Bibliothecae Abba[tis] Zirczensi. Második rész

2023. március 01. 06:00 - nemzetikonyvtar

Ezernyolcszáznegyvennyolcz. Az 1848/49-iki szabadságharcz története képekben

A cím a zirci apátsági könyvtár ex librisére utal, amit 1795-ben alkottak meg. A gyűjtemény 70 éve, 1953 óta működik az Országos Széchényi Könyvtár kezelésében. Az évforduló tiszteletére indítottuk azt a sorozatot, amelyben minden hónapban bemutatunk egy-egy értékes dokumentumot az intézmény állományából. De nemcsak bemutatjuk, hanem ki is állítjuk ezeket Zircen. Így, ha a bejegyzés alapján kedvet kapnak rá, eredetiben is megtekinthetik e dokumentumokat.

Idén márciusban az 1848-as események 175. évfordulójára egy olyan, különösen gazdagon illusztrált albummal (1000 képpel, közel 500 oldalon) kívánunk emlékezni – a szokásos terjedelemnél kicsit hosszabban –, amelyet a forradalom félszázados jubileumára készítettek el.

Ezernyolcszáznegyvennyolcz. Az 1848/49-iki szabadságharcz története képekben: egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, szerk.: Jókai Mór, Bródy Sándor, Rákosi Viktor, Budapest, Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, 1898. – Ciszterci Műemlékkönyvtár, Zirc

De mióta nemzeti ünnep március 15? A tárgyalt kötet kiadásának évében, azaz 1898-ban tették ünneppé – de nem március 15-ét, hanem az áprilisi törvények szentesítésének emléknapját, április 11-ét. Március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánításáról 1927-ben hoztak törvényt, egy évvel azután, hogy a Batthyány-örökmécses leleplezésén (1926. október 6.) még megjelent Lebó István, az utolsó élő 1848-as honvéd.
A kötetet a Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság adta ki és a Franklin-Társulat nyomtatta Budapesten. A könyv vászonkötésű, fekvő tájolású, mérete 36x27cm. Szerkesztői Jókai Mór, Bródy Sándor és Rákosi Viktor.
Az album rendkívül gazdag képanyagot tár elénk történelmi személyek portréiból, kézírásaikból, leveleikből, használati tárgyaikból – Széchenyi és Bem kardjától egészen Kossuth sírjáig. De láthatunk képeket olykor cellájukról vagy kivégzésük, netán lámpavasra húzásuk helyszínéről is. Bőségesen találunk gúnyrajzokat, karikatúrákat, továbbá képeket korabeli pénzekről, viseletekről, épületekről. Az illusztrációk többnyire kőnyomatok és fametszetek, illetve daggerotípiák utáni rajzok.
Terjedelmi okokból a kötetben tárgyalt valamennyi témakört sajnos nem tudjuk érinteni, de annyit előre bocsátunk, hogy ebben a könyvben a politikai korrektség leghalványabb jele sem látszik még. A kiadvány részrehajlásait felfoghatjuk egy kordokumentum sajátjaiként.
A kötet néhány Kossuthról, Széchenyiről, Petőfiről és pár egyéb fontos szereplőről szóló oldala után az 1848 februárjában Párizsban történt eseményeket eleveníti fel. Ezeket az eseményeket tekintsük most egy biliárdgolyónak, amely sebesen gurul egy tucatnyi másik, látszólag katonásan rendezett golyó felé: a napóleoni háborúk izgalmai után 1815 szeptemberében létrejött Szent Szövetségnek köszönhetően az abszolutista monarchiák békében, nyugalomban élnek... Hogy azt az egy golyót mi, miért és hogyan lökte meg, önmagában is rendkívül érdekes téma, de amilyen hatást kiváltott, az talán még inkább.
Az európai diplomáciát évtizedeken át uraló és a külpolitikai szálakat kezében tartó Metternich távozása után nem véletlenül lehetett olyan érzése a forradalmi ifjaknak és a szélesebb néptömegeknek, hogy jó eséllyel szállhatnak szembe, vagy legalább alkudozhatnak a Habsburg dinasztiával. Metternich távozásával kapcsolatban ezt olvashatjuk:

„A mi gyűlöletes az Ausztria-Magyarországra nehezedő zsarnok-rendszerben volt, azt a népek ebben a névben foglaltál össze: Metternich. S ez az európai hírű államférfi, ki a világrész összes udvari és politikai cselszövényeit, nagy férfiak és egész népek sorsát kezében tartotta, megérte csúfos bukását. Metternich Lothár Venczel birodalmi főkancellárnak szöknie kellett Bécsből. Micsoda jelenet volt az, mikor márczius 13-án az első vérontások után a bécsi Burgban reszkető kamarilla előtt megjelent a polgárőrség küldöttsége, […] a mindenható Metternich lemondását követelték, különben nem lesz rend Bécsben. A főherczegek, kamarások, tábornokok […] sokáig tanácskoztak, de a harczoló városból vészhírek érkeztek, s cselekedni kellett. A gőgös Metternich nem akart lemondani, de végre maguk a főherczegek […] rávették. A nép bátor fiai ott vártak egy mellékteremben, s határozottan kijelentették, hogy csak Metternich bukása mentheti meg a dinasztiát. »Mi kifogásuk van személyem ellen?« kérdé halálsápadtan a belépő kanczellár. »Herczegséged személye ellen semmi, de rendszere ellen tömérdek«, felelt a polgárőrség vezetője szilárd hangon. »Ha így van, örömmel teszem le állásomat Ő Felsége lábaihoz«, szólt rekedten Metternich, fejével könnyedén bólintott és elhagyta a fogadó termet. Másnap a hivatalos lap közzé tette, hogy lemondott. Ezzel Metternich uralma véget ért.”

Március 14-én a pozsonyi országgyűlési ifjúság is bevonult Bécsbe, köztük Kossuth és Batthyány. Két nappal később hajón megérkezett az országgyűlés küldöttsége is, „Bécs örömmámorban úszott, s rajongó lelkesedéssel fogadta”. Kossuthék népszerűségét részben az adta, hogy március 3-i alsóházi beszédében az osztrák örökös tartományok számára alkotmányt kért.

„A nép Kossuth kezét, ruháját csókolta. Az emberáradat, mely a kikötőben fogadta, folytonos dörgő hock-okkal kísérte őket.”

Két oldallal később ezt olvashatjuk:

„A Mehlmarkton akkora torlódás volt, hogy a küldöttség megállt, mire a nép Kossuthot akarta hallani. Itt történt, hogy Kossuth egy anyának kezéből kikapva kis gyermekét, így szólt: »Ime a szabad Ausztria jövendő polgára. Mi kiküzdjük, ők majd élvezik és fenntartják a szabadságot. Nézzétek e gyermeket! Ha felnő férfiuvá, akkor a szabadság már régen az összes emberiség közkincse lesz. E gyermeké, az ifjuságé a jövő, azért éljen a szebb jövő!« Óriási lelkesedés, valóságos tetszésvihar kisérte ezt a pár szót. A bécsiek nem győztek betelni Kossuth bűbájos, csengő hangjával, mely a vén székváros ósdi hagyományai közt a fiatal szabadság üdvözítő igéit hirdette. A császárok fővárosa egyszeriben átalakult – a szabadságra vágyók, a tüzes lelkesedők városává. Németek rajongták körül Kossuthékat és a magyarok alig tudtak tovább menni az őket körülözönlő nép áradatában.”

Kossuth beszél a néphez Bécsben. [Bécsben készült rajz után]. In: Ezernyolcszáznegyvennyolcz. Az 1848/49-iki szabadságharcz története képekben: egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, szerk.: Jókai Mór, Bródy Sándor, Rákosi Viktor, Budapest, Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, 1898, 29. – Ciszterci Műemlékkönyvtár, Zirc

Ugyanennek az oldalnak az első két sora:

„Márczius 16-án déli egy órakor vonult a küldöttség a Burgba, a király elé. Mindenki azt hitte, hogy az út, melyen járnak, a történelem új fejezetéhez visz.”

A magyarok még egy ok miatt várhatták kívánságaik teljesítését:

„A Burgban István nádor lelkesen védte a magyarok igazát. »A magyar nemzet teljes bizalommal teszi le kivánságait a trón zsámolyához, – mondá, – meg lévén győződve, hogy Felséged bizalmat tanusitand a nemzet iránt, mely törvényes fejedelmei hatalmának és dicsőségének mindenkor legszilárdabb oszlopa volt.«”

Hogy a történelemnek ez az új fejezete miként alakult, ma már tudjuk. Az események alakulása azonban sokszor nehezebben jósolható, mint a biliárdgolyók mozgása. És bár a történelem nem szereti a ’mi lett volna, ha...’ felvetéseket, Kossuth később maga is írt ennek a napnak egy másik lehetséges kimeneteléről:

„szemlét tartván 50,000 polgárkatona felett [...] mi történt volna, ha ezt a mindenre kész, lekes tömeget az udvar ellen vitte volna, melyet csak két század dragonyos védelmezett? »Mi történhetett volna velük egy negyed óra alatt – úgymond, – ha én a körültem tátongó puskaporos aknába az élő szószikráját vetem bele, ott, a hol az írott szó is lángot gyújtott, mely az abszolutizmus százados épületét elhamvasztotta. De engem, ki csak igazságot jöttem keresni hazámnak, nem vitt kisértetbe az alkalom.«”

Adódik a kérdés, hogy a biztató kezdet után bő másfél év alatt hogyan jutottunk el Világosig, majd a végén Aradig? A biliárdgolyókon és a pillangóeffektuson túl számításba kell vennünk egy jelentős aszimmetriát a néptömegek és a rajtuk uralkodók között. Előbbiek rendkívül heves megmozdulásokban vehetnek részt, de általában csak rövid ideig. Utóbbiak pedig már akkor is tudták, hogy lehet tüntetni, előbb-utóbb hazamennek majd. A kamarilla emberei március 13-án minden bizonnyal valóban reszkettek, de a hatalmat eszük ágában sem volt kiadni a kezeik közül – Metternichet elengedték, majd megkezdődött egy időhúzás, hogy a feléjük robogó vonatot – megállítani nem tudván – kisiklassák. Az áprilisi törvények elfogadásával egyrészt időt nyertek, másrészt sikerült sokak gyanakvását és kételyeit eloszlatni. Az alábbi idézetet követő képek azonban remekül mutatják, hogy a színfalak mögött mennyire nem élvezték a kényszerű előadást.

„1848 április tizenegyedikén úgy tetszett, mintha a király és az uralkodóház közt a béke teljesen helyreállt volna. Államférfiainknak és a nádornak a kamarillával folytatott hosszas küzdelme után V Ferdinánd szentesítette a magyar törvényeket. [...] Az ország új miniszterelnöke, Batthyány Lajos gróf üdvözölte a királyt, ki erre a nemzeti szalaggal átkötött törvényeket István főherczeg-nádornak nyújtva, a következő beszédet mondta: »Hű magyar nemzetemnek szívemből óhajtom boldogságát, mert abban találom a magamét is. A mit tehát ennek elérése tőlem kívánt, nemcsak teljesítettem, hanem királyi szavammal erősítve, ezennel által is adom neked, kedves öcsém, s általad az egész nemzetnek [...]« Zajos éljenzés követte e szavakat. Azután István nádor felelt, s a király elhagyta a termet. Most a rendek az ülésterembe mentek, hol az összes törvényczikkeket felolvasták, a szentesítési záradékkal, melyben a király a törvények megtartását fogadja. Aztán a nádor berekesztette az utolsó rendi országgyűlést s Pozsony nem látott több ilyet a falai közt. Ki sejthette volna ezen a napon, hogy az ország nemsokára vérbe fog borulni, s a törvényeket a kamarilla ronggyá tépi?”

A Szentesített törvények átadása [egykorú fametszet után], illetve Gúnykép a törvények átadásáról [egykorú kőnyomat után]. In: Ezernyolcszáznegyvennyolcz. Az 1848/49-iki szabadságharcz története képekben: egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, szerk.: Jókai Mór, Bródy Sándor, Rákosi Viktor, Budapest, Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, 1898, 57. – Ciszterci Műemlékkönyvtár, Zirc

Akárhogyan alakultak is a dolgok, 1848 júliusára nyilvánvalóvá vált, hogy szükség lesz egy állandó és szervezett magyar seregre. Akadt azonban egy komoly gond:

„A monarchiának háboruja volt Olaszországban Szardinia ellen. A pragmatica sanctio értelmében Magyarország köteles volt közösen vinni a védelmet, és a miniszterium ezt kilátásba is helyezte. Ha ez megtörténik, a király eljő Budapestre és egész más fordulatot vesz a dolog. De az országgyülés megnyitása után, a felszított közvélemény miatt e segélyt keresztülvinni lehetetlen volt. Csak nem harczol a saját területén megtámadott Magyarország a szabadságáért küzdő Olaszország ellen?”

Ilyen körülmények között tett Kossuth indítványt a haza védelmére július 11-én:

„Kossuth sápadtan, betegen, ingadozva jött az ülésre. A szószékre sem birt a maga erejéből fölmenni. Halk hangon kezdett beszélni, de a halotti csöndben minden szavát hallani lehetett. [...] A beszédnek ez a része így szól: [...] Azért minden balmagyarázat kikerülése végett egyenesen ünnepélyesen kérem, hogy midőn azt mondom: adja meg a képviselőház a 200,000 katonát, s az erre szükséges pénzerőnek előteremtését – Kossuth itt egy kis szünetet tartott, s a szónoklat varázsa alatt álló gyűlés elbűvölten hallgató tagjai közül feláll Nyáry Pál s esküre emelt kézzel kiáltja: – Megadjuk!
A képviselőkből egyszerre kitör a visszafojtott érzés. Villogó szemekkel, kipirult arczczal, egy emberként felugranak mindnyájan s szivükre tett kézzel harsogják: – Megadjuk, megadjuk!
Mikor a vihar lecsillapult, Kossuth reszkető hangon ez emlékezetes szavakat mondja: – Leborulok a nemzet nagysága előtt!”

»Megadjuk!«. In: Ezernyolcszáznegyvennyolcz. Az 1848/49-iki szabadságharcz története képekben: egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, szerk.: Jókai Mór, Bródy Sándor, Rákosi Viktor, Budapest, Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, 1898, 87. – Ciszterci Műemlékkönyvtár, Zirc

„E beszédében Kossuth, még szinte tréfásan, reá mutat arra a lehetőségre, hogy az osztrák császár hadat izen a magyar királynak. De még neki is, kit a forradalom paizsára emelt, ki a nép embere, egészen royalista az érzelme. A nemzet egységében a királylyal s dynasztiával látja a haza üdvét. Ha Ferdinand nem jöhet, küldje el Ferencz Józsefet ifjabb királynak. Mert a magyar Budán akarja látni királyát.”

Ezen a ponton még sokaknak nem volt nyilvánvaló, hogy a fegyveres összetűzés hamarosan elkerülhetetlen lesz. Arról, hogy a kötet szerkesztői miként ítélték meg Kossuth elképzeléseit, az alábbi szakasz ír:

„Most, egy félszázadnyi távolságból már tisztán előtünnek ama politikának körvonalai, melyet Kossuth akkor követett. Bízva a forradalom és a népakarat ellenállhatatlan erejében, azt hitte, hogy küszöbön áll a német egység megteremtése a népfelség alapján. Bécset most úgy tekinti, mint a mely Frankfurttól, a német nemzetgyüléstől függ. A Németországhoz csatlakozó Ausztriát csak a leglazább personalis unio füzheti Magyarországhoz. A dynasztia csak magyar királyi trónján lesz s lehet valóban független.”

És, hogy a kamarilla embereinek mennyire más járt a fejében, arról pár sorral lentebb ezt olvashatjuk:

„Ha az osztrák kormány meg akarja sérteni Magyarország jogát, a törvényes király nem tehet országa ellen. Ebből következett aztán, hogy nemcsak ő, hanem az egész kormány teljes határozottsággal megtagadta a király által is kifejezett kivánságot, hogy hazánk vállalja el az osztrák államadósság egy részét. A míg a birodalom fővárosaiban: Prágában, Lembergben s magában Bécsben is egyre megujultak a felkelések; a míg Olaszországban diadalmasan hatolt előre a szardiniai sereg, az osztrák miniszterium nagyon engedékenynek mutatkozott. De mihelyt Windischgrätz elfoglalta Prágát s Radetzky Custozzánál legyőzte Károly Albertet, augusztus elején hivatalosan előállott követeléseivel.”

Félszázadnyi távolságból viszont nem csupán Kossuthék németséggel kapcsolatos nézeteit volt érdemes más megvilágításban is megvizsgálni a szerkesztőknek, hanem maguknak az osztrákoknak a szlávságra vonatkozó elképzeléseit is. Ezzel kapcsolatban hadd idézzünk itt egy hosszabb és az albumban látszólag jelentéktelen, ám a későbbi események megértése szempontjából fontos szövegrészt:

„Mikor Ferencz császár a római német császárok üres czime helyett megvonult az osztrák császárság szűkebb, de ténylegesebb körében: az új czim új politikának kifejezője lett. Mihelyt a Habsburgok elszakadnak Németországtól, nincs ok német politikára; a monarchia lakosságának többsége szláv és katholikus; Törökország fölbomlása közepett s az orthodox orosz pánszlávizmus terjedése ellen egy katholikus szláv császárság a legjobb bástya. A gyáva és henye osztrák németség nem jövén számba, e politikának csak két igazi akadálya volt: a magyar államiság s a magyar protestantizmus, a mely szerencsétlenségére ugyanakkor kezdett mozogni, lélekzeni és követelődzni, mikor a klerikális szláv politika lett a királyi ház házi politikája. Ebből magyarázhatni a magyar törekvések sikertelenségeit, a magyar szabadságharcz tragédiáját, a melynek végén különben ott vigyorog az az irónia, hogy Ausztria épp annak az országnak szorult a segítségére, a mely ellen a szláv katholicizmust akarta kijátszani. S ez magyarázza meg, hogy a mely Magyarországon a nemzeti eszmének s állami egységnek olyan ellenese volt, a bécsi kormány szította a szláv nemzeti önérzetet, és titokban segítette azt az őrült ábrándozást, a mely Krajnán és Stirián kezdve, Dél-Magyarországot beleszámítva, Bulgáriában végződve, az Adria s a Fekete-tenger közt Illyria néven egy nagy dél-szláv birodalomról álmodott. Igy lehetett a két legerősebb eszmével: a nemzetivel s a vallásossal a magyarság ellen bőszíteni a horvátokat, a kik évszázadokon át büszkén vallották magukat magyaroknak. Maga Gáj Lajos, az illyr próféta, nyilt összeköttetésben állott Kolowrat és Kulmer osztrák miniszterekkel, mikor a bécsi udvar elhatározta, hogy e czéljait keresztező mozgalom ellen a horvátokat fogja felhasználni. Ha már maga Ferencz császár is gyanúval nézett saját testvérére, József nádorra, az ő holta után a gyenge Ferdinánd helyében tényleg uralkodó Lajos főherczeg, János főherczeg és Zsófia herczegasszony meg éppen ellene esküdtek a fiatal István nádornak, a kit, ugylátszik, azzal gyanusítottak, hogy király akarna lenni. S míg a kamarilla nyiltan belement a magyar törvényességbe, titokban utasításokat adott Jellachichnak, s a magyar államférfiak abba a példátlanul nehéz helyzetbe jutottak, hogy mikor egy hajszállal sem tértek le a törvény utjáról, s egy lépésüknél sem hiányzott a királyi szentesítés, mégis mindezekkel pártot ütöttek a dinasztia ellen. Ugyanily szörnyű helyzetben volt a hadsereg is. A magyar ezredeknek törvény szerint a magyar hadügyminiszter parancsolt; a Magyarországon levő seregnek az ausztriai főherczeg nádor a vezére; a betörő Jellachich királyi megbizatást sem mutathatott föl a generálisok előtt, ugyanakkor, mikor az ő törvényes fölöttesei, a nádor s a miniszterium, letették őt báni és parancsnoki méltóságáról.”

A kamarilla számítása bevált: ahogy a magyarok függetlenedni próbáltak Bécstől, ugyanilyen törekvéseket lehetett elindítani a horvátok, szerbek, tótok és oláhok között – a magyarokkal szemben. A történelemkönyvek szeptember 11-ét jegyezték fel, mint a napot, amikor Jellachich csapataival átlépte a Drávát, ezt követően különösebb ellenállás nélkül egészen Székesfehérvárig nyomult. A magyar sereg első komolyabb csatáját szeptember 29-én Pákozdnál vállalja, ahol megfutamítja Jellachichot. Az elszabadult hajóágyúként működő horvát bán okozta zavaros jogi helyzetet jól mutatja a tisztek egy részének zavarodottsága, hogy kinek az oldalán is harcoljanak: „például a császári 5-ik tüzérezred egyik fele magyar, a másik pedig horvát részen harczolt a velenczei tó mellett”.

A Pákozd-Sukoró-Velenczei csata. [A bécsi cs. és kir. Hadügyi Levéltárból]. In: Ezernyolcszáznegyvennyolcz. Az 1848/49-iki szabadságharcz története képekben: egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, szerk.: Jókai Mór, Bródy Sándor, Rákosi Viktor, Budapest, Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, 1898, 112. – Ciszterci Műemlékkönyvtár, Zirc

A pákozdi csatát követő hadmozdulatokkal már nem kívánunk részletesen foglalkozni, az album mindenesetre rengeteg ütközetet és ostromot ábrázoló képet tartalmaz, gyakran roppant érdekes szöveges kiegészítéssel az egyes személyeket és eseményeket illetően.
Arról azonban még érdemes pár mondatban szólnunk, hogy miért maradt mégis annyi keserűség 1849 után, mikor a Burg cselszövésekben, diplomáciában és hatalomgyakorlásban sokkal járatosabb emberei március idusán valóban komoly gondban voltak...
Naivak lettek volna a tömegek és velük együtt a vezetőik? A nemzetiségek kijátszása volt a fő gond? Netán V. Ferdinánd megpuccsolása?
Volt még egy komoly tényező, ez pedig a következő képen a bunkón olvasható szó: „Logica”.

Az alamizsna: In: Ezernyolcszáznegyvennyolcz. Az 1848/49-iki szabadságharcz története képekben: egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, szerk.: Jókai Mór, Bródy Sándor, Rákosi Viktor, Budapest, Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, 1898, 346. – Ciszterci Műemlékkönyvtár, Zirc

„Ebből magyarázhatni a magyar törekvések sikertelenségeit, a magyar szabadságharcz tragédiáját, a melynek végén különben ott vigyorog az az irónia, hogy Ausztria épp annak az országnak szorult a segítségére, a mely ellen a szláv katholicizmust akarta kijátszani.”

A magyarok ügyével rokonszenvező olaszok egy másik allegorikus képén a despotizmus szikláján hajótörést szenvedett európai demokrácia hajójának roncsai mellett már csak a hazánkat jelképező nőalak próbál a felszínen maradni.

„A viharos tengerből csak a zsarnokság puszta, hideg sziklája áll ki...” In: Ezernyolcszáznegyvennyolcz. Az 1848/49-iki szabadságharcz története képekben: egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, szerk.: Jókai Mór, Bródy Sándor, Rákosi Viktor, Budapest, Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, 1898, 347. – Ciszterci Műemlékkönyvtár, Zirc

Vitathatatlan, hogy legkésőbb a magyar szabadságharc bukott el, de a tények attól még tények maradnak: Világosnál letettük a fegyvert és megtörténtek az aradi kivégzések. Mit köszönhetünk mégis a 175 éve fegyvert ragadó honvédeinknek?
Egyrészt a későbbi kiegyezés lehetőségét, amiben elévülhetetlen érdemi voltak annak a Deák Ferencnek, aki már az első magyar minisztériumnak is tagja volt.

Deák Ferenc. In: Ezernyolcszáznegyvennyolcz. Az 1848/49-iki szabadságharcz története képekben: egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, szerk.: Jókai Mór, Bródy Sándor, Rákosi Viktor, Budapest, Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, 1898, 12. – Ciszterci Műemlékkönyvtár, Zirc

„Ő volt a minisztérium jó lelke; Batthyánynak sugalmazója s bécsi útjain állandó kísérője; a kabinetet, míg lehetett, ő tartotta törvényes alapon, s mikor már nem lehetett, visszavonult a forradalom elől. Tudta, hogy az ő egyénisége másféle munkára való, s hagyta Kossuthot dolgozni a végzet nevében. De lelki nagyságát és államférfiúi bölcseségét mutatja, hogy ő, a béke embere, minden nagyobb elvi összeütközésnél a Kossuth pártjára állott. Mert a későbbi nagy egyeztető jól tudta, hogy a történelem nem jár az arany középúton, s tartós békét csak az ellentétek összeütközése és kitombolása tud teremteni.”

Az utolsó mondat kiválóan igazolja, hogy az utókor miért a haza bölcseként szokta említeni Deákot.
Ahogyan a legnagyobb címletű papírpénzünkön sem véletlenül az ő képét láthatjuk.
Másfelől azt, hogy ezt a honlapot ma, mint a szabad sajtó termékét, cenzúrázatlanul és magyarul olvashatjuk – Magyarországon.
Végezetül, de a legkevésbé sem utolsó sorban emlékezzünk meg az október hatodikán kivégzett vértanúkról is.
Batthyány Lajos megölése jogi szempontból is érthetetlen volt, de az utókor méltó végső nyughellyel ellensúlyozta gyilkosai becstelenségét. Az ő haláláról többek között ezt olvashatjuk:

„Három vadász előre lép és két lépésnyi távolságról lő az elitéltre. Mind a három golyó talált és Batthyány Lajos nincs többé. Holtteste ott marad a vesztőhelyen, csak éjjel vitetik be a Rókusba, ahonnan Szántóffy plébános ellopja – soha ilyen magasztos lopás! – és beviszi a Ferenczrendiek klastromába. Ott alszik a hős huszonegy éven át, amíg a nemzet nem titkon, lopva többé, hanem az egész világ előtt diadalmas pompával viszi a kerepesi-uti temető nagyszerű mauzoleumába.”

Batthyány Lajos mauzóleuma. In: Ezernyolcszáznegyvennyolcz. Az 1848/49-iki szabadságharcz története képekben: egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, szerk.: Jókai Mór, Bródy Sándor, Rákosi Viktor, Budapest, Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, 1898. – Ciszterci Műemlékkönyvtár, Zirc

Az aradi kivégzések pedig arra is rávilágítanak, hogy a magyarságunk nem csupán származás, jogállás vagy a beszélt nyelv kérdése. Zárásként ezért hadd álljon itt Damjanich János utolsó imája:

„Mindenségnek Ura! Hozzád bocsátom esdeklésemet. A nőmtől elválás
rettentő órájában Te erősítettél engemet; adj erőt továbbra is, oh atyám!
hogy a kemény próbát, a becstelen gyalázatos halált, mint férfiú, erőtelten
állhassam ki.
Hallgasd meg, oh fő Jóság, forró kérésemet! A viadalokban és csaták-
ban te vezéreltél, oh jó Atyám, Te engedted azokat kiállani, s mentő karod
némely kétes harczokban sértetlenül védett meg. – Legyen neved örökkön-
örökké áldott. Oltalmazd Mindenható az én különben is szerencsétlen
hazámat a további vésztől; lágyítsd szivét az uralkodónak a hátramaradt
társak iránti kegyességre, s vezéreld annak akaratát bölcsességeddel a népek
javára!
Adj erőt, oh Atyám, az én szegény Emiliámnak, hogy ő ama nekem adott
szavát: »Sorsát hitének erejével elviselhetni« beválthassa.
Áldd meg Aradot, – áldd meg a veszedelembe sodrott szegény magyar
hazát!
Te ismered, oh Uram, az én szívemet, s lépteimnek mindegyike tudva
van Nálad.
Azok szerint itélj meg kegyelmesen, s engedj a túlvilágban kegyes
elfogadást találhatnom! – Amen!”

Damjanich János utolsó imája. In: Ezernyolcszáznegyvennyolcz. Az 1848/49-iki szabadságharcz története képekben: egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, szerk.: Jókai Mór, Bródy Sándor, Rákosi Viktor, Budapest, Révai Testvérek Irodalmi Intézet Részvénytársaság, 1898, 379. – Ciszterci Műemlékkönyvtár, Zirc

Erdélyi András (OSZK Ciszterci Műemlékkönyvtár, Zirc)

A sorozat további részei: Első rész, Harmadik rész, Negyedik rész, Ötödik rész, Hatodik rész, Hetedik rész, Nyolcadik rész