Cseles Csele I.

2020. május 18. 09:00 - nemzetikonyvtar

Kincsek a nemzet könyvtárából. 8. rész

Farkas Gábor Farkas művelődéstörténész, a Muzeális Könyvtári Dokumentumok Nyilvántartása-iroda vezetője a nemzeti könyvtár különgyűjteményein alapuló több évtizedes kutatások eredményeit gondolta újra a nagyközönségnek szóló sorozatában.
A Szent György napjától hetente kétszer, hétfőnként és péntekenként jelentkező tizenegy részes sorozatban egy-egy kincs és egy-egy értékes muzeális könyvtári dokumentum kerül a megszokottól különböző, színesebb megvilágításba. A történetek sok esetben bonyolult és az olvasó nyomozására váró összefüggései nem véletlenek. A nyomozáshoz adhatnak támpontokat a szövegbe ágyazott kapcsolatok (linkek).
A sorozat péntekenként megjelenő részei után egy-egy kérdést közlünk: minden héten egy – első ránézésre – csavaros történet kibogozását várjuk a kedves olvasótól.

than_mor_mohacsi_csata.jpg

Than Mór: A mohácsi csata (1856). A kép forrása: Wikipédia

Nekünk tényleg Mohács kell, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy – leszámítva persze a 20. század napi politikával átitatott interpretációit –, egyedül a magyar őstörténet iránti érdeklődés zárkózhat fel az alig egy évtized múlva félévezredes fordulóját ünneplő kérdés mellé: mi is veszett ott tulajdonképpen 1526. augusztus 29-én? A kérdésre, mint annyi mindenre, a történelem iránt érdeklődő összes magyarnak van válasza, s ezek a válaszok a szokásnak megfelelően sokszínűek, egymással kibékíthetetlenül szembeállók a tudomány határán innen és túl (hasonlóan a magyarság eredetéhez kapcsolódó problémakörhöz). Lehet-e ennyi év, ennyi forráselemzés, régészeti feltárás, szakmai vita után bármi újat is mondani? Az utóbbi évek kutatásai azt bizonyítják, hogy igen, mindig akad valami nóvum, amire óhatatlanul rácsodálkozik a Mohács bűvöletében lassan harminc éve élő könyvtáros. 2014-ben ugyanis egy tanulmány jelent meg az Orvosi Hetilapban (később az index.hu portálon) Nemes István és Tolvaj Balázs, a két szombathelyi orvos klaviatúrájából. A szájsebész és a patológus nem hagynak semmi kétséget, egyértelműen fogalmaznak a 2014-es tanulmányukban:

„A Czettritzék által fellelt halott férfi véleményünk szerint – amennyiben Sárffy [Ferenc] szavai megfelelnek a valóságnak – nem 1526. augusztus 29-én, hanem a megtalálását [október közepét] megelőzően legfeljebb néhány nappal vesztette életét.” 

Nemes István, Tolvaj Balázs: II. Lajos magyar király (1506–1526) holttestének megtalálása, Az 1926-ban írt igazságügyi orvos szakértői vélemény elemzése és újraértelmezése. In. Orvosi Hetilap, 2014, 12, 475–480. – Törzsgyűjtemény

Érezzük a dolog súlyát. Ha ez igaz, akkor két eset lehetséges, és mind a kettő alapjaiban változtatja meg a mohácsi csata utáni közvetlen eseményekről eddig alkotott feltételezéseinket. Vagy nem a mohácsi csatában, hanem utána legalább másfél hónappal halt meg szegény Lajos királyunk, vagy nem őt találták meg és temették el Székesfehérvárott 1526. november 9-én. Ez utóbbit tették egyértelművé a szerzők egy konferencia-előadásukban:

„Véleményünk szerint egyszerűen nem II. Lajos holttestét találták meg és a későbbiek során Szapolyai János által Székesfehérváron eltemetett tetem nem is volt a királyé!”

Nemes István és Tolvaj Balázs előadásának tartalmi kivonata. In. A Magyar Arc-, Állcsont- és Szájsebészeti Társaság XVIII. Nemzeti Kongresszusa 2014. október 2–4. Tapolca, Hunguest Hotel Pelion, Programfüzet, 25.

Ez esetben – ha jól értem a szerzők álláspontját – nem kell azzal foglalkoznunk, hogy hol lehetett a magyar király augusztus 29. és október közepe között, hiszen nem őt találták meg a mocsár melletti sírban Sárffyék, s ennek megfelelően nem tudjuk, hogy mi történt valójában Lajossal a vesztes csata után és hol került végső nyughelyére. És meg is érkeztünk Grandpierre K. Endre elhíresült teóriájához:

„egy szerencsétlen ifjú friss hullája feküdt [ott]; akárkié, de nem II. Lajos király három hónapja bomladozó hullája.”

Grandpierre K. Endre: Lajos király három halála és négy temetése, Budapest, Móra, 1989, 151; Uö: Királygyilkosságok: hogyan haltak meg a magyar királyok? Budapest, Titokfejtő, 1991 (Magyarok titkos története), 260–286. – Törzsgyűjtemény

A szombathelyi orvosok véleménye egybecsengene Burgio pápai nuncius beszámolójával, amelyet a királygyilkosságban hívők gyakran (de csak csonkán) idéznek:

„Vannak ugyan, akik azt állítják, hogy a király tovább is eljutott, mint addig a patakig, amelybe a kamarás szerint belefulladt… […] de azért sokkal hihetőbb az előbbi magyarázat [tudniillik II. Lajos belefulladt a patakba], mert a csata napja óta már egy hét eltelt, s Őfelségéről még mindig nem hallani semmit.”

Antonio Giovanni da Burgio pápai követ levele Jacopo Sadoleto pápai titkárnak, Pozsony, 1526. szeptember 5. Bartoniek Emma fordítása. In. Mohács, szerk. B. Szabó János, Budapest, Osiris, 2006 (Nemzet és Emlékezet), 93. – Törzsgyűjtemény

A Mohács-legenda fontos – itt most nem részletezendő – elemei közé tartozik a Dunaszekcsőn eltemetett és kiásott két hulla már a 19. századtól, amelyeket az akkor széles körben megismert Szerémi György-féle rémtörténettel kötöttek össze. Így bizonyára az összeesküvésben hívők örömmel olvassák majd azt a híradást, miszerint nem II. Lajost temették el a többi magyar király közé – a másnap királlyá koronázott Szapolyai János jelenlétében – Székesfehérvárott, hanem valaki mást. Ez a történeti fonal tökéletesen beilleszthető az ismert, egészen korai hírlap tudósítása közé, amelyben a következőket olvashatjuk II. Lajosról:

„De senki sem tudja, mi lett vele. Azt hiszem, hogy néhány magyar megölte és elrejtette, mert a török nem találta meg.”

Német újságlap – 1526. Katona Tamás fordítása. In. Mohács, szerk. B. Szabó János, Budapest, Osiris, 2006 (Nemzet és Emlékezet), 133. – Törzsgyűjtemény

A kortárs törökök is elképesztőnek találták, hogy a magyarok hagyták vízbe fulladni az uralkodójukat:

„A pasa Łaskihoz: […] Bizony azt hittük, hogy a magyarok kiváló férfiak, de nem találtuk jó harcosoknak azokat, akik restek voltak megmenteni saját királyukat, nem tőlünk, hanem a sekély víztől. Mi bizony még a legutolsó emberünket sem hagynánk ilyen halállal meghalni.”

Két tárgyalás Sztambulban, Hyeronimus Łaski tárgyalása a töröknél János király nevében, Habardanecz János jelentése 1528. nyári sztambuli tárgyalásairól, [a kötetet összeáll. Barta Gábor], Budapest, Balassi, 1996 (Régi magyar könyvtár, Források, 5), 101. – Törzsgyűjtemény

Később Zrínyi Miklós is kitért erre a Vitéz hadnagy című munkájában:

„Másfelől nézzük meg, a mi Lajos királyunkat a szorgalmatlanság hová tette, hogy egy hínáros berekbe kellessék egy királynak veszni. Hiszem fabulához hasonló dolog ez, penig nem fabula, hanem igaz.”

Zrínyi Miklós: Vitéz hadnagy. In. Zrínyi Miklós prózai munkái, sajtó alá rend. és a jegyzeteket írta Kulcsár Péter, Budapest, Akadémiai, 2004 (Zrínyi Miklós összes művei), 68. – Törzsgyűjtemény

Vagyis sokan érezték már régebben is, hogy valami nincs rendben a magyar király halálával kapcsolatban. Ezt megerősítették az olyan korabeli rémtörténetek és jóslatok, melyek később bekerültek a krónikairodalomba és a népmondákba. Ennek legismertebb példája Martin Fumée történetíró 16. századi francia és angol, 17. századi német, illetve 19. századi magyar nyelvű meséje II. Lajosról.

„Dunaszekcső alá érve, hirtelen egy vén cigányasszony ugrik eléje egy bokorból s merően rá nézve ezt kiáltja neki: »Nem tudom, ki vagy, de orcádon a halál jele! Eljöttél ide, de élve nem mégy el innen!« De mire a cigányasszonyt megfogni akarták, úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna.”

Szendrey Zsigmond: Mohács a magyar folkloreban. In. Népélet, 1923/1924, 12. – Törzsgyűjtemény; Farkas Gábor Farkas, II. Lajos rejtélyes halála. In. Magyar Könyvszemle, 2001, 57–58. – Elektronikus Periodika Archívum

szekely_bertalan_a_mohacsi_csata.jpg

Székely Bertalan: A mohácsi csata (1866) Kép forrása: Wikipédia

A két kutatóorvos közleményében számos olyan kérdést tesz fel, amelyek megválaszolhatók a források ismeretében. Czettritz látta, hogy II. Lajos és Aczél István (†1526) pozsonyi várnagy is megfulladt, így – segíteni már úgysem tudott volna – folytatta a menekülését, mivel a vesztes csata után csak a lovasoknak volt esélyük az életben maradásra. A törökök és Kanizsai Dorottya Perényi Imre nádor felesége azért nem találták meg a magyar király holttestét, mert környékbeliek elrejtették a mocsaras területen, később pedig elföldelték. Szulejmánék október elején (legkésőbb 12-én) hagyták el az országot, így addig egyszerűen nem volt biztonságos a király holttestének a felkutatása egy háborús övezetben. Sárffy levele október 19-i keltezésű, tehát egy hét állt Mária királyné embereinek a rendelkezésére Lajos megtalálására. Ferdinánd számára is rendkívül fontos volt a holttest felkutatása, mivel október 23-án koronázzák cseh királlyá, tehát addig el kellett dőlnie a kérdésnek, hogy mi is történt valójában sógorával, a magyar-cseh királlyal. A bonyolult történet megértéséhez szükséges elolvasni Sárffy Ferenc jelentését:

„Ajánlom alázatos szolgálataimat, főtisztelendő úr, igen kegyes uram! A napokban a királyné őfelsége elküldte hozzám Czettritz Ulrikot és más hű szolgáit egy levelével, melyben megparancsolta nekem, hogy Czettritznek, ki boldog emlékezetű legkegyelmesebb urunk, a király őfelsége holttestének felkeresésére indult, tizenkét lovast bocsássanak rendelkezésére, és azokat vele arra a helyre elküldjem. Jóllehet ez a rendkívül fontos ügy Magyarország főuraira tartoznék, de azért én, ahogy köteles hűségem parancsolta, nem akartam őfelsége rendelkezésére csupán házam népét és szolgáimat bocsátani, hanem magam személyesen utaztam el Czettritz-cel e feladat teljesítésére. Legyen róla meggyőződve főtisztelendő uraságod, hogy mindaz, amit Czettritz annak idején a király haláláról elmondott, a színigazság volt. Mert mikor ahhoz a helyhez közeledtünk, s még oda sem értünk, már Czettritz ujjával mutatta meg azt a helyet. Odasiettünk, s megláttuk egy ló tetemét a mocsárban, s mert Czettritz azt hitte, hogy a királyi felség holtteste is ott van, nem törődve a mocsárral, beugrott az iszapba, s ez alatt kereste a királyi hullát kísérőivel együtt. De nem találta meg, hanem csak a király fegyvereire akadt itt rá. Erre egy kicsit továbbmentünk, találtunk egy élettelen testet, melyben felismertük őfelsége udvarmesterének, Trepkának hulláját. Ezután még sok holttestet vizsgáltunk meg, de őfelsége testét nem találtuk meg ezek között. Nem messze ettől a mocsártól végre egy friss sírdombot pillantottunk meg, s az alatt – mintegy isteni útmutatásra – a királyi felség elhantolt holttestét találtuk meg. Odasiettünk valamennyien, s Czettritz rögtön elkezdte a földet kezével lekaparni, mi is követtük példáját mindnyájan: s először a lábak feletti részét bontottuk ki a sírnak. Czettritz megragadta a holttest jobb lábát, gondosan lemosta kétkalapnyi vízzel, s ekkor felfedezte azt a jegyet, mely őfelsége jobb lábán volt. Erre hangosan felkiáltott: »Ez itten a király őfelsége, az én mindig legkegyelmesebb uram holtteste, ez egészen bizonyos!«, s térdre borulva, sírva megcsókolta. Minthogy így felismertük azokról a jegyekről, melyek őfelsége fogain voltak. Egy gyékény is volt velünk, ezt szétgöngyölítettük, s a felség testét ráfektettük, és tiszta vízzel egész tisztára mostuk. Nem akarok hízelegni, de főtisztelendő uraságod kegyeskedjék elhinni nekem, hogy sohasem láttam emberi holttestet, mely ennyire épen megmaradt volna, ennyire ne lett volna undorító és ijesztő. Mert nem volt a felség testének legkisebb része sem feloszlóban, s nem volt rajta semmiféle seb, még egy tűszúrásnyi sem, csak egy egészen kicsike az ajkán. Mindezt tehát a legnagyobb tisztelettel elvégezve, a királyi holttestet egy tiszta ingbe öltöztettük, melyet én külön erre a célra hoztam el Győrből, s aztán abba a koporsóba fektettük, amelyet szintúgy Győrből hoztam magammal. Ezután a jó Isten segedelmével útra keltünk, s mindenütt háborítatlanul utaztunk. Midőn Székesfehérvár elé értünk, Czettritz előrelovagolt, s a városi bírónak és a többi rendnek előadta, hogy kit hozunk, s erre ezek, mint illett, az egész papsággal együtt ünnepi menetben kijöttek a városból a király koporsója elé. Végül a felség holttestét bevittük a városba, s a prépostság házában egy pajzsra kiterítettük nagy tisztelettel. Felnyitottuk ezután a koporsót, s megmutattuk a város bírájának, aki szintén felismerte benne urát, azután újra bezártuk a koporsót, s átadtuk Horváth Mártonnak megőrzés végett. Minderről Czettritz, ki e levelemet viszi főtisztelendő uraságodnak, részletesebben fog beszámolni. Nagyon szerettem volna, hogy ő szent királynői felségének, a mi legkegyelmesebb úrnőnknek sokkal örvendetesebb ügyben lehettem volna szolgálatára.” (A győri várból, Lukács evangélista ünnepét követő pénteken [október 19].)

Sárffy Ferenc győri várparancsnok jelentése II. Lajos holtteste megtalálásáról Brodarics István kancellárnak és szerémi püspökne. Bartoniek Emma fordítása. In. Katona Tamás, Kiss Károly (szerk.): Mohács emlékezete, Budapest, Magyar Helikon, 1976, 96–98. – Törzsgyűjtemény

A két szombathelyi orvos tanulmánya gerincét Kenyeres Balázs 1926-os szakértői véleményének alapos kritikája adja. Kenyeres, a törvényszéki orvostan professzora Gyalókay Jenő hadtörténész kérésére próbálta feloldani a Sárffy-jelentésben olvasható látszólagos ellentmondást a 400. évfordulóra kiadott Mohács-kötetben: miszerint a több mint másfél hónapig földben heverő holttest miért nem volt oszlódó formában, ugyanakkor miért nem az arcáról ismerték fel a magyar királyt. Nemes és Tolvaj szigorú véleményt mond erről: „igen nehéz feladat még ma is egy több száz éve halott királyról – látatlanban és korabeli orvosi lelet nélkül – egyértelmű szakvéleményt kialakítani.” A kérdés az, hogy nekik sikerült-e. Milyen problémákról számolnak be? Nem látják bizonyítottnak, hogy Sárffyék a királyt valóban felismerték. A jelentésben nincs szó semmi olyan tünetről (ráncosodás, bűz), mely a rothadásra utalt volna. Vitatják azt a Kenyeres-féle megállapítást, miszerint a holttest állapota összefügg azzal, hogy hetekig vizes talajban, koporsó nélkül feküdt. Mivel a környékbeli jobbágyok a holttestet kiemelték a mocsaras vízből pár nappal Lajos halála után (ezt Gyalókay szeptember 3-ra teszi) – miután a törökök Buda felé vonultak és a kiáradt víz is leapadt –, így elindulhatott a bomlás az elföldelés után.
A szerzők kiemelik, hogy a hullaviasz kialakulásának feltétele a megfelelő nedves, agyagos talaj. Első jelei a halál után egy hónappal jelentkeznek, s 6–8 hónapig is eltarthat jellegzetes hullabűzt árasztva. Ilyen környezetben „átalakult holttest meglepően jó állapotban megmaradhat”. Ennek az egyik legfontosabb előfeltétele, hogy „a tetem a kezdetektől oda kerüljön, mert a már elkezdődött oszlás, rothadás vissza nem fordítható elváltozásokat okoz”. Tehát arra kell választ kapnunk, hogy mennyi idő telt el II. Lajos halála és az elföldelése között. A szerzők könnyedén elfogadják Gyalókay hipotézisét, miszerint legalább öt nap telt el, elvégre ez erősíti meg az elméletüket. Ezt semmi sem bizonyítja, hiszen nem tudjuk, hogy az áradás pontosan mikor és mennyire húzódott vissza, magát a helyet sem ismerjük, vagyis képtelenség ezt megbecsülni. Ha a megfulladt király végtagjai, a díszesen felszerszámozott lovának bizonyos testrészei már másnap is látszódtak a vízből, akkor alig 24 órán belül is elhantolhatták a jobbágyok, egyes forrásokban halászok a nedves, agyagos földbe:

„Lajos király az hadból megfutamik, ki csakugyan ottan Cselénél egy fogban a sárba vesze. (…) János vajda Fejérvárra mene, az Lajos király testét meghozatá az mohácsi mezeiről s sárból, kinek testit az halászok sárba benyomták vala, hogy az terek meg ne találja. János vajda az Lajos király testít Fejérvárott királyi módon temetteté.”

Verancsics Antal összes munkái, közli Szalay László, Wenzel Gusztáv, I–XII, Pest, Akadémia, 1857–1875 (Monumenta Hungariae Historica, Scriptores), II, 24–25. – Törzsgyűjtemény

Ennek fontosságát a király első eltemetői pontosan tudhatták, mivel 1527 nyaráig becsületesen megőrizték Lajos király pecsétgyűrűjét (ruházatával együtt) és visszaszolgáltatták. Ugyanannyi érvünk van – írott forrás hiányában – mellette és ellene.

Farkas Gábor Farkas 

Múlt heti rejtvényünk megfejtése: 1604-ben, ez az ún. Kepler-szupernóva. Jó válasz az 1868-as szupernóva is (bár ez nem volt vizuálisan érzékelhető, ellentétben a Kepler-félével).

További szakirodalom:


A sorozat további részei itt olvashatók:
1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr4515703894

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása