„Az Országos Széchényi Könyvtár nekem igen nehéz időkben kedves munkahelyet, baráti légkört és megbecsülést biztosított.”
Keresztury Dezső levele az OSZK főigazgatójának, 1976. november 11-én kelt adományozó levelében
Keresztury Dezső – Hivatali szobájában, a ma is meglévő íróasztalnál és könyvespolcok előtt, mely garnitúrát stílusosan magától Hóman Bálinttól „örökölte” – Színháztörténeti és Zeneműtár. Fotó: Katkó István fotóriporter. KA 8144
Dr. Keresztury Dezső költő, író, irodalomtörténész, akadémikus, 1945 és 1947 között a Nemzeti Parasztpárt tagjaként vallás- és közoktatásügyi miniszter, majd az Eötvös Collegium igazgatója. A politikai fordulat következtében 1948-tól a Magyar Tudományos Akadémia főkönyvtárnoka, 1950-től az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárának tudományos munkatársa, 1952-től a Színháztörténeti Osztály vezetője, 1968-tól pedig 1975-ös nyugdíjba vonulásáig a Különgyűjtemények főosztályvezetője. Keresztury osztályvezetőségekor a Színháztörténeti Osztály/Tár szíve-lelke – már a gyűjtemény 1949-ben történő megalakulása óta – Berczeli Károlyné Monori Erzsébet, azaz a ma is sokunk által ismert, szeretett kolléganő, Lolly néni volt.
Keresztury – felesége Seiber Mária orgona- és zongoraművésznő halálát és saját nyugdíjba vonulását követően – 20 958 db-ból álló hagyatékát átadta a Széchényi Könyvtárnak, amely ma a Kézirattárában Fond 177/Kézirattár jelzet alatt található.
Mint a Báró Eötvös József vallás- és közoktatási miniszterről elnevezett Collegium korábbi igazgatója Eötvös egyik híres nyilatkozatával hozza magát párhuzamba 1974-ben Németh G. Béla irodalomtörténésszel, egykori tanítványával folytatott televíziós beszélgetésében.
„[…] konkréten is feladták nekem az élet-halál alternatívát. Menjek el az országból, katedra vár x, y államban. Itthon esetleg a börtön, vagy még súlyosabb dolgok. És akkor én minden habozás nélkül ezt mondtam: Itthon maradok, engem az isten, ahogy Eötvöst forradalmi embernek nem, engem az isten nem teremtett emigránsnak. És azt, hogy a népem szolgálatában, úgy ahogy ezt már jeleztem, hol és milyen körülmények között halok meg, ezt a szabadságot adja meg nekem az isten, s ezt a választást fönntartom magamnak. Tehát, hogy egész nyersen fogalmazzak; jogom van ahhoz, hogy a hazámban akasszanak föl.
Ezért volt nekem nagy mentség és menekülés az, hogy visszatérhettem a magam tudományos munkájához, ahol azokkal a kérdésekkel foglalkozhattam, amelyekkel különben nem tudtam volna.”
Beszélgetés Keresztury Dezsővel. Németh G. Béla televízió-interjúja. Televízió-interjú, portréfilm. In. Jelenkor, 18. évf. 1975. január, 1. sz., 15. – Törzsgyűjtemény
1952 januárjától a Színháztörténeti Tár vezetője lett. Az akkori állapotokat Berczeliné Monostori Erzsébet így foglalta össze:
„A Guszev utcai [A belvárosi Sas utcát egy évvel korábban 1951-ben nevezték át Guszev utcára. A szerk.] tágasabb helyen történt elrendeződés után következő feladat az osztály gyűjtőkörének, munkájának, feladatainak, a nemzeti könyvtár egészébe való szerves beilleszkedésének pontos megfogalmazása volt. Ekkor tisztázódott a könyvtár többi osztályaihoz való viszonya is.”
Pukánszkyné Kádár Jolán – Berczeliné Monostori Erzsébet: Az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tára. Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1965–1966, Budapest, 1967, 236.
V. Waldapfel Eszter a Tárnak a színházi munkához nyújtott rendszeres segítségét emeli ki a nemzeti könyvtár háború után eltelt tíz éves történetét ismertető tanulmányában:
„A Színháztörténeti osztály, mely évekig tartó előkészületek után csak 1949-ben jött létre, ma már gazdag anyagával és dolgozóinak jó szakmai felkészültségével komoly segítséget jelent a színház-, film- és tánctörténeti kutatóknak; de nem kevésbé jelentős az a segítség sem, melyet a ma gyakorlati színházi embereinek: dramaturgoknak, rendezőknek nyújt; nem egy színházi rendezés és nem egy forgatókönyv születésénél ott bábáskodtak, a tár gazdag anyagával segítséget adva, munkatársaink (Fáklyaláng, Erkel film stb.).”
V. Waldapfel Eszter: Az Országos Széchényi Könyvtár a felszabadulás óta. Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1957. Budapest, 1958, 37.
Keresztury Dezső így vall a színházról és a színjátszás kellékeiről:
„A színház: látvány. Kevés helyén a világnak oly igaz, mint a színpadon, hogy ruhája teszi az embert. Mióta színjátszás van tehát, elsőrangú tartozéka a jelmez. Ez emeli ki a mutatvány szereplőit a hétköznapokból, ez hangsúlyozza – vagy hordozza – azt a mondanivalót, amit a játék nemcsak a füllel, hanem a szemmel is közöl. Hatalmas népközösségek szokásainak, százados hagyományok szellemének őrzője, vagy alkotó egyéniségek kedvének szülötte, a ragyogó pompa, vagy fénylő igazság köntöse, szorgos munka, ünneplő öröm, uralmát gyakorló erő szülötte s kifejezője-e – részletkérdés. A jelmez a színház életének és történetének döntő jelentőségű része.
Színjátszásunk történetében mégsincs igazi hagyománya. Kimagasló magyarországi mestert vagy hagyományos formát ennek a szakmának régmúltjában nem ismerünk. Egykori társulataink, színházaink ruhatárai nagyon szegényesek voltak s inkább csak a férfiszíneket látták el jelmezzel. A nők maguk gondoskodtak öltönyeikről, ízlésük, műveltségük és a saját szerzeményükkel megpótolt jelmezpénz segítségével. Minden valamire való régi színésznőnek – köztük főként Jászai Mari – véget nem érő küzdelmet folytatott ezért az igazgatókkal, mesteremberekkel. A szegényes rendetlenségből Operaházunk tette meg az első kivezető lépéseket. A Nemzeti Színházban is körülbelül 30 éve, 1928-ban került csak Nagyajtay Teréz személyében önálló s kellőképpen felkészült tervező művész a jelmezműhely és tár élére. […]
Ha a színház valóban meg akar felelni hívatásának, hogy tükröt tartson a kor elé, szükséges, hogy tükre világos s a belőle visszaverődő kép illúzió-voltában is hiteles legyen. A drámai mondanivaló megfelelő kerete a stílusban vele egybevágó, őt erősítő látvány. A jelmez – ha jó – a színpadi jellem hitelességének egyik legfőbb erősítője. Az egyes alakoknak személyi plasztikát kölcsönöz, az együttesnek a kor, a játék, a közös cselekedetek jellegzetes, egységes színezetét adja meg. Egyszer egy riporter jelmeztervező helyett jellemtervezőként mutatta be Nagyajtay Terézt. Soha szerencsésebb nyelvbotlást! […]
Amit a jelmeztervező papírra vet, alig több vázlatnál. színek, formák, mozdulatok jelzése. A megálmodott köntös a mutatványban, a színész testén, a színpad terében, díszletei, fényei s árnyai közt, a játék együttesében válik valósággá. A jelmez akkor él, ha viselik.”
Keresztury Dezső megnyitó beszéde. Részlet. In. Nagyajtay Teréz Kossuth-díjas jelmeztervező kiállítása. Szinyei-Terem – Könyv-Klub – Budapest, Liszt Ferenc tér 1. 1959. Felelős kiadó: Palásti Józsefné, Budapest, Pátria nyomda, [1959.]
„Dr. Németh Antalnak a régi barátsággal szeretettel Nagyajtay Terka.” – Nagyajtay Teréz kiállítása, 1959. kísérőfüzet címlapja – Színháztörténeti és Zeneműtár, Analekta, 350
Ehhez a korai „leltárhoz”, véleményhez szorosan kapcsolódnak az az önálló magyar opera és balett-szcenika kialakulásáról írt nagyívű tanulmányában elmondottak:
„A színpad- és jelmeztervezés művészete Magyarországon sokáig mostohagyermek volt még a látványosságra oly nagyon sokat adó opera és balett-színpadokon is. Hosszú időn át alig tűnik fel a színlapokon a látványt formáló művészek neve. Még a múlt század második felében is legfeljebb olyankor, amikor egy-egy ünnepi díszelőadás fényét valamilyen előkelő idegen vendég nevével is fényesíteni lehetett. Jellemző, hogy a Magyar Királyi Operaház fennállásának huszonötödik évfordulójára összeállított Emlékkönyvből – amelyben egyébként még a »felemelt helyáru« előadásokat is számon tartották – a szcenikusokról említés sem történt. Még az 50-ik évfordulót ünneplő Emlékkönyv is legfeljebb neveket közöl csak. E művészet emlékeit is csupán ismertetéseket illusztráló metszetek, korai fényképek s – ahol, mint az Operaházban is, alakult valamilyen emléktár – hozzáférhetetlen, esetlegesen összeverődött gyűjtemények őrizték meg. A képzőművészeti múzeumok nem tartották őket a maguk gyűjtőkörébe tartozóknak, de az Iparművészeti Múzeum sem. Az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Osztályának nem egy harcot kellett megvívnia annak érdekében, hogy a fellelhető anyagot legalább részben begyűjthesse. Holott a magyar színháztörténet és képzőművészet igen értékes emlékeiről, alkotásainak felkutatásáról, megmentéséről s feltárásáról kellett gondoskodni. Ez a művészeti ág persze jóformán szemünk láttára, századunk folyamán önállósult igazán s lett európai értékű jelenséggé.”
Idézett írásában Keresztury így nyilatkozik Oláh Gusztávról, kinek teljes szcenikai hagyatéka is a Színháztörténeti Tárban található:
„Oláh a nagy összegezők közé tartozik. Ezért tudta – oly korszakban, amely nem nagyon tűrte a merész kísérletezést – a magyar színpadi képzőművészetet állandó egyenletességű európai színvonalra emelni. Ezzel kötelező mércét is állított utódai elé. Nem alapított iskolát, de páratlanul erős hatása alól a területnek jóformán egyetlen munkása sem tudta magát kivonni – s ezt nem is érezte szükségesnek. Hogy példája mily termékenyítő, szelleme mily felszabadító s nem erőszaktevő volt, jól bizonyíthatja egyik legbensőbb munkatársának, Fülöp Zoltánnak színpadtervezői életműve.”
A „jellemtervezőről”, Nagyajtay Terézről pedig így ír:
„Nagyajtay Teréz az Operaházban Oláh Gusztáv mellett kezdte jelmeztervezői munkásságát: eszményeit, sokoldalúságát, kiművelt stílusérzékét, segítő alkalmazkodóképességét ez a kezdet határozta meg döntően. Kiváló rajztudásának, érzékeny színkultúrájának alapjait már előbb, a párizsi és a berlini Operaházakban, s még előbb a budapesti Iparművészeti Főiskolán vetette meg. Munkásságának főszínhelye a budapesti Nemzeti Színház lett, de mindvégig tervezett kosztümöket operákhoz, balettekhez is. Főereje a bensőséges színharmóniákkal, szép vonalhatásokkal gazdag, finom stilizáltsággal egységbe hangolt, s a hiteles valóság illúzióját keltő költőiség. Mindig a produkció egységét kívánta szolgálni, s ezért általában csak olyan feladatokat vállalt el, amelyeknek megoldásában nem kellett kilépnie a harmonikus összhatást létrehozó együttes kereteiből. A maga tartózkodó eszközeivel mindig ízlésesen szép látványt kívánt felidézni; soha nem volt kihívó, egyénieskedő; kerülte, mert nem szerette az ún. sokkhatásokat. A hagyomány azonban, amelynek őrizője, elevenen tartója lett, igen nemes hagyomány volt, s főként a színházi, drámai, operai művészet klasszikus alkotásainak szolgálatában remekelt. Nagyajtay Teréz mestere volt az egyéniségek jellemzésének; jelmezei viselőjük egyéniségét kívánták kifejezésre juttatni; jelmezterveinek nagy részén kiváló érzékkel egyénített arcokat is láthatunk. Közönsége s munkatársai megkülönböztetett tisztelettel fordultak feléje; az Iparművészeti Főiskola tanáraként a kosztümtervezők igen jól képzett nemzedékét nevelte fel; a hivatalos elismerés az ő esetében sem maradt el: Kossuth-díjas és érdemes művész lett.”
Keresztury nagy tanulmányának szinte utolsó mondata pedig idén külön is fontos lehet:
„A maga nemében igen eredeti törekvésű a nagy sikerekre visszatekinthető »Pécsi balett« megteremtője, Eck Imre nemcsak koreográfusként, hanem díszlet- és jelmeztervezőként is kiválót alkotott. A budapesti Állami Bábszínház művészgárdája – s vele Bródy Vera – kilépett a műfaj megszokott kereteiből s a legkomolyabb modern nagybalettek színre vitelével is eredményesen próbálkozott meg. Bartók két művét: A fából faragott királyfit, meg A csodálatos mandarint, Stravinszki Petruskájával – de Kodály Háry Jánosával is – együtt olyan találékony, brilliáns előadásban alkalmazták a bábszínjátszás lehetőségeihez, hogy világraszóló sikert arattak.”
Ezzel az említéssel, a legavatottabb tudós színházi szakember, Keresztury Dezső méltatásával az idén, 2021. január 5-én, 96 évesen Párizsban elhunyt – 1968 óta Franciaországban élő – színházi díszlettervezőre, bábművészre, báb- és díszlettervezőre, Bródy Verára (1924–2021) is emlékezünk.
Irodalomjegyzék:
- Monostory Klára: Amiről a kéziratok beszélnek. Keresztury Dezső fondja az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában. In. Irodalomtörténet, 25/75. évf., 1994. 3. szám. 395–411.
- Monostory Klára: Keresztury Dezső fondja az Országos Széchényi Könyvtárban. In. Magyar Könyvszemle, 109. évf., 1993. 1. sz., 73–87.
- Beszélgetés Keresztury Dezsővel. Németh G. Béla televízió-interjúja. Televízió-interjú, portréfilm. In. Jelenkor, 18. évf. 1975. január, 1. sz., 3–19.
- Pukánszkyné Kádár Jolán – Berczeliné Monostori Erzsébet: Az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tára. Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1965–1966, Budapest, 1967. 214–246.
- Waldapfel Eszter: Az Országos Széchényi Könyvtár a felszabadulás óta. Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1957, Budapest, OSZK, 1958. 7–75.
- Keresztury Dezső: A önálló magyar opera és balett-szcenika kialakulása. In. Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1972, Budapest, OSZK, 1975, 343–369.
- A bábtervező mesél. Írta: Bródy Vera. Szerkesztette: Somorjai Olga, Budapest, OSZK–Móra Kiadó, 2016.
Kis Domokos Dániel (Színháztörténeti és Zeneműtár)
A blogbejegyzés második része itt olvasható.
