagromlás és a természetidegenség jele volt. Színezőanyagok használatával kék vagy vörös színt is elérhettek pl. cianotípia, alboidin vagy pigmentkép esetében. (Kincses 2000)
De az újabb eljárások térhódításával csupán az árnyalatok széles skálája, mélysége, finomsága, valamint a kép tartóssága változott; a valódi színek, a színesség még nem jelent meg. Ez a probléma nagyon is foglalkoztatta a fotográfusokat, fontos kérdés volt legtöbbjük számára. Számos tudós férfiú ért el részeredményeket a színek megjelenítésének, illetve rögzítésének terén, de általánosan megnyugtató eljárás még nem létezett ekkor. A színes felvételek lehetőségét kémiai megfigyelések és kísérletek sora vizsgálta már az 1840-es évektől. Még nagyobb kihívás volt a megjelenő kép rögzítése. (Kocsis 2006).
A magyarországi fényképészeti színtéren a kolozsvári Veress Ferenc volt az az úttörő, aki évtizedeken át kutatta, kísérletezte a színes fényképezés lehetőségeit, de az általa heliochromiának nevezett eljárás hosszabb távon nem bizonyult sikeresnek, nem lett folytatása. A fotókerámia (fotóporcelán) eljárásának tökéletesítését azonban neki köszönhetjük (Kincses, 1993).
Az életszerűség és hitelesség, valamint a tartósság kritériumait szem előtt tartva teljesen érthető, miért volt bevett szokás a fényképek színezése akvarellel, temperával, esetleg olajfestékkel, különösen az első néhány évtizedben. Az egyik legnevesebb pesti fényképész, Simonyi Antal az alábbiakkal hirdette szolgáltatásait 1872-ben:

Ketskeméthy Mihály, aki az 1880-as években az Egyesült Államokba emigrált, beszámolójában említi, hogy rengeteg retouch és akvarell megbízást kapott egy helybeli híres műteremben, azaz igen népszerű volt a színezett portré ott is. (Ketskeméthy 1885a)
A színesség szempontja után fordítsuk figyelmünket a megörökítésre. Meddig tart vajon ez az „öröklét”? Milyen mértékben fog emlékeztetni a valódi alakra a képmás? Rottmann Farkas szavai erről:

Felhasznált irodalom:

• Botár Imre: A fényképek színezéséről. In: Fényképészeti Lapok (Kolozsvár), 5. évf. 3. sz. (1886. március), 66–67. (1. rész); 5. sz. (1886. május), 115–117 (2. rész); 7. sz. (1886. július), 153–156. (3. rész); 8. sz. (1886. augusztus), 172–173. (4. rész); 9. sz. (1886. szeptember), 193–194. (5. rész)
• Farkas Zsuzsa: „Barabás Miklós (1810–1898). … hiány, mit ecsetjök pihenése okoz?” In: Fotóművészet, 49. évf. 5–6. sz. (2006), 122–129.
• Flesch Bálint: „Egy kromotípia restaurálása.” In: Papíripar, 33. évf. 5. sz. (1989), 196–197.
• Ketskeméthy Mihály: Levél a szerkesztőhöz Ámerikából. In: Fényképészeti Lapok (Kolozsvár), 4. évf. 3. sz. (1885. március), 56–58. (1885a)
• Ketskeméthy Mihály: A fényképek színezéséről. (Levél Ámerikából). In: Fényképészeti Lapok (Kolozsvár), 4. évf. 9. sz. (1885. szeptember), 176–179. (1885b)
• Kincses Károly: Levétetett Veressnél, Kolozsvárt, [Kecskemét], Magyar Fotográfiai Múzeum-VIPress Kft., (A magyar fotográfia történetéből 1.), 1993.
• Kincses Károly: Hogyan (ne) bánjunk (el) régi fényképeinkkel? Amit a régi fényképekről tudni kell. (A magyar fotográfiai történetéből 17.), [Kecskemét], Magyar Fotográfiai Múzeum, 2000.
• Kocsis Iván: A színes fényképezés története. A bíborcsigától az autochromig, Vác, Dunakanyar Fotóklub (Váci Fotográfiai Könyvek), 2006.
• Philpott Beatrix: „Mayer György és az aktfényképezés kezdetei Magyarországon.” In: Fotóművészet, 61. évf. 4. sz. (2018), 58–67.
• Rottmann Farkas: A pigment-képről. In: Fényképészeti Lapok (Kolozsvár), 1. évf. 9. szám (1882. szeptember), 137–140.
• Rottmann Farkas: „Az olajföstékkel színezett fénykép.” In: Fényképészeti Lapok (Kolozsvár), 5. évf. 2. sz. (1886. február), 39–42.
• Sas Péter: Ónodi Veress Ferenc fényképész-műterme Kolozsvárt, Kolozsvár, Művelődés, 2014.
• Stemlerné Balog Ilona: „Színek és fényképek”. In: Kocsis Iván: A színes fényképezés története. A bíborcsigától az autochromig, Vác, Dunakanyar Fotóklub (Váci Fotográfiai Könyvek), 2006, 43–46.
• Szegedy-Maszák Zsuzsanna: Barabás Miklós és a fényképészet. Doktori disszertáció, 2019.
• Szilágyi Gábor: A magyar fotóművészek szakírói tevékenységének repertóriuma (1882–1978) és A magyar fotográfia tisztségviselői (1872–1945), Budapest, Magyar Fotóművészek Szövetsége, 1979 (1981). 

Sebő Judit (Történeti Fénykép- és Interjútár)

A sorozat második része itt olvasható.

„Az emberi arcz megörökítése” – a 19. századi magyar portréfényképészet különlegességei című kiállításunk ajánlója honlapunkon