Egy elfeledett énekes színész

2021. november 17. 06:00 - nemzetikonyvtar

175 évvel ezelőtt született Vidor Pál színész, színigazgató, énekes, színműíró, rendező

A budapesti Népszínház 1898-ban ifjabb Bokor József zeneszerző, színműíró Az édes című népszínművének bemutatójára színes plakátot nyomatott. A plakáton a főszereplők, Blaha Lujza és Vidor Pál csárdást táncolnak. Pörgéné–Blaha Lujza, „az édes”, arca mintha szomorkás lenne (talán az utolsót táncolja szerelmével Galamb Ferkó–Vidorral). A jelenet idilli, éppen olyan, ahogy azt Hevesi Sándor majdnem húsz évvel később, 1916-ban a Pesti Naplóban leírta.

az_edes_opti.jpg

Az édes című népszínmű plakátja, 1898. – Színháztörténeti és Zeneműtár. Színlapgyűjtemény

„A népszínműnek a falu, a paraszt, a lobogó ingujj és a színes szoknya csak ürügy volt arra, hogy a népet meleg szimpátiával vigye föl a színpadra s hogy a népművészet gyöngyeit – a mindenütt élő és mindenfelé szálló – magyar népdalt ragyogó színpadi foglalatban eleveníthesse meg. A régi népszínműben tehát nem dolgoznak, nem szenvednek, sanyarognak, nem kínlódnak és küszködnek a parasztok, nincsenek társadalmilag placirozva vagy éppen deplacirozva, hanem mint képzelt, de nem mindig valószínűtlen lények, szeretnek, búsulnak, drámáznak, mókáznak és énekelnek.”

Hevesi Sándor: A régi népszínmű és a magyar nóta. In. Uő.: Az igazi Shakespeare és egyéb kérdések, Budapest, Táltos, 1919, 124. – Törzsgyűjtemény

Hevesi ragyogó jellemzése nagyvonalúan egybemossa a mai fogalmaink szerinti népdalt és a népies műdalt, hiszen a régebbi (1840–50-es évek) és a régi (1870-es évektől) népszínművekben ez is, az is előfordult. Vidor Pál baritonján pedig mindkettő igen szépen szólt.

„Egyszerű, jó ember; kispap volt, aztán kedve kerekedett és színésszé lett. Nagyon szép a hangja, különösen a népdalokat énekli szépen.”

Blaha Lujza: Életem naplója, Budapest, Magyar Könyv- és Lapkiadó Rt., 1920, 82. – Törzsgyűjtemény

Bodonyi Kajtár Pál 1864-ben lett színész Demjén Károly kistársulatánál. 1865. október 15-én – Vidor Pálként – a frissen megnyitott debreceni színház színpadán a második harcos szerepét játszotta a Zrínyi, a költő című, énekkel, tánccal, harci és tömegjelenetekkel feldúsított történeti korrajz előadásában. Vidor ekkor epizodista és kardalos minden tekintetben és minden típusú színjátékban, s emellett ügyelő.
1874-ben, Kolozsváron, a jó hangú, törekvő fiatalember már Don Basiliót, a zenetanárt énekelhette a Sevillai borbélyban, 1876-ban pedig a Rossini-életműből Tell Vilmos és Figaro szerepében aratott sikert.

„»Sevillai borbély«-ban a címszerepet holnap Vidor fogja énekelni; Basilio helyette Török Károly lesz. Valóban nem lehet eléggé méltányolnunk a sokoldalúságot, mellyel Vidor hasznossá tudja tenni magát színházunknak. Nem kétkedünk abban, hogy amint Tell Vilmost sikerrel éneklé, Figaróval is becsületet fog vallani.”

Magyar Polgár, 10. évf., 1876. márc. 1. – Törzsgyűjtemény

Vidor Kolozsváron kapta első főszerepeit is népszínművekben 1875, illetve 1876 februárjában, Tóth Ede műveiben, A falu rosszában és A kintornás családban játszotta Göndör Sándort, illetve Bimbó Lacit. Ditrói Mór így emlékezett A falu rossza kolozsvári bemutatójára:

Tóth Edének, a kóbor vidéki színésznek a nevét se igen ismertük. Pályadíjnyertes népszínműve már az olvasópróbán lekötötte figyelmünket. Engem különösen megragadtak a darab költői szépségei. Mondottam is ezt Vidor Pálnak, aki csak épp most avanzsált népszínműénekessé. Eddig mint kardalos működött és játszott, velem együtt többnyire öreg szerepeket. Ez a darab meg is hozta a sikert Vidornak, ő meg a darabnak.”

Ditrói Mór: Komédiások: Ditrói Mór emlékiratai, Budapest, Közlekedési Ny., [1929], 56. – Törzsgyűjtemény 

A magyar színpadokon honos népszínmű az 1840-es évek első felében, egy sistergően politikus korszakban született, érzékeny társadalmi témákkal foglalkozott. 1849 után veszített közéletiségéből, a történetek főleg szerelmi szálakból szövődtek, a látószög szűkebb lett. A színész szerzők (elsősorban Szigeti József) ellenben ragyogó, hatásos szerepeket írtak maguknak és kollégáiknak.
A népszínművek ideális „első színésze”, drámai hőse az 1870-es években Tamássy József volt, az ő előadásmódja, éneklési stílusa fejezte ki legjobban azt, amilyennek a színpadon látni kívánták a magyar népi (falusi) hőst. Tamássy 1876-ban szerződött a budapesti Népszínházhoz, 1887-ig játszott ott.

tamassy_opti.jpg

Tamássy József mint Andris bojtár Szigligeti Ede Csikós című népszínművében, Nemzeti Színház, 1869, illetve Népszínház, 1876, Kassai Vidor fénykép után falemezre festett olajképe. Jelzet. SZT KE 3.438 – Színháztörténeti és Zeneműtár

1875-től szerepelt a Népszínházban Blaha Lujza, kinek egyénisége szinte átitatta a népszínmű-primadonna szerepkörét. Kétségtelen, hogy formálta is e szerepeket, a szerzők rá szabták, köréje építették a műveket. Ahogy Bokor József is Az édest.
Vidor Pál 1878-ban érkezett a budapesti Népszínházba, Tamássy mellé szerződtették, és a népszínművek hős-, illetve naturburs (szeles siheder, ifjú) szerepeiben számítottak rá: Csepreghy Ferenc Sárga csikójában Csorba Laciként debütált, első emlékezetes sikerét mégis naturburs szerepben aratta, Kósza Gyurkaként A piros bugyellárisban (Csepreghy Ferenc). 1882-ben ő is írt magának egy sihederszerepet, Széll Matyit, művének A vörös sapka címet adta. Darabbeli párját, a pergő nyelvű Jucikát, Blaha Lujza játszotta.

blaha_vidor_opti.jpg

 Vidor Pál és Blaha Lujza A vörös sapkában, Népszínház, 1882, Strelisky felvétele Jelzet: SZT NSZ KB B 174 – Színháztörténeti és Zeneműtár

„Tamási után szerelmes társam: Vidor Pál. Hogy elévődtünk, hancúroztunk »A vörös sapka«, az »Ingyenélők« és még számtalan más népszínműben? Nem is csoda, ha a közönség igaznak vette a dolgot, mert úgy beleéltük magunkat a szerepeinkbe, mintha csakugyan Jucik, meg Matyik lettünk volna! Amikor aztán a darabnak vége volt, vége szakadt a bohóskodásnak is és kezet nyújtva, jó éjt kívánt egymásnak Vidor Pali és Blaha Lujza. A Juci, meg a Matyi ott marad az öltözőben!”

Blaha Lujza: Életem naplója, Budapest, Magyar Könyv- és Lapkiadó Rt., 1920, 214. – Törzsgyűjtemény

A vörös sapka siker lett, nemcsak a Népszínház tűzte műsorára időről időre két évtizeden keresztül (természetesen Vidorral és Blahánéval), de a vidéki társulatok is szívesen játszották, ahogy Vidor másik népszínművét, az 1889-es Ingyenélőket is. (Többi műve, A száraz malom, a Cifra Zsuzsi lakodalma, az Apja lánya nem váltak be különösebben.)
A Népszínház operát nem játszott, operettet azonban igen (Vidor Debrecenben, majd Kolozsvárott hangját operaszerepeken is gyakorolta, képezte), és ez legalább akkora helyet foglalt el a repertoáron, mint a népszínmű. Vidor tehát operetténekes is lett, súlyos partik eléneklése és szerepek megformálása fűződött népszínházi pályájához. 1882-ben Jacques Offenbach Hoffmann meséi című operáját Budapesten is a szokásos bemutatóknál izgatottabban várták, a vélemények végül megoszlottak a műről és az előadásról egyaránt.

„Az inkább érdekes, mint becses novitás a népszínházban a mű nehézségeihez mérten elég jó előadásban részesült; de egészen másként tűnt volna fel, ha teljesen megfelelően mutatják be. A népszínház tagjainak kissé nehéz dolguk volt vele. Ez leginkább feltűnt az énekben. A recitativek nagyon furcsán hangzottak, s több énekszám egészen komikus jelleget öltött. A legnagyobb, leghálásabb és legkedvesebb szerepet, illetőleg hármas szerepet: Olympiát, Antoniát és Stellát Hegyi Arankának juttatták. Kecses automata volt, s ép oly feltűnően játszott a többi szerepben is. […] Ily hármas szerepkör jutott Vidornak is: Lindorf, Coppélius és Miracle; az utóbbi alakban igen rémséges volt, miként azt e szerep igényli. Szé­pen játszott, de kevésbé boldogult az énekkel.”

Pesti Napló, 34, évf., 1883. ápr. 15. – Törzsgyűjtemény

hoffmann_opti_1.jpg

Vidor Pál mint Miracle doktor és Hegyi Aranka mint Antonia a Hoffmann meséiben, 1882, Strelisky felvétele. Jelzet: SZT KB XVII 60 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Robert Planquette operettjének, a Rip van Winklének 1883. december 28-i bemutatója sem aratott osztatlan elismerést, kivéve Vidor alakítását.

„Az előadás több tekintetben nem elégített ki. Vidor igen jó Rip volt; a könnyűvérű vadászt s a kincsszomjas embert jól ki tudta tüntetni. A hazatérő öreg ember ábrázolásában többször meglepte a közönséget az érzés jól eltalált hangjával. Dalait szépen, érzéssel énekelte. Megérdemlett tapsokban részesült.”

Fővárosi Lapok, 20. évf., 304. sz., 1883. dec. 29., 1946. – Törzsgyűjtemény 

Vidor Pált mégis inkább népszínműénekesként tartották számon. Halálakor, 1906-ban, a Borszem Jankó elegáns nekrológja így szólt:

„A menyországban.
Tamássy József. – Ejnye, ejnye, Pali! Miért csináltál ilyen bolondot?
Vidor Pál. – Nagyon sóvárgott a szívem jó népszínmű-előadás után, hát idejöttem hozzátok. Odalenn már a komédiából is tragédiát csinálnak.”

Borsszem Jankó, 1906. dec. 9., 49., 11. – Elektronikus Periodika Archívum

Vidor, aki 1904 tavasza óta színházának, a Népszínháznak bérlő-igazgatója volt, 1906. november 29-én öngyilkos lett. Kétségkívül az anyagi tönk szélén állt, ahogy igazgatásának két és fél éve alatt mindvégig ott egyensúlyozott. Elődjétől egy csőd szélén táncoló intézményt vett át, nagy ambíciókkal és reményekkel. A sikerhez fortélyosabb színházvezetői tudás és képességek kellettek volna. Főképpen pedig a változások megértése. Felismerése annak, hogy a népszínmű, azzal a stilizált világgal, amit Az édes plakátja oly jól kifejezett, a 20. század elején már nem volt elég vonzó. Helyén a játékrendben véglegesen ott áll a megújulni képes operett, de legfőképpen a népies daljáték (mint a János vitéz). A Népszínház helyén pedig a budapesti színházi világban ott állt a Király Színház.

„Elképzelhető azonban, hogy a régi népszínmű jelesebb darabjai újból feltámadhatnak a színpadon, bár semmi esetre sem abban a stílusban, amely az élethűségnek és a realitásnak a bélyegét akarná rásütni a fantáziának és a szeszélynek e kedves alkotására. […] Nem baj, ha e népszínművek parasztjairól nem tudjuk elhinni, hogy valaha is dolgoznak. Nem azért születtek, hogy dolgozzanak, hanem azért, hogy daloljanak nekünk és elbájoljanak bennünket, mint a régi pásztorjátékok kecses alakjai, akik selyem mezőkön gondosan fésült bárányokat őriznek.”

Hevesi Sándor: A régi népszínmű és a magyar nóta. In. Uő.: Az igazi Shakespeare és egyéb kérdések, Budapest, Táltos, 1919, 128., 130. – Törzsgyűjtemény

palmai_opti.jpg

Pálmay Ilka, a Népszínház primadonnája mint Manola Charles Lecocq Nap és hold című operettjében, 1882. Strelisky felvétele, Jelzet: SZT NSZ KB P 163 – Színháztörténeti és Zeneműtár 

Felhasznált irodalom:

Rajnai Edit (Színháztörténeti és Zeneműtár)

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr9116751778

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása